Gennagyij Bondarev: Ukrajnai események és a jövő lehetséges forgatókönyve. Második rész. I.

I. „Minden dolgok mértéke”

Ahogy jelen tanulmányunk első részében, úgy a másodikban is gyakran fogunk hipotézisekkel, feltételezésekkel és találgatásokkal dolgozni. Ezért az itt megfogalmazott következtetések mindenekelőtt pusztán a mi következtetéseink. Aki osztozni akar velünk ezekben, először saját magának kell aktívan mérlegelnie és ellenőriznie őket.

Céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet a modern politikai élet jelenségeinek bizonyos sorozatára és arra késztessék az embereket, hogy alaposan megvizsgálják ezeket a jelenségeket, hogy megértsék mélyebb értelmüket, amely gyakran (és ez nem hipotézis) semmi jót nem ígér az emberiség életét illetően.

Hipotéziseinknek és feltevéseinknek a politikatudománnyal is ötvözött antropozófiai módszertan jegyében átgondolva súlyt, objektív jelentést kell kapniuk. Ez persze némileg bonyolítja a tartalmat, és némi intellektuális erőfeszítésre készteti az olvasót, aki nem tudja előre, hogy lesz-e értelme. Nincs azonban más módja, hogy igazán megértsük azt, amit itt szeretnénk megismerni és megérteni. A másik út a népszerű újságok és magazinok olvasása, amelyek szüntelenül manipulálják a tömegek tudatát, minthogy feladatukat és létezésük értelmét abban látják, hogy tudatlanságban tartsák ezeket a tömegeket.

Az emberiség mára fejlődésének egy olyan határához érkezett, ahol úgymond „korszakalkotó döntések” születnek, amelyek meghatározzák a fejlődés irányát nem csak az elkövetkező években, hanem jelen évszázadunkon túl is. A világban még az emberi fejlődés általános irányáról is ádáz vita folyik. Ezért most szokatlanul komoly időket élünk. Nagyon sajnálatos, hogy a Föld lakosságának túlnyomó része nem csak hogy nem tud erről, de nem is akar tudni. Emiatt az emberek kizárják magukat a számukra sorsdöntő döntések meghozatalából, pedig ez az elsődleges, sürgető feladatuk.

Döntéseket így is, úgy is hoznak, de többnyire nem azok, akik az emberiség jólétét tartják szem előtt. A felelősség azonban mindenkié. És amikor egy társadalom alvása miatt hirtelen pusztító forradalmak és háborúk törnek ki, akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy nem tudtam arról, hogy mi készül. A felelőtlen passzivitás következményei mindenkit sújtanak. És amikor már elviselhetetlenek, elkezdenek sírni: Miért nem segít rajtunk az Isten? Létezik-e egyáltalán? Ha azonban hosszasan megfigyeljük az emberi dolgok állását, és kezd bennünk derengeni a megértés, akkor adódik a természetes és meglehetősen régi kérdés: mit lehet tenni? – Nos, az első válasz nagyon egyszerű: meg kell próbálnunk hozzájárulni ezekhez a sorsdöntő döntésekhez, igyekeznünk kell építő jelleget adni nekik. De hogyan tegyük ezt, az már egy másik, meglehetősen bonyolult kérdés. Itt Goethe ismeretelméleti elvének elsajátítására van szükség: „Gondold meg, mit, de még jobban gondold meg, hogyan”.

Vizsgálódásainkban először egy sor „mi”-t mutatunk be az olvasónak, amelyek szerintünk szimptomatikus jellegűek, vagyis arra ösztönöznek, hogy elgondolkodjunk a „hogyan”-jukon. Éppen a „hogyan” tekintetében a következőket mondhatjuk. Természetesen az emberek túlnyomó többségének – ezt egyszerűen el kell ismerni – nem áll módjában közvetlenül beavatkozni a világ társadalmi-politikai jellegű eseményeibe. Egyfajta látszatként, igaz, meghívják őket, hogy vegyenek részt a különböző választásokon, de erről még csak beszélni sem érdemes.

De közvetett módon mégis csak be lehet avatkozni a világ ügyeibe. Még egy, a hatalom kormányrúdjától távol álló személy is képes befolyásolni az emberiség számára sorsdöntő események menetét. Itt mindössze az individuálisan gondolkodó emberi tudat valódi jelentőségét kell megérteni, amely a történések értelmének valódi megértése alapján képes meghozni a megfelelő döntéseket, melyek az emberiség progresszív fejlődése szempontjából termékenyek. Meggondolatlanul, spontán bárki bármilyen indítékból természetesen beszélhet arról, hogy mi a helyes, mi a szükséges stb. Ám ettől csak zavaros köd lengi be a Föld auráját.

A valódi megismerés cselekvő erő. Ezért ma a világon mindenütt – és nem csak orwelli „angszoc”¹ társadalmában – makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy „a tudatlanság hatalom”. Gondolkodásunk révén kapcsolódunk a szellemi világhoz, annak valóságos lényeihez, melyek aktív közreműködésével formálódnak és születnek az emberiség számára döntő fontosságú döntések a történelem folyamán. A szellemi világban azonban nem csak fény uralkodik. Ott van sötétség is. Azáltal, hogy az ember felismeri szándékait és tetteit, gyengíti azokat, vagy akár teljesen semlegesítheti. Hogy ezt megakadályozza, a sötétség határozott intézkedéseket tesz. Mindenekelőtt igyekszik elrejteni az ember elől az önmagáról való tudást. Aztán azzal csapja be az embert, hogy az igazság helyett egy hazugságot tár elé: egy teljes vagy részleges hazugságot, amely sokkal rosszabb, mint a teljes hazugság. Az embernek természetesen meg kell küzdenie az igazságért. Az igazság megismerése rendkívül hatékony módja, hogy minden ember bekapcsolódhasson abba a munkába, amelyet a föld és az ég együtt végez, hogy kikövezze az ember és a világ további evolúciójának útját.

A materialista világfelfogás dogmáival leigázott és meggyengített emberek ezt, természetesen, nehezen értik és tanulják meg. Hozzászoktak, hogy passzívan sodródnak az árral, és nem veszik észre, hogy még azok is, akik energikusnak gondolják magukat, lényegében ugyanabba az irányba úsznak, mint azok, akik nem eveznek, passzívak. Egyikben is, másikban is genetikusan rögzült a dogma, hogy a gondolkodás pusztán árnyék, és hogy a megismerés arra való, hogy szakmát szerezzünk, és aztán pénzt keressünk megélhetésünkre. Ugyanakkor érdekes, amit Rudolf Steiner mond minderről: „Ha ma elegendő számú ember érezne ösztönzést, hogy azt mondja magának: Először meg kell értenünk ezeket a dolgokat, és minden más azután következik! És ha meg akarják érteni a társadalmi problémákat, akkor az a lényeg, hogy az éber életben legyen meg mindenekelőtt a megismerés iránti akarat. Akkor ez az akarat növekedni fog – és erről már gondoskodtak –, mert ez a fejlődés tárgya. … Sok minden lehetségessé válik már pusztán az által is, ha van bennünk komoly akarat, hogy magunkban először is az ítélőképességet fejlesszük. Aztán további dolgok következhetnek. Az nem igazán rossz, hogy ma sokan nem tudnak mit tenni, de az végtelenül rossz, hogy az emberek nem akarják rászánni magukat, hogy megismerjék, szellemtudományos módon tanulmányozzák a társadalmi törvényeket. Minden más az után következik, hogy ezeket tanulmányozzák.” (GA 186, 7. előadás, Bern, 1918. 12.12.)

