Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VII.

VII. AZ IZRAELI NÉP KARMÁJA

1. Az emberiség történelmének két fő karmikus áramlata
2. Jahve és Baál Izrael sorsában
3. Illés lényének karmikus missziója az ószövetségi történelemben

1. Az emberiség történelmének két fő karmikus áramlata

Az előzőekben kísérletet tettünk arra, hogy felvázoljuk a szellemi erők hatásának belső struktúráját, melyek annak az emberi szervezetnek az előkészítését végezték, amely képes lesz Krisztus lényét befogadni. Az ott kifejtettekből világossá kell válni annak is, hogy ez a hatás nem korlátozódott az izraeli nép közösségére, hanem átölelte az emberiség valamennyi haladó szellemi áramlatát, melyek végül a Jordán-keresztelő eseményében áramlottak egybe.

De ez a hatás Izrael történelmi létesülésének csak az egyik oldala, vagyis a szellemi világból való emberfeletti lények vezetésének oldala. A másik oldal ezzel szemben az emberi erők hatását öleli fel, melyek mintegy alulról vagy csatlakozhatnak a felsőbb vezetéshez, vagy ellenállhatnak annak. Ennek a két áramlatnak a kölcsönhatása feltárja a Bibliában leírt létesülés teljes valóságát, vagyis feltárja az izraeli nép karmáját.

Könnyű lenne, ha arra törekednénk, hogy ezt a karmát így képzeljük el: felülről a szellemi vezetés hat, alulról az emberi erők, amelyek vagy segítik a szellemi vezetés szándékainak megvalósulását, vagy ellenállnak annak. Az első valósul meg, ha az emberek felnőttek ezekhez a szándékokhoz, a második pedig akkor, amikor valószínűleg még nem nőttek fel azokhoz. Más szavakkal, gondolhatnánk, hogy csak az isteni és az emberi erőkről van szó. A valóságban ugyanakkor még egy harmadik fajta erőkről is szó van, melyek valójában se nem isteni, se nem emberi természetűek. Ezek a Világ-gonosz erői, amelyek szintén arra törekszenek, hogy az emberi természetben hassanak, de másként, mint a Jó hierarchiái: a szellemi világ különböző szféráiból, hanem a Föld belsejének különböző rétegeiből. És ez alapján még egy harmadik dolgot is figyelembe kell vennünk, ami segít megérteni az emberi viselkedést a szellemi vezetéssel való viszonyban, mégpedig: az emberiségnek a Föld belsejéből kiinduló ellenvezetését.

Hogy megoldjuk azokat a feladatokat, amelyeket ezekben a vizsgálatokban állítottunk, szükséges megérteni, hogy mi is a Föld belseje. Ebből a célból Rudolf Steiner 1906. szept. 4-i előadásához fordulunk, „A teozófia kapujában” c. ciklusból (GA95). Ebben mutat rá a Föld-belső kilenc szférájának alaptulajdonságaira. Mivel a nevezett előadás tartalma bizonyára ismerős a „Vizsgálatok” olvasóinak, ezért annak megismétlése nélkül tegyük fel egyenesen a kérdést: milyen jelentősége van a Föld-belső kilenc szférájának az ember és az emberiség karmájában?

Ha elképzeljük a kilenc szellemi hierarchia hatását az emberiségre, akkor ezt a hatást érthetjük úgy, mint a kilenctagú emberi lény isteni ősképének megvalósulását.

A hierarchiák által követett cél: az ideális ember, vagyis egy olyan lény, akinek a fizikai teste, éterteste, asztrálteste, érző lelke, értő lelke és tudati lelke a Szellemember, Életszellem és Szellemén tökéletes kifejezésére lett létrehozva. Tehát a szellemi világban megvan az emberi lény kilenc lénytagjának kilenc ősképe. És ezeknek az ősképeknek az emberiségben való megtestesülése – ez az igazi szándéka a jóságos szellemi világnak.

Ezzel szemben a Világ-gonosz eredeti szándéka az, hogy az emberi lény kilenc tagját ellenkező értelemben alakítsa. Így a Jó ősképeivel kilenc ellenképet állít szembe, amely szerint formálni akarják az emberiséget. De a Gonosz kilenc ősképét nem csupán az isteni ősképek ellenképének kell elképzelni, hanem megfelelő erőknek és szubsztanciáknak is, melyeket a Föld belsejének kilenc szférája tartalmaz. A Föld belsejének kilenc szférája azoknak az erőknek és szubsztanciáknak a kozmikus székhelye, amelyekből a gonosz hatalmak által kigondolt kilenctagú gonosz embert létre kell hozni.

A Föld ásványi rétege tehát az a szféra, amely a fizikai test gonosz ellenképének szubsztanciáit és erőit biztosítja. És felvéve ezeket az ásványi szubsztanciákat a fizikai testünkbe, mi, emberek, a Gonosz első szférájába lettünk beszippantva.

A bűnbeesés következménye lett, hogy az ember a fizikai testét ásványi testtel kötötte össze. Az igazi fizikai test – az ember akarat-szervezete (nem személyes akarata, hanem egy akarat-szervezet, és az, hogy ez az akarat-szervezet, melyet Rudolf Steiner a Jézustól Krisztusig c. ciklusban „fantomnak” nevez, összekapcsolódott az ásványi testtel, egyrészt az ember gyengeségének oka, akinek mindig magával kell hordania a börtönét, másrészt pedig a záloga annak, hogy a jövőben a Szellem erői dicsőségesen győzelmet arassanak az anyag keménysége felett.

A Föld belsejének második rétege („folyékony föld”) az étertest ellenerőit tartalmazza, míg a harmadik réteg (levegő-föld) az asztráltest ellenerőit tartalmazza.

A három következő réteg („formák földje”, „termések földje”, „tűz-föld”) az érzőlélek, értőlélek és tudati lélek ellenerőit tartalmazza.

