GA186 – Dornach, 1918. december 21.
Tartalom: A népek differenciált vizsgálata. A Nyugat viszonya Kelethez és Közép-Európához. „Öntudatlan önmegismerés” a népek viszonyában. – Az ember megismerési lehetőségeinek evolúciója a Golgotai Misztérium előtt és után. Ősi bölcsesség. A természettudomány értelme. – A modern vallások ahrimáni vonásai. – Ahrimáni módon színezett filozófia és annak szerepe az illúziók keletkezésében. Mach és Avenarius mint a bolsevizmus filozófusai. Az 1914-es katonai katasztrófa szellemi értelme. A világesemények káoszon és szenvedésen keresztüli megismerése, mint a Golgotai Misztérium szellemi megismerése. Az ember belső szellemi aktivitása. – „Kérdés a munkaerőről”. A rabság mint a 4. kultúrkorszak öröksége
Amikor szívünkben ismét feléled a századok óta hangzó kijelentés a magasságokban kinyilatkoztatott isteni titkokról, a Földön pedig a jóakaratú emberek számára a békéről, akkor a mi korunkban különös erővel ébred a kérdés: az emberek földi fejlődése szempontjából mire van szükség szerte a Földön ahhoz a békéhez, amiről az Evangélium beszél? Már a második hete beszélünk arról, hogy különösen korunkban mire van az embereknek szerte a Földön szükségük. És ha egyetlenegy mondatban akarunk összefoglalni sok mindent abból, aminek hagytuk az elmúlt napokban, hogy keresztüljárja a lelkünket, akkor mondhatjuk: az embereknek az egyre teljesebb és sokoldalúbb megértésre kell törekedniük.
És itt egybeárad az igazi sokoldalú emberi megértés keresése azzal, amit tegnap fejtettem ki, mint sarkalatos impulzust, amiről az antropozófiai irányultságú szellemtudomány beszél. Ez az antropozófiai irányultságú szellemtudomány arra törekszik, hogy meglássa azt, ami nem látható meg a világnak és fejlődésének belsejében. De amikor arra tekintenek, aminek az emberi lélekben a világ ilyen értésének köszönhetően kell ébrednie, akkor a modern szociális követelményeknek nem a látszólagos, illuzórikus, hanem a valódi tartalmát látják meg, ami abban áll, hogy az emberek között egy mindent átfogó, valódi megértést idézzen elő. Az embereknek erre a megértésre kell törekedniük az egész Földön, egyrészt – becsületesen, másrészt – erőteljesen. Ma ezt csak az aktív szellemi élet értelmében lehet tenni, olyan szellemi élettel, ami nemcsak passzív módon akarja magát átadni a világnak, hanem belsőleg tevékeny akar lenni, hogy a lét impulzusaiban részt véve, a világ és az ember valódi megértéséhez jusson el. Tegnap beszéltem arról, hogy olyan korban élünk, amikor új szellemi kinyilatkoztatások hatolnak át a külső jelenségek leplén át. Ezt az igazságot nem kellően komolyan veszik. Hiszen csak azok, akik teljes komolysággal veszik, csak azok lesznek képesek megbirkózni azokkal a követelményekkel, melyeket korunk minden olyan emberrel szemben támaszt, aki éber akar lenni az életben.
Most ha gondolatban visszatérnek néhány vizsgálódáshoz, melyekkel az elmúlt hetek során foglalkozunk, akkor megértik, hogy az embereknek a Földön a fogalmakat megérteni nem annyira egyszerű, mint azt sokan gondolják. Törekedtünk, hogy rávilágítsunk a Nyugaton, Keleten és Közép‑Európában élő népek sajátosságaira. Törekedtünk, minden szimpátiát és antipátiát kizárva, megértsük, hogy milyenek a népek legmélyebb sajátosságai Nyugaton, Közép-Európában és Keleten. Miért tettük ezt? Ismertté vált számunkra, hogy a mi korunk az intellektualizmus különös fejlődésének kora, hogy ez az intellektualizmus a nyugati népeknél, mégpedig az angol nyelven beszélő népeknél oly módon fejeződik ki, hogy ösztönösen él, úgy hat, mint ösztön; Közép-Európa népeinél az intellektus nem hat ösztönösen, és általában nem veleszületett, hanem nevelés útján kell kifejleszteni. Rámutattunk, hogy ez hatalmas különbség a Nyugat és Közép-Európa népei között. Aztán rámutattunk a Kelet népeire, és akkor azt mondtuk: ott az intellektus fejlődése olyan módon fejeződik ki, hogy a Kelet népei mindenekelőtt ellenállnak annak, hogy életükben az intellektualizmust felébresszék, mivel ők meg akarják azt őrizni a jövőbeni Szellemén általi megismerésre.
