A világszellem felragyogó fénye

“Az antropozófiának az igazi emberség fényét kell felragyogtatnia a szeretet lenyomatát viselő gondolatokban; a tudás csak az a forma, amelyben az ember tükrözi annak lehetőségét, hogy szívébe befogadja a világszellem fényét, amely azért jött, hogy ott lakjon, és ebből a szívből világítsa meg az emberi gondolkodást.” GA257
“…ami fizikailag az észlelés számára adódik, az nem a valóság. Tehát az embernek, amikor beleszületik ebbe a világba, nem adatik meg a valóság az észleléssel, a valóság csak azzal kerül a lelke elé, hogy a belső világából létrehozza a gondolkodás aktivitását és a valóság egy részével, egyik oldalával szembeállítja a valósághoz tartozó másik oldalt. Azt, ami szellemileg, mint gondolkodás adatott néki. A dolog úgy áll, hogy a valóság csak akkor válik lelki élménnyé, ha az ember a szellemében felébredő gondolkodáson keresztül kapcsolódik az észleléshez. A valóság olyan valami, ami a megismerés útján jön létre. A valóság nem olyasvalami, amit keresnünk kell. A valóság olyan, amit létrehozunk, amiben teremtően részt veszünk. Az embernek az a titka, hogy őt, amikor megszületik, egy olyan világ veszi körül, amely nem a teljes valóság, és ő arra született, hogy ahhoz, ami itt a külső, fizikai jelenségben megmutatkozik, hozzáfűzzön valamit, ami csakis az ő benső világában jön létre. Csak ilyen összefüggésben, csak azzal, hogy ami benső világában kel életre, azt együtt éli azzal, amit külsőleg észlel, csak így éli bele magát a valóságba.Amíg érzékeinkkel pusztán csak kitekintünk arra, amit kívül észlelhetünk, addig nincs valóság előttünk. Ha küzdünk azért, hogy minden észlelhetőt összekössünk azzal, amit a világ alapjaiból ebbe a létbe egy egész más oldalról beviszünk, ha küzdünk azzal, ami gondolkodásunkban kel életre, és ha saját aktív megismerő tevékenységünkben a valóságnak ezt a két oldalát összekötjük egymással, akkor a külső valósághoz hozzáfűzzük azt, ami még hiányzik a valóságból, ezáltal mi alkotjuk valósággá. A megismerési folyamathoz az embernek fel kell emelkednie, hogy világában valóság legyen. Világában nem volna valóság, ha csupán észlelne, és nem tudna küzdeni azért, hogy az észleltekkel összekösse azt, amit az észlelés nem tud megadni, azt, amit a világ egész más sarkából fűz az észleléshez és gondolkodásában nyilatkozik meg.” GA78
“Ahogy a mi kis agyi folyamataink a mi kis gondolatainkat tükrözik, úgy tükrözzük mi, amint a világba bevésések történnek, a kozmosz gondolatait. Amikor a kozmosz hierarchiái gondolkoznak, például minket, embereket gondolnak el. Ahogy a mi kis gondolataink a mi agyunk kis részecskéiből származnak, úgy érkeznek a hierarchiák gondolatai abból, amit ők tesznek, és amihez mi is tartozunk. Ahogy agyunk részei számunkra a tükröző eszközt jelentik, amelyet gondolataink számára előbb megmunkálunk, úgy mi, kicsiny lények vagyunk azok, akiket a kozmosz hierarchiái elkészítenek a gondolataik számára. Tehát bizonyos vonatkozásban azt mondhatjuk, hogy úgy érezhetjük magunkat a kozmosszal szemben, ahogy agyunk kis részecskéje érezhetné magát velünk szemben. De amilyen kevéssé vagyunk szellemileg-lelkileg azonosak az agyunkkal, természetesen éppoly kevéssé azonosak a szellemi hierarchiák velünk. Ezért a magasabb hierarchiák lényeivel szemben önállóak vagyunk. Azt is elmondhatjuk, hogy bizonyos módon szolgáljuk őket azzal, hogy általunk gondolkozhatnak. Ugyanakkor azonban önálló lények vagyunk, akiknek saját létük van, ahogy bizonyos módon még agyunk kis részecskéinek is megvan a saját életük.Így találjuk meg az összefüggést az emberi és a kozmikus gondolat között.” GA151