Mit jelent az, hogy a Krisztus a Földön van?

Rudolf Steiner több előadásában beszél a golgotai misztériumot követő első évszázadok komoly sajátosságáról, amikor a Napszellemet, Krisztust illetően olykor egyoldalú, hiányos szemlélet, máskor erőteljes bizonytalanság uralkodott a szellemet kereső lelkekben. E bizonytalanság sokáig élt még lelkek egy csoportjában*… A kétségek okait, továbbá szellemi gyökereink megismerését segíti a kérdéses időszakot átfogóan bemutató alábbi előadás.

“Ma, a Goetheanum utolsó napjaiban tartott előadásaim után, amelyek az embernek az év folyamával való kapcsolatáról és az ezzel a kapcsolattal összefüggő felismerésekről szóltak, szeretném Önöket még egyszer visszavezetni egy olyan korszakba, amelyet már gyakran megnéztünk, és amelyet teljes mértékben meg kell érteni, ha az emberi fejlődés jelenét a megfelelő módon akarjuk felismerni. Beszéltünk arról, hogy az emberben a leghatározottabban lezajlanak olyan folyamatok, amelyek az év során állandóan ismétlődő eseményekben újra felismerhetők. És arra is rámutattam, hogy a régebbi misztériumtudomány, a beavatási tudomány célja az volt, hogy ezt a tudást terjessze a számára hozzáférhető emberek között. Az ilyen ismeretek terjesztésével az emberi gondolkodás, érzés, akarás, az ember egész helyzete a világban meg akart erősödni.

Most megkérdezhetjük magunktól: mitől függött az, hogy a régebbi időkben az embereknek eleve megvolt a megértése az embernek, a mikrokozmosznak a nagyvilághoz, a makrokozmoszhoz való viszonyáról, ahogyan az az év folyamán kifejeződik? Mert az embereknek volt egy ilyen megértésük. Azért volt ez a felfogásuk, mert azokban a régebbi időkben az ember lelke szorosabban kötődött az étertesthez vagy a képzőerőtesthez, mint manapság. A Francia tanfolyamon általam adott vázlatokból tudhatjuk, hogy az ember, amikor a halál és az újjászületés közötti érzékfeletti életútját végigjárta, miután fizikai testének szellemcsíráját leküldte a földre, és ő maga még nem szállt le lelki-szellemi lényként a fogantatás előtt -, hogy majd a kozmoszból összevonja a világéter erőit, és ebből kialakítja étertestét, amelyet így birtokol, mielőtt egyesülne fizikai testével. Az ember tehát úgy száll alá a szellemi-érzéki világokból, hogy előbb szellemi-lelkét felöltöztette az éteri testével. Ezután egyesíti magát azzal, ami a fizikai öröklődési áramlaton keresztül, apán és anyán keresztül, fizikai testként öröklődik rá.

Nos, az emberi evolúció régebbi korszakaiban az a kapcsolat, amelyet az ember az étertesttel a földi élete előtt létesíthetett, sokkal bensőségesebb volt, mint ami volt és később lett. Ez az étertesttel való bensőségesebb kapcsolat tette lehetővé a régi emberiség számára, hogy megértse, mit jelent az, amikor a tudás a misztériumokból származik: Az, amit fizikai Napként látunk, valami szellemi dolog fizikai kifejeződése. – A megértés jelen volt, amikor valaki a Napszellemről beszélt. A megértés azért létezett, mert az ember szellemi lénye és az éterteste vagy a képzőerőteste közötti bensőséges kapcsolatra való tekintettel az emberek számára meglehetősen ostobának tűnt volna, ha azt kellett volna hinniük, hogy valahol ott fenn a világűrben lebeg az a fizikai gázgömb, amelyről például a mai asztrofizika beszél. Ezeknek a régi embereknek magától értetődőnek tűnt, hogy ehhez a fizikai elemhez egy szellemi elem is tartozik. És ez a szellemi elem pontosan az volt, amit minden ősi misztériumban Napszellemként ismertek fel és imádtak.