A földi felszínen megmutatkozó más különbségekre is rámutattunk, és ma feltesszük magunknak a kérdést: „Miért vezettük be ezt a differenciálást? Miért törekedtünk a valóság szempontjából jellemezni a különböző népcsoportokat a Föld különböző részein?” Azért törekedtünk ezt tenni, mivel a jövőben nem szabad megelégedni azzal, hogy egyszerűen „szeressétek egymást”, mert a jövőben az emberek csak akkor fogják megérteni a saját feladatukat, ha tudni fogják, mi hat a Földnek ezen vagy azon a részén, ha tudatosan nézni tudják azokat a sajátosságokat, melyekkel a különböző népcsoportok rendelkeznek. Ha ezáltal képesek felemelkedni az ilyen megértéshez szükségszerűen hozzátartozó érzékelésekhez, akkor ez elkerülhetetlenül magával vonja az önmegértést is. A szükséges érzékelés abban áll, hogy amikor ilyen módon kezdik el jellemezni a Föld különböző részein lévő embereket, akkor megszűnik a késztetés arra, hogy ugyanolyan módon értékeljük őket, mint ahogy az emberről morális tulajdonságai alapján ítélkezünk. Ha jellemezni akarnak egy népet, erre nem felelnek meg azok az értékelések, melyeket az egyes emberekre alkalmazunk. Az ember individuális fejlődésében épp az a lényeges, hogy az ember, mint külön lény, ahogy itt van, fejleszti a morált. A morált csak az egyes ember tudja fejleszteni, az emberek csoportja nem tud morált fejleszteni. A leggonoszabb illúzió lenne azt hinni, hogy az emberi csoportok, vagy ahogyan azt ma szeretik mondani, a népek ugyanolyan kapcsolatba tudnak egymással kerülni, mint az egyik ember a másikkal. Aki képes teljesen konkrétan megérteni, hogy mik is azok az emberi csoportok vagy népek, az meglátja, hogy a népeket – erről a néplelkekről szóló ciklusból tudunk – az Arkangyalok hierarchiájából való lények vezetik. És ezért a népek közötti viszonyok semmiképpen sem tulajdoníthatók ugyanannak a dolognak, mint ami két egyén kapcsolatában látható. A népek lényei isteni lények előtt nyilatkoznak meg, és ott más értékeléseknek van helyük, mint amit két külön ember viszonyában láthatunk. Az ember individuumként a saját fejlődése során azért szakad el mindattól, ami népi, hogy képes legyen teljesen belépni abba, amit a világ morális rendjének nevezünk. És ez a morális világrend egy individuális emberi dolog.
Az ilyen dolgokat a valódi megismerésen keresztül kell megérteni. A kereszténység valódi fejlődése a mai időkben abban áll, hogy érthetők legyenek az ehhez hasonló dolgok. Beszéltem arról, hogy egy olyan korban élünk, amikor a Személyiségszellemek egy bizonyos módon teremtő tevékenységre emelkednek, teremtőkké válnak. Ez kivételesen fontos, hiszen amikor teremtőkké válnak, a jelenségek fátylán keresztül valami olyan hatol át, amit tegnap új kinyilatkoztatásnak neveztünk. Ily módon a Személyiségszellemek teremtő jellegre tesznek szert, és lényegük alapján közel kerülnek ahhoz a jelleghez, amivel a Formaszellemek rendelkeztek a földi fejlődésben a Lemúriai korral kezdődően. Így az ember egy teljesen megváltozott világkép előtt találja magát. Ezt fel kell ismerni, hiszen rendkívül fontos a mi időnkben, hogy az ember egy megváltozott világkép előtt áll.
Mondhatjuk, hogy ez a világkép egy bizonyos módon, Goethe kifejezését használva „a szellem szürke mélységeiből” lép elő.
