GA186 – Dornach, 1918. december 8.
Orosz forradalom, Trockij, marxizmus. A tudati lélek kialakulásához a csíranövény az angol nyelvű lakosságban rejlik. Goethe meséje: Erőszak – Megjelenés – Tudás a britség – németség – oroszság viszonylatában. Tapasztalatok a Küszöbőrnél: Betegség és halál.
Az utolsó két előadásomban arról beszéltem, hogy az úgynevezett szociális kérdések egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint ahogyan azt képzelik, hanem arra kényszerítenek, hogy az emberi természettel a maga összetettségében számoljunk, arra kényszerítenek, hogy számoljunk azzal a ténnyel, hogy az embernek vannak szociális és antiszociális ösztönei, és azok meg is akarnak nyilvánulni. Eközben teljesen mindegy, hogy milyen társadalmi struktúrával van dolguk, milyen társadalmi ideálok valósulnak meg. Az antiszociális impulzusok, éppen a tudati lélek korában nagyon különleges szerepet játszanak, mint már láttuk. Az emberiség fejlődésében egyfajta nevelési feladatot látnak el, amikor az embernek arra törekszenek, hogy önmagukra támaszkodjanak. A jövőben ezek le lesznek győzve, mivel a mi tudati lélek korszakunkat a Szellemén korszaka követi majd, amely már most előkészül; abban a korszakban az emberiség alapvetően szociálisan egységes lesz. Igaz, hogy ez másképp fog történni, mint ahogyan azt a szociális fantaszták elképzelik: olyan kapcsolat fog kialakulni az emberek között, amelyben az egyik ember valóban emberként fogja ismerni a másikat, érdeklődni fog iránta, mint ember iránt; egyszóval, minden egyes ember képes lesz teljes érdeklődéssel megérteni a másik embert mint olyat.
Minden bizonnyal mindaz, ami most társadalmi szükségletként jelenik meg, egyfajta avantgárdot, előőrsöt, előkészületet jelent, és mivel ez egy mag, ami csak a jövőben csírázik ki, ez a szükséglet kaotikusan, számos téveszmében és illúzióban éli ki magát, melyekbe a modern emberiség azért esik bele, mert a szociális impulzusok többnyire a tudaton kívüli és tudatalatti szférából származnak, mivel nincsenek átvilágítva a világ és az ember szellemi megismerése által. Ez a fajta illuzionizmus különös erővel fejeződik ki az úgynevezett orosz forradalom alakulásában, amelyet különösen jellemez az, hogy jelenlegi formájában lényegében teljesen téves viszonyban áll azzal, ami orosz népként készül az eljövendő, Atlantisz utáni hatodik kulturális korszakra, és az, hogy ez a forradalom elvont dolgokból született. Pontosan a jelenlegi orosz forradalom többé-kevésbé illuzórikus eszméi azok, amelyek különösen fontosak, jelentősek, amikor azt vizsgáljuk, hogy valami későbbi milyen rendetlenül bolyong ebben a megelőzőben (a jelenben). Azt mondhatjuk, hogy ennek az orosz forradalomnak egy különösen jellegzetes alakja Trockij, egy olyan embertípus képviselője, aki absztrakt módon gondolkodik, aki teljesen az ember absztrakcióiban él, akinek látszólag fogalma sincs arról, hogy egy olyan jelenségnek, mint az emberek társadalmi élete, van valamilyen valósága. Ezt a valóságot be kell oltani valami kitalált és tőle idegen dologgal.
Ez nem kritika, hanem csupán jellemzés. Korunkra ugyanis éppen az jellemző, hogy az absztrakciókra, a valóságtól idegen gondolkodásra való hajlam a valóság törvényeinek ismerete nélkül hozott maximákat akar beoltani ebbe a valóságba. Ezeket helyesnek tekintik anélkül, hogy figyelembe vennék az élet sokrétű összefüggéseit úgy, ahogyan azokat a külső fizikai valóság alapját képező szellemi révén ismerjük. Minden, ami létrejöhet, csak ebből az alapból eredhet. Mivel a valóságtól valami kimondottan idegen dolog lép a színre, amelyben a proletár gondolkodásmód impulzusai és ösztönei rendezetlenül mozognak, éppen emiatt, ebből a szempontból különösen jelentős az, ami eszmei formában jelenleg az orosz forradalom vezető fejeiben él és megvalósításukra törekszik. Hiszen látható, hogy viszonylag rövid idő alatt, magában Oroszországban a legkülönbözőbb életfelfogású emberek csatlakoztak a forradalmi mozgalomhoz, és hozzájárultak annak fejlődéséhez. Az oroszországi események súlyosbodásában szerepet játszott a társadalmi problémák aktualizálódása a háborús katasztrófa hatására. Az alapvető problémák aktualizálódása vezetett 1917 márciusában Oroszországban az úgynevezett februári forradalomhoz, amelynek célja mindenekelőtt a trón mögött álló uralkodó erők megdöntése volt. De hamarosan a forradalomnak ezt a tisztán politikai, külsőleg politikai formáját felváltotta, úgy mondanám, a forradalmi gondolkodás első szakasza, amelynek hordozói – Trockij terminológiájával élve – a megállapodó emberek voltak, vagyis olyanok, akik mindenféle megfontolások, mindenféle intelligens fogalmak, eszmék, elképzelések, valamint fogalmakká alakított intelligens észlelések alapján akartak társadalmi struktúrát építeni. E forradalmárok közé tartoztak mindenekelőtt olyanok, akik már korábban többé-kevésbé részt vettek a társadalmi struktúra kialakításában, nevezetesen az értelmiségi és ipari körökből származó emberek; mindannyian többé-kevésbé abból indultak ki, hogy a társadalmi struktúrának racionális elveken kell alapulnia. De mindezeket az embereket, akik különböző megfontolásokkal, józan ítélőképességgel és jóakarattal akarták a társadalmi struktúrát felépíteni, Trockij őket némi joggal, bár csak viszonylagos, egyoldalú joggal, a forradalom halogatóinak nyilvánította, olyan embereknek, akik nem tudnak és nem képesek semmit tenni. És az általam már ismertetett megfontolásokból tudhatják, hogy a proletár világnézet mindenekelőtt hajlamos elutasítani minden érvelést, legyen az bármilyen okos is, ha az olyan emberek között merül fel, akiket Trockij pletykafészkeknek és dumagépeknek nevez, mert okosan tudnak beszélni. Ezeket a racionális dolgokat a proletár világnézet egy bizonyos ösztön alapján utasítja el, ami a marxizmusban fokozatosan egyfajta elméletté vált. Lehetetlennek tartják, egyszerűen nem hisznek abban, hogy néhány racionális gondolat segítségével lehetséges a jövőben társadalmi struktúrát építeni, még ha az jó szívből is ered. A proletariátus csak egy lehetőségben hisz: csak a proletárok fejében, a szegény tömegek fejében születhetnek gyümölcsöző eszmék, azon gazdasági viszonyok alapján, amelyekbe a proletárok kerülnek, és ezek soha nem születhetnek meg a burzsoázia vagy más osztályok között, mivel a burzsoázia, éppen a vele született eszmék miatt másként kell, hogy gondolkodjon. Csak a munkásosztály körében alakulhatnak ki olyan eszmék, amelyek egyedüliként képesek a jövő társadalmi rendjéhez való közeledésre.