Most már kijelenthetjük – természetesen mindezek csak megközelítőleg helytállóak, de lényegében így van -, hogy a Krisztus utáni negyedik század volt az az időszak, amikor a szellemi-felső világból leszálló emberi lényeknek már nem volt ilyen bensőséges kapcsolatuk az étertesttel vagy a képzőerőtesttel. Ez egy lazább kapcsolat volt. Ezért alakult egyre inkább úgy, hogy az emberek még a fizikai földi életben is csak akkor használhatták fizikai testüket, ha felnéztek a mennybe, ha szabad így fogalmaznom. Régebbi időkben, amikor az emberek felnéztek az égre, a Napot látták, de belülről az a késztetés ébredt, hogy ne valami pusztán fizikai dolgot lássanak ebben a Napban, hanem tudják, hogy az egy szellemi-lelkivel áll kapcsolatban. A VI. század után a Nap meglátásához csak a fizikai testet, a fizikai szemet lehetett használni, amelyen keresztül a tekintetet, amikor kifelé vándorolt, már nem az éteri vagy képzőerőtest ereje vitte. Ezért az ember egyre inkább csak a fizikai Napot látta. Azt pedig, hogy létezik egy Napszellem, csak azért lehetett tanítani, mert az ősök tudták, és mert hagyományként létezett. Így például Julianus Apostata, a hitehagyott Julianus, a tanítóitól tanulta meg, amint azt már egyszer elmondtam, hogy létezik egy ilyen Napszellem. De ez a Napszellem, mint tudjuk, a Golgota misztériumán keresztül szállt le a földre. Mennyei életútját lefelé helyezte át és földi életúttá alakította azt, azáltal, hogy a Golgota misztériuma óta a jövőbeni tevékenységét az emberiség fejlődésének irányítására összpontosította a földi tevékenységi szférán belül.

Észre fogják venni, hogy a két időpont nem esik egybe. A Golgota misztériumának ideje – milyennek látjuk, ha ma visszatekintünk rá? Akkor azt kell mondanunk: Abban a pillanatban a Krisztus, a Magas Nap Lény áthalad a Golgota misztériumán és egyesül a földi létezéssel. Népies kifejezéssel élve: attól a pillanattól kezdve Krisztus a földön van. Az emberek egészen a Kr. u. IV. századig láthatták a Napszellemet, mert addig még szorosabb kapcsolatban álltak az éter- vagy képzőerőtestükkel. Bár maga Krisztus már a földön volt, a Napot a negyedik századig még úgy látták, ahogyan az étertesten keresztül még lehetett látni az utóképét. Amiként a fizikai világban, amikor az ember élesen néz valamire, majd becsukja a szemét, a szemében egy utókép marad, úgy az emberi éteri testben, amikor a Napot látta, a Napszellem utóképe élt azokban a személyiségekben, akikben ez még megmaradt, amikor az ember a kozmoszba nézett. Ezért történt, hogy az ilyen emberek, akik még mindig ilyen módon kapcsolódtak az étertestükhöz – és ez nagyon sok emberrel volt így a dél-európai régiókban, az észak-afrikai régiókban, a közel-keleti régiókban – egyszerűen azt mondták maguknak a tapasztalataik révén: A Napszellem látható, amikor az ember kinéz az égbolt tágasságába. – És nem értették, hogy miket jelentenek a többi misztérium tanítói és vezetői, amelyekről e Francia tanfolyam során már szóltam; nem értették, hogy mit jelent az, hogy a Krisztus a Földön van.

Gondoljunk csak bele, hogy a Golgota misztériuma óta csaknem négy évszázad telt el, amely alatt számos jól organizált ember sem tudta megfelelően összekapcsolni azt, amit az imént mondtam: A Krisztus megjelent a Földön. – Ami Palesztinában történt, számukra jelentéktelen esemény volt, olyan jelentéktelen esemény, amilyen jelentéktelen volt valójában azoknak a római íróknak, akik csak futólag írták le. Csak egy jelentéktelen személyiség volt, akit különös körülmények között ért a halál. Mert ezt az egész mélységes misztériumot éppen ezek az emberek nem értették meg. Alapvetően azt lehet mondani, hogy ezeknek az embereknek nem volt szükségük Krisztusra a Földön, mert Ő még mindig megvolt nekik a régi módon a mennyekben. Számukra Ő még mindig a világegyetem szelleme volt, aki a fényben munkálkodott. Számukra Ő volt az emberiség mindenre kiterjedő megvilágosítója. Számukra még mindig nem volt szükség arra, hogy az emberbe nézzenek, és az énben keressék Őt.

