Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata XII. és Kiegészítés

XII. A NÁZÁRETI JÉZUS

1. Krisztus lejövetele és Jézus lénye
2. Jézus lénye és Ádám bűntelen női testvérlelke
3. Jézus lénye és a nátháni Jézus
4. A názáreti Jézus mint Krisztus edénye

Kiegészítés

1. Krisztus lejövetele és Jézus lénye

Az Ószövetség az a dokumentum, amelyik a Krisztus-lény eljövetelének előkészítéséről ad hírt. Ahhoz azonban, hogy helyesen értsük ezt az eseményt, két oldalról kell megvizsgálnunk. Egyik oldalról az ószövetségi történelem vízszintes irányú, ezt az eseményt előkészítő áramlata áll, a másik oldalról pedig a Krisztus-lény alakja áll előttünk, aki a Földre függőleges irányban, fokonként ereszkedik. Krisztus lejövetele nem csupán egy térbeli-gondolati Földhöz való közeledést jelent, hanem egy sor tettből és áldozatból álló utat is. Ebben az irányban minden egyes lépés azt jelentette, hogy a tudat olyan szintjére jutott, mely feláldozza saját jellegzetességét, hogy „helyet” adjon Krisztusnak. És az utolsó lépés, az emberi lénybe való belépés is csak annak köszönhetően volt lehetséges, hogy Zarathusztra Énje lemondott az ebben az emberi lényben való jelenlétéről.

Ahogyan az emberiség tudott valamit ajánlani Krisztusnak, ahol hatni és élni tudott, és áldozatot kellett hoznia, hogy helyet adjon Neki, ugyanúgy cselekedtek a szellemi Hierarchiák is. Az „út”, melyen Krisztus a földi élet felé közeledve haladt, lénytagok Neki való áldozásából és a szellemi hierarchiák meghatározott lényeinek önmagukról való lemondásából állt.

Így Jahve Elohim lemondott a saját Nap-tevékenységéről, és elhagyta a Napot, hogy a Hold-szférából hasson. Ennek köszönhetően az Elohák hierarchiája a Nap-szférában Krisztust a hetedik Elohimként tudta érzékelni. Azzal, hogy Jahve lemondott a Nap szellemi aurájában való részvételéről, lehetővé tette, hogy a Krisztus-lény ne csak az Elohim-hierarchián keresztül hasson, hanem hetedik Elohimként ennek a hierarchiának a belsejében tudjon lenni. Jahve átengedte Krisztusnak a saját „Nap-testét”. De megőrizte a Holdon a kapcsolatot lényének ezzel a tagjával, mely Krisztus hordozójává vált. Ennek köszönhetően fel tudta venni Krisztus fényét a Napról, és lehetővé tette annak, hogy mélyebben bevilágítson abba, ami a Földön végbemegy. Ilyen volt Jahve Krisztushoz való viszonya. És amikor Mózes a teremtő Isten igazi nevéről kérdezett, akkor az „Én vagyok” nevet közölték vele, ami Krisztus ezoterikus neve volt. Mert Krisztus volt az, aki Jahve mögött hatott.

Ilyen volt Krisztusnak a második hierarchián át vezető útja. A harmadik hierarchián át át vezető útja áldozatnak és lemondásnak köszönhetően vált lehetségessé. A Korszellem lemondott a kinyilatkoztatásban való tevékenységről, „elhallgatott”. A Korszellem elhallgatása döntően ebben fejeződött ki, hogy már egyetlen próféta sem jelent meg, egyetlen orákulum sem adott jóslatokat, és a szent misztériumok elhallgattak. Nem gyulladtak többé új filozófiai gondolatok, és nem jelentek meg új művészeti alkotások. Az emberek szellemi életébe csend köszöntött be, csak a régi élt tovább, a kinyilatkoztatás forrásai kiszáradtak ott, ahol a szellem megismerésére nem különleges emberi képességekkel jutottak.

Mondhatnánk, az idő szellemi oldala megállt, nélkülözte a jövőt. Egyedül a szellemi jelen maradt meg. És annak köszönhetően vált lehetővé Krisztus jelenléte az idő áramlatában, hogy a Korszellem lemondott arról, hogy a jövő számára cselekedjen. Mivel a Korszellem lemondott arról, hogy a jövőt akarja, Krisztus mint az emberiség jövője beléphetett az időben létesülőbe. Ahogy Jahve a „Nap-testét” Krisztusnak áldozta, úgy a Korszellem is lemondott a „jövő testéről” (mint a jövőre irányuló akaratának összességéről. Ezért a Krisztus-esemény után a negyedi kultúrkorszak nem rendelkezett jövővel a Krisztus-impulzuson kívül; minden filozófia és minden művészet, ha nem hatotta át a Krisztus-impulzus, halálra volt ítélve.

Ebben áll az a hatalmas tanítás, melyet a történelemben Julianus Apostata császár tragikus figurája hagyott. Julianus tragikus sorsának oka azonban nem abban áll, hogy hátat fordított a kereszténység akkori formáinak, vagy nem a hellén kultúra iránti vonzalmában, hanem abban a mély szellemi tényben, hogy akkor a múlt és a jövő között nem lehetett semmilyen folytonosság. Mindazt, amit a görög-latin géniusz teremtett, nem lehetett e géniusz erőivel folytatni, még akkor sem, ha a géniusz korszaka még messze nem ért véget. A jövőre irányuló erőket másik Lénynél kellett keresni, annál a Szellemnél, akit a galileiak hirdettek. A görög-latin kor folytatása a Korszellem értelmében Julianus császárt a halálba vezette, hiszen ennek a kornak a Korszelleme maga elutasította ezt a folytatást, hogy a folyamatos fejlődés vonalára vízszintesen irányuló új impulzusok léphessenek be és uralkodhassanak.

A görög-latin korszellemnek a kiinduló impulzusainak elutasítása nemcsak Julianus császár tragédiáját magyarázza, hanem az emberiség szellemi történelmének azt a fontos tényét is, hogy a görög-latin kultúra – minden más, azt megelőző kultúrával szemben – ismétlés nélkül, vagyis egyedinek marad. Egyedi amiatt az ok miatt is, hogy a Korszelleme, ahogyan ma szokás mondani „az antikvitás szelleme” feláldozta a jövőre vonatkozó akaratát. Az „antikvitás” sohasem ismétlődik meg éppen amiatt, mert az „antikvitás szelleme” nem akart a maga számára jövőt.

Így lettek megnyitva Krisztus számára a kapuk a harmadik hierarchiába. A Krisztus-lény további leereszkedését egy arkangyali lény áldozati cselekedetei tették lehetővé, amely már háromszor áldozta fel magát Krisztusért a Föld elmúlt történelmében, melynek köszönhetően az emberiség a legnagyobb áldások részesévé válhasson. Annak köszönhetően, hogy ez a lény a múltban háromszor áldozta fel belsőleg magát Krisztusért és aztán leereszkedett az Angyalok hierarchiájába, elhárultak az emberiség elől a bűnbeesés következményeként adódó legnagyobb veszélyek. Krisztusnak az arkangyali Jézus-lényen keresztüli hatása harmonizálta az ember külső érzékeit a lemúriai korban, akkor Jézus Krisztus harmonizáló módon hatott az Én-erőkkel a fizikai testre. Az atlantiszi kor első felében történt, hogy Krisztus áthatotta a Jézus-lényt, és másodszor leereszkedett; akkor Krisztus Jézus az asztráltest erőivel az étertest életfolyamatait harmonizálta. Az atlantiszi kor második felében, amikor Krisztusnak a Jézussal való egyesülése harmadik alkalommal történt, az étertest erőivel lett az emberek asztrálteste harmonizálva, úgyhogy megvalósulhatott a nyelv objektív használatának képessége. A Jézus-lény negyedik egyesülése Krisztussal Palesztinában történt, tizenkilenc évszázaddal ezelőtt. Ekkor a fizikai testből kellett az Ént harmonizálni. Ezért Krisztus Jézus lényének ez alkalommal fizikai testben kellett megtestesülnie.

