A tanítványok és a nép
Emil Bock: AZ EVANGÉLIUM, Elmélkedések az Újszövetségről
Részlet
A tengerparton Krisztus a néphez fordul. Mivel a nép tolong, csónakba kell ülnie, amely prédikációja szószékévé válik. Krisztus hangja a tengerről a mi világunkba hangzik bele, mintha másik világból beszélne, az embereknek példabeszédeket mond a szellemvilágnak, Isten országának képi tanúsítására.
Amikor a hatalmas nyilvános tanítás és cselekedetek után Krisztus a tanítványok számára nyugodt és bensőséges tanításokat ad, azok megkérdezik a példabeszédek értelméről. Nekik valami többre van szükségük, mint a kép, közvetlenül a szó kell nekik. Krisztus így válaszol? „Nektek Isten országának titkait ésszel kell megértenetek. Akik kint vannak, azok a példázatok segítségével érhetik ezt el” (Mk 4,11). A görög szó, amely azt jelenti, hogy kint: εξο (exo), a „bent” számára megfelelő szó: εσο (eso). A nép „kint” van, más táplálék kell számára, mint a tanítványoknak, hiszen azok „bent” vannak. Maga Krisztus a tevékenységét exoterikusra és ezoterikusra osztja fel.
A mai időkben elterjedt gondolkodási mód az ilyen felosztást nem kedveli. Mióta kialakult az embereknél az a szokás, hogy mindent, ami tanítás, elvont gondolati formába öntenek, feltételezik, hogy mindent, ami igaz, mindenkinek meg kell ismernie, hogy helytelen az, ha az igazsághoz „ezoterikus” módon fordulunk, csak egy meghatározott körnek közölve azt, nem pedig általánosan mindenkinek. A gondolkodás e modern formája abból ered, hogy mára elveszítettük a szellemi-lelki élet fontos törvényét, amit Goethe így fogalmazott meg: „Das Was bedenke, mehr bedenke Wie! (Vigyázz, mit teszel, de még inkább arra, hogyan!)
Krisztus exoterikus és ezoterikus tanítása, prédikációja a tengerparton, valamint a tanítványoknak való magyarázat nem annyira a „mi”-ben, inkább a „hogyan”-ban különböznek. Krisztus a népnek példázat formájában, képben tanít, a tanítványoknak pedig gondolati formában, szóban. A népnek a magvetőről szóló példázatot tanítja, a tanítványoknak megmagyarázza a példabeszédet. A nép a Mennyország titkait álomszerű érzésben, képen keresztül veszi fel; a tanítványok ezt a titkot képesek megismerni, képesek az értelmi megismerés éber állapotában befogadni.
Miért tett Krisztus a tanításában ilyen különbséget az exoterikus és az ezoterikus között? Máté Evangéliuma a megfelelő helyen ezt mondja: „Miért szólsz hozzájuk példázatokban? Így felelt: Nektek megadatott, hogy megismerjétek a mennyek országának titkait, de nekik nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik, és bővölködni fog, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban …” (Mt 13,10-13)
A tanítványok valami olyannal rendelkeznek, ami a népnek nincsen. Ezért ők a titkok látó megismerését is megkapják, míg a néptől a titkok látó megismerése még azt is elveszi, amijük van. Ekkor a lét legfontosabb törvénye előtt állunk, melynek tragikus megnyilvánulása a modern vallásban minden korábbinál erősebb. A múlt időkből az emberiség hatalmas vallási örökséget kapott. Ugyanakkor a vallásos létnek a néplélek ölén nyugvó szíverői veszélyben vannak. A lelkiség fejlődésében megjelenik valami, ami a szív-vallásosság elvesztését mutatja – kezdetben egyes embereknél, aztán sokaknál. Ez az individuális értelmi tudat felébredése. Minél intellektualizáltabbá válik az emberiség, annál erősebben szorul ki a vallási hagyomány. És ha a modern emberiség kevésbé vallásos a középkor vagy a még korábbi korok emberiségénél, ennek okát abban kell keresnünk, hogy erősebben értelmi-tudatosabbá vált. Az értelmi tudattal ébred fel az „Én”, és az „Énnek” fel kell ébrednie. Az, aki a gondolatokban gyökerező „Énnel” rendelkezik, nemcsak a gondolati formában átadott tanítást képes magáévá tenni, hanem ennek következtében az új szellemi átélés „teljességére” is szert tesz, fokozatosan sajátítva el azt. Ugyanakkor azt, aki egy olyan kollektív vallási közegben él, amely inkább lelki alapra épül, azt az értelemre alapozó tanítás inkább szegényebbé teszi. Még azt is elveszi tőle, amivel korábban rendelkezett. A vallásos tanításnak értelmi formát kell öltenie, de ez kétélű fegyverré válik. Egyesek számára áldásos, másokat pedig elszegényít. Azok számára jó, akik így vagy úgy „Én”-emberekké váltak, a „nép” viszont csak veszít.