Ha szellemtudományosan tekintünk az emberiség történelmi fejlődésére, akkor láthatjuk, hogy a kereszténység előtti időkben, jóval a kereszténység előtt az emberek egy ősi, ösztönös módon rendelkeztek a világ széles körű ismeretével, annál nagyobb mértékben, minél inkább haladunk visszafelé. Ez a világismeret annál nagyobb áhítatot idéz elő, minél jobban elsajátítja az ember. Végül arra a tényre jutunk, hogy a Föld fejlődésének kiinduló pontján nagy mennyiségű bölcsesség lett az emberiség földi életébe árasztva, aztán ez fokozatosan eltűnt, mintegy elnyelődve ebbe az életbe. És bármilyen különösen is hangzik, de amikor ez a tudás a legnagyobb hanyatlás szakaszába került, a Golgotai Misztérium beteljesülése áldotta meg az emberiséget. Mindaz, amit az emberek korábban tudtak, erre az időre az emberi tudatban káoszba süppedt. És azok, akik ezekből a dolgokból valamit értenek, egyöntetűen beszélnek erről a tényről: a fejlődés, amibe az emberek bele lettek szőve, erre az időpontra a tudatlanságba süppedt. De ebbe a szürke tudatlanságba, ami egy olyan emberiség fölött áradt szét, mely legfeljebb az ősi időkből származó mítoszokból élt, berobbant a legnagyobb földi kinyilatkoztatás, a Golgotai Misztérium – az új tudás kiindulópontja, az emberiség számára történő új kinyilatkoztatás kiindulópontja. Ugyanakkor a szürke tudatlanság évszázadokon át megmaradt, mert az emberek bizonyos értelemben ragaszkodtak hozzá.
Ez a legmélyebb módon érthetővé válik, ha tekintetünket az elmúlt két évezredre vetjük, és józanul megkérdezzük magunkat: „Végül is, mit produkáltak magukból az emberek ez alatt a két évezred alatt?” Az egész bölcsesség, amivel a Golgotai Misztérium előtt rendelkeztek, a független bölcsesség, egy ősi tradíció volt, egy örökség. Helyesen értsenek engem: magától értetődően nem azt akarom állítani, hogy az emberiség az elmúlt két évezredben semmilyen bölcsességgel sem rendelkezett, és nem akarom leértékelni azt a bölcsességet, amivel rendelkezett. De a következőt kell szem előtt tartani: azt a bölcsességet, amely a kereszténység előtti ősi időkben létezett, és amelynek maradványait a Golgotai Misztérium előtti utolsó évszázadban láthatjuk, az ősi időknek ezt a bölcsességét – bár ösztönösen – de szemlélték az emberek. És az a képesség, hogy önmagukat szemlélő viszonyba állítsák az ősi bölcsesség tartalmával szemben, elveszett. Egy bizonyos fokig, mintegy történelmi emlékezetként, a történelmi visszaemlékezésekben megőrződött az, ami megvolt az ősi időkben. És ami azt illeti, még a Golgotai Misztériumot is, ahogy tegnap mondtam, megpróbálják az ősi bölcsességbe öltöztetni, megpróbálják az ősi bölcsesség, a bölcsesség-emlékezet képzetein keresztül kifejezni. Ez évszázadokra nyúlik. Az emberek világbölcsességbe való új behatolásának előhírnökeként, azt mondanám, hogy minden istenit megtagadva, a gondolkodás természettudományos módja lép fel elsőként az új időkben. Ez valami olyan, amit az ember a lelkének saját aktivitásán keresztül akar kidolgozni. És a lényeg az, ahogyan azt gyakran hangsúlyoztam, hogy a jövőben, a szellemi világot antropozófus módon vizsgálva, ezt ugyanolyan módon tegyék, mint ahogy Kopernikusz óta a természet tisztán mechanikus külső rendjét nézik. Megtanulni az istenit ugyanúgy nézni, mint ahogyan tanulják nézni a világban a külsőt, a mechanikusat, Kopernikusz, Galilei, Giordano Bruno kora óta – ez az a szempont, amivel rendelkezni kell, ha korunk helyes értéséhez akarnak eljutni.
Korunknak e helyes értésével természetesen nagyon sok minden szemben áll. Ahogyan önök tudják, ehhez a megértéshez szükséges olyan dolgokat közölni, mint amilyenek például a „Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez” c. könyvemben vannak. Az emberek számára meg kell mutatni azt az utat, amire a léleknek lépnie kell, hogy a szellemi világba hatoljon, mint ahogy Kopernikusz, Galilei, Giordano Bruno a természet külső mechanikus építményébe törekedett behatolni. Akik nem ismerik mélyen a különböző emberek ambiciózus törekvéseit, azok közül sokan könnyen meglepődhetnek, hogy azzal a törekvéssel szemben, amely rámutat arra az útra, amelyet az emberi léleknek be kell járnia ahhoz, hogy behatoljon a szellemi világba, az ősi vallás szelleme, ha lehet így nevezni, különösen a jezsuitizmus formájában, erővel lép fel.