Egy ilyen ember, aki nem értette, miért kell a Krisztust egy földi emberben keresni, hiszen az égben kell keresni, és abban a fényben él, amely napfelkeltekor naponta felragyog a Földön, és napnyugtakor megszűnik világítani, az Julianus a hitehagyott volt, Julianus Apostata. Ami Palesztinában történt, az ezeknek az embereknek olyan esemény volt, mint a többi történelmi esemény, de nagyon jelentéktelen. És ez egy közönséges, jelentéktelen történelmi esemény volt, mert ezekben az emberekben még nem élt a Krisztus iránti igény. Mikor kezdhetett el élni az emberben a Krisztus utáni szükséglet? Gondoljuk végig ma, hogy mikor merülhetett fel az emberiségben először ez a Krisztus utáni igény.


Ha megnézzük a Föld fejlődésének egymást követő korszakait a nagy atlantiszi katasztrófa után, akkor ez így néz ki: Ha visszamegyünk a VIII. vagy IX. évezredbe, akkor ott van az atlantiszi katasztrófa, amelyet már többször leírtam. Ezután következik az első Atlantisz utáni kultúrkorszak, amelyről a “A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben olvashatnak, és amelyet én ó-indiai korszaknak neveztem el (lásd az ábrát).

1, óindiai
2, óperzsa
3, egyiptomi-káld-babilóniai
4, görög-latin
5, jelenkor

Ebben az ősi indiai időszakban az ember elsősorban az étertestében vagy képzőerőtestében él. A kapcsolat még mindig olyan intenzív, hogy azt mondhatjuk: az ember az étertestében vagy a képzőerőtestében él. Úgy él, hogy alapvetően a fizikai test még mindig csak egy ruha számára, valami külsődleges dolog. Sokkal inkább az éteri szemével néz ki a világra, mint a fizikai szemével. A második időszak az óperzsa. Ott az ember elsősorban azon keresztül látja a környezetét, amit az érzékszervek testének nevezhetünk. A harmadik, az egyiptomi-káldeai korszakban az ember az érzőlelke segítségével látja a világot. Végül a negyedik, a görög-latin korszakban az ember az értelmi- vagy kedélylélek segítségével látja a világot. Az ötödik korszakban pedig, a XV. századtól kezdve, amit történelmi jelenünknek nevezhetünk, az ember a tudati-lélekkel lát bele a világba. És ez a tudatilélekkel való látás hozza létre mindazt, amit a Természettudományi kurzuson a történelmi sorrend szempontjából leírtam.

Most pedig tegyük világossá magunk számára, hogy ez valójában hogyan is van. Még ha nagyon nehéz is, de amennyiben ezt a tényt sematikusan akarnánk felrajzolni, akkor azt kellene mondanunk: fizikai test (lásd az ábrát), étertest (sraffozott), és ebben az étertestben érvényesül először a lélek, de úgy, hogy az ember először az étertestben él, majd az érzőtestben, ami a valóságban még mindig teljesen étertest.

Ugyanis csak az egyiptomi-káldeai korszakig élt az ember a lélekben, de akkor a lélek még az étertestben élt. Amikor az ember befelé, a lélekben érez, még mindig félig az étertestben érzi magát.

A görög-latin korszakban az ember a lelkével együtt nő ki az étertestből. Ekkor az ember úgy nő ki az étertestből, hogy lelke csak lazán kapcsolódik az étertesthez, egyáltalán nincs már belső kapcsolata (lilával árnyékolva). A lélek elhagyatottnak érzi magát a külvilág felé. Most kénytelen az étertest támogatása nélkül kimenni a világba.

