Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata X.

X. A BABILONI FOGSÁG ÉS ZARATHUSZTRA BÖLCSESSÉGE

Az „ígéret földjének” jelentését már megnéztük úgy a III. vizsgálatban (Ábrahám, Izsák és Jákob), mint a VIII.‑ban is (Mózes), és míg az első esetben Palesztinát „szent helyként” említettük, a másodikban olyan országként, amelynek Mózes számára a harmadik fokot kellett jelentenie, de amit nem sikerült elérnie.

Most pedig, a babiloni fogság kérdésével kapcsolatban szükséges, hogy az „ígéret földjének” egy új jelentésével ismerkedjünk meg. Itt ugyanis már nincsen szó a terület szent célokra való előkészítéséről, és a területre való belépésről sem, hanem elsősorban a terület elhagyásáról, ami az izraeli nép sorsában egy kényszerű esemény volt, ahogyan az egyes ember sorsában kényszerűség a halál és a betegség. De ezt egyszerűen „büntetésként” felfogni nemcsak egyoldalúság, hanem szűklátókörűség is. Efféle magyarázat nem lenne gyümölcsöző az izraeli nép további sorsának megértésében.

Ezzel szemben sok mindent megvilágosíthat az az értelmezés, amelyre akkor tehetünk szert, ha tovább dolgozunk Rudolf Steiner útmutatásain, melyeket a Máté-evangéliumról szóló ciklusban tett. Azt mondja Rudolf Steiner ebben a ciklusban, hogy a babiloni fogság feladata abban állt, hogy a „Vénusz-szférát” képviselje Izrael sorsában, mivel Izrael Babilonban közvetlenül érintkezésbe került Zarathusztrával, aki Zarathoszon keresztül hatott. Már ez az egy megjegyzés is rámutathat arra az irányra, amelyben az „ígéret földje” elhagyásának értelmét kell keresnünk.

De mielőtt megállunk azon, hogy mi értelme van a babiloni fogság idején elhagyni az „ígéret földjét”, meg kell világítanunk azt a kérdést, hogy mi volt a jelentősége annak, hogy az izraeli nép Palesztinában telepedett le.

Először is meg kell értenünk, hogy mi Izrael népének a palesztin területhez való viszonyának a lényege. Eközben az izraeli népnek és missziójának a kapcsolatát a palesztin talajjal nem Palesztina kedvező fekvésében kell keresnünk, a három nagy kulturális kör között: Főnícia földközi-tengeri kultúrája, Egyiptom kultúrája és a mezopotámiai kultúra között. Hiszen a nevetés jelenségét teljesen helyesen lehet magyarázni a száj sarkainak izommozgásával, de ez a magyarázat nem lesz elegendő annak, aki már valaha is nevezett, mivel vidámságot élt át, és ez határozta meg az izommozgást. Ugyanígy Palesztína és Izrael népének kapcsolatát sem lehet azokkal a tényekkel magyarázni, amelyek ugyanazon a síkon helyezkednek el, mint a mosoly fenti felületes magyarázata. Hiszen ebben az esetben a folyamatnak csak egy kibővített leírását, de nem a magyarázatát adnánk. Ez utóbbit más síkon kell keresnünk. Ezért figyelmen kívül hagyunk sok fontos és igaz dolgot, melyet az adott kérdéshez lehetne kapcsolni, ha külső történelmi kutatásból indulnánk ki, azért, hogy a probléma szellemi-karmikus oldalának szentelhessük osztatlan figyelmünket.

Ha ilyen módon közelítünk, akkor a probléma egymással összekapcsolódó dolgok hármasságára válik szét: egyrészt a születéshez közeledő Krisztusi Lényének, másodszor Izrael népének, és harmadszor a palesztin területnek a hármasságára. Már ebből az egyszerű összeállításból is látszik, hogy úgy a nép küldetését, mint a lakóterületének kijelölését nem önmagában, hanem Krisztusban kell keresnünk. Hiszen ha az izraeli nép ószövetségi történelmének egész világtörténelmi szerepe az volt, hogy Krisztus születését előkészítse, akkor azt a területet is, ahol ez végbement, ezzel a feladattal kapcsolatban kell vizsgálni. Egy fontos kérdés merül itt fel: mire kellett a Krisztusi Lénynek a palesztin terület?

Ez a kérdés még hangsúlyosabbá válik, ha számításba vesszük, hogy az izraeli nép évszázadokon keresztül tudott élni és virágozni az „ígéret földjének” határain kívül (Egyiptomban, Mezopotámiában), de Krisztus földi jelenlétének három éve csak Palesztinában zajlott. Ez arra utal, hogy nem annyira a népnek, mint inkább Krisztus Jézusnak van szüksége erre a területre.

Ez a tény közvetlenül rámutat Krisztus missziója és Palesztina területe között fennálló kapcsolat titkára. És Krisztus Jézusnak a Föld e területével való kapcsolatának megismerése az egyik legmegrendítőbb ismeret Krisztus Jézus sorsáról. A Földnek e területe nem az élet, hanem a halál számára volt számára szükséges. A Földön való élethez népek generációjára volt szüksége, vagyis a nátháni és a salamoni vonal nemzetségeire; de a földi halál számára arra a területre volt szüksége, ahol a Golgotai Misztérium megtörtént. Palesztina sok éven át Krisztus sírhelyének lett előkészítve, ahhoz hasonlóan, ahogy Jahve népének nemzedékei az Ő születési helyét készítették elő.