Ha mindezt így gondoljuk végig, egy olyan fej számára, mint amilyen például Trockijé volt, elkerülhetetlen a következmény: nem marad más hátra, mint elvenni a hatalmat az uralkodó burzsoáziától, és a jogfosztott osztályt tenni uralkodóvá. Ez az, ami évtizedek óta előkészült az ilyen fejekben, és amit be akartak vezetni, amint Oroszországban kitör a legnagyobb válság. Ezt az úgynevezett októberi forradalom révén kellett volna bevezetni, miután minden mást – amelyeket mégis pártoknak nevezünk – a proletariátus hatalomátvétele révén felszámolnak. Ebből a nézőpontból, amely természetesen teljesen elvont és csak annyiban konkrét, amennyiben számításait egy bizonyos emberosztályra alapozza, ami kétségtelenül valóság, ebből a nézőpontból az orosz forradalmat 1917 októbere óta azok a személyiségek hajtják végre, akik ettől kezdve az élén állnak.
Vannak bizonyos nehézségei ennek a fajta forradalmi gondolkodásnak. Oroszországban, amelynek, mint azt a szellemtudományos vizsgálatainkból tudják, nagyon sajátos vonásai vannak, ezek a nehézségek különös erővel merülnek fel. Ezek a nehézségek az osztályrendszerhez kapcsolódnak, amellyel a világon mindenütt találkozunk, de csak az orosz viszonyoknak köszönhetően nyernek különleges erőt. Az első nagy nehézség abban rejlik, hogy most a nép egész társadalmi, politikai vezetését egy egész társadalom léptékében egy olyan osztály kezébe kell adni, amely korábban mindezektől meg volt fosztva, amely korábban minden kapcsolat nélkül volt azzal, ami az úgynevezett kultúrát alkotta. A proletár, aki ténylegesen hatalomra került, korábban teljesen ki volt zárva mindazokból az impulzusokból, amelyek a hatalom tényezőit képezték. Eddig csak azzal a képességgel rendelkezett, hogy a munkaerejét, a keze munkájának erejét úgymond piacra vigye. És ez minden országban így van. Ezért minden olyan országban, ahol a forradalom felütötte a fejét, a következő történt: először, mint mindig, egy politikai csoport, a proletariátus vette kezébe a hatalmat, és aztán bizonyos tekintetben minden maradt a régiben, vagyis azok az emberek, akik korábban az irányítással foglalkoztak, továbbra is betöltötték a posztjukat, mert erre voltak kiképezve, a területük szakértői voltak. A változás itt nem megy tovább annál, hogy a régi irányítási apparátust átvegye egy dilettánsokból álló kollégium. De az a helyzet, hogy ez egy nagyon sajátos típusú dilettánsok kollégiuma, mégpedig proletárokból álló, proletár típusú kollégium. És hogy ennek proletárokból kell állnia, az nyilvánvaló az alapelv kijelentéséből: csak a proletárok fejéből származhat az, ami képes a jövőbe vezetni; és sehonnan máshonnan. Sem a nemzeti gyűlés, sem az alkotmányozó gyűlés nem lesz képes vezetni a jövőben, mert az alkotmányozó gyűlés nem lenne több, mint a korábbiak folytatása. Márpedig gyökeres változásnak kell bekövetkeznie. Nincs szükség választásokra. Akiknek vezetővé kell válniuk, azok a proletariátushoz való tartozásuk alapján lesznek vezetők; nem valamilyen nemzeti vagy alkotmányozó gyűléshez, hanem a proletariátus diktatúrájához.
És ebből azonnal felmerül egy nehézség, mégpedig az, hogy a proletariátusnak, mint már mondtam, nincsen kormányzási tapasztalata, és a laikus szemszögéből azok felett kell kontrollt gyakorolnia, akik a múltban és annak a múltnak az érdekében kormányoztak. Oroszországban pontosan ez történt. A most a hatalom csúcsára jutott proletárok, akiknek a múltban semmiféle kapcsolatuk nem volt azzal, amit állami szervezetnek nevezünk, szemben látták magukat azzal, ami ebben az állami szervezetben a korábbi időkből megmaradt. Kénytelenek voltak, és ez többnyire megfelel a valóságnak, úgy tekinteni a dologra, hogy az állami szervezet minden embere nemcsak a múlt időkből maradt meg, hanem tetteikben továbbra is az abból a múltból hozott gondolatok vezérlik őket. A régi burzsoá állam érdekeit hozták egy olyan államba, amelyet csak a proletariátus diktatúrájának kell alárendelni. Tetteik ahhoz hasonlók voltak, mint egy ellenséges országé, amely terveit elrejtve, nyílt háború és ellenforradalom helyett belülről próbálja véghez vinni pusztító tevékenységét. Ezért az Oroszországban hatalomra jutott proletariátus a régi állami testületek tevékenységét szabotázsnak érezte. És az első erőfeszítése az volt, hogy leküzdje ezt a szabotázst, amely a megalapítandó új rendszerbe olyan dolgokat vezetett be, amelyek valójában csak a régi rendszer támogatását jelenthették. Olyan volt, mintha az ellenség besurranna valaki másnak a földjére, és mérget szórna rá, hogy semmi se nőjön rajta. A proletariátus szabotázsnak tekintett mindent, ami a régi állami hivatalnokok testületéből jött. A legintenzívebb büntetőintézkedések e szabotázs leküzdésére irányultak. Itt semmiben sem fogta vissza magát; mindent, ami ártalmasnak tűnt számára, tűzzel és karddal igyekezett kiirtani. És egy olyan ember, mint például Trockij, meg van győződve arról, hogy bizonyos mértékig a szabotázst már legyőzték; azok, akiknek a tevékenysége bármilyen módon nem volt összhangban a proletár gondolkodással, mostanra már megszűntek, stb.
Maga a nehézség azonban nem szűnik meg az úgynevezett szabotázs legyőzésével. – És ezt Trockij is jól tudja. A teljes régi kormányzati apparátusra továbbra is szükség van, de most már az uralkodó proletariátus engedelmes szolgájává kell tenni. És ebben látja például Trockij a fő nehézséget. Azt hitte, hogy absztrakt eszközeivel le tudja győzni, de nem járt sikerrel. Itt kezdődik az illuzionizmus, mert Trockij a valóságtól idegen elme. Ez az illuzionizmus azon az elvont elképzelésen alapul, hogy a technikai szakembereket, értelmiségieket és kereskedőket egy csapásra egy proletárokból álló diktatórikus testület szolgáivá lehet tenni. Ebből az illúzióból nem más, mint a lelki-szellemi élet létezésébe vetett hitetlenség nyilvánul meg. Ha az emberek ragaszkodnak a régi eszmékhez, ha nem látják, hogy a társadalmi változásnak új eszmékből kell fakadnia, ahogyan azt már sokszor elmondtam, ha a régi mérnököket, a régi hivatalnokokat, a régi tábornokokat veszik elő, és újból alkalmazzák őket, ha egyszerűen átveszik a régit anélkül, hogy előbb a nevelésen keresztül az újhoz nyúlnának, akkor egy idő után minden visszatér a régihez. Akkor nem tudnak túllépni a múlton, és kénytelenek folytatni azt. A szabotázst természetesen egy ideig büntetőintézkedésekkel el lehet fojtani, de újra és újra felüti a fejét. Mert ha igaz, hogy az ember attól a helyzettől függ, amelyben benne van – és ez a helyzet három-négy évszázada tart, mint az új történelem mutatja –, akkor csupán olyan hatékony gondolatokkal lehet függetleníteni korábbi viszonyaitól, amelyek csak a szellem életéből származhatnak; különben az ember, ahogyan a macska minden helyzetből négy mancsra esik, állandóan a régi gondolkodási szokásokba esik, újra és újra visszatér a régi cselekvésmódba.