Ebből fakad a Krisztus iránti igény. Most ugyanis, hogy az ember már nem kapcsolódik szorosan az étertesthez a lélekben, már semmit sem lát a Napszellemből, még az utóképet sem, amikor az égre néz. A világ evolúciójában azonban minden fokozatosan, hosszú időn keresztül fejlődik. Eleinte, a negyedik századtól kezdve, a lélek mintegy belsőleg emancipálódott az étertesttől, de önmagában még nem erősödött meg, önmagában még gyenge volt. És ha végigmegyünk a századokon, az V., VI., VII. századtól a XIV., XV., XVI. századig, sőt egészen a mi korunkig – de egyelőre maradjunk a XV. századig tartó időszaknál -, akkor ott van a belsőleg éppen csak emancipált, de gyenge lélek, amely érzi a szükségletet valami iránt, de még nem elég erős ahhoz, hogy belső késztetésből kielégítse ezt a szükségletet, és ahelyett, hogy a Krisztust a Napban keresné, mint korábban, most a Krisztust a Golgota misztériumában keresi; ahelyett, hogy a kinti térben kutatná Őt, az idő múlásában keresi. A léleknek belsőleg kellett megerősödnie ahhoz, hogy bármilyen erőt kifejleszthessen magában. Évszázadokon át, egészen a XV. századig, az emberek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy belső erőket fejlesszenek ki, hogy a lélek révén bármilyen ismeretet szerezzenek a világról. Ezért az ember arra szorítkozott, hogy a tudást az ősök által hátrahagyott könyvekből vegye át, és a történelmileg megőrzötteket fogadja be tudásként.

Ezt figyelembe kell venni. A léleknek belsőleg kell erősödnie. A XV. században elérte azt a pontot, amikor elkezdte sajátjaként megtapasztalni azt, amit már nem az étertestből vagy az étertesten keresztül a fizikai testből való kitérőkön keresztül matematikaként tanult, amit most már absztrakcióban – absztrakt térként, gondolatként – tapasztalt. Ebben a tapasztalatban az emberiség még nincs messze előrehaladott állapotban, de ez, mint észrevettétek, egy másfajta tapasztalat, mint ami korábban volt. Ez a törekvés, kijutni a belső lélekből valami olyasmihez, amihez az emberiség az ősi időkben juthatott el, amikor még használhatta az étertestét, amellyel a lélek szoros kapcsolatban állt. Most az embereknek belsőleg kellett megerősödniük oly módon, hogy eljussanak a Krisztushoz, míg korábban az étertest szolgált arra, hogy a Napból lássák a Krisztust. És így elmondhatjuk, hogy egészen a negyedik századig éppen a legműveltebb emberek voltak azok, akik nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek a Krisztusról, a golgotai misztériumról szóló hírekkel.

Érdekes, hogy azt lehet mondani: Sem Konstantin császár Krisztusról szóló vallomása, sem Julianus Krisztustól való elfordulása nem áll szilárd alapokon. A történetíró Zoszimosz még azt is elmagyarázza, hogy Konstantin császár saját személye miatt tért át a kereszténységre, mert annyi bűnt követett el a családja ellen, hogy a régi papok már nem bocsátottak meg neki. Ezért lemondott a régi pogányságról és annak papjairól, mert a keresztény papok megígérték neki, hogy megbocsátanak neki. Tehát alapvetően ez egy eléggé alacsony intenzitású ok volt. Mondhatnánk, hogy nem a szükség szülte Krisztushoz intézett hitvallását.

Julianus esetében csak az eleusziszi misztériumokba való beavatásra volt szükség, ami abban az időben már nagyon külső beavatásnak számított, hogy lelkesedjen a Napszellemért a tudás régi formájában. Ez az ő esetében sem állt túl mély alapokon, bár az eleusziszi misztériumokba való beavatása révén rendkívül jelentős tudásra tett szert. De mindenesetre sem a pro, sem a kontra nem volt valami erős és intenzív a Krisztus-kérdéssel kapcsolatban, mert az emberek nem tudták, mit jelent az az állítás, hogy a Krisztust történelmileg emberi testben kell keresni.

