Hol van morális ideáljaink forrása?
“Nézzék, az ember tulajdonképpen két oldalról nézheti a világot. A világ egyik képe akkor adódik, amikor, mondjuk egy igen szép napfelkeltét szemlél az ember, amelynél a Nap a hajnalpír aranyából mintegy önmagát hozva világra jelenik meg, utána ragyogva végigvonul a Föld előtt és az ember utána elmerül a gondolatba, hogy a napsugár, a napmeleg éves ciklusban varázsolja elő az életet a Föld mélyéből. Vagy szemlélődésnek adhatja magát át, amikor lement már a Nap és az alkony is elhalványult, amikor lassan beáll az éj sötétje és az égbolton számtalan csillag gyúl; elmerülhet az ember az éjszakai égbolt csodáiba is. Amikor az ember, ha így szemléli azt, ami természet körülötte, olyan képzethez jut, amely, mondhatni, a legmélyebb boldogsággal kell, hogy eltöltse. Ez a képzet ugyanis egy goethei alapgondolatra hasonlíthat. Annyira csodálatosan szépen mondta egyszer Goethe: Ó, ha tekintetünket a csillagos ég csodáira szegezzük, a Mindenség mozgását szemléljük, minden nagyszerűségével, végül mégis az az érzésünk támad, hogy minden, minden, ami csak megjelenik, körös-körül a Mindenség köréből, mindez akkor nyeri csak el értelmét, ha egy csodáló emberben, egy emberi lélekben tükröződik. – Igen, mert az ember azt a gondolatot kapja, hogy úgy, ahogyan a levegő körülötte képezi a lényét, beléje hatol, hogy lélegezheti, hogy annak a folyamatnak a révén, amin ő benne áthalad, az felépíti a lényét, hogy éppen úgy, ahogyan eredménye ezért ennek a levegőnek és törvényeinek és összetételének, – egy bizonyos módon eredménye az egyéb széles világnak is, amely körülveszi, mindazzal, ami érzékeinkbe áramlik; nemcsak a látás szervébe, de abba az érzékbe is, amely a hangzó világot veszi fel és a többi világokat is, amik érzékeinken át beáramlanak. Az, hogy az ember ezzel a külső érzéki világgal ennek az érzéki világnak az egybeáradt eredményeként áll szembe; úgy áll itt, hogy önmagához így szólhat: Ha mindazt, ami itt, kívül van, közelebbről is szemügyre veszem, átgondolom, ha valamennyi érzékemmel észlelem, akkor annak az értelmét, amit itt áttekintek, legjobban az által látom teljesültnek, hogy mindebből végül maga az ember csodalénye kristályosodott ki. És igaz, hogy ekkor az embert az az érzés kerítheti hatalmába, melyet, hogy úgy mondjuk, ősi elemi módon a görög költő mondott ki a szavakkal: Sok hatalmas dolog létezik, de az embernél semmi sem hatalmasabb! Mennyire egyoldalúnak látszik minden megnyilatkozás, kinn a világban!
Az emberben azonban ezek a megnyilatkozások a sokoldalúságra látszanak egybeáradni, ha az érzéki világot tekintjük, kinn és aztán ennek magának a közepén az embert, érzéki lényként, melybe minden egyéb beáramlik. Minél alaposabban tekintjük ugyanis meg a világot, annál inkább jelenik meg az egyéb Univerzum minden egyoldalúságának egybeáradásaként az ember. Ekkor aztán, ha a nagyvilág és az emberben történő egybeáradása iránti ezt az érzést kifejtettük, egy mélyen boldogító érzéstől áthatott gondolat jelenik meg lelkünkben, az istenakarta ember gondolata, azé az emberé, aki úgy jelenik meg, mintha istentettek és isteni szándékok egy teljes Univerzumot építettek volna fel, melyből mindenfelől hatásokat jövesztettek volna, úgy, hogy ezek a hatások végül egy legméltóbb műbe, melyet az Istenek minden oldalról az Univerzum középpontjába állítottak, áradhattak egybe: az emberbe. Istenakarta mű! Ezt mondotta az is, aki épp ebben a vonatkozásban figyelte meg az érzéki világot kinn, az emberhez való viszonyában: Mi is a zenész minden hangszere az emberi hallószerv, ennek a zenehangszernek, vagy az emberi gégefő, ennek a másik hangszernek az ellenében! Sok minden csodálható a világban: nem megcsodálni az embert, ahogyan középütt áll a világban, ez csak akkor lehetséges, ha nem ismerik csodás építményét. Ha ilyen megfontolásokra adjuk magunkat, lelkünkbe az a gondolat lép: Mi mindent is tettek isteni-szellemi Lények, hogy ezt az embert létrehozzák!
