Amit a a szívtudat eltakar előlünk

„…Az embernek a születés és a halál között a mindennapi életben egyfajta közepes tudata van. Ezzel kell magát fenntartania. Ha ez a tudat túlságosan elvékonyodik, akkor beáll az eszméletvesztés; ha túlságosan megvastagodik, túl sűrű lesz, ha túl sok válik belül tudatossá, akkor jön a fájdalom. Az elszállás a semmibe az eszméletlenségben és az összepréseltség a fájdalomban a tudat kétirányú eltévelyedése. Éppen ez az érzése az embernek a krisályosodott, de még nem fémes állagú ásványi világgal szemben, hogy bármely pillanatban ájultan kiszállhat a világmindenségbe, vagy összeroppanhat, elsüllyedhet a fájdalomban.

Itt jön az embernek az az érzése, hogy ott összpontosul mindaz, ami szilárd tartást ad neki, ahol fizikailag a szívizmok vannak. – Ha az ember tudatilag eljut odáig, ahogyan azt most elmondtam, akkor azt észleli, hogy mindaz, ami őt az éber földi tudatállapotban megtartja, – ami ezt a tudatállapotot – ha szabad ezt a csúnya, filiszteres kifejezést használnom – normálissá teszi, – az az egész világon rendkívül nagy finomságban elterjedt arany –aurum – mely egyetlen szervre sincs olyan közvetlen hatással, mint a szívre. Ahogy az ember előbb a formát, az ásványi kristályosodást érzékelte, úgy érzékeli most a szubsztanciát, a fémességet. Érezhető, hogy hogyan hat a fémesség magára az emberre. Odakinn látjuk a kristályt, mely a fémesnek, az ásványinak a formát adja. De magunkban tudjuk, hogy az az erő, amely a szívünket hordozza, amely a tudatunkat a megszokott mindennapi életben fenntartja, az az egész világon rendkívüli finomságban elterjedt aranyban van. Ilyenformán elmondhatjuk, hogy az ember szívére az arany van hatással.

Most pedig kísérletezhetünk. Miközben így a fémes aranyra emlékezünk, megtanulhatjuk, hogy az milyen, összpontosítva a színére, a keménységére, az állagára; belsőleg megtapasztaljuk, hogy az arany a szívvel áll kapcsolatban. Azután odáig vihetjük, hogy másvalamire, például a vasra és annak tulajdonságaira összpontosítunk és rájöhetünk arra, hogy hogyan hat a vas. Az arany végtelenül kiegyensúlyozóan hat a belső emberre. Az az arany hatására belső egyensúlyba jut. Miután ezt jól megismertük, koncentráljunk erősen a vasra, felejtsük el az egész világmindenséget, csak a vasra koncentráljunk úgy, hogy lelkünkben úgyszólván teljesen feloldódjunk a vasban, vassá váljunk, magunkat vasként éljük meg és akkor azt érezzük, mintha a tudatunk a szívből fölfelé kilépne. Még teljesen tisztában vagyunk a helyzettel, de érezzük, hogy a tudat hogyan lép ki a szívből fölfelé és egészen a nyakig, a gégefőig hatol. Ha az ember elegendő gyakorlatot végzett, akkor ez nem ártalmas. Ha viszont nem végzett elég gyakorlatot, akkor jön az a bizonyos enyhe tudatvesztés. Az ember vagy azáltal ismeri fel ezt az enyhe tudatvesztést a tudat kiemelkedésekor, hogy valóban enyhe ájulatba esik, vagy azáltal, hogy belső aktivitást, fokozott tudaterőt fejleszt ki. Akkor az ember fokozatosan ebbe az emelkedett tudatállapotba helyeződik át és ezen módszer segítségével is abba a világba érkezik, amelyet az imént leírtam, amiről tegnap beszéltem, oda, ahol az állatokat faji csoportlelkükkel együtt látja. Most azonban azáltal jutott be az asztrálvilágba, hogy a vas fémességére koncentrált.

Ha az ember a fémek formájára megy rá, akkor az isteni lényekhez jut. Ha a fémességen, a szubsztancialitáson keresztül halad, az asztrális, a lelki világba jut be. Tudatát itt fenn érzi a nyaki tájon, egy másik tudati szférába jut be, tudja, hogy ezt annak köszönheti, hogy a vasra koncentrált és az az érzése, hogy most már egyáltalán nem ugyanaz az ember, mint annakelőtte volt. Ha az ember teljesen pontos tudattal jut ebbe az állapotba, akkor az az érzése, hogy többé nem ugyanaz, mint korábban volt: éterivé vált. Kiszállt saját magából és éterivé vált. A föld elment, az őt többé nem érdekli. Felemelkedik a planetáris szférába, az most mintegy otthonává válik. Így az ember egyre inkább kikerül saját magából, bejut a világmindenségbe. Az út az aranytól a vashoz — út ki a világmindenségbe.