Ez sok évszázadon át így maradt, és tulajdonképpen a mai napig így maradt a Krisztusról alkotott képet illetően. De ez valami nagyon jelentős dolog, hogy a lélek most már belsőleg szabaddá vált. Mint mondtam, még ha a történelemben mindennek vannak is előzményei és utóhatásai, akkor is a 333-as évet jelölhetjük meg, mint azt az évet, amikor a legfejlettebb ember számára a léleknek ez a felszabadulása megtörtént, még ha a lélek még túl gyenge is volt ahhoz, hogy egyáltalán belső tudásra tegyen szert. Ez úgy történt, hogy ha az akkori ember mélyen elgondolkodott – hiszen még mindig voltak jó hírek a korábbi időkből -, akkor azt mondhatta: Nagyon röviddel ezelőtt voltak emberek, akik még láttak valami isteni és szellemi dolgot a Napban. Én már nem látok semmit. De azok az emberek, akik a Napban valami isteni-szellemi dolgot láttak, más tudást is merítettek belőle, például matematikai tudást. A lelkem valóban olyan, hogy önálló lénynek érzi magát, de nem tudja magát összeszedni, nem tud magából erőt meríteni, hogy bármit is megismerjen.

Ez volt a fontos a XV. és XVI. században, hogy az emberek legalább a matematikai-mechanikai tudást a lélek felől kezdték felfogni. És Kopernikusz volt az első, aki ezt az égbolt szerkezetére alkalmazta, amit ő így tapasztalt meg az emancipált lélekben. A korábbi világrendszerek pontosan olyanok voltak, hogy azokat azoknak a lelkeknek a segítségével nyerték el, amelyek még nem emancipálódtak az étertesttől, amelyek még értelmi- vagy kedélylelkek voltak, de mint értelmi- vagy kedélylelkek még úgyszólván az étertest erejével rendelkeztek, hogy a világba tekintsenek. Nos, a értelmi- vagy kedélylélek a XV. századig még mindig megvolt, de az ember csak a fizikai testet, a fizikai szemet használhatta arra, hogy a világba nézzen. Ezek azok az okok, amelyek miatt mindezen évszázadokon keresztül, egészen napjainkig, csak a Szentíráson vagy a szájhagyományon keresztül terjedhetett el a Krisztusról és a Golgota misztériumáról szóló tudás.

Mit nyertünk alapvetően a lélek által, ami most fokozatosan erősödött az évszázadok során, a IV. és V. századtól kezdve? Külsőleg mechanikus ismereteket, azt a fizikai megismerést, amit a Természettudományi kurzusban jellemeztem. Most azonban eljött az az idő, amikor a léleknek annyira meg kell erősödnie, hogy ahogyan korábban az étertest segítségével kinézett az égre, és a fizikai Nap mellett látta a szellemnapot, most befelé néz az énbe, érzi az én-t, és úgyszólván az én mögött érzi a Krisztust.

Ha nem sematikusan, hanem ténylegesen nagyon is valóságosan képzeljük el, akkor ez így néz ki: fizikai látással a Napot látjuk (fényárnyékos), az étertesttel való látással a Nap mögött a Napszellemet, a Krisztust (régi idő, vörös). Ma úgy van, hogy amikor az ember önmagába néz, akkor ott van ez az én. Érzi az én-t, van egy én-érzése. De ez nagyon homályos. Ez az én-érzés először az emancipált lélekben keletkezett. Régebben az ember a világba nézett, most önmagába kell néznie. A világba való kitekintés összehozta őt a Nappal és a Krisztussal. A befelé tekintés először csak az énnel hozta össze. El kell jutnia oda, hogy az én mögött megtalálja azt, amit a Nap mögött talált. El kell jutnia oda, hogy érezze azt, amit a fényben tapasztalt, amit napkeltétől napnyugtáig tapasztalt, a Krisztust, saját tudásának megvilágosítóját, amely belülről ragyog az énjéből, hogy a Krisztusban megtalálja saját énjének erős támaszát. Úgyhogy az ember azt mondhatja: Régen az ember kinézett a Napba, és megtalálta a krisztusival áthatott fényt. Most az ember önmagába tapogatózik, és megtanulja felismerni a krisztusival áthatott Én-t (vörös, ibolya).

