A természetből merített gondolatokban felragyog a szellemi fény
“Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.“
Petőfi Sándor: A Tisza
„Az ember olyan világgal áll szemben, amely egykor teljesen isteni-szellemi lényszerűség volt. Ehhez az isteni-szellemi lényszerűséghez ő maga is hozzátartozott, mint annak egyik tagja.(…) A következő szakaszban már nem volt isteni-szellemi lényszerűség, hanem az isteni lényszerűség kozmikus megnyilatkozása, s az isteni szellemiség lényszerűsége a megnyilatkozás mögött lebegett; mégis élt és működött ebben a megnyilatkozásban. Már volt csillagvilág. Fényében és mozgásában mint megnyilatkozás élt és működött az isteni szellemiség. Azt mondhatjuk, hogy egy csillag helyzetében és mozgásában közvetlenül látható volt az isteni szellemiség tevékenysége.(…) Más idők következtek. A csillagvilág már nem hordta magában közvetlenül és a jelenben az isteni-szellemi tevékenységet. Azáltal élt és mozgott, hogy az azelőtt benne lévő tevékenységet megtartotta és folytatta. Az isteni szellemiség már nem megnyilatkozásként élt a Kozmoszban, hanem csak mint. Az isteni szellemiség és a Kozmosz világosan kettősséggé lett.(…)
Az embert fizikai életében, születés és halál között az a világ veszi körül, amely már nem mutatja közvetlenül az isteni szellemiség hatását, hanem valamit, ami ebből a működő hatásból megmaradt; azt mondhatjuk, hogy már csak az isteni-szellemiség művét mutatja. Ez a mű formáiban feltétlenül isteni-szellemi. Az emberi szemlélet számára az isteni princípium a formákban, a természeti történésben mutatkozik, de abban már nincsen élőn benne. A természet az istenség isten-működés áltat teremtett műve, és mindenütt képmása az isteni működésnek. Ebben a napszerűen isteni, de nem élőn isteni világban él az ember. De mint ember, Michael működésének eredményeként megőrizte kapcsolatát az isteni szellemiség lényeivel. Az ember, mint istennel áthatott lény, egy istennel át nem hatott világban él. Ebbe az isten nélkülivé, üressé vált világba az ember majd beleviszi azt, ami őbenne van, amivé mivolta ebben a korban vált. (…)
Aki Michael lényének és tetteinek intenzív érzésekkel hordozott szemléletét felveszi gondolkozásmódjába, abban fel fog merülni a valós megértés: hogyan is kell az embernek szemben állnia egy olyan világgal, mely már se nem isteni lényszerűség, sem megnyilatkozás vagy hatás, hanem az istenek műve. Megismerőn szemlélni ezt a művet annyit jelent, mint formákat, alakulásokat észlelni, melyek mindenütt hangosan szólnak az isteni szellemiségről, de önálló élettel bíró isteni létet, feltéve, hogy nem adjuk át magunkat illúzióknak – nem találunk bennük. Nem csak a világ megismerését szabad itt tekintetbe vennünk, bár a megismerésben nyilatkozik meg az embert körülvevő világ konfigurációja a legvilágosabban. A mindennapi élet szempontjából lényegesebb az érzés és az akarat, a munkálkodás abban a világban, melyet a maga kialakultságában isteninek érezhetünk, de nem tapasztalhatjuk isteni élettel áthatottnak. Ahhoz, hogy ebbe a világba igazi erkölcsi életet vigyünk, a „Szabadság filozófiája”-ban általam vázolt etikai impulzusok szükségesek.
Ebben a művi világban a helyesen érző embernek felvilágolhat Michael lénye és tetteinek jelen világa. Michael, mint jelenség, nem jön be a fizikai világba. Minden működésével abban az érzékfeletti régióban tartózkodik, amely közvetlenül határos a jelenlegi világfejlődési fázis fizikai világával. Ezért soha nem következhet be annak lehetősége, hogy az emberek a Michael lényéről kapott benyomások révén fantasztikumba vigyék a természetszemléletet, sem az, hogy az erkölcsi-gyakorlati életet az istenek által alkotott, de isteni élet nélküli világban úgy akarnák kialakítani, mintha itt olyan impulzusok is lehetnének, melyeket nem az embernek kellene etikailag-szellemileg hordoznia. Michaelt mindig, akár gondolkozva, akár akarva, szellemiségbe-helyezkedéssel kell megközelíteni.Ezáltal az ember a következőképpen fog szellemileg élni: a megismerést és az életet felveszi úgy, ahogyan azt a XV. század óta vennie kell.Igazodni fog azonban Michael megnyilatkozásához. Ezt a megnyilatkozást, mint fényt fogja felragyogtatni a természetből merített gondolatokban, és mint melegséget fogja szívében hordozni, amikor az istenek-műve világhoz alkalmazkodva kell élnie.(…)
Michael helyes orientációt ad, mikor az embert az őt körülvevő világ megismerésére és cselekvésre készteti. Krisztushoz az utat az ember a maga benső világában kell megtalálja. Érthető, hogy abban az időben, mikor a természeti megismerés az utolsó öt évszázad alatt felvett formában jelenik meg, olyan lett az érzékfeletti világ megismerése is, amilyennek ma az emberiség átéli.A természetet istennélkülinek kell megismerni és átélni. Így az ember sem éli már át önmagát a világhoz való ilyen viszonya miatt. Amennyiben érzékfeletti lény, a korhoz mért viszonya a természethez semmit sem ad önmaga mivoltára vonatkozólag. És ha csak ezt a helyzetét tartja szem előtt, akkor etikailag sem tud emberségéhez méltón élni.(…)
Michael által az ember megtalálja a helyes utat az érzékfelettiséghez a külső természet irányában. A természetszemlélet, anélkül, hogy meg lenne hamisítva, ott állhat a világ és az ember, a Kozmoszhoz tartozó emberi lény szemlélete mellett. Ha helyesen áll szemben Krisztussal az ember, akkor azt, amit egyébként csak tradicionális, hitbeli kinyilatkoztatásként kaphatna meg, az ember megtapasztalja lelke eleven érintkezésében Krisztussal. A lelki átélés benső világát szellemiséggel átvilágítottnak, a természet külső világát pedig szellemiségtől hordozottnak éli át.”
Rudolf Steiner: Antropozófiai vezérlő tételek (GA26) – forrás: antropozofia.hu