A protestantizmus fejlődésének kezdetétől, melynek kultuszában a képi elemet kiszorította a szó, a vallási tanítás és prédikáció értelmi alakot öltött – egészen a „Felvilágosodás” és „liberális teológia” végtelenül intellektualizált világáig. Ami a vallásos élet megerősítését volt hivatott szolgálni, nevezetesen a vallási propaganda, valójában vallási elszegényedéshez vezetett.
Az emberiségről való gondoskodás lélekmentő bölcsessége mutatkozik meg abban, ahogy Krisztus prédikált. A népnek példabeszédeket mond, az Én-embereknek megmagyarázza a példabeszédeket. A kép – a lélek számára, az emberiség vallási örökségének kincstára számára ad táplálékot. A gondolat, a szó – az Én számára jelent táplálékot. A lelki örökség megmentésének egyedüli útja az Evangélium képi elemeinek feltárása, a képi érzés kultiválása, amiben egyesítve lenne a vallási és a művészi gondolat. Ha a keresztény lelki élet képekkel megtöltött szántóföldje készen áll, akkor az Evangéliumra vonatkozó legszabadabb gondolkodás, beleértve a kritikai értelmezést is, nem fog ártani, sőt, az Ént a szellemi tudat teljességéhez vezeti. Akkor a képet szemlélve az ember néppé válik: Krisztusnak a példabeszédekben elmondott tanításait hallgatja. A képek megértésében pedig tanítvánnyá válik: megérti a példabeszédek értelmezését, amit a belső körnek tanított, ugyanannak a titoknak a szóbeli alakját. Minden emberi lélek szerves módon nő át a kereszténység exoterikus oldaláról az ezoterikus oldalra.
Krisztus az egész Evangélium során elkülöníti a tanítványok körét a néptől. Ezen kívül még azt is látjuk, hogy a tanítványok körén belül még egy kiválasztás történik, fontos jelenetek egész során át, és akkor egy még szűkebb kör képződik.
Márk Evangéliumában ez különösen világosan látszik. Háromszor mutat rá annak a három tanítványnak (Péter, Jakab és János) a körére, akik bizonyos események tanúi:
1. Jairus házában a lány feltámasztása
2. Krisztus színeváltozása a hegyen
3. A Gecsemáné-kertben Krisztus haláltusája
Ritkábban fordítanak figyelmet arra, hogy ezekhez epizódokhoz, melyek a három tanítvány részvételével zajlanak, még olyanok is hozzáadódnak, amikor András is csatlakozik hozzájuk. Akkor két testvérpárról van szó: Péterről és Andrásról továbbá Jakabról és Jánosról. Először őket négyüket látjuk, amikor Krisztus első tanítványokként kihívja őket a Galileai tenger partjára: Simon és András a hajójáról kiveti a hálóját a tengerbe, Jakab és János pedig a saját hajójában ülve javítja a hálóját, (Mk 1,16-20). És rögtön ugyanitt az első gyógyítás, mégpedig Péter anyósa gyógyításának tanúivá válnak: „Ahogy a zsinagógából kiment, Simon és András házához mentek Jakabbal és Jánossal együtt. Simon anyósa pedig lázas betegen feküdt…”(1,29-30). És végül Krisztus a halála előtt, amikor befejezi földi útját, különösen energikus tanításra hívja el négyüket a régi világ végével és az új világ kezdetével kapcsolatban: „Amikor később a templommal szemben, az Olajfák hegyén ült, megkérdezte tőle bizalmasan Péter, Jakab, János és András: Mondd meg nekünk, mikor fog mindez bekövetkezni, és mi lesz a jele ezek beteljesedésének? Jézus így kezdte válaszát …” (13,3-5).
