MICHAEL-IMAGINÁCIÓ

A külső események vonatkozásában, amelyeket megfigyelhetünk magunk körül, nehéz megpróbáltatások idejét éljük, nehéz megpróbáltatásokét, amelyek csak még nehezebbek lesznek. Olyan időben élünk, amikor a régi civilizációs formák, amelyekhez az emberek érthetetlen módon még ragaszkodnak, el fognak süllyedni, amikor erőteljesen kell valami új iránti igénynek az emberekben jelentkezni. Sokszor volt szó arról, hogy egyáltalán nem kelthetünk optimista reményeket az emberekben, ha arról kell beszélnünk, ami az idők méhében az emberiség külső, fizikai életére vonatkozóan előkészül.
De egyáltalán nem is alkothatunk helyes ítéletet annak a jelentőségéről, ami a fizikai világban történik, ha nem irányítjuk tekintetünket azokra az eseményekre, amelyek a fizikai világ fátyola mögött, az érzékfeletti világban elhatározóan, iránymutatóan lejátszódnak.

Ha az ember szemével és általában érzékszerveivel figyelmesen fordul a körülötte lévő világ felé, akkor észleli a Föld fizikai atmoszféráját, ebbe beleágyazva a természeti világokat és mindazt, ami az év körforgásában ebben az egész miliőben lejátszódik. Ha tehát az ember érzékszerveit a külső világra exponálja, mindez előtte van, mint a külső, a körülötte levő világ dolgai.
De az atmoszféra mögött, a Nap által átvilágított atmoszféra mögött, szellemi érzékszervekkel észlelhetően, egy másik világ van, azt mondhatnánk, hogy a fizikai világgal szemben egy magasabb világ, amelyben egyfajta fényben, szellemi asztrális fényben szellemi lények és szellemi történések ragyognak fel és játszódnak le. És ezek az egész világ és az ember léte szempontjából nem kevésbé jelentősek, mint amelyek a külső atmoszférában, a Föld felületén történelmileg lejátszódnak.
Ha mármost valaki, aki képes arra, hogy ezekbe a dolgokba behatoljon, felkeresi az asztrális fény világát, ahogyan felkeresi valaki a hegyeket, erdőket, akkor ahogy egy ilyen sétánál az útkereszteződéseknél irányjelző táblákat talál, úgy az asztrális fénynek ebben a világában is – azt mondhatnánk – szellemi írással írt irányjelző táblákat találhat. Ezeknek az irányjelző tábláknak azonban különleges tulajdonságuk van. Tudniillik még azok számára sem érthetők minden további nélkül, akik az asztrális világban olvasni tudnak. A szellemi világban és a szellemi világ közléseinél ugyanis a dolgok nem érhetők el csak úgy kényelmesen, hanem az, ami a szellemi világban az embernek kinyilatkoztatóan megjelenik, kérdéseket, talányokat ad fel. És csak sok belső kutatás és belső átélés eredményeképpen lehet rájönni, hogy mit jelent egy ilyen szellemi irányjelző táblának a felirata.
Így éppen ebben a mostani időben, egyébként már évtizedek óta, de különösen erősen most, a súlyos emberi megpróbáltatásoknak ebben az időszakában olvashatunk – ha a szellemi világban járunk – az asztrális fényben egy fontos mondást. Prózai jellegű hasonlatnak tűnik ez a mondás, de belső jelentősége révén ebben az esetben a prózai nem prózai. Mint ahogy ilyen útjelző táblákat találunk, ha poétikus vidékeken sétálunk és a táblákat követve eljutunk valahova, úgy az asztrális fényben is ilyen szellemi irányjelző táblákat találunk. A mai időben újból és újból mindig ismétlődve találjuk itt a következő mondást, amely jelentőségteljes szellemi írással van beírva az asztrális fénybe:

O Mensch,
Du bildest es zu deinem Dienste,
Du offenbarst es seinem Stoffeswerte nach
in vielen Deiner Werke.
Es wird dir Heil jedoch erst sein,
Wenn dir sich offenbart
Seines Geistes Hochgewalt.

