A morális hidegről

“Az emberek általában jó érzést várnak attól, ami törekvésükre méltónak tűnik. Csakhogy ez már úgy van, hogy az ijedelmen át kell mennie annak, aki szellemi valóságot, egyáltalában igaz valóságot akar megismerni. Már az emberi alakra vonatkozólag is, az anatómiai, fiziológiai alakot nézve is észreveszi az ember: a szellemi világból eredően két elemből épül az fel, mégpedig morális hidegből és gyűlöletből. Lelkűnkben valóban szeretetet és a mások megértésére képes morális meleget hordunk, szervezetünk szilárd részeiben azonban morális hideget. Fizikai szervezetünket bizonyos fokig ez az erő hozza össze a szellemi világból, mintegy megsüti. A gyűlölet impulzusát hordjuk magunkban. Ez hajtja a vér keringését a szellemi világból; és miközben talán igen szerető lélekkel járjuk a világot, rá kell, jöjjünk, hogy lenn, a tudatalattiban, ott, ahol a lélek beáramlik, belüktet a testiségbe, ott ül a hidegség. Egyszerűen azért van ez így, hogy testet tudjunk hordani. Mindig hidegről fogok beszélni, és morális hidegségre gondolok, de ez a hőéter kerülő útján fizikai hidegbe is át tud menni. A morális hideg, a gyűlölet a tudatalattiban ül lenn, s az ember könnyen behozza lelkébe a testben lakozót. Ezért aztán lelke mintegy fertőződik az emberi meg nem értéssel, az eredmény pedig a morális hideg és az embergyűlölet. Mivel ez így van, az embernek tulajdonképpen fel kell nevelnie lelkében a morális meleget és az emberek megértését, s ennek le kell győznie azt, ami a testiségből fakad.

Nos, nem lehet tagadni, s ez teljes világossággal áll a szellemi szem előtt, hogy korunkban, ebben a XV. században kezdődő, egyrészt intellektuálissá, másrészt materialistává váló civilizációban, lelkünk mélyén sok emberi meg nem értés és gyűlölet lakik. Sokkal inkább így van ez, mintsem hinnénk. Mert hogy mennyi a meg nem értés és a gyűlölet, azt csak akkor észleli az ember, mikor a halál kapuján átlépett. Amikor lelki-szellemi mivoltát kivonja a fizikaiságból, testiségből s a fizikai testiséget leteszi. Ekkor a hidegséget és a gyűlöletet puszta természeti erőkként szemléli.

Nézzük csak meg a holttestet szellemi szemmel, nézzük meg az éterikus holttestet is. Amit látunk, éppen úgy nem ébreszt bennünk morális ítéletet, mint egy növény vagy egy kődarab. Ami morális volt bennük, az természeti erővé változott. De az élete során az ember sok mindent kivont belőlük, s azt most magával viszi a halál kapuján át. így hát az én és az asztráltest, a testből visszavonulva abból mintegy kihúzza az élet folyamán észre sem vett jellemzőket; nem vette ezeket észre, hiszen mindig újra belemerült az étertestbe és a fizikai testbe. Most az én és az asztráltest magával viszi a szellemi világba mindazt, ami helyet tudott szorítani magának a lélekben, mint az embergyűlölet és ember ellenes hidegség impulzusa. Mint mondtam, éppen a mi civilizációnkban – különböző dolgok miatt, amiről még beszélni fogok – az emberi meg nem értés és a gyűlölet beleplántálódik az énbe, s ezt csak akkor venni észre, mikor az ember átlép a halál kapuján. Mert a mai ember sokat átvisz a gyűlöletből és hidegségből, szörnyen sokat. Annak a maradékát viszi magával, amiből a fizikai és az étertestet kellett megcsinálnia. Az ember a meg nem értésben, a gyűlöletben átviszi a szellemi világba a fizikai világhoz tartozót, s ezt szellemi módon teszi. Soha javára nem válhatna azonban az embernek, ha mindezt az idők folyamán, a halál és az új születés között, magával hordozná; fejlődése minden lépésnél megbotolna benne, ha az emberi meg nem értést és embergyűlöletet magával kéne vonszolnia. Az érzékfeletti világban, ahová az ún. halottak belépnek, manapság csupa olyan áramlatot látni, melyek, ha első adottságuk megmaradna, az embert akadályoznák, előrehaladásában visszatartanák.

