GA186 – Dornach, 1918. november 29.
A szociális rendszer számára szükséges hármas tagozódás. Kelet és Nyugat emberei. Kettős tapasztalat a Küszöb Őre előtt. A Golgotai Misztérium jelentősége. Jahve-gondolkodás. Szimptomatológiai történelemszemlélet.
A múltkor azoknak a bemutatott vizsgálódásoknak a segítségével, melyek az idők eseményeiből kiindulva lettek elvégezve, rámutattam egy olyan szociális struktúra létrehozásának szükségességére, amit a mostani idők impulzusai határoznak meg. Amit akkor mondtam, az nem egy olyan program, amelyet szeretnék kidolgozni, és ezt különösen hangsúlyozom. Mert tudják, hogy én nem készítek programokat, a programok mindig absztrakciók. Amit elmondtam önöknek, az nem absztrakciót akar kifejezni, hanem a valóságot. Azoknak a különböző embereknek, akiknek az elmúlt években a kortárs szociális impulzusokról mint szükségszerűségről beszéltem, a következőképpen mutattam be a dolgot. Azt mondtam: amiről itt szó van, az semmiképpen sem egy absztrakt program, hanem történelmi impulzusokon keresztül akar megvalósulni a világban a következő húsz-harminc évben. Lehet választani – így szólhattam azokhoz, akiknek akkor még volt választási lehetőségük, most már nincsen – vagy a gondolkodásukat választják és eligazodnak a dolgok között, vagy megtapasztalják, hogy ezek a dolgok kataklizmákon, forradalmakon és káoszon keresztül fognak megvalósulni. A világtörténelem során nincs más alternatíva ezekre a dolgokra. És ma azzal a követelménnyel szembesülünk, hogy meg kell értenünk azokat a dolgokat, amelyek a világban valósan működő impulzusokból erednek. Ma nincs itt az ideje – amint azt már sokszor hangsúlyoztam – hogy olyan kijelentéseket tegyünk, mint a következő: szerintem ennek vagy annak kell történnie. Nem, ma csak azok tudnak mondani valamit, akik tudnak valami érdemlegeset mondani a kor szükségleteiről, akik képesek pontosan látni, hogy minek kell éppen ebben a korban megvalósulni.
Be kell vallanom, hogy csak vázlatosan tudom elmondani, hogy mi az, ami szükségszerűségként a megvalósulására törekszik. És ma szeretném – mivel szükséges, hogy úgymond egy előszót alkossunk – legalább röviden megismételni, hogy a lényeg az, hogy ezt a kaotikus szociális struktúrát, melynek köszönhetően az egész világ katasztrofális eseményekhez jutott az elmúlt években, hogy ezt a kaotikus struktúrát fel kell váltani, egyszerűen fel kell váltani azzal a háromtagú szociális struktúrával, amelyről a múltkor beszéltem Önöknek. Amint látták, ez a hármas tagozódás abban foglalható össze, hogy az állami szervezet kaotikus, illuzórikus egységének eddigi alapját képező rendszert szétválasztjuk egymástól független szférákra; szétválasztjuk három szférára, amelyek közül az elsőt a politika vagy biztonság szférájának neveztem, a másodikat a szociális szervezet, a gazdasági szervezet szférájának, a harmadikat a szabad szellemi termelés szférájának. Mindhárom szféra önállóvá válik – és az elkövetkező évtizedekben azok számára is ismertté, akik ma még nem akarják megérteni – mindhárom szféra önállóvá válik, a jelzett irányvonalak mentén szétválva. És a nagy veszélyeket – amelyek felé a világ egyébként tovább haladna – csak akkor lehet elkerülni, ha az emberek hajlandóak mindezeken elgondolkodni, ezeket a dolgokat megérteni. Csak akkor lehet őket megérteni, ha erőfeszítéseket tesznek a megértésükért. Annak érdekében azonban, hogy a következőket ne értsük félre, még egyszer hangsúlyoznunk kell: nem akarunk mesterkélt szociális kérdéseket felvetni, vagy egyszerűen csak elméletileg megvitatni azokat. Az utolsó vizsgálatainkból* világossá vált, hogy ezeket tényként kell felfogni, és hogy ezeket a kérdéseket csak úgy lehet megfelelően megérteni, ahogyan azok a reális, valódi eseményekből fakadnak.
Azt is látták, hogy mindaz, amiről múlt vasárnap itt beszéltem, mint a jövő számára szükséges impulzusokról, jogosan, törvényszerűen felül tud kerekedni a múltnak azokon a maradványain, amelyek a szociális struktúránkban a múltból maradtak, és amely mindnyájunkat megviselt. Mindenekelőtt világossá kellett volna válni mindenkinek, ha mélyebben elgondolkodik a múlt vasárnap elmondottak gyakorlati gyümölcsein, hogy ezek a gyümölcsök, az általam említett szociális struktúra gyümölcsei képesek legyőzni, és közben megfelelő módon legyőzni azt, amit az úgynevezett szocialisták nem megfelelő módon akarnak legyőzni, akik inkább illúzióban, mint valóságban élnek.
Amit valóban le kell győzni – ha mélyebben belegondolunk a múlt vasárnap elhangzottakba – az a szociális struktúra osztálytagozódása. Amit abban a korban, melyben élünk, a tudati lélek korának értelmében el kell érnünk, az az ember fellépése a régi osztálytársadalom helyett. Ezért végzetes hiba lenne összekeverni azt, amiről itt múlt vasárnap beszéltem, azzal, ami különböző módon viselkedve, a múlt időkből nyúlik át a szociális struktúra modern tagozódásába. A hellenizmusból eredően a szociális struktúránkban megjelenik az emberiségnek a termelők, katonák és tanítók osztályára való felosztása – egy olyan felosztás, amelyet a világ fejlődésének törvényei le akarnak győzni. Ezt éppen azért kell legyőzni, amit múlt vasárnap mondtam önöknek, mert a mai szociális struktúránkban uralkodó káosz oka a rendekre, osztályokra való felosztás. És ezt a felosztást a múlt vasárnap itt elhangzottak szerint le lehet győzni.
Ezek az osztályok el fognak tűnni, teljesen természetes módon fognak eltűnni. Éppen a történelmi szükségszerűség miatt kell ezeket a viszonyokat feldarabolni, és hogy az ember mint emberi lény, mint élőlény, nem mint absztrakció, hanem mint élőlény alkosson köteléket a szociális struktúra három tagja között. Ezért nem termelőkre, katonákra és tanítókra való felosztásról van szó, hanem arról, hogy a viszonyokat a politikai igazságosság, a gazdasági szervezet és a szabad szellemi termelés felé haladva kell tagolni, mert az ember mint olyan nem tartozhat egyetlen osztályhoz sem, ha a viszonyokat valóban ilyen módon daraboljuk fel.
Az ember, mint ilyen, a szociális struktúrán belül kíván állni, és a szétszabdalt viszonyok elemei közötti összekötő tag szeretne lenni. És ebben az esetben nincs külön gazdasági osztály, nincs külön termelői osztály, hanem a gazdasági kapcsolatok struktúrája létezik. Pontosan ugyanígy, a tanítók osztálya is eltűnik, és a kapcsolatok olyanokká válnak, hogy a szellemi termelés önmagában szabaddá válik. Nem lesz külön osztálya a katonaságnak, de az, ami mindhárom tagban zavart akar kelteni, fokozatosan, liberális-demokratikus módon, az első tagba [a gazdasági kapcsolatok rendszerébe. – ford.] fog átkerülni.
A lényeg éppen az, hogy a régi időkből az új időkbe való átmenet miatt szükségessé válik, hogy a világban álló emberekre emberként tekintsük. Annak a lehetőségét, hogy megértsük: mi a korunk igénye? – nem fogjuk megkapni, hacsak nem tanuljuk meg megérteni az embert mint olyat. És ezt természetesen csak a szellemtudomány segítségével lehet megtenni.