A Föld belsejének hatodik rétege, amely a tudati lélek ellentétét tartalmazza, a Föld-belső tulajdonképpeni ahrimáni rétege. A mai időkben ez a réteg küldi a Föld-felszínre a gonosz legveszélyesebb impulzusait.

A Föld következő három rétege csak a jövőben bontakoztatja ki aktivitását az emberi történelemben. A Manasz-, Budhi- és Atma-lény gonosz ellen-ősképeit tartalmazzák.

A Föld-belső kilencedik rétege (a „Föld-mag”) ezzel együtt a szellemi-gonoszt is tartalmazza, vagyis azokat az erőket, amelyek ugyanolyan magasan állnak a gonosz lépcsőjén, mint a Szellemember (Atma) erői a Jó lépcsőjén.

A fenti leírások sematikus formában kerültek megfogalmazásra; a felállított feladatra való tekintettel a részletesebb kifejtéstől el kell tekintenünk. De Rudolf Steiner említett előadása alapján azonban teljességgel lehetséges, hogy ezeket az összefüggéseket megfosszuk sematikus jellegüktől.

Ha most a következő kérdést tesszük fel: „Hogyan lehet konkrétan elképzelni az ember ideális ősképét?” – akkor az okkultizmus által adott válasz a következő lesz: állandóan arra kell törekednetek, hogy elképzeljétek Jézus Krisztust az Ő maga valóságában, hogy megértsétek, érzékeljétek Őt, és akkor megtudjátok, hogy a Feltámadott alakjában a Földön az emberiség Istentől rendelt ősképe volt jelen. Ő az emberek számára is, és az istenek számára is minta. Hiszen az isteneknek Őt formázva kell az embert teremteniük, az embernek pedig arra kell törekednie, hogy Őrá hasonlítson.

A Feltámadott lényének kilenc tagja az emberi lény kilenc tagja ősképeinek ideális megtestesülése. Ezért Jézus Krisztus: az emberiség fejlődésének értelme. Ugyanakkor az emberiség fejlődésének ezzel az értelmével szemben áll a Gonosz hierarchiájának ellen-terve. Ez az Antikrisztus kilenctagú lényének életre keltésében áll. Hiszen az Antikrisztus nem „mese”, nem csupán „princípium”, nem csupán általános „impulzus”, hanem egy konkrét lény, amelynek az a feladata, hogy ez emberiség fejlődésének a Gonosz értelmében adjon ősképet. Benne a Kozmoszban egy olyan emberi lénynek kell keletkeznie, amelyet teljesen a Föld belsejének kilenc rétege alkot. Ahogyan Jézus Krisztus a kilenc hierarchikus szféra megnyilatkozása, úgy az Antikrisztusnak a Föld-belső kilenc rétegének konkrét kinyilatkozását kell képviselnie.

Ez az oka annak, hogy miért létezik az atlantiszi korszaktól kezdve két fő okkult áramlat, amelyek később karmikus áramlatokká váltak. Van még természetesen egy harmadik áramlat is, melyet úgy lehetne jelölni, hogy „kompromisszumos áramlat”, de amely a jövőben teljesen eltűnik. Hiszen az emberiség kettő kultúrára (a 6. kultúrkorszakban), majd két rasszra való szétválása korszakában semmilyen kompromisszumos áramlat sem létezhet: minden embernek meg kell hoznia a döntését: melyiket választja az emberiség fejlődésének két módja közül.

A két említett áramlat történelmileg először az atlantisziak fehér és fekete mágiájában fejeződött ki. Azok az emberek, akik Manu vezetésével elhagyták Atlantiszt, és Belső-Ázsiában létrehozták az Atlantisz utáni kultúrák bölcsőjét, ahhoz az áramlathoz tartoztak, amelyik az embernek az isteni akarat szerinti ősképét törekedett megtestesíteni. Ez az áramlat a hatalmas Zarathusztra által alapított iráni kultúrában folytatódott. Egy másik áramlat a turáni kultúra képében terjedt. Az Irán és Turán közötti harc az eredeti atlantiszi ellentétek karmikus folytatása volt. Ugyanez a harc később a Jahve- és a Baál-áramlat közötti ellentétben mutatkozott meg. Azt, hogy ez a harc mégis Jahve győzelmével ért véget az ideiglenes vereségek ellenére, az emberiség Krisztus Jézus Földön való megjelenésének köszönheti.

Ugyanakkor a szellemi harc azóta sem szűnt meg. A Szasszanidák új-perzsa birodalmában a keresztényellenes áramlatnak egy erős bástyája jött létre, amikor Gondisapurban ennek a mozgalomnak a vezető individualitásai egy okkult és kulturális tevékenység központját hozták létre. Egy másik áramlat ebben ez időben Írországból indult. A közepet, vagyis a Földközi-tenger országait akkor Róma politikai és szellemi kompromisszumos áramlata uralta. Miután a Gondisapur hatását a VII. században az iszlám hulláma tompította (Rudolf Steiner kifejezése), az arabizmus kerülő útjain, lassan, századokon át, beszivárgott a keresztény világba, míg végül a XIX. században ünnepelte földi diadalát a nyugati materializmus külső formáiban.

Ezek a keresztény és az anti-keresztény inspirációk hatásának alapvonásai az emberiség történelmében. Az, amit az első vizsgálatban az „örök Izrael” karmikus áramlata alatt értettünk, az nem más, mint az itt vázolt áramlat, amely a Jó hierarchiái által kigondolt emberi őskép megtestesülésére törekszik. Ezt az áramlatot ugyanilyen joggal lehetne „örök Iránnak” is nevezni, de ha figyelembe vesszük ennek a vizsgálatnak a feladatait, az első megnevezést kell előnyben részesíteni.