1. A tanítások elhívása a tengerpartra
2. Péter házában az anyós meggyógyítása
3. Krisztus kinyilatkoztatási beszéde a hegyen.
Rögtön világossá válik, hogy nemcsak a három, hanem a négy tanítvánnyal való jelenetben sincsen semmi véletlen, ehhez csak kellő figyelemmel kell a képek nyelvéhez és azok egymásutániságához fordulnunk – ahhoz a sorozathoz, ahogy egymást követik a három és négy tanítvány részvételével zajló jelenetek:
A tanítványok elhívása (1, 16-20) 4 tanítvány
Péter anyósának meggyógyítása (1, 29) 4 tanítvány
Jairus lányának feltámasztása (5, 22) 3 tanítvány
Krisztus színeváltozása (9, 2) 3 tanítvány
Krisztus kinyilatkoztatási beszéde (13, 3) 4 tanítvány
Gecsemáné (14, 32) 3 tanítvány
Mindjárt szembetűnik, hogy a négy középső esemény párosával sorakozik fel: a 3 tanítvánnyal és ugyanitt a 4 tanítvánnyal való jelenet úgy a hely alapján, ahol zajlik, mint ahogy a lezajlott dolgok jellege alapján is. A két első epizód a házban zajlik, és Krisztus mindkét gyógyító cselekedetének alanya női lény. A jelenetek második párja a hegyre visz fel bennünket, és Krisztus tevékenysége egy Kinyilatkoztatás formájában történik, egyik esetben a tanítások a látásuknak, a másik esetben pedig az értelmüknek szólnak.
Az anyós meggyógyítása Péter házában
a házban
A lány feltámasztása Jairus házában
Krisztus színeváltozása a hegyen
a hegyen
Krisztus kinyilatkoztatása az Olajfák hegyén
A külső helyszín egyáltalán nem véletlen, hanem egy allegória és jel, a történtek belső oldalának egy külső kifejezését adja. A tanítványok belső köre egy formát ad. Ez a forma a házból felfelé vezet bennünket, a hegyre. És ugyanakkor ez egy út „Jeruzsálem irányába” is, hiszen Péter háza, Jairus háza, a Színeváltozás hegye – mindez Galileában van. A Kinyilatkoztatásban való hatalmas tanítás hegye az Olajfák hegye, melynek lábainál helyezkedik el Jeruzsálem, Júdea városa.
Így három koncentrikus körrel van dolgunk. A legnagyobb – a nép köre, a második: a tanítványok köre, és végül a legszűkebb: ez az a bizonyos, a három vagy négy tanítványból álló kör, ami különös módon a házból a hegyre való belső átlépéssel áll kapcsolatban. Minden, amit a tanítványok körének ad, lényegében tanítás, szó jellegű. A három vagy négy tanítvánnyal való jelenetekben Krisztus önkinyilatkoztatásának szent belső terébe lépünk: itt a lény uralkodik.
Mivel Rudolf Steiner antropozófiájában az érzékfeletti észlelésnek és tapasztalatnak három szintje van:
imagináció (a kép tapasztalata)
inspiráció (a szó tapasztalata)
intuíció (egyesülés a lénnyel),
olyan fogalmakkal rendelkezünk, melyek lehetővé teszik, hogy elkülönítsük Krisztus exoterikus és kettős ezoterikus tevékenységét.
A nép „kívül” van, ugyanakkor a növekedő szellemi előérzetet egy mag képében kapja meg. A tanítványok belül vannak, a szó szentélyében, ahol a szellem tudatát ápolják. A három és a négy tanítvány még inkább „belül” van, a lény legbensőbb szentélyében, ahol az ember közvetlenül az isteni szellem edényévé formálódik. A három vagy négy tanítvány jelenlétében zajló bensőséges jelenetek esetén Krisztus lényének, különböző szinteken való megnyilvánulásairól van szó.