* * *

A materialista eszmék rendszerét az a nevelési- és oktatási rendszer, és általában az a környezet ülteti el az emberben, amelyben az ember él. Ez egy hatalmas buktató. Ám ezt le kell küzdeni, és ezért semmi sem túl magas ár. Mert az ember most teljes jelentőségében szembesül a hamleti kérdéssel: „Lenni vagy nem lenni?”. Ahhoz, hogy legyünk, határozottan újra kell gondolnunk megszokott tudásunk, fogalmaink összességét, amelyek anélkül irányítanak bennünket, hogy egyáltalán elgondolnánk rajtuk. Hiszen közben mindannyian áldozatai lettünk a marxi definíciónak: a lét határozza meg a tudatot. Mindannyian egy olyan kialakult létezési mód rabszolgái vagyunk, amelyet túlnyomórészt azok alakítanak, akik egyszerűen csak manipulálni akarják az embert. Az általuk irányított lét az ember irányításának a kulcsa. Ebben segítik őket a természettudományos elképzelések is: a Kant-Laplace ősködelmélete, amely állítólag megmagyarázza a világegyetem keletkezését, és a Darwin-Haeckel-féle fajok fejlődéstana, amely állítólag megmagyarázza az ember eredetét, és még sok más hasonló.

Az olvasót, aki már maga is elgondolkodott azon, amiről itt beszélünk, bizonyára gyötri George Orwell korántsem utópisztikus, hanem prognosztikus 1984 című regénye hősének, Winston Smith-nek a kérdése, amikor a „belső párt” uralmáról elmélkedik: „Értem, hogyan, de nem értem, miért”. Ez egy rendkívül zseniális gondolat Orwelltől. Valójában a „gondold el, mit, de sokkal inkább gondold el, hogyan” goethei elvet a társadalmi-politikai élet szférájára vonatkoztatja.

A bennünket körülvevő világ ismerete, sőt még az öntudatunk is elhomályosul, és kicsúszik alóla a talaj, ha a társadalmi és politikai élet minden nagy horderejű jelenségével kapcsolatban teljes határozottsággal nem tesszük fel magunknak a kérdést: Miért következnek be ezek a jelenségek? Mindez miért történik? És közben nem szabad azt gondolnunk, hogy egy ilyen kérdésre egyszerű a válasz.

Nem tűnik meggyőzőnek, ahogy a félőrült O’Brien (a barbárságba zuhant értelmiségi nagyszerű típusa) válaszol a börtönben Winstonnak. Hát igen, a hatalom, a hatalom részegítő mámora. És ez, és csak is ez – örök? Ez minden ember számára elviselhetetlen. Végtére is, abszolút semmi sincs, amit az ember örökké szeretne. Gyakorlatilag minden, amit elér, csak mint valami más elérésének eszköze, mint köztes lépcsőfok elégíti ki.

Sőt, O’Brien, a kínzást okítással vegyítve, még hozzáteszi Winstonnak: „Véget vetünk a különféle élvezeteknek”. Így megmarad az uralkodó aszkéta. Erre még a „proletariátus vérengző diktátorai” is képtelennek bizonyultak.

De amikor O’Brien azt mondja, hogy a kínzás célja a kínzás, vagy: „Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.” – az már valami egészen más. Itt kezdünk el a hatalom metafizikájáról beszélni. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy már a való életben egy GRU² ezredes, Viktor Szuvorov felettese is megkérdezi tőle: „Te tényleg nem élvezed igazán a kínzást?” – Természetesen itt más emberek kínzását kell érteni).

Ha mindent csak külsődlegesen, exoterikusan veszünk, akkor nincs válasz a „miért?” kérdésre. Nem elég azt mondani, hogy mind pszichopaták. Aki kapcsolatba került az okkultizmussal, ezoterikus tudással, az tudja, hogy az élőlények, különösen az emberek kínzása a fekete mágusok kedvenc időtöltése. A kínzó kifejezetten egy érzékfeletti (érzék alatti), a pokoli világ lényeihez kapcsolódik. A kínzás segítségével a fekete mágus egy másik valóságba hatol be. Látja, hogy ott nincs születés és halál. És reménykedni kezd, hogy ott ő maga is halhatatlanná lesz. Ez aztán pedig tényleg lenyűgöző lehet.

Az arcot taposó csizma képe ezoterikus szempontból szerves része az emberi Én evolúciójáról és jelentőségéről, valamint az érzékfeletti világ hatalmas, de fejlődésében visszamaradt lényeinek küzdelméről szóló az jelentős tanításnak.

Megértjük, hogy miért történik minden jó és rossz a világban, ha megismerjük, hogy az ember „minden látható és láthatatlan dolgoknak a mértéke”, ahogyan a régiek mondták. Az ember a világ fejlődésének központi eleme, értelme és célja. Az akadályozó, a visszamaradt szellemek számára a legnagyobb érték az ember, aki lehetővé teszi számukra, hogy behozzák lemaradásukat azáltal, hogy a nemlétbe tapossák.

Azoknak a lényeknek általánosságban az a szándékuk, hogy az egész létező Világegyetemet a saját világegyetemükkel helyettesítsék, egy olyan világegyetemmel, amely kizuhant a normális evolúció menetéből, és amely teljesen más úton halad. A gonosz felé forduló ember csak eszköz e szellemek számára, hogy elérjék céljaikat. Ez az eszköz annál hatékonyabb, minél erőteljesebben tagadja az ember az őt létrehozó evolúció fő gyümölcsét: az Én-tudatot, az öntudatot. Ha pedig ez így van, akkor egyetlen emberi lényben sem kellett volna törekvésnek ébrednie, hogy önfeláldozó módon átadja magát a gonosznak. Természetesen lehet választani a fejlődésnek azokat a más útjait is, ha azt mondod magadnak: mivel rosszabbak ezek a mi evolúciónknál? És vannak olyan emberek, akik így gondolkodnak. De a fő érv itt a következő kellene, hogy legyen: számomra elfogadhatatlanok azok az utak, amelyek során én nem leszek! De amíg az ember ezt nem érti, addig e tekintetben be lehet őt csapni (és ezért hogy is lennének meg ezek az infernális lények összeesküvés nélkül?), és mindaddig reménykedik – és ezt meg is lehet érteni –, hogy bejut ezeknek a lényeknek a világába, és ott örökké élni fog. Míg azok akik – ahogy büszkén gondolják – ezt még nem „értették” meg, egyszerűen meghalnak, és helyükön – ahogy Tolsztoj egyik hőse mondja – „fű nő majd.”^* Ez az, ami az ilyen embert lelkesedéssel és kitartással tölti el a gonosz teremtésében. Ez az oka annak, hogy a legiszonyatosabb „angszoc”-ok keletkeznek. És rendkívül helyesen Orwell Keletázsiájában³ az „angszoc”-t a „személyiség eltörlése” ideológiájának nevezik.

* * *

Most megpróbáljuk a fent elmondottak szellemtudományos alapjait elmélyíteni. Ehhez egy rövid kitérőre kell invitálnunk az olvasót a világ és az ember eredetéről és fejlődéséről szóló antropozófiai ismeretek területére. Ez ad majd alapot a következő politikatudományi megfontolásainkhoz.

E rövid kitérő, természetesen, nem adhat teljes képet. Ezt Rudolf Steiner munkáiban kell keresni. Mi itt Rudolf Steiner tanításainak összegzését igyekszünk bemutatni, ami nála teljes rendszer, amely egy hatalmas, összetett képben bontakozik ki.