Ezzel kapcsolatban azonban még nagyon a kezdetnél járunk. Az antropozófia ugyanis abban áll, hogy azt mondja az emberiségnek: ezek az évszázadok a Kr. u. IV. század óta köztes évszázadok. Ami előtte van, annak az emberiségnek volt egy olyan része, amely ki tudott nézni az égre, és megtalálta a Krisztust, mint külső térbeli Napszellemet. E köztes évszázadok után egy olyan emberiségnek kell felemelkednie, amely beleérez lénye belsejébe, és amely e belső lény felé vezető úton ismét megtalálja a belső Napot, a Krisztust, aki azonban most az énnel együtt jelenik meg, ahogyan korábban a Nappal együtt jelent meg, aki most az én-hordozó, ahogyan korábban a Napszellem volt.

A IV. századtól kezdve a görög-latin fajból fokozatosan kifejlődő emberiségben megindul a Krisztus iránti igény, amelyet eleinte csak az írott vagy a szóbeli hagyomány tud kielégíteni. Ma azonban a helyzet úgy áll, hogy ez az írott vagy szóbeli hagyomány elvesztette meggyőző erejét, különösen a fejlettebb szellemek körében, és az embereknek meg kell tanulniuk, hogy belülről találják meg a Krisztust, ugyanúgy, ahogyan az ősi emberiség külsőleg, a Nap és annak fénye által találta meg őt. Csak a közbeeső évszázadokat kell helyesen értelmeznünk, úgy, hogy éppen akkor a lélek eleinte önálló, de bizonyos értelemben üres volt. Amikor a lélek az étertesttel felövezve kitekintett, nem láthatta az égi jelenségekben azt a mechanikai-matematikai rendszert, amelyből később a kopernikuszi lett. A dolgok sokkal szorosabban kapcsolódtak az emberhez. És nem egy véletlenszerűen az emberből kiszakított világrendszer volt, hanem az a világrendszer, amely akkor, még a dekadenciában is, mint a ptolemaioszi jelent meg.

De amikor a lélek már nem az éterben kezdett gyökerezni saját étertestével, fokozatosan elkészült az a hangulat, amely később megalapozta a csillagokról szóló tudományt, amely számára közömbös volt, hogy az ember a csillagos éghez tartozik-e vagy sem. Az egyetlen elismerés, amit ez a megváltozott ember a régi időnek nyújtott, az volt, hogy mechanikus rendszerének kiindulópontját oda helyezte át, ahol korábban a Krisztust látták, nevezetesen a Naphoz. Kopernikusz a Napot tette a világegyetem középpontjává, de nem a szellemi, hanem a fizikai világegyetem középpontjává. Ebben még mindig él egy homályos érzés, hogy az emberiség egykoron milyen erősen érezte a Napot a világ középpontjának a Krisztussal együtt. Nemcsak a világtörténelem külső megjelenését kell néznünk, ahogyan az fokozatosan szokássá vált, hanem az érzések alakulását is figyelembe kell vennünk.

Ha valaki igazán érti, hogyan kell Kopernikuszt olvasni, akkor észreveszi az érzésnek ezt a különös elemét, amellyel Kopernikusznál találkozik: nem csak számolt; volt egy belső ösztönös érzése, hogy valamit visszaadjon a régiből a Napnak. Az érzésnek ezen belső ösztöne révén talált három törvényt, amelyek közül a harmadik tulajdonképpen mindent újra egy bizonyos megkérdőjelezhető állapotba hoz, amit az első kettő mond. Mert Kopernikusznak van egy harmadik törvénye, amit a későbbi csillagászat egyszerűen kihagyott, mert mindent gépiesített. Van egy olyan törvénye, amely szerint a Föld Nap körüli mozgása egyáltalán nem olyan abszolút, mint amilyennek ma tekintik. Ma, mint már említettem, a dolgot olyan ténynek tekintik, amely a megfigyelésből következne, ha az ember a világ hatalmas terében, de elég messze elhelyezne egy széket, és onnan látná, hogy milyen a Nap, és hogyan kering körülötte a Föld. De a széknek kint kellene állnia, és a megfelelő iskolamesternek kellene rajta ülnie, és onnan nézni a világrendszert. Ez nem a megfigyelés eredménye. Kopernikusznak, mondhatnám, még nem volt olyan robusztusan ellenzéki lelkiismerete ilyen kérdésekben, mint a későbbi embereknek az egész világépítmény mechanizálásában. Ő is idézte azokat a jelenségeket, amelyek tulajdonképpen amellett szólnak, hogy a Föld Nap körüli mozgása nem olyan abszolút helytálló. De mint mondtam, ezt a harmadik törvényt a későbbi tudomány egyszerűen figyelmen kívül hagyta, elnyomta. Az első két törvényt – a Föld forgását önmaga körül és a Föld forgását a Nap körül – megtartották, és egy nagyon egyszerű rendszert dolgoztak ki, amelyet most fokozatosan ilyen egyszerű módon tanítanak az iskolákban. Itt természetesen nem az a cél, hogy szembeszálljunk a kopernikuszi rendszerrel. Az emberi fejlődés során szükség volt rá. Ma azonban eljött az az idő, amikor a dolgokról olyan módon kell beszélni, ahogyan azt egy stuttgarti természettudományi kurzuson megkíséreltem, ahol csillagászati kérdésekről beszéltem. Ott megmutattam, hogy ezekről a dolgokról egészen másképpen kell gondolkodni, mint ahogyan az a jelenlegi materialista-mechanikai konstrukció értelmében lehetséges.