A közvetlenül megelőző helyzetet (abban a mértékben, ahogyan azok Krisztus Jézus hatásának megfelelő módját érintik) könnyebben megérthetjük, ha elképzeljük magunknak, hogy az éber ember lényegében egy kettős egységet alkot. A fizikai testben tartózkodó Én képezi az ember egyik részét, melyet általában „tudatosnak” hívunk, a másik rész az étertestben ható asztráltest, és ezt az egyesülést általában az ember „tudatalatti részének” nevezzük. Innen kapjuk a következő sematikus rajzot, ami ugyanakkor alkalmas arra, hogy megvilágítsuk Krisztus Jézus hatásának különböző módjait az emberiség sorsába való négyszeres belépése során.

Ebből a sémából látni lehet azt is, hogy az Én harmonizálása, vagyis az éber-tudatos Én átfordítása az elválasztó lényből az egyesítő lénybe csakis a fizikai test határai között tud végbemenni. Ezért is volt szükség ehhez a misszióhoz Krisztus Jézus inkarnációjára, amit már régóta vártak és előkészítettek, és épp ez adja az Ószövetség értelmét.

Az előző bevezető gondolatok most közvetlenül Jézus lényéhez, mint a harmadik Hierarchia lényéhez vezetnek, aki időtlen idők óta lehetőséget adott Krisztusnak, hogy hasson a negyedik hierarchiára, vagyis az emberiségre. Itt keletkezik az első kérdés: az még érthető, hogy Jézus Arkangyal lénye lehetővé tette Krisztus belépését a harmadik hierarchiába, egészen az Angyal fokig, de a fentiekből még nem látszik, hogy ez egyidejűleg hatalmas lehetőséget adott a negyedik hierarchia sorsába való belépésére. Miért tudott Krisztus többet tenni az emberiség sorsáért Jézussal egyesülve, mint enélkül az egyesülés nélkül? Miben áll a Jézus-lény különleges viszonya az emberiséghez?

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, szükséges, hogy közelebbről vizsgáljuk meg azt az összekötő láncszemet, aminek köszönhetően Jézus lénye egy egészen különleges kapcsolatban állt az emberiséggel, mégpedig Ádám bűntelen női testvérlelkét.

2. Jézus lénye és Ádám bűntelen női testvérlelke

Rudolf Steiner „A szellemtudomány körvonalai” c. művében beszél az emberi lelkek különféle belső tulajdonságairól és a Kozmoszban való különböző útjaikról annak az eseménynek az idején, melyet a Biblia mint „bűnbeesést” ír le. Az emberi lelkeknek, akik akkor nem voltak eléggé erősek ahhoz, hogy a megváltozott földi körülmények között megtestesüljenek, el kellett hagyniuk a Földet, és más bolygókra kellett „távozniuk”. Így keletkezett a lelkek hét közössége, közös sorssal, akik közül csak a Nap-embereknek volt erejük, hogy a Földön maradjanak. Ugyanakkor ezeknek a Nap-embereknek a belső felépítése olyan volt, hogy a külső bolygókra távozott emberi lelkek és a belső bolygókra távozott embercsoportok között ők egy meghatározott egyensúllyal rendelkeztek. Ennek köszönhetően abban az időben, amikor az egész földi emberiség sorsa dőlt el, akkor ők lehettek az egész emberiség képviselői. És amikor eljött ennek a kritikus időnek az a kritikus pontja, amikor még a Nap-emberekből is csak a legerősebb pár tudott a Földön maradni, akiket a Biblia Ádámnak és Évának nevez, akkor ez a pár a sors rendelése által az egész emberiséget képviselte. Azok a változások, melyek ennek a párnak az asztrális, éteri és fizikai testével történtek a bűnbeesés következtében, az egész emberiséget érintették, és az emberiség ősi karmájának kezdetét jelentették, melyet a Biblia „eredendő bűnnek” nevez.

De a bűnbeesés ennek a folyamatnak csak az egyik oldala. Volt egy másik is, amely abban állt, hogy abban az időben, amikor az emberiséget képviselő pár lénytagjai „elestek”, vagyis magába fogadták a gonoszt, ugyanakkor e lények lénytagjainak részei „felemeltettek”, vagyis a szellemi hierarchiák meghatározott lényeivel egyesültek. Ezek a „részek” a következők: a Szellemember (Atma) ősi Szaturnuszon beültetett csírája, az ősi Napon megteremtett Életszellem (Budhi) csírája, ami az étertest része, és az ősi Holdon az asztráltest részéből Manasz-hordozóvá átalakított rész. Az Atma – a fizikai test organizációja, a Budhi – az étertest organizációja és a Manasz – az asztráltest organizációja „védelem alá” lett helyezve a bűnbeesés idején, míg a három test maradék organizációja bukásnak lett kitéve.

Így a bűnbeesés együttes folyamata kettős volt: az ember három tagjának „bukását” három tag „emelkedése” kísérte. Képszerűen azt mondhatnánk: amikor egy homogén test elég, akkor egyik oldalról füst, pára és hamu keletkezik, másik oldalról pedig egy felfelé törekvő láng a fényével és a melegével. A bukott asztráltest „füstjének” képződésével, a bukott étertest „párájával” és az ásványi fizikai test „hamuvá” váló maradékával szemben az ősi Szaturnusz „bűntelen” hő-lénye, az ősi Nap fénylénye és a Manasz lángnyelveinek mozgó lénye a magasba emelkedett. Ott „védelem” alá vették őket és megőrizték a jövő számára, vagyis magas szellemi lények fogadták be. Éva „bűntelen” asztrális lényét az a szellemi lény fogadta be, akit Egyiptomban Ízisz istenasszonyként tiszteltek, és akit a kereszténység még ma is Égi Királynőként, Istenanyaként tisztel. Az előző vizsgálatban róla mint Szófiáról beszéltünk.

Ádám „bűntelen” éteri lényét a Jézus arkangyali lénye fogadta be, akit szintén az ősidőktől kezdve ismertek és különböző nevek és alakok alatt tiszteltek.

Az ember „bűntelen” fizikai lénye még magasabbra emelkedett, és egy Jézusnál és Szófiánál magasabban álló Lény fogadta be. Ezt a bűnbeeséstől megvédett fizikai testet, melyet Rudolf Steiner a „Jézustól Krisztusig” c. ciklusban (GA131) „fantomnak” nevez, a legmagasabb Elohim adta vissza az emberiségnek a Palesztinában való megtestesülésekor. Ez az „Új Ádám” „feltámadási teste”, ha Pál apostol kifejezését használjuk.