De mehetünk tovább. Ugyanúgy, ahogy az előbb az arannyal és a vassal kapcsolatban leírtam, most egy másik fémre, például az ónra koncentrálhatunk, annak megint csak a fémességére, a színére, a konzisztenciájára és így tovább, úgy, hogy tudatunkban teljesen ónná válunk. Az embernek az az érzése, hogy a tudat tovább emelkedik felfelé. Ugyanakkor érzi, hogy ha mindezt emberként előkészületlenül, a megfelelő gyakorlatok híján hajtja végre, akkor igen súlyos ájulatba esik, úgy, hogy a tudatnak csupán egy szikrája marad meg. Ha viszont az ember a gyakorlatokat végigcsinálta, akkor benn tudja tartani magát ebben az ájulatban és ezzel szemben úgy érzi, hogy még tovább csúszik ki a saját testéből. Azt érzi, hogy a tudat felemelkedett a szem tájékáig. Kint érzi magát a világmindenség távolaiban, de még benn a csillagokban. A föld azonban kezd távoli csillagnak látszani. És az ember azt gondolja: a testedet odalenn hagytad a földön, most feljöttél a kozmoszba, együtt élsz a csillagokkal. Hát igen, láthatják, hogy amiről én itt Önöknek beszélek, az nem egészen egyszerű. Mert az, amiről itt szó van, amit az ember a beavatás útját járva tapasztal, az azzal az érzéssel jár, hogy tudata a gégefőben van; ezt érzi: van tudatod és ez az, ami a gégefőben van; a tudatod itt van a fej alsó részében és a homlokodnál. Ez az érzés ugyanakkor arra is utal, hogy az mindig is az emberben volt.

Önökben, akik itt ülnek, mindannyiukban benne vannak ezek a tudatállapotok, csak nem tudnak róla. De hogyan van ez Önökben? Nos, láthatják, hogy az ember nem is olyan egyszerű lény. Abban a pillanatban, mihelyst az Önök teljes gége-főorganizációja tudatossá válna, hogyha az agyukat és az érzékeiket el tudnák vetni és Önöknek, mint embereknek csak az a tudata lenne kifejlődve, ami a gégefőben és kapcsolt részeiben van, akkor mindig ez a halk tudatalatti ájulásérzésük lenne. De ez meg is van Önökben, csak ezt lefedi a szokásos szív-tudat, az arany-tudat. Mindannyiukban benne van ez a tudat, amiről most beszéltem; emberségüknek egy része birtokolja ezt. Emberségüknek egy részével egyáltalán nem a földön élnek, hanem odakinn a csillagokban.

Még tovább odakinn a világűrben él az ón-tudat. Az egyáltalán nem igaz, hogy Önök csak itt a földön élnek. Azáltal élnek a földön, hogy szívük van. Ez tartja össze a tudatukat a földön. Az, ami a gégefőben van, (vas) az odakinn él a világmindenségben. Még tovább odakinn él az, ami a szemek fölött a fejben van (ón). A vas a Marsig ér fel, az ón a Jupiterig. Önök csak az arany által vannak a földön. Mindig a világmindenségben vannak; csak a szívtudat ezt eltakarja Önök elől.

Ha mármost a koncentráció az ólomhoz, vagy hasonló fémhez, illetve annak szubsztancialitásához, fémességéhez ér el, akkor Önök teljesen kikerülnek önmagukból. Akkor teljesen világos lesz Önök előtt: ott lenn a földön nyugszik a fizikai tested és az étertested. Ez most idegen valami; odalenn van. Annyi közöm van hozzá, mint ahhoz a kőhöz, ami ott a sziklán van. – A tudat kiszállt Önökből, itt fenn a fej felső részéből. A világmindenségben mindig van gyér eloszlásban ólom. Ez a tudat odafenn messzire kinyúlik. Azzal pedig, ami ezzel a tudattal az embernél még a koponyában kapcsolatban van, az mindig a tökéletes eszméletlenség állapotában van.