Ó ember,
Te formálod saját szolgálatodra,
Te nyilatkoztatod ki anyagának értéke szerint,
Gyógyulásodra azonban csak akkor lesz,
Ha megnyilatkozik neked
magas szellemi nagyságában.

Az ilyen mondások, amelyek az asztrális fénybe vannak beírva, és amelyek az embert fontos dolgokra figyelmeztetik, amint mondtam, egyelőre megfejtendő rejtélyként állnak előttünk, éppen azért, hogy az ember lelki erőit tevékenységre késztessék.
Ezekben a napokban ennek a tulajdonképpen egyszerű, de a mai emberiség számára fontos mondásnak a megfejtéséhez igyekszünk közelebb jutni.
Emlékezzünk csak arra, hogy többször beszéltünk már az év ritmusáról, körforgásáról. Ha az évi körforgást tisztán külsőségesen szemléljük, akkor először a tavaszt látjuk a maga sarjadó, növekedő világával, látjuk a növényvilágot, amint növekszik, virágba borul, de ugyanakkor minden más is életre kel, előbújik, kisarjad a földből.

Mindez fokozódik a nyár felé. Nyáron éri el teljességét. Aztán elhervad, elfonnyad, amikor jön az ősz, és elhal a Föld ölébe, ha itt a tél.
Ennek az évi körforgásnak azonban, amelyet régebbi időkben az ember – akinek akkor még erős ösztönös tudata volt – ünnepekkel ült meg, még másik oldala is van. Erről is beszéltünk már. A Földben a téli időben, azt lehet mondani, benne vannak a saját elemi lényei. Az elemi lények behúzódnak a Föld mélyébe, ott élnek a növények tavaszra készülő gyökereivel és azokkal a természeti lényekkel, akik a tél idején szintén behúzódnak a Föld ölébe. Tavasszal azután a Föld mintegy kilélegzi magából az elemi lényeket, ezt az ő elementáris lényszerűségét. Az elemi lények, mint valami sírból kikelnek és felszállnak az atmoszférában. A téli időben a Föld belső törvényszerűségét vették fel, tavasszal mind inkább és inkább, és azután különösen a nyár közeledtével a kozmosz csillagvilágából és a csillagok mozgásából feléjük jövő törvényszerűség lesz uralkodó bennük. A nyár teljében azután kinn a Földet körülvevő szférában táncolnak, zsonganak. Az elemi lények, akik télen csendben és nyugodtan voltak a hótakaró alatt, most hullámzanak és örvénylenek azokban a kozmikus hullámzásokban, azokban a váltakozó áramlásokban, amelyeket a bolygók mozgásának törvényei és még más törvények határoznak meg. És ha jön az ősz, akkor ezek az elemi lények megint mintegy visszafelé áramlanak a Föld felé. Megint közelednek a Földhöz, megint mind inkább és inkább a Föld törvényei alá kerülnek, hogy aztán a téli időben a Föld által mintegy belélegezve, visszatérjenek a Földbe, a Föld ölébe, ahol újból csendben és nyugodtan vannak.