Most mindazt, amit önök előtt kifejtettem, egy széles globális történelmi panorámában kell látnunk – ahogyan nemrégiben kifejtettem. Ennek néhány elemét már elmondtam. De ahhoz, hogy tovább lehessen menni azoknak az összefüggéseknek a leírásában, amelyekről múlt vasárnap kezdtem beszélni, még egyszer utalnom kell bizonyos okkult alapelvekre, hogy megmutassam önöknek, hogy a dolgokat, amelyekkel foglalkozunk, nem lehet úgy értelmezni, ahogy azt bárki elgondolja; azokat maguknak a tényeknek a mozgásában kell látni. Itt abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a szociális struktúrát mindenekelőtt a szociális megértésre kell építeni, amely az elmúlt évtizedekben épphogy elveszett. Azt a területet érintjük, ahol a legtöbb hibát követik el. A vezető rétegek túlnyomó többségénél a legcsekélyebb szociális megértés sem figyelhető meg.
Ezért nem meglepő, hogy a Közép-Európában [és Kelet-Európában is – ford] zajló változások mintha a semmiből bukkannának elő, és az emberek teljesen felkészületlenül érzik magukat. Akiknek szociális megértésük van, azok készen állnak rá. De attól tartok, hogy az emberek továbbra is ugyanazzal a gondolkodásmóddal fognak élni, amellyel 1914 előtt voltak áthatva. Ahogy akkoriban a fejük felett lebegő, magától értetődő világháború meglepte őket, ugyanúgy fognak majd a még komolyabb dolgok előtt állni. Azzal, hogy továbbra is alszanak, lehetővé teszik, hogy életre keljen az, ami szociális mozgalomként az egész világot átöleli. Az emberek gondolkodásának jelenlegi lomhasága mellett ezt valószínűleg ugyanolyan nehéz lesz megakadályozni, mint ahogyan egy katonai katasztrófa kitörését sem lehetett megakadályozni, amelyre az emberek nem voltak felkészülve.
Itt mindenekelőtt azt kell felismerni, hogy a Földön élő embereket, amikor egyik vagy másik irányba cselekszenek, nem elvont eszmék vezérlik. Abban a pillanatban, amikor cselekedeteiknek szociális hatása van, a világ-megvalósulás impulzusai szerint cselekszenek, amelyek erre késztetik őket. Az emberek még ma is figyelmen kívül hagyják az elemi tényeket. – Ezt saját tapasztalatból mondom, mert az elmúlt években különböző szakmájú és élethelyzetű emberekkel beszélgettem, és tudom, hogyan viselkednek, ha ilyen dolgokról van szó.
Komolyan el kell gondolkodni azon, hogy az emberek Keleten és Nyugaton teljesen különbözőek a rájuk ható impulzusok tekintetében, teljesen különbözőek mindannak tekintetében, amit akarnak. Természetesen, ha csak a közvetlen szociális környezetet vesszük figyelembe, nem lehet egyértelmű ítéletet alkotni arról, hogy mi történik szükségszerűen a világban. Csak akkor fognak tiszta ítéletre jutni, ha a – ismét ezt a szót használom – világtörténés impulzusai szerint kezdenek el gondolkodni. A következő két-három évtizedben a Nyugat, Nyugat-Európa emberei párbeszédet fognak folytatni a távol-keleti országokkal, de mindannyian más-más nyelven fognak beszélni, mert a földi embereknek más-más elképzeléseik vannak arról, hogy az emberek itt a Földön mit éreznek és mit kellene érezniük emberi méltóságuk és emberi lényük szükségleteként. Erről nem lehet beszélni, ha nincs hajlandóság annak felismerésére, hogy a jövőben olyan dolgok is előkerülhetnek, amelyekkel az emberek jobban járnának, ha nem találkoznának.
Múlt vasárnap beszéltem már arról, hogy mostantól kezdve egyszerűen nincs értelme hatékony, gyümölcsöző eszméket keresni más utakon, mint amelyek a hétköznapi, fizikai tudatosság küszöbén túli igazság kereséséhez vezetnek. A hétköznapi fizikai tudatban nem találhatók hatékony szociális eszmék. Az igazán hatékony szociális eszméknek úgy kell feltárulniuk az emberek előtt, ahogyan azt múlt vasárnap vázoltam. Ezért a jövőben az embereknek minden erőfeszítést meg kell tenniük, hogy legyőzzék a szellemi világ küszöbének megismerésétől való félelmet. A mindennapi életben és a tudományok területén az emberek még sokáig képesek lesznek a szellemi világ küszöbén botladozni anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ott valahogy ellehetnek anélkül, de a szociális életben nem, ahol soha nem tudnak meglenni anélkül, hogy ne beszélnének állandóan a szellemi világ küszöbéről. A modern emberben ugyanis – ha öntudatlanul is, de egyre inkább hajlamos a tudatba lépni – ott van a késztetés, hogy olyan szociális struktúrát építsen ki, amelyben emberhez méltó módon élhet a Földön az ember.
Még ha meglehetősen homályosan, ösztönösen is, de az emberek Földünk különböző részein érzékelik, hogy mi az az emberi méltóság, emberhez méltó lét és így tovább. Az elvont modern szociáldemokrata úgy véli, hogy egyszerűen, ahogy ők mondják, nemzetközileg meg lehet határozni, hogy mi az emberi méltóság, az emberi jog és hasonlók. De ezt így nem lehet megtenni, mert a meghatározáshoz figyelembe kell venni, hogy a szellemi világ küszöbén túl az emberről alkotott kép megváltozik, hiszen az ember a szellemi-lelki világhoz tartozik. Így egy teljesen helyes, mindenre kiterjedő felfogás arról, hogy mi az ember, csak a szellemi világ küszöbének túloldaláról érkezhet. És valóban onnan érkezik. Mert amikor egy amerikai, egy angol, egy francia, egy német, egy kínai, egy japán, egy orosz az emberről beszél, de nem elégséges fogalmakat, nem elégséges elképzeléseket fejez ki, akkor a tudatalattija tartalmaz valami átfogóbbat, de azt még meg kell ragadni. És ami benne van, ez a mindent átfogó, arra törekszik, hogy belépjen a tudatosságba. Azt is mondhatjuk: a világtörténelmi fejlődésben ez a törekvés olyan messzire ment, hogy az ember alakja már az emberi szívben él. És az emberről alkotott kép figyelembevétele nélkül nem lehet szociális megértést kialakítani. Ez a kép él, de a tudatalattiban él. Abban a pillanatban, amikor a tudatalattiból kiemelkedik, abban a pillanatban, amikor valóban belép a tudatba, érthetővé válhat a fogalmi, gondolkodó képességek segítségével, elsajátított egészséges emberi értelem segítségéval, ami az érzékfeletti tudat képessége.
A ma szociális törekvésekkel rendelkező emberekben létezik egy emberkép, amely mindaddig öntudatlan, ösztönös maradhat, amíg fel nem ébred benne az igény, hogy tisztázza az egész kérdéskört, amiről beszélünk. Ha tisztán akar látni, csak akkor tudja ezt megtenni, ha a küszöb másik oldaláról érkező fényben vizsgálja meg a dolgot. Akkor a dolog úgy tűnik az objektív szellemi megfigyelő számára, hogy az emberkép, amelyet ösztönösen, kísértetiesen megpillant a lelkekben, nagyon különbözik a Nyugat és a Kelet embereiben. A jövőben ez a különbség végtelenül nagy lesz. De már most is minden valós tekintetben megmutatja magát. Lényeges szerepet játszik az orosz zavargásokban, a közép-európai forradalomban, az egészen Amerikáig húzódó Nyugaton készülődő felfordulásokban. Más szavakkal: ami készülődik, azt akkor érthetjük meg, ha az érzékfeletti tudat fényében tekintünk rájuk. Az érzékfeletti tudat adta képességekkel kell megérteni. Mert az érzékszervi tudatosság számára nincs mód arra, hogy elvezessen annak megértéséhez, ami az ember alakja a Nyugat és a Kelet emberei számára.