De Kopernikusz egész rendszerfelfogásában még mindig ott van az az érzés, amelyet úgy lehet jellemezni, ahogy az imént mondtam. Bizonyos értelemben nem pusztán egy matematikai koordináta-tengelyrendszert akart létrehozni a Naprendszerünk számára, és a Napot ennek a koordináta-tengelyrendszernek a középpontjába helyezni, hanem vissza akarta adni a Napnak azt, amit elvettek tőle azáltal, hogy az emberek már nem tudták a Napban érzékelni a Krisztust. Ezek olyan dolgok, amelyeknek meg kell mutatniuk, hogy a történelmi fejlődésben nemcsak a külső tényeket és az emberek gondolkodásának változását kell követni, hanem az érzések átalakulását is. Igaz, hogy ez csak akkor vált ilyenné, amikor a „mechanizmus” aztán egészen teljesen kialakult. Kopernikusznál és különösen Keplernél még mindig találhatunk érzéseket, Newtonnál még nagyon erősen. A Természettudományi kurzusban már kifejtettem, hogy Newton később némileg elbizonytalanodott matematikai természetfilozófiájától. Miután először úgy tekintett a térre, hogy azt tisztán matematikai-mechanikai erőkkel átszőtte, és miután később újra megnézte a dolgot, elkomorult, és azt mondta, hogy amit így absztrakt térnek állított be a három absztrakt dimenzióval, az valójában a Sensorium Dei, az Isten érzékszerve. Most már úgy volt Newton számára, aki egy kicsit idősebb lett, és akinek a matematikai-mechanikai eszmék láttán megmozdult a lelkiismerete, hogy az a tér, amelyet ő kellőképpen matematizált, most már az Isten elméjének legfontosabb tere, nevezetesen a sensorium, Isten elméjének legfontosabb része.

Csak később jutott el az ember arra a pontra, hogy a megismerő embereket teljesen csak a gondolataik alapján vizsgálja, az érzelmei alapján már egyáltalán nem. Newtont még mindig az érzései alapján kell vizsgálni, Leibnizt még inkább, és általában az akkori természettudósokat. Sőt, aki Galilei életét tanulmányozza, az, mondhatnám, minden lapján megtalálja, hogy az egész emberi lény még mindig szerepet játszik benne. Ez az emberi gondolkodási apparátus, amely önmagát mint gondolkodási apparátust táplálja a megfigyelések és a kísérletek eredményeivel, ahogyan az ember a gőzgépet szénnel táplálja, ez az emberi lény csak később bukkan fel, és csak később válik az előfeltevések nélküli tudomány tekintélyes vezetőjévé. Ez a tudomány valójában csak azért feltétel nélküli, mert hiányzik belőle a valódi megismerés minden előfeltétele.

De amit még hozzá kell tenni a megerősödött lélek vívmányaihoz -, amely már nem üres lélek, mint a Krisztus utáni negyedik században volt, hanem amely most már sok matematikai-mechanikai eszmével töltötte meg magát – , az az, hogy az én-ben található a belső fény, amelyet talán már nem kellene pusztán én-nek nevezni, hogy ne csak képletesen vagy szimbolikusan beszéljünk, hanem a lelket támogató lénynek kellene nevezni.