Honnan erednek ezek az áramlások? Ha tudni akarjuk, honnan is erednek, csak meg kell néznünk mai életünket. A mai világban úgy mennek el az emberek egymás mellett, szinte meg sem nézik, milyen tulajdonságai vannak a másiknak. Nem olyanok-e általában, hogy helyesnek és jónak mindegyikük csak azt tekinti, amilyen ő maga? És ha a másik másmilyen, nem tud szeretettel figyelni rá, hamar alkot ítéletet, mely szerint a másiknak meg kell változnia. E mögött leginkább az a vélemény áll: legyen a másik is olyan, amilyen én vagyok! Nem mindig tudatos ez az emberben, de a társadalmi mozgásban, a szociális érintkezésben ez bújik meg. Ami ma, mondjuk a nyelvi formákban megjelenik, abban bizony nem sok él a másik ember megértéséből; csak belekiabálják a világba, hogy milyen legyen az ember az ő elképzelésük szerint, s mögötte legtöbbször ez van: olyan legyen mindenki, amilyen én vagyok. Ha aztán jön valaki, aki egészen másféle, akkor az mindjárt ellenség, antipátiát, ellenszenvet ébreszt, még ha az emberek nincsenek is ennek egészen tudatában. Hiányzik itt az emberi megértés, a morális meleg, a szeretet. Amilyen mértékben ez hiányzik, olyan mértékben megy át a halál kapuján a morális hideg és az embergyűlölet s ott visszatartja az embert fejlődésében.

Ott azonban az ember hamarosan úgy találja, hogy fejlődése nem csak önös cél, hogy az ő fejlődése egyben az egész világrendnek is célja, a bölcsességgel teljes világrendnek. Ott először a harmadik hierarchia lényeivel, az angyalokkal, arkangyalokkal és az archékkal találkozik, ők hajolnak rá az emberre az első időben, miután átlépett a halál kapuján a halál és újabb születés közti világba. Ők leveszik róla az emberi meg nem értésből származó hideget kegyelmesen. Látjuk, amint a harmadik hierarchia lényei magukra veszik az ember terheit, a terheket, melyeket a halál kapuján át magával hozott a leírt módon.

Az embergyűlölet maradványait az embernek tovább kell hurcolnia, mert azt csak a második hierarchia lényei, az Exusiai, a Dynamis, a Kyriotetes lények kegyelme tudja levenni róla. Ok aztán mindent levesznek az emberről, ami még az embergyűlöletből megmaradt. Eközben az ember elérkezett abba a régióba halála és új születése között, ahol az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és a trónok tartózkodnak, s melyet misztériumaimban a szellemi lét éjféli órájának hívtam. A szeráfok, kerubok és trónok régióján teljes benső megsemmisülés, kioltódás nélkül semmiképpen sem tudna az ember áthaladni, ha előzőleg az emberi meg nem értés hidege, az embergyűlölet a második és a harmadik hierarchia által le nem vétetett volna róla kegyelmesen. Láthatjuk, hogy ahhoz, hogy az ember továbbfejlődését segítő impulzusokhoz jusson, meg kell terhelje a magasabb hierarchiákat mindazzal, amit fizikai és éteri természetéből, ahova az tartozik, áthozott a szellemi világokba.Mindenesetre, átlátva ezeket a dolgokat, s látva, mit művel a szellemi világban a morális hideg, meg tudjuk ítélni a szellemi hideg rokonságát az itt lenn lévő fizikai hideggel. Ez a hóban, jégben mutatkozó fizikai hideg csak fizikai mása a fenn lévő szellemi-erkölcsi hidegnek. Mikor mindkettő előttünk van, össze lehet őket hasonlítani. – Miután a emberről ily módon leveszik az gyűlöletet és az emberi meg nem értést, szellemi szemmel követni lehet, amint a ember mintegy elveszíti lassacskán emberi formáját, mondhatnánk: leolvad róla ez az alak.”*

“Vizsgáljuk most az elméleti ideákat az erkölcsi ideálokkal szembeállítva! Az elméleti ideák, bármennyire jelentősek is, egészen másként kezelendők. Az elméleti ideák esetében tulajdonképpen a hőorganizmus lenyugvását, lehűlését tapasztaljuk. Tehát azt kell mondanunk, hogy az elméleti ideák lehűtik a hőorganizmust. – Ebben különbözik az emberi organizációra gyakorolt hatásuk. Az erkölcsi, illetve morálisvallási jellegűnek tekintett ideák, amelyek azáltal lelkesítenek minket, hogy ösztönzik cselekedeteinket, ilyen módon világteremtő erőként hatnak. Az elméleti ideák mindenekelőtt lenyugtatják, lehűtik a hőorganizmust. Azáltal, hogy lehűtik a hőorganizmust, a levegőorganizmusra is bénítólag hatnak, és bénítóan hatnak a fény forrására, a fény keletkezésére. Továbbá megölik a kozmikus hangot és kioltják az életet. Elméleti ideáinkban véget ér valami, ami egy elmúlt világban teremtődött. Az elméleti ideák befogadásával egy világmindenség hal el. Magunkban hordozzuk egy világmindenség elhalását és egy világmindenség keletkezését.