Így a bűnbeesés nemcsak abból áll, hogy az ember asztrális, éteri és fizikai szervezete elsötétedik, hanem abból is, hogy az emberiség Manasz, Budhi és Atma princípiuma fel lett emelve az érzéki világból az érzékfeletti világba, és ezzel együtt ki lett emelve a földi emberiségtől. Ez a „kiemelés” ugyanakkor csak ideiglenes, megőrzésre irányuló intézkedés a jövő érdekében. Mert ha például a jövő számára megőrződik egy ember tiszta Budhi-lénye, akkor ez azt jelenti, hogy a tiszta Budhi-lény az egész emberiség számára megőrződik mindaddig a pillanatig, amíg a földi viszonyok készen nem állnak a Budhi-kinyilatkoztatáshoz. Hiszen a szellemit csak akkor lehet átadni, ha az elérhető és tiszta marad. Amilyen kevéssé szegényedik el gondolatok tekintetében az az ember, aki gondolatokat másoknak átad, habár az ő gondolatai más emberek lényeges tulajdonává válnak, ugyanannyira kevéssé veszik el Életszellem (Budhi) azáltal, hogy más embereknek átadja a szellemi életet vagy az élő Szellemet.

Ádám bűntelen női testvérlelke, amely meg lett őrizve az inkarnációktól egészen a nátháni Jézus Palesztinában való születése pillanatáig, nem csak egy individuális lény, hanem az egyetemes emberi Budhi-princípium individuális lényege. Krisztusnak a lemúriai, atlantiszi és Atlantisz-utáni korban az emberiség sorsába való ismételt belépésekor ez a lény jelentette a kapcsolatot az emberiséggel és az emberiségre való hatás szervét Jézus lénye számára, amely egyrészt Ádám női testvérlelkéhez kapcsolódott, másrészt belsőleg Krisztusnak adta át magát.

Úgyhogy arra a kérdésre, hogy milyen különleges viszonyban áll Jézus lénye az emberiséggel, a következőképpen hangzik a válasz: a Jézus-lény lehetősége, hogy a bűnbeesés különféle következményeit gyógyítsa, annak köszönhető, hogy különös kapcsolatban állt Ádámnak az emberiség tiszta Életszellemét képviselő női testvérlelkével. A bukott emberi organizáció ismételt harmonizációja annak volt köszönhető, hogy az emberiség nem-bukott Életszellemének erőit Krisztus Jézus gyógyító eszközként tudta használni, egy olyan kapcsolati csatornát képezve, amelyen keresztül Krisztus cselekedhetett az emberi sorsban.

3. Jézus lénye és a nátháni Jézus

Ha Krisztusnak a harmadik hierarchián keresztüli leereszkedését most a görög-latin Korszellem és a Jézus-lény áldozatainak összességeként érthetjük (együttműködésben Szófiával), akkor természetesen felmerül a kérdés leereszkedésének azzal a részével kapcsolatban, amely Őt az emberi lénybe vezette.

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, tisztáznunk kell magunknak azt a tényt, hogy az emberi lény két oldallal rendelkezik, melyek belépési kaput képezhetnek. Az egyik oldal a testiség, vagyis a fizikai, éteri és asztrális test; a másik oldal pedig a szellemiség, vagyis az Atma, a Budhi és a Manasz lénye. Középen az Én áll a fókuszban, az ember mint olyan, amihez az egyik és a másik kapu is vezet. A benyomások az Ént a testiség külső kapuján keresztül érik el; a morális intuíciók pedig a szellemiség belső kapuján keresztül jutnak el az Énhez. Hogy az emberi Én aktivitásának köszönhetően hogyan valósul meg a két áramlat kapcsolata a megismerés és a cselekedet számára, Rudolf Steiner a „Szabadság filozófiája” c. könyvben (GA4) írta le.

Ha az emberi lényt olyannak észleljük, amilyennek a „Szabadság filozófiája” leírja, megérthetjük, hogy Krisztus belépése az emberi lénybe a „belső kapukon” keresztül történt meg, vagyis nem „külső eseményként”, hanem mint egy hatalmas morális intuíció. Más szavakkal az út, amelyen Krisztus haladt, hogy a Jordán-keresztelőnél a názáreti Jézus Én-szervezetét birtokba vegye, az Atmán, Budhin és Manaszon keresztül vezetett, és nem a fizikai, éteri és asztrális testen keresztül. A Biblia nyelvén ezt így is lehet mondani: a Jordán-keresztelőnél „szellemmel és tűzzel való keresztelés” történt a „vízzel való keresztelés” kiegészítéseként. Akkor nagyban zajlott az le, amit Rudolf Steiner a „Szabadság filozófiájában” ír a megismerési folyamatról, ami egy kívülről jövő érzékelésnek és egy belülről jövő intuíciónak az egyesülése. A Szabadság filozófiájának mély keresztény tartalma a Jordán-keresztelő megismerése által jelenik meg, másrészt a Jordán-keresztelő aligha érthető meg dogmatizmustól mentesen, ha nem tisztítjuk meg előbb a gondolkodásunk és észlelésünk szegleteit a „Szabadság filozófiájának” segítségével.

Krisztus lejövetele az emberi lénybe ily módon az Atmán, Budhin és Manaszon keresztül történt meg, vagyis az útja először a „fantommal” vagy a „szaturnuszi emberrel” kapcsolta őt belsőleg össze, aztán az ember bűntelen Nap-lényével, és végül az ember tiszta Hold-lényével – mielőtt az ember Én-organizációját megragadta volna. Csak az Én-organizáció megragadása után történt meg a három test Krisztus általi áthatása; a Jordán-keresztelő után a pusztában a három megkísértés következett.

Ez a tény megszünteti azt az ellentmondást, ami akkor tűnik elő, ha egymás mellé állítjuk Rudolf Steiner előadásait, mégpedig ez a következő: egyrészt a Jordán-keresztelőnél Krisztus egészen a csontrendszerig hatott, másrészt pedig, hogy csak a pusztában való megkísértés során lépett a három testbe és teljességgel csak a Gecsemáné órájában testesült meg a fizikai testben. Ez az ellentmondás látszólagos, ha elismerjük, hogy az, amit „fizikai testnek” nevezünk, mind a Szellemember (Atma) erőrendszerét, mind az anyagi fizikai test erőrendszerét is magába foglalja.

A Jordán-keresztelővel kapcsolatban Rudolf Steiner a fizikai test első oldaláról beszél; a Getsemáne-kerti esemény kapcsán a fizikai test második oldaláról.

A hatalmas intuíciót, melynek köszönhetően Krisztus az emberi lénybe tudott lépni, az emberi sors mindent átölelő megfigyelése előzte meg. A Názáreti Jézus átélte az emberiség – a Jordán-keresztelőt megelőző – összes korábbi útjának elégtelenségét és a misztériumi élet visszafordíthatatlan kihunyását, s benne ez egy olyan kérdésbe nőtt át, melyre a Krisztus-lény leérkezése volt a válasz.

Miért is tudta a názáreti Jézus oly módon átélni az emberiség sorsát, hogy ez az átélés a gyógyító Lény leereszkedését hozta magával?

Azért, mert egyik oldalról magában hordozta Zarathusztra Énjének átfogó tapasztalatát, másik oldalról pedig testiségében egyesítette az emberiség és a harmadik hierarchia lelkiismeretét, és ez volt a lelkiismeretesség legmagasabb megjelenése. Hiszen a lelkiismeret nem akkor tökéletes, amikor mérlegelésben és gondolkodásban jelenik meg, hanem amikor a testiség maga követi a lelkiismeretet ugyanolyan pontosan, mint ahogyan a növény követi a napsugarat. A növény nem „megfontol” és nem „mérlegel”, hanem lehetőséget ad leveleinek a napfény felé törni. Ugyanígy a názáreti Jézus lelki-testi szervezete a világ lelkiismeretére, a Krisztus-Napra vágyakozott.