Gondolják el, hogy milyen illúziókban él itt az ember. Azt hiszi, hogy amikor ül az íróasztalánál és számlákat, vagy elbeszéléseket ír, akkor a fejével gondolkozik. Ez azonban egyáltalán nem igaz. A fej egyáltalán nincs a földön; csak külső megjelenésében van itt. A fej a nyaktól a világmindenségig terjed ki. A világmindenség csupán megnyilvánul a fejben. A szív az, ami által Önök a születés és a halál között földi lényekként élnek. Az pedig, amikor valaki jó-rossz elbeszéléseket, vagy mások részére előnyös vagy hátrányos számlákat ír, az mind a szívből jön. Az csak illúzió, hogy az ember a fejével a földön él. Nem él a fejével a földön. A fej tulajdonképpen állandóan eszméletlen. Ezért is tud olyan rendkívüli mértékben fájdalmassá válni, mint egyetlen más szerv sem. Ezt még majd részletesen kifejtem. Ilyenformán, ha arra gondolunk, hogy kiderítsük, hogy hogyan is vagyunk tulajdonképpen, akkor azt kell mondani, hogy bennünket állandóan az a veszély fenyeget a szellemvilág felől, hogy a fejünk szétrobban a világmindenségben, hogy az egész tudat felfelé szétmegy, tudatosra és tudattalanra esik szét. A szív pedig az, ami mindezt összetartja.

Az ember életéről tulajdonképpen azt mondhatjuk: a gégefőben (vas) fejleszti ki azt a tudatot, melyet úgy írtam le Önöknek, mint amelyik az állati világig ér, azokig a magasabb képződményekig, amelyek az állatvilágnak az alapját képezik. Csak ez itt a mindennapi életben nem válik tudatossá; innen az ember mindig csak kitekint a csillagokra. Önök ezen belül hordozzák a tudatot. Feljebb, a szem magasságában (ón) van a növényi képződmények tudata, odalenn pedig azok tükörképei. Egészen fenn pedig, ahol az ólom-tudat helyezkedik el, ahol a Szaturnuszig érünk fel, ott a fejünk már semmit nem tud azokról az elbeszélésekről, amelyeket írunk; azokat a szívünkkel írjuk. A fej azonban tud mindarról, amiről Önöknek ma beszéltem, mindarról, ami odafenn van. Itt az ember üldögélhet, írogathat földi dolgokat – azok a szívéből jönnek. A feje ezenközben úgy működik, ahogy egy Isten nyilvánul meg egy piritben, egy só – vagy egy kvarckristályban.

Ha pedig a beavatástudat ezekre a székekre tekint, akkor azt látja, hogy az Önök szívei hallgatják azt, amit én mondok; a három egymás felett elhelyezkedő tudat azonban a kozmoszban van. Itt olyan dolgok játszódnak le, amelyek egészen más természetűek, mint amilyenek a szokásos földi tudatban történnek. Azokban mindenekelőtt olyan dolgok játszódnak le, melyek mindenkor eleven fonalakként terjednek szét, melyek kinek-kinek a karmáját szövik, és így tovább. Látják, így lehet a világmindenségből kiindulva lépésről lépésre megismerni az embert. – Nos, most azt az embert ismertük meg, aki tulajdonképpen összefüggésben van a külső világgal, akit állandóan az a veszély fenyeget, hogy széthasad, hogy kifelé eszméletlen lesz és akit a szív tart össze.

Szellemileg egészen más irányba mozdulunk el, ha koncentrációnkat másfajta fémekre irányítjuk. Ezt ugyanúgy meg tudjuk tenni például a rézzel, ahogyan a vassal, az ónnal, vagy az ólommal tettük. Koncentrálhatunk a réz fémességére, valahogy feloldódhatunk a rézben, lelkileg teljesen rézzé válhatunk, feloldódhatunk a színében, a konzisztenciájában, abban a sajátságos felszíni ragyogásban, röviden mindabban, amit az ember a réz fémességével kapcsolatban át tud élni. Ekkor azonban az embert nem az eszméletvesztésbe való átmenet érzése fogja el, hanem éppen az ellenkezője. Az az érzése támad, mintha belsőleg valami kitöltené. Belsőleg intenzívebben érzi magát, mint egyébként. Formálisan azt érzi, hogy ez a réz, amiről koncentráltan gondolkozik, fentről le az ujja hegyéig mindenütt kitölti egészen a bőréig. Eltölti az embert. Kitölti valamivel. És ezt a valamit, ami kitölti, onnan, a szív alól érzi kisugározni. Ez aztán ebből a szív alatt lévő középpontból az egész testbe szétsugárzik. Ilyenformán az ember egy második testet, egy második embert érez magában. Belső nyomást érez. Enyhe fájdalom kezdődik, mely fokozódik. Mindent belső nyomásként érez.