Ennek a felismerésnek a kidolgozásához meg kell ismerkedni két dologgal, két különböző alakkal, amelyekben a Küszöb Őre előtt ösztönösen, de határozottan megjelenik valami, ami az emberben lakozik, valami, ami akár meg is szállhatja. Nyugaton és Keleten egyaránt lehet az ember ezáltal megszállott. És amíg ez ösztönös marad, addig az ember megszállottja lehet ennek, de amikor tiszta tudatosságra jut, akkor ez a megszállottság megszűnik. Csak meg kell ismerkedni azzal, ami most valamilyen módon a tényleges tudatosságba, az érzékfeletti tudatosságba emelkedik, de amivel a tudatalattiban az ember megszállott lehet.
Az ember kétféleképpen tapasztalja meg a Küszöb Őre előtt azt, ami a tudatalattijában hullámzik, és ami nem ő maga, hiszen ő maga csak az, amit a tudat felfog. Két megjelenése, alakja van azoknak a dolgoknak, amelyek ösztönösen megszállottá teszik az embereket, két alakban jelennek meg a Küszöb Őre előtt. Más szavakkal, amikor a küszöbhöz ér, valami, ami az embert ösztönösen megszállottá teszi, vagy az egyik, vagy a másik alakban jelenik meg. Az egyik alak olyan, mint egy kísértet. Az, ami által valaki ösztönösen megszállt, az egyik esetben a Küszöb Őre előtt külső érzékelésként jelenik meg. Ez csak egy hallucináció, de külsőleg érzékelhető, tényként jelenik meg az ember előtt, és külső észlelésnek nyilvánítja magát. És úgy néz ki, mint egy kísértet.
Tehát valami az emberben ösztönösen él, az emberben hullámzik, A Küszöb Őre tudatosan felismeri, mert ott minden ösztönös véget ér, és szabadon betagozódik a szellemi életbe, az, ami ösztönösen él az emberben, a Küszöb Őre előtt kísértetként jelenhet meg. De akkor megszűnik ösztönösnek lenni. Nem kell félni attól, ha valami kísértetként jelenik meg, hiszen csak így lehet felismerni azáltal, hogy objektíven kívülről szemlélhetővé válik, így az, ami belül hullámzik, az valóban láthatóvá válik külsőleg, mint kísértet. Ez az egyik forma.
Egy másik forma, amelyben az említett ösztönösség megjelenik, egy rémálom. Az a forma nem egy külső érzékelés, hanem egy nyomasztó érzés vagy egy látomás, amelyben ennek a nyomasztó dolognak a következményei látszódnak, egy imaginatív tapasztalat, amit rémálomnak éreznek.
Akár rémálom, akár kísértet, az emberben ami ösztönösen él, megjelenhet, ha az ember azt tudatra akarja kelteni. És ahogy igaz az is, hogy az emberben élő minden ösztönnek apránként tudatosságra kell emelkednie, akár kísértetként, akár szörnyűségként, hogy az ember tökéletessé válhasson, mert csak így szabadulhat meg az ösztöneitől, úgy igaz az is, hogy az az emberi méltóságról való emberkép, ami Nyugaton és Keleten tudattalanul, ösztönösen él, így vagy úgy megjelenik az emberek előtt, és mindenekelőtt az egészséges emberi értelem segítségével érthető meg. Egészen valós, hogy a szellem kutatója, a szellem gyakorlati kutatója meggyőződhet róla, hogy egyes dolgok rémálomként, mások kísértetként jelennek meg; de amit tapasztal, azt azután szavakba kell önteni, és olyan történelmi és hasonló ábrázolásokat kell használni, amelyek az egészséges emberi értelem számára érthetővé teszik, azoknak, akik még nem rendelkeznek azzal az okkult képességgel, amellyel az ilyen dolgokat látni lehet.
Az nem lehet kifogás, hogy ezeket a dolgokat nem látjuk. Hiszen amit más lát, olyan ábrázolásokba öltözhet, amelyek egy egészséges emberi elme számára teljesen érthetőek. És nem arról van szó, hogy vakon kell bízni abban, aki látja ezeket a dolgokat. Elismerik, hogy képes a tudáshoz szükséges ösztönzést adni, de nem kell hinni neki. Mert amit közöl, az nyitott elmével teljesen érthetővé válhat az egészséges emberi elme számára.
A helyzet az, hogy azok az ösztönök, amelyek Nyugaton az ember képmásaként élnek, és igyekeznek behatolni a szociális struktúrába, a Küszöb Őre előtt kísértetként mutatkoznak meg. És az emberkép, amely az európai Keletnek és ázsiai peremvidékének népeiben él, rémálomként jelenik meg. Egyszerűen fogalmazva, az okkult tények a következők: Ha megpróbálsz leírni egy amerikait – a legkifejezettebbet –, leírva azt, amit ő a valódi emberi méltóság képének érez, és ha aztán ezt a képet okkult módon átdolgozva elvisszük a Küszöbőrhöz, és a Küszöbőr előtt elvégzünk rajta bizonyos műveleteket, akkor kísértetként fog megjelenni. És ha megpróbálod leírni azt, ahogyan egy ázsiai vagy egy művelt orosz hogyan képzeli el az ember képét, rémálomként fog megjelenni, amikor ezt a képet a Küszöbőrhöz visszük.
És mindaz, amit most elmondok, az okkult tapasztalat leírása, melynek alapja a történelmi impulzusokban, a történelmi fejlődésben rejlik. Mert ami az emberek szívében és lelkében ösztönösen kialakul, az történelmi alapon alakul ki. A nyugati népek: az angolok, a franciák, az olaszok, a spanyolok, az amerikaiak szívében, csak bizonyos történelmi impulzusokból gyökerezett meg az emberkép, persze nem teljes, tiszta tudattal, hanem ösztönösen, fejlődésük folyamatában, az ókortól a mai állapotig tartó fejlődésük során, és ezt az emberképet jellemezni is csak történelmi impulzusokból lehet megfelelő módon.
Ezt az emberképet, mind Nyugaton, mind Keleten, egy másikkal kell felváltani, melyet a szellemtudományos vizsgálódás révén lehet megtalálni; és csak ez képezheti a szociális szerveződés alapját, nem pedig egy kísértet vagy egy rémálom. Ha valaki tudással vizsgálja: miért kísértet az ember képe? – ha elgondolkodunk ennek okain, feltételezhetjük, hogy az az ösztön, amely a nyugati világ emberképéhez vezetett, és amely a közelmúltban például az úgynevezett „wilsoni békeprogramhoz”* vezetett, s amely oly sok hívet szerzett, sokkal korábbi időkre vezethető vissza, az ókori Római Birodalom kísértetén alapul.
Mindaz, ami történelmileg apránként fejlődött, és ezért elavult, vagyis luciferi-ahrimáni jellegű, már nem felel meg a modernitásnak, hanem a letűnt idők kísértete – mindez a romanizmus kísértete. Kétségtelen, hogy sok minden van a nyugati kultúrában, aminek semmi köze a romanizmushoz. Az angol nyelv országaiban például természetesen sok mindent találunk, aminek semmi köze hozzá. Még magukban a romanizmus országaiban is sok mindent találunk, aminek semmi köze a romanizmushoz. De mi nem erről beszélünk, hanem az emberképről, mivel azt a szociális struktúrába be kell illeszteni. Az összes felsorolt országban az ösztönösséget ma az határozza meg és befolyásolja, ami a latin kultúrában alakult ki. Ez teljes mértékben a latin gondolkodásmód terméke, amely a negyedik Atlantisz utáni kultúrához tartozik. Ez nem élő valami, ez a halottak kísértete. És ez a kísértet jelenik meg az objektív okkult kutató számára, amikor képet akar alkotni magának arról, hogy a Nyugat felől érkezve minek kellene uralnia a világot.