Ha a két fő áramlat tényét felismerjük az emberiség fejlődésében, felmerül a kérdés: hogyan tud létezni a gonosz karmikus áramlata? Hiszen a halál után minden ember megjárja a kamaloka megtisztulását, és következő inkarnációját a Jó birodalmából, a Devachánból készíti elő. Ha az ember ilyen módon nem tudja a gonoszt az egyik inkarnációjából a másikba átvinni, akkor a gonosz fonala a halál után minden alkalommal megszakad, és az embernek következő inkarnációjában csupán az előző inkarnációja gonoszságának következményeit kell viselnie, de nem magát ezt a gonoszt.

E kérdés megválaszolásához nemcsak azt kell megvizsgálni, hogy mi történik a szellemi világban, amikor az ember két inkarnáció közötti állapoton megy át, hanem azt is, hogy mi zajlik mindeközben a Föld belsejében. Hiszen míg az ember a kamaloka állapotában morális impulzusokat észlel az általa elkövetett igazságtalanságok kijavítására, addig a doppelgängere a Föld belsejében ezeknek az impulzusoknak a tükröződését észleli, vagyis ellentétes inspirációkat vesz fel magába. És amikor az ember ismét megszületik a Földön, akkor ő egyrészt a Jó szellemi világának belső tapasztalatait hozza, másrészt, ezt egy olyan tapasztalattal kell szembeállítania, amelyre eközben a doppelgängere a Gonosz birodalmában tett szert. Ezáltal az embernek a gonoszt a születése és a halála közötti életében kell legyőznie. Sohasem válik szabaddá tőle, ha csak kitér előle. Hiszen az a gonosz, amit a földi életben nem győzött le, megmarad, és az embernek ismét szoros kapcsolatba kell vele kerülnie, amíg egyszer le nem győzi azt a születés és a halál között.

Ennek a ténynek köszönhetően érthetővé válik, hogy a gonosznak egy folytonos áramlata van: a gonosz szálai az emberben egyik inkarnációból a másikba húzódnak a Föld belsejének rétegein keresztül éppúgy, mint ahogy a Jó szálai az emberben az inkarnációk során a kamaloka és Devachán égi szféráin keresztül húzódnak.

Így érthetjük meg például, hogyan van az, hogy az egyik ember bosszút áll egy másikon a következő inkarnációban (Rudolf Steiner ilyen eseteket sorol fel a karmáról szóló előadásain). Kétségtelen, hogy az ilyen ember a bosszúállás gondolatát nem a kamaloka-állapotban hozta meg, és különösen nem a Devachán-állapotban, mégis megtörténhet (habár ez nem feltétlenül szükséges), hogy az ember bosszút áll a következő földi életében.

A bosszú gondolatának fonala nem az Égen, hanem a Föld belsejének alsó világán keresztül halad át, és így keletkezik az emberi karmában a gonosz folytonossága, és így keletkezik az emberiség történelmében is a gonosz karmikus áramlata.

De ha ez így van, akkor talán majdnem minden ember a gonosz karmikus áramlatához tartozik? – kérdezhetnénk nyugtalanul magunktól. Különösen fontos megérteni, hogy az amit az emberek megigazulásnak vagy akár szentnek neveznek, az az Isten előtt nem „megigazulás”. (Emlékezzünk csak Jézus Krisztus szavára: „Senki sem jó, csak egyedül az Isten”). Annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy valaki ehhez vagy ahhoz a karmikus áramlathoz tartozik, nem a karmikus külső gonoszságokat és jó cselekedeteket kell figyelembe venni, hanem a szellemi világok irányában tanúsított belső pozíciót. Nem a gonoszság, hanem a szellemi világ tagadása és rágalmazása a döntő. Az evangéliumi szavak, hogy „minden bűn megbocsáttatik, csak a Szent Szellem elleni bűn nem”, szó szerint igazak. És ezek a szavak döntenek a két karmikus irányzathoz való tartozás kérdésében.

Alapvetően helytelen például Lenint emberi értelemben bűnözőnek tekinteni. Éppen ellenkezőleg, ő sok emberi gyengeségtől mentes ember volt, mivel teljesen átadta magát szörnyű, az emberekre káros dolgoknak. Igen, kevesebb gyengesége volt, mint sok, keresztény vagy emberi talajon álló ellenfelének. Az emberi gyengeségek és bűnök kiegyenlítődnek a személyes emberi karma által, amikor az ember vagy szabadon váltja meg azokat áldozati cselekedetekkel, vagy szenvedésekkel kénytelen megváltani; a szellemi világ sajnálja őt emiatt, de nem elítéli. A szellem elleni bűn viszont az egész Kozmosz elleni bűntett: az ember akkor a szellemi világ ellenségévé válik.

Ha megtanulunk különbséget tenni az „emberek előtt megigazulás” és az „Isten előtti megigazulás” között, akkor megértjük, hogy a Biblia (beleértve az Evangéliumokat is) szentjei miért oly kevéssé „szentek”. Dávid királyt például az Ószövetség sok helyén, sőt még az Evangéliumokban is az megigazulás példaképeként említik. De ha olvassuk az élettörténetét, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a „szentről” való tradicionális elképzelés nem illik az ő alakjára. Ennek a rejtélynek a megfejtéséhez az adja a kulcsot, hogy a bibliai „szentség” valami alapvetően másra utal, mint amit az egyházi kereszténység hatására megszoktunk. A Biblia éppen nem az „emberek előtt megigazulásra”, vagyis a léleknek a testi világhoz való viszonyában történő megigazulásra, hanem az „Isten előtt megigazulásra”, vagyis a léleknek a szellemi világ irányában való megigazulására. A lélek ugyanis két világ közé van állítva, és állandó váltakozásban hol felfelé tevékenykedik, hol lefelé; ebből következik az érdemek és bűnök két fajtája. Az ember lefelé irányulóan sohasem lehet „szent”, vagyis hibáktól mentes. De az ember felfelé irányulóan odaadással és tisztelettel kapcsolódhat a szellemi világhoz. Így az „Isten előtti megigazulás” az ember helyes viszonya a szellemi világhoz, ez az ember szellemi hivatásának beteljesülése a Földön.