A különböző buta vádak között, amelyek ebben az évben az „Idő Hangjában” publikált három cikkben jelentek meg, szerepel az, hogy az egyház tiltja az emberi lélek felkészítését a szellemi világba való út megtalálására. Ez ma sok hívő számára, a tekintélyben való hívő számára valami különösnek hangzik. De azért hangzik ilyennek, mert nem akarják megfontolni ezt a gondolatot: de hiszen ez az egyház nem tiltotta-e meg Kopernikusz kísérleteit, Galilei kísérleteit? Az egyház így lépett fel a külső kísérletekkel szemben, és nincs mit csodálkozni azon, hogy ugyanígy lép fel a belső kísérletekkel a szellem területén. Hiszen csak a régi szokásaihoz tartja magát. Ahogyan 1827-ig a katolikus egyház ellenállt a kopernikuszi tanításoknak, úgy áll ellen a szellemi világba való behatolásnak. De ez a szellemi világba való behatolás egészen konkrét, és nem korlátozódik absztrakt fecsegésre. A szürke tudatlanság felé emelkedik, és a dolgok tudásával valósul meg. A szürke tudás hajlamos arra, hogy tekintetével vándoroljon a világban, népeket lásson, embercsoportokat, és róluk mint káoszról beszéljen. Beszélnek a Nyugat népeiről, Közép-Európa népeiről, Kelet népeiről, de nem tesznek közöttük különbséget, nem képesek jellemezni azokat. A legtöbb, amit fel tudnak ismerni – hogy az egyes népek vezetői az Arkangyalok. Amikor valóban arra nézünk, milyen az egyes Arkangyalok tevékenysége a Földön, akkor ez az új kinyilatkoztatásokhoz tartozik. Ez az emberi tudatnak a Föld fölé való tényleges, valós felemelkedése. Ha nem képesek a szürke tudatlanságtól felemelkedni a valós megkülönböztetés képességéig, akkor hozzák létre azt a szakadékot, amiről tegnap beszéltem, ami a vasárnap délutáni prédikáció és a világ külső életének érdekei között nyílik meg. Beszéltem arról, hogy ahogyan a vallásos hitvallás területén beszélnek az isteni világról és annak viszonyáról az emberekhez, mennyire gyengének mutatkozik mindez az emberek földi szükségleteinek valódi megértésében, és nem képed az embereknek annál többet mondani, mint hogy: „Szeressétek egymást!” Hiszen ennek ugyanannyira kevés értelme van, mint ha azt mondanám a kályhának: „Melegítsd fel a szobát, ez a te kályha-kötelességed!” Az ilyen tanításnak nincs ereje ahhoz, hogy valóban megragadja az emberek szívét, ha minden másban kénytelenek a mindennapi gondokkal küzdeni, nem találva semmilyen kapcsolatot azok között és a szellemi világról való absztrakt tézisek, szokások és dogmák között. Ez a szakadék uralkodik ma, és ezt a szakadékot a vallások fenn akarják tartani.
Észre kell venni, hogy e szakadék létezésének és a rajta való megerősödés vágyának köszönhetően egészen figyelemre méltó virágok nyílnak. Így például a jezsuiták részéről amiatt lesz ellenállás az antropozófiai irányultságú szellemtudománnyal szemben, mivel annak az a törekvése, hogy az emberben valami olyasmit találjon, ami fejlett lévén az embereket az istenihez vezeti, De ez eretnekség, hiszen az egyház azt tanítja – és megtiltja, hogy másként tanítsák – hogy az Istennek a maga lényegében semmi köze sincs a világhoz, és szubsztanciális identitásának sincs köze az ember lelkéhez. Aki azt állítja, hogy az ember lelke bármilyen módon hordoz valamit az „isteni lényből”, az a katolikus egyház szempontjából, jezsuita értelemben eretneknek minősül.