Ezekről a dolgokról nem szabad tudománytalanul beszélni, mivel az emberiség jelenlegi állapota ezt már nem teszi lehetővé. A feladat itt az, hogy egyenesen a tények szemébe nézzünk. A romanizmus kísértete kóborol végig a Nyugat országain, és amikor ismét felhívom a figyelmet arra, hogy mi lesz a Nyugat különböző népeinek, és különösen egy népnek, a franciáknak a sorsa, akkor azt kell mondanom, hogy azt sok tekintetben a franciáknak a romanizmus szellemével való legintenzívebb kapcsolata fogja meghatározni, hogy egész temperamentumuk és jellemük ösztönös tulajdonságai miatt nem lesznek képesek megszabadulni a romanizmus kísértetétől. Ez, mint látják, az ügy egyik oldala, és ez a Nyugathoz kapcsolódik.
A másik oldal Keleten nyilvánul meg, ahol egy bizonyos emberképnek szintén hatékony ereje van, mivel annak be kell lépnie a szociális struktúrába. Ezt a képet általánosságban az jellemzi, hogy olyan feltételek közt létezik, amikor – mint már említettem – a hatodik kulturális korszak készülődik Európa keleti részén. De ha modern szemszögből nézzük, akkor kiderül, hogy ami ma Kelet-Európában és ázsiai peremvidékén él, az nem az a kép, amit az emberek egyszer majd természetesen kialakítanak a jövőben, és amit már ma is alakítaniuk kell a tudás alapján, hanem az a most élő kép, amelyről ha a Küszöbőrhöz közelítünk, és rátekintünk, kiderül, hogy egy rémálom.
Ez a kép azért rémálom, mert az ösztönök, amelyek Keleten e kép meghatározásában érvényesülnek, egy még tökéletlen erőből táplálkoznak.
Csak a jövőben, a hatodik Atlantisz utáni kultúrában fognak teljes mértékben kibontakozni. A fejlődésükhöz való erőnek impulzusokra van szüksége, amelyek támogatják őt. Az erőnek szüksége van – még mielőtt a tudat felébredne, és a tudatnak éppen Keletről kell felébrednie – egy ösztönös támogatásra. És ez az ösztönös támasz, amely ma csak a keleti emberekben él, rémálomként hat, amikor az ember képét formálja. És ahogyan a romanizmusból megmaradt összes impulzus, és a régi, elavult impulzusok előre meghatározott módon hatnak az emberkép kialakulásában Nyugaton, úgy Keleten is kell, hogy a rémálomnak legyen támasza, de az emberképnek ott teljesen titokzatos módon meg kell szabadulnia ettől a támasztól. És amikor az ottani rémálmot leküzdötték és elvetették, amikor az emberek megértik, hogyan működik, amikor felébrednek belőle, akkor megértik, hogy valójában mi történt velük.
Az erő, amely most Keleten terjeszti ki tevékenységét, még nem élte túl korát; és épp a modernitásban tevékenykedik igazán. Ez az az erő, amely a brit világhatalomból ered. Ahogy Nyugaton az emberképet a romanizmus impulzusai kísértetté változtatják, úgy Keleten az emberképet az emberek lelkébe úgy pecsételik bele, hogy a rémálommá válik bennük mindaz, ami a brit világhatalom törekvéseként még sokáig fog működni a világban.
Tehát ami a Római Birodalomban tudatos volt, az most a modern Nyugaton kísértetként lesz megtapasztalható, az pedig, ami készülőben van, ami éppen a modernitásban aktív – a brit-amerikai világhatalom impulzusa -, az rémálomként, a rémálom támaszaként marad a világban, hogy Keleten az embereket a megfelelő emberkép tudatos megszületéséhez vezesse.
Az ilyen dolgokat ma már kényelmetlen kimondani, és az emberek kényelmetlenül érzik magukat, ha hallgatják őket. De a világ fejlődésének egy olyan korszakába érkeztünk, ahol bármit el lehet érni, de csak akkor, ha az ember a megismerésből, a teljes tudatosságból kiindulva objektíven nézi a világ dolgait, objektíven ismeri fel őket. Más módon nem lehet tovább jutni. És mindaz, amit a mai világban végeredményben megvalósítanak, azzal a céllal valósul meg, hogy az ember ezt a létesülést egy más irányba fordítsa. Nem folytatódhat úgy tovább, hogy az ember továbbra is hagyja magát a régi módon gondolkodni, mert a Föld bizonyos régióiban a dolgok felülről lefelé teljesen megváltoztak, és arra kényszerítik az embereket, hogy másképp gondolkodjanak.
Manapság találhatunk olyan embereket, akik néhány hét alatt „bátor” – persze idézőjelben – royalistából szélsőséges republikánussá vagy Isten tudja, mi mássá váltak. Egy és ugyanazon emberek! Nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek, akiknek régen royalistának kellett lenniük, éppoly kevéssé hasznosak az emberiség számára, mint azok, akiknek ma szocialistáknak kell lenniük, sőt, akik kénytelenek royalistákból bolsevikká válni. De ezt nem szabad megtenni. Az ember vagy az egyik, vagy a másik lehet. Meg kell érteni, hogy csak az hat gyógyító módon, ami egy szabad emberi lélek szabad döntéséből fakad, amiről az ember maga döntött, amire érzése, szíve törekvéseinek mérlegelésével jutott el, megismerve előbb azt a dolgot, amely felé lépni akar. Mindenekelőtt erről van szó. Máskülönben folyton azt tapasztalnánk, hogy a körülmények nyomása alatt a dolgokat hol így, hol úgy ítéljük meg. Ma például valaki Ludendorffot* bűnözőnek nevezi, miután hat héttel ezelőtt még nagyszerű katonai vezetőnek gondolta. Az ilyen ember, akinek sem a korábbi, sem az újabb ítélethez nem volt semmilyen alapja, mivel nem a szabad szív szabad döntéséből született meg, mindkét esetben ugyanolyan értéke van az emberiség fejlődése szempontjából. Mert nem arról van szó, hogy elvontan igazunk legyen – ebben az esetben mind az egyik, mind az azzal ellentétes állítás általában hamis –, hanem arról, hogy fejlesszük ki a képességet arra, hogy valóban saját ítéleteket alkossunk. És a szellemtudomány jó útmutató lehet az önök számára ebben.
Újra és újra szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy a szellemtudomány területéről, amit valahol elmondtam, kiderül, hogy rosszul érthető. Ez azért van, mert az embereknek nincs meg az a szükséges akaratuk, hogy tökéletesen egészséges emberi értelmüket alkalmazzák arra, amit hallanak. Nehezen értik meg a közléseimet, mert nem találják elég kényelmesnek, hogy belemerüljenek.
Már többféleképpen beszéltem az elmúlt évek úgynevezett katonai katasztrófájáról, amely még ma is tart. Remélem, most már felfogták, hogy az elmúlt hetek eseményei teljes mértékben azt erősítették meg, amit önöknek és másoknak itt néhány évvel ezelőtt mondtam. Semmi más nem történt, mint amiről akkoriban beszéltünk. És még a térkép** is, amit annak idején ide a táblára rajzoltam – most láthatják, hogy a valóságban is megvalósul.
Az itt említett dolgokat nem egy vasárnapi ebéd utáni prédikáció értelmében kell érteni, hanem abban az értelemben, ahogyan értendőek – mint amelyek tényleges impulzusokból származnak, amelyek vagy megvalósulnak, vagy meg akarnak valósulni. Ezért nem tudom megállni – bár néha ismétlésnek tűnik -, hogy ne hívjam fel újra és újra a figyelmet bizonyos módszertani elvekre. Ezek a módszertani alapelvek a legfontosabbak a szellemtudományos megismerés területén, és korunkban semmiképp sem lehetünk meg nélkülük. A szellemtudománynak a lelkünkre gyakorolt hatása sokkal szükségesebb, mint ennek vagy annak az igazságnak az absztrakt, egyéni megismerése. És minden alkalommal láthatják és újra megtapasztalhatják, hogy egy adott külső esemény megértésében a lélekszerkezetnek épp azt a fajtáját használjuk, amely a szellemtudomány révén alakul ki.