Ez az egyik út, kedves Barátaim, amit a világ egy szemlélete nyújthat az ember számára. Van azonban egy másik út is. Ez a másik út akkor nyílik meg számunkra, ha egy érzületet fejlesztünk magunkban annak magassága és ereje és lenyűgöző volta iránt, amit morális ideáloknak hívunk; ha a magunk lelkébe pillantást vetünk és kissé engedjük attól megérinteni magunkat, amit morális ideálok jelentenek a világban. Egy egészséges emberi természet, egy minden irányban egészséges emberi természet tartozik hozzá, hogy teljes nagyságában érezzük át az ember morális ideáljainak magasságát. És a morális ideálok irányában olyasmit fejleszthetünk ki magunkban, ami hasonlóan lenyűgöző hatást képes gyakorolni a lelken belül, mint a Mindenség megnyilatkozásainak fénye és nagyszerűsége hatnak kívülről az emberen keresztül. Ez akkor van, ha mindazt a szeretetet és lelkesedést fellobbanjuk magunkban, melyek az ember morális ideáljaira és céljaira támaszkodhatnak. Hatalmas hő járhatja ekkor át az embert. Ekkor azonban a morális ideáloknak ehhez az érzéséhez gondolatként egészen szükségszerűen tagolódik hozzá valami más, mint ami az előbb említett világszemlélet alapján adódik, amely az Univerzum emberen keresztüli megnyilatkozásaira támaszkodik. Éppen azok, akik a legmagasabban a legerőteljesebben érzik a morális ideálok hatalmát, éppen ezek, érzik ezt a másik gondolatot, legjelentékenyebben. Ez azt jelenti, hogy érzik a gondolatot: Ó ember, mennyire távol vagy ahogyan most itt állasz, azoktól a morális ideáloktól, amik szívedben fakadhatnak; mennyire apróként állsz itt mindazzal amire képes vagy, cselekszel és tenni tudsz, azoknak a morális ideáloknak a nagyságához viszonyítva, amiket magad elé tűzhetsz! – És nem így érezni, és nem kicsinek érezni magát, így a morális ideálokkal szemben, csak olyan lelki diszpozícióból származhat, amely maga is igen-igen apró. Ugyanis épp a lelki nagyság bizonyos növekedésekor érzi az ember a maga morális ideálokkal szembeni méltatlanságát. És a lélekben ekkor egy gondolat kel fel, amely gyakran fog el bennünket embereket: hogy erőteljesen és bátran kíséreljünk meg hozzáfogni, hogy, valamennyire éretté és egyre érettebbekké tegyük magunkat, hogy a morális ideálokat ismét és újólag valamivel inkább, mint, annak előtte, erőkké tegyük magunkban. Lehetséges azonban hogy bizonyos természeteknél a morális ideálokhoz viszonyított méltatlanság annyira gyökeret verhet, hogy teljesen lesújtva érzik magukban, istentávolban, magukat éppen azért, mivel az egyik oldalról a külső ember – aki az érzékek világába van beleállítva – istenakarta voltát érzi erőteljes módon: Itt állasz (mondják maguknak ezek talán) mindabban, ami külső tekintetben vagy…. Ha külső lényként tekinted magad, azt kell mondanod: a teljes istenakarta világ egybeáradása vagy, istenakarta lény vagy, Istenhez hasonló ábrázatú vagy! Ezután bensődbe vetsz pillantást. Ekkor ideálok kelnek fel benned, amiket Isten írt szívedbe, amik kétségtelenül istenakarta erők kell, hogy legyenek számodra…. Te pedig lelkedből tapasztalatként az arra méltatlanságot látod forrásozni.
Ez a két út van az emberben a világ látása számára. Tekintheti kívülről magát az ember és istenakarta természete folytán mélyen megindult lehet, és belülről veheti szemügyre magát és istentávoli lelke miatt összetört lehet. Egy egészséges érzés, egészséges érzület azonban azt mondhatja csak magának: Ugyanabból az isteni ősalapból, amiből azok az erők, amik az egész Mindenség hatalmas kivonataként állították az embert középre, ugyanebből az isteni ősalapból kell kirügyezniük azoknak a morális ideáloknak is, amik szívünkbe írattak.”
Rudolf Steiner: Az érzékek világa és a szellem világa (GA134) – megvásárolható : antropozofia.hu