Az ilyen állításba kúszott be ennek az egyháznak az a belső törekvése, hogy ne engedje az embereknek az istenihez való közeledését, hogy elkülönítse az embereket az istenitől. A dogma olyan formát ölt, amelyben az embereket távol kell tartania az istenitől. Ezért semmi csodálkozni való sincs abban, hogy mivel nem teszik lehetővé az embereknek az Isten felé való közeledést, úgy az Atlantisz utáni ötödik korszakban, aminek el kell hoznia a tudati lelket, a világ dolgairól való tudás nem isteni, hanem tisztán ahrimáni jelleget ölt. Hiszen az, amit ma természettudománynak tartunk, tisztán ahrimáni vívmány – erről már gyakran beszéltünk. Emellett egészen feltűnő, hogy a katolikus egyháznak kedvesebb az ahrimáni természettudomány, mint az antropozófiai irányultságú természettudomány; hiszen ma már nem tartja az ahrimáni természettudományt eretneknek, de az antropozófiai irányultságú természettudományt eretnekként szapulja.
Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a felvilágosult embernél világosságnak kell uralkodni. Neki meg kell értenie, hogy a szellemi úton ugyanazok a teendők, mint a természettudomány útján, mivel csak ennek köszönhetően lehet megóvni a természettudományos utat is az ahrimáni tévedéstől. Ez utóbbi azért került tévútra, mivel a szellemi út csak őt követően tudott fellépni. De a jelenlegi időkkel kezdődően és a jövőben az emberiségnek arra kell jutnia, hogy a természettudományt ismét az isteni-szellemi magasságokba emelje, és ezzel együtt az élet, amiben a születés és halál között tartózkodunk, ismét egyesítve kell, hogy legyen azzal az élettel, amiről a szellemtudománynak kell hírt adnia, és amiben a halál és az új születés között tartózkodunk. De ez a mi időnkben csak akkor tud megtörténni, ha meglesz az akaratunk arra, hogy valóban megértsük az életet az egész földön, úgy értsük meg, ahogyan az az emberben hat. És csak akkor értjük meg az egyes embert is, ha megértjük az emberi csoport jellegét is, és csak ezen a módon leszünk képesek helyesen nézni az igazi valóságra.
Nemrégen egy figyelemre méltó jelenségre hívtam fel a figyelmüket, ami sokakat megdöbbenthet. Röviden megismétlem ezt. Ahogyan tudják, Svájcban volt egy derék professzor, név szerint Avenarius, aki tökéletesen őszintén jószándékú állampolgárnak tartotta magát, és még csak távoli viszonyt sem ápolt holmi forradalmárokkal. Egy olyan tanítást alapított, ami annyira nehéz nyelvezetű, hogy kevesen olvasták el. Egy kicsit elfogadhatóbb nyelven fejezte ki magát egy hasonló áramlatból való filozófus, aki Bécsben és Prágában tevékenykedett, Ernst Mach, aki szintén derék polgárnak tartotta magát. Ez a két férfi nyilvánvalóan egyáltalán nem rendelkezett forradalmi vénával. És tessék, egy különös dolog – már beszéltem erről – ezek a mi filozófusaink váltak a bolsevizmus hivatalos filozófusaivá, a bolsevikok úgy tekintenek rájuk, mint – ha ezt a kifejezést helyesen értik – állami filozófusokra. Egy ismert kifejezés szerint, amit szívesen használnak a világon, mondhatnánk: ha megtudnák ezek a filozófusok, Avenarius és Mach, hogy a bolsevikok saját állami filozófusaikként ismerik el őket, akkor valószínűleg forognának a sírjukban. Mondtam önöknek, hogy az emberek csak azért nem értik ezt a jelenséget, mert az absztrakt logikához tartják magukat, és nem a valóság és a tények logikájához, nem a megfigyelés logikájához. De szeretném, tekintet nélkül arra, hogy ez a dolog annyira távol állhat önöktől, még egyszer mindezt egy másik nézőpontból önöknek megmutatni, szeretnék Avenarius filozófiájából egy pontot kiemelni, ami elvezetheti önöket annak a kérdésnek a megválaszolásához: hogyan jutott Avenarius és Mach oda, hogy a bolsevizmus állami filozófiai filozófusaivá váljon? A tény, bármit is mondunk, jellemző a modern kor téveszméire.