Mellékesen jegyezzük meg, hogy Darwin, Newton, Kepler, Haeckel, a materializmus valamennyi oszlopos képviselőjének tanításai is rövid összefoglaló formájában ivódtak belénk. Mondhatni, még a beefsteak-et is azzal a tudattal sütjük magunknak, hogy az anyag az elsődleges. Egész egyszerűen ebben bízunk a tudomány tekintélyére támaszkodva. A szellemtudományban a rövid összefoglaló csak egy előzetes lépcsőfok a további tanulmányokhoz és vizsgálódásokhoz. Az egyes kérdések tanulmányozása során azonban elegendő lehet olyan előzetes következtetéseket levonni, amelyek – amint erről Rudolf Steiner maga is meggyőzően beszél – igazolhatóak közvetlen érzékfeletti tapasztalat nélkül is, de természetesen, a szellemtudomány megállapításainak tágabb összefüggéseit figyelembe véve. Előzetes megbízhatósága nagyban az egyes részletek egyértelmű összefüggésére támaszkodik.

Nos, ahogy mondani szokták, kezdjük a világ teremtésétől, ez segít elmélyíteni a mindennapi élet jelenségeinek megértését, amelyben – olykor hitvány volta ellenére – mindig jelen vannak magasabb szellemi erők, és azok irányítják. Mivel semmit sem akarunk tudni róluk, arra kárhoztatjuk magunkat, hogy, úgymond, csak az események „felszínét” szemléljük, melyekben, mint később rendszerint kiderül, személyes sorsunk közeledett felénk, és mivel nem akartunk tudni róla semmit, felhangzott felettünk a mennydörgés és villámok csaptak le.

Rudolf Steiner Szellemtudományának megértéséhez már az elején hasznos megismerkedni annak alaptételével, amely kimondja, hogy egyetlen valóság létezik, és az érzéki és érzékfeletti, vagyis két, polárisan ellentétes részből áll. Ez egy olyan módszertani elv, amelybe belemerülve úgy érezhetjük, hogy hasonlatos egyfajta maghoz, amely ha kicsírázik, mozgásba hozza a gondolkodásunkat. Valójában elkezdünk azon gondolkodni, hogy ha ez igaz, akkor az érzékfeletti így vagy úgy megnyilatkozik az érzéki világban, és fordítva. Ez azt jelenti, hogy az érzékfelettit nem áthatolhatatlan fal választja el tőlünk. Megismerhető, ha megtanuljuk felismerni megnyilvánulásait, jelenségeit, és hozzáértéssel tanulmányozzuk az egyetlen valóság érzéki oldalát. A szellemtudomány valójában ezzel foglalkozik, többek között a politikatudomány területén is. Ahhoz azonban, hogy ezt a módszert a politikai fenomenológia megismerésére használhassuk, meg kell ismerkednünk a valódi érzéki-érzékfeletti evolúciós elmélet általános jellegével, ahogyan azt a szellemtudományban egy olyan ember leírja, aki egyformán tudatosan és individuálisan a valóság mindkét részében benne állt.

Kezdjük azzal, hogy a mi Világegyetemünk, minden egyetemességében, nem elsődleges. Voltak előtte más világegyetemek is. Mindegyikük elért bizonyos fejlődési célokat, és valami még magasabb rendűvé alakult.

Világegyetemünk egy olyan ismeretlen, szellemileg oly magasan álló világ kinyilatkoztatása, amely közönséges tudattal rendelkező ember számára egyszerűen nem leírható. A vallásban ezt a világot a „megmagyarázhatatlan”, azaz a megismerhetetlen Isten világaként emlegetik. A mi világegyetemünk számára Ő az Atyai Alap abszolút értelemben.

Csak azt tudjuk, hogy egyszer Isten megnyílt „mi” felénk azzal a szándékkal, hogy új lényeket teremtsen, és engedje, hogy azok megtapasztalják a létezés örömét. Ez az Ő szabad döntése volt, amire Ő magának egyáltalán nem volt szüksége. Sőt, áldozat volt tőle, mert végtelen lényének korlátozásával járt együtt. Szüntelen felemelkedésében meg kellett engednie egy bizonyos alászállást. Első kinyilatkoztatása határtalan szeretetének tette volt.

Ez a kinyilatkoztatás egy fejlődési ciklust tárt fel, amelynek van kezdete és vége. Fő alanya és tárgya kezdettől fogva az ember volt. Ő volt az a teljesen új terv, amely korábban nem létezett. Mindaz, ami később az ember fejlődése során keletkezett, mint természet birodalmak és bizonyos elemi lények seregei, belőle vált ki. És majdan, amikor már kellő magasságba emelkedik, mindez ismét összeolvad vele, és valamikor az embernek köszönhetően individuális létezésre tesz szert.

A ciklus kezdetén az ember mint Egyetemes-ember jelent meg, a Bibliában Adam Kadmonnak^* nevezik, aki Isten egyetemes tudatával (всесознание) rendelkezik, de nem a saját tulajdonaként. A ciklus végére minden ember megszerzi az Egyetemes-ember individuális tudatát tulajdon Énje formájában, amely benne teremtővé válik. Az ember maga is képes lesz világokat teremteni.

Az Atyai Világalap három Hiposztázis képében nyilatkozott meg. Ők mindannyian egyetlen kimondhatatlan Isten, aki három személyiség feletti isteni személyben nyilvánul meg. A kereszténységben Atya Istennek, Fiú Istennek és Szent Szellem Istennek nevezik őket. Az ősi indiai ezoterikus hagyományban Brahmának, Visnunak és Sivának, az ókori Egyiptomban pedig Ozirisznek, Hórusznak és Ízisznek hívták őket. Az Atyai Világalap őskinyilatkoztatása egyben az új evolúció alaptörvénye is volt: az evolúciót a hármasegység elve hatja át. Ebben az Atya a szubsztanciát adja, a Szent Szellem az isteni teremtő eszmét nyilvánítja meg, amely a szubsztanciából formákat teremt. A Fiú tölti be és ad életet a formáknak. A hármas természet elve minden fejlődésben benne rejlik, még a gondolkodás absztrakt árnyékszerű dialektikus mozgásában is. A hármas egység törvényéből az evolúció során a héttagú metamorfózis törvénye fejlődött ki. Ez a héttagúság a hármasegységből ered és oda is tér vissza.

A világ megismerésében, annak legmagasabb, a megismerhetetlent érintő szintjén, segít az a szimbolika, amely mögött az érzékfeletti rejlik. Amennyiben ez valódi szimbolika, lényegében a világ kinyilatkoztatása, nem pedig az elme puszta játéka. A szimbolika teremtő lényegét el is lehet torzítani. Ekkor a tömegszuggesztió eszközévé (mint a bolsevizmus idején és a Harmadik Birodalomban) vagy egyszerűen fekete mágiává válik. Még a reklámipar is használja.

Megismerésünket segítendő, természetesen szimbolikát fogunk használni, annak fényes, teremtő értelmében. A világ kezdetéről elmondottakat fejezzük ki egy körbe zárt egyenlő oldalú háromszög formában (1. ábra). A háromszög középpontjába egy pontot teszünk.

1. ábra

A kör az Atyai Világalap egyetemes szféráját jelenti. Kinyilatkoztatásában az Atyai Világalap bensővé válik. Ezt fejezi ki a pont is. Ennek az ábrázolásnak a helyességét Rudolf Steiner jegyzetfüzetébe írott bejegyzésével bizonyíthatjuk. Ott az áll: „A tér tehát önmagába zárt. Az önmagában nyugvó zártság egy gömb. A tér egy gömb. A tér határa egy szétszórt (dekomponált) pont, azaz egy olyan pont, amely egy gömb felületévé vált.”

Középpont (központ) és környezet (periféria).

Szimbólum: 

Gondolkodj el azon a tényen, hogy a pont és a gömb is ugyanaz, egyszer teljesen önmagában van, máskor teljesen önmagán kívül; egyszer szubjektív, máskor objektív; egyszer csak teremtő, csak szellem, máskor csak teremtett, csak héj. Minden más a kettő keveréke.

A gnózis elve: értsd meg a matézist⁴, és meg fogod érteni Istent. (Kiegészítés a GA 114/115-höz, 43-44. o.)