Ennek megértéséhez tudatunkba kell idézni azt a tényt, hogy születéskor az ember az étertestét az Égtől, a fizikai testét a leszármazási áramlatból, az ásványi testét pedig a fizikai környezetből veszi. Az első jelenti számára az életet, a második az emberiség karmájában való részvételt („eredendő bűn”), a harmadik a halálát. Hiszen az ásványi külvilág az ember számára csupán a halált jelentheti, az ásványvilág számára az egyedüli realitás a halál (l. Rudolf Steiner megfelelő kijelentéseit ld. „Az evolúció az igazság szemszögéből” c. ciklusában, GA132).

Így születéskor az Ég az életképességet adja hozományként az embernek, az elődök adják neki a keresztet, hogy hordozza, a külső ásványi világ pedig a meghalás szükségszerűségét adja neki. A külvilágtól ez utóbbi képességet a Krisztusi Lénynek is be kellett fogadnia. És csak a palesztin terület felelt meg annak, hogy lehetővé tegye Számára azt a fajta halált, amely az Ő küldetésének része volt.

Éppen ebből a célból Palesztina sok évszázadra „szent hellyé” alakult. Egyrészt ez a terület régóta arra készült, hogy a szellemi világból érkező kinyilatkoztatási áramlatot „tejét és mézét” az „égi kenyér”: Krisztus kinyilatkoztatásává emelje, másrészt pedig arra, hogy Krisztus halálához előkészítse a talajt. Miben is állt ez az előkészítés?

A földfelszín ásványrétege a Földbelső kilenc szférája közül az első, és a Földbelső védőbástyája az Éggel szemben. Ez a szféra önmagában még nem gonosz, morálisan ez mintegy a null-szféra, amely az Ég számára mindössze a megkeményedés tehetetlenségével képez akadályt az ég számára. Ugyanakkor az ásványiság fala nem áthatolhatatlan, és ahogy a Földbelső gonoszsága az ásványi réteg felett megmutatkozhat, úgy az Ég áldása is lejjebb mehet ennél a rétegnél. Ez utóbbi megvalósításáért felülről nagyon sok mindent tesznek. Így az elemi világban erre irányul a gnómok seregeinek munkája, akik állandóan kapálják a talajt; és ilyen módon hat az egész emberiség, amely halálakor leveti a holttestet, és így a megkeményedéssel ellentétes folyamatot végez.

Az ásványi rétegre azonban a legerősebb hatást az egyes emberi individualitások gyakorolhatják. Ez történik, ha egyes emberek az okkult gyakorlatokban az „Én-módszert” alkalmazzák. Akkor a szemöldök közötti Én-pontból lefelé irányul egy fény-áramlat, amely áthatol az ásványi rétegen, és tovább hatolhat a földalatti szférákba. A fényáramlatnak egy ilyen leküldése által jöttek létre a Földbelső szféráinak azok a leírásai, melyeket Rudolf Steiner a „A teozófia kapujában” c. ciklusában adott (Stuttgart, 1906. szeptember 4., GA95).

Ilyen módszer már az ősi időkben is létezett: ez volt a Jahve-módszer, melyet az izraeli népben Ábrahám ideje óta gyakoroltak (erről a módszerről a „Baál-módszerrel” szembeállítva már beszéltünk a VIII. vizsgálatban (fejezetben)). A módszer lényege abban állt, hogy lefelé irányuló tudatáramlatot teremtsenek, a végtag-, az anyagcsere- stb. rendszer irányába.

Azoknak az időknek a misztérium-iskoláiban kissé másféle volt a törekvés. Ott felfelé törekedtek, hogy a testtől megszabadult lélek beleélhesse magát a szellemi világba. A misztériumokban arra törekedtek, hogy nyitva tartsák a Mennyek kapuit.

Jahve iskolájában épp ellenkezőleg, a „pokol kapuit” vigyázták, melyekről Krisztus beszélt Péternek. Ott a földi létben az emberek ugyanazt csinálták, mint amit Jahve csinált a Kozmoszban. Hiszen Jahve „őrzi” a 8. szféra kapuit a Holdról, a napsugarakat az éjszaka sötétjébe irányítva. A Jahve-beavatottak Hozzá hasonlóan „őrizték” a földalatti szférák kapuit, megőrizve munkájukkal azok nyitottságát.

A nyitott kapuk képét teljesen konkrétan el lehet képzelni. Ez egyfajta a Földhöz képest kifordított égi tűzhányó. És ahhoz hasonlóan, ahogy a földalatti erők a vulkánon keresztül feltörnek, úgy jött létre Palesztinában a Jahve áramlat munkája által az áttörési hely fentről lefelé.

Ez a munka arra a tényre mutat rá, hogy az ószövetségi előkészítés idején szükséges volt nemcsak az eugenikus okkultizmus, hanem a mechanikus okkultizmus értelmében is szükséges volt hatni, vagyis a Szellem és az Atya együttesen hatottak, hogy lehetővé tegyék a Fiúnak úgy a születését, mint a halálát.

És amikor a Golgotai Misztérium idején földrengés történt, akkor ez nem földi, hanem égi eredetű volt. Valójában ez egy „ég-rengés” volt, amely ugyanakkor a földet is megrendítette és felhasította – eredete szerint teljesen másmilyen volt, mint az addigi földrengések. Akkor ez látható kifejeződése volt a régóta előkészített érzékfeletti hasadéknak, amely a Föld belseje felé nyílt meg, és ebben a pillanatban külső eseménnyé vált. A Föld ezen a résen keresztül fogadta be az Úrvacsora szentségét és ennek köszönhetően örökre egyesült Krisztussal.

