Krisztus és a karma

“Képzeljük el az emberi lény felépítését a fizikai test nélkül: nem lenne halál, a lény megújulása más módon történne, mint a jelenlegi születésen keresztül. Az asztráltest, az étertest részei megújulnának a kölcsönhatás révén, de az összetétel állandó maradna. A központ változatlan maradna, egyedül a felületek lennének a külső környezettel való kölcsönhatások helyszínei. Így volt ez a Holdon is: az ember csupán metamorfózison ment keresztül, nem születésen és nem halálon, hanem szüntelen átalakuláson. De ebben a szakaszban még nem jutott el az öntudatosságig. Az istenek, akik őt formálták, körülötte voltak, mögötte, de nem benne. Ők viszont olyanok voltak, mint a fa az ágnak, vagy mint az agy a kéznek. A kéz mozog, de a mozgás tudata az agyban van. Az ember egy ág volt az isteni fán, és ha földi fejlődése nem változtatta volna meg ezt az állapotot, agya csak egy virág lett volna ezen az isteni fán, gondolatai megmutatkoztak volna fiziognómia tükrén, de semmit sem tudott volna saját gondolatairól. A mi földünk a gondolatokkal, de öntudattal nem rendelkező lények világa lett volna, az istenek, és különösen Jahve vagy Jehova által megelevenített szobrok világa.

Mi történt, ami megváltoztatta a dolgok állását, és hogyan jutott el az ember a függetlenséghez? Ha egy iskolában több osztály van, vannak olyan gyerekek, akik mindegyiken átmennek, és vannak olyanok, akik nem jutnak tovább. Jahve követőinek istenei odáig jutottak, hogy képesek voltak leereszkedni az emberi agyba. Más szellemek azonban, akik a Holdon a tűzszellemek közé tartoztak, még nem fejezték be fejlődésüket, és ahelyett, hogy a Földön az ember agyába hatoltak volna, az asztráltestéhez kapcsolódtak. Ez az asztráltest az ösztönökből, vágyakból és szenvedélyekből áll. Azok a tűzszellemek, akik nem érték el fejlődési céljukat a Holdon, visszahúzódtak oda. Elértek egy lakóhelyet az ember állati természetében, ahol a szenvedélyek keletkeznek, és egyúttal magasabb lendületet is adtak ezeknek a szenvedélyeknek. A vérbe és az asztráltestbe lelkesedést váltottak ki. A Jehova-istenek adták az eszme tiszta, hideg formáját; de e szellemek révén, amelyeket luciferi szellemeknek nevezhetünk, az ember képessé vált arra, hogy lelkesedjen az eszmékért, és szenvedélyesen álljon ki mellettük vagy ellenük. Ha Jehova istenei megalkották az emberi agyat, akkor a luciferi szellemek ezt az agyat az érzékszervekben végződő idegek elágazásain keresztül összekapcsolták a fizikai érzékszervekkel. Lucifer éppúgy bennünk él, mint Jehova. Mindazt, ami az érzékeken keresztül áramlik, és ami az embernek objektív tudatosságot ad a környezetéről, a luciferi szellemeknek köszönheti.

Ha a gondolati életet az isteneknek köszönheti, akkor Lucifernek köszönheti, hogy tudatára ébred. Lucifer az asztráltestében él, és az idegek által közvetített érzéki életében tevékenykedik. Ezért mondja a kígyó a Teremtés könyvében: “Megnyílnak majd a szemeitek”. – Ezeket a szavakat szó szerint lehet venni, mert az idők folyamán a luciferi szellemek megnyitották az ember érzékeit. A tudat az érzékeken keresztül individualizálja magát. Az érzékek világára való hivatkozás nélkül az ember gondolatai nem lennének mások, mint az Istenségből származó reflexiók, a hit, nem pedig a tudás cselekedetei. A hit és a tudomány közötti ellentmondások az emberi gondolkodás e kettős eredetéből erednek. A hit az örök eszmékhez, az ősanyákhoz fordul, akik az istenektől származnak; a tudomány, a külső világ érzékszerveken keresztül történő megismerése a luciferi szellemektől származik.

Az ember a luciferi elv és az isteni értelem egyesítésével vált azzá, ami. A két ellentétes elvnek ez a benne lévő egyesülése adja meg neki a rossz lehetőségét, de egyúttal az eszközt is, hogy elérje öntudatát, kritikusan vizsgálódjon és szabad legyen. Csak egy individualizálódásra hajlamos lényt segíthet az elemek e belső szembenállása. Ha az ember, amikor az anyagba ereszkedett, csak a Jehova által adott formát kapta volna, személytelen maradt volna. Lucifer tehát az a princípium, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy az istenektől függetlenedve valóban emberré váljon. Az emberben megnyilvánuló Krisztus vagy Logosz az az princípium, amely lehetővé teszi számára, hogy felemelkedjen az Istenséghez. A kereszténység előtti időkben az embert a Jehova-princípium irányította, amely megadta neki a formáját, és a Lucifer-princípium , amely individualizálta őt. Megoszlott a törvénynek való engedelmesség és az egyén lázadása között. A Krisztus-princípium azonban egyensúlyt teremtett a kettő között, és arra tanított, hogy az egyén magában találja meg azt a törvényt, amely először kívülről adatott. Ezt Pál magyarázza meg, aki a keresztény elvet valójában a szabadságból és a szeretetből vezeti le: míg a régi szövetségben a törvény uralkodott, addig az új szövetségben a szeretet.