Ez az a pont, ahol az, aki be van avatva a világ titkaiba, nem beszélhet az erő és anyag megmaradásáról, mint ahogy ma oly sokan teszik. Egyszerűen nem igaz, hogy az anyag megmarad. Az anyag semmivé válik. Az erő saját organizmusunkban válik semmivé azáltal, hogy teoretikusan gondolkodunk. Nem is volnánk emberek, ha nem gondolkodnánk teoretikusan, ha a világmindenség állandóan el nem halna bennünk. Tulajdonképpen a világmindenség elhalása révén vagyunk öntudattal rendelkező emberek, akik a világmindenségről gondolatokat tudnak alkotni. Miközben azonban a világmindenség önmagát gondolja bennünk, máris halott. A világmindenségről alkotott gondolat a világmindenség holtteste. A világmindenség csupán holttestként lesz bennünk tudatossá és tesz bennünket emberré. Tehát egy elmúlt világ hal el bennünk anyaggá, erővé. Csak azért nem vesszük észre, hogy anyag pusztul el és keletkezik, mert azonnal létrejön az új. Az emberben teoretikus gondolkodása révén ér véget az anyagiság; az anyag és a kozmikus erő morális gondolkodása révén éled újra. Így játszik szerepet a világ elmúlásában és keletkezésében mindaz, ami a bőrfelszínünkön belül végbemegy. Így kapcsolódik össze az erkölcsi és a természeti. A természeti elmúlik az emberben; a moralitásban viszont újra létrejön.

Miután az emberek ezeket a dolgokat nem akarták tekintetbe venni, kitalálták az anyag és az erő megmaradásának elvét. Ha az erő és az anyag megmaradó mennyiség volna, akkor nem léteznék erkölcsi világrend. Csakhogy azt ma el akarják fedni, és a mai világszemléletnek minden oka megvan rá, hogy elfedje, hiszen a morális világrendet tulajdonképpen ki kellene oltania, és ki is oltja, amikor az anyag és az erő megmaradásának törvényéről beszél. Mert ha az anyag és az erő valamiképpen megmarad, akkor a morális világrend nem egyéb illúziónál, délibábnál. A világ egész menetét csak úgy érthetjük meg, ha felfogjuk, hogy hogyan keletkeznek új világok a morális világrend „délibábjából” – hiszen eleinte erről van szó, mert csupán gondolatokban él. Mindez nem válik világossá, ha csak az emberi szervezet szilárd alkotórészeit vizsgáljuk, hanem csak akkor, ha a folyékony és a levegőorganizmuson túl eljutunk egészen a hőorganizmusig. Az embernek a világgal való összefüggését csak úgy érthetjük meg, ha a fizikait mintegy nyomon követjük addig a kifinomodásig, felhígulásig, amikor a lelki közvetlenül hatni tud a felhígult fizikaira, mint a hő esetében. Akkor megtaláljuk az összefüggést a testi és a lelki között. Írhatnak akárhány pszichológiát, lélektant – ha a mai anatómia és fiziológia szemléletéből indulnak ki, akkor nem találják meg az átmenetet a szilárdnak vagy félig folyékonynak, félig szilárdnak elképzelt testektől a lelkihez, amely nem is lelki képében jelenik meg. Ha azonban a testit egészen a hőig követik, akkor hidat lehet verni attól, ami a testekben melegként van jelen, addig, ami a lélekből emberi szervezetünk hőjére hat.

A hő a testekben külsőleg, az emberi szervezetben bensőleg van jelen, és mivel maga a hő is organizáltan van az emberben, a lélek, a lelki-szellemi hatással van erre a hőorganizmusra, és a hő kerülő útján hat mindarra, amit belsőleg morálisan átélünk. Moralitáson most természetesen nemcsak azt értem, amit a nyárspolgár erkölcsiségnek képzel, hanem az erkölcs teljességét, például azokat az impulzusokat is, amelyekben a kozmosz fenségességét szemlélve részesülünk, és amikor azt mondjuk: a kozmoszból születtünk, felelősek vagyunk a világ történéséért; amikor a szellemtudományi ismeretek alapján szeretnénk lelkesen a jövőn munkálkodni. – És csak ha magát a szellemtudományt tekintjük az erkölcs egyik forrásának, akkor lelkesedhetünk igazán a moralitásért, akkor a szellemtudományos megismerésből származó lelkesedés egyúttal a magasabb értelemben vett moralitás forrása lesz. Amit azonban szokásosan moralitásnak neveznek, az általánosságban csak egy alfejezete a moralitásnak. Azok az ideák, amelyeket a külső világról, a kész természeti rendszerekről alkotunk, elméleti ideák. Bármilyen intenzíven képzelünk el matematikailag-mechanikailag egy gépet vagy a kopernikuszi rendszer értelmében a világmindenséget, az így nyert elméleti ideák halálerőkként léteznek bennünk, az egész világmindenség holttesteként gondolat, képzet alakjában.”**

* Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája (GA230)
** Rudolf Steiner: Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (GA202)
Forrás: antropozofia.hu

Kapcsolódó tartalom: A morális melegről