Látják-e, Avenarius különböző kérdéseket vet fel, és ha az ő szavaival beszélünk az introjekcióról és hasonló dolgokról, tisztán elméleti-megismerési fogalmakról, amelyeket ő fejlesztett ki, akkor ez a beszéd széles kör számára szinte érthetetlennek tűnik. És ennek ez érthetetlen beszédnek a segítségével bizonyos kérdéseket tesz fel, melyek éppen szellemtudományos nézőpontból egészen érdekesek. Avenarius feltesz egy ilyen kérdést: ha egyedül lenne az ember a világban, meg tudná-e látni a különbséget a között, ami a lelkében van, és aközött, ami a külvilágban van, a szubjektum és az objektum közötti különbséget? – Richard Avenarius elég éles eszű ahhoz, hogy ezt mondja: csak az csábít bennünket, hogy a szubjektum és az objektum közötti különbségről beszéljünk, hogy amikor egy másik emberrel állunk szemben – ha nem egyedül vagyunk a világban – feltételezzük, hogy mindaz, ami a mi agyunkban van, például az asztal vagy valami más, benne is megvan. Ezen a kerülő úton, annak köszönhetően, hogy kivetítjük az ő agyába ugyanazt az alakot, amit mi hordunk magunkban, és aminek köszönhetően minden dolog képszerű jelleget ölt, ennek köszönhetően különböztetjük meg a lelkünkben lévő dolgokat azoktól a dolgoktól, amik kívül vannak, amikkel szemben állunk. Avenarius azt tartja, hogy ha a világon senki sem lenne rajtunk kívül, akkor nem beszélnék a lelkünkben lévő és a külső dolgok különbségéről, hanem önmagunkra egy egységként tekintenénk, magunkat a dolgokkal összeolvadónak látnánk, és sohasem különböztetnénk meg magunkat a világtól.
Ezzel kapcsolatban elmondható, hogy egy bizonyos nézőpontból Avenariusnak igaza van, amikor ezt állítja, de más nézőpontból egyáltalán nincs igaza. Annyiban van igaza, amennyire általában van jelentősége annak a ténynek – amiről az idő menetében tökéletesen elfeledkezünk – hogy az élet kezdetén érintkezünk emberekkel; ennek egy meghatározott értelme van. Ez hatással van az összes képzeletünk. Ha nem érintkeznénk emberekkel, akkor ez másként lenne, de nem úgy, ahogy Avenarius tartja. Ha szellemi látás segítségével közelítjük meg azt, ami valójában mindennek az alapja, akkor el lehet jutni az igazi megértéshez. Kétségtelenül egészen másmilyen világképünk lenne, ha az életutunkon abban a periódusban, amikor még nem tudunk tudatosan gondolkodni, nem találkoznánk más emberekkel. De itt egy meglepő ténnyel van dolgunk: ez a másik világkép olyan szellemeket tartalmazna, amelyek a világ alapjában találhatók. Úgyhogy nem Avenarius értelmében nem tudnánk magunkat a világtól megkülönböztetni, ha csak mi lennénk benne egyedül és senki más. Ha a világban egyedül lennénk – csak képzeljék el ezt a szörnyű absztrakciót – akkor természetesen nem különböztetnénk meg magunkat az ásványoktól és a növényektől, de mindamellett a növények és ásványok mögött az isteni-szellemi világot észlelnénk. Ott mellesleg állatoknak sem kellene lenniük, mivel ők is megváltoztatnák a világ képét. – Ebből a tényből következik, hogy az emberekkel való együttes élet az oka annak, hogy naiv módon nem észleljük a a növények és az ásványok mögötti szellemi világot. Közöttünk és a között a világ között más emberek állnak. Gondolják csak meg: az isteni világ hierarchiáinak nem-észlelése az ára annak, amivé válunk a földön a más emberekkel való közös életnek köszönhetően! Az ember bizonyos módon eltakarja az isteni világot. Ezt természetesen nem ismerte fel Avenarius, és ezért a kérdéseket vakvágányra terelte. Feltételezte, hogy ha nem lennének más emberek, akkor magunkat a világgal elválaszthatatlan egységben látnánk, nem különítenénk el magunkat a világtól. Az igazság a következő: igaz, hogy nem különböztetnénk meg magunkat más emberektől és a növényektől és az ásványoktól, de ugyanakkor megkülönböztetnénk magunkat az istenektől, akik akkor körbevennének bennünket. Ez az igazság!