Palesztina abban az értelemben volt „Szent Föld”, hogy Krisztus temetési helyévé kellett válnia, most pedig, feladatát betöltve, már nem az. Ez az ország adta Krisztus számára a halandó, vagyis az ásványi testet. Ez a tény fontos volt Izrael népe számára is, de az ő számára ennek az országnak ellentétes jelentése volt: ez volt a „tejjel és mézzel” folyó ország. Ugyanazokat az erőket, melyek a földalatti erők ellenhatását letörték, az emberek „tej”-áramlatként élték meg, mint a kegyelem asztrális áramlatát, és „méz”-áramlatként, mint a kegyelem éteri áramlatát, egy harmadik áramlat: „az élet kenyere” áramlatának várakozásában élve, amely kegyelem-áramlatnak egészen a fizikai testig kell terjednie.

A „tejként” és „mézként” jelölt, és az ország felett varázsfuvallatként lebegő szent áramlatok élménye, melyet kozmikus gyermekiségként és bűntelenségként érzékeltek a lecsendesedő lélekkel különösen a napnyugta órájában, és amelyről az emlékezés a férfiak és nők szerelmének természetességében és a gyermeknek való örömben folytatta életét, ami annyira jellemezte az ősi izraelitákat, ez a varázslatos fuvallat lengedezett az Eljövendő várakozásának országa felett. Ez nem illúzió volt, nem Jahve Elohim kinyilatkoztatása, amely Mózesnek villámokkal fenyegető felhőkből hangzott fel. Nem, ez éteri-asztrális erők jelenléte volt, melyeket később Krisztus hozott el éteri és asztrális testekben, olyan erőké, melyek a nátháni Jézus bűntelen lelkének jellemzői voltak. Ez Ádám bűntelen női testvérlelke volt, aki a Mennyekből egyre inkább egyesítette gyermeki erőit azzal az országgal, amely később az ásványi szubsztanciákból álló halandó testet adta neki. Mielőtt megszületett a nátháni Jézus, hosszan lebegett a születési helye felett, bűntelen módon összekapcsolódva vele, szelíd szeretetet árasztva rá, és ily módon egy olyan finom szövetet szőve, amely őt ezzel az országgal összeköti. Az emberek észlelték ezeket az áramlatokat, s „tejnek” és „méznek” nevezték.

És az Önfeláldozónak, az Arkangyalnak, a szívénél gyermeki lelket hordozónak az örök nővére, az Ízisz-Szófia, a Mennyei Anya, megáldott az országban minden születést és termőképességet, és az ország éteri lelkébe az anya tiszteletét lehelte bele, és Izrael asszonyainak, az Eljövendő anyjainak a szíve mélyére beszélt, ezzel a csendes tudással betöltve őket: az anya minden öröme és minden fájdalma szent. És abban az időben, amikor a próféták olyan szavakban beszéltek, melyekben Jahve Elohim lángját lehetett érzékelni, Izrael asszonyai Ízisz-Szófia leírhatatlan és kifejezhetetlen kinyilatkoztatását szent hallgatással őrizték.

Így a nátháni Jézus bűntelen lényének köszönhetően a szent földön Ízisz-Szófia „teje” és Ozirisz „méze” folyt.

Ugyanakkor az izraeli szellemi élet misztériumának teljes előkészítése érdekében nem csak azt kellett befogadni, amit az Ég tudott mondani és adni, hanem azt is, amivel az emberiség fejlődésének kezdetétől a földi tapasztalatban rendelkezett. Krisztus Jézusban az égi megnyilatkozásoknak és a földön elért bölcsességeknek a legérettebb gyümölcsei kellett, hogy találkozzanak. A hatalmas Zarathusztra individualitására mint ez utóbbi legtökéletesebb képviselőjeként kell tekintenünk, az egész Atlantisz utáni fejlődés számára. Ő volt az „első árja”, mivel az árjaság vagyis az Atlantisz utáni kultúra feladatát ő valósította meg.

Zarathusztra nemcsak befogadta, hanem el is sajátította az ős-indiai kultúrkorszak egész bölcsességét. Ezért amikor az ős-indiai kultúra olyan irányt vett, amely nem felelt meg az Atlantisz utáni emberiség feladatának, egy új kultúrát tudott alapítani, szembeállítva azt a jogosulatlanná vált indiai kultúrával és az ellenséges Turánnal. Ily módon a jogosulatlan India és az ellenséges Turán között keletkezett Zarathusztra impulzusa. Ha Zarathusztra bölcsességét vizsgáljuk azIndiával és a turánsággal való viszonyában, könnyebben eligazodunk a lényegében, hiszen akkor ez a két kontrasztos áramlat teszi lehetővé, hogy Zarathusztra bölcsességét morálisan-gondolatilag felvázoljuk, hogy eligazodjunk abban.

Az „India – Irán” és az „Irán – Turán” közötti kontrasztok lényegére akkor találhatunk rá, ha a földi emberiség sorsának kezdetére, az un. „bűnbeesésre” tekintünk vissza*. A „bűnbeesés” a földi emberiség karmájának a születése volt, melyet Mózes első könyve mint Atyai „átkot” ír le. A Földön élő emberiség számára háromszoros szükségszerűséget ír elő: minden születés fájdalmát, bármely munkában az erőfeszítést és minden teremtett dolog halálát.

* Ennek az eseménynek az értelmét már egy oldalról megvizsgáltuk a VIII. vizsgálatban (fejezetben) („Mózes”); itt másik oldalról fogjuk vizsgálni.

Azóta így történik, hogy minden új dolog, lény vagy gondolat Földön való megjelenése fájdalommal jár; minden teremtés, akár anyagi, akár szellemi, erőfeszítéssel és akadályok elhárításával jár; és minden, ami a Földön született vagy teremtve lett, egyszer eltűnik. Az, amit a hatalmas Buddha mondott ez emberi szenvedésekről, nem más, mint annak megismétlése, amit Mózes első könyve mond; Buddha csak ismét a tudatba emelte az Atyai „átok” tényét.

