Szaturnusz és Nap hatások

“Több ízben volt már szó arról, hogy a régi Szaturnusz létét tiszta hő-állapotnak kell tekintenünk, hogy azután a régi Nap-létbe való átmenet idején egyrészt a levegő vagy gázneműig való sűrűsödés jön létre, másrészt az éteritás, a fény-éter felé való ritkulás egy fajtája. Azt is láttuk, hogyan történik a fényéter-állapot bizonyos fajtájú ismétlődése, amikor ezek a szavak felcsendülnek:

„És szóltak az Elohák: legyen világosság és lőn világosság.”

Azt kérdezhetjük: vajon magától volt-e ott a sötétség, vagy e mögött is szellemi lények rejtőznek? Ha elolvassák „A szellemtudomány körvonalad című könyvem idevágó fejezetét, rábukkannak valamire, ami minden létesülés megértéséhez elengedhetetlen: arra ugyanis, hogy a fejlődés minden egyes fokán lemaradnak bizonyos lények. A célt csak a lények egy bizonyos része éri el. Többször használtam már erre azt a banális, drasztikus hasonlatot, hogy nemcsak az iskolában buknak meg diákok a szülők legnagyobb bánatára, hanem a kozmikus létesülés folyamán is lemaradnak bizonyos lények egy előbbi fokon; azt lehet mondani: nem érik el a kitűzött célt. Így hát azt mondhatjuk, hogy bizonyos lények nem érték el fejlődésük tulajdonképpeni célját a régi Szaturnusz-fejlődés idején, lemaradtak, és mikor a régi Nap-lét már működésbe lépett, ők bizonyos vonatkozásban még mindig a Szaturnusz fokán álltak. Vajon hogyan nyilatkoztak meg a régi Nap-lét alatt ezek a lények, akik tulajdonképpen még Szaturnusz-lények voltak? Úgy, hogy elsősorban a Nap-lét lényegét, a fény-természetet nem érték el. Mivel azonban mégis jelen voltak, ez a régi Nap-lét – amit mint önmagában szövődő fényt-hőt-levegőt írtam le – a fény mellett, mintegy beleékelve a fénybe, beleszőtte magába a sötétséget. És ez a sötétség a Szaturnusz fokon lemaradt lények kifejezése volt, mint ahogy a fény azoké a lényeké, akik szabályszerűen érték el a régi Nap-fokot. Így szövődtek össze – kívülről nézve – a külső Nap-létben a visszamaradt Szaturnusz-lények és azok a Nap-lények, akik szabályosan fejlődtek. A bensőt tekintve tehát ezek a lények összeszövődtek és kifelé, mint világosság és sötétség nyilvánultak meg; mint egymáson áthatoló világosság és sötétség. Ha tehát a fényre tekintünk, azt mondhatjuk: az a Nap-létig emelkedett lények megnyilatkozása; ha a sötétséget nézzük, a Szaturnusz-fokon lemaradt lények külső megnyilvánulása áll előttünk.

Ha ezt felismertük, akkor most a régi Szaturnusz- és Nap-létnek a Föld-fejlődés folyamán való ismétlődésénél számolhatunk vele, hogy az előrehaladott és visszamaradott lényeknek ez a viszonylata újból előjön. És mivel azok a lények, akik a régi Szaturnusz-állapotban maradtak vissza, bizonyos fokig egy korábbi fejlődési fokot képviselnek, az ismétlésnél is korábban jelennek meg, mint a fény. Tehát egészen pontosan látjuk, hogy rögtön a Genezis első verse megjeleníti, hogy az elemi tömegek fölött sötétség uralkodik. Ez a Szaturnusz-lét ismétlődése, de a visszamaradott szaturnuszi lété. A másiknak – a Nap-létnek – még várakoznia kell; csak később jelenik meg, abban az időpontban, melyre ezek a szavak utalnak: Legyen világosság. Látjuk tehát, hogy milyen találóan tapint rá a valóságra a Genezis az ismétlésekkel is.

Ha meg akarjuk érteni a létet általában, tudnunk kell, hogy ha valami egyszer egy korábbi fokon megjelenik, akkor nem az történik, hogy feltűnik és elmúlik, hanem a valóság inkább az, hogy bár állandóan létesül valami új, mellette a régi is fennmarad, és tovább működik az újon belül. Így a mai föld-létben is benne van az a két fejlődési fok, amit világosság és sötétség viszonylatának nevezhetünk. Fény és sötétség valóban olyan valami, ami áthatja létünket. Kétségtelen, hogy ezzel a jelenkornak egyik – mondhatnám – igazán fatális fejezetét érintjük.