Ez az egyik olyan pont, ahol az egész gondolkodásmód illuzórikusnak, a valóságtól teljesen idegennek mutatkozik. Más hasonló pontokat is tudnék mutatni, de én ennek a gondolkodásnak csak bizonyos konfigurációit szeretném bemutatni. Különálló példákon keresztül szeretném megmutatni, hogy ez a gondolkodás mennyire idegen a valóságtól. Nem lehet egyszerűen kitalálni dolgokat: vagy ennek vagy annak kell történnie, hanem figyelembe kell venni a valóságban már jelen lévő törvényszerű impulzusokat. Ha ezeket az impulzusokat figyelmen kívül hagyjuk, elkerülhetetlenül illúzióba esünk. És például Trockij egyik legnagyobb illúziója ez: Trockij tudja, hogy az elnyomás különleges ereje miatt, amelynek a széles munkás- és paraszti tömegek – ahogyan most nevezik őket – Oroszországban is ki vannak téve, a viszonyok kivételesen súlyosbodnak. Azt is tudja, hogy abban a formában, ahogyan a forradalom e sajátos viszonyok között zajlik, nem vezethet győzelemre. Idegen a valóságtól, de nem abban az értelemben, hogy képtelen lenne észszerűen megérteni, hogy bármennyire is nagy Oroszország, az egész földhöz képest a területe csak egy kis részét teszi ki, és hogy a jelenlegi viszonyok között nem lehet egyoldalúan új társadalmi struktúrát bevezetni rajta. Ezért számít Trockij arra, hogy a proletariátus segítségével forradalmasítja az egész civilizált világot, és nem enged annak az illúziónak, hogy az orosz forradalom magában is győzhet. Megérti, hogy ez milyen mértékben függ a proletárforradalom egész világon való győzelmétől.
És így, ezekben a gondolatokban élnek Trockij elvont jellegű eszméi. Trockij hitt a világproletárforradalomban. Úgy vélte, hogy a háború apránként az egész világon proletárforradalomhoz vezet, hogy a háború fokozatosan proletárforradalommá alakul át.
Természetesen ez a katonai katasztrófa még valami máshoz is vezet. A valóság azonban ma teljesen nyilvánvalóan megmutatta, hogy Trockij gondolatai mennyire idegenek tőle. Valódiak lettek volna, ha a katonai katasztrófa általános kimerüléssel végződött volna, ha az egyik fél nem aratott volna szenzációsan, oly meglepő módon úgynevezett győzelmet, amely eltörölte azt a reményt, hogy az egész civilizált világ egyformán kimerüljön. Ami ezután következett, az a nyugati erők abszolút hegemóniája és a közép- és kelet-európai erők teljes függősége volt. A közép- és kelet-európai erők leigázása a nyugati erők által – ez vált elsősorban mozgatóerővé; másképp nem is történhetett volna. Ez mindenki számára világos, aki megértéssel tekint erre a valóságra. De Trockij valóságidegen elme, különben ma azt kellene mondania magának: Az események megcáfoltak engem.
Egyszer mondott néhány nagyon okos szót, aminek volt némi alapja, ha csupán absztrakt módon gondolkodunk. Azt mondta, hogy a modernitás burzsoá világnézetének nincs más választása, minthogy háborúval vagy forradalommal folytatódjon. De másként történt. Sem a háború, sem a forradalom nem folytatódott, hanem a nyugati erők úgynevezett győzelme következett be. Abban, ami most Nyugaton készül, egyáltalán nincs semmiféle proletárforradalom-csíra, hanem az egész Nyugat a nagyburzsoázia szervezett államiságát dolgozza ki, amely szemben áll a közép- és kelet-európai proletársággal.
Mondhatjuk, hogy ilyen ez az egyetemes-történelmi következtetés; ez idővel természetesen változni fog, de jelenleg ez a helyzet. Ez a valóság. Trockijnak most egészen másképp kellene gondolkodnia, ha képes lenne látni a valóságot. Azt kellett volna mondania magának: „Hogyan győzhetne a jelenlegi körülmények között az, amit én az orosz forradalommal társítottam, amikor a legfontosabb előfeltétel – a világ proletárforradalma – még nem következett be?” De ha még mindig reménykedik ebben a világforradalomban, akkor ez a bizonyíték arra, hogy ő a valóságtól idegen.
De figyelemre méltó módon még egy helyen feltárul az ilyen forradalmár valóságidegen gondolkodásmódja. Magától értetődik, hogy az ilyen forradalmárok állandóan azt állítják, hogy a porosz-német militarizmus nagyobb rossz, mint az, ami annak legyőzésével, a világból való kiiktatásával áll kapcsolatban. Nos, a fejlődés odáig jutott, hogy a porosz-német militarizmus mostanra eltűnt a világból, de az antant militarizmus rövid idő alatt abszolút uralkodóvá vált! De egyáltalán nem erről akarok beszélni, hanem arról, amit maga Trockij szorgalmaz, nevezetesen: mi az orosz forradalom legfontosabb feladata, ha meg akarja őrizni önmagát? Erre a kérdésre a válasza így hangzik: Hadsereg létrehozása! Trockij szerint ez az legelső és legfontosabb feladat!
Ezeket a dolgokat nagyon komolyan kell venni, és világosan meg kell érteni a természetüket. Mert csak ha ezeket a dolgokat valóban látja és megérti, akkor mondhatja az ember magának: „Mélyebben kell megvizsgálnom az emberiség körében működő impulzusokat, ha képet akarok alkotni arról, hogy mi lesz abból a káoszból, amely egy katonai katasztrófából apránként kialakult.” Természetesen ma az emberiség még nem hajlik arra, hogy azokat az impulzusokat, amelyekről itt a legkülönbözőbb szempontok szerint beszéltem, érvényes, az egyetlen lehetséges társadalmi impulzusoknak ismerje el. De az emberiség képes lenne felismerni őket, ha egyszer úgy döntene, hogy alaposan megvizsgálja azokat a valóságos erőket, amelyek az emberiség fejlődésében uralkodnak.
Az orosz forradalmárok fejében újra és újra felbukkan egy rettenetesen jellegzetes mondat. Mit akarnak valójában a proletariátus ezen diktátorai általában? Az egész világot egyetlen nagy gyárrá akarják változtatni, egyetlen gyárrá, amelyet egyfajta egységes bank- és számviteli rendszer hat át, amely minden elképzelhető társadalmi csoportot magában foglal – a régi mérnököket, a régi tisztviselőket, még a régi tábornokokat is ki akarjuk képezni, hogy szolgálják a proletárdiktatúránkat! De a könyvelést, a gazdasági elszámolást, vagyis a gyári irodát a mi kezünkben kell tartanunk! – Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az egész mozgalom a modern ipari fejlődésből ered. Ha figyelembe vesszük, hogy mindez a modern ipari proletariátus szférájából került elő, akkor nem tűnik meglepőnek, hogy a proletariátus mindarra, amit most a kezébe kapott, a gyári feltételek között elsajátított gondolkodásmódot alkalmazza. A bekövetkezett események annak az eredményei, következményei, hogy a burzsoázia nem vette észre, hogy a proletariátus problémája mennyire átfogóvá vált napjainkban. És míg szükséges volt, hogy a burzsoázia úgyszólván felnyissa a szemét, és hogy hagyja, hogy mindez csendben a felszínre kerüljön, ugyanakkor nem volt szükség arra, hogy a világban objektíven létező erők ilyen fontos arányait figyelmen kívül hagyja; mert ezeknek az objektív erőknek, mivel észrevétlenek maradtak, semmilyen lehetőségük sem volt, hogy kapcsolatba kerüljenek a szociális feladatokkal. Azt is tudni kell, hogy az emberek a világon mennyire különbözőek, ahogy már azt tegnap vagy tegnapelőtt elmondtam. Tudni kell, hogy Nyugaton más emberiség él, mint Keleten vagy Közép-Európában, és hogy nem lehet szociális rendszert elvont eszmékből felépíteni, a valóságot figyelmen kívül hagyva. A valóság nem ismerete miatt az orosz forradalmároknak, a nagy illúziójukkal együtt, bukniuk kell.