Ha együtt tudunk élni ezzel a körforgással, egész életünk mérhetetlenül gazdagodik. A mai ember tulajdonképpen csak a saját testében, bőre által határolt testében lejátszódó fizikai-éteri folyamatokat éli át, és ezeket is inkább csak tompán, tudattalanul, így éli át lélegzését, vérkeringését. De emellett mindaz, ami kinn az év ritmusában játszódik le a szélben, esőben, általában az időjárásban, ami a magban lévő csíraerők kiáradásában, a Földből jövő termőerőkben, a Naperők ragyogásában elevenen él, mindez az ember életének egésze szempontjából – ha nem is válik tudatossá az emberben – nem kevésbé fontos, nem kevésbé elhatározó jelentőségű, mint a testében lejátszódó lélegzés és vérkeringés. Ahogy a Nap a Föld valamely vidékére süt, ahogy melege és sugárzása előcsalja a Földből az életet, azt az ember vele éli. És ha valaki helyesen veszi fel az antropozófiát, ha nem úgy olvassa, mint valami érdekfeszítő regényt, hanem úgy, hogy amit az antropozófiából tanul, az lelki tartalommá válik benne, akkor lassan fejlődése vezeti, hogy szívével és lelkével együtt éljen mindazzal, ami kinn az év körforgásában lejátszódik. És ahogy átéljük a napi körforgást azzal, hogy reggel frissek vagyunk, délelőtt kedvvel látunk munkánkhoz, aztán megéhezünk és estére elfáradunk, ahogy így a belső folyamatokat, az erők és anyagok testünkön belüli életét éljük, úgy azzal, hogy a fizikai eseményektől egészen különböző antropozófiai eszméket lelki tartalommá tesszük magunkban, előkészíthetjük lelki életünket arra, hogy valóban fogékonyak, szenzitívek legyünk azzal szemben, ami az év körforgásában él és lüktet. Ezt az év ritmusával való együttélésünket azután mind jobban és jobban elmélyíthetjük, gazdagíthatjuk, és egész odáig juthatunk, hogy mint emberek, testi létünkben nem élünk olyan — mondhatnám — fanyar életet, nem engedjük a külső dolgokat egyszerűen elmenni magunk mellett, hanem együtt élünk velük. Minden virággal mi magunk is együtt virágzunk, vele éljük virágzását, vele éljük bimbója feslését, a harmatcseppben – amelyben a Nap sugarai tükröződnek -ebben a tükröző napsugárban vele éljük a nappal életének csodálatos rejtelmét, amely éppen ebben a reggeli csillogó harmatcseppben mutatja meg magát. Ilyen módon kiemelkedhetünk a külső életnek abból a prózai-filiszter vele-éléséből, amely abban nyilvánul meg, hogy télen télikabátot húzunk, nyáron meg nyári ruhát, és hogy esernyővel megyünk el hazulról, ha esik az eső. Ha eljutunk a természeti dolgok és történések folyásának ehhez a vele-éléséhez, akkor értjük csak meg igazán az év körforgását.
Akkor, ha a tavasz végigsuhan a Földön, ha közeledik a nyár, egész szívünkkel, lelkünkkel át tudjuk élni, amint a rügyező, sarjadó élet alakul, fejlődik, amint az elemi lények kinn a Föld szférájában a bolygók mozgása által meghatározott áramlásokban táncolnak, suhannak, akkor magunk is kimegyünk ebben a nagy nyári időben a kozmikus életbe, amely az ember belső életét ugyan letompítja, de ugyanakkor kivezeti őt, hogy ebben a delelő nyárban maga is átélje, mintegy kozmikus éber-alvásban vele élje a planetáris folyamatokat.
Ma az ember tulajdonképpen csak hiszi, hogy együtt él a természettel, amikor a rügyező, sarjadó, növekvő, csírázó élettel él. A valóság az, hogy a mai embernek több érzéke van, ha -mint mondtam – nem is tud belemenni, nem is tudja átélni a sarjadó, növekvő életet, de mégis ennek a növekvő, sarjadó életnek az átéléséhez több képessége van, mint az elhaló, elmúló élet átéléséhez, amikor közeledik az ősz.

De tulajdonképpen csak akkor érdemeljük meg, hogy a sarjadó, növekvő, csírázó élettel együtt élhessünk, ha együtt tudunk élni a nyár múlásával, amikor jön az ősz, ha ebben az időben együtt tudunk élni a hervadó, elmúló, elhaló élettel is, amely az ősszel együtt jár. És ha a nyár derekán mintegy kozmikus éber-alvásban kimegyünk az elemi lényekkel együtt abba a régióba, ahol a bolygóvilág előbb ott kinn, de azután lelkünk belsejében is kifejti a maga hatását, akkor tulajdonképpen le kell szállnunk a téli időben a tél fagyos világa alá, a tél hótakarója alá is a Föld mélyének titkaihoz, és végig kell csinálnunk a természettel a maga elhaló, elmúló útját, amikor kezdődik az ősz.