Azután az ember megint csak mindezt a beavatottság érzésével hatja át és így egy második embert érez az emberben. És ha ezzel az érzéssel így képes érzékelni, akkor nyer jelentőséget az, hogy így szólhat önmagához: azzal a megszokott embereddel jársz-kelsz itt a világban, akit a születéssel és a neveléssel kaptál, akivel a szemeiden keresztül a világot látod, hallod, amellyel a dolgokat érzékeled; de azáltal, hogy treníroztad magadat, hogy gyakorlatokat végeztél, ezt a második embert is, aki téged most belülről feszít, érzékelésre tudod bírni. – Jóllehet ez az ember, ez a második egy sajátságos lény. Neki nincsenek különálló szemei és fülei, ő egyszerre teljesen szem és fül; olyan, mint egy érzékszerv. Finoman érzékel. Olyan dolgokat is felfog, amelyeket mi egyébként nem érzékelünk. A világ egyszerre gazdagabb lesz. És az ember képes lesz, mint a kígyó, mely lelöki a bőrét, egy bizonyos időre, melynek nem kell sokáig tartani, néhány másodperc is elég, — az ember már másodpercek alatt nagyon sokat képes átélni – ezzel a második emberrel, hogy úgy mondjam, ezzel a réz-emberrel kimenni a testéből és szellemileg szabadon mozogni a világban. Ő elválasztható a testtől, még ha mindez fájdalommal, sőt egyre fokozódó fájdalommal is jár.

Az ember ki tud jönni a testéből; és most azáltal, hogy kijött, sokkal többet képes átélni, mintha benn maradt volna. Ha az ember odáig jutott, hogy ez a kijövetel számára lehetővé vált, akkor mindenekelőtt arra válik képessé, hogy kövessen valakit, aki meghalt, abba a világba, amelybe az néhány nap múlva belép. Valaki tehát átment a halál kapuján és az összes kapcsolata megszűnik., melyekkel mint földi emberek hozzá kötődtünk. Elégetik, vagy eltemetik. Nincs többé a földön. Ha az ember ezzel az imént leírt második emberrel kimegy a testből, akkor a halál kapuján átment lelket tovább tudja követni; együtt marad vele. Azután átéli, hogy ez a halál kapuján átment lélek az első években és évtizedekben miként éli újra visszafelé az életet. Ez igazsággá lesz. Ezt meg lehet figyelni. A halottal tovább lehet menni. Lehet látni, hogy az, amit ő a halála előtti napokban itt a földön átélt, azt éli át visszafelé, először az utolsót, aztán másodikként az utolsó előttit és így tovább. Mindent visszafelé él. Születésének az időpontjáig életidejének egyharmadában éli meg saját magát visszafelé. Így, ha az ember hatvan évet élt, akkor mintegy húsz évet él vissza, hátramenetben áttekintve az egész életet. Itt lehet őt követni.

Ebben az a sajátságos, hogy itt sokat meg lehet tudni az ember állapotáról közvetlenül a halál után. Az ember nem csak úgy éli át a dolgokat visszafelé, ahogyan azokat itt a földön tapasztalta. Bocsássanak meg az otromba példáért; tegyük fel, hogy Önök haláluk előtt három évvel adtak valakinek egy pofont– otromba példát akarok venni. Elöntötte Önöket a méreg vele szemben. Természetesen tudom, hogy az itt ülők közül senki nem tenne ilyent, de durva példát akarok választani. Tegyük tehát fel, hogy Önök dühbe gurultak, elöntötte Önöket a méreg és egy másik embernek lelki és fizikai fájdalmat okoztak. Ez kielégülést jelentett az Önök részére, elégedettek voltak. Megbüntették az illetőt, amiért az megbántotta Önöket. Most, ha visszafelé haladva ehhez az eseményhez érkeznek – egy év múlva érkeznek ide – akkor nem a saját dühüket fogják átélni, hanem azt a lelki és testi szenvedést, amit az a másik átélt. Önök teljesen beleélik magukat abba a másik emberbe. Lelkileg Önök kapják a pofont; utólag valóságosan érzik a testi fájdalmat. És így van ez minden eseménnyel. Úgy élik át az eseményeket, ahogyan azt a másik ember átélte; és mindez követhető.