Nem tudom, vannak-e olyanok Önök között, kedves Barátaim, akik tudják rólam, hogy immár 30 éve fáradozom azon, hogy bebizonyítsam, milyen mély jelentőségű és mekkora belső értéket képvisel Goethe szín-tana. Persze aki ma harcba száll Goethe színtana mellett, az legyen tisztában avval, hogy kortársainál süket fülekre talál. Mert azok, akiket fizikai ismereteik képessé tennének arra, hogy átlássák, miről van itt szó, azok ma még ahhoz is teljesen éretlenek, hogy Goethe színtanának lényegét egyáltalán felfogják. A fizika éterhullámokról és egyebekről fantáziái, és teljességgel képtelen arra, hogy belelásson abba, ami Goethe színtanának magva. Itt bizonyosan még várni kell pár évtizedet. Aki ezekről a dolgokról beszél, az tudja, hogy ez így van. A többiek pedig, akik az okkultizmus alapján, vagy más módon szellemtudományos szempontból már érettek lennének arra, hogy átlássák Goethe színtanának lényegét, azok meg – bocsánat a kijelentésért – a fizikához értenek túl kevéssé ahhoz, hogy szakszerűen lehessen velük ezekről a dolgokról beszélni. Ezek szerint tehát ma nincs megfelelő talaja ennek a dolognak. Goethe színtanának tartalma arra a rejtett igazságra épül, hogy fény és sötétség a világon két poláris lény-jellegű entitás együttműködése. És az, amit ma fantasztikus módon a matéria fogalmának tartanak – ami úgy, ahogy azt elképzelik, egyáltalán nem is létezik, hanem illúzió – az anyag tehát az, ami mint szellemi-lelki lény rejtetten mindenütt jelen van, ahol a fény poláris ellentéte – a sötétség – megjelenik. Az, amit az anyag fizikai fogalmának neveznek, valójában fantazmagória. A térnek azon a részein, ahol – a fizika szerint – azt kell keresnünk, ami mint anyag kísért, valójában semmi más nincs, mint a sötétség bizonyos foka; és az űrnek ezt a sötét tartalmát lelki-szellemi lények töltik ki, ez pedig rokon azzal, amit már a Genezis leszögez akkor, amikor a lelki-szellemiség egészét kitevő tömeget, mint sötétséget jellemzi és azt mondja, hogy ez a sötétség az elemi lét fölött hömpölyög. Mindezek a dolgok sokkal, de sokkal mélyebbek, semmint azt a mai természettudomány álmodná. Tehát amikor a Genezisben sötétségről van szó, akkor visszamaradt szaturnuszi lények megnyilatkozásával, és mikor világosságról szól, előrehaladott lények megnyilvánulásával van dolgunk. Ezek összeszövődnek és áthatnak egymáson.(…)

Feltételezhetjük tehát, hogy éppúgy, ahogy az egyik oldalon – amit nevezhetünk pozitív oldalnak – az Elohák alárendeltjeiként ezek a személyiség-szellemek munkálkodnak, akiket jom-nak – napnak – nevezünk, a hozzájuk viszonyított ellentétes oldalon a visszamaradt szellemi lények – azok, akik a sötétséget képviselik – szintén bizonyos szerepet játszanak. Elmondhatjuk valóban, hogy a sötétség olyan valami, amit az Elohák már készen találtak, a fényt ők gondolják ki. Amikor a régi lét maradványaiból kigondolják a két komplexumot, kiderül, hogy a sötétség, mint a visszamaradt lények kifejeződése már benne van, beleszövődött. A fényt ők ajándékozzák. De ahogy mintegy a világosságból odaállítják az Elohák azokat a lényeket, akiket jómnak – napnak – nevezünk, a sötétségből kibontakoznak az azonos fokon álló, de egy korábbi létfokon lemaradt lények. Azt mondhatjuk tehát, hogy az Elohákkal szemben áll mindaz, ami mint sötétség nyilatkozik meg.(…)

És ha most az előrehaladott személyiség-szellemeket – jom – az őket megillető helyre állítják az Elohák, azért, hogy megalkossák a teljes rendet, Földünk létének minden törvényszerűségét, akkor a visszamaradt archékat is felhasználják, azokat a személyiség-szellemeket, akik nem világosságban, hanem a sötétségben nyilatkoznak meg. Azért állítják őket a megfelelő helyre, hogy megfelelő módon hozzájáruljanak létünk törvényszerű kialakításához.”
Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai (GA122) – forrás: antropozófia.hu