Az 1. ábrán látható szimbólumot megtaláljuk a keresztény templomokban, valamint a szabadkőműves páholyokban is, csak ott a középpontban lévő pont helyett egy szemet ábrázolnak – „egy mindent látó szemet”. Ez az Atyai Világalap szimbolikus ábrázolása, amely az Ő kinyilatkoztatásának immanens részévé vált (2. ábra).

A három Hiposztázist egy egészbe egyesítő egyenlő oldalú háromszög minden fejlődés ősképe, vagyis ősfenoménje (Goethe kifejezésével élve), a gondolkodó ember fejlődését is ide értve. A létezés magasabb síkjain a kapcsolat elve uralkodik benne. Lefelé haladva a lét alacsonyabb, ellaposodó szféráiba, a kapcsolat ellentétté, tagadássá válik, ami az új születéseként megjelenő szintézishez vezet. Ebből következik, hogy az Isteni kinyilatkoztatás magaslatán az új nem fejlődhet ki. Számára szükséges, hogy elszakadjon a magasabb rendűtől, és eljusson a magasabb rendű tagadásához. Ezért lett szükség olyan szellemekre, amelyek a tagadás révén teremtenek, ami által végül megszületett a gonosz.

Ám az első (eredendő) ember tökéletes volt. Amikor az Atya Isten elhelyezte az új Világegyetem teremtésének oltárán a szubsztanciát, a Szent Szellem formaképző ideaként hatott rá, és Krisztus pedig, az Atyával és a Szentlélekkel kapcsolatba lépve, felöltötte rá az élet őseredeti formáját, akkor ez ősforma az első ember, Adam Kadmon volt. Ő hármasegy. Az ő hármasegységében egyesül az, amiről a Miatyánk szól: „Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el hozzánk a Te országod, legyen meg a Te akaratod…”. Ily módon, az embereknek Krisztus által adott ima-meditációban, az ezoterikus kereszténység szóhasználatával élve, a emberi szellem három legmagasabb tagjának a neve hangzott el: Név, Ország, Akarat. (Ezt Rudolf Steiner magyarázza el nekünk.) Az ősi ezoterikus indiai terminológiában Manasnak, Buddhinak és Atmának nevezik őket. Rudolf Steiner az új európai ezotéria számára a következő neveket adta nekik: Szellemén, Életszellem, Szellemember.

Így az első ember, akit Isten a világ kezdetén az Atyai Világalap hármas-hiposztázis kinyilatkoztatásának háromszögében teremtett, az Atyai Világalap Nevéből, Országából és Akaratából áll. E hármas tagolódás egysége maga az Atyai Világalap, amely tökéletes egyetemes Énként van benne jelen (3. ábra).

Az emberi létezés e legmagasabb fokának általunk alkalmazott grafikus kifejezése teljesen jogos. Rudolf Steinernél olvashatjuk: „Minden a pontból lett. A pont őskezdetet jelent. Minden, ami az embert alkotta, egykor egyetlen pontban összpontosult.” Innen indult minden fejlődés. (GA 266-1, 334. o.)

3. ábra

* * *

Az első ember a maga formájában és Én-jében teljes mértékben eredendően meghatározott volt. De ahhoz, hogy önmagában is individuálissá váljon, szükségképpen el kellett távolodnia Istentől, hogy egyesüljön a Vele szemben álló erők világával. Azok is az Isteni kinyilatkoztatásból lettek, és eredetileg csak áldozatkészségből vállalták magukra a magasabb rendű eleve elrendeltség tagadását.

Hogy az ember ne tévedjen el ezen az úton, vezetője a második Hiposztázis, Isten Fia, Krisztus lett, akinek az Atyai Világalap, ahogy Ő maga mondja, „mindent megadott (átadott)”, azaz a teljes evolúciós ciklust. Krisztus lett benne az emberi Én Istene, az az erő, amely az Énben születő minden ellentmondást olyan szintézisbe hoz, amely elősegíti az Én növekedését, felemelkedését. Ez a kereszténység központi igazsága, csak kevesen ismerik vagy akarják megismerni.

Az Atyai Világalap Önmaga három Hiposztázisában nyilatkozott meg. Ezért mindannyian egy lényegűek Vele, és mindegyikük mondhatná Krisztussal együtt: „Aki látott engem, az látta az Atyai Világalapot”. De itt az a kérdés: hogyan lássa az ember a másik két Hiposztázist? Ehhez nincsenek érzékszervei. A szubsztancia az anyag formájában tárul fel előtte, de az anyag illuzórikus: keletkezik és eltűnik. A Szent Szellem csak a gondolatokban nyilatkozik meg, a gondolatok pedig elvontak, csak árnyékai a szellemnek.

És mit jelent egyáltalán „látni”? Hiszen csak az Énnel felruházott lények „látnak” valóban, és képesek is felismerni azt, amit látnak. És minthogy az ember birtokolja az Én-t, képes felismerni az Én Isten, Krisztus létezését, az Atyai Világalap megjelenését az Én-ben. Igaz, ezt azért ismeri fel, mert Én-ként inkarnálódott egy hús-vér fizikai testbe. Az ember csak egy ilyen testben individualitás. Ezért lett Isten emberré a földön, ezért testesült meg. Így közeledett Isten az emberhez. És az embernek Őt kell megismernie Jézusban. Aki csak Jézust látja, az még nem látja Krisztust. Az evangéliumokból tudjuk, milyen nehezen sikerült ez még az apostoloknak is. (Most pedig az a feladat áll előttünk, hogy Krisztust hús-vér test nélkül lássuk.)

Az Atyai Világalap Krisztusban nyilatkoztatta ki magát az embernek, és így tudatos kapcsolatot teremtett vele a legalacsonyabb szintű állapotában. Ez a kapcsolat akkor válik valóságossá az ember számára, ha ez az Énjében ment végbe, mivel az ember akkor ismeri fel ezt a kapcsolatot. Eljön majd az idő, amikor az ember érzékelni fogja az Atya Istent és a Szentlélek Istent is. De ez csak a testen kívül, az Én megnövekedett erejével történhet meg. Krisztus ehhez vezeti el az embert. Az Ő erejével való azonosulás révén az ember képes legyőzni a szellem és az anyag közötti ellentétet, így megszűnik az egyetlen valóság két része között ellentét, melyet visszahelyez a mindenegység ölébe, az Atyai Világalap ölébe. Oly’ hatalmas a feladat, melyet az embernek el kell végeznie.

* * *

Ahhoz tehát, hogy a fejlődés lehetséges legyen, a predesztináció és a viszony elvét a szabadság elvének kellett felváltania, amely lehetővé teszi a felemelkedés és az alászállás közötti választást. Az új Én megszületéséhez a „semmi” szférájára, a nem-létre volt szükség, amely csak a kinyilatkoztatás perifériáján jöhetett létre. Ezért kellett az ősi kinyilatkoztatás háromszögének, és így az első ember háromszögének is, csúcsával lefelé fordulnia és elkezdenie ereszkedni. (Mellékesen jegyezzük meg, ekkor kezdődött Krisztus Golgotára vezető útja.)

Az evolúció során ez az alászállás a kilenc hierarchia, a Világegyetemünk kezdete előtt keletkezett isteni lények, teremtő tudatának szféráin keresztül történt. Ők is feltárultak, előjöttek az Atyai Világalapból, hogy teremtsenek az Ő akarata szerint. A nevüket ismerjük. Ők a Szeráfok, a Kerubok stb. Istenekké váltak, evolúciós teremtőkké. Közülük kerültek ki különböző fajtájú és rendeltetésű segítő- és elementáris szellemek és lények seregei. Itt azt is feltétlenül meg kell érteni, hogy a Világegyetem csak lényekből és lények kapcsolataiból áll. Nincs üresség és nincs passzív, semleges térkitöltés. Minden egyes pontja – megszemélyesített erőközpont.