Ebben az értelemben érthető a spirituális karmikus áramlathoz való tartozás is; ekkor nem az ember erkölcsössége a döntő, hanem a spiritualitása; vagyis az ember igazi moralitása, amelynek a hangja nemcsak a Földön, hanem a Mennyben is hallatszik. Ezért a 6. kultúrkorszak embereinek philadelfiai közössége nem „szentekből” fog állni, hanem szellemileg tehetséges emberekből, ugyanúgy, ahogy a „gonosz” emberiség azokból fog állni, akik tagadják a szellemet, nem pedig bűnözőkből. De ez az emberiség megteremti és tömeges méretekben elérhetővé teszi a „feddhetetlenség” normáját.

Ugyanakkor létezik egy valódi moralitás, amely rejtve fogan és csírázik, amely meghatározza a karmikus áramlat választását. Következményként külső moralitást teremt, vagyis a lelkiismeret éberségét az élet minden részletében; de ez a külső moralitás ugyanúgy a belső moralitás karmikus következménye, mint ahogy a sok betegségtünet megszűnése a szervezet belső gyógyulásának következménye. Ez a a gondolkodás, érzés, akarat emberi szervezetének meggyógyulása a belső moralitás ereje által. A „bűnös” a szellemi világ számára beteg, akit nem elítélni, hanem meggyógyítani kell. Az igazság szemszögéből minden emberi gyengeség lényegében a megbetegedés tünete, és nem az egészség tüneteinek szembeállításával (vagyis az emberi erényekkel) lehet őket legyőzni, hanem a lelki élet belső meggyógyulásával. A gyógyulást pedig a szellemi világ gyógyító erői teszik lehetővé, és nem az előírások, elvek és ítélkezések.

Ha valóban belátjuk a mondottakat, akkor a „fehér” karmikus áramlathoz tartozó emberek természetéről való kérdés egy más szintre emelkedik. Hiszen akkor a döntő dolgot nem a bűnbeesés következményeit magában hordó emberi természet tulajdonságában keressük és találjuk meg, hanem a szabad emberi Én viselkedésében. Ez pedig teljesen más képet ad a dolgok helyzetéről, amely alapján elvileg minden ember tartozhat a „fehér” áramlathoz.

Ezért az „örök Izrael” kifejezést nem az eleve elrendelés kálvinista tana szerint kell érteni, amely azt állítja, hogy az individualitások egy meghatározott száma örökre „kiválasztott”; a valóságban a „fehér” áramlathoz állandóan új individualitások kapcsolódnak, és vannak karmikus árulók is, akik elhagyják azt és az ellenkező áramlathoz csatlakoznak. Mindkét karmikus áramlat állandóan nyitva áll a belépésre és kilépésre, aminek nem mond ellent az a tény, hogy van egy bizonyos számú individualitás (ők számítanak vezető individualitásoknak), akik az ősi időktől kezdve teljes határozottsággal ehhez vagy ahhoz az áramlathoz tartoztak.

A két áramlat a két inspirációforrás: a szellemi világ és a Föld belseje hatásának látható kifejeződése az emberi történelemben.

Az alulról jövő inspirációk mintegy kifordított másolatai a szellemi világ valódi inspirációinak. Ugyanakkor, amikor magasan fent a szellemi világban az istenek beszélnek, mélyen lent a démonok ezt az ellenkezőjébe fordítják. És ha most ebből a nézőpontból nézzük a világtörténelmi tragédia képét, Mózest, aki a hegycsúcson fogadja Jahve Elohim kinyilatkozását, míg ugyanakkor ennek a hegynek a lábánál az izraeli nép az aranyborjúnak áldoz, akkor megragadjuk azt a pillanatot, amikor az alsó inspiráció népi tapasztalatként kapcsolódott be az izraeli szellemi életbe. Ettől a pillanattól kezdve bejárása van az ál‑Messiás inspirációjának az izraeli szellemi életbe. Ettől a pillanattól kezdve Izrael egész történelme nemcsak a környezet ellenséges erői elleni harcból állt, hanem a népközösségen belüli másik inspiráció elleni harcból is. Ez a másik inspiráció ellentétes volt a Krisztusra való várakozással; a hatalom princípiumának a Földön való legmagasabb megtestesülését várták. Krisztus várakozásának beteljesülése után a másik inspiráció tovább hat, és a Messiásra várás még mindig él.

Az izraeli nép szívében a Baál-áramlat számára a bejárat az aranyborjút tiszteletének pillanatában nyílt meg. Ez volt az a pillanat, amikor az izraeli nép tragikus karmája megszületett.

2. Jahve és Baál Izrael sorsában

Ha elmerülünk Mózes korábban említett alakjába, aki a magasságból a szellemi világ inspirációit fogadta be, és a nép alakjába, amely lent az aranyborjúnak adta át magát, belsőleg mélyen megismerhetjük Izrael sorsának alapvető impulzusait. Az aranyborjú igaz, hogy még nem Baál-imádat, de az volt a kapu, amely utat nyitott Baál szolgálatára. Hiszen attól, hogy a nép a Borjú (Bika) szimbólumot választotta annak a magasabbnak a kifejezésére, amelyet tisztelni kell, a népi akarat áramlásának irányában egy változás történt: a jövőre irányuló akarat visszafordult a múltba. Hiszen az Egyiptomból való kivonulás belső értelme épp a Bika-kultúrától, a múlttól (a Taurus állatövi erőinek értelmében) való eltávolodás volt, hogy a pusztában, ahol a korábbi kultúráramlatoknak semmilyen hatásuk nem volt, a Kos eljövendő áramlatára hangolódjanak át (az Aries állatövi erőinek értelmében).