A názáreti Jézus asztrálteste őrizte magában azokat a belső mozgásokat, amelyeket Jézus hierarchikus lénye idézett elő benne a Krisztussal való korábbi kapcsolódásai során. Ez az asztráltest a Jézus Angyal lelki testiséggé tömörült inspirációiból állt, akit a múltban háromszorosan is áthatott Krisztus. Azok az élő hatások, amelyek ezekből az áthatásokból megőrződtek, a názáreti Jézus asztráltestét „Krisztusra irányuló vágytestté” tették. Ugyanakkor, szintén annak következtében, hogy részese volt Krisztus korábbi, emberiséget gyógyító hatásainak, ez a test egész organizációjában az emberiség egész sorsával való szilárd együttérzés volt. Más szavakkal, a názáreti Jézus asztrálteste a felfelé irányuló áramlataiban az emberiség vágya, a lefele irányuló áramlataiban pedig az emberiség fájdalma volt.

Ennek az asztráltest hordozójának nem lehetett volna semmilyen fizikai testi szervezete sem, ha a benne élő Énnek nem lett volna rendkívüli korlátozó ereje, és ha az emberfeletti megrendültsége nem egyenlítődött volna ki ellenható erővel. Annak köszönhetően, hogy Zarathusztra Énje bölcs irányt tudott adni a nátháni Jézus rendkívüli vágyerőinek, a fizikai szervezet elbírta ezt a vágyakozást; annak köszönhetően pedig, hogy Buddha lénye leküldte sugarait a nátháni Jézus asztráltestébe, a rendkívül mozgékony lelki életbe Buddha béketeremtő nyugalma áramlott. A Buddhától eredő nyugalom-áramlat megóvta a fizikai szervezetet a túlzott fájdalom lángjától való sérüléstől; Zarathusztra koncentrált ereje pedig megóvta azt a túlzott szenvedéstől való ledermedéstől. Így a nátháni Jézus asztrális lénye egyesítette önmagában az eksztázis, vagyis a tiszta önátadásban történő kiterjedés képességét az ensztázis*, vagyis az önmagában koncentrált nyugalom hatalmas képességével. Az első képesség tette neki lehetővé, hogy kiállja a Jordán-keresztelő próbatételét, ami Krisztus kozmikus lényének befogadása; a másik képesség főleg a közvetlenül ezután következő eseményben bizonyította erejét: a pusztai megkísértésben.

*Prof. Rosenberg professzor, orosz keletkutató (Szentpétervári Egyetem) által használt kifejezés, a Buddhista önmagába mélyülés és a zarathusztrai „önmagából való kilépés” megkülönböztetésére

A názáreti Jézus éterteste Ádám női testvérlelke bűntelen Életszellemének a hordozója volt, ami főképpen abban fejeződött ki, hogy a fiatal erők Jézus lelki mozgásainak is és az emberiségnek is a teremtés első napjának frissességét adták. Amikor beszélt, úgy beszélt, ahogyan csak a leggyermekibb gyermekek tudnak, rendelkezve ugyanakkor az érett ezeréves bölcsességgel is. A nagy Zarathusztra bölcsessége fénylett benne ifjú frissességben, mindenféle fáradtság, mindenféle kiábrándultság sebe nélkül, mindenféle melankólia nélkül, melyen azoknak a lelkeknek kell keresztülmenniük és melyet azoknak kell megtapasztalniuk, akik azon az úton mennek, ami ehhez a bölcsességhez vezet. A tapasztalat bölcsességet ad, ugyanakkor kimerít, a lelket is kimeríti. Zarathusztra lelke a Föld történelmének ősrégi idejétől kezdve hordozta magában a tapasztalatot, de ezt a tapasztalatot egy olyan léleknek adta át, akinek semmilyen földi tapasztalata sem volt. Ennek köszönhetően a legérettebb bölcsesség a leggyermekibb szívvel tudott csodásan egyesülni; egy olyan ember jött létre, aki úgy tudott beszélni, hogy nem csupán mondta az igazságot, hanem úgy mondta azt, hogy ez az igazság a teremtés első napjának életét élte. A világ hajnala élt az emberi sors nagy esti összegzéseiben, amikor Ő beszélt abban az időben, amely megelőzte a Jordán-keresztelőt.

Ez a csodálatos lény egy olyan fizikai testben élt, amelyet ősi idők óta készítettek arra, hogy befogadja. Ez az előkészítés sokrétű volt, részben abban állt, hogy az öröklődési erőket úgy irányították, hogy azok megőrizték az emberiség múltjából a pozitívumokat. Az öröklődést úgy használták, hogy az a szellemi vezetés szándékait szolgálta. Ezeknek a szándékoknak volt alárendelve annak köszönhetően, hogy néhány individualitás ugyanazon a származási vonalon testesült meg, és sok nemzedéken keresztül örökül hagyta a pozitívumot, a negatívumot pedig erőfeszítésekkel és munkával irtotta ki. Így keletkezett a pozitív öröklődés vonal, amely „Ádámig”, „Istenig” vezet, ahogyan a Biblia ábrázolja.

Az az Isteni, amely Ádám idején a testben formálóan hatott, az tudott hatni a nátháni Jézus testében is, és éppen erről beszél a Lukács-evangélium.

De volt egy szellemi lény, aki az öröklődésben megőrizte a jót és tovább fejlesztette – ez volt a Jahve Elohim lénye.

Attól a pillanattól kezdve, ahogy Melkisédek átadta az öröklődési áramlatnak Ábrahámon keresztül a kezdeti áldást, Jahve Elohim volt az a Hatalmasság (Exusiai), amely nemzedékről-nemzedékre őrizte és istápolta ezt a kezdeti áldást. Ez az áldás a nátháni Jézus fizikai testében érte el a legmagasabb fejlődést. Ez főként Jézus fizikai testének egy jellegzetességében mutatkozott meg, melyet nem lehet másként jelölni, mint „a lelki-szellemi irányában való hatalmas plaszticitás”. Ez a plaszticitás annyira magas szintre fejlődött, hogy nem is lehetett egy meghatározott külsejű Jézusról beszélni. Hiszen az Ő külseje annyira tökéletes kifejeződése volt a belsejének, hogy jogos volt, ha nem általában „Jézusról” beszélünk, hanem pl. „a szenvedés Jézusáról”, „az együttérzés [könyörület] Jézusáról”, „az áhítat Jézusáról, „a bölcsesség Jézusáról” stb., ha a külsejéről szeretnénk beszélni.

De ez a jellegzetesség nem korlátozódott arcának és kinézetének a kifejezőképességére; mélyen kiterjedt a belső testi felépítésére is. Ez a szervezet lényegében semmilyen mechanikussággal sem rendelkezett. Hiszen ma, amikor az „erős embert” értékelik mindennél többre tartják, akkor ezt egy nagy hibának tartanák. Jézus fizikailag teljes ellentéte volt a mai idők „erős emberének”: amikor eljött az ideje, nem tudta vinni a keresztet. Ehhez túl gyenge volt. Az Ő „ereje” és az Ő „gyengesége” általában nem az izmoktól, hanem a lelki állapottól függött. Testileg akkor volt erős, amikor a lelki-szellemi fellobbant benne; testileg akkor volt gyenge, amikor az emberiség gyűlölete és vaksága nyomasztóan hatott rá. És mégis, neki volt az emberiségben a legegészségesebb teste, sőt ez volt az első valóban egészséges test. Csak ekkor az „egészséget” és „erőt” másképpen kell érteni, mint ahogyan ezt manapság megszoktuk. Ma ugyanis a test egészsége alatt az állati állapothoz való maximális közelséget értjük. Ugyanakkor ha érteni akarjuk, hogy mit jelent az emberi egészség, akkor azt a test tökéletesítésének olyan módjában kell keresni, hogy az a lélek és a szellem kifejeződésévé és hatásává váljon, nem pedig az állatokkal való versengésben. Hiszen az ember feladata nem az, hogy jobb izomzattal rendelkezzen, mint az oroszlán vagy a bika, hanem az, hogy megvalósítsa az emberi test és élet valódi humanizálását.