De ezt csak akkor tudja az ember, ha az elhaló életet ugyanúgy éli, mint a sarjadó, viruló életet, ha belső világában mintegy vele hal a természettel. És éppen ha szenzitívebbek leszünk a természet életével szemben, és ezáltal elevenen együtt élünk a csírázó, sarjadó, rügyező természettel, akkor elevenen együtt tudunk majd élni azzal is, ami az őszi időben játszódik le a természeti világban. De vigasztalan volna az ember számára, ha csak külsőségesen, a természetet mintegy követve élne együtt a természettel, ha csak természeti tudathoz jutna az ősz és tél titkaival kapcsolatban, mint ahogy magától értetődő természeti tudathoz jut a tavasz és nyár titkaival kapcsolatban. Amikor az őszi, a téli elmúlás közeledik, amikor a Mihály-i idő elkövetkezik, akkor az embernek ugyan szenzitíven együtt kell élnie a természetben lejátszódó hervadó, elhaló, pusztuló élettel, de nem úgy, mint a nyárközép idején, amikor a természeti tudatnak adja át magát. Most ellenkezőleg nem a természeti tudatnak, hanem az én-tudatnak kell átadnia magát. Abban az időben, amikor a külső természet elhal, az én-tudat erejét kell szembeállítania a természeti tudattal.
És akkor, megjelenik Mihály arkangyal alakja. Ha az ember az antropozófia révén ilyen természet-átéléshez, ilyen természeti tudathoz, egyúttal azonban ilyen őszt átélő én-tudathoz is jut, akkor megjelenik előtte a maga fenséges alakjában Mihály arkangyal a sárkánnyal, megjelenik előtte az, amit az ember érez az ősz közeledtével, hogy le tudja győzni az én-tudattal a természeti tudatot. És ez be is következik, ha az ember nemcsak a tavaszt és nyarat éli át bensejében, hanem ha az elmúló, elhaló őszt és telet is át tudja így élni. Az elhaló ősz és tél átélésében, mint valami hatalmas imagináció, mint valami az emberhez intézett és őt belső tettre serkentő felhívás jelenik meg Mihály arkangyal alakja a sárkánnyal.
És akkor annak, aki a mai szellemi megismeréssel eljutott ehhez a képhez, ez a kép – ha át is tudja érezni – valami egészen hatalmas dolgot jelent. Megjelenik előtte, amikor a nyár hanyatlani kezd, amikor mind jobban és jobban hanyatlik, amikor a János-nap után július, augusztus, szeptember jön, megjelenik előtte, hogyan szállt ki az ember a Föld elemi lényeivel együtt a planetáris lét éber-alvásban való belső átéléséhez, megjelenik előtte, amit ez neki benne, ha tényleg átéli, jelent.
Ez az átélés belső égési folyamatot jelent, amelyet azonban nem szabad külső égési folyamathoz hasonlóan elképzelnünk. Mert mindazok a folyamatok, amelyek kívül lejátszódnak, tovább élnek az emberi organizmusban, de más formában.