A nép azzal, hogy akaratát a múltba irányította, elszakította magát a szellemi világból származó, a jövőt megvalósító inspirációs forrástól, amelyből Mózes a kinyilatkozásait merítette.

Ennek az elidegenedésnek a következménye az volt, hogy a jövőből származó másik inspirációhoz nyitotta meg magát. Hiszen az elkerülhetetlen következménye annak, hogy elfordul attól a törekvéstől, hogy mozgása a jövőre irányuljon, annak kockázataival és harcaival együtt, az lesz, hogy egy másik jövő következik be, egyáltalán nem az, mint amelyre kezdetben törekedtek. Semmit sem lehet megfosztani a jövőtől; ha az ember elzárkózik a szellemi világtól rendelt jövőtől, akkor olyan utakra kerül, melyek a Föld belsejéből rendelt jövő felé vezetnek.

Ezeket a traktusokat a következő módon lehetne pontosabban leírni: ha elképzelünk egy balról jobbra haladó vízszintes nyilat, mint a jövőt megvalósító szellemi vezetést, és alatta egy másik nyilat, amely a neki megfelelő, jövőre irányuló emberi akarat, akkor megkapjuk a stabil és helyes inspiráció feltételeinek képét.

Ha azonban az akarat áramlata a múltba tesz egy fordulatot, akkor ennek következményeként egy szakadék, egy üres tér keletkezik az akarat felsőbb irányításával való viszonyban.

Ez az üres tér alulról egy olyan erővel töltődhet fel, amely helyettesíti a hiányzó emberi akaratot.

Valami hasonló történt a pusztában elbukott néppel: egy belső hajlamot kapott a Baál-impulzusra, egy belső hajtóerőt a baáli jövő számára. Onnantól kezdve a népben állandóan jelen volt az az akarat, hogy átadja magát Baál szolgálatának; az izraeli szellemi áramlat számára állandó veszélyt jelentett a potenciális készség a Baál-áramlat befogadására.

Hogy megfelelő módon tudjuk értékelni ezt a veszélyt, szükséges, hogy a Baál-kultusz lényét Jahve kultuszának ellentéteként értsük. Ennek megértéséhez azonban fel kell ismerni azt az igazságot, hogy az emberiség fejlődésében minden korszaknak egy meghatározott feladata van, és nemcsak az általános kulturális fejlődés, hanem az okkultizmus területén is. Ezt a feladatot úgy is lehetne érteni, mint egy „módszert”, amely az adott kor misztériumi bölcsességének átlagos tanulója számára helyénvaló volt. Így például egészen az 1879-es évig a „módszer” a fej logikai iniciatív erőinek fejlesztése volt, melyre a szív erői adtak választ. A kérdés és válasz körkörös rendszerének megteremtése a fej és a szív között volt – ez az utolsó korszak feladata. A mai időkben már más a feladat: a feladat a szemlélődő gondolati megismerés, amely a lelkiismeret erőinek kifejlesztésével érhető el, hogy aztán erőteljesen a teremtő Szóban élhessünk.

Az ősi zsidó történelem korszakában az volt a feladat, hogy a tudat fejben lévő központjából a hatás egy közvetlen áramlatát hozzák létre az anyagcsererendszer akarati központjába. Az, amit külsőleg „törvénynek” ismerünk, egyidejűleg a belső fejlődés módszere is volt. Hiszen a „törvény” belsőleg lényegében azt jelenti, hogy az akaratnak alá kell rendelődnie a kinyilatkoztatásban megjelenített bizonyos gondolatoknak. Ez nem a szabad moralitás szív-kultúrája volt, az a fejlődés folyamán csak későbbi korban vált lehetővé. Akkor arról volt szó, hogy az akarat ösztönös életére közvetlenül hassanak a kinyilatkoztatásban megjelenített gondolati tartalommal, melyekhez Jahve tekintélye adott erőt, hogy az akarati erőt ténylegesen uralni tudja. Ennek a módszernek a lényét úgy lehet mélyebben megérteni, ha Rudolf Steiner „Krisztus és a szellemi világ” c. előadás-sorozatához (GA149, különösen a 4. előadás) fordulunk, melyet a próféták és szibillák kultúrájáról írt. Rudolf Steinernek ezek az előadásai, ha ösztönzést merítünk belőlük a további munkákhoz, akkor az Ószövetség megértéséhez az egyik legfontosabb kulcsot adhatják kezünkbe.

De minden korszak minden módszere számára megvan a veszélye annak, hogy az ellenkezőjébe forduljon át. Az ószövetségi időben ezt a veszély a Baál-módszer képviselte. Ez utóbbi abban állt, hogy az ösztönös akarati életet egyből felvezette a fejbe, és az ember képzeteinek és gondolatainak életén úrrá lett. Amiatt, hogy a meg nem tisztított akarat alulról felfelé tört, a Föld belsejének erői eközben a képzetek egész életének torzulását okozták. Ezáltal egy másik „törvény” keletkezett, amely eltorzított képzeteket árasztott az emberbe.

Ennek a „törvénynek” az előírásaik az ilyen emberek számára „helyesnek” tűntek, mivel teljes mértékben ugyanaz az akarat töltötte be őket, mint amely ezeket a képzeteket létrehozta. Ilyen módon keletkezett például az a rendelkezés, miszerint az elsőszülötteket fel kell áldozni.

Ha Baál módszere most kiszorította volna Jahve módszerét (az Én módszerét), ha az a hangulat győzött volna, hogy „az akarat emésztő tüze tölt be engem, és ez ösztönöz cselekedetekre”, afelett a hangulat felett, hogy „áhítattal meghajlok Isten bölcsessége előtt, és az Ő akaratának adom át magam”, akkor Krisztus megtestesülése lehetetlen lett volna, és akkor lehet, hogy egy másik lény testesült volna meg, ami végzetesnek bizonyult volna az emberiség számára.