Ha ezt megfontolják, akkor valami olyat mondanak maguknak, amit a mi korunkban rendkívül fontos mondani: felettébb figyelemre méltó, hogy korunk sorsa sok tekintetben olyan, hogy legélesebb elméi csak érintik a legfontosabb kérdéseket, csak könnyedén érintik a legfontosabb kérdéseket, és akkor tévútra vezetik őket, amelyen addig vezetik azokat, amíg el nem vezetik a szellemi megértésétől. Avenariusnál radikálisabban aligha lehet a szellemi megértésétől elvezetni. Hiszen az ő filozófiája éles elméjű, rafinált professzori nyelven lett megírva, és ezért a legmagasabb fokon megfelel arra, hogy elaltatva elvezesse az embereket a szellemtől. Ha pedig az emberek elaltatva eltávoznak a szellemtől, akkor ezt a szellemtől való eltávozást szükségszerűségnek értékelik, mint valami olyat, ami hasonlít a matematikai szükségszerűséghez. Hacsak nem veszik észre, hogy elvezetik őket a szellemtől, ezt tudományos bizonyítéknak veszik. Ez a dolog egyik oldala.
Ilyen módon láthatják, hogy ezeknél a filozófusoknál – minden elmondott Machra is vonatkozik – az egész gondolkodásuk belső idege abban állt, hogy olyan tudományt alapítsanak meg, ami az embereket radikálisan elvezeti a szellemtől. A bolsevizmussal egy olyan szociális rendet kellett megalapítani, ami kizár minden szellemit; az emberiséget szociálisan úgy kellett csoportosítani, hogy eközben a szellem semmiféle szerepet ne játsszon. Ahogy látják, itt van a belső kapcsolat. A tények logikája lép működésbe. Nem külső alapon, hanem belső, lényegi rokonság legfelsőbb oka miatt lett Avenarius és Mach a bolsevikok állami filozófusává.
Innen érthetővé kell válnia, hogy miért lehet lebénulni a megszokott, ma használt fogalmakkal. Csak csodálkozni tudnak: hogyan tudták a bolsevikok saját állami filozófusaikká megtenni Avenariust és Machot? De ezt a kapcsolatot ma már át lehet tekinteni. E célból szellemi alapokhoz kell fordulni. Amit itt mi meg is tettünk. Emellett még a következőre is rá kell mutatni. Kérdezzük meg magunktól még egyszer: „Hogyan állna a dolog a valóságban, ha az ember egyedül lenne a Földünkön?” Ma egyszerűen vannak olyan jelenségek, és különösen az emberek különböző egymáshoz való viszonyában – itt beszélhetünk szellemi és hétköznapi jelenségekről egyaránt –, amelyek felbukkannak az emberek életében, és mintegy lenyűgözik őket, mert a hozzájuk való viszonyulásukban az emberek nem képesek semmilyen megértésre jutni, hacsak nem szellemtudományosan vizsgálják őket.
Ne gondolják, hogy ez mindenkor így történt. A régi időkben is igaz, hogy voltak ilyen jelenségek, de az emberek ösztönösen értették az ősi ösztönös tisztánlátás alapján. Aztán a „szürke tudatlanság” hosszú periódusában ilyen jelenségek nem voltak az emberek egymás közötti kapcsolatában. Most ismét megjelennek. És nemcsak azért, mert az emberek lelkei fejlődtek, a világ is fejlődött; a közeljövőben ilyen változások fognak fellépni az embernek a többi természeti birodalommal való kapcsolatában is. Érthetetlen marad az emberi élet a jelenben és a közeljövőben, ha ezt, ezt az életet nem akarják szellemtudományosan vizsgálni. Egyik illúzió a másik után fogja az emberi lelkeket megragadni, ha nem akarnak szellemtudományos fogalmakhoz fordulni.
Vannak itt néhányan azok közül, akiknek a háborús katasztrófa kezdetén ismét és ismét elmondtam, hogy az utóbbi évszázadok úgynevezett világtörténelmi eseményeiről lehet írni archív bizonyítékok alapján, amikor alapjában azzal foglalkoznak, hogy keresik ezeket a bizonyítékokat, mindenféle nyomokat és ilyen történelmi feljegyzéseket. Ennek a háborús katasztrófának a keletkezéséről nem szabad így írni. Hiszen ha csak előásunk az archívumból mindenféle anyagot, akkor a figyelem határán túl marad az, hogy milyen volt a lelki állapota éppen azoknak az embereknek, akik részt vettek e háború keletkezésében, a lelkeknek ez az állapota hogyan tette lehetővé az ahrimáni erők behatolását a földi mechanizmusba, és hogyan lettek előidézve ezeknek az ahrimáni erőknek köszönhetően azok az okok, amelyek ehhez a háborús katasztrófához vezettek. Ha nem akarják szellemtudományosan tanulmányozni e háborús katasztrófa kiinduló pillanatát, akkor ez a pillanat sötét is marad. Magában a háborús katasztrófában van a követelmény az emberek számára, hogy tanuljanak belőle. Sokan tanulhatnak abból, ami annak következtében történt az utóbbi négy-öt évben, ami még korábban volt. Mindenekelőtt megtanulhatunk kérdéseket feltenni az idők követelményeinek megfelelően, nem pedig egyoldalúan, mint korábban.