A „legalul”, tulajdonképpen a lét és nemlét határán (ezt nem szabad térbelileg elgondolni) működő hierarchiák tevékenysége következtében egyfajta kivetülés alakult ki, mintegy válaszként a legmagasabb rendű hármasegy ember alászállására. Így kezdődött az ember önálló individuummá válása. Ezt a kivetülést áthatotta a vágy, hogy felemelkedjen a lefelé tartó őskép felé. Isten képmásaként és hasonlatosságaként szintén háromtagú volt, és benne a hierarchikus lények Énjei felváltva működtek. Ezek az ősképben is szerepeltek.

Ezt a folyamatot két, egymást a csúcsával érintő háromszög formájában lehet ábrázolni, amelyek egy héttagú, így tehát fejlődő emberi lényt alkottak (4. ábra). Az Atya Isten akarata a másik létformában létrejövő emberben mint az ő fizikai teste fejeződött ki.

4. ábra

A Szent Szellem neve asztráltestként, lélektestként fejeződött ki, amely minden ideg-érzéki tevékenység alapja; a Fiú birodalma pedig az étertest, amely minden életfolyamat hordozója. A magasabb „Én” helyett az ember hosszú evolúciója során és már a leszállás utolsó szakaszában kialakította magában annak tükörképét, árnyékát, egy alacsonyabb rendű, földi „én”-t, amely az érzékszervek reflexióinak és észleléseinek jóvoltából él.

Ha egészen röviden ismertetjük az ember fejlődését, három szakaszt különíthetünk el, amelyeket ismét egy rajz segítségével magyarázunk el, számítva az olvasó képi tudatára. A rajz az alábbi:

5. ábra

A hármas tagolású emberi test háromszögének evolúcióján keresztül végbe megy az Atyai Világalap visszatérése, Aki lehetővé tette, hogy kinyilatkoztatása létrehozzon egy másik lényt, egy új világot, amelynek el kellett különülnie Tőle, és megengedte, hogy benne az ember szabad akarata létrejöjjön, Önmagához. Így az Egységes Isten függővé tette magát a Teremtményétől. Vannak, akik ezt megértik. Angelus Silesius például a következőképpen fogalmazott:

Isten nem él nélkülem.

Nélkülem semmi sincs, Istenben sincs élet,

Így, ha szertefoszlok, vége szellemének.⁵

(Angelus Silesius: Kerubi vándor., in: Új forrás, 2013. 10. szám)

Ez az Isten és ember közötti evolúciós kapcsolat kereszt alakú. Ezért mondta Platón, hogy a Világlélek a Világkeresztre van feszítve. Függőleges szárán az alászállás drámája zajlik, a teremtmény eltávolodása Teremtőjétől. Ezen a tengelyen halad a felemelkedés, a visszatérés is. A vízszintes tengelyen az időbeli változás, a múlt és a jövő kölcsönhatása a jelenen keresztül. Mindkét tengely mentén valójában rajzolhatunk olyan lemniszkátákat, melyek fókuszpontja a kereszt középpontjában helyezkedik el. És előttünk lesz a fejlődés nagyszerű törvénye, amely rendkívül sok mindent megmagyaráz. Ebben a rövid tanulmányban nincs lehetőségünk arra, hogy mindezt feltárjuk. Csak megjegyezzük, hogyan használják a törvényt, hogy tényleg eltorzítsák Orwell regényének „angszoc”-ában. Ott a következő jelmondatot hirdetik: „Aki uralja a múltat, azé a jelen, aki uralja a jelent, azé a jövő”. Később pedig, ezt csak magunktól tesszük hozzá, az uralja az evolúciós felemelkedést és alászállást. Ennek a példának legalább annyit meg kell mutatnia az olvasónak, hogy nem elvont absztrakciókkal foglalkozunk.

Az evolúció első szakaszában az alsó háromszögben is a magasabb rendű „Én” működik, de teljes egészében ösztönösen. Vele szemben halad az Atyai Világalap Énjének teremtő tevékenysége, de úgy, hogy az aláereszkedés minden egyes lépcsőfokán tevékenységét a megfelelő Hierarchia Énje közvetíti. Az utolsó lépcsőfokon ez az „Őrangyal”-nak hívott Angyal Énje.

Egészen nyilvánvaló, hogy e két említett „Én” kölcsönhatása metamorfózis, egy poláris inverzió képét mutatja, amelynek során a magasabb rendű szellemiség meghódítja az alacsonyabb rendű „én”-t:

Az Atya akarata a fizikai testben fejeződik ki, a Fiú országa – az étertestben és a Szent Szellem neve – az asztráltestben. Ennek következtében a három test a felé halad, hogy az ember, miután meghódította magasabb rendű Énjét, teljesen áthatja azokat egyéni tudatával, tudatára ébred egész lényének, ami a Hierarchiák lényeinek sajátja. Ő maga is a soraikba fog tartozni. Az ehhez vezető út kezdete már az alacsonyabb rendű „én”-ben adott, amely a szellemi megismerés révén képes tudatosan részt venni az említett poláris inverzióban.

Ez az evolúció harmadik szakaszában megy végbe (lásd az 5. ábrát). Ezt a szakaszt azonban megelőzi a második szakasz, amely során a háromtagú testiségből háromtagú lélek fejlődik ki: az érző lélek, az értelmi lélek és a tudati lélek. A lélek kezdetben archetipikus és nem individualizált, de a kulturális-történeti folyamat során fokozatosan kifejlődik az individuális érzés, gondolkodás és akaratnyilvánítás. Mindezek eljutnak az ember által irányított egységes együttműködéshez az alacsonyabb rendű „én”-ben. Ekkor az emberi evolúció lemniszkátájához hozzáadódik egy másik is. Benne a magasabb rendű, de ösztönös „Én”, miközben alulról hat, kölcsönhatásban áll az alacsonyabb rendű „én”-nel, amely a felülről hat a háromtagú lélek háromszögében. Így valósul meg a földi ember szellemi-lelki felegyenesedése.

Ezután megjelenik a harmadik szakasz lemniszkátája. A lélek háromszögének alacsonyabb rendű „én”-je itt kerül kölcsönhatásba a magasabb rendű „Én”-nel, melyet először az Angyal Énje személyesít meg. Megkezdődik az ember egyéni fejlődése, amelyet saját magának kell irányítania. Itt kezdődik tehát azoknak a lelkeknek a tragédiája, akik örökké „Isten gyermekei” akarnak maradni, amire a vallási felekezetek bátorítják őket.

Az ember magasabb rendű „Én”-jének meghódítása eredendően a gondolkodásában megy végbe. Éppen abban éri el az öntudat legmagasabb szintjét. Ebben különleges szerepet játszik a logikus, dialektikus gondolkodásmód elsajátítása, amely képes megvalósítani, megtestesíteni a gondolat önmozgását (6. ábra). Ebben a gondolkodásmódban kifejeződik a magasabb és az alacsonyabb rendű közötti ellentét, a normális és a visszamaradt fejlődésű istenek közötti egyetemes ellentét, a szellemnek az anyag, az anyagnak pedig a szellem által való tagadása. Ezért ebben a gondolkodásmódban minden gondolat tagadja önmagát, és a két ellentét tagadásából egy új, egy új gondolat születik. Hegelnél például a nem-lét tagadja a létet, és ennek következtében lett a létrejövés. Ez talán nem az emberi gondolkodás grandiózus alkotása?