És így a nátháni Jézusnak olyan fizikai szervezete volt, melyet nevezhetünk a szeretet szervezetének, szemben a kentaur erejének szervezetével.

Ugyanakkor a nátháni Jézus-lény asztrális, éteri és fizikai testének vizsgálatával még nem merítettünk ki mindent. Hiszen minden megtestesült lény szervezetéhez tartozik még valami, amely ezt a lényt körbeveszi, ugyanúgy, mint ahogyan a testeit körbeveszi. Minden megtestesült ember hord magával még egy „testet”, melyet „karmikus buroknak” nevezhetünk. Ez a karmikus burok a jó és a gonosz erőiből áll, de ezek nem az adott ember három testében gyökerezik, hanem az elmúlt karmája következtében vonzza magához következmények gyűrűjeként. Ezek lehetnek bizonyos magas szellemi lények, melyeket az ember a belső rokonság miatt vonz a környezetébe. Ezek az erők és lények, amelyek az ember karmikus burkát képezik, egészen különbözőek lehetnek. De a leglényegesebb a „karmikus burok” képzeletében az lehet, ha ezt mondjuk: a karmikus burok a korábbi karma által előidézett cselekvési lehetőség a nem-emberi lények számára az adott ember környezetében.

A nátháni Jézus azonban kivétel volt ezzel kapcsolatban. Neki a múltból nem volt individuális egyéni karmája, ezért az ő „karmikus burka” teljesen másmilyen volt, mint a többi emberé. Őt nem egy individuális karmikus burok vette körül (mivel nem volt múltbeli individuális karmája), hanem az emberiség karmikus burka. De ez azt kell, hogy jelentse, hogy környezetében általános, az emberiségre vonatkozó impulzusok hatottak, melyeket az ezeket legtisztább formában képviselő szellemi lények hordoztak. Környezetében három jelentős impulzus hatott, melyek benne a Krisztushoz vezető „utat” „fektették le”. Ezek az impulzusok a „megértés”, „önfeláldozás” és „bűnbánat” egyszerű formájában fejeződtek ki. Később Pál teljes jelentőségükben megértette ezeket az impulzusokat, és Krisztus jelenléte által átalakítva „hit”, „szeretet” és „remény”-nek nevezte őket.

De a mögött, amit ilyen egyszerű szavakkal jelöltünk, valójában meghatározott szellemi lények voltak, melyek az emberiség mindenre kiterjedő impulzusait képviselték. Így már a kis Jézust körülvevő anyai asztrális burokban Szófiának, a mindent átölelő tudás adományozójának lénye hatott. Ő később Jézus környezetében egészen a Jordán-keresztelőig, sőt még tovább is hatott, a kereszten a halál órájáig, egy olyan folyamat révén, melyet itt nem lehet leírni. A „hit”, melyet Krisztus Jézus a környezetében találhatott, Szófia hatása volt, és az a megingathatatlan meggyőződés is, melyet a tanítványok lelkében a pünkösdi tűz-megismerés hagyott, szintén a Szófia-lény hatásának következménye volt.

Az „önfeláldozás” mögött, amire Krisztus Jézusnak feltétlen szüksége volt a környezetében, egy másik szellemi lény állt. Ez ugyanaz a szellemi lény, amelynek az asztrális lénytagját hordozta magában Jézus, az Énje pedig kezdetben Keresztelő Jánoson keresztül hatott. Jézus hierarchikus lényének erői külön hatottak a názáreti Jézus belső életére és a környezetére: kívülről az Én-erők, belülről az asztrál-erők hatottak. Azok mögött a szeretet-kapcsok mögött, melyek a körülötte lévő embereket Jézushoz kötötték, valós lény állt, aki megosztotta magát, hogy Jézusban és környezetében egy számukra közös rokonság működhessen. Jézus hierarchikus lénye volt az, amely Keresztelő János tanítványait a názáreti Jézussal egyesítette, amely Énhez hasonló módon volt jelen Keresztelőben és asztrálisan Jézusban. Ezért volt annyira természetes Keresztelő tanítványainak átlépése Krisztus Jézushoz: Őbenne Keresztelő gondolatainak lelkét érezték.

Keresztelő halála után Jézus hierarchikus lényének Énje tovább hatott Krisztus Jézus környezetére.

De nemcsak Jézus lénye hatott Keresztelőn keresztül. A VII. vizsgálatban tettünk egy kísérletet, hogy elképzeljük, Illés lénye milyen különös módon hatott Keresztelőnek épp a szavaiban. Ugyancsak ez a lény állt a „bűnbánat” erői mögött Jézus környezetében. Keresztelő halála után Krisztus Jézus tanítványi körének csoportlelkévé vált. Hiszen az a hatalmas átfordulás, amelyet a tanítványoknak át kellett élniük, csak az őket mindannyiukat jellemző „tudatváltozásra” való törekvésből valósulhatott meg. E mögött a hangulat mögött, amely a tanítványok lelkében élt, Illés lénye állt. Az ő feladata az volt, hogy a tanítványokat annyira éberen tartsa, hogy azok készen álljanak elismerni a tegnap elértet a ma tökéletlensége mögött és legyőzzék azt. A kérdés pedig, hogy ez a feladat teljesíthető volt-e vagy sem, azokhoz a kérdésekhez tartozik, amelyekhez csak az „Újszövetség vizsgálatában” fordulhatunk. Itt elegendő, ha megnevezzük Illés lényének feladatát, hogy rámutassunk ezzel arra a tényre, hogy Szófia és a Jézus-lény hatása mellett a názáreti Jézus karmikus burka magába foglalta Illés lényének hatását is.

Így hatottak az emberiség átfogó impulzusai a názáreti Jézus „karmikus burkában”, amely az egész emberiség karmikus burka volt. Szófia megvilágító módon, Jézus lénye melegítő módon, Illés lénye pedig ébresztő módon hatott benne; ezek különböző módon, de együtt úgy hatottak, hogy „előkészítették az utat” Krisztus számára. Emellett Szófia úgy hatott, ahogyan a Kozmoszban a Szent Szellem hat, Illés lényének hatásmódja leginkább Krisztus Lényének, vagyis a Fiú kozmikus lényének felelt meg, Illésnek pedig maga a lénye az Atya-princípium képviselőjeként hatott. Ilyen módon mondhatjuk, hogy a názáreti Jézus „karmikus burka” az Örök Háromság hatásából állt, és ez a burok a három meghatározott lénynek köszönhetően befogadóvá tette Krisztus Jézus környezetét az Ő szavaira és cselekedeteire.