Látják, ezekről a dolgokról a mainál jóval többet tudtak azokban az időkben, amelyekről ezekben a napokban beszéltem Önöknek, a régi Kaldeaiak, akik kultúrimpulzusaikat még a misztériumokból kapták. Ezeknél a Kaldeaiaknál valami nagyon különös volt. Akkoriban az emberek nem a szívükből éltek, mint manapság, hanem ténylegesen a gégefőből. A Kaldeaiak természetadta tudata egyfajta vas-tudat volt. Ők odakinn éltek a világmindenségben. A föld számukra nem tűnt olyan keménynek és konzisztensnek, mint nekünk. De ha különlegesen kedvező órákban odakinn éltek például a Marson, a marsbéli lényekkel együtt, akkor elkövetkeztek számukra pillanatok, mikor a holdról lények érkeztek, akik éppen olyan lényeket hoztak magukkal, mint amilyeneket az ember olyankor észlel, amikor azzal a második emberrel van, akit az imént írtam le Önöknek. És itt kinn a világűrben a Kaldeaiak bizonyos kerülő úton olyan magasrendű igazságokra tettek szert, melyek a halál utáni életre vonatkoztak. Odakinn a világmindenségben tanították őket.

Ma erre nincsen szükségünk. Ma közvetlenül tudjuk a halottakat követni. Tudjuk őket követni, amint élményeiket fordított sorrendben és ugyanakkor ellentétes rend szerint élik át. És ilyenkor, amikor az ember ezzel a második emberrel kiszállt a testéből, az a különleges érzés tölti el, hogy egy olyan világban van, mely sokkal, de sokkal valóságosabb, mint a mi földi világunk. Ekkor a földi világ és mindaz, amit az ember itt átél, árnyékszerűnek tűnik ahhoz a sűrű, igényes valósághoz képest, amelyikbe most belépett.

Ha az ember a halottakat az elmondottak szerint követi, akkor mindent kétszer, sőt háromszor olyan nehéznek, világosnak, hangosnak, mindent sokkal reálisabbnak érez és az egész fizikai világ igencsak árnyszerűnek tűnik számára. Aki ebben a világban a beavatott tudatával közlekedik, annak a fizikai világ festett tárgyak összességének tűnik és könnyen előfordulhat, hogy egy ilyen beavatott, aki a halottakkal ilyen formán közlekedett, így szólna Önökhöz: Önök mind festve vannak. Önök egyáltalán nem valóságosak. Önök itt a székeikre vannak felfestve. – Mivelhogy az ember a tulajdonképpeni valóságokat csak a létezés másik oldalán fedezi fel. Itt minden sokkal reálisabb. Ezt a realitást, igen tisztelt Jelenlévők, meg lehet tapasztalni. (…)
Tisztelt hölgyeim és uraim, arra kérem Önöket, hogy amit a továbbiakban a fémességről, vagyis az ásványok tulajdonképpeni szubstancialitásáról mondani fogok, azt mindazon ismeretek tükrében tekintsék, amelyekre tegnap hívtam fel a figyelmüket és amelyet a következő mondatban foglaltam össze: a lélek belső felélénkítése a fémes tulajdonságokon keresztül, vagyis egy bizonyos belső együttélés kialakítása a fémességgel morális értelemben, mely a mai ember számára a valódi spirituális fejlődéshez tartozik. A fémességnek az emberi szervezetbe történő bevitele az orvosra tartozik. – Arra kérem tehát Önöket, hogy az eddig már megtárgyaltak tükrében fogadják be mindazt, amit más fémek misztériumáról mondani fogok.

Aki a világot szellemileg szemléli, vagyis aki a természetet, a fizikai világot úgy is tudja szemlélni, hogy mögötte a spirituális hatást látja, annak a számára rendkívüli fontosságú a Merkúr misztériuma. A fém-Merkúr tulajdonképpen csak része annak, amit a szellemtudományban általában merkúrinak neveznek; mindaz merkúri, ami fémes-folyékony; ilyen fém, vagyis merkúri a mi természeti viszonyaink között csak a higany. Ez azonban csak egy egyed a merkúriak fajtájából. Ha a szellemtudományban merkúriról beszélnek, akkor minden merkúrira gondolnak, a higanyt pedig csak azok egyik reprezentánsának tekintik. Ez a higany, vagyis a Merkúr valójában jelentős misztériumot képvisel. Ez úgy hat az emberre, hogy belőle mindazokat a hatásokat kikapcsolja, amelyek őt a fizikai világból, valamint az elemek világából érik, amelyet éppen most írtam le Önöknek. Mi, emberek úgy állunk itt a fizikai világban, hogy olyan szerveket fejlesztettünk ki a fizikai világból, mint az agyunk. Sok más szerv képződött még ki a fizikai világból az emberben, nevezetesen egy sor, a fizikai élet számára fontos mirigy. Továbbá számos más szerv képződött ki a világból – az előbb az érzékszerveket említettem – amelyeket, mint a második tudathoz tartozókat írtam le. A réz, a vas ebbe a második világba helyezik az embert.