6. ábra

A magasabb rendű „Én” felső háromszögében, mintha azt egy Angyal adta volna az embernek ideiglenes használatra, az alacsonyabb rendű „én” dialektikus mozgása képes a magasabb dialektika, úgymond, mozgását létrehozni, ahol a tagadás, a polarizáció helyett a cselekvésbe ismét belép egy viszony. Az ember által az intellektuális szemlélődésben tapasztalt bizonyos egyetemesség (5), mikor a lemniszkáta (4) csomópontjánál eltávolítja az alacsonyabb rendű „én”-t, kapcsolatba kerül az emberi szellem-individuummal (6), nem törekszik annak eltávolítására, és mindkettő a mindenegységben (7) való egyesülésre törekszik (6. ábra). Ez az ember egyéni létének kezdete a magasabb rendű „Én”-jében. Ehhez éppen a tudatforma metamorfózisának kell végbe mennie, és benne az ideák világa közvetlen érzékelésének kell megkezdődnie.

Az emberi Én születésének és fejlődésének folyamata és tudatos átmenete a szellemi világba, az egységes valóság második részébe, ahogyan azt leírtuk, már régóta ismert a világban, és a Szent Grál szimbólumában (7. ábra) van kódolva. A kereszténység előtti időkben Salamon csillagaként ismerték.

7. ábra

Ez a szimbólum azt mutatja, hogy a fejlődés során az alsó és felső háromszögek részben átfedik egymást. Ez egyfajta teret teremt az emberi Én megszületésének. A kereszt csúcsát általában nem mutatják. De a hozzáértők mindig ezt tartják szem előtt; odagondolják. De egészében véve itt megint felismerjük az Atyai Világalap első kinyilatkoztatásának szimbólumát, amint azt az 1. és 4. ábra mutatja. De ezúttal nem Isten halad az ember teremtése felé, hanem az ember az Istennel való egyesülés felé. Az „Én”-pont arra törekszik, hogy szétszóródjon az egyetemes lét, minden létező területére, hogy mint „Én” benne éljen annak minden pontjában.

* * *

Most térjünk ki részletesebben arra, hogyan váltja fel a magasabb rendű létezésre jellemző viszony elvét az ellentét, a tagadás elve az alacsonyabb rendű létezés szintjén.

Ha úgy döntünk, hogy folytatjuk ezt a témát, természetesen azt kockáztatjuk, hogy a végén szemrehányást tesznek nekünk elvont teologizálás miatt, stb. Erre válaszképpen csak annyit mondhatunk, hogy akkor lehet megérteni a végül politikai harc formájában megjelent, egész egyetemes küzdelmet, amely képes a civilizációt a sírba vinni, ha elmélyedünk ezekben a dolgokban.

Hogyan változtak meg tehát az elvek? Amikor az őseredeti isteni kinyilatkoztatás formája kezdett távolodni eredetének forrásától, az természetesen a szellemiség szintjének csökkenéséhez vezetett. A szellem fokozatosan kezdett nem-szellemmé, anyaggá válni. Ahhoz, hogy egy ilyen folyamat végbe mehessen, a szellemnek szembe kellett kerülnie Istennel. Ebben a folyamatban kell látnunk a gonoszság keletkezésének okát.

Továbbá, azon kell még elgondolkodni, hogy létezniük kellett olyan szellemi lényeknek, akik elvállalták a teremtménynek Teremtőtől való elválasztásának feladatát, és így szembe állították őket a Teremtővel. Ilyen lényekké vált az Isteni Hierarchiák lényeinek egy része. Istennek meg kellett engednie, hogy szakadás keletkezzen a soraikban oly módon, hogy az egyik, pontosabban két részük, akik magukra vállalták, hogy ellenállást teremtenek, szembe szállt azzal a részükkel, amelyik hű maradt az Atyai Világalaphoz. Ha ez, az új teremtés, nem történt volna meg, az ember soha nem válhatott volna a tizedik Hierarchiává, amivé válni rendeltetett: a szabadság és a szeretet Hierarchiájává, amely a Világegyetemben eddig még nem létezik. Egykor majd az ember szabadon, a fejlődés régi törvényeinek nem engedelmeskedve, hanem új törvényt alkotva, maga fogja az Egyisten trónjának lábához vinni az Isten és az Általa teremtett minden lény iránti végtelen szeretetét.

Az alászállást támogató kétféle hierarchiát luciferinek és ahrimáninak nevezik. Az ő tevékenységük következtében keletkezett a szemben állás. Ez teremtette meg az újfajta fejlődés lehetőségét, de nekik maguknak evolúciós szempontból vissza kellett maradniuk. Ez hatalmas áldozat volt!

Azzal, hogy eltávolították a teremtményt a Teremtőtől, elkerülhetetlenül elősegítették a teremtmény individualizációját, és darabokra törték egyetemes tudatát. De amikor az emberben megszületett az individuális Én, akkor az ő ellenfeleivé váltak.

Itt azt is figyelembe kell vennünk, hogy az Egységes Isten egyetemessége kinyilatkoztatásának minden tervében, minden lényében benne rejlik. Ezért azok a lények, akik az előre meghatározott fejlődéssel való szembe szegülés feladatát vállalták, nem feltételesen teszik ezt, hanem minden erejükkel készen állnak arra, hogy tevékenységükkel, lényükkel, lényegében, betöltsék az egész Világmindenséget, hogy azt önmagukkal felváltsák. (Ennek elismeréséhez elég, ha egy növényre, egy fára gondolunk, amely, ha nem akadályoznák, tele szórná magjaival a föld egész felszínét.) A szellemi lények szembenállása abszolút kibékíthetetlen. Ezért van az, hogy a luciferi és az arimáni lények egymás között is ellenpólusok. Isten és a normális fejlődésű hierarchia úgy bánik velük, hogy az egyik fél cselekedeteit és szándékait kioltják és semlegesítik a másik fél szándékaival. Ez lehetővé teszi, hogy a fejlődés egyetemesen is előre haladjon.

A luciferi hierarchiák igyekeznek elszakítani az evolúciót Istentől, visszahúzni a szellemi világba, nem megvárva, hogy elkezdjen törvényszerű módon (előre haladva) felemelkedni a szellemhez, igyekeznek visszafordítani. Azt remélik, hogy vissza tudják hozni az eredeti állapotába, ott pedig az Atyai Világalap helyére állítani magukat, és létrehozni a saját Világegyetemüket, amelynek egyetemes „Én”-je Lucifer lesz.

Az arimáni lények lefelé mozdítják az evolúciót, a fizikai alatti világ felé, miközben arra törekszenek, hogy az anyagot fizikai alatti erőkké és energiákká alakítsák át, és így örökre elszakítsák azt Istentől. És igyekeznek minden mértéket meghaladóan felgyorsítani az evolúciót. A lehető leggyorsabban szeretnék előre hozni a jövőt. Így a normális fejlődés törvényei sérülnek. Az evolúció, ha felgyorsítottan merül az anyagba, a fizikai alatti világba jut, és ott Ahrimán elgondolása szerint, el kell érnie végső pontját, és létrejön a világegyetem, amelyben csak az ő „én”-je fog uralkodni (lásd később a 9. ábrát). A luciferi szellemek az inspiráció, az átszellemesítés istenei, de a Földről a múltba vezetnek. Az arimáni szellemek az anyag, a keményedés, a halál istenei. Egyik is, másik is az emberi „Én” ellensége, de különböző ellenségek.

Bizonyos mértékig a világban, az emberen végzett tetteik is törvényesek. Ahhoz, hogy az ember individuummá váljon, át kell haladnia az emberiség csoporténjének differenciálódási szakaszain. Így szükségszerűen leküzdjük az emberi fejlődés faji formáját, majd nemzeti formáját, és gyengülnek az emberek családi kötelékei. Mindezt Lucifer okozza. És ebben az értelemben ő a szabadság szelleme.