4. A názáreti Jézus mint Krisztus edénye

Ahhoz, hogy megértsük a názáreti Jézus teljes alakját, mint azon erők és lények hatásának eredményét, melyekről szó volt, szükséges, hogy összesítve minden korábbit, őt a leereszkedő Krisztus számára szolgáló edényként tekintsük. Hiszen éppen az a feladat egyesítette Jézus erőinek sokféleségét, hogy Krisztust befogadja. Ezeknek az erőknek az eredete különböző volt, de abban a törekvésben egyesültek, hogy Krisztus számára edényt biztosítsanak. Ez a Zarathusztra Énjének szabad döntése volt, aki azzal a céllal ment át a tizenkét éves nátháni Jézus lényébe, hogy a Jordán-keresztelő során elhagyja azt, biztosítva az Én-organizációt Krisztus Énje számára. Ez volt az asztráltest törekvése is, amelyben Jézus arkangyali lényének ősi, Krisztusnak való önátadása élt, és amelyben Buddha, mint a bölcsesség, együttérzés és szeretet Tanítójának sugarai a szív átvilágításában az együttérzés és a szeretet élő lényére mutattak. Ez egy élet-szükségszerűség volt ahhoz, hogy Ádám bűntelen női testvérlelke jelen tudjon lenni az étertestben; a bűntelen nap-lény összes erejével szerette a Nap vezető lényét. Ez volt a sok nemzedék által átszellemiesített vér hangja is, melyben a Jahve-hagyomány nagy impulzusai hatottak.

Jézus lényének egyetlen tagja sem tapasztalt kényszerítést; lényének minden tagja szabadon törekedett a Krisztussal való egyesülésre. Hiszen a világ minden szeretetének vezető lénye nem használhatott semmit sem kényszerítő erővel, beleértve a fizikai testet is, ha az nem kész szabadon átadni magát, a saját impulzusa alapján. A názáreti Jézus lényében az volt a legnagyszerűbb, hogy minden lénytagja szabadon fogadta be Krisztust. Ahhoz, hogy egy ilyen lény tudjon létrejönni, az Ószövetségnek az egész előkészítő fejlődésére szükség volt. És az igazi eugenikus okkultizmus valódi feladata épp ez volt, és most is ez: a szabad ember.

Amiről Goethe annyira képszerűen beszélt a fehér Liliomról és zöld Kígyóról szóló meséjében, amiről a gondolatok nyelvén beszélt Schiller a „Levelek az ember esztétikai neveléséről”, amit Lev Tolsztoj a sors tragikus problémájaként állított az emberiség elé, ugyanaz a probléma volt, mint amit élő realitásként oldott meg Jézus lénye.

Miben is állt ténylegesen Goethe álmainak, Schiller eszményeinek, Tolsztoj élet-tragizmusának valódi tartalma? A názáreti Jézus volt az, mint olyan lény, akinél a test nem mondott ellen a szívélyességnek és az igazságnak, a szívélyesség igaz volt, az igazság pedig szívélyes, és a szív-igazság a húson és véren keresztül egyre erősebben és melegebben fejeződött ki. Lehetetlen nem megszeretni a názáreti Jézust, ha lényét a megismerés fényében vizsgáljuk. Hiszen ő vált annak a megvalósításává, amire szomjazik az ember testében, lelkében és szellemében minden, ami a legjobb, és ami egészséges.

De a szellemnek az ember lelke és teste feletti uralma nem lehet sokáig kielégítő, hiszen a szellem minden „aszkézise” a test irányában belsőleg cinikus, és a szellem minden „aszkézise” a lélekkel kapcsolatban: belső kegyetlenség. Az, aki „csak az igazságot” akarja egyenes vonalon követni, az először önmagával kapcsolatban, aztán másokkal kapcsolatban válik szigorúvá, majd önmagával kapcsolatban válik kegyetlenné és végül mindenkivel kegyetlen lesz. Lehet, hogy hatalmas eszmékkel és célokkal fog élni, de azok megvalósítása érdekében könyörtelenül félre fog lökni sok mindent, aminek joga van az élethez és a növekedéshez. Nem elégedhet meg sem a lélek test iránti „aszkézisával”, hiszen az belsőleg fojtogató misztikává vagy fojtogató morállá válik, sem a lélek szellem iránti „aszkézisával” (hiszen az szintén létezik). Mert az napjainkban nem „szent egyszerűséghez”, hanem ravaszsághoz és fanatizmushoz vezet. Az, aki megtiltja magának a szabad gondolati élet kibontakozását, a tudatalatti segítségével kezd el gondolkodni, vagyis ravasszá válik, a „tiszta lelke” pedig a cél elérésének eszközévé lesz. Az igazi, egészséges emberség a test, lélek és szellem szeretetben való szabad szövetségére vágyik.

Ilyen volt a názáreti Jézus, és ezért Jézus szervezete az emberiség legjobb képviselői vágyának tárgyává volt és ma is az, tudatosan vagy tudat alatt. És éppen ezért tudott a világ Szíve, Krisztus belépni a názáreti Jézusba: Krisztus eljövetele az Égnek a nátháni Jézus szellemének, lelkének és testének szeretetére adott válasza volt.

Ha most az Ószövetséggel kapcsolatos egész munka lezárásaként a názáreti Jézus lényére, mint Krisztus edényére tekintünk, akkor ez az edény egy olyan kehely, amely Jézus arkangyali lényének asztráltestéből készült, eközben a kehely belső oldalát Zarathusztra Énje, a külső oldalát pedig Buddha formálta meg. Ez a kehely az étertest „lábára” támaszkodik, melyben Adám bűntelen női testvérlelke élt. A „láb” alsó része a Jahve tevékenységével előkészített fizikai test. Ez az edény egy hármas burokkal van körbevéve, melyet a Jézus arkangyal Énjének, Illés lényének és Szófia lényének a tevékenysége képez. Ezt a burkolt kelyhet, melyet hét szellemi lény alkotott, a Jordán-keresztelőnél azzal a tartalommal lett megtöltve, amelyre rendeltetett.

Ha a Jordán-keresztelőnél ez az edény magába fogadta Krisztust, akkor ez azt jelentette, hogy a halhatatlanságot is magába fogadta. És amikor Arimátiai József a Golgota dombjáról a távoli Nyugatra vitte a különleges kelyhet, akkor ez ugyanaz a kehely volt, mint amely örökre őrzi azt a tulajdonságot, hogy feltöltődjön Krisztus Szellemével.

A Szent Grál misztériuma Jézus lénytagjainak misztériuma, melyek magukba fogadták Krisztust. Ezeknek a tagoknak a „lenyomatai”, ahogyan Rudolf Steiner nevezi őket, egyesülésükben a tökéletes Grál Misztériumot jelentik; egy szent edényt alkotnak, amelybe befogadható a „Szent Grál”, vagyis Krisztus Jézus Énjének lenyomata.

De mindez már az Újszövetség vizsgálatainak tárgyát képezi, melyek közvetlenül az Ószövetség e záró vizsgálata után következnek.

Hiszen abban a pillanatban, amikor a Jordán-keresztelőnél a názáreti Jézus felett elhangzott a hang: „Ez az én szeretett fiam, most nemzettem Őt”, befejeződött az Ószövetség, és az emberiség újszövetségi történelme kezdődött el.

Kiegészítés „Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálatához”

A „Vizsgálódások” olvasóinak köréből sok kérdést tettek fel a szerzőnek, melyek nem polemikus szellemből, hanem becsületes megismerő felelősségből eredtek. Ezeket a kérdéseket lényegében e kettő kérdésre lehet redukálni: a „Vizsgálódásokban” a fentiek – különösen az, ami az uralkodó nézetekkel és érzületekkel ellentétes – alátámaszthatók-e Rudolf Steiner műveivel? Milyen más általános tapasztalati módon lehet alátámasztani?

A szerzőnek nem áll módjában mindent, amit a „Vizsgálatokban mondott”, Rudolf Steiner műveivel vagy szóbeli kijelentéseivel alátámasztani; erre a célra olyan vastag könyvet kellene írnia, amely legalább kétszer akkora terjedelmű lenne, mint maga a „Vizsgálatok”. Ezért csak arra korlátozódik, hogy az első „Vizsgálódás” néhány alapvető gondolatának és tényének példáján megmutassa, hogy a mondottak alátámasztását csakúgy Rudolf Steinernél, mint magában az életben meg lehet találni, ha valóban figyelmesen és elfogulatlanul keresünk.