A szociálisan korlátok közé nem szorított, vagyis szabad emberek felett a hatalom birtokában rendelkezni – ilyen illúziók egy ideig ráerőltethetők a valóságra. De a valóság mégis elveti ezeket, mivel nincs rá szüksége. A valóság csak azt fogadja be, ami a fejlődésének értelmével összhangban áll. Nem feledkezhetünk el a leglényegesebb dologról, arról, hogy a tudati lélek kifejlődésének korában élünk, és hogy a tudati léleknek ez a fejlődése a Föld különböző részein egészen más formákban jelenik meg.
Tekintsünk most az európai nemzetek – nyelvekben megjelenő – alapvető különbségei szempontjából azokra az impulzusokra, amelyek a civilizált világ alapjául szolgálnak. Már sokszor elmondtam, hogy az angol nyelvű népek szférájában a tudati lélek fejlődésének csírái rejlenek. Ennek ismerete nagyon fontos. Mondhatjuk, hogy minden, ami a világban az angol nyelvű emberek befolyása alatt történik, ezzel áll kapcsolatban. Ezek a népek – népekről beszélek, nem egyénekről – rendelkeznek mindazokkal az impulzusokkal, amelyek a tudati lélek kifejlődéséhez vezetnek. A tudati lélek kialakítására való hajlam közöttük ösztönként jelenik meg, egészen más módon, mint az emberiség többi részénél. Ösztönként jelenik ez meg náluk. Sehol máshol a világon nem él úgy ez a – mondhatnám – átszellemiesített ösztön a tudati lélek kialakítására, mint az angol népben. Ez egy ösztön. És ez sehol máshol nem ösztönös, még ott sem, ahol az angol nyelvű népek környezetébe beágyazódott a római elem. A római (Romanentum) népek azoknak a leszármazottai, akik az Atlantisz utáni negyedik korban éltek. Ezeknek az (ókori) római népeknek volt egy olyan ösztönük, amely különösen Atlantisz utáni negyedik korban fejlődött ki. Az ösztöneik már nem olyan elemi erejűek – racionalizálódtak és intellektualizálódtak; retorikaként jelennek meg, az intellektuson, a lelkükön keresztül, mint dekoratív forma. De mindez az ösztönösségből fakad. Az, ami a római népek temperamentumaként megjelenik, azt mondanám, hogy egészen más, mint ami az angol népek temperamentumaként megjelenik. Az utóbbiban a tudati lélekhez való vonzódás, az egyén vágya, hogy a saját lábára álljon, ösztönös.
Ily módon az, ami az Atlantisz utáni ötödik korszak feladatát képezi, mint ösztön, mint az egész lélekből ösztönösen fakadó impulzus, éppen az angol népekben gyökerezik. Ez, meg kell mondanunk, teljes mértékben a világban elfoglalt helyzetüknek köszönhető, annak a ténynek, hogy az angol nyelvű népek társadalmi struktúrájában ez az impulzus irányadó és meghatározó, amely képes minden más tendenciát elnyomni. A többi tendencia, amint azt a szociális kérdésről szóló közléseimből láthatták, hajlamos elkülöníteni a másik két impulzust: a gazdasági impulzust és a szellemi termelési impulzust is. De ha csak egyszer is foglalkoznak az angol nyelvű népek pszichológiájának tanulmányozásával, világossá válik, hogy mind a gazdasági impulzus, mind a szellemi termelés impulzusa ott áll annak az ösztönös impulzusnak az árnyékában, amely a tudati lélek fejlődésére irányuló ösztönös impulzusból fakad.
Ennek köszönhetően azok az elemek, amelyek a jövőben éppen az angol nyelvű népek társadalmi életét fogják alkotni, nagyon jellegzetes színezetet kapnak. Három szférának kell különösen hatékonnyá válnia a jövőben, megadva az alaphangot. Az első a politika, amely a biztonságról gondoskodik; a második a munka, a tisztán anyagi tevékenységek szervezése, a gazdaság, a gazdasági rendszer rendezése. A harmadik a szellemi produkció rendszere, amelyhez – mint már egyszer elmondtam – hozzávettem a jogtudományt, az igazságszolgáltatást. Magától értetődik, hogy a társadalmi struktúra e három tagja annak árnyékában marad, ami minden egyes nemzetben alapvető impulzusként hat. Mivel az angol nyelvű népeknél a tudati lélek fejlődése hat ösztönösen, a saját lábra állás vágya, náluk, ahogyan a történelem sokszor tanította, a politika lép az első helyre. Ezt a politikát az az ösztönös vágy hatja át, hogy az embereket saját lábukra állítsák, hogy teljes mértékben kifejlesszék a tudati lelküket. De az ösztön mindig önző, így ez az ösztönös késztetés oda vezet – csak jellemzem, nem kritizálom –, hogy az angolszász népeknél az önzés és a politikai célok teljesen egybeesnek; az egész politika abszolút közvetlenséggel az önzés szolgálatába áll, úgyhogy a politikus e népeknél nem érez emiatt bűntudatot, és ennek köszönhetően az angolszász népek küldetése teljesül. Csak így lehet megérteni az angol politikát, amely megadja az alaphangot az egész világ számára. Hiszen az angol politikát, annak parlamentjét, a többség és a kisebbség váltakozásával és hasonlókkal, mindenütt eszményképnek tekintik. Próbálja megismerni a különböző parlamentek jellegét, összetételét, és látni fogja, hogy a brit politika adja meg a politikai élet alaphangját. De amikor más nemzetekre is átterjed, akkor elkerülhetetlenül módosul, mert gyökerei, tényleges gyökerei az önszeretetben, az önzésben gyökereznek, ami szükségszerűen minden ösztönt jellemez.
Ebben áll a brit és az amerikai politika megértésének nehézsége. Szem elől tévesztenek olyan részleteket, amiket éppen szem előtt kell tartani: hogy ennek a politikának önzőnek kell lennie, hogy teljes mértékben önző impulzusokon kell alapulnia. Különleges természeténél fogva önszerető impulzusokon kell alapulnia. Az önszeretetnek ezeket az impulzusait magától értetődőnek, jogosnak, erkölcsösnek tekinti. És itt nincs semmi kifogásolnivaló. Nincs mit kritizálni, csak azt kell megérteni, hogy ez világtörténelmi szükségszerűség, sőt mondhatnánk, hogy a világtörténelem szempontjából szükségszerűség. Nem lehet elítélni, azon egyszerű oknál fogva, hogy bárki, aki megpróbálja elítélni az angolokat, mindig – így mondanám – hamis helyzetben találja magát. Az angol politikát önzőnek akarja elítélni, olyan erkölcsi alapon, amelyeket itt nem lehet figyelembe venni. Erkölcsi alapról itt egyszerűen szó sem lehet. Amivé vált, az ösztönből, az önzésből ment végbe.
Tehát a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban az angol nyelvű népek valamilyen módon hatalmi elemet kaptak. Gondoljunk Goethe meséjében a három szereplőre: Hatalom, Láthatóság (vagy Ragyogás) és Bölcsesség (vagy Tudás). E három tulajdonság közül az angol nyelvű nemzet hatalommal rendelkezik. Ami a világban a politikát meghatározza, ezt a hatalom általi cselekvésre való veleszületett képességének köszönhetően teszi. A hatalomból eredő cselekvés pedig az Atlantisz utáni ötödik korszakban magától értetődőnek tekinthető. Az angol politikát az egész világon el fogják ismerni. Magától értetődik, hogy a világ minden zűrzavarát, amely végül is mindig ott van, az emberek élesen bírálni fogják, az angolok is ezt fogják tenni; de az angol politikát mindenki el fogja ismerni. Az időben való fejlődés idézi elő az elismerését, így nem kell különösebben gondolkodni rajta, és nem kell különösebb indokokat keresni. Nem lesz szükség indoklásra, mert ami erről az oldalról hatalomként érkezik, azt egészen közvetlenül magától értetődőnek fogják venni.