Ahrimán megteremtette az individualizációhoz szükséges anyagi alapot. De arra törekszik, hogy az individuális emberi „Én”-t a végtelenségig differenciálja, atomizálja. Ha Lucifer az ember barátja egészen az individuális „Én” kialakulásáig, és utána arra törekszik, hogy az összes különálló „Én”-t ismét elkezdje a csoportén különböző formáiba egybe olvasztani, hogy így uralkodjon felettük, akkor Ahrimán arra törekszik, hogy az Én széttördelésének folyamatát végtelenné tegye. Ezt, úgymond, korunk „nanopszichológiáját” ő inspirálja, amely képes az Én porítására olyan állapotig, amelyben – a kémia folyamathoz hasonlóan, egyes elemek nanorészecskéiből bármilyen más elemet létre lehet hozni – ezekből a „porszemcsékből” valamiféle kezdeti „agyagot”, port (bibliai értelemben) lehet alkotni, és ebből egy Ahrimánnak tetsző, vagy mondjuk egy emberhez hasonló lényt létrehozni, megformázni. Ez az „egyén szabadságának” célja és lényege, amelyet jelenleg “demokratikus” módszerekkel kényszerítenek ki. Egy nap az emberek meg fogják ezt érteni, de jó lenne, ha nem túl későn, amikor már helyrehozhatatlan evolúciós változások történtek. Rudolf Steiner ennek kapcsán azt mondja, hogy a tizenkilencedik század elején megjelent a legteljesebb társadalmi differenciálódás, a legmagasabb fokú specifikáció felé mutató tendencia. A világháború katasztrofális eseményeiből már korunkban is megjelent az a tendencia, hogy a népeket egyre kisebb emberi csoportokra osztják. „A nemzetek sovinizmusa egyre nagyobb teret nyer, ami oda vezet, hogy egyre több ember osztódik egyre kisebb és kisebb csoportokra, hogy végül a csoport egy emberből álljon. Ez oda is vezethet, hogy az egyes ember baloldali és jobboldali emberre osztja magát, és háborút vív önmagával, amelyben baloldali és jobboldali ember háborúzik egymással” (GA 191, 272. o. (1919. 11.15.)).

János apokalipszise megjövendöli, hogy ez a folyamat végül a „mindenki mindenki ellen” háborújához fog vezetni.

Így egyrészt tanúi vagyunk az ember dezindividualizálódásának a csoporttudat különböző struktúráiban, másrészt a kis „én” a szub-, pop-, rock-, punk- stb. „kultúra” által történő elpusztításának.

A nacionalizmus mint olyan mögött a fejlődés jelenlegi szakaszában Lucifer áll. A nacionalizmus kis emberi csoportokban, kis etnikai csoportokban való széttöredezése mögött Ahrimán áll. A modern álkultúra minden formája kedvezőtlenül hat a személyiségre, és az individuum elidegenedéséhez, meghasadáshoz vezet. De aki ma erről beszél, azt obskurantizmussal, reakciós elvekkel vagy akár fasizmussal vádolják. Ezzel ellehetetlenítik annak megértését, hogy a jobboldali ellenzék által propagált modernizmus-kritika arra irányul, hogy az egyént visszaterelje a csoporttudatba, vagyis hogy ez az ellenzékiség luciferi. Hangsúlyozni kell tehát, hogy az ember individualizációjának és felszabadításának szellemtudományos elveiről van szó.

* * *

A magasabb hierarchák, akik felvették a luciferi és ahrimáni lények szerepét, ezt annak tudatában tették, hogy az evolúciót szolgálják, és hogy ezért fel kell áldozniuk magukat, vissza kell maradniuk. De amikor a visszamaradtság megérintette az alacsonyabb hierarchiákat – az Angyalokat, az Arkangyalokat, az Archékat –, ott ennek megértése elhalványult. Végezték feladatukat, az általuk teremtett gonoszságot egészen a szélsőséges gonoszságig vitték. Tudják, hogy a világegyetemükért folytatott küzdelemhez meg kell szerezniük a létező világegyetemtől annak szubsztanciáját: az Atyai Világalap szubsztanciáját, amely az emberben van. Az embernek tehát meg kell értenie, hogy a világban végső soron nem a természeti erőforrásokért („az olajért”), nem a politikai értelemben vett hatalomért, nem az emberiség fölötti pusztán földi uralomért, nem a hatalom „mámoráért” folyik a harc – mindez másodlagos. Az ember szellemi szubsztanciájáért folytatott harc a lényeg. A visszamaradt szellemek számára ez örökre elveszik, ha az ember birtokolja magasabb „Én”-jét. Ezért sietnek támadni, amíg az ember csak annak tükörképét használja.

George Orwell ezt nagyon helyesen fejezte ki regényében egy férfi arcát taposó csizma képével. Nem csak az arcról van szó, hanem az a lényeg, hogy az arc a személyiség kifejezője. A személyiség az értelmiség körében a legerősebben fejlett. Ezért van az, hogy Orwell Óceániájában mindannyian párttagok. A „prolikat” (proletárokat) megvetik, és kevéssé érdekli őket. A világ összes diktatúrája gyűlöli az értelmiséget, hacsak az rabszolgaként nem szolgálja a diktatúrát. És ez nem a diktátorok érzése, hanem a mögöttük álló szellemeké. O’Brien egyszerűen a megszállottjuk. És az emberiség zsarnokai mind ilyenek.

Az evolúcióban mindez úgy jutott kifejezésre, hogy az anyag összesűrűsödésének mértékében az ember érzéki formája mind jobban láthatóvá vált. Lucifer és Ahriman két oldalról mind közelebb lépett, összenyomta úgy, hogy végül az, ami a törvényszerű fejlődést eredményezi, az emberben csupán egy luciferi és ahrimáni közötti határvonallá (8. ábra), egy vastagság nélküli síkká vált. Lucifernek és Ahrimánnak köszönhető, hogy a tézis és az antitézis ezen a határon ütközik össze fejünkben. Amit ebből mi merítünk, az az alacsonyabb rendű „én” megerősítését szolgálja, de a tovább fejlődés érdekében folyamatosan tágítanunk kell a fejlődésnek ezt a „rését”, azaz le kell vetkőznünk alacsonyabb rendű „én”-ünket a goethei „halj meg és szüless újjá”⁶ elv alapján. Maga Krisztus megtestesülve szállt alá ebbe a „résbe”, és azóta is ott van az emberben, és Ahriman támadásával kioltja Lucifer támadását, és fordítva. Így egyensúlyozza ki e szellemek emberre gyakorolt hatását. És azt akarja, hogy az ember is ezt tegye, ha Hozzá – a magasabb rendű „Én”-ben való feltámadás felé – igyekszik.

8.ábra

Ami a visszamaradt szellemeket illeti, az emberi gondolkodást megragadva igyekeznek azt eltorzítani, betölteni magukkal és a gondolattal együtt a 6. ábrán látható lemniszkáta mentén végigmenni, a logikus gondolkodás alsó háromszögétől a magasabb rendű „Én” felső háromszögéig, és így próbálják magukhoz ragadni az isteni teremtés, az ősteremtés szubsztanciáját.

És nem véletlen, hogy minden utópia az emberi tudatért folytatott küzdelmet mutatja be. És hogy ez nagy valószínűséggel hogyan alakulhat a jövőben, azt George Orwell hatásosan, sőt nyomasztóan mutatta be. Óriási küzdelem folyik a világban azért, hogy megakadályozzák az emberi evolúció normális menetét a jövőben, hogy megakadályozzák a meglévő Én-tudat, az objektív reflektív gondolkodás metamorfózisát szemlélődőbe, amelyben az ember uralja valódi, magasabb rendű „Én”-jének első részét, hogy azután tovább emelkedve a még magasabb tudatállapotokba, az érzékfeletti valóság világában tudatosan éljen vele. Ezt a harcot a luciferi Angyalok, ahrimáni visszamaradt Arkangyalok és egy másfajta, különösen veszélyes ahrimáni entitás, a visszamaradt Személyiség szellemek (őskezdetek vagy archék – a ford.) – az Azurák, vagyis az ősi keleti terminológia szerint a nem-istenek (a-zur) – vívják. Ez utóbbiak, Rudolf Steiner szerint, az értelmetlen szenvedélyek tömegszintű robbanásaiban nyilvánulnak meg, például stadionokban, természetesen tömeges rockkoncerteken és hasonlókon. Ők hatnak a tömeggyűléseken is, amikor ott igyekeznek befolyásolni az emberek ösztöneit. Az Azurák az emberi „Én” fő ellenségei, ezért ők a Krisztus ellen harcoló fő ellenség is. Kétségtelenül ők álltak az Oroszországban, Kínában, Kambodzsában elvégzett szocialista kísérlet elkövetői mögött. A politikai élet manapság ilyen jelleget is ölthet!