Hányszor hangsúlyoztam az évek során, hogy milyen szörnyű, amikor az emberek folyton felteszik a jól ismert kérdést: ki a hibás ezért a világháborús katasztrófáért? Közép-Európa, az Antant vagy ki más? A bűnösség kérdését ugyanis egyáltalán nem lehet megválaszolni. A kérdést egészen másképp kell feltenni. A kérdés helyes megfogalmazása a lényeg. Csak így lehet elegendő, alapos, valódi megértésre jutni. De ma sok embernél reménytelen a megértésre apellálni. Sok minden, amit ma Párizsban írnak, például azt a benyomást kelti bennem, hogy semmi köze sincs a mai szerencsétlenségekhez, hanem valami egészen másról szól, valami olyasmiről, ami korábban Berlinben vagy valahol máshol történt. Egyáltalán nem arról van szó, hogy megítéljük, mi megengedett és mi nem – mindenekelőtt tényszerű ítéletekre gondolok -, hanem arról, hogy ezek az ítéletek szabad megértésből származzanak, szabad lélekben alakuljanak ki. Ez az, ami lényeges.
Ha visszaemlékeznek néhány dologra, amit az elmúlt hetekben itt elmondtam, akkor látni fogják, hogy az időközben bekövetkezett események sok mindent megerősítenek. Mondtam például, hogy a háború kitöréséhez jelentősen hozzájárult az a tény, hogy a központi hatalmak kormányaiban sok idióta volt. Amit itt a legutóbbi előadásaimban idéztem, az ezen a héten teljes mértékben megerősítést nyert, mivel megfontolásaim teljesen egybeestek a bajor kormánytól származó kinyilatkoztatásokkal, amikor a bajor kormány és a berlini bajor követ, Lerchenfeld-Köfering gróf közötti levelezés nyilvánosságra került. Az ilyen dolgokon keresztül egyre nyilvánvalóbbá válik az a kép, amelyet az évek során úgy alkottam meg önök előtt, hogy a dolgokat újra és újra a helyes kérdésfeltevésre szűkítsem. Egyfajta érdem – ezeket a dolgokat ma is hangsúlyozni kell –, hogy Kurt Eisner, aki egyenesen a börtönből indulva ilyen figyelemre méltó módon vállalta a miniszterelnöki posztot, ennek a levelezésnek a közzétételével kezdte meg tevékenységét. Manapság, amikor már sok szó esett azokról az emberekről, akik méltatlanul teljesítették kötelezettségeiket, olyan emberekről is szólni kell, mint a jelenlegi bajor miniszterelnök, akinek nincs szüksége hízelgésre.
Magától értetődik, hogy minden ember, a karmájának megfelelően, és aszerint, ahogyan az a karma őt a világban elhelyezi, képes lesz vagy köteles lesz egyik vagy másik helyen ítéletet hozni. Ha valaki szociális megértésre akar jutni – erről már beszéltem különböző összefüggésekben –, akkor arról kell beszélni, hogyan lehet elsajátítani a személy megértését, hogyan lehet érdeklődést kifejleszteni a személy iránt, érdeklődést a különböző emberek iránt. Az ember megismerésére való törekvés a jövő feladata, a jövő legfontosabb feladata. De ehhez meg kell tanulni néhány, mondhatnám úgy is, ösztönt, hogy a szimptómákból kiindulva hozzuk meg ítéleteinket. Ezért tartottam önöknek előadást a történelmi szimptomatológiáról.
Egy olyan személy, mint Kurt Eisner bajor miniszterelnök* különösen érdekes, ha figyelembe vesszük például a következő tényeket. Itt most nem valami aktuális dologra utalok, hanem egy pszichológiai töredéket szeretnék illusztrálni önöknek.
1914 júliusának utolsó napjaiban, amikor még sem jobbról, sem balról nem hangzott el a hadüzenet, Kurt Eisner Münchenben azt mondta, hogy ha most valóban kitörne a világháború, akkor nemcsak a nemzetek szakadnának szét, hanem akkor Közép-Európában minden trón összeomlana. Ez lesz a szükségszerű következmény. – És hű maradt önmagához. Münchenben egy éven keresztül egy kis csoportot gyűjtött össze, amelyet a rendőrség folyamatosan zaklatott, és csoporttal dolgozott. Amikor egy döntő pillanatban sztrájk tört ki Németországban, börtönbe került, de mostanra már azt a bajor miniszterelnöki székre cserélte. Ő a tisztesség embere. Nem akarom dicsőíteni őt, mivel olyan idők jöttek el, amikor az ilyen ember hibát hibára halmozhat. De jellemezni tudok valamit, ami itt az egésznek a lényege. Ez abban áll, hogy képesnek kell lenni arra, hogy minden, a világban megjelenő dolgot, megfelelően értékeljünk, mint szimptómát, és a szimptómákból kiindulva következtetni arra, hogy mi van mögöttük, még ha hiányzik is a képesség, hogy a szimptómák mögött a szellemit lássuk. Arra kell törekedni, hogy legalább közvetve meglássuk a tünetek mögött a szellemit. És a jövőben különösen szükség lesz arra, hogy az ember az embert megértse. A frázisok, programok, leninizmusok nem oldják meg a szociális kérdéseket, hanem csak az ember ember általi megértése, amely akkor jöhet létre, ha az egyén képes a többi embert a benne lévő örökkévaló külső megnyilatkozásaként felismerni.
Láthatják, ha képesek elfogadni, amit arról mondtam, hogy az ember Nyugaton a Küszöb Őre előtt kísértetként, Keleten pedig rémálomként viselkedik, akkor ezzel együtt bizonyos értelemben egy impulzust fognak érezni, hogy a modern kapcsolatokat helyes fényben lássák. Nyugaton az ember leszálló képét látjuk, amely ezért olyan, mint egy kísértet; Keleten a felemelkedő képet, amelyet nem szabad teljesnek tekinteni jelenlegi formájában, mivel az csak a rémálom imaginációja, és csak a rémálom leküzdése után veheti fel valódi formáját. Ezért kell mélyebbre ásnunk, ha ma egyáltalán szociális problémákról akarunk beszélni. És azok a dolgok, amelyeket mély értelemben látunk, azok mindenekelőtt olyanok, amelyek a gondolkodásnak ahhoz a módjához kötődnek, ami az egész emberből születik, különböző módon születik minden egyes emberben az egész Földön.
Az ok, ami miatt a romanizmus kísértete mostanra ilyen mély befolyásra tudott szert tenni, abban rejlik, hogy az emberi gondolkodásban az ószövetségi világképet valójában nem sikerült legyőzni. A kereszténység a kezdeténél áll. A kereszténység még nem fejlődött ki eléggé ahhoz, hogy valóban áthassa az emberi lelkeket. A katolikus egyház, mely minden teológiai kérdésben teljes mértékben a romanizmus kísértetének befolyása alatt áll, keveset tesz hozzá ehhez. Ez a római egyház, amint arra már többször rámutattam, inkább visszatartja, mintsem bevezeti Krisztus alakját az emberi szívekbe és lelkekbe. A római egyház által a Krisztus megértésére alkalmazott képzetek ugyanis teljes egészében az ókori Római Birodalom szociális és politikai struktúrájának képzetei. Még ha az emberek nem is tudnak róla, ez működik az ösztöneikben.