De nem így a Merkúr. A Merkúrnak itt kell lenni a világban. És finom adagolásban itt is van mindenütt. Mi, ha szabad így mondanom, a Merkúr légkörében élünk. De abban a pillanatban, mihelyt az ember a normálisnál valamivel többet vesz fel ebből a Merkúrból, a szervezete arra törekszik, hogy minden szervet kikapcsoljon, amely a fizikai és az elementáris világból való. Az ember asztrálteste mintegy arra ösztönződik, hogy csak azokat a szerveket vegye igénybe az emberben, amelyek a csillagok világából alakultak ki. Ha az ember tudatával a merkúri fémességre, a Merkúr tulajdonságaira, a fémes-folyékonyra összpontosít, a tulajdonképpen érinthetetlenre, de mégis az emberivel rokonra, ami a Merkúrban van, akkor egy harmadik emberrel telítődik. Mondottam volt a réz kapcsán, hogy az ember akkor egy második emberrel telítődik, amely belülről feszít és nyom és amely ki is tud menni a megszokott fizikai testből és aztán, ahogy jellemeztem, követni tudja a halottat a halált követő néhány esztendőben. A higany viszont mindent magához húz, ami az emberben egy hasonlíthatatlanul sűrűbb szervezetet hoz létre. Az ember azt érzi, mintha megragadná őt mindaz, ami most benne a higany által történik, szerveinek egész anyagcseréje. Ha az ember a higany fémességének erős hatása alá kerül, egyszeriben megtapasztalja az ereiben keringő nedvek mozgását.

Ez először nem valami csodálatos és kellemes dolog, az embernek az az érzése, mintha nem lenne agya, nem lennének érzékei, mintha benne minden bizsergő mozgásban lenne, bensőjében elevenen működő tevékenység hatna. Egyszeriben minden mozgásba jön bennünk és úgy érezzük, hogy ez a bennünk lévő mozgékonyság kapcsolatban van a külvilág mozgásával. Ha mindezt lelkileg begyakoroltuk, akkor úgy lesz tudatossá bennünk, ahogy leírtam. A higany hatása alatt, annak impulzusa következtében az ember nem érzi az agyát; az egy lyuk. Ez is jó a spirituális világ tudomásul vételére; az agy erre alkalmatlan. De még más szerveinket sem érezzük. Érezzük azonban a mozgás áthaladását az egész szervezetünkön. És mindezek a mozgások eleinte fájdalmasak, úgy fájnak, mintha belsőleg fáradtak lennénk. Ezek a mozgások a külső mozgásokkal mindenütt összeköttetésben állnak. A belső mozgékonyság összekapcsolódik a külsővel. Az embernek az a benyomása, hogy maga alatt hagyta a földi világot, az elemek világát. Mindez alant gőzölög és gomolyog. Ebben a gőzölgő, gomolygó légies mozgásban azonban szellemi lények vannak. Az isteni természet, amelyről Brunetto Latini még oly elevenen beszél, megfordult.

Ő ugyanaz, mint a görög Persephone, ahogy azt tegnap kifejtettem. Arcát először inkább a föld felé fordította, arról beszélt, ami még a földiekkel kapcsolatos, mint az az élet, amelyet az ember először a halál után él. Most megfordul, a földi és az elementáris alul marad, odafenn pedig kitárulkozik a csillagok világa. Most a csillagok világa válik környezetté, ahogy azelőtt a földön a növények és az állatok vették körül az embert. Ugyanakkor nem érzi magát kicsinek a nagy csillagvilággal szemben, hanem úgy érzi saját nagyságát, ahogyan a földön érezte közvetlen környezetét. Naggyá lett, méreteivel belenőtt a csillagok világába. De a csillagok most nem olyanok, mint amilyeneknek földi szemeinkkel láttuk őket, szellemi lények közösségeként lepleződnek le előttünk. És most abban a világban találjuk magunkat, amelyet már leírtam Önöknek, amikor az embernek a cink fémességével való rokonságáról beszéltem. A Merkúr és a cink között ugyanis az említett irányú belső rokonság van. Emberlétünknek egy bizonyos részét a Merkúr veszi igénybe, kiemeli az emberből és abba a világba helyezi át, amelynek külső fizikai megnyilatkozása a csillagvilág.