Nyitott marad még a „három” és a „négy” különbségéről való kérdés. És ismét, ahogyan ez már korábban is volt (például „A megvendégelések csodája” c. részben), a számok szellemi jelentésének soron következő fejezeténél tartunk. Ma a négy: csupán „három plusz egy”, mivel a számokra kizárólag mennyiségileg tekintünk. Ugyanakkor a korábbi időkben minőségileg érzékelték azt a lényt, alakot, aki minden számban is benne van, és azt minden alkalommal egy új, másként szervezett egységgé teszi.
A négyes szám négyzet vagy téglalap alakúvá alakul, közelít a Földhöz, nehéz a felemelkedéshez, és mindennek egy nyugodt sérthetetlenséget kölcsönöz. A földi építkezés az ő jele alatt történik: minden kő egy téglatest, amely pontos négyszögekkel fordul kifelé. A hármas könnyű, egy háromszöget képez, és csúcsával az égbe mutat. A fényt és súlytalanságot jelképezve, önmaga az ég jele, hasonlóan ahhoz, ahogy a „négy” a Föld jele. Az építészet történelme tele van a „három” és „négy” jelekkel. Képzeljünk magunk elé egy görög templomot. Alul négyszög, felül háromszög. „Néggyel” a földön áll, „hárommal” felfelé, az égre mutat. Aztán a „négy” és „három” jelei átkerültek a következő századok építészetébe.
A „négy” és „három” számok együttlétében még egy hatalmas életellentét is van, a külső és a belső, a makrokozmosz és a mikrokozmosz ellentéte is. Ha rápillantunk a minket körülvevő térre, akkor a négy égtájon keresztül a „négyes” lényével leszünk betöltve. Amikor önmagunkba nézünk, a gondolkodás, érzés és akarat hármasságába, akkor a „háromság” lénye nyilatkozik meg, a fej, a törzs és a végtagok hármasságában pedig ez testileg jelenik meg.
A hat evangéliumi epizód közül a négy középső, melyek bennünket a házból a hegyre vezetnek, a „négytől” a „három” felé haladó alakot hoznak létre, utána pedig ismét a „háromtól” a „négyhez”. Péter házából Jairus házába lépve a „négytől” teszünk lépést a „három” felé, vagyis bizonyos értelemben kívülről befelé, a természeti földi erőktől a szellemi égi kinyilatkozáshoz. A Színeváltozás jelenetétől az Olajfák hegyéig tartó út ismét, már egy magasabb szinten, a „háromtól” a „négyhez” vezet bennünket, a belsőből ismét a külsőhöz, a szellemi lelkiből ismét a testi-anyagiba.
Érezzük, hogy ez az alakzat Krisztus lényének belső mozgását és Krisztus tanítványának belső fejlődését írja le. A megtestesülésbe, az emberré válásba aláereszkedve, Krisztus a kozmoszból a lelki-emberi princípium belső világába érkezik. Aztán a hatalmas áldozat, melynek csúcspontja a golgotai halál, ismét kivezeti őt a belsőből a külsőbe, amikor feláldozza magát a földi létben, áthatva minden romlandót a romolhatatlan csírájával. Krisztus tanítványa pedig követi Őt ezen a belső úton, a természeti princípiumtól az Énben való megerősödésig, majd kifejleszti ebben az Énben az áldozat és önfeláldozás erejét, ami lehetőséget ad számára, hogy ismét „kilépjen önmagából”.
A Péter házában, Jairus házában, a Tábor-hegyen és az Olajfák hegyén történt 4 esemény ennek az útnak a bensőséges, lényegi lépcsőfokait képezi. Az emberi intuíciónak megnyilatkozó, önmagát közvetlenül megjelenítő Krisztus-lényből olyan erő áramlik, mely lehetővé teszi számunkra, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra lépdeljünk.
Fordította:Rákos Éva
A könyv, melyből ez egy részlet, orosz nyelven itt jelent meg: http://bdn-steiner.ru/modules/Books/files/Bok-Evangelie-ocherki-novogo-zaveta.pdf