A latin (római) népek esetében azonban nem ez a helyzet. Egyfajta árnyékot képviselnek, annak az átmeneti árnyékát, amilyenek az Atlantisz utáni negyedik korszakban voltak. A bennük lévő ösztönök intelligenciává alakultak át. Az ösztön már nem olyan elemi bennük. Ez az oka annak, hogy az angol politikát magától értetődőnek veszik, a francia politikát pedig csak azok veszik magától értetődőnek, akiknek tetszik. A franciát azért szeretik a világon, mert kedves. Az angol egyáltalán nem függ ettől, hanem ösztönösen, magától értetődően cselekszik a modernitás politikai életében. De amiatt, hogy a politikában az önzésre és hatalomra való törekvés uralkodik – ami elkerülhetetlenül világuralomhoz vezet – épp az angol nyelvű népeknél a gazdasági organizmus bizonyos korlátok között alárendelt helyzetben van; ugyanígy a politika szolgálatába van állítva a szellemi élet is, olyan mértékben, amennyire ennek helye van az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, tehát mindent egyoldalúan a politika szolgálatába van állítva.
Emiatt az angol nyelvű világ számára a marxizmus hamis. A marxizmus ugyanis a politikának a gazdasági rendszer függelékeként ad helyet. Az angol nyelvű világ számára ez azért lehetetlen, mert bennük ösztönként hat a tudati lélek kialakítása. Nem érv, nem vita, nem világesemény akadályozta meg a marxista rendet Angliában, hanem az, hogy a Brit Birodalom egészen más érvényes alapokra épült, mint amilyeneken a marxista, marxista gondolkodású proletariátus áll. A marxistán gondolkodó proletariátus és az között, amit az ösztönös életből a brit világhatalom hoz a világba, poláris ellentét van. Nem az a banki intézet vagy könyvelés lesz sikeres, amelyet Trockij be akar vezetni Oroszországban, hanem a nagy Bankintézet, a nagy Pénzintézet, melyeknek létrehozására az angol nyelvű népek különös hajlamot mutatnak. Csak akkor érthetik meg mindezt, ha tudják, hogy az egyes nemzetek hogyan viszonyulnak ahhoz a három taghoz, amelyet a valóságban gyökerezőként mutattam meg Önöknek.
De van még valami más is, valami rendkívül fontos. A népek közötti különbségek, amelyekről beszéltem önöknek, olyan messzire vezetnek, hogy ha valaki nem akar elszakadni a népétől, hanem csak annak érdekei szerint akar cselekedni, és a politika természete éppen ilyen, akkor egészen más tapasztalata lesz, amikor a Küszöbőr elé lép, mint annak, aki a külön nép keretein túl akar lépni. Itt egy olyan helyzethez jutok, amely az önök számára, természetesen ha megfelelően tanulmányozzák, kiindulásként szolgálhat annak megértéséhez, hogy az egészséges okkultizmus – amely természetesen az egész Földön a népek közötti különbségektől függetlenül jelenik meg – miben különbözik attól az okkultizmustól, amely az általam említett társadalmakban politikailag az emberek szolgálatába áll, és onnan kiindulva cselekszik. Megkérdezhetik: Hogyan tudom megkülönböztetni őket? Úgy tudják megkülönböztetni, ha szem előtt tartják azt a legjelentősebb megkülönböztető ismertetőjegyet, amelyre ma felhívom a figyelmüket.
Minden embernek ki kell nőnie saját népének kereteiből, hogy eljusson egy valódi, az egész emberiséget szolgáló okkultizmushoz. Valamilyen módon – itt egy indiai kifejezést használunk – „hazátlan” emberré kell válnia. Ha az igazi okkultizmus útján akar haladni, lelkének legbelsőbb lényében nem azonosíthatja magát semmilyen néppel, nem maradhat meg azoknál az impulzusoknál, amelyek az egyes nemzetet szolgálják De az az okkultizmus, amely korlátozott módon egy külön népet akar szolgálni, a Küszöbőr mellett valami nagyon különlegeshez vezet. Mindazok számára, akik az angol nyelvű népek okkult társaságaihoz tartozóként törekszenek okkult fejlődésre, a Küszöbőrnél nagyjából a következő a helyzet: amint átlépik a küszöböt, feltárul előttük az, ami az emberi természet mélyén a világegyetem pusztító erőivel azonos jellegű erőként él, és ez az emberi természet az érzékfeletti világba való belépéskor láthatóvá válik. Ilyen kép tárul elő a Küszöbőr mellett. Amikor az ilyen okkult társaságokban ezek az emberek a küszöbhöz kerülnek, megismerik a betegség és a halál gonosz erőit, megismerik mindazt, ami bénít és pusztít. Mert amikor azok az erők, amelyek a természetben kívül vannak, a halál és a pusztulás okozói – hiszen ezek bennünk is működnek –, amikor ezek az erők idéznek elő megismerést, akkor ez az a tudás, amellyel ezek a jelzett társaságok rendelkeznek. Ez egy okkult ismeret. Ez egy speciális okkult ismeret, amely ezekben a társaságokban megjelenik. Az érzékfeletti világba csak teljesen magabiztosan lehet belépni; ehhez csak át kell haladni a Küszöbőr mellett. De ahhoz, hogy áthaladjunk a Küszöbőr mellett, meg kell szereznünk azt a tapasztalatot, hogy a halált a maga valódi formájában ismerjük meg, ahogyan bennünk és rajtunk kívül, a természetben él.
Ennek az az oka, hogy a külső természetben, ahogyan most látjuk magunk körül, az ahrimáni erők élnek. A külső természetben nem érzékelhetnek más erőket, mint az ahrimáni erőket, amíg abban maradnak. Így kísértetként megjelenő erőkkel találkozhatnak. Ez megmagyarázza a spiritizmusra és az olyan képmások szemlélésére való nyugati hajlamot, amelyek valójában a fizikai világhoz tartoznak, és amelyek a hétköznapi életben nem láthatók, de különleges körülmények között láthatóvá válhatnak. Ezek mind a halál erői, a pusztítás erői, ahrimáni erők. Abszolút nem jelennek meg más szellemek minden spiritiszta szeánszon, mint az ahrimániak, még azokban az esetekben sem, amikor ezeket a szeánszokat jó szándékkal tartják, mert ezek azok a szellemek, amelyeket az ember magával visz az érzéki világból, amikor átlépi az érzékfeletti világ küszöbét. Ezek követik őt oda, üldözik őt ott is. Az ember átlépi a küszöböt, és kísérete, amely számára korábban láthatatlan ahrimáni démonokból áll, most, a küszöb túloldalán, az érzékfeletti tekintet számára a halál, a betegség, a pusztítás stb. segítőiből áll. Így emelkednek fel az érzékfeletti megismeréshez, így kerülnek be az érzékfeletti világba.
Minden ember, akit ilyen módon neveltek és képeztek elő az okkultizmusra, jelentős tapasztalatokra tesz szert. Mert jelentős tapasztalat, amiről önöknek beszélek, de ezt a tapasztalatot nem az egyetemes okkultizmus, hanem egy adott nép érdekeihez igazított okkultizmus pozíciójában állva kapják. Ez a különbség. És ha valahol a világon azt mondják önöknek: „Amikor átlépik a küszöböt, először is a betegség és a halál gonosz erőit ismerik meg”, akkor tudják, hogy ez az okkultista abból a sarokból jött, amiről nem először beszéltem önöknek; ez világossá válik azokból egyszerűen az élményekből, amelyeket a Küszöbőr mellett kapott, és amelyekről tájékoztatást nyújt önöknek.