Azok az eszmék, melyek az Ószövetségben érvényesek voltak, amelyeket az ószövetségi judaizmushoz tartozónak nevezhetünk, a romanizmus szekularizálta. És még ha a romanizmus ellentétes is a judaizmussal, ez csak külsőleg van így, de szellemileg nem. A judaizmus kerülő úton, a Római Birodalmon keresztül érkezett korunkba, és mint egy kísértet, úgy nyilatkozik itt meg. Ezért meg kell keresnünk az emberekben ennek a kereszténységgel nem áthatott ószövetségi gondolkodásnak a valódi forrását. Választ kell adni a kérdésre: milyen erők táplálják ezt a gondolkodást, és milyen ez az ószövetségi gondolkodás?
A gondolkodás attól függ, ami a vérrel együtt nemzedékről nemzedékre öröklődik. Az ilyen irányú gondolkodás képessége, amely az Ószövetségre volt jellemző, a véren keresztül öröklődött a nemzedékek egymásutánjában. Az apáinktól örökölt képesség pusztán azzal, hogy emberként születünk, hogy már születésünk előtt embrionális állapotban voltunk, már magában foglalja az ószövetségi gondolkodást, hiszen a gondolkodás képességeit szüleink véréből örököljük, amelyben élnek.
A mi gondolkodásunk két részre, két tagra oszlik. Az egyik gondolkodásmód az, ami a születésünket megelőző fejlődésnek köszönhető, és amit apáinktól és bizonyos mértékig anyáinktól is örökölünk. Azért tudunk úgy gondolkodni, mint az ószövetségi korban, mivel embriók voltunk. Ez az óhéber nép lényéhez tartozik, amikor abban a világban, amelyen az ember születése és halála között keresztülmegy, semmit sem akar megtanulni azon kívül, mint amit embrionális fejlődése során képességként megkapott. Az ószövetségi gondolkodást akkor lehet megérteni, ha úgy közelítik meg, ha azt mondják maguknak: ez az a fajta gondolkodás, amivel az embrió létünkből adódóan rendelkezünk.
A másik gondolkodás, amelyet ehhez az első gondolkodáshoz adunk hozzá, az a gondolkodás, amelyet az embrionális idő után, az individuális fejlődés folyamatában fejlesztünk ki. Az ember különféle külső dolgokban mindenféle tapasztalatra tesz szert, de ezeket nem használja fel arra, hogy valóban átalakítsa a gondolkodást, így még ma is, sokkal nagyobb mértékben, mint azt gondolnánk, az ószövetségi gondolkodás működik tovább. Az ember a születés és a halál között arra kényszerül, hogy itt, a fizikai földön éljen. De az itt szerzett tapasztalatait nem itatja át azzal a gondolkodással, amelyet valójában ebben a tapasztalatban kap. Ha mégis, akkor azt a legkevésbé, legfeljebb ösztönösen teszi. Nem dolgozik a kapott tapasztalatokkal olyan mértékben, hogy új gondolkodásmód szülessen. Ezt csak a modern értelemben vett okkultista teszi igazán. Úgy használja fel az életet, amit itt él, hogy ily módon új ébredésre jut, ahogyan a megszületett gyermek is új életre ébred. Aki a „Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez” értelmében dolgozik, az ismét felébred, és ez a felébredés úgy kapcsolódik előző életéhez, mint az újszülött élete az embrionális állapotához. De a hétköznapi életben az ember, bár kénytelen tapasztalatokat szerezni, csak azt a gondolkodást, azt az erőt alkalmazza rájuk, amelyet még az embrionális állapotában szerzett. Így élnek az emberek a Földön. Tapasztalatot szereznek, és aztán összekapcsolják a gondolkodásnak azzal a tartalmával, azzal a gondolkodási formával, amelyet az embrionális állapotban kaptak, és amely ezért a véren keresztül öröklődik nemzedékről nemzedékre.
Most pedig érintsünk egy alapvető fontosságú tényt. Ez a tény az, hogy a Golgotai Misztérium, mint egyedülálló jelenség, nem érthető meg azzal a gondolkodással, amelyben csak az embrionális fejlődés erői lakoznak. Ezért már rámutattam az e látogatásom alkalmával tartott előadásaimban, hogy a Golgotai Misztérium nem érthető meg a közönséges fizikai gondolkodással. Hogy őszinte legyek, nem is lehet addig felismerni, amíg az ember a fizikai gondolkodást használja. A Golgotai Misztériumot, melyet Krisztus egészen áthat, nem a Hold-, hanem a Nap-erőkben kell felfogni, abból a szempontból, amelyet itt a születés utáni életben fejlesztünk ki. Ez a nagy különbség a Krisztussal áthatott és a Krisztussal át nem hatott emberek között.
Aki nincs áthatva Krisztussal, az a vér által örökölt gondolkodásmóddal rendelkezik. Aki Krisztussal át van hatva, az a világot a világban egyénileg, élettapasztalat útján szerzett gondolkodása révén érti meg, amikor a kapott tapasztalatot a „Hogyan juthatunk el a magasabb világok megismeréséhez” című könyvben leírt értelemben szellemiesíti át.
Fontos megérteni, hogy a gondolkodás, amelyben az embrionális fejlődés ereje él, Isten mint az Atya megismeréséhez vezet. És az a gondolkodás, amely a világban az egyéni életen keresztül már az embrionális fejlődés után kialakul, elvezet Isten Fiúként való megismeréséhez.
A törekvés, hogy csak azt a gondolkodást használjuk, amely Jahve gondolkodása, egészen a tizenkilencedik századig állandó volt. A gondolkodás azonban csak azt képes megérteni az emberben, ami a benne lévő természetes rendhez tartozik. Ez azért van így, mert – tudják, Jahve a hét Elohim egyike -, mert Jahve Isten, mint a hét Elohim egyike uralta az emberi tudatot, és kiszorította a többi Elohimot. Emiatt a többi Elohim az úgynevezett illúziók szférájába került, azaz fantasztikus lényeknek tekintették őket. Így Jahve Isten átmenetileg félrelökte ezeket a szellemeket, és az emberi tudatot azzal hatotta át, ami csak az embrionális fejlődést megelőzőből időből származott.
És ez így ment egészen a XIX. századig. És mivel Jahve Isten megfosztotta trónjától a többi Elohimot, és ők csak Krisztus Individualitása által tudták először megjeleníteni magukat – így ők a jövőben az Ő hatalma által fognak egymás után különböző módokon megnyilvánulni –, ezért az emberi természet alacsonyabb, elemibb szellemi lények befolyása alá került, akik szemben állnak az Elohim törekvéseivel.
Az emberi tudat fejlődése tehát olyan volt, hogy a többi Elohim megdöntésével Jahve Isten egyedi uralkodóként lépett be az emberi tudatba. És mivel a többi Elohimot megdöntötték, az emberi természet végül az Elohimnál alacsonyabb rendű lények befolyása alá került. Így egészen a XIX. századig nemcsak Jahve, hanem más istenek is átvették az Elohim helyét. És amikor a kereszténység elterjedt – folytonosan hangsúlyozom, hogy most a legelején áll – az emberiség nem volt képes megérteni azt, és éppen azért, mert az emberek nem tudták érzékelni az Elohim hatásait, hanem a Jahve-gondolkodástól függtek, és ezen kívül még az Elohim ellenfeleinek befolyása alatt maradtak.
És így a XIX. században, vagy inkább a XIX. század 40-es éveiben egy különleges fordulópont következett be, ahogyan azt már sokszor hallották. Jahve befolyását az emberi tudatosságra fokozatosan kezdték legyőzni azok a szellemek, akiket ő maga hívott el. Jahve erőivel az emberben csak azt lehet megérteni, ami a természeti rendhez tartozik benne, ami így a vérrel áll kapcsolatban. De e szellemek hatására a természetben a szellemiek korábbi keresése a szokásos ateista természettudománnyá, a szokásos ateista természettudományos gondolkodássá, a gyakorlati szférában pedig a szokásos utilitarista gondolkodássá változott. És ez a 40-es években történt, abban az időpontban, amiről már beszéltem*.
