Az elhaltakkal történő érintkezés X.(frissítve)

A halottak nyelve

 “… a XIX. és XX. század egész teológiája abban szenved, hogy nem érti Krisztus szellemi jelentőségét. Látják, ezt a modern beavatási tudománynak kell elhoznia. Olyan modern beavatási tudományra van szükség, amely újra be tud hatolni a szellemi világba, újra úgy beszélhet a születésről és halálról, a születés és a halál, valamint a halál és az újabb születés közötti életről, és az emberi lélek alvó életéről, ahogyan ma itt beszéltünk egymáshoz. Lehetségessé kell válnia, hogy az ember újra megismerje az élet másik, szellemi oldalát. Az emberiség csakis úgy haladhat a jövő felé, ha az ember megismeri az élet másik felét is. (…)

A beavatási megismerés egyik legnehezebb feladata, hogy kapcsolatot találjon olyan lelkekkel, akik a Földet rövidebb vagy hosszabb ideje elhagyták, áthaladtak a halál kapuján. Mélyebb lelkierő felkeltésével azonban megtalálhatók az ilyen kapcsolatok. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy előbb valójában gyakorlással kell beleszoknunk abba a nyelvbe, amelyet a halottakkal beszélnünk kell. Ez a nyelv bizonyos módon, mondhatnám, az emberi nyelv gyermeke. Egészen téves volna azonban azt hinni, hogy ez az emberi nyelv segítené a halottakkal való érintkezésben. Először is azt vesszük ugyanis észre, hogy a halottak egészen rövid ideig értik csak meg a földi nyelvben élő főneveket. A főnévvel jelölt lezárt tárgyak, jelenségek kifejezése nem szerepel már a halottak nyelvében. Ebben minden mozgékonyságra, belső mozgásra vonatkozik. Ezért azt találjuk, hogy miután az emberek áthaladtak a halál kapuján, bizonyos idő elteltével már csak az igék iránt van igazán érzékük. A halottakkal való érintkezésnél olykor kérdéseket kell intéznünk hozzájuk, úgy megfogalmazva, hogy a halottak értsék. Így egy idő múlva feleletet kapunk, ha erre figyelni tudunk. Rendszerint több éjszakának kell eltelnie, míg a halott felelni tud a feltett kérdésre. De, mint mondtam, bele kell illeszkednünk a halottak nyelvébe, és végül rátalálunk a halott valóságos nyelvére, amelybe bele kell élnie magát, hiszen egész lelki életével el kell távolodnia a Földtől. Így beleilleszkedünk egy olyan nyelvbe, amely már egyáltalán nem a földi viszonyok szerint alakult ki, hanem érzelemből, szívből fakad, ez a szív valamilyen nyelve. Ekkor úgy formáljuk a nyelvet, ahogy az emberi nyelvben csak az érzés hangjait formáljuk meg, amikor csodálkozva „Á”-t mondunk, önmagunkra visszautalva „I”-t. Csak ekkor kapják meg igazi nagy jelentésüket a hangok és a hangösszetételek. Ettől a pillanattól kezdve már a nyelv sem hangzik szervszerűen, úgy változik át, hogy az előbbi leírás szerint, mint a virágokból felszálló nyelv tájékoztat az emberekről, és mi magunk is a virágokból eredő nyelven kezdünk szólni. Magunk is virággá válunk, mintegy együtt virágzunk a virágokkal. Amikor lelkierőinkkel belehelyezkedünk a tulipán virágjába, azt fejezzük ki a tulipán imaginációjában, ami itt a Földön a szó alakjában fejeződik ki. Újra belenövekszünk mindennek a spirituális mivoltába.”*

“Elmondom most a halottakkal való érintkezés néhány sajátosságát. Ez először csak úgy lehetséges, hogy belehelyezkedünk a halott fizikai világra vonatkozó emlékezőképességébe. A halottaknak van még rezonanciájuk az emberi nyelvhez, még ahhoz a speciális nyelvhez is, amelyet itt a Földön kiváltképpen beszéltek. A nyelvhez fűződő kapcsolatuk azonban változik. Egy halottal való érintkezésnél például észrevesszük, hogy hamarosan a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja a főnevek iránt. Ha az élő főneveket intéz a halotthoz, ezeket a halott egyszerűen meg sem hallja, ha szabad ezt a kifejezést használni. Aránylag hosszú ideig megtartja azonban minden ige megértését.A halottal rendszerint csak akkor jutnak megértéshez, ha megfelelő módon tudnak neki kérdéseket feltenni. Ezekkel a kérdésekkel úgy kell olykor eljárnunk, hogy egyik nap lehetőleg teljes nyugalomban koncentrálunk a halottra, valami igen konkrét élményben élünk vele együtt – mert halála után inkább képek vannak a lelkében, mint elvont képzetek -, tehát olyan reális kézzelfogható élményre kell koncentrálnunk, amelyet itteni életében szeretett, úgy lassanként közeledhetünk hozzá.

