Az „ige” is táplálja az embert
Csanádi József riportja Horváth Csabával
1991-ben tizennégy évesen szakácstanulóként a Budapest Hiltonba kerültem, ott találkoztam az egyik konyharészleg vezetőjével, Horváth Csabával. Később ő lett a Hilton konyhájának a főséfje. Sok személy lett meghatározó az életemben, egyfajta példaképek, akiktől sokat tanultam. Horváth Csaba volt az egyik. Nemcsak mint szakács, szakmai szempontból, hanem az antropozófiai világszemlélet szempontjából is. Amikor huszonegy évesen az Antropozófia Társaság tagja lettem, őt kértem meg, hogy legyen az egyik „ajánlóm”. Azóta is mély barátság és közös szellemi munkatársi viszony kapcsol össze minket.
Mikor döntötted el, hogy szakácsnak fogsz tovább tanulni? Miért pont ezt a pályát választottad?
Ha jól emlékszem, hatodik osztályos lehettem, mikor a bátyám barátja, aki a Várban volt szakács, téli esténként hólapátolás közben a munkájáról mesélt. Ezek a történetek annyira megragadtak, hogy úgy gondoltam, én is szakács leszek. Persze aztán hamar kiderült, amikor szakácstanuló lettem egy budapesti szállodában, hogy az én elképzelésem a szakács munkájáról és a hétköznapi gyakorlat valósága finoman fogalmazva kissé eltérő. Már az első munkanapon beküldtek a „ fácánosba”: bőrében érlelt vadszárnyasokat kellett tisztítanom – nekem, aki tizenhárom éves koromig nem ettem húst. Az erős vadhús szagától hánytam. Otthon nem mertem elmondani ezt az első napi rossz élményt.
Huszonegy éves korod előtt mit voltak azok szellemi élmények, felismerések, amik a későbbi világképedet megalapozták?
Gyerekkoromban két fontos dolog, élmény izgatott, ami lelkem előtt állt, és nem kaptam világos választ rá. Ezek a bűnbeesés és az emberek közti mérhetetlen életkülönbségek megtapasztalása voltak. A bűnbeesés kapcsán anyukám, aki jól ismerte a Bibliát, eredendő bűnről beszélt, Károly bácsi, a hittantanítónk szintén, csak másképp fogalmazva – azt sem értettem. A bűnbeesés értelmére 36 éves koromban, de a sors tágabb fogalmára, a karmára és a reinkarnációra igazából 14 éves koromban ébredtem rá. Ekkor természetesen sem a karma, sem a reinkarnáció fogalmát nem ismertem, azonban tiszta gondolkozással rájöttem: mivel az igazság mint idea létezik, a kiegyenlítés csak több földi élet által történhet – ezt tisztán átláttam.
Milyen volt az első találkozásod Rudolf Steiner könyveivel? Mi volt az, ami újszerű volt a számodra, ami felébresztette az érdeklődésedet az antropozófia iránt?
Huszonegy évesen a középkori misztikusok és a zen buddhizmus érdekelt, úgy hogy még nem jártam Japánban. A kilencvenes évek elején lehetett, amikor egy könyvesboltban levettem a polcról egy fehér színű könyvet, az volt ráírva: Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, alcíme: Egy modern világszemlélet alapelemei. Természettudományos módszer szerint végrehajtott lelki megfigyelési eredmények. Ez a három cím rögtön beégett lelkembe.
Mivel fiatal korom óta érdekelt a filozófia, és jó pár könyvet olvastam a témában, bennem is felmerült: mi készteti az embert tudományos megismerésre, amit Steiner a könyv második fejezetében tárgyal. Steiner, ahogy felvetette és levezette a különböző filozófiai irányzatok, dogmák, megismerési utak gyengeségeit, gondolkozási hibáit, lenyűgözött. Persze én is elkövettem azt a hibát – habár többször elolvastam a Szabadság filozófiáját -, hogy úgy olvastam mint filozófiai könyvet. Csak jóval később jöttem rá, mikor már rendszeresen végeztem koncentrációs gyakorlatokat, hogy Steiner alapkönyve nem filozófiai mű.