Most azonban azáltal, hogy megváltozott a tudatállapotunk, megint valahol máshol vagyunk, ahol tudatunkat már nem az érzékeink, nem az agyunk határozza meg, hanem az, amit a Merkúr fémessége a szervezetünkből kiemelt. Ezáltal egy teljesen más világba kerültünk. Most a csillagok világában vagyunk. Ezt azonban másképpen is mondhatnám. A csillagok világa a dolgot térbelileg fejezi ki; valójában azonban az említett tudatállapot kifejlődésével kisétálunk abból a világból, amelyben térbelileg vagyunk a születés és a halál között és abba a világba kerülünk, melyet mint emberek, a halál és az újabb születés között élünk át. A Merkúr misztériuma valójában abban áll, hogy a Merkúr kiragadja az embert a fizikai-érzéki világból, hogy beleviszi őt abba a világba, amelyben a halál és egy újabb születés között van, mivel a higany, a Merkúr belső rokonságban van az emberlényben azzal, mely egyáltalán nem erről a földről való, hanem amely abból a világból került bele, amelyet a halál és egy újabb születés között élünk át. Nedvkeringésünk, amelyet most érzünk, nem erről a világról van, azt az a világ határozza meg, melyen a halál és egy újabb születés között haladunk át.(…)

Egészen különleges az a misztérium, amelyet az ezüst fémessége rejt. Azt lehet mondani, hogy a rézzel az a kozmikus impulzivitás kapcsolatos, amely az első fokozatú magasabb embert varázsolja bele az emberi lénybe; a Merkúr mögött egy második kozmikus erő áll, amely a második embert varázsolja elő, aki a csillagvilággal és így a spirituális világgal van összefüggésben, melyet a halál és az újabb születés között élünk át; az ezüst fémességével kapcsolatban egészen mást kell mondanunk. Ha az ember az ezüsttel való rokonságát ugyanúgy fokozza, nagyobbá teszi, ahogy azt a réz és a Merkúr fémességével kapcsolatban láttuk, akkor egy még mélyebb organizáció felé fordul saját magában. A Merkúrral az ér-organizáció felé fordult, mely kapcsolatba hozta őt az egész kozmikus keringéssel, a kozmosz spiritualitásával. Az ezüst-kapcsolat erősítése révén az ember közvetlen kapcsolatba kerül mindazzal, ami korábbi földi életekből hat és lüktet át.

Így elmondhatjuk, hogy ha az ember az ezüst különleges tulajdonságaira összpontosít, ami sokáig tart, amíg valóságos lesz, akkor az ember azokat az erőket gyűjti össze magában, ami nem csak azzal függ össze, ami most a folyadékokat, a nedveket keringeti az erekben, hanem ami a hőt cirkuláltatja a vér keringése által; és ekkor döbben rá az ember annak az igazságára, hogy az a hő, ami a vérében kering, ami őt éppen azáltal teszi emberi lénnyé, hogy egy bizonyos hőt és ezzel a vér anyagiságát, de ugyanakkor szellemiségét, spiritualitását is érzi magában, hogy mindez korábbi inkarnációk hatásaként működik benne. – És az ezüsttel való rokonságban közvetlenül jut kifejezésre az, ami a vér hő-impulzivitására hatni tud. Ezzel ugyanakkor az is kifejezésre jut, ami bennünket spirituálisan korábbi földi életekhez vezet.

Gondolják el, hogy az ember az ezüstben azt a fajta fémességet birtokolja, ami őt arra teszi figyelmessé, ami benne mostani földi életében korábbi földi életeiből van. Mert a mi vérkeringésünk a maga csodálatos hő-változataival nem ebből a fizikai világból való. Ugyanakkor nem is az elementáris világból van, amiről beszéltem Önöknek. De még csak nem is a csillagok világából van, ahonnan a vérkeringés az irányát kapja. Az a hő, ami a vérben az életünkön átlüktet, erejét korábbi földi életekből nyeri.