Az emberi organizmusban, az év körforgásában mindig más és más folyamatok játszódnak le. A nyári időben az azzal való áthatottság játszódik le benne, amit a külső, az anyagi világban a kénnek, szulfurnak nevezzük. Belső szulfurizálódás az, amelyet az ember fizikai-éteri lényében átél, amikor a nyári Napot, a nyári Nap-hatásokat átéli. Amit az ember, mint a számára használható materiális ként, szulfurt magában hord, annak egész más jelentősége van az emberben nyáron, a nyárközép idején, mint a tél hidegében, vagy a tavasz sarjadó világában. Az emberben levő kén nyáron mintegy tüzesen égő folyamatba jut. Az év körforgásában az emberi természet menetéhez tartozik, hogy ez az ember belsejében lejátszódó szulfurfolyamat a nyári időben különösen felfokozott állapotba kerül. Az anyagnak a különböző lényekben még egészen más titkai is vannak, mint azt a materialista tudomány álmodja.
Így az ember egész fizikai-éteri részét nyáron belső kéntűz hatja át, hogy Jakob Böhme-nek ezt a kifejezését használjuk. Ez azonban lenn marad a tudat alatt, mert rendkívül finom és bensőséges folyamat. De ha ez a folyamat finom és bensőséges is és ezért a közönséges tudat számára nem észlelhető, azért -amint az ilyen folyamatoknál mindig is lenni szokott – rendkívül mélyreható jelentőségű a kozmikus történés szempontjából.
Ez a szulfurizálódási folyamat, amely az emberi testekben a nyáridőben lejátszódik, ha az ember számára finoman, intimen és észrevétlenül játszódik is le, a kozmosz fejlődése szempontjából mérhetetlen sokat jelent. Sok minden történik a kozmoszban, amikor nyáron az emberek belsejükben szulfurikusan világítani kezdenek. Mert nemcsak a szentjános-bogarak világítanak János-nap körül. Ha a többi bolygóról a planetáris lények letekintenek a Földre, akkor János-nap körül azt látják, hogy az emberek belseje világítani kezd, akkor mint valami világító lényt látják az embert.
Ez a szulfurizálódási folyamat. Az emberek a nyárközép idején elkezdenek kifelé a kozmosz felé világítani a többi planetáris lényeknek, mint ahogy a szentjános-bogarak János-nap körül világítanak a mezőn.

Ami azonban a kozmikus megfigyelés számára, fenséges szépségű látvány, mert gyönyörű asztrális fény, amelyben az emberek nyáron a kozmoszba kisugárzanak, ami így ragyogó fenséges szépségű látvány, az teszi egyúttal lehetővé, hogy Arimán a maga hatalmával hozzáférkőzzék az emberhez. Mert ezekkel az emberben szulfurizálódó anyagokkal az arimáni hatalom igen közeli rokonságban van. És míg egyfelől azt látjuk, hogy az emberek a János-napi fényben kifelé sugároznak a kozmoszba, addig másfelől Arimán a maga sárkányszerűségében, kígyószerűségében mintegy rátekerőzik ezekre az asztrális fényben a kozmoszba kisugárzó emberekre, és igyekszik őket behálózni, befonni, őket lehúzni az álomszerűbe, alvásszerűbe, tudattalanba. Úgyhogy az emberek annak a veszélynek vannak kitéve, hogy attól az illúzió-játéktól, amelyet Arimán a sugárzó, a kozmikusan sugárzó emberekkel űz, ezek kozmikus álmodókká válnak, és ezzel a kozmikus álomba merüléssel az arimáni hatalmak zsákmányává lesznek. És ennek a kozmoszban is jelentősége van.