Ha ennek fényében vizsgáljuk meg például az Ószövetség Királyok könyvét, akkor meglátjuk, milyen rendkívüli kockázatos volt Jahve missziójának folytatása. Jahve áramlata gyakran egy vékony, szakadni készülő fonalhoz volt hasonlítható; néha úgy tűnt, hogy végleg legyőzte a Baál-áramlat. Ebben a küzdelemben valóban voltak olyan pillanatok, amikor Izrael küldetésének egész jövője egy hajszálon függött. Ilyen volt Jahve elárulásának pillanata, amikor Mózes vezetése alatt az izraeliek megálltak Sittimben (4Móz 25). A hűtlenséget midianita és moabita asszonyok készítették elő, akik Bileám mágus, a Petórból való Beor fia (4Móz 22,5) tanácsára a midianita és moabita vének céljainak elérésére szolgáltak eszközül. A cél valóban el lett érve: „És odaszegődék Izráel Bál-Peórhoz; az Úr haragja pedig felgerjede Izráel ellen.” (4Móz 25,3)

Az Úr „kegyelme” és „haragja” karmikusan jóllétet és megsemmisítést, életet és halált jelentett. Ebben az esetben a halálnak az izraeli nép többségét meg kellett semmisítenie. Ha a halál mindenkit érintett volna, akik a Baál befolyása alá került, az történhetett volna, hogy Izrael történelmének ismét Ábrahám, Izsák és Jákob patriarchák stádiumától kellett volna újrakezdődnie, néhány ezer fős kis nép csoportjában. És az embereknek meg kellett volna halniuk, hiszen nemcsak alkalmatlanná váltak Izrael küldetésének további szolgálatára, hanem éppen azért, mert még veszélyt is jelentettek rá. Hiszen az ellenség vénjei által tudatosan végrehajtott cselekedetek következménye az volt, hogy mindazoknál, akik a ravasz cselfogás áldozatává váltak, megváltozott az étertestben az áramlat iránya. Jahve felülről lefelé irányuló áramlatát Baál alulról felfelé irányuló áramlatával váltotta fel. Az ilyen emberek Jahve missziójának szerves ellenségeivé váltak.

De itt egy villámszerű sorsfordulat állt be. Fineás, Áron unokája, egy olyan cselekedetet hajtott végre, amely a karmikus következmények fordulatát idézte elő. Hogy megértsük ennek a sorsfordulatnak a titkát, még mélyebbre kell hatolnunk Illés lényének hatásába, mint azt korábban tettük.

3. Illés lényének karmikus missziója az ószövetségi történelemben

Az előző (VI.) vizsgálatban arra tettünk kísérletet, hogy Illést az ősi izraeli nép néplelkeként jellemezzük, közben mint egy helytelen típusú néplelket, vagyis mint egy olyan leszálló lényt, amelyik nagyobb erőkkel hat, mint egy normális néplélek. Illés lényének ilyen nagy hatása egyrészt az általa birtokolt erőkben rejlett, másrészt annak a belső viszonynak volt köszönhető, amellyel Illés lénye az emberi individualitásokhoz kapcsolódott.

Egyidejűleg néplélekként és az egyes emberek őrangyalaként lehetősége volt úgy hatni, hogy az egyes emberek cselekedete az egész nép számára karmikus jelentőségűvé vált. Az egyes emberekhez való különös viszonynak köszönhetően ennek az egyes embernek a cselekedetei nemzeti jelentőségűvé válhattak Izrael karmikus létesülése számára. Ily módon Illés lénye az izraeli nép szellemi vezetése és a nép akarati áramlata közötti összekötő kapoccsá vált. A közös karmikus létesülésnek mind az egyik, mint a másik oldalán részt vett.

Imaginatív módon úgy lehet Illés lényét elképzelni, mint a szellemi vezetés egy belső villámát, amely az emberi akaratra úgy hat, mint egy népi esemény.

Illés szellemi vezetése Emberi akarat.

Ezzel a csapással Illés lénye a népakarat megerősödését és helyes értelemben való átlényegülését idézte elő.

Ez történt abban a pillanatban, amikor Fineás, Eleázár fia, lándzsát ragadott. A keze egy olyan cselekedetet hajtott végre, aminek nemcsak individuális, hanem általános jelentősége is volt.

„És megszűnt a csapás Izráel fiai között. De meghaltak a csapás miatt huszonnégyezren.

Akkor így szólt az Úr Mózeshez: » Fineás, Eleázár fia, Áron pap unokája elfordította haragomat Izráel fiairól, mivel haragom szerint bánt velük. Ezért nem pusztítom ki felindulásomban Izráel fiait. »” (4Móz 25,8-11)

Ilyen szavakkal fejti ki a Biblia a fentebb magyarázott tényt.

Nem Fineás külső cselekedete idézett elő ilyen hatást (hiszen huszonnégyezer embert megöltek, de ugyanakkor önmagában a külső cselekedet sem kizárt), hanem annak a ténye, hogy ez a néplélek cselekedete volt az emberi akaratban (Fineásnak Illéssel való kapcsolatáról Steiner „A Márk-evangélium” c. ciklusában beszél). Ennek a cselekedetnek meg kellett fordítania a nép sorsának karmikus erejét, mivel benne a néplélek akaratának és az egyéni emberi akaratnak a kölcsönhatása volt meg. Azt kell magunkban gondolnunk, hogy Fineás beavatkozásának pillanatában egy olyan sokk következett be, amely gyógyulást hozott a Baál-hatások belső következményeiből. Az emberek étertestet ez a sokk átalakította, s azok ismét „Jahve étertesteivé váltak”, vagyis az áramlatuk iránya megváltozott. A „megbocsátás” a népnek valójában gyógyulást jelent. (Napjainkban is minden megbocsátás a lélek vagy a test gyógyulását jelenti. Emlékezzünk csak ezzel kapcsolatban Krisztus szavaira: „Kelj fel és járj, a te bűneid megbocsáttattak néked”.)