A földi emberiség eredendő karmája minden karmikus áramlat alapja, végső soron pedig minden egyéni emberi sorsé is. Hiszen az eredendő karmához való viszonytól függ, hogyan tevődik össze az egyéni karma. Ugyanakkor a lemúriai korszaktól kezdve kettő, az atlantiszi korszaktól kezdve pedig három alapvető karmikus áramlat létezik az emberiségben, az „átok” megértése következtében (a hatodik kultúrkorszak után ismét csak kettő lesz). Már az eredendő karma hatásának elején két különböző értelmezés volt: az egyik, amelyik az „átkot” igazi átoknak vette, a másik pedig a legmagasabb Atyai szeretet kifejeződéseként, vagyis áldásként.

Káin és Ábel története e két értelmezés szembenállását jeleníti meg, és ennek a két karmikus állapotnak a kezdetét jelenti. A földi sorsért érzett őszinte hála áldozati füstje felfelé száll; a földi élettel való elégedetlenség áldozati füstje a Földön kúszik. Épp ez a két hangulat fektette le a két hatalmas karmikus áramlat kezdetét.

Az ősi atlantiszi időszakban egy harmadik karmikus áramlat keletkezett: az eredendő karmával való aktív harc áramlata. Lényegében Atlantisz bűne nem másban állt, mint hogy tüntetett az eredendő karma háromféleségének szükségszerűsége: a fájdalom, a munka és a halál ellen. Az atlantisziak sötét eugenikus okkultizmusa arra törekedett, hogy kizárja az életből a fájdalmat, míg a sötét mechanikus és higiénikus okkultizmus jogosulatlan mértékben törekedett legyőzni a munkát és a halált.

Az Atlantisz utáni korszak két karmikus áramlata ennek a távoli múltnak az örökségeként keletkezett, az egyik a földi lét gyötrelmeinek völgyéből való felszabadulás vágyát ápolja, a másik pedig a természet alatti erők segítségével harcol a fájdalom, munka és halál természeti princípiuma ellen. Ezen áramlatok közül az első Indiát térítette el a kezdeti iránytól, a második ellenben a turániakban élte ki magát. Így egyrészt egy olyan kultúra jött létre, amely a Földtől elfelé törekedett, és legmagasabb célként a fájdalomtól, a munkától és a haláltól való megszabadulást tűzte ki, másrészt egy olyan kultúra, amelyik minden eszközt arra használt, hogy megússza ezt a hármas szükségszerűséget.

Ezzel kapcsolatban szükséges aláhúzni, hogy a keresztény áramlat értelme a Földön szintén az eredendő karma leküzdésében áll, és a földi emberiség feladata, hogy leküzdje a karmát. De a karma elleni harc egyedüli képlete, amelyhez az emberiségnek tartania kell magát, így hangzik: „Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

A világkarma egy pontosan kiegyensúlyozott mérleg: csak ha az egyik serpenyőbe az emberi kezdeményezés a „megbocsátást” helyezi, akkor tudja a szellemi világ a mérleg másik serpenyőjébe a „bűnök elsimítását” helyezni. És erre a pillanatra vár a szellemi világ tizenkilenc évszázada, arra az ünnepi pillanatra, amikor az emberiség megengedi, hogy megbocsássanak neki. Hiszen ha a múlt karmája súlyos teher az adósságait megfizető ember számára, a szellemi világ számára még nehezebb. A szeretet világa számára a meg nem bocsátás szükségszerűsége nagyobb szenvedés, mint a bűnökért való megfizetés a világ számára. Krisztus emberré vált, és olyan iszonyatos áldozatot hozott, hogy mindkét világnak felszabadulást hozzon: a földi emberiség világa számára a bűntől való megszabadulást, a szellemi világ számára pedig az adásvágy kényszerűségétől való megszabadulást.

A szellemi világ lényei ősidők óta mérhetetlen ajándékokat tartogatnak az emberiség számára, várják azt az órát, amikor beköszönt annak lehetősége, hogy boldogsággal árasszák el az emberiséget, de ez az óra csak akkor köszönt be, amikor az emberiség hangja igaz módon hangzik fel ezekben a szavakban: „Atyánk, bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Ezért mi, emberek, soha nem mondhatjuk a másiknak a szerencsétlenségében: „Ez a te karmád”. Az istenek mondhatják ezt, mivel ők ezt isteni szenvedéssel mondják, a mi dolgunk pedig abban áll, hogy megkönnyítsük, sőt elhárítsuk a másik megszolgált negatív karmáját. Másként milyen értelme lenne például az orvoslás művészetének, ha az nem az emberiség harca lenne az emberiség karmájának megszolgált következménye ellen? És a gyógyító okkultizmus minden jövője Lukács Evangéliumán nyugszik: „Hogy pedig megtudjátok, hogy az Emberfiának van hatalma e földön megbocsátani a bűnöket – azt mondta a bénának –: neked mondom, kelj fel, vedd a nyoszolyádat, és menj haza” (Lk 5,24).

Az emberiség számára a karmával való harc egyetlen jogos módja – bevinni a világlétesülésbe a megbocsátás és az ajándékozás princípiumát. Hiszen ha az emberiség fenntartja a „fogat fogért” elvet, akkor ővele kapcsolatban is ez a princípium lesz alkalmazva.