Hogyan tudtad összekötni a Szabadság filozófiája-utat, -élményt a hivatásoddal? A főzés során észrevetted a szellemit, a gasztronómiába bele tudtad vinni a szellemet?
Számomra A szabadság filozófiája – ha használhatom ezt az antropozófiai fogalmat – a tudati lélek-korszak alapkönyve, úgyis mondhatnám: az ember tudati fejlődésének modern beavatási útmutatója. A gondolkodás jelenbeli tapasztalása, az intuíció átélése sokat hozhat a „konyhára”. Persze egy olyan multicégnél, mint a Hilton, a hétköznapok sodrásában nehéz az alkotás folyamatát a morális fantázia vagy a morális technika képességével végezni. Úgy gondolom, az étlapírás vagy csapatépítés során, rendezvények lebonyolításánál, a természet- és emberbarát nyersanyagok beszerzésénél sikerült jó néhányszor a szabad kreatív szellem nevében tevékenykednünk.
Mi a magyar gasztronómia különlegessége, a külföldi vendégek mit értékelnek a legjobban? Miben vagyunk nagyon jók a vendéglátásban, amire nemzetközi szinten büszkék lehetünk?
A Hiltonban eltöltött évek során több, mint húsz országban jártam, ahol a magyar konyhát népszerűsítettük ételfesztiválok keretében. Ma is elcsodálkozom, mitől voltunk ennyire sikeresek, akár Japánban, Thaiföldön, Izraelben, Dél-Amerikában vagy Görögországban, hiszen ezekben az országokban nagyon színvonalas gasztronómiával találkoztunk. Ennyi év után sem tudom pontosan, mi lehetett a siker titka.
Hogy mi a magyar gasztronómia különlegessége? Talán a mi konyhánk használja legbátrabban a hagyma, őrölt paprika és akár a tejföl kombinációját, más népeknek lehet, hogy ez nagyon meglepő. Emlékszem, mikor másodszor jártam Japánban, meghívtak főzni egy népszerű tévécsatornába, „ A világ nagy konyhái” sorozatba. Egyszerű lecsót főztem libamájjal, már a stábnak a lelkesedése elképesztő volt. Én meg a zen alapokon működő Kaiseki csúcsgasztronómiától estem hasra, amit a régi császárvárosukban, Kyotoban láttam. Ilyen tiszteletet a nyersanyag iránt még nem láttam.
Valóban sok külföldi vendégnél igaz, hogy elvárja a felszolgálótól vagy akár személyesen a séftől , hogy magyar ételt ajánljon a nemzetközi étlapunkról. Az ínyenc vendégek ismerik a magyar „klasszikusokat”, és keresik is azokat. Ma a vendéglátásban a világ kulináris nagyhatalmai leköröztek minket. Viszont arra büszkék lehetünk, hogy a csúcsgasztronómiában az utóbbi tíz évben bekerültünk az elitbe.
Úgy tudom, hogy sokat jelent neked a magyar történelem, inspirációt merítesz elődeink szellemi kultúrájából. Ki az a magyar történelmi személy, akinek a szellemisége számodra a legjelentősebb?
A magyar nép történelme során jó néhány személyiség áll előttem, akikre méltón emlékezhetünk, és életútjukat tekintve inspirálva hatnak rám, főleg azok az történelmi szereplők, akik képessé váltak a népszellem és a korszellem impulzusait integrálni. A legjelentősebben Szent László lovagkirály. Ha rátekintünk mozgalmas életére – győztes csatái, az országot helyreállító törvényei, Gergely pápa hűbérét elutasító döntése, a zágrábi egyházmegye megalapítása stb. – belátható, hogy élte életét, hogy nemcsak a magyar nép szellemét, hanem az igazi keresztény korszellem impulzusát is követte .
Hadd említsek meg még egy másik – megítélés tekintetében nagyon vitatott – történelmi személyt, Vitéz Jánost. Költő, bíboros, esztergomi érsek, Mátyás király nevelője, tanácsadója, tudós, egyetemalapító humanista volt. A királlyal többször konfliktusba kerülő főpap – sokak szerint elárulta a királyt – figyelmeztette Mátyást: „Te, aki olvasol a csillagokból, nem lehetsz második Attila.” – itt utalás történik a tudati lélek korszak hajnalára. Számomra úgy tűnik, a nagy király ezt a tanácsot nem fogadta el.