Izrael történelmének második korszakában Illés lénye még egyszer megmentő módon avatkozik be. A királyok korában (Dávidtól a babiloni fogságig) szellemileg a legveszélyesebb Aháb és Jezabel uralkodásának ideje. Abban az időben az Izraeli királyságban Baál szolgálata hivatalos népi és állami vallássá vált. Abban az időben a nép szellemi életének állapotáról mindennél világosabban szólnak Illés-Nábot szavai:

„Illés pedig odament az egész sokasághoz, és azt mondta: »Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, kövessétek azt.« De nem felelt neki a nép még csak egy szót sem.

Akkor azt mondta Illés a népnek: »Egyedül csak én maradtam meg az Úr prófétái közül, míg a Baal prófétái négyszázötvenen vannak…«”(1Kir 18,21-22)

Ilyen volt a két áramlat viszonya: Jahve egyetlen prófétájával szemben Baálnak négyszázötven prófétája állt a dönteni képtelen, magát vezetni hagyó kompromisszumot kereső nép előtt. Illés-Nábot Karmel-hegyi cselekedetének értelméről az előző vizsgálatban szó volt. Most az a fontos, hogy másik szempontból értsük meg ezt a cselekedetet. Ez a nézőpont magától adódik, ha összehasonlítjuk Fineás cselekedetét Illés-Nábotéval. Az első esetben ez egy emberi-lelki impulzus volt, amelyhez hozzáadódott egy természeti esemény hatalma, mivel a megromlott étertestek átalakítása történt. A második esetben ez egy természeti esemény volt (villám az égből), amelyhez egy morális-emberi cselekedet adódott hozzá. Ez a résztvevők lelkében Jahve irányában hozott döntést. Míg az első cselekedet az étertest megtisztítása volt, addig a második az asztráltestre hatott. Ennek köszönhetően az asztráltest meg lett tisztítva a Baál-impulzustól, Izrael küldetése pedig ismét meg lett mentve.

Az, hogy Illés-Nábot cselekedetében éppen az asztráltestről volt szó, nemcsak a Biblia leírásából látszik, hanem az izraeli nép életkorából is. Hiszen míg a nép első életkori fokán (az Egyiptomból való kivonulástól Dávidig) az étertest tudott megromlani, mivel az még nem alakult ki, addig a Dávidtól a babiloni fogságig terjedő korszakban az asztráltest tudott megromlani, mivel akkoriban az formálódott. A gonosz mindig gyorsítóan hat, idő előtti születések elérésére törekszik. Ezért akkor, amikor az étertest már „megszületett” (vagyis önállóvá vált), az asztrális szervezetet igyekszik megtámadni, hogy megakadályozza az asztráltest helyes megszületését, és hogy ehelyett idő előtti születések történjenek. Épp ez volt a baáli szolgálat célja, melyet Jezabel és Aháb végzett. Abban az időben, amikor a nép az asztráltest megszületésére való felkészülés korszakán ment keresztül (amely az ember 7-14 éves korának felel meg), olyan asztralitást szándékozott beleplántálni, amely az asztráltestet a szellemi vezetés szándékától eltérően formálta.

Illés-Nábot és Illés-Elizeus együttes hatását akkor értjük meg, ha azokat az asztráltest gyógyulásaként fogjuk fel. Ennek a cselekedetnek a közelebbi leírását Rudolf Steinernél, „A szellemi élet fordulópontjai” c. ciklusában találhatjuk (Berlin, 1911. december 14. GA61), ezért a továbbiakban nem szükségszerű, hogy ezeket az alakokat vizsgáljuk. Csak egy részletre kellene rámutatni, mégpedig Nábot erőszakos halálára, melyett Jezabel és Aháb idézett elő.

Ez a tény azért fontos, mivel példát ad arra, amit a a gonosz karmikus folytonosságáról a vizsgálatunk elején mondtunk. Hiszen ennek a ténynek köszönhetően lehet annak felismerésére eljutni, milyen módon áll bosszút a múlt a jövőben. Az Illés által beárnyékolt Fineás megöli a Simeon-nemzedék vezetőjét és a midianita hercegnőt, aki visszaélt a félelemmel, mint a baáli hatás eszközével. Most pedig az történik, hogy az Illés által beárnyékolt Nábotot megöli Jezabel és Aháb, akik Baál szolgálatára adták át magukat. Illés hatása ettől természetesen nem sérült volna, mivel egy másik személyen, Elizeuson át tovább tudott hatni, ugyanakkor a bosszúállás aktusa mégiscsak megvalósult. Ezen a példán láthatjuk, hogyan maradnak meg a múlt impulzusai, és hogyan tudják hatásukat a távoli jövőben kifejteni.

Izrael történelmi színterén Illés lénye harmadik alkalommal a Krisztus földi eljövetelét megelőző kritikus években jelenik meg. Illés megjelenésének szükségességéről és azoknak az éveknek a komolyságáról Malakiás próféta felkavaró szavakkal beszél:

„Íme, elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy amikor eljövök, átokkal ne sújtsam a földet.” (Mal 4,5-6).

Keresztelő János alakjában Izrael népi szelleme utoljára hatott népi szellemként. Ezért mindazt, ami Jézus Jordán-keresztelője előtt történt, helyesen mint ószövetségi történetet vizsgálhatjuk. Itt húzódik a pontos határvonal az Ószövetség és az Újszövetség között. Hiszen Jézus életének harminc éve egészen a Jordán-keresztelőig Krisztus eljövetelének az előkészítéséhez, vagyis az Ószövetséghez tartozott.

Erre a közbevetett megjegyzésre szükség volt, hogy Keresztelő János alakjának vizsgálatát igazoljuk az Ószövetségnek szentelt műben. Keresztelő János küldetése valóban annyira szoros kapcsolatban áll az Ószövetséggel, hogy nem lehet elválasztani tőle. Ezt annál könnyebben észrevesszük, ha megértjük, hogy Jánoson keresztül Illés lénye hatott, befejezve az előkészítés munkáját, vagyis az egész ószövetségei történelem munkáját. Hogy miben állt ez a befejezés, megérthetjük, ha megnézzük a János-keresztelő folyamatát.