A karmának az a fajta legyőzése, ahogyan azt a turániak tették, egészen másfajta volt. Ott egyfajta „mi-tudatra” törekedtek, arra, hogy megússzák az individuális karmát, a „mi-emberiség” pedig megint csak az emberiség karmájának kikerülésére törekedett, földalatti szférákban keresve menedéket. A turáni törekvés egyik oldala az individualitásnak a „mi-tudat” ölén való kioltása volt, másik oldala pedig az, hogy ez a „mi-emberiség” a földalatti szférák törvényszerűségére és erőire orientálódjon, főképpen azoknak a szféráknak az erőire, amit „tűz-földnek” nevezünk, ami a Föld szervezetének belsejében Ahrimán korlátlan uralma alatt áll. Az emberiség sohasem fordult volna ahhoz, hogy a Föld belsejében keressen menedéket, ha az atlantiszi korban nem történt volna meg a Vulkán-misztérium elárulása, amelyről Steiner a „Szellemtudomány körvonalaiban beszél (GA13).

Ezek a „kiadott”, vagyis a gonosz rendelkezésére bocsátott és általuk lezüllesztett Vulkán‑misztériumok alapozták meg a turáni kultúrát – természetesen az atlantiszi időkhöz képest gyengített formában. A Vulkán-misztérium alapigazsága úgy hangzik, hogy a Föld fejlődésének legmagasabb célja a Föld belsejének teljes átváltoztatása az emberiség által. Éppen ezért választotta a Föld hetedik és legmagasabb állapotának megjelölésére Rudolf Steiner a „Vulkán-állapot” megnevezést. Ez a megnevezés rejtély marad, ha például a „Jupiter-állapot” és a „Vénusz-állapot” megnevezéshez hasonlóan egy bolygót keresünk, amely a jövő Vulkán-állapotra utal, ahogyan két jövőbeli állapotra mutat a Jupiter és a Vénusz. Ugyanakkor eloszlik ennek a megnevezésnek a rejtélye, ha a megfelelő égitestet nem az égen, hanem a Föld belsejében keressük, ahová egyébként a görög mitológia is helyezte.

A dolgok valódi állása az, hogy „Vulkán” bolygó nincsen, hanem a Föld belseje rejti magában. Amikor beköszönt a Föld teljes kifordulásának ideje (erről a kifordulásról éteri szempontból Günther Wachsmuth-nak a földi szervezet éteri képzőerőiről szóló műve ad helyes elképzelést), akkor jelenik meg a Vulkán bolygó objektív fenoménja, amely bolygó a Föld emberisége múltjának átszellemiesített gyűrűjével van körbevéve. Az emberiség előtt akkor egy hatalmas feladat fog állni: átalakítani a legmélyebb gonoszt a legmagasztosabba, az Atya világerőivel szövetségben.

Az elárult és lezüllött Vulkán-misztériumok alapideája a dolgok fentebb kifejtett szellemi helyzetének az ellenkezőjébe való kifordításában állt. A Föld belsejét az emberiség jövője számára nem a legmagasabb legyőzni való objektumának tekintették, hanem a legyőzéshez szükséges magasabb erők forrásának. És ez a magasabb legyőzés, melyet a Vulkán erőinek segítségével kell végrehajtani, az Atyai átok legyőzésében állt, vagyis a betegség, a munka és a halál legyőzésében. Például az érzéseket megölő „levegő-föld” (3. földalatti szféra) erőivel akartak minden fájdalmat legyőzni, a „gyümölcs-föld” [5.] növekedési energiáit a „tűz-föld” [6.] „technikai” erőivel egyesítve reménykedtek abban, hogy megszabadulnak minden erőfeszítéstől. És azt várták, hogy a Föld belsejében található mélyebb rétegek olyan erőket rejtenek, melyek a Földön azt a halhatatlanságot adják, amelyet Rudolf Steiner az „ahrimáni halhatatlanság eszményének” nevez. Lényegében ez már nem halhatatlanság, hanem a „halál hiánya”, vagyis menekülés a halál karmikus szükségessége elől egy olyan területre, amelyre ez a szükségesség már nem terjed ki.

Ezek a törekvések éltek a turáni kultúra alapjaiban, és sok vonását meghatározták, például egyfajta kommunizmus volt, amely egészen a családi életre is kiterjedt. Ebben is a turániak „mi-tudata”* fejeződött ki, ahogyan a turániságnak a földmegműveléshez való ellenséges viszonyában a Föld belsejéhez való belső orientációjuk fejeződik ki. Hiszen amikor az emberi kéz ekével szántja a földet és szórja a magot, melyek az égi meleg, fény és eső által növekedni kezdenek és termést hoznak, akkor az Éggel szövetségben való cselekedetet végez, s ez szemben áll a Föld belsejével való szövetséggel.

* Az az ember, aki ismeri az emberiség, különösen az atlantiszi emberiség ősi történelmének tényeit, ellenvethetné, hogy az Atlantisz utáni kor turánságának karmikus kiindulópontja az ős-turániak önmaguk egoista ön-istenítése volt, és az itt megmutatott „mi-tudat” nem tekinthető az ős-turániak alaptulajdonságának. Ez az ellenvetés azonban önmagától elbukik, ha számításba vesszük, hogy az egoizmus az embereket később sokkal inkább egymásra hasonlóvá teszi, mint az altruizmus, amely az embert az individualitásában alakítja. Az, amit „nagy tömegnek” nevezünk, a múlt legtisztább egoizmusa következményeként formálódott. Úgyhogy a turáni „mi‑tudat” az ős-turánság atlantiszi időkbeli önmegerősödésének a következménye.