Amikor nyáron egy bizonyos csillagképből a meteorkövek hatalmas rajokban hullanak a Földre, amikor a kozmikus vas lehull a Földre, akkor ebben a vasban, ebben a kozmikus vasban, ebben a kozmikus meteorvasban, amelyben olyan mérhetetlen nagy gyógyító erő rejlik, ebben a vasban küldik az Istenek a fegyvert a világító-sugárzó embereket kígyószerűen körülfonni akaró Arimán ellen. Ez az erő, amely a meteorkövekben, a meteorvasban a Földre lehull, az a kozmikus erő, amellyel az Istenek le akarják győzni az arimáni hatalmakat, amikor az ősz közeledik.
És annak, ami kinn a kozmikus térben a maga fenséges nagyságában lejátszódik, amikor augusztusban a meteor-rajok az asztrális fényben beleragyognak az emberek sugárzó ragyogásába, annak, ami így kinn a kozmoszban grandiózusan lejátszódik, megvan a maga finom, látszólag kicsi, de éppen csak térbelileg kicsi ellenképe az emberi vérben lejátszódó folyamatban.
Az emberi vért a vas nem olyan materiális módon hatja át, mint ahogy azt a mai tudomány elképzeli, hanem mindenütt szellemi-lelki hatásra nyomul be a vérbe a rettegés, félelem, gyűlölet ellen küzdve. Azok a folyamatok, amelyek minden kis vértestecskében lejátszódnak, amikor a vassal való egyesülés végbemegy, az emberben kicsiben hajszálra ugyanazok, mint ami akkor játszódik le, amikor a meteor a levegőn át fénylőn, ragyogón lezúg a Földre. Meteorhatás érvényesül az emberben, az ember belsejében, amikor a vas átjárja az embert és ez a meteorhatás a vérért, a vérnek a félelemtől való megszabadításáért történik. Mert a félelemtől, a rettegéstől valómegszabadítás áramlik bele a vassal az emberbe.
És ahogyan az Istenek a meteorkövekkel küzdenek a kígyóalakjával az egész Földön félelmet elterjeszteni akaró szellem ellen, küzdenek azzal, hogy a vasat belesugározzák, belesugároztatják ebbe a félelem-atmoszférába, amely a legintenzívebb a nyár vége felé, amikor az ősz közeledik —, amit itt az Istenek csinálnak ugyanaz történik az ember belsejében is, amikor a vas áthatja a vért. – Mindezt csak akkor értjük meg, ha egyrészt ennek belső szellemi jelentőségét megértjük, másrészt, ha felismerjük az emberben lejátszódó kénképződés, az emberben lejátszódó vasképződés és a kozmoszban lejátszódó történések összefüggését.
Az ember kitekint a kozmoszba, amikor egy ilyen meteor, egy ilyen csillaghamu a téren áthalad, és ugyanakkor az Istenek iránti mély alázattal így szól magában: ami ott kinn a kozmikus tereken történik, az történik állandóan kicsiben benned, benned is hullanak ezek a csillaghamuk, amikor a vasképződés az egyes vértestecskékben lejátszódik. Csupa csillaghamu, csupa kis csillaghamu az életed. És ez a belső csillaghamu-hullás, amely tulajdonképpen a vér életét egy másik oldalról nézve jelenti, ez a belső csillaghamu-hullás különösen jelentékeny az ősz közeledtével, amikor a kénfolyamat a maga teljében van. Akkor, amikor az a ragyogás, amelyről beszéltem, az embernek ez a szentjános-bogárráválása eljön, akkor megjelenik az ellenerő is, mint az ember belsejében milliószámra permetező vérmeteorok rajzása.
Ez a belső embernek a kozmosszal való összefüggése. – Aztán látjuk, amint különösképpen az egész emberi testet behálózó idegrendszerből – speciálisan ebben az őszi évszakban- erőteljes szulfursugázás, kénsugárzás áramlik az agy felé. Ilyenkor, amikor közeleik az ősz, az egész embert mint valami kénsugárzásban levőfantomot láthatjuk.
De ebbe a kékes-sárga kén-atmoszférába belesugároznak a meteor-rajok, amelyek a vérben élnek. És ez a másik fantom. Amíg a kénből álló fantom mint valami vonuló felhő, az alsó emberből a fej felé húzódik, addig a fejből egyenesen lefelé, mint meteorrajok sugárzik a vasképződés, beleáradva a vér eleven életébe.
Ilyen az ember a Mihály-idő körül. Az embernek a tudatában fel kell tudni használni ezt a vérében levő meteorerőt. Meg kell tanulnia ünnepelni a Mihály-ünnepet, azzal, hogy a Mihály-ünnepet a rettegéstől való megszabadulás, a félelemtől való megszabadulás ünnepévé, a belső iniciatívának, a belső erőnek az ünnepévé avatja, hogy a Mihály-ünnepet az önzéstől mentes én-tudatra való emlékezés ünnepévé avatja.