A német nyelvű népek esetében egészen más a helyzet. Ezeknek a népeknek a körébe is úgymond belekeveredik valami. Az angol népek közegébe, mint a világ uralkodó hatalmába, római elem keveredik; a németül beszélő népek közé pedig valami olyasmi, ami nem a múltból származik, hanem a jövő hajnala: a szlávság. Az Oroszországban élő szlávok a jövő, a jövő csírája; a nyugatra tolt szlávok az előőrs, a szikrája annak, ami jövőként készül. Ebben a szikrában a közép-európai német világ jövője bizonyos értelemben úgy tárul fel, ahogy a nyugati, angol nyelvű világban a római elemen keresztül a múlt árnyéka nyilatkozik meg.
De a német elem most nem rendelkezik a tudati lélek kialakításának ösztönös hajlamával; olyan hajlamokkal rendelkezik, amelyek révén a tudati lélek nevelhető benne. Ha tehát az angol népek ösztönösen hajlamosak a tudati lélek kialakítására, akkor a német Közép-Európa, ha valamilyen módon fel akarja ébreszteni a tudati lelket, ezt a nevelés révén teheti meg. Ezt csak az nevelés révén tudja fejleszteni. Mivel a tudati lélek kora egyúttal az intellektualizmus kora is, annak a németnek, aki valahogyan fel akarja ébreszteni a tudati lelket, értelmiségivé kell válnia. Ezért a németeknek a tudati lélekkel való kapcsolatukat elsősorban az értelem útján kell keresniük, és nem az ösztönös élet útján. Ezért bizonyos mértékig a német népek feladatát azok teljesítik, akik saját kezükbe veszik a nevelésüket. A többi német, aki ösztönösen él és nem foglalkozik önfejlesztéssel, bizonyos mértékig lemarad.
Ez az oka annak, hogy a brit népekkel szemben, akik ösztönösen hajlamosak a politikára, a német nép apolitikus, egyáltalán nem hajlamos a politikára. Ha politikával akar foglalkozni, akkor nagy veszéllyel áll szemben, amit különösen akkor érthetnek meg, ha figyelembe veszik, hogy a német népek arra rendeltetnek, hogy az intellektuális szférában hozzájáruljanak a világhoz azzal az elemmel, amely az előbb említett három közül a második. A brit népek jelentik az erőt; a német elem a megjelenést, vagy ha úgy tetszik, a ragyogást, a tündöklést, a gondolat formálódását, azt, ami bizonyos tekintetben nem rendelkezik földi szilárdsággal. Minden, ami brit, kézzelfogható. A német népeknél a lényeg a megfoghatatlan, az, ami dialektikusan fejlődhet. Vizsgálják meg egyszer a németek intellektualizmusát – összehasonlíthatják a görög intellektualizmussal, csak a görögök a jelenségek képi természetével kapcsolatban fejlettek, a németek túlnyomórészt intellektuális természetű jelenségeket formálnak. Végül is nincs szebb, mint amit a goetheanizmus, Novalis, Schelling hoztak létre, mindazok az elmék, akik művészek a gondolkodás területén. Ez teszi a németeket apolitikus néppé. Ha politikával kell foglalkozniuk, akkor nem válhatnak ösztönös politikai gondolkodókká.
A Goethe meséjében elbeszélt három dolog – a hatalom, a jelenség (láthatóság) és a tudás – közül a németeknek az értelmiségi korszakra a láthatóság jellegével bíró értelmiség kialakítása jut. És ha eközben politizálni akarnak, akkor azzal a veszéllyel kell szembenézniük, hogy a valóságba hozzák azt, ami a gondolati képekben olyan szép. Egy ilyen jelenséget találunk Treitschke-nél[*Heinrich von Treitschke (1834- 1896), történész.] Valósággá válik olykor az, ami a láthatóságban szép – nem véletlen, hogy ezek a szavak azonos eredetűek [*Németül Schein: láthatóság, schon: szép.] –, mert nem a saját képességeiben gyökerezik; valami olyan válik valósággá, ami nem kötődik szilárdan az emberhez, hanem egyszerűen állításnak maradhat, amely képes a világnak a valótlanság benyomását kelteni. A nagy veszély, amelyet természetesen le kell küzdeni, de nem mindig kerülhető el, az, hogy a német nemcsak akkor hazug, ha udvarias, hanem akkor is hazudhat, ha legjobb képességeit akarja felhasználni egy olyan területen, amelyhez nincs veleszületett adottsága, egy olyan területen, amihez a képességeket még bele kell oltani, hogy ebbe a szférába tudja irányítani az erőfeszítéseit.
Pár évvel ezelőtt azt mondtam: „Az angol valamilyen, a német csak ilyenné válhat”. Ezért olyan nehéz a helyzet a német kultúrával, ezért van az, hogy a német és az osztrák-német kultúrában mindig csak egyes individualitások emelkednek fel, akik képesek önmagukat kézbe venni, miközben a széles tömegek azt akarják, hogy irányítsák őket, és nem akarnak gondolkodó tevékenységet folytatni, ami a brit népeknél az ösztönökben rejlik. Ezért kerültek a közép-európai népek egy olyan vezetés alá, mint a Habsburgok és a Hohenzollernek – éppen apolitikusságuk miatt, hiszen egy németnek egészen másra van szüksége a feladat elvégzéséhez. Nevelésre van szüksége, hogy készen álljon erre a feladatra. Valahogy hatással kell lennie rá, amit Goethe a Faustban így fejezett ki: az ember kialakulása születés és halál között.
Ez ismét a Küszöbőr közelében mutatkozik meg. Ha valaki a német nép körében élve a Küszöbőrhöz jut, nem látja azt, amit ilyen esetben, mint mondtam, a brit nemzet népe tapasztal: a betegség és a halál gonosz szolgálóit. Ha ezeket a dolgokat megfelelően figyelembe vesszük, akkor ezek alapján különbséget lehet tenni. A német ebben az esetben mindenekelőtt azt veszi észre, hogy az ahrimáni és a luciferi erők – az egyik alulról, a fizikai világból, a másik felülről, a szellemi világból – hogyan harcolnak egymással; egy szüntelen, szüntelen háborút lát, amelyről soha nem lehet azt mondani: „Itt a győzelem”. Ugyanakkor a Küszöbőr közelében felismeri a kételyek valódi alapját, és a folyamatosan forrongó, mindig változó, de mindig döntetlennel végződő csata szemlélése révén egyúttal megtanulja más szemszögből szemlélni a világot. Ebből ered többek között a német népek egyedülálló küldetése a világkultúra fejlődésében. Néhány dolgot – mivel azok a nép sajátos tulajdonságaihoz kapcsolódnak – mint például azokat, amelyeket ma a tudás szférájával kapcsolatban érintettem, csak a német népeken keresztül lehet kifejleszteni. A darwinizmus a maga materialista színezetében a brit népek környezetéből bukkant fel.
Tökéletesen helyes elv – olvashatnak róla a Filozófia rejtélyei című könyvemben –, amely szerint a szerves lény fokozatosan fejlődik a tökéletlen formákból a tökéletesek felé, egészen az emberig. A tökéletes a tökéletlenből származik – ez az elv teljesen igaz, ha a fizikai világot tekintik, és a Küszöbőr közelében a halál és a pusztítás erőivel találkoznak. De másképpen is mondhatjuk, hogy a tökéletlen a tökéletesből származik. – Olvassa el a „Filozófia rejtélyei” második kötetében a Preissről szóló fejezetet[*Wilhelm Heinrich Preiss (*Wilhelm Heinrich Preiss, 1909-ben halt meg), a Stuttgartban 1922-ben kiadott Szellem és anyag című könyv szerzője]. Mondhatjuk, hogy kezdetben volt a tökéletes, majd belőle a hanyatlás révén jött ki a tökéletlen, hogy kezdetben keletkezett az ember, majd belőle a hanyatlás révén jött ki a természet többi birodalma. És ez ugyanúgy igaz lenne, mint az első elv esetében. Az az állapot, amelyben a megismerő ember akkor van, amikor azt mondja magának: „Ahogy ez igaz, úgy a másik is az”, – ennek az állapotnak a teljes gyümölcsözőségében való megismerése valójában csak a német népeknek adatott meg. Ezt még sehol máshol a világon nem tudhatják. Az emberek általában nem értik, hogyan lehetséges, hogy egyesek, mint például Darwin, azt állítják: a tökéletes lények a tökéletlenekből származnak, – mások, mint például Schelling, éppen ellenkezőleg: a tökéletlen lények a tökéletesekből származnak. A tény az, hogy mindkettőjüknek igaza van, de különböző nézőpontból. Amikor az előttünk álló folyamat szellemi, a tökéletlen a tökéletesből származik; amikor fizikai, a tökéletes a tökéletlenből származik.