Ezért a nagy Zarathusztra a körülötte összegyűlő kis iráni közösséget a földművelésre úgy tanította, mint az ember vallási kötelezettségére. Az indus számára a földművelés emberi kötelezettség volt, természeti szükségszerűség; a turáni számára ez valami ellenséges volt; az ősi perzsa számára pedig, akinek egy terméketlen hegyi országban kitartó munkával kellett az életét töltenie, s ez az Ahura-Mazdao iránti hűség kifejezésévé vált.

Az, hogy Zarathusztra vallási jelentőséget tulajdonított a földművelésnek, Zarathusztra bölcsességében, és az általa közvetített perzsa kultúrimpulzusban a leglényegesebbre mutat rá, mégpedig az emberiség eredendő karmájához való harmadik féle viszonyra, amely az ősperzsák karmikus közösségét elkülönítette az ős-indiaiaktól és szembeállította a turániakkal.

Az atyai „átokhoz” való pozitív viszonyulás, amely Zarathusztra bölcsességének gyökere volt, csak a bűnbeesés valódi értelmében való megismerésének volt köszönhető. Ez a megismerés ugyanis rámutat, hogy a munka, a fájdalom és a halál segítő eszközök arra, hogy megóvják az embereket attól, hogy a bűn feneketlen szakadékába zuhanjanak.

A munka az embert az akarat nélküli passzivitás veszélyétől óvja meg; a fájdalom a túlzott szubjektivitás veszélyétől védi, mivel a fájdalomnak köszönhetően jut eszébe a világ többi része; a halál a szellemi világtól való teljes elkülönüléstől menti meg. A munka, a szenvedés és a halál megóvja az ember akaratát a passzivitástól, érzését a bezártságtól, és gondolkodását az elsötétedéstől. Ily módon az Atyai „ősi átok” nem jelent mást, mint egy hármas bástyát, amely megvédi az embert a katasztrófától. Egyesek börtönnek, mások ellenséges erődítménynek, megint mások a gonosz elleni védőernyőnek érzik. Így három karmikus áramlat keletkezett, amely – mintegy 7000 évvel ezelőtt – az Atlantisz utáni három fő kultúráramlatot jellemzi. Az emberiség eredendő karmájához való pozitív viszony nemcsak a világ vezető hatalmai iránti igaz és hálás viszonyt idézett elő, hanem még valami mást is: a munka, a szenvedés és a halál belső átalakítását örömmé, nyugalommá és békévé. Ez annak volt köszönhető, hogy az Atya által kijelölt hármas sors-szükségszerűségbe be tudott áramlani a Szent Szellem. Attól, hogy a Szellem be tudott hatolni a munkába, a szenvedésbe és a halálba, megszületett a „Szellemben való munka”, a „Szellemért való szenvedés” és a „Szellemben való halál”, vagyis megszületett a misztériumok valódi lénye. Hiszen a misztériumok lénye az Atya eredendő háromszoros szükségszerűségének egyesülése a Szent Szellemmel. Így a munka átszellemesítésével keletkezett a „szellemi gyakorlat”, a misztériumok meditációja, a szenvedés átszellemesítésével a „megpróbáltatás”, és a halál átszellemesítésével a „beavatás”. Az okkultizmus princípiuma az alábbiakból áll (az okkultizmus módszere minden korban változik, de alapelve egy bizonyos mértékben még ma is ugyanaz): a munka belső átszellemesítése szellemi gyakorlatban, a szenvedés átszellemiesítése misztériumi tapasztalásokban, a meghalás átszellemesítése pedig a beavatás folyamatában.

A misztériumok három lépcsőfoka – előkészítés vagy megtisztulás, felvilágosodás és beavatás – annak köszönhetően keletkezett, hogy az Atya három „átka” a Szent Szellem fényére lett emelve.

A beavatás árja módját (vagyis az Atlantisz utáni leghaladottabb misztériumok alapelveit) a hatalmas Zarathusztra alkotta meg. Az egyiptomi-káldeus korszak idején ezeket a princípiumokat a tanítványai, Hermész és Mózes fejlesztették tovább, és más népek szükségleteinek megfelelően alakították. A negyedik kultúrkorszak kezdetén pedig maga Zarathusztra újította meg Babilonban, és ezek a megújításában részt vettek Izrael vezető személyiségei, és Püthagorasz is.

De Zarathusztra munkássága nem korlátozódott az emberiség eredendő karmájának megismerésére, ami az Atya gyógyító akaratának kifejezése, és egy olyan beavatási módszer kidolgozására, amely az Atya eredeti előírásait a Szent Szellemmel egyesíti. Zarathusztra volt az emberiség első szellemi vezetője, aki prófétai módon mutatott rá a Fiú jövőbeni születésére. Ezért ő lett a Fiú születésének tudatos emberi előkészítési áramlatában a vezető. De a Fiú születésének előkészítése volt az Atlantisz utáni fejlődés „ószövetségi” szakaszának az értelme. Ami ebben az időben zajlott, annak lényegét a következő módon lehet kifejezni: az ószövetségi időszakban az Atya a karmában hatott, a Szellem pedig a megismerésben, abból a célból, hogy megvalósuljon a Fiú születése.

A Fiú születése a szellemi világ oldaláról lett megvalósítva, és az emberiség oldaláról tudatosan előkészítve. Éppen Zarathusztra tudta mindenkinél mélyebben megismerni ennek az előkészítésnek a misztériumát, és ennek köszönhetően ő vált annak a misztériumi áramlatnak a vezetőjévé, amely az Atlantisz utáni korszak értelmét megtestesítette. A Krisztus előtti VI. és VII. évszázadban ennek a misztériumi áramlatnak a tartalma abban állt, hogy megismerjék a világkarmát, vagyis a Világév „nappaljait” és „éjszakáit”, és megismerjék a Földhöz közeledő Naplényt.