Ahogyan karácsonykor a Megváltó születését ünnepeljük, ahogyan húsvétkor a Megváltó halálát és feltámadását ünnepeljük, ahogyan János-napkor az emberi lelkeknek a kozmikus messzeségekbe való kiáramlását ünnepeljük, úgy kell a Mihály-időben – ha a Mihály-ünnepet igazán meg akarjuk érteni- azt ünnepelni, ami szellemileg él az ember szulfurizálódási, meteorizálódási folyamatában. Ez a folyamat a maga egész lelki-szellemi jelentőségében éppen a Mihály-időben kell, hogy az ember tudatában éljen. Az ember ilyenkor ezt mondhatja magának: úrrá lehetsz ezen a folyamaton – amely különben tudatod nélkül a természet világából alakul ki – úrrá lehetsz ezen a folyamaton, ha ugyanúgy, ahogy karácsonykor hálatelt szívvel hajolsz a Megváltó jászolához, ahogy mély belső lelki megrendüléssel éled át a húsvétot. Ugyanúgy élheted át ezen az őszi Mihály-ünnepen, hogy növekednie kell benned mindannak, ami a kényelmesség ellen, a félelem ellen, de ugyanakkor a belső iniciatíva, a szabad, erős, bátor akarat kifejlesztése irányában az emberben lejátszódik. Az erős akarat ünnepe kell, hogy legyen a Mihály-ünnep. Ha ezzé az ünneppé válik, ha a természeti megismerés összekapcsolódik az igazi szellemi én-tudattal, akkor kapja majd meg a Mihály-ünnep a maga igazi színét, a maga igazi jellegét.

Ezért mielőtt az emberiség arra gondolna, hogy Mihály-ünnepet üljön, elsősorban egész lelki beállítottságunk megújítására van szükség. Mert éppen lelki beállítottságunknak ezt a megújítását kellene a Mihály-ünnepben megülni. Nem egy külsőséges, a konvencionális ünnepekhez hasonló ünnepnek, hanem olyan ünnepnek kell a Mihály-ünnepnek lenni – ha méltóan akarjuk az ünnepek sorába iktatni -amely az egész belső embert megújítja.
S ekkor mindabból, amit így leírtam, újból megjelenik előttünk Mihály arkangyalnak és a sárkánynak az annyira fenséges képe, de most a kozmoszból formálódik meg ez a kép, Mihály arkangyal képe a sárkánnyal. A sárkány teste kékes-sárga kén-áramlásokból alakulva jelenik meg. És a sárkány csillogó, sugárzó, a kéngőzökből felhőszerűen formálódó alakja felett látjuk felemelkedni Mihály arkangyal alakját, karddal a kezében.
De csak akkor ábrázoljuk helyesen, csak akkor festjük magunk elé helyesen ezt a képet, ha azt az atmoszférát, azt a teret, amelyben Mihály arkangyal a maga nagyszerűségét, a maga hatalmát a sárkánnyal szemben megmutatja, ha ezt a teret nem közömbös felhőkből állónak képzeljük el, hanem zúgó-száguldó vas meteor-rajokkal tele, amelyek a Mihály arkangyal szívéből kiáradó hatalom erejéből formálódnak, állnak össze Mihály arkangyal vas-kardjává, aki ezzel a meteorokból megformált vas-karddal győzi le a sárkányt.

Ha megértjük, ami a kozmoszban és az emberben lejátszódik, akkor maga a kozmosz festi meg a történést a maga erőivel. Akkor nem kenjük oda önkényesen ezt vagy azt a szint, hanem az isteni erőkkel összhangban ábrázoljuk a maga igazi mivoltában megmutatkozó világot, Mihály arkangyalnak és a sárkánynak a mivoltát, ahogy az előttünk lebeg, így újulnak meg a kozmosz közvetlen szemléléséből a régi ábrázolások. Akkor az jelenik meg, ami van, és nem az, amit egyes fantaszták ma Mihály arkangyalnak a sárkánnyal való ábrázolásaként maguknak elképzelnek. Akkor az ember majd megérti a dolgokat, és ha megértette, végiggondolja, de egyúttal lelki világában, érzésében, akaratában éli is az őszt az év ritmusában. Akkor a Mihály-ünnepen, az ősz kezdetén ott áll majd Mihály arkangyal képe a sárkánnyal, ott áll, mint valami, aminek a mi korunkban grandiózus figyelmeztetésként, grandiózus serkentő erőként kell hatnia az emberre. Akkor megértjük, amit ez a kép mond, és amiben szimptomatikusan egész korszakunk sorsa és talán tragikuma is lejátszódik.