Az egész világot arra nevelték, hogy csak egyoldalú igazságot érzékeljen. De a németek, azt mondanám, tragikus módon arra vannak ítélve, hogy eltompítsák képességeiket, ha ragaszkodni akarnak az egyoldalú igazsághoz. És ha kifejlesztik képességeiket, akkor a legkisebb önvizsgálatra azonnal világossá válik számukra: ha valamit mondanak egy világi összefüggésről, akkor mind az egyenes, mind az ellenkező állítás igaz; és csak együttes megfontolásuk révén lehet megérteni a valóságot. Ezt a helyes ismeretet a Küszöbőr közelében tanulják meg, amikor látják a szellemek küzdelmét, amelyek közül egyesek a fizikai világból kísérnek a Küszöbőrhöz, míg mások az érzékfeletti világból jönnek feléjük, az előbbi felé törekedve; de az említett (nyugati – ford.) társadalmak tagjai ebből semmit sem látnak.
És megint valami más van a szláv nyelvű népeknél. Már említettem, hogy a nyugati szlávok bizonyos értelemben beágyazódtak a közép-európai német nyelvű népek közegébe. És míg a római népek a múlt árnyékát jelentik, akkor a nyugati szlávok, akikkel a német nyelvű népek kapcsolatban állnak, annak az előőrsei, aminek a szlávoktól kell eredni. Ebben mutatkozik meg bizonyos módon annak ellentéte, amit a római népek képviselnek az angol nyelvű népek körében. A nyugati szlávok a tudati lélek korában ugyanúgy az intellektualizmusra szerveződnek, de ők ezt misztifikálják, misztikába fordítják. A németek apolitikusak. A nyugati szlávok is apolitikusak, de a szellemi világnak a fizikai világba való lehozatalához vonzódnak, és ezt már a mai életben is teszik. Emiatt ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznek, mint például a franciák és az olaszok. Az olaszok és a franciák politikájukban attól függnek, hogy másoknak mennyire tetszenek, a britek politikáját természetesnek veszik, akár tetszik, akár nem. A francia politika attól függ, hogy a franciákat mennyire kedvelik azok az emberek, akiktől a kívánt cselekvés függ. Bizonyos időszakokban nagyon szerették őket. A nyugati szlávoknál viszont más a helyzet. Politikájuk attól függ, hogy szellemi természetük mennyire hat antipatikusan a német ajkú népekre. Attól függ, mennyire nem tetszik neki. A csehek, szlovákok, lengyelek, szerbek – egyszóval a nyugati szlávok – sorsát lehet tanulmányozni, ez attól függött, hogy mennyire voltak unszimpatikusak, antipatikusak a közép-európai nemzetek számára. A franciákhoz, olaszokhoz vagy spanyolokhoz való viszonyulást az határozta meg, hogy mennyire kedveltek; a lengyelekhez, szlovákokhoz, csehekhez, szerbekhez való viszonyulást pedig az, hogy mennyire nem kedveltek. Tanulmányozzák a történelmet, és látni fogják, hogy ez a tény milyen elképesztő módon igazolódik, és ennek alapja az, hogy az egyik esetben a múlttal, a másik esetben pedig a jövővel állunk kapcsolatban.
Másként van ez a keletebbre lévő szláv népek esetében, amelyekben a jövő magja rejlik. Itt minden annak köszönhető, hogy a növekvő szellemiség alkotja e népek alapvető jellegét, elemi lényegét. Ezért Oroszország szláv népei – sokkal nagyobb mértékben, mint a német népek széles tömegei, amelyek állandóan külön egyéniségek felemelésére törekszenek – olyan külön személyiségekre vannak utalva, akik a néptől elszigetelten kapják kinyilatkoztatva azt, aminek a nép környezetében kell kinyilatkoznia. Ezért az orosz népi kultúra még hosszú ideig, az Atlantisz utáni hatodik korszak eljöveteléig a kinyilatkoztatás kultúrája lesz. Az orosz jobban függ a látóktól, mint bárki más, és nagyon is fogékony arra, amit a tisztánlátó ad neki.
Az angol nyelvű népeket a politika csupán arra vezeti, amire természetük alapján eleve hajlamosak. A német ajkú népeket politikájuk révén valami olyasmihez vezetik, ami rájuk nem jellemző, s emiatt könnyen sötét alagútba léphetnek, valótlanságba eshetnek, különösen, ha ösztöneiknek engednek; ugyanakkor ez mindig is lehetetlennek bizonyult azzal a megfelelő önfegyelemmel, amellyel azok rendelkeznek, akik valóban a német nemzetet képviselik, akik az értelem fejlesztésére törekszenek. A többi német azonban nem emelkedik a német nemzet valódi lényéhez, és annak szintje alatt él. Ugyanez még nagyobb mértékben vonatkozik az orosz népre is. Az orosz nép nemcsak apolitikus, mint a német nép, hanem még antipolitikus is. Ezért az angol politika önző, a német politika szunnyadó idealizmusban van, amelynek kevés köze van a valósághoz, és ezért – itt nem erkölcsről van szó – valótlanságba, mindenféle teoretizálásba zuhan, és minden teoretizálás hamis. Az orosz politika csak teljesen hamis lehet, mert idegen elem, nem illik az orosz karakterhez. Oroszból politikust csinálni, karaktere alapján ugyanaz, mint beteggé tenni, mert “politikussá” válni az orosz nép környezetében azt jelenti, hogy beteggé válni, azt jelenti, hogy a pusztítás erőit magába fogadni. Az orosz antipolitikus, nem csupán apolitikus. Olyan politikusok uralhatják, mint akik ennek a katonai katasztrófának a kiindulópontján álltak. De ezek a politikusok nem oroszokként, hanem valami egészen másként viselkedtek. Az orosz megbetegszik, ha politikusnak kell lennie, mert semmi köze a politikához, ha népe környezetében van. Valami máshoz van köze: ahhoz, ami a goethei „Mesében” a harmadik erő, a tudáshoz, a bölcsességhez, melynek az emberiség Atlantisz utáni hatodik korszakában kell belépnie.
Ilyen ez a hármasság: hatalom, ragyogás és tudás – Nyugat, Közép, Kelet. És ezzel számolni kell. Mivel az orosz természet tulajdonképpen beteggé válik a politikától, kezdetben úgy tűnhet, hogy képes az ilyen politikát, mint a bolsevizmus, a legkirívóbb, legradikálisabb formájában befogadni; ennek oka itt abban rejlik, hogy ugyanilyen sikerrel valami mást ugyanúgy rá lehetne erőltetni. Ez az orosz természet nem egyszerűen apolitikus, hanem antipolitikus.