És mivel Jahve kiengedte a kezéből az általa elhívott szellemeket, az ószövetségi gondolkodás átment az új idők ateista természettudományába, amely a szociális gondolkodás területén marxizmussá és hasonlókká lett, így a szociális élet területén most a természettudományos színezetű gondolkodás uralkodik.
Mindez sok mindenhez kapcsolódik azokból, ami közvetlenül a mai napokban játszódik le. A mai emberben ott ül a naturalizmussá átalakult ószövetségi gondolkodás. Sem a nyugati, sem a keleti emberkép nem nyújt elegendő védelmet ezzel a gondolkodással szemben. Mert megakadályozza az embert abban, hogy valóban és helyesen megértse a dolgokat.
Ma már kézzel fogható, hogyan akadályozzák meg az emberek maguknak, hogy megértsék, mi történik. Időnként a patológiáig megy a dolog. A úgynevezett háborútörténelem elmúlt két éve – ezt ismét elmondom – pszichiátriai, szociál-pszichiátriai jelenség. A megtörtént események egy olyan ember számára, aki megérti őket, aki képes azokat a megfelelő módon összekapcsolni, a legjobb tünetegyüttes az elmúlt és az elkövetkező évek szociál-pszichiátriájában. Természetesen egy sokkal finomabb pszichiátriáról beszélünk, mint amire a materialista orvostudomány gondol, mert a fakultásokon tanult pszichiátria a legkevésbé sem alkalmazható egy olyan személyre, mint például Ludendorff.
De meg kell tanulni a közelmúlt történelmének egy jó részét ebben a fényben látni. Néhány barátom talán emlékszik arra, hogy a katonai katasztrófa kezdetén nem egyszer hangsúlyoztam, amikor könnyű szívvel elhangzott ez vagy az: ez a katonai katasztrófa lehetetlenné teszi, hogy a történetét dokumentumok és levéltári anyagok alapján megírják. Hogy ez a katasztrófa hogyan következett be, azt csak az értheti meg, aki megérti, hogy a döntő események 1914. július végén és augusztus elején az emberek elsötétült tudatánál történtek. Az embereknek az egész földön el volt sötétülve a tudata, és az ahrimáni erőknek erre az elsötétült tudatra való hatása alatt mentek végbe azok az események Ez a tények megismerésén keresztül tárul fel a szellemtudomány segítségével. Valamikor majd szükségessé válik, hogy megértsük, mi ment végbe akkor, amit csupán dokumentumok alapján csak Ranke, Bukle Ranke, Bukle** módján lehetett megírni. Ezt fontos szem előtt tartani!
A szimpátiák és antipátiák önmagukban semmit sem érnek, ha az ember ki akarja dolgozni az ítélkezés irányát. Az elmúlt években azonban kizárólag a szimpátiából és antipátiából ítélkeztek, s az elmúlt években és ma is így ítélkeznek. Kétségtelenül a szimpátiák és antipátiák hatása alatt is lehetségesek helyes ítéletek, de az embernek az ítéleteivel a dolgok tényleges állapotába való behatolása szempontjából nincs különösebb jelentőségük. Különösen alaposan meg kell vizsgálni azokat az utakat, amelyeken az ilyen vagy olyan úton orientált ítéletek járványszerű jelleget öltöttek, ha az emberek ítélőképességének fejlődését akarjuk vizsgálni az utóbbi években.
Mit hittek, mit fognak hinni emberek milliói Közép-Európában, amíg ez létezett? És mit hisznek és mit fognak hinni Közép-Európán kívül még hosszú ideig?
A lényeg azonban az, hogy végül hozzászokjunk ahhoz, hogy tanuljunk az eseményekből, hogy megtanuljuk a dolgokat az események alapján megítélni.
Látják, kiderül, hogy az események súlya döntő, meghatározó lehet az emberek számára, különösen a jelen eseményei, amelyek teljesen eredeti módon játszódnak le, olyan módon, ahogyan még soha nem játszódtak le. Sarkalatosan ellentétes dolgok egyesülnek!
Legutóbb felhívtam a figyelmüket arra, hogy a bolsevizmus átültetése Oroszországba Ludendorff jelentős segítségével történt. Ezeket a dolgokat, amelyeket a Központi hatalmak területén kívül természetesen nem volt szükséges elmondani, már elégszer elmondták. De az emberek ezt nem akarják meghallani. Többször is megtapasztaltam egy élményt, amit itt már egyszer említettem, egy különösen fontos élményt! Az általam kidolgozott anyag – már beszéltem róla, de azt akarom, hogy emlékezzenek rá, ezért folyamatosan ismétlem; a világnak tudnia kell, miről van szó – két részből áll. Második része viszonylag visszafogott formában tartalmazza azt, amit akkoriban el kellett mondani, és amit most röviden a szociális viszonyokról elmondok. Az első rész pedig azt tartalmazza, amit szükségesnek tartok megvitatni és tovább terjeszteni az általam jelzett módon*.
Megtaláltam a megfelelő embereket, akik elolvasták, amit írtam, és a következő választ adták: „De ha csak az első pontodat hajtanád végre, a német császárnak máris le kellene mondania!” – Erre csak annyit tudtam mondani: Ha így van, akkor így kell lennie. A világtörténelem megerősítette a következtetésemet. A lemondásnak meg kellett történnie. De ennek nem úgy kellett volna megtörténnie, ahogy megtörtént; egy belső, szabad döntésből kellett volna megtörténni. Ez az első pontból magából következett. Ez a bekezdés természetesen nem arra hívott fel, hogy „A német császár mondjon le!” – de ott egy meghatározott követelmény lett felállítva. Ha teljesült volna, a lemondás egészen más körülmények között történt volna, mint ahogy most történt.
Nem tudtam elérni, hogy az emberek megértsék, hogy amit ott írtam, az a valóságból fakad. Úgyhogy az első ponttal kapcsolatban sem mentek előre a dolgok. Amikor a külügyminiszternek bemutattam az ügyet, azt mondtam: „Választani kell: vagy okosak lesznek, és most az észérvek alapján cselekszenek, vagy pedig forradalmat fognak megtapasztalni, amelynek az elkövetkező években kell bekövetkezni, és amely egészen a közeljövőben fog elkezdődni”.
És ha igaz volt az, ami a nagy távlatból való rátekintésnél kiderült, akkor helyes volt, hogy a német császár lemondott a trónról, és helyes volt ilyen javaslatot tenni. És ha eközben más, csak a belső köre ismeretein alapuló vélemény lett megfogalmazva, akkor azt egyáltalán nem kellett komolyan közölni.
Természetesen az sem volt szükséges, hogy azok az utóbbi események történjenek, amelyek, mondhatnám, teljes világossággal feltárták Ludendorff agyának beteges lelkiállapotát; de erről is lehetett tudni már jóval korábban. Jóval korábban is rámutattam már erre. De ha a szellemtudományok szférájából nézzük, láthatjuk, hogy az emberek manapság mennyire ódzkodnak tőle, mert félnek tőle.
A lelki félelem olyasvalami, ami nagyon jelentős, kolosszális szerepet játszik manapság az emberek karakterében. Különböző álarcok alatt jelenik meg. A lelki félelem, a vonakodás attól, hogy megközelítsünk valamit, nagyon különleges szerepet játszik. Ha a jelenlegi eseményeket ebben az összefüggésben vizsgáljuk, akkor azok annak tünetei, ami a háttérben rejlik. Vegyük legalább az elmúlt napok eseményeit.