A keresztelő csak az utolsó stádiuma volt annak a bizonyos belső átalakulásnak, amelyen János tanítványai átmentek. Hiszen mielőtt a vízkeresztséget átélhették, az étertest bizonyos fokú meglazulását kellett elérniük, hogy a keresztelő pillanatában a meglazult étertest részlegesen el tudjon szabadulni a fizikai testtől. Az étertest előzetes meglazulását, melyet időszámításunk első évszázadaiban még természetes hajlamok segítettek, az ébredő lelkiismeret ereje segítette. János szava olyan erővel bírt, hogy fel tudta ébreszteni a nép lelkiismeretét. A keresztelés prédikációját nem a kor kritikájaként kell elképzelnünk, hanem mint morális prédikációt. János szavai Illés lénye villámszerű erejének tulajdonságával rendelkeztek. Igaz, ez az erő már nem külső csodákban fejeződött ki, mivel a hatása a leghatalmasabb csodához: az ébredő lelkiismeret előhívásához emelkedett. Keresztelő János titokzatos ereje nem a cselekedeteiben, nem a prófétálásában, hanem a hangjában nyilvánult meg. „Nemet” válaszolt arra a kérdésre, hogy ő próféta-e, vagyis a jövő előhírnöke, vagy Illés-e, vagyis a múlt csodatevője. Mivel őt sem a kinyilatkoztatások átadója, sem csodatevő nem vol, hanem a magányos lelkiismeretből szóló hang volt. És valóban János minden ereje a hangjában volt. János kívülről úgy beszélt, mint ahogyan a lelkiismeret hangzik belül. Senki sem tudta elfelejteni a hangját, az mélyre hatolt, a lélek legrejtettebb alapjaiba.

János nem azt mondta, hogy „Meg van írva: elközeledett a Mennyek Országa”, vagy hogy „Isten kinyilatkoztatta nekem, hogy elközeledett a Mennyek Országa”, hanem egyszerűen azt, hogy „elközelített a mennyeknek országa” – és mindenki, aki őt hallotta, hangjában a Mennyek Országának jelenlétét érzékelhette.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy az ember minden képessége három az érettség három fokozatán halad át. Rudolf Steiner ezt a három fokozatot úgy jelölte, hogy imagináció, inspiráció és intuíció. De ennek a három fokozatnak egészen különböző megnyilvánulásai vannak, attól függően, hogy az ember hét képessége közül melyik működik az adott esetben. Lényegében a hét érzékfeletti képességnek huszonegy megnyilvánulási fajtája van. Az egyik ilyen képesség a szó, és a „szó” képessége is három fokozaton keresztül fejlődik.

A „szó” első fokozata az, amikor az ember a hozzá közelinek ki tud fejteni valami új dolgot, amit a szellemi világról megtudott, a másodikra akkor jut el, ha a szellemi világ az emberrel együtt és rajta keresztül mond valamit, és a „szó” fejlődésének a harmadik, a legmagasabb fokozata a beszéd, amelyen keresztül valami új nyilvánul meg mind a fizikai, mind a szellemi világ számára. Ekkor az ember és a szellemi világ egyidejűleg szól és hallgatózik: a szellemi világ ekkor feltárja titkait az emberiségnek, az emberiség pedig feltárja titkait a szellemi világnak. Ekkor az ember se nem közvetítő, se nem próféta, hanem hang, amely egyszerre szól mindkét világból és mindkét világhoz. Olyan hanggá válik, amely a szellemi világgal eggyé váló lelkiismeret magányából árad.

János magából a szó legmélyebb értelmében önmagából beszélt, és mivel ezt tette, rajta keresztül Illés lénye hangzott, János hangjában Illés kinyilatkoztatásainak villámai hatottak. Szavai éltek a lelkekben, és a lény változását, vagyis a lelkiismeret felébredését idézték elő. A lelkiismeret erői, melyeket kezdetben a megismerés bátorságaként éltek meg, amely legyőzi a szégyent és a rémületet, ellazították az ettől a legyőzéstől megrendült étertestet. Ha az étertest már eléggé ellazult, akkor az ember éretté vált a keresztség megtapasztalására. A keresztelésben a kiszabadult étertestet élték át belül. Ez az élettablót, vagyis az egész élet valódi képének szemléléséből áll. És mivel az, akit kereszteltek, nézőként ennek során az életáramlatán kívül élte át magát, a keresztelés számára a valódi Én felébredését jelentette.

Így János-Illés az Én-embereket készítette elő, hogy Krisztus olyan emberekkel találkozzon, akik felébredtek az élet-bódulatból. Hiszen ha János nem hajtotta volna végre ezt az előkészítést, akkor nem lett volna fül, amelyik meghallotta volna Krisztust. Jánosnak köszönhetően Krisztus körül képződött egy olyan emberekből álló kör, akik Krisztus felé legalább annyit tudtak vinni, hogy Ő szavakkal is tudjon az emberiséghez fordulni.

Ilyenként áll előttünk teljes nagyságában Illés lényének az izraeli nép karmáját érintő küldetése. Fineás, Nábot-Illés, Elizeus-Illés és Keresztelő János alakjában hat e nép sorsának döntő pillanataiban, lépésről-lépésre vezetve a gyógyulás és felébredés útját: először gyógyítóan hat az étertestre, aztán tisztítólag az asztráltestre, hogy végül az Ént felébresztésének tevékenységéhez. Ezek a lépések az izraeli népi organizmus életében megfelelnek a három „életkori szakasznak”.

A következő részben az ószövetségi fejlődés három korszakát vizsgáljuk meg, jellemző alakjainak aspektusából.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VI.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VIII.