Az emberben tehát három olyan princípiumot találunk, amelyek elválaszthatatlanok és szükségesek a fejlődéséhez: Jehova, Lucifer, Krisztus. Jézus Krisztus azonban nem pusztán egy meghatározatlan princípium a világban. Ő egy olyan lény, aki csak egyszer jelent meg, egy történelmileg meghatározott pillanatban. Emberi alakban, az ő szaván és életén keresztül kinyilatkoztatta a tökéletesség állapotát, amelyet minden ember saját szabad akaratából fog elérni az idők végén. Egy szörnyű válság csúcspontján jelent meg, amikor az emberiség lefelé haladó fejlődési vonala a materializálódás legmélyebb pontjára ért.
A karma és Krisztus az egész evolúció megtestesítője. A karma az ok és okozat törvénye a szellemi világban; ez az előrehaladás spirálja. A Krisztus-erő irányító tengelyként avatkozik be e karmikus vonal kialakulásába. Ez az erő minden emberi lélek mélyén ott van, mióta Krisztus a földre jött. De ha valaki a karmában nem lát mást, mint az emberre kényszerített szükségszerűséget, hogy helyrehozza a hibáit és vezekeljen a hibáiért egy megbocsátó igazságszolgáltatás által, amely egyik megtestesülésből a másikba hat, akkor támogatja azt az alkalmi ellenvetést, hogy a karma törvénye semmissé teszi Krisztus megváltó szerepét. Valójában a karma egyrészt az ember megváltása önmagán keresztül, saját erőfeszítései révén, a szabadsághoz való fokozatos felemelkedése révén az újbóli megtestesülések során, másrészt pedig az, ami az embert közelebb hozza Krisztushoz. Mert a krisztusi erő az az alapvető impulzus, amely az embert a szabadságban a kibékíthetetlen törvény átalakítására vezeti, és ennek az impulzusnak a forrása a Krisztus Jézus személye és példája. A karmában többé nem kell végzetet látni; inkább úgy kell felfogni, mint a legmagasabb szabadság, a Krisztusban való élet elérésének szükséges eszközét – egy olyan szabadságot, amelyet nem a dolgok rendjével szembeni bizalmatlanság, hanem annak megértése által érhetünk el. A karma nem szünteti meg a kegyelmet vagy Krisztust; ellenkezőleg, az egész evolúcióhoz rendelve találja őket.

Egy másik ellenvetés az, amelyet a keleti bölcsesség szempontjából lehet felhozni. Az ember segítségére siető Megváltó eszméje, mondják, elnyomja a karma logikai összefüggéseit, és az evolúció nagy egyetemes törvényét egy csodálatos kegyelem közvetítés nélküli beavatkozásával helyettesíti. Csak az a tisztességes, hogy az, aki a hibákat elkövette, viselje azok súlyát is. Ez azonban tévedés. A karma az ok és okozat törvénye a szellemi világban, ahogy a mechanika az ok és okozat törvénye az anyagi világban. Az élet minden pillanatában a karma olyasmit képvisel, mint egy üzletember mérlege, a terhelések és hitelek pontos száma. Minden cselekedetével, legyen az jó vagy rossz, az ember növeli a tartozását vagy a hitelét. Az a személy, aki nem akarja beismerni a szabadságot, olyan lenne, mint egy üzletember, aki nem akarja vállalni egy új üzleti vállalkozás kockázatát, és mindig ugyanazon a szinten tartaná magát az üzleti mérleggel. A karma tisztán logikus felfogása tiltaná, hogy segítsünk egy szerencsétlenül járt emberen. De éppen ez az a pont, ahol a fatalizmus hamisnak bizonyulna, és a segítség, amelyet szabadon nyújtunk a másiknak, új szakaszt nyit meg a sorsában.
Sorsunk ilyen impulzusokból, a kegyelem ilyen adományaiból szövődik. De ha elfogadjuk az egyéni segítség gondolatát, nem érthetjük-e meg azt is, hogy valaki, aki sokkal többre képes, mint mi, nem csak egy embernek, hanem minden embernek segíthet, sőt új lendületet hozhat az egész emberiségbe? Nos, ez egy Isten teremtette ember cselekedete, amely nem azért történt, hogy ellentmondjon a karma törvényeinek, hanem azért, hogy segítsen beteljesíteni azokat. A karma és Krisztus kiegészítik egymást, mint az üdvösség eszköze és a Megváltó. A karma révén a krisztusi tett kozmikus törvénnyé válik, és a krisztusi princípium, a kinyilatkoztatott Logosz révén a karma eléri célját, nevezetesen a lelkek öntudatra való felszabadítását és Istennel való egylényegűségüket.

A sors törvénye a fokozatos megváltás, a Krisztus a Megváltó. Ha az emberek átitatódnának ezekkel az eszmékkel, éreznék, hogy összetartoznak, és megértenék azt a törvényt, amely az okkult testvériségekben uralkodik: hogy mindegyikük a másikért szenved és él. A jövőben el fogunk jutni egy olyan pontra, ahol a külső megváltás elve minden ember számára egybe fog esni a Megváltónak az emberen belüli tevékenységével. Nem a kinyilatkoztatás, hanem az igazság szabadítja meg az embert: “Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”. Fejlődésünk útja a szabadsághoz vezet. Amikor az ember felébreszti magában mindazt, amit a krisztusi elv prófétai módon tartalmaz, akkor szabaddá válik. Mert ha az anyagi világ törvénye a szükségszerűség, a szellemi világban a szabadság uralkodik. A szabadság csak fokozatosan hódítható meg, és nem jelenik meg az emberben a maga teljességében korábban, mint fejlődésének idején, amikor természete valóban szellemmel lesz áthatva. ”

Rudolf Steiner: Kozmogónia – népszerű okkultizmus (GA94)