Van egy megfogalmazás, miszerint az antropozófia középpontjában a Krisztus-impulzus áll. Számodra ez mit jelent? Szerinted a mindennapokban hogyan közeledhetünk Krisztushoz? Az ételkészítésben vajon megtalálhatjuk a krisztusi jelleget?
Sokan úgy vélik, hogy Rudolf Steiner korai műveiben nem jelenik meg a keresztény szubsztancia. Ez abból adódik, hogy Steiner írásaiban, előadásaiban különböző megközelítések révén esik szó a kereszténységről. A szabadság filozófiájában olyan gondolkodásról ír, mely a saját tevékenységében lakozó szellem átélésére képes. Magyarul a gondolkozás keresztényivé tételét mutatja meg. Tapasztalni a megismerésben az univerzálisat, és én, mint individualitás átélem az eleven kozmikust. A megismerés Istene a Logosz, ezáltal jut el az ember Krisztushoz. A világ megjelenik megismerhető világként. Az antropozófiai szellemtudomány hozta közelebb számomra Krisztus lényének megértését.
Az előző fejtegetésekből gondolom kiderült, a hétköznapokban gyakorolnunk kell a másik ember lényének átélését, mert szerintem ez az új parancsolat előiskolája. Fontos a teremtett világ és a teremtő tisztelete bármely tevékenységnél, nemcsak az ételkészítésnél. Ha ilyen érzülettel, hozzáállással és odaadással közelítünk a munkánkhoz, akkor megtaláljuk Krisztust szellemét. Hadd mondjak egy konkrét példát: A Hiltonban csak évente cseréltük a nagy étlapot. Amikor lefőztük az új ételeket és azokat tálalva, lefotózva ott álltunk mindnyájan az ételeket nézve és egymásra tekintve – ezt az érzést nem lehet szavakba foglalni.
Szerinted mi az az erő, erény, képesség, amire a legnagyobb szükség van az antropozófiai, Waldorf-közösségekben, hogy élő, fejlődőképes közösségeink legyenek?
Ma, a XXI. század elején az emberiség olyan tudati helyzetben van, hogy potenciálisan szabad, semmi sincs akaratának hozzájárulása nélkül. Ugyanakkor a mai ember szinte semmit sem tud a legalapvetőbb tudati folyamatokról, és ebből a szempontból nézve kollektív tudati betegségben szenvedünk. Ez a paradox helyzet rengeteg kérdést generál lelkünk azon részében, mely a folyamat eredményén, értésén ébred fel.
Nincs nálam a bölcsek köve, és nem is hiszem, hogy az lenne a helyes, hogy megmondjam másoknak, mit kell tenniük egy reményeim szerint szellemi alapokon működő antropozófiai vagy Waldorf-közösségben. Azt azért kimondom: minden közösség, mely a dialektikus tudat alapján működik, felbomlásra van ítélve. Ebből következik, hogy egy új közösségnek a Földön törekednie kell a rejtetlenség megvalósítására azért, hogy a tudat világossága folyamatosan a szellemi jelenlétben maradjon. Tudom, hogy a mai zűrzavaros időnkben ez szinte elérhetetlennek tűnik. Végül hadd idézzem korunk egyik szellemi kutatóját:
„ A testtől független öntudat kifejezetten közösségalkotó tudat, és így új és újfajta közösség alapja lehet, már akkor is, ha az említett állapot csak pillanatokig tartható, mint egy gondolati intuícióban vagy meditációban. Az új közösség az egyének szabad akaratából jön létre, akik szabad figyelemben kapcsolódnak össze egy szellemi igazsággal, és ezen keresztül egymással is. Individualitássá emancipálódott lelkek, akik ezt az egyszer megszerzett beállítódást soha többé el nem veszthetik, közös eszmei középpont köré csoportosulnak, és az egység egyéni lelkeken túlnövő erejével adnak teret egy új erő áramlásának, amely annál jobban tudja kifejteni hatását, minél teljesebb szabadságban jön létre a közösség érzése.”
Georg Kühlewind: A Grál avagy mire képes a szeretet, Pünkösdi Közösség fejezet