Mindez feltárul a Küszöbőr közelében. Amit az orosz a Küszöbőr közelében túlnyomórészt érzékel, amikor okkultistaként közeledik hozzá, a népe közegében maradva: az érzékfeletti világból felé törekvő szellemek. Nem látja az őt odakísérő szellemeket, nem látja a szellemek küzdelmét, azokat a szellemeket látja elsősorban, akik arról az oldalról erre az oldalra törnek. Azokat a szellemeket látja, amelyek bizonyos értelemben teljes egészében fényből állnak. Nem halált lát, nem meghalást, azt látja, hogy a maga nagyságával mintegy elárasztja az embereket, és mindenekelőtt nagy veszélyt teremt számukra azzal, hogy azt a vágyat váltja ki belőlük, hogy egyre alázatosabbak legyenek, térdre boruljanak a kinyilatkoztatott nagyság előtt. A kinyilatkoztatott dolgok által elvakulni: ez jelent veszélyt az oroszok számára, akik okkultistaként, népük közt lévén, a Küszöbőrhöz érkeznek.
Igen, ezeket a dolgokat tudni kell, ha meg akarjuk látni az igazi valóságot. Az absztrakció önmagában nem elég. Absztrakciókkal semmit sem lehet elérni. A múltban az emberiségnek voltak ösztönei. De most már csak egy ösztön maradt meg átszellemiesített formában az angol nyelvű népekben: a tudati lélek kifejlesztésének ösztöne. Az embernek minden mást tudatosan kell megszereznie; és ez különösen jellemző a modern világra. Az emberiség közegében működő erők ismerete nélkül, amelyekről ma beszéltünk, még gondolni sem lehet arra, hogy lehet valami iránymutatót, társadalmilag jelentőset mondani. Ahogyan egy vak ember a színről beszél, úgy beszélhet társadalmi reformokról az, aki nem ismeri azt az objektumot, amire ezeknek a reformoknak ki kell terjedniük.
Eljött az az idő, hogy az ember komolyan vegye az élet leckéit, és az elmondottaknak újra és újra arra kell bátorítaniuk és ösztönözniük minket, hogy ne vegyük félvállról ezeket a leckéket. Mindaz, amit az örökölt tehetségből fejlesztünk magunkban, az életünkben legfeljebb 27 évig tart, a jövőben pedig még kevesebb ideig. Erről a korábbi vizsgálódásokból tudnak. Szükségünk van valamire, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egész életünk során formálódjunk, és ne csak befejezett, kész ember legyünk. Az emberiség, különösen a szociális kérdéseket illetően, sokat láthatna ezekben a dolgokban. Azokból, amit most illuzórikus gondolatokként birtokol, sok mindent ki lehetne javítani, és sok mindent ki kellene javítani. Mondhatjuk, hogy önök az emberiség előtt álló feladatokat nehéznek nevezik, de a nehézségeket le kell győzni. Gondoljanak csak arra a tényre, hogy íme, önök, akik itt ülnek, tisztában vannak ezekkel a dolgokkal. De emiatt ne tekintsetek magukra úgy, mint kiválasztott emberekre, hanem gondoljanak arra, hogy odakint a világban sok más ember is van, aki megértheti az ilyen dolgokat. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ezek az eszmék valóban jól kijöjjenek az emberiséggel. Minden akadály csak mesterségesen jön létre. Természetesen a mesterségesen létrehozott akadályok szörnyűek, de le kell őket győzni, mert nincs más kiút. Mindenki a maga helyén tegyen meg mindent, hogy leküzdje a nehézségeket ezen a területen.
Nagyon sokat kell tenni az emberiségért, ha csak átitatódunk a következő feladat komolyságával: mindenekelőtt ki kell alakítanunk a valóságszemléletet, hogy ne pedig tompa álomban éljünk benne; sőt, nem szabad hagyni, hogy az emberiség tompán szunnyadjon benne. Ha az ember megismeri a mai embereket, észreveszi, hogy milyen kevéssé hajlamosak ilyen dolgokkal foglalkozni. Ezt különösen az elmúlt négy-négy és fél évben tapasztalhattuk, kedves barátaim! Újra és újra láthattuk, hogy teljesen jó szándékú, valóban intelligens emberek milyen programokkal álltak elő a jövőre nézve. De mit adtak a világnak ezek a jövő programjai! Mit ki nem találnak az emberek, de mindez nem hoz egészséget, hanem vagy semmit sem hoz, vagy kárt okoz az embereknek; semmit, ha senki nem akar ezekkel a programokkal foglalkozni, és kárt, ha figyelembe veszik őket. Pedig csak egyre van szükség, hogy megismerjük mindenekelőtt a valóságot. Akkor nem azt fogják gondolni: „Szerveznem kell egy szövetséget, és akkor majd ezt vagy azt megtehetem”, hanem azt fogják kötelességüknek tekinteni, hogy megismerjék a valóságot, és összehangolják vele azt, amit kigondoltak. Hasonlóképpen a mi mozgalmunkban is sokaknak meg kellene próbálniuk áthatni ezekkel az impulzusokkal az életüket, elutasítani az emberek boldoggá tételének elvont, fantasztikus ideáljait, és ehelyett tanulmányozni korunk feladatait és impulzusait, és ennek megfelelően irányítani a cselekvésüket. Akkor tényleg el lehetne valamit érni.
Így ma ismét meg akartam mutatni önöknek egy bizonyos szempontból, hogy hogyan kell tanulmányozni a szociális kérdéseket. Hiszen nem mondják, senkinek sem jutna eszébe azt állítani, hogy mivel ember vagyok és ismerem a matematikát, ezért tudok hidat építeni, hanem tudják, hogy a matematikán kívül ismerni kell a mechanikát, ismerni kell a dinamikát stb. Ugyanígy ha valaki a legegyszerűbb dolgokról akar szociális ítéletet alkotni, ehhez tanulmányozni kell az emberi lény törvényeit. És az emberek nem egyféle lények a Föld minden részén, ahogy Trockij képzeli, hanem legalábbis csoportokra oszlanak, ha teljes népet akarunk vizsgálni, vagy külön individualitásokat képviselnek. Tehát egyfelől azt kell tanulmányoznunk, hogy mi jellemez egy csoportot, például a nyelv tekintetében, ahogyan ezt ma tettük; másfelől el kell sajátítanunk – amiről holnap fogunk beszélni – az egyik emberi individualitás közvetlen megértését egy másik emberi individualitás által. Ebből nemcsak szociális ítélet, hanem szociális érzékelés is kialakul bennünk. Ellenkező esetben nem fog eljutni hozzánk az, aminek szociális ítéletként és szociális érzékelésként bennünk kell élni.
Azzal is meg szerettem volna önöket ismertetni, bár csak egy nézőpontból, ami a szociális ítéletnek és a szociális érzékelésnek irányt adhat. Annak a legmélyebb komolyságára akartam rámutatni, amit szociális kérdéseknek hívnak. Azt is meg akartam mutatni, hogy egyik-másik embernek lehet jóakarata, mint például néhány orosz forradalmárnak, és mégis idegen marad a valóságtól, nem hisz a szellemben, és azt hiszi, hogy az egész Földön teljesen egyforma emberek élnek.
Mert milyen ember az, aki Trockij absztrakcióiban él? Láttuk, hogy az emberek ismerete képezi a legelemibb szociális feladat alapját! És Trockij szemében mi az ember? Ez az ember az ószövetségi ember, akit a jelenben csak képzeletben tud megjelenni. Egy állat az absztrachálás képességével. Egy állat, akit az állatiság felé csak az absztrakt gondolkodás ereje emel. Az ember-állat egységes az egész földön, mert a sokféleség a lelkiből ered. A lelki aztán a szellemibe fejlődhet; ekkor történik meg a differenciálódás. Szükséges a lelkiség tanulmányozása; ekkor derül fény a differenciálódásra, ami például a beszédképességet lehetővé reflexben is működik. Ezekről a dolgokról jövő pénteken folytatjuk a beszélgetést.
Fordította: Rákos Éva