És így megtanulunk felismerni valamit, ami az évszázadok során egyre inkább felbukkant, ami ma is erős, de amit a lélek tudatalatti mélységeibe nyomnak le az emberek, akiket elkábít: a Krisztus iránti igényt. Ezt a Krisztus iránti igényt csak a szellemi tudás, a szellemi világmindenség ismerete tudja kielégíteni. Ez része annak, amit saját korunk, a huszadik század jellegzetes mozzanatainak kell tekintenünk: a Krisztus iránti igény és a lélek belső ébredése arra az erőre, hogy az énben, az én mögött megtaláljuk Krisztust, ahogyan a Nap színe előtt is megtalálták.

Az a mód, ahogyan az emberek a görög-latin időszakban viszonyultak a Napszellemhez, lealkonyodóban volt. Azt szeretném mondani, hogy csak az óindiai korszak látta a Nap-szellemet teljesen világos, lélekszellemi fényben. Most olyan korban élünk, amikor a hajnalt, az ember erejével elért igazi Krisztus-megismerés hajnalát kell éreznünk. A Napszellem régi ismerete, amelyet Julianus, a hitehagyott még megőrizni akart, már semmiféle módon nem adhat többé elégtételt az emberiségnek. A történelmi fejlődéssel szemben még Julianus törekvése is hiábavaló volt. De az első négy évszázad korszaka után, amikor az emberek nem igazán tudtak mit kezdeni a Krisztussal, az után a korszakot követően, amely aztán jött, amikor az embereknek szükségük volt a Krisztusra, de ezt az igényüket csak a szóbeli vagy az írott hagyomány által tudták kielégíteni, el kell jönnie annak a kornak, amely valami olyasmit ért meg, mint az evangélium kiegészítése: “Még sok mondanivalóm lenne számotokra, de ezt most nem tudjátok elviselni”.

El kell jönnie egy olyan korszaknak, amely megérti, hogy Krisztus mit értett azon, amikor azt mondta: “Veletek vagyok mindörökké, a földi korszak végezetéig”. Mert Krisztus nem halott, hanem eleven. Nemcsak az evangéliumokon keresztül beszél, hanem a szellemi szem számára is, amikor a szellemi szem újra megnyílik az emberi lét titkaira. Ott van minden nap, beszél és kinyilatkoztatja magát. És ez egy gyenge emberiség, amely még csak nem is akar arra az időre törekedni, amikor még azt is ki lehet mondani, amit akkor nem mondtak ki, mert az emberek még nem tudták elviselni, azok az emberek, akik még olyan állapotban voltak, amelyben alapvetően nem tudták megérteni azt, amit a Krisztus felkínált számukra.”

Rudolf Steiner: Eleven természetmegismerés, intellektuális bűnbeesés és spirituális bűnlegyőzés (GA220)

* “Így azután azok a lelkek, akikről éppen beszéltem, és akik a régmúlt időkben a Nap-orákulumokhoz tartozónak érezték magukat, haláluk után abba a helyzetbe kerültek, hogy azt kérdezték maguktól: de hát hol van tulajdonképpen Krisztus? Itt vagyunk most a Naplények körében. Itt megtaláltuk őt mindig, és most nem találjuk! – Azt, hogy a Földön van, nem vitték magukkal gondolataikban és érzéseikben, amelyek megmaradtak, amikor a halál kapuján áthaladtak. Haláluk után nagy bizonytalanságban voltak Krisztust illetően. Ebben a Krisztus felöli bizonytalanságban éltek. Sok vonatkozásban meg is maradtak ebben a bizonytalanságban, és ezáltal – ha még közbeeső inkarnációjuk is volt – könnyen jutottak oda, hogy csatlakozzanak azokhoz az embercsoportokhoz, akiket az európai vallástörténelemben különböző eretnek társaságokként jellemeznek.”GA237 /a teljes előadás ITT olvasható ill. érdemes az Antropozófiai Társaságba vezető két áramlatot bemutató írás megismerése/