Zarathusztra rendelkezett az idő bölcsességével is, ami magában foglalta a karma megismerését, melyben az Atya hatott, és a tér bölcsességével is, vagyis ismerte a Nap és a Föld viszonyait az idő áramlatában. Ezért azt, aki az atyai világkarma megismeréséig emelkedett, ennek a misztériumi áramlatnak a nyelvén „atyának” hívták, míg azt, aki a tér titkainak megismeréséig emelkedett, „naphősnek”. Így például Mózes, aki a Teremtés Könyvében a teremtést és az eredendő karma felállítását tudta ábrázolni, „atyának” nevezték, Hermészt pedig, aki Ozirisz misztériumát hirdette, „naphősnek”. Azt az embert pedig, aki a népként fellépő karmikus közösség misszióját meg tudta ismerni, a Fiú születésének emberi előkészítésében, a nép nevével összhangban „perzsának” vagy „izraelitának” nevezték.

Ezen a fokon állt Nátánaél, aki felismerte Krisztust, mint azt, Akit vártak (l. Rudolf Steinernek a János-Evangéliumról szóló előadásait, 1908. GA103). A három szint közül csak az első, vagyis az „atya foka” felelt meg a halál átszellemiesítésének, míg a másik kettőt a szenvedés átszellemesítése révén érték el, ráadásul úgy, hogy a „naphős” fokot az egész emberiségért való szenvedés útján érték el, a „perzsa” fokot pedig az emberiségen belüli karmikus közösségért való felelősség okozta szenvedés révén érte el. Ehhez a három legmagasabb fokozathoz előkészítő fokozatok vezettek („holló”, „okkult”, „harcos”, „oroszlán”), melyek a munka átszellemiesítésének fokozatai. Az az ember, aki olyan gondolkodási képességekre tud felemelkedni, melyek a helytelen viselkedés sötétségére irányulnak, ennek köszönhetően „hollóvá” vált. Ha ebben a sötétségben sikerült neki eligazodnia, vagyis rejtett fényre talált, akkor „okkult”, vagyis „rejtett” lett. Ha az így elért tudás által olyan erőkhöz jutott, hogy a világban a gonosznak és a tévedésnek ellent tudott állni, akkor „harcossá” vált. És végül ha a belső aktivitás legfelsőbb fokát elérte, vagyis a bátorság olyan megingathatatlanságát, amely semmilyen erőfeszítéstől sem lép hátra, akkor „oroszlánná” vált.

A babiloni fogság idején Jahve izraeli áramlata összetalálkozott Zarathusztra fent jellemzett iskolájával. Ez a találkozás az emberiség szellemi történelmének az egyik legjelentősebb eseménye volt. A találkozás lényege nemcsak abban állt, hogy a két áramlat képviselői találkoztak a térben, hanem főként abban, hogy a kinyilatkoztatás izraeli áramlata találkozott Zarathusztra misztériumának megismerési áramlatával, és ez készítette elő a nátháni Jézus és a salamoni Jézus, vagyis Ádám bűntelen testvérlelke és a nagy Zarathusztra individualitása jövőbeli egyesülését. Ahhoz, hogy ez a találkozás megtörténhessen, Izrael népének egy bizonyos időre el kellett hagynia Palesztinát, a „tejjel” és „mézzel” folyó földet, hiszen ahhoz, hogy képes legyen az emberiség magasabb megismerő tevékenységére, ki kellett kerülnie a „tej” és „méz” kinyilatkozási áramlatából. Ádám női testvérlelkének lelki kinyilatkoztatását erre az időre el kellett hallgattatni, csak Jahvénak az Énen keresztül történő szellemi kinyilatkoztatása tudott hatni – és a továbbiakban ennek is kellett hatnia. Az emberi megismerési tapasztalatot akkor már belsőleg kellett befogadni, Jahve isteni kinyilatkoztatását pedig kívülre kellett átadni – ebben állt a „találkozás” Babilonban. Az, hogy Dániel kiállta az „oroszlán-próbát” az oroszlán szájában, és egyidejűleg át tudta adni a káld bölcsek által nem ismert kinyilatkoztatásokat, a Babilonban történt találkozás belső tartalmára utal: kiállva a bátorság oroszlán-próbáját, Dániel méltóvá vált az ötödik misztériumi fokra, és a király társuralkodójává és tanácsadójává emelkedett; s a zsidók istene nevében kinyilatkoztatásokat adott át, Jahve misztériumának hírnöke volt a nem-zsidók számára.

Babilonban így a két áramlat találkozásának köszönhetően egy szellemi csere történt. Ettől kezdve más népeknél is voltak misztériumi beavatottak, akik az emberiség Megváltójának megszületését Izrael népéből várták, ugyanakkor Izraelben voltak olyan misztériumi beavatottak, akik az eljövendő Messiásnak az egész emberiségre vonatkozó jelentőségéről is tudtak. Éppen ezért tudott a három bölcs a keleti misztériumok képviselőjeként Betlehembe menni, hogy a salamoni gyermek-Jézust üdvözölje; ugyancsak emiatt lehettek Palesztinában olyan megismerési iskolák (például a kezdetben magasan álló esszénusok, akik ugyanakkor később elveszítették a tisztaságukat, és más, egyiptomi irányultságú misztériumi iskolák váltották fel abban a küldetésben, hogy előkészítsék az eljövendő Messiás minden emberre kiterjedő jelentőségének megismerő tudatát). melyek arra törekedtek, hogy tudatosan egyesítsék Ádám női, „nem bukott” testvérlelkének bűntelenségét a misztériumi bölcsességgel. A három bölcs Betlehembe való jövetele annak volt köszönhető, hogy a Jahve-kinyilatkoztatás hozzáférést kapott Zarathusztra misztériumába. A pásztorok az égi örömhírt csak azért tudták meghallani, mert a „mézzel” és „tejjel” folyó országban a szívek az ősi időktől kezdve tudatában voltak az Ádám bűntelen lánytestvérével való egységnek. És az, hogy mindkét Jézus-gyermek meg tudott születni, vagyis a tudatos fogadásuk, annak volt köszönhető, hogy voltak emberek, akik szövetséget tudtak kötni a kinyilatkoztatás és a megismerés, a bűntelenség és a tudatos érettség között. De ez a szövetség nem lett volna lehetséges, ha ezt megelőzően nem lett volna hosszú időn keresztül előkészítve a babiloni fogság segítségével a leírt módon.