Hogy az események úgy fognak alakulni, ahogyan most alakulnak, ezt már régen tudhatta mindenki, aki a német viszonyokat és a német hadsereget figyelte. Vegyük például Ludendorffot, aki csak 1918. augusztus 8-án jött rá, hogy nincs győzelmi helyzetben. Ő egy „praktikus” ember volt. Emlékezzenek mindarra, amit az évek során a gyakorlati emberekről, a gyakorlati emberek gyakorlatlanságáról mondtam! Egy minden tekintetben tévútra tévedt gyakorlati ember volt, és akinek csak a végén, augusztus 8-án tudatosult, hogy a rendelkezésére álló hadsereggel nem győzhet.
A dolgok mélyére hatoló emberek már 1914. szeptember 16-án felismerték, hogy ezzel a hadsereggel lehetetlen győzni. De hogyan viselkedett Ludendorff 1918-ban? Meghívta Ballint* a házába, és megkérte, hogy menjen el végre a császárhoz, és fejtse ki neki, hogyan állnak a dolgok, mivel Ballin nagyon jó barátságban volt a császárral. Önök ezt kérdezik: De hát nem volt birodalmi kancellár? Dehogynem, de a neve Hertling volt. Vagy nem volt akkor külügyminiszter? Ilyen is volt, de az Paul von HintzeH volt, aki a legsötétebb udvari lakosztályból lépett elő. Természetesen ott volt még a Reichstag és a népélet tartozékai, amelyekről sajnos nem érdemes beszélni. Ludendorff ezért meghívta Ballint a házába, és utasította, hogy magyarázza el a helyzetet a legfelsőbb katonai parancsnoknak. Ballin útnak indult, oda, ahol a császár tartózkodott, hogy – természetesen figyelmen kívül hagyva a valódi eseményeket (mivel Ludendorff nem találta azokat teljesen kedvezőnek) – hogy jelentse őfelsége számára, a legfőbb katonai parancsnok jelenlétében, hogy bizonyos intézkedések történtek. Ezt a „jelenlétet” természetesen bárki értékelhette, aki ismerte a körülményeket. Röviden: Ballin, aki jól ismerte a császárt és okos ember volt, felment a legmagasabb „Wilhelm-szférába”, hogy a császárnak ismertesse a dolgok állását. Persze ezt csak akkor tehette volna meg, ha szemtől szembe tudott volna beszélni a császárral, ami általában eléggé elérhető volt számára, azonban volt egy alkalom a múltban, amikor Ballin még a háború legelején el akart magyarázni valamit a császárnak, és az egy női legyezővel – igen, … megveregette az arcát. De a női legyezővel kapott pofon ellenére Ballin ezúttal az események fontossága miatt úgy döntött, hogy elmeséli azokat régi barátjának. Ez utóbbi azonban magához hívatta von Berg urat, aki azonnal rájött, hogy a császár azt akarja, hogy elterelje a beszélgetést, mert nem akarja hallani az igazságot. Így nem került sor a beszélgetésre, melyre sor kellett volna, hogy kerüljön.
Ezt pszichológiai fenoménként hoztam fel. Itt egy olyan embert látunk, aki a legfontosabb események közepette van, és fél meghallani az igazságot, amit egy másik hozott neki, és nem engedi meg, hogy elhangozzon az. Pontosan így néz ki. És ez a jelenség ma rendkívül gyakori. Ballin tehát nem tudta meggyőzni a „legfőbb katonai parancsnokot” semmiről, mert nem tudta neki kifejteni a lényeget. Ludendorff ekkor meghívta von Hintze urat, hogy megegyezzen vele: kérjen fegyverszünetet az Antantnál. Beszélgetésükre nem sokkal 1918. augusztus 8-a után került sor. Von Hintze úr megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot Wilsonnal***, de ezt csak 1918 októberében tette meg, annak ellenére, hogy már akkor világos volt: megtörténhet az, ami meg is történt néhány héttel később, már Max von Baden herceg szerencsétlen sorsú miniszterelnöksége idejénB.
Max von Baden herceg úgy döntött, hogy Berlinbe megy, és ott valamit másképp csinál. De ekkor Ludendorff felhívást tett, hogy 24 órán belül le kell tenni a fegyvereket, különben a legnagyobb szerencsétlenség következik be. És Max von Baden herceg, korábbi döntésével ellentétben, ezt meg is tette. Öt nappal később Ludendorff kijelentette, hogy tévedett, és nem volt szükség fegyverletételre!
Ez egy példa arra, hogy a gyakorlati emberek, akik a legkevesebb tiszteletre sem méltók, hogyan viszonyulnak a világ eseményeihez, milyen hangulattal és milyen gondolati erővel közelítenek hozzájuk. De itt is van az az út is, amelyen tanulmányozhatjuk, hogyan válnak az ítéletek járvánnyá. Mert az az ítélet, hogy Hindenburg és Ludendorff „nagy emberek” voltak, valóban járványszerű erővel terjedt el, miközben a valóságban a legcsekélyebb mértékben sem voltak azok, még szűk szakmájukhoz mérten sem. És éppen ezek a katasztrofális események azok, amelyek különösen jellemzik a hamis vélemények kialakulásának módját. A helyes megértés néha anekdotákban található. Ha most elmennek Berlinbe – a legtöbben valószínűleg nem jártak ott az elmúlt években – akkor egy elképesztő építményt találnak – egy förtelmes, óriási, fából készült emberi alakot. Ez „Hindenburg”. Minden hazafinak be kell vernie egy szöget ebbe az alakba, és most már teli van szögekkel. A hadügyminisztérium múzeumában kívánják elhelyezni. Csak a berlini vicc jutott megfelelő ítéletre, amikor ezt mondta: amikor teljesen összeszögezték, menjen a hadügyminisztériumba!
Gyakrabban kellene a dolgokat abból a perspektívából szemlélni, amelyről már többször beszéltem, a történelmi tünetegyüttes és az emberekre vonatkozó események tünetegyüttesének szemszögéből. A külvilág csak a tüneteket adja, és az igazsághoz csak akkor lehet eljutni, ha a tüneteket természetükben, mint tüneteket ismerjük fel.
fordította: Rákos Éva
* [„A fejlődéstörténet mint a társadalmi ítéletalkotás alapja. – Történelmi szimptomológia”. 17 előadás, Dornach, 1918. október 18-november 24. Dornach, 1962 GA185].
* [Az úgynevezett 14 pontról van szó, amellyel Wilson a nemzetek közötti «igazságos békét” remélte megteremteni]
* [Erich Ludendorff (1865— 1937). Az I. világháború alatt gyakorlatilag a teljes német hadsereg parancsnoka volt, bár hivatalosan nem volt főparancsnok.]
** [Földrajzi térkép. Az 1918 utáni Európa térképét az angol Labouchere tette közzé a Truth című szatirikus hetilapban még 1890-ben. Ezen a térképen Ausztria népszövetségi köztársaság, Csehszlovákia független állam, Németország kis köztársasági államokra osztva; Oroszország helyén pedig „Sivatag” szerepelt. (Megjegyzés Arthur Polzer-Hoditz „Kaiser Karl” című művéből. Zürich,1928, 19. oldal).]
*[Kurt Eisner(1867— 1919), szocialista, író, 1918. november 8-tól bajor miniszter; 1919. február 21-én megölték.]
*[Ebben az évtizedben Michael arkangyal az ahrimáni Sárkány elleni harc új fokozatába kezdett]
**[Leopold von Ranke (1795-1886). Henry Thomas Bukle (1821-1862)]
*[Ez az 1917-es „Memorandum”. Nyomtatva a „Cikkgyűjtemény a hármas tagozódású szociális organizmusról 1915-1921″, Dornach, 1961].
*[Albert Ballin (1857-1918), a hamburg–amerika vonal igazgatója]
H[Paul von Hintze, diplomata, ideiglenes külügyi államtitkár]
***[Woodrow Wilson (1856-1924), az Egyesült Államok elnöke (1912-1920)]
B[Badeni Max herceg (1867-1929), Németország császári birodalmának utolsó birodalmi kancellárja (1918. október 3.-november 9.).