Rendszerint nem kapunk azonnal választ. Gyakran aludnunk kell rá, talán többször is, és napok múlva kapunk feleletet. De ha a kérdést főnevekkel intézzük a halotthoz, úgy voltaképpen sohasem kapunk választ. Meg kell próbálni, hogy minden főnevet igealakra hozzunk. Ez az előkészítés valóban szükséges. A halott olyan igéket ért meg legjobban, amelyeket igen szemléletessé teszünk. Az „asztal” kifejezést például sohasem érti, de ha sikerül elképzelnünk az asztal készítésének valamilyen tevékenységét, valami létesülést, akkor lassanként érthetővé válhatunk a halott számára, megérti a kérdést és választ kapunk. Ezek mindig igealakban vannak, sokszor még csak nem is igealakban, hanem abban, amit itt a Földön indulatszónak neveznénk.

A halott különösen betű-hangösszetételekben beszél. Mennél tovább tartózkodik halála után a szellemi világban, annál inkább beszél olyan nyelven, amelyet csak akkor sajátítunk el, ha a földi nyelv megkülönböztető megértését megszereztük, és már nem ragaszkodunk a szavak elvont jelentéséhez, hanem behatolunk a hangok érzelmi tartalmába.Úgy van ez, ahogy a nevelésről tartott előadásokban elmondtam: az „Á”-nál a csodálkozáshoz hasonlót érzünk. A csodálkozást mintegy felvesszük lelkünkbe, amikor nem csak „Á”-t mondunk, hanem „Ach”-ot. Vagyis: „A” = csodálkozom; a csodálkozás belém jut: „ch”. Ha pedig most az „m”-et helyezem elébe: „mach” – úgy követem azt, ami el- csodálkoztat, mintha lépésenként – „m”- közeledne és én teljesen benne vagyok! A halottak válasza is sokszor ilyen hangzóértelmekben érkeznek. Nem beszélnek angolul, németül vagy oroszul, hanem úgy, hogy csak a lélek és a szív értheti meg, ha a lélek és a szív összefügg a füllel.

Azt mondtam az előbb, hogy a szív magasztosabb a Napnál. A szív a földi szemlélet számára valahol belül van, és ha anatómiailag kivágják, nem nyújt szép látványt. A szív valójában az egész emberben ott van, áthatja minden egyéb szervét, benne van a fülében is. Egyre jobban hozzá kell szoknunk a halott szívbeszédéhez, ha szabad így neveznem.Ehhez akkor szokunk hozzá, ha fokozatosan elvetjük a főnévi jelleget, és eljutunk az igeszerűbe. Halála után a halott még elég sokáig megérti a cselekvést, a létesülést. Később azonban már olyan nyelven ért, amely nem valóságos nyelv. Amit ekkor kapunk a halottól, azt előbb vissza kell fordítanunk földi nyelvre.”**

“Amikor meghal az ember, vagy mielőtt alászáll a földre, például egyáltalán nem áll módjában, hogy megértse az úgynevezett főneveket. Az úgynevezett halott nem tud a főnevekről. A tárgyakról, amiket ezek megneveznek, semmit sem tud. A tulajdonságokról még tud valamennyit. Lehetőségünk van tehát arra, hogy a tulajdonságokról értekezzünk a halottakkal. De ez is hamarosan megszűnik. A legtovább az igékről való eszmecsere marad meg, a tevékenységek aktív és passzív megjelölése, s legeslegtovább az érzések megjelölése: „Ó!”, „Á!”, „Ííí!”, „É!”; ezeket az indulatszavas megjelöléseket őrzi meg a halott ember a legeslegtovább. Ebből láthatják azt is, hogy az emberi lélek rá van utalva – ha nem akarjuk, hogy teljesen szellemtelenné váljék -, hogy valóban éljen az indulatszókkal. Az indulatszók valójában mind magánhangzók. A mássalhangzók pedig, amelyek, mint olyanok, egyébként is igen hamar elvesznek a halál után, vagy nem is voltak jelen a földre való alászállás előtt, ezek a külvilág leutánzásai.”***

“Látják, éppen a nyelv jellemzésének a példáján, hogy az ember egészen más viszonyokba növekszik bele, amikor a halál kapuján áthaladt, és valóban kevéssé ismerjük meg, ha csak itteni külső oldalát ismerjük; a modern beavatási tudománynak az ember másik oldalát is ismernie kell. Ez már a nyelvnél is elkezdődik. Ha belenövünk a beavatás tudományába, úgy az ember teste is egészen más lesz számunkra, maga is egy világgá alakul. Ezt le is írják, olvassák el az erről szóló irodalmat! Míg a régi beavatottnak inkább egy elvesztett képességet kellett ismét felkeltenie, az emberek emlékezetébe idézni, amit Földre szállásuk előtt éltek át, addig jelenkorunk beavatottjának egészen újat kell művelnie, az ember olyan előrehaladását, amelynek még akkor is jelentősége lesz számára, amikor majd elhagyja egykor a Földet, sőt a Föld jelen sem lesz már a kozmoszban. Ez a modern beavatási tudomány feladata. Ebből az erőből kell szólalnia.”
* Rudolf Steiner: A SZENTHÁROMSÁG TITKA  (GA214) London, 1922. augusztus 30.
** Rudolf Steiner: A SZENTHÁROMSÁG TITKA  (GA214) Oxford, 1922. augusztus 22.
*** Rudolf Steiner: NEVELÉSMŰVÉSZET AZ EMBER LÉNYÉNEK MEGISMERÉSÉBŐL (GA311)