Erre utal az ember közvetlenül, amikor az ezüsterőkre utal az emberrel kapcsolatban. Így függ össze az ezüst misztériuma az ismétlődő földi életekkel. Az ezüst az egyik legmegrázóbb példa arra, hogy mindenütt spiritualitás van, a fizikaiban is. Aki az ezüstöt így képes szemlélni, az tudja, hogy az külső isteni megnyilvánulása az emberi földi életek körforgásának. Ezáltal függ össze az ezüst misztériuma a szaporodással, mindazokkal a titkokkal, melyek a szaporodással kapcsolatosak, mert az ember ezáltal viszi át lényét a korábbi földi életekbe. Az a lény, aki a korábbi földi életekben létezett, a szaporodás által hatol be a fizikai életbe. Ez a titok azonban azonos a vér titkával. A vér titka, a vér misztériuma pedig az ezüst misztériuma. Azt mondhatjuk tehát, hogy a vér hőjének titka az a titok, ami az ezüst misztériuma.

A megismerés fonala megint áthúzódik a normális folyamatból a patológiásba. Gondolják csak el, hogy az emberben bizonyos, a jelenben lévő körülmények hatására a vér nem melegedhet fel – mert hát fel kell, hogy melegedjen azokból a világokból, amelyeket végigcsináltunk korábbi földi életeink során -, nos, gondolják el, hogy ezt az átmelegedést a jelen világ akadályozza és a vér nem juthat azokhoz az impulzusokhoz, melyek őt spirituálisan a korábbi földi életekhez kapcsolják. Ekkor állnak elő azok a betegségek, amelyekről elmondhatjuk, hogy azáltal keletkeznek, hogy megszakad a vérünk hőjének összeköttetése azokkal a korábbi földi életekkel, amelyekkel tulajdonképpen kapcsolatban kellene lennie. (…)

Min alapszik az, hogy a beavatott korábbi földi életeket tud áttekinteni? Addig nincs az embernek rálátása a korábbi földi életekre, amíg azok megszokott életével kapcsolatosak, amennyiben általuk az ember a karmáját teljesíti és így egyszerűen a korábbi életek működnek. Itt az ember a jelenlegi földi életben van. Összefüggésben van a korábbi földi életekkel, azok ide áthatnak. Igen, azok úgy hatnak ide, hogy Önök azok által teljesítik a karmájukat és a karmájuk szerint haladnak a világban. Visszatekinteni azonban nem tudnak. Ha vissza akarnak tekinteni, akkor egy pillanatra el kell szakítaniuk a fonalat, el kell szakadniuk innen. Ha elszakadtak innen, ha a korábbi földi életek objektívek lettek, akkor tudnak visszatekinteni. Természetesen meg kell szerezniük azt a képességet – és erről még fogok beszélni -, hogy a fonalat később, helyreállítva a normális viszonyokat, újra össze tudják kötni. Ha nem tudják a fonalat újra összekötni, akkor nem beavatottak lesznek, hanem elmeháborodottak.

Itt egy olyan jelenséggel találkoznak, amely belép a spirituális fejlődésbe: a korábbi földi életekhez kapcsolódó spirituális szálak elszakadása. Abnormális esetben, patológiás úton a betegség teszi ezt. Amit normális körülmények között egy magasabb szférában a spirituális látáshoz, más tudatállapotok eléréséhez elő kell idézni, az valósul meg abnormális fellépés esetén a betegségben. Ha a vér elkülönülve az emberi szervezet egészétől saját tudatának adja át magát, – a vérnek ugyanis különleges tudata van, mint ahogyan már beszéltem Önöknek bizonyos testi szervek különleges tudatáról – vagyis ha a vér önállósítja magát a szervezet többi részeitől, akkor abnormális állapotban tekint vissza a korábbi földi életekre. Ez azonban tudattalan marad. A tudatos visszatekintéshez a fonalnak először el kell szakadni. A kóros visszatekintéshez erre nincs szükség. Így vezet bennünket az ezüst fémességének a szemlélése, mely ezüst tulajdonképpen csodás gyógyszernek bizonyul minden olyan betegségnél, amelynek valamilyen karmikus vonatkozása van, nos, az ezüst misztériuma így vezet minket mélyen be a világ más misztériumaiba és ezzel nagyjából kimerítettük azoknak a fémességeknek a sorát, amelyek az ember más tudatállapotaival kapcsolatban említhetők.”
Rudolf Steiner: A beavatott tudata (GA243)