Az utolsó három-négy évszázadban ragyogó természettudományos felfedezéseink voltak, amelyek a materiális síkon csodálatos technikai eredményekhez juttattak. Ez a ragyogó technika az utolsó három-négy században különösen a Földünkön legelterjedtebb anyaggal kapcsolatban fejlődött ki, azzal kapcsolatban, amit ebből az anyagból csinálni tudtunk. Megtanultuk a vasból, a Föld vasából megformálni mindazt, ami az emberiségnek a materiális korszakban alkotott és létrehozott dolgai közül majdnem a leglényegesebb, legjelentősebb. Ha mozdonyainkra nézünk, ha iparüzemeinkre nézünk, ha bárhova nézünk magunk körül, azt látjuk, hogy a vassal, az acéllal – amely lényegében csak átalakított vas – teremtettük meg ezt a mi egész materiális kultúránkat, ezt a kultúrát, amely teljesen a vasra épül. És abban, amire így a vasat felhasználtuk, fejeződik ki szimptomatikusán az, ahogyan egész világszemléletünket, egész életünket az anyagból építettük fel, és ahogyan továbbra is az anyagból akarjuk felépíteni.
Ez azonban romlásba viszi az embert, aki attól, ami következik, csak úgy menekülhet, ha az átszellemesülést éppen ezen a területen kezdi meg, ha az atmoszférikus világon keresztül jut el az átszellemesüléshez, ha nem csak arra a vasra figyel, amelyből az acélművekben a mozdonyokat készítik, hanem a meteorvasra is, amely a kozmoszból zúg le a Földre, és amely külső megjelenési formája ugyanannak az anyagnak, amelyből a Mihály-erő formálódik. Az embernek el kell jutni a következő nagyjelentőségű felismeréshez. A materializmus korában úgy használta fel a vasat, ahogy az a materialista szemlélet mellett lehetséges volt. De ahogy az anyagról való szemléletét a természettudomány szellemtudománnyá fejlesztésével át kell alakítania, úgy kell átalakítania, felemelnie a vasról való szemléletét, a meteorvas, a Mihály-i kard vasának megismerésévé. Akkor abból, amihez így jutott, a megváltás fog származni a számára – és ezt fejezi ki, kedves Barátaim, ez a mondás:

O Mensch, du bildest és zu deinem Dienste (das Eisen)
Du offenbarst es (das Eisen) seinem Stoffeswerte nach
In vielen deiner Werke,
Es wird dir Heil jedoch erst sein,
Wenn dir sich offenbart
Seines Geistes Hochgewalt.

Ó ember,
Te formálod saját szolgálatodra (a vasat),
Te nyilatkoztatod ki anyagának értéke szerint (a vasat),
Gyógyulásodra azonban csak akkor lesz,
Ha megnyilatkozik neked
magas szellemi nagyságában.

– vagyis Mihály arkangyal hatalma, a Mihály-kard hatalma, amely a kozmoszban a meteorvasból magától áll össze, és amely, ha az ember a vas hatalmát a materiális kultúrában át tudja szellemesíteni a Mihály-i vas hatalmává, az embernek a puszta természeti tudat helyett az én-tudatot adja.
Láthatjuk tehát, hogy ez az asztrális fénybe írt mondás egész korunk legfontosabb követelményét, a Mihály-i követelményt tartalmazza.

Rudolf Steiner: Az év menetének átélése négy kozmikus imaginációban (GA229)