Az első „Vizsgálódásban” kifejezett főbb dolgok a következő tézisekre kapcsolhatók össze.

1. A világ fehér okkultizmusa egy hármas egységet képez, amely a múltban is volt, a jövőben is lesz, és benne lesz a haladó megismerő mozgalomban.

2. Ezt mindig három vezető személyiség „tanácsa” képviseli, közülük mindenki a háromtagú okkultizmus egy meghatározott ágát képviseli.

3. Az egész fehér okkultizmus folytonos tradíciója lényegében nem a korábbi, emlékezetben vagy írásos formában megőrzött megismeréseken alapul, hanem a szellemi világgal való állandó tudatos, imagináció, inspiráció és intuíció segítségével történő kommunikáción.

4. Az antropozófiai mozgalom feladata abban áll, hogy ne álljon meg a szellemi világ és az emberiség szellemi történelmének általános áttekintésénél, hanem a konkrét okkultizmus segítségével keresse az eszközöket és utakat arra, hogy eligazodjon az élet újonnan felmerülő feladataiban. De ez egy megismerési folyamatot jelent az eugenikus, higiénikus és mechanikus okkultizmus irányában.

5. Ennek a feladatnak a megoldásában felbecsülhetetlen támaszt nyújt a Biblia három része (Ószövetség, Újszövetség és Apokalipszis), hiszen bennük megtalálhatók vagy ismét felfedezhetők a konkrét okkultizmus három ágának legmélyebb igazságai.

Ezt az öt pontot felvázolva áttérhetünk arra a kérdésre, hogy alátámaszthatók-e Rudolf Steiner műveivel és általános tapasztalatokkal.

Rudolf Steiner vajon egyedüli volt, vagy mások is rendelkeztek ilyen tudással? „Az idők vizsgálatai” (ma „Embersorsok és népsorsok”, Berlin, 1915. GA157) c. ciklusában, az 5. előadásban (1915. jan. 19.) Rudolf Steiner Ferdinánd főherceg meggyilkolásáról, mint egy különös fontosságú szimbólumról beszél. Ezt mondja Rudolf Steiner: „Sohasem tapasztaltam ezt korábban, sem közvetlen úton, sem más okkultisták révén”, és ezzel rámutat arra a két útra, amelyen korábban fontos dolgokat megtudhatott, mégpedig: a saját kutatásán keresztül és más okkultisták közlésein keresztül, akik tagadhatatlanul léteztek, és akikhez Rudolf Steiner teljes komolysággal viszonyult.

Rudolf Steiner az előadásaiban természetesen nem beszélt egyenesen a két nagy beavatottról, hiszen ez életének egy intimebb oldalához tartozott. Ugyanakkor személyes beszélgetésekben ezt megtette. Az egyik ilyen beszélgetést dr. Friedrich Rittelmeyer említi meg a „Sorsdöntő találkozásom Rudolf Steinerrel” c. értékes könyvében. Dr. Rittelmeyer ezt írja: „Különös volt annyira közvetlenül részleteiben hallani, hogy valóban léteznek ilyen szellemi emberiség-vezetők, akik rejtettségükben jól meg vannak védve, és uralkodnak az emberiség történelmében, előre látva és irányítva … Különösen felejthetetlen számomra az a tekintet, amellyel Rudolf Steiner a két ilyen szellemi ember egyikéről beszélt: „Ő egy nagyon jelentős személyiség volt”. A szeme hosszan tekintett előre. És a tekintetében olyan tisztelet volt, amellyel az egyik hatalmas beavatott a másik felé adózott… A kérdésemre, hogy él-e még a kettő közül az egyik, és találkozik-e néha vele, ezt felelte: „Nincsen rá szükségem”. – Egy későbbi beszélgetésben Rudolf Steiner arra a fontos tényre mutat rá, hogy a jelenben a három közül csak az egyik tud nyíltan hatni, mégpedig a gondolkozás képviselője. A másik kettőnek árnyékban kell maradnia.

De ki ez a három vezető személyiség? A „Kelet a Nyugat fényében” c. ciklusának 9. előadásában (München, 1909. augusztus 31., GA113) Rudolf Steiner azt mondja, hogy a rózsakeresztes iskolában őrzik a jövőbeni földi fejlődés tervét. A rózsakeresztes iskola Tanítói Szkíthiánosz, Buddha és Zarathusztra individualitásai voltak. A XVII. század elején Buddha individualitása elhagyta a Földet (l. pl. „Élet a halál és az újjászületés között”, 5. előadás, Berlin, 1912. december 22. GA141), hogy a Marson tevékenykedjen. Így a Földön csak Zarathusztra és Szkíthianosz individualitása maradt. És Rudolf Steiner mégis beszél egy harmadik individualitásról. Az Apokalipszisről szóló ciklus 8. előadásában (Nürnberg, 1908. június 25., GA104) Rudolf Steiner ezt mondja:

„Mani az a nagy egyéniség, aki újra és újra megtestesül a Földön, és az irányító szelleme azoknak, akik a Gonosz megtérítésén fáradoznak.
Amikor az emberiség nagy vezetőiről beszélünk, mindig meg kell emlékeznünk erről az individualitásról, aki ezt a feladatot állította maga elé. Habár a jelenkorban Mani princípiumának nagyon a háttérbe kellett szorulnia, hiszen nagyon kevés a megértés a spiritualizmus iránt, a jövőben a csodálatosan fenséges manicheus princípium egyre több és több tanítványt szerez magának.”

Ilyen ez a három vezető individualitás, akik „újra és újra megtestesülnek” („megtestesülés” alatt nemcsak inkarnációt értünk, hanem más embereken keresztüli, egészen a fizikaiságig kiterjedő hatást – Zarathusztra, Mani és Szkíthianosz).

Ennek a rózsakeresztesség számára, mint szellemi áramlat számára van jelentősége. De „Az egyes népszellemek missziója” c. ciklus (Osló, 1910. GA121) utolsó előadásában Rudolf Steiner rámutat a „rózsakeresztesség forrásainak” és a szellemtudomány forrásainak identitására.

Így teljesen megalapozottan mondhatjuk, hogy Rudolf Steiner három individualitásról beszél – és a „nevüket” is megadja –, akik a keresztény okkultizmust irányítják, eközben „Mani princípiuma” ma a háttérben van, és még inkább háttérben van „Szkíthianosz princípiuma”.

De a valóságban mik is ezek a „princípiumok”? Nem individualitások, hanem princípiumok, melyeket individualitások képviselnek. Mani princípiumát megfelelő módon jellemzi a fentebb említett előadás, mint a gonosznak jóba való átlényegítése, vagyis a gyógyítás princípiuma. És mi is Zarathusztra princípiuma? Zarathusztra volt az az individualitás, aki a názáreti Jézus születésének eseményében, azt vezetve részt vett, és lehetővé tette Krisztus inkarnációját. Ő az eugenikus okkultizmus princípiumát képviseli. És csak a távoli jövőben fog előtérbe kerülni Szkíthiánosz princípiuma, mint a mechanikus okkultizmus princípiuma.*

* Az író kéri az olvasót, hogy ne felejtse el, hogy itt nem arról van szó, hogy megmutassuk, hogyan jutott az író a három tanítóval és az okkultizmus három ágával kapcsolatos álláspontjára, hanem annak egy példájáról, hogyan lehet ezeket az álláspontokat Rudolf Steiner által megalapozni.