Ugyanakkor a babiloni fogság Izrael népe számára azt jelentette, hogy egy meghatározott érettségi szintre jutottak. Hiszen míg az Egyiptomból való kivonulás a Hold-fokot jelentette, az első királyok ideje a Merkúr-fokot, addig a babiloni fogság jelentette a Vénusz-fokot (l. Rudolf Steiner előadásait a Máté-evangéliumról, 1910. GA123). Ezzel nemcsak azt mondtuk, hogy Izrael történelmének áramlata időben közvetlenül a Krisztus-esemény előtt állt, amely csak a Nap-szinten tudott végbemenni, hanem azt is, hogy Izrael vezető személyiségeinek tudatában a krisztusi Lényhez közelítő bölcsességgel való találkozás történt. A Zarathusztra bölcsességével való találkozás a babiloni fogság idején a Vénusz-tudattal való érintkezés volt. Ez az esemény egyidejűleg az izraeli tradíció szellemi-morális tartalmának megváltozását jelentette. Míg kezdetben ez éppen arra irányult, hogy megvédje és megőrizze a sajátosságát a szomszéd néped tradícióitól, most egy általános emberi irányultságot kapott.

Ez a tény már a Zarathusztra-iskolával való leírt találkozásból is érthető, de még mélyebben megérthetjük, ha a megértésben nemcsak az emberiség vízszintesen elterülő történelmének – még ha az titokzatos is – tényeit ragadjuk meg, hanem a szellemi hierarchiák világának jelenségeit is, vagyis ha függőleges irányban is törekszünk megérteni. Eközben szükséges számításba venni, hogy a Hold-, Merkúr- és Vénusz- érettségi fokaiként jelöltek egyidejűleg fokok a Napot és a Földet egyesítő szellemi térben is. Akkor ezek lényegében olyan szférák, melyek közül mindegyik egy adott szellemi hierarchiának a tere. Így a Hold-szféra – az Angyalok hierarchiájának területe, a Merkúr-szféra az Arkangyaloké.

Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk Izrael népének történelmi korait, akkor láthatjuk, hogy a bírák idején a „törvény” morális előírásként lebegett az emberek felett, addig a királyok korának kezdetével a lelkekben kezd hangzani. Más szavakkal, a második korszakban a törvény kinyilatkoztatott fénye lelki hőre tesz szert. Ez a változás a tudatnak az Arkangyalok szférájába történő lépését tükrözi. De most, ezen a fokon az izraeli tudat egy meghatározott népi misszió hordozójaként éli meg magát. Ugyanakkor ez a tapasztlat a babiloni fogság idején megváltozik. Felemelkedik egy általános emberiségi misszióhoz. Ez éppen a Vénusz-szférába való felemelkedés következménye volt, amely az Archék hierarchiájának szférája. Ha ebből a a szemszögből vizsgáljuk Dániel által kapott kinyilatkoztatásokat, akkor azok az egész emberiség jövőjére vonatkoznak, ő az emberiség történelmének „napjait” látja, ahogyan a távoli jövőbe vezetnek. Ő tehát tudatosan élte át az Archék szféráját; a nép pedig tudattalanul élte át azt, mint tekintete általános kiszélesedését, amely a más népekkel való együttélés következménye volt.

Dánielről részletesen az V. vizsgálatban beszéltünk. Már az ott elmondottak is érthetővé teszik a babiloni fogság fokának jellegét. Ugyanakkor ez nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk ennek az időnek egy másik alakját. Ezékiel hatalmas kinyilatkoztatásai lehetőséget nyújtanak, hogy megismerjük annak a kornak a szellemi történelmét egy másik oldalról, mint ahogyan ezt Dániel példáján tettük. Hiszen Dániel felismeri a Fiúnak az Atya általi születését; Ezékiel pedig a Szent Szellem szféráján keresztül ismeri fel a Fiút. Dániel az emberiség karmáját az időben írja le; Ezékiel pedig az emberiség karmájába bevilágító Szent Szellem uralmát írja le. Ezékiel ilyen módon egy meghatározott igazságot nyilvánít ki, amely a Bibliában rejtőző legnagyobb kincsekhez tartozik, ezért a következő vizsgálatot Ezékiel próféta kinyilatkoztatásának fogjuk szentelni.

A képen: Dániel próféta az oroszlán barlangjában; mozaik a Hosziosz Lukasz Kolostorban, XII. század
https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%94%D0%B0%D0%BD%D0%B8%D0%B8%D0%BB_(%D0%BF%D1%80%D0%BE%D1%80%D0%BE%D0%BA)#/media/%D0%A4%D0%B0%D0%B9%D0%BB:Hosios_Loukas_(diakonikon)_-_Daniel_in_the_lions’_den_01.jpg

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata IX.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata XI.