Az emberiség valóban elérkezett fejlődésének nagy válaszútjához, kereszteződéséhez. Ennek lényege az alábbi rajz segítségével fejezhető ki (9. ábra).

9.ábra

Képzeljük el a teljes evolúciós ciklus fejlődését valamilyen tál vagy félkör formájában. A bal oldalán a fejlődés leereszkedő irányba haladt, a szellem anyaggá vált, létrejött a formák sokfélesége és a fajok evolúciója. Ez a fejlődés most az emberi „Én”-ben elérte közepét. (Az ember többi lénytagja, valamint a természet birodalmai a múltban túljutottak a középen.) Most minden fejlődésnek felemelkedő irányban kell haladnia. És ez a felemelkedés egyre inkább a felemelkedő emberen fog múlni. Végül képesnek kell válnia arra, hogy minden anyagot átszellemítsen.

A korábban megnevezett három visszamaradt szellem nem kíván a felemelkedésnek ezen az útján haladni. Az evolúciós ciklus közepén, amikor a legnagyobb metamorfózis zajlik (a tál képe helyettesíthető egy hatalmas lemniszkátával, amely az evolúciós ciklus mind a hét nagy szakaszát, eónját magában foglalja), amikor a metamorfózisban lévő egész múltnak, miközben átalakul, át kell hatnia magát a jövő szándékaival, ezek visszamaradt szellemek arra törekszenek, hogy ezt a jövőt más utakra, saját útjukra tereljék.

Ahrimán készen áll arra, hogy az idő áramlásával együtt haladjon tovább, evolúciósan azonban a fizikai alattiba, lefelé vezet, ahol minden anyag végül energiává, erővé (mágnesességgé, elektromossággá stb.) válik. Ezért hirdeti most az ember és a gép, a számítógép szimbiózisát. És máris vannak olyan (a sajtóban megszólaló) emberek, akik úgy vélik, hogy ha az emberben lévő összes információt „átviszik a kvarcra” (idézzük), egy számítógépbe, akkor az ember örökké létezni fog.

Ahrimán az érzékfeletti síkon is el akarja törölni a világ teljes múltját, és el akar indítani egy új, saját evolúciós ciklust, amelybe reményei szerint minden isteni lényt is magával ránt. Ez pedig már valóság, és nem tudományos fantasztikum, mint a „kvarcra való átállás”.

Lucifer szándékai más természetűek. Azt reméli, hogy „a Földből egy nagy élő lényt hoz létre, amelynek egyetlen közös lelke van, amelyben az egyes lelkek elveszítik egyéniségüket” (GA 203, 135. o. (1921.01.29.). Ennek érdekében igyekszik megakadályozni, hogy az evolúció elérje célját, a jövőbeli szakaszait a múltba vinni, és el akarja érni, hogy a jövő a korábbi időszakoknak valamiféle ismétlődése legyen, de már az ő saját evolúciós vonalán, amely megszakít minden kapcsolatot az anyagival és Lucifer szellemi útját követi, és amikor visszatér a kiindulópontjához, ott Lucifernek kell az abszolút istenné válnia. Evolúciós ciklusában, amelyet szintén a Föld eonjába kíván helyezni, valamiféle kivetülések, múltbeli valódi fejlődési állapotok tükörképei jönnek létre Lucifer világában. Az embernek itt az a rendeltetése, hogy a csoporttudat korábbi lépcsőfokain keresztül visszatérjen az egyetemes emberi állapotba, csakhogy abban Lucifer lesz az abszolút „Én”. Az ahrimáni úton az emberi „Én” egyszerűen szétszóródik.

Az evolúciós ciklus közepén megtörtént a Golgotai Misztérium. Ereje, amely előre és felfelé irányítja a fejlődést, egyetemesen hat az egész ciklus csomópontján. És az embernek ilyen középen, három út kereszteződésében kell választania, hogy melyik úton indul el. Ezért a választásért folyik a küzdelem. Ez a küzdelem zajlik szellemi, vallási, társadalmi és politikai síkon.

Ha valaki nem akarja ezt a döntést meghozni, akkor az alacsonyabb rendű utak egyikére kerül majd. Ez az igazi valóság, amelyben élünk. Az ember azt kockáztatja, hogy kiesik az Istentől kapott evolúcióból, és – az evangélium szavaival – a lélek második halálán megy keresztül, az ahrimáni vagy luciferi halhatatlanság ígérete helyett. Ilyen sors vár mindazokra, akik aktívan és tudatosan hozzájárulnak az ellenfelek terveinek megvalósításához, beleértve földi papjaikat is, akik a visszamaradt szellemek misztériumának felszenteltjei.

Miután így megerősítettük módszertani alapjainkat, szabadabban megyünk tovább a szellemek világharca politikai formájának feltárásában.

Fordította: Vincze Zsuzsa
http://bdn-steiner.ru/modules/Books/files/121-sobytiya-na-ukraine-part-2.pdf

Az esszé első része itt olvasható:
https://www.antropozofus.hu/harc-az-orosz-kulturcsiraert/genadij-bondarev-ukrajnai-esemenyek-es-a-jovo-lehetseges-forgatokonyve/
vagy letölthető innen: www.antropozofus.hu/rakoseva/Bondarev/Bondarev-EsemenyekUkrajnaban.pdf

1 Angszoc – oroszul: Ангсоц (английский социализм); angolul: “Ingsoc” („English Socialism) – az angol szocializmus. Utalás Orwell 1984 c. regényére (a ford.)

2 Felderítő Főcsoportfőnökség, rövidítve GRU (oroszul: Главное разведывательное управление), Oroszország katonai hírszerző szolgálata.(a ford. – Wikipédia)

*^***** Nem pontosan erről prédikál Castaneda elhivatott tanítója, Don Juan? (Csillaggal jelölve a szerző megjegyzése)

– Utalás Carlos Castaneda (1925-1998) latin-amerikai származású, amerikai antropológusra, akit a mexikói varázslóhagyományról írt könyvei tettek világhírűvé, köztük a Don Juan tanításai című. (a ford. – Wikipédia)

3 Keletázsia: az egyik diktatórikus állam a három közül George Orwell 1984 című regényében. Az állam határai nincsenek tisztán meghatározva, de bizonyos, hogy a mai Kína, Mongólia, Japán, Tajvan, és Koreai-félsziget területét fedi le. (a ford. – Wikipédia)

*^********** A témát ismerők számára jegyezzük meg, hogy minden egyes eon kezdete előtt az ember ismét az őseredeti magaslatán áll, vagyis abban az állapotban van, amelyből az ős-Szaturnusz eonja keletkezett.

4 Mathesis – rég. Tudás vagy bölcsesség, különösen matematikai jellegű. (a ford. – https://www.collinsdictionary.com/dictionary/english/mathesis)

5 Angelus Silesius: Kerubi vándor., in: Új forrás, 2013. 10. szám. (a ford.)

6 „Stirb und werde! / Bist du nur ein trüber Gast / Auf der dunklen Erde” (a ford.)