Az okkultizmus három irányzatával kapcsolatban itt ellenvetéssel lehetne élni: „Korunk társadalmi alapkövetelménye a megváltozott időkben” c. ciklusban (Dornach, 1918. GA186) Rudolf Steiner a jövőben megjelenő mechanikus, eugenikus és higiénikus képességekről beszél, és nem a modern fehér okkultizmus 3 ágáról. Hogyan lehet megerősíteni az okkultizmus e három ágának jelenlétét?

Ezt alá lehet támasztani akár Rudolf Steiner még kiadatlan műveivel is, akár más tényekkel is. Az írónak a levéltárban levő művek idézéséről le kell mondania, mivel nem rendelkezik azok felett; de szeretne rámutatni egy ékesszóló élet-tényre.

1893 elején a „Berean Társaság” elnöke, C.G. Harrison egy sor előadást tartott, melyekben nemcsak ugyanaz a terminológia szerepelt, mint Rudolf Steinernél, hanem gyakran szó szerint ugyanabban a megfogalmazásban is. Ezek az előadások német nyelven is megjelentek könyv alakban („Das transcendentale Weltenall”[„A transzcendens világegyetem”], Lipcse, két kiadásban). Ebben a könyvben a következő szerepel:

„Azzal a tudással kapcsolatban, amely a túlvilág területéhez tartozik, nem egyeznek a vélemények, hogy mennyire lenne bölcs dolog feltárni azt. Ezt a tudást a világgal közölni nyilvánvaló kötelesség lenne, ha meg lennénk győződve, hogy nem fogják gonosz dolgokra használni. Mindenki számára hasznos lenne, ha megismerkedne azokkal a tényekkel, amik az emberi fogantatás mögött állnak. Sok, a betegségek okainak nem-ismeretéből eredő gonoszságot el lehetne hárítani, és megszüntetni a betegséget anélkül, hogy gyógyszerekhez fordulnánk. Sok időt és munkát lehetne megtakarítani, ha ismertté válna az éteri ingadozások kölcsönös kapcsolata, és az ügyes gépészeink képesek lennének használni a »természet finom erőit«”.

Miről is beszél itt lényegében Harrison? Azt mondja, hogy a gyakorlati jelentőségű megismerésnek három fajtája van, melyeket fel kellene tárni, ha meg lennének ennek a feltételei. A tudásnak ez a három területe a fogamzásra, az egészségre és a mechanikára vonatkozik. Ráadásul a tudás ezekről a dolgokról rendelkezésre áll. De az a hagyományhoz tartozik. Harrison sokat beszél még ezekről a dolgokról, viszont itt nem tudjuk a könyv összes fejezetét idézni, itt az a fontos, hogy Harrison példáján megmutassuk, hogy korunkban – legalábbis 1893-ban – rendelkezésre áll az okkultizmus három területéről való tudás. Rudolf Steiner valójában sok mindent közölt ebből a tudásból, vagy legalábbis elegendőt ahhoz, hogy megbízható támpontokat nyújtson az ilyen irányú munkához. A szerző sok példán meg tudná ezt mutatni, de el kell ettől tekintenie, és ezt a munkát magára az olvasóra kell bíznia.

De ennyi elég az okkultizmus három területéről és azok vezető egyéniségeiről. Most a szellemi megismerés fejlődésének kérdésén legyen a sor. Ezzel kapcsolatban meg kellene elégednünk Rudolf Steiner egyetlen kijelentésével: „A szellemi megismerés fejlődése azoknak az impulzusoknak az egyike, melyek a mi egész szellemtudományos mozgalmunk alapját képezik” („Okkult témák a Márk-evangéliummal összefüggésben” Berlin, 1910. október 17. első előadás, GA124). Ha ezzel a kijelentéssel egy sorba állítjuk a következőt: „Mi olyan emberek szövetsége szeretnénk lenni, akik nem egyszerűen könyveknek és embereknek hisznek, hanem az élő-eleven szellemnek” („A Krisztus-impulzus és az éntudat fejlődése”, Berlin, 1910. május 8., 7.előadás, GA116) – akkor egyértelmű kifejezését kapjuk Rudolf Steinernek a dogmatizáló tendenciákkal kapcsolatban, melyek tagadják a megismerési fejlődést. Hiszen „emberekről és könyvekről” beszélve a saját könyveire is és emberként saját magára is utalt. Ő maga a szellemi megismerést sohasem tartotta a kutatásai eredményeivel lekorlátozottnak, hiszen másképp nem tudta volna ezt mondani: „Lehet, hogy sok minden lesz összegyűjtve itt okkult dolgokról; ötven év lefogásával ezek vagy azok a pontok pontosabban lesznek kutatva, ez vagy az másképpen lesz kifejezve…” („A földi és a kozmikus ember”, Berlin, 1912. június 20., 9. előadás)

És sok olyan hely van, ahol Rudolf Steiner a megismerés fejlődéséről mint a mozgalom élő idegéről beszél. Azt a kijelentését, hogy ha az antropozófiát az emberiség ma nem fogadja be, akkor 100 évet kell várnia, úgy értelmezik, mintha az emberiség „be lenne biztosítva” 100 évre. De valójában ennek a kijelentésnek az értelme az, hogy csak 100 év múlva lesz lehetőség arra, hogy a szellemiséget a kezdetektől befogadják a nyílt kulturális életbe; eközben nincsen szó a megismerés fejlődéséről azoknál az embereknél, akik akkor azt befogadják.

Rudolf Steiner az új szellemi megismerési lehetőségekről egész sokat beszélt. Egy új tisztánlátásról beszélt („éteri tisztánlátásról”, amely képes lesz megismerni a karmikus összefüggéseket), amely bizonyos számú embernél a század harmincas éveitől kezdve nyílik meg. Beszélt a megismerés egy hatalmas felemelkedéséről, amely annak lesz köszönhető, hogy Chartres hatalmas tanítóinak individualitásai ismételten megjelennek a század második felében. Beszélt a „Grál-tudomány” folytonos beáramlásáról az egész ötödik Atlantisz-utáni kor folyamán a hatodikig bezárólag (A szellemtudomány körvonalai, GA13)

És még sok másról is beszélt Rudolf Steiner, amit most nem kell megemlítenünk, hiszen könnyen elvonná a figyelmünket az alapvető kérdésről a részletek irányában, de amit természetesen antropozófusok százai ismernek.

Ugyanakkor ennyi jelzés már elegendő, hogy rámutassunk, hogy azok az alapvető dolgok, melyeket az I. vizsgálódásban fejtettünk ki, legkisebb mértékben sem mondanak ellent Rudolf Steinernek. És a nem-antropozófus irodalmat követve a figyelmes tekintet elegendő, ezeket alátámasztó tényt találhat, Itt csak néhány pontot említettünk, hogy kijelöljük azokat a vonalat, melyek teljes világosságra vezethetnek. És ami emögött a „Kiegészítés” mögött áll, az éppen az a cél, hogy az olvasót Rudolf Steiner munkái és az emberiség általános szellemi élete alapján való ilyen ellenőrzésre buzdítsa.

A képen: Az Emberiség Reprezentánsa, Rudolf Steinernek Edith Marionnal közösen készített szobra
A kép Robert Jan Kelder oldalán, a mű holland fordításánál található: https://tomberg-over-het-oude-testament.blogspot.com/

A teljes mű fordításának letöltése pdf-formátumban

http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=Books&go=page&pid=2702
Oroszról magyarra fordította: Rákos Éva

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata XI.