Gyakran mondtam, hogy nincs alapja annak, hogy önnyugtatással foglalkozzunk az idők szerencsétlenségeivel kapcsolatban, és bezárjuk előttük a szemünket. De pesszimizmusra sincs alapunk. Csak a következőt kell átgondolni: végtelen szörnyűség zajlott az utóbbi négy és fél évben Európában; de mi az ami különösen lényeges ebben a szörnyűségben? – Az, amit az emberek megtapasztaltak ez alatt az idő alatt: amit ezeknek az emberi lelkeknek a földi evolúció során végbement fejlődése kapcsán tapasztaltak meg. De akkor felmerül egy tartalmas, jelentős kérdés. Ez a kérdés paradoxonnak tűnhet, de csak azért, mert nagyon tartalmas és a szokásos gondolkodás számára nem megszokott. Ez a kérdés a következő: lehet-e kívánni, hogy az emberiséget elkerülje egy hasonló katasztrófa, és továbbra is úgy folytassa az életet, ahhoz hasonlóan, ahogy 1914 előtt élt. Lehet-e ezt feltétel nélkül kívánni? – Ilyen kérdést feltéve, ismét rá kell mutatnom arra, amit ennek a háborús katasztrófának a kezdete előtt mondtam fontos előadás-ciklusomban: ha megnézzük, mi él az emberek világában, akkor az emberek egymáshoz való viszonya, a szociális élet szociális rákbetegségnek látszik [* Az ember belső lénye és élet a halál és az újjászületés között” c. előadás-sorozat, 6 előadás, GA153, az 1959-es német kiadás 164. oldala], rákos daganatnak, ami lopakodva terjed az emberiségben. De az emberek természetesen szemet hunynak a szociális élet rákja felett. Nem akarnak a dolgok tényleges helyzetére nézni. Ugyanakkor egyetlen ember sem állíthatja, aki a dolgok mélyére néz, hogy jó lenne az emberek számára, ha minden így folytatódna tovább is. Ezen az úton egyre inkább elszakadnának a szellemtől. És az, amire fájdalommal túlcsordult szívekkel tekintünk, a földi színről e szörnyű háború következtében eltávolítottak millióira, akik most mint lelkek élnek – ők azok, akik mindennél többet gondolnak a helyzetükre, ami olyanná vált, hogy az életük maradékát a szellemi világban járják, és ha a karmájuk megengedte volna nekik, hogy életüknek ebben a maradékában a Földön maradjanak, akkor a helyzetük egészen másmilyen lenne.
Sub specie aeterni [*az örökkévalóság szemszögéből (lat)] a dolgok másként néznek ki. Körülbelül ezt mondhatjuk. Csak nem szabad a dolgokat könnyelműen venni. Bármennyire is igaz, hogy ez a háborús katasztrófa egy végtelenül tragikus esemény, ugyanakkor igaz az is, hogy ennek a katasztrófának köszönhetően az emberiség megmenekül a materializmusba és utilitarizmusba való szörnyű belesüppedéstől. És ha ez ma még nem nyilvánult meg, akkor a jövőben fog megnyilvánulni. Ez elsősorban Közép-Európában és a Keleten fog megnyilvánulni, ahol a materializmust magába foglaló rendszer helyén káosz fejlődik ki. Természetesen nem lehet a szenvedés érzése nélkül beszélni arról a káoszról, ami Közép-Európa és a Kelet országait sújtja, ahol egyelőre, az idő viszonyában, kevés remény van a harmónia gyors helyreállására. De valami más is van itt. Ahol elterjed ez a káosz, ott idővel béke jön létre, amit a fizikai szinten szokásos úton haladó ember nem képes a közeljövőben létrehozni. A fizikai szintű áldások Közép- és Kelet-Európában csekélyek lesznek. Mindaz, amit az embernek a külső hatalom ad – nem sokat ér. Az embernek a saját lelkében kell uralnia önmagát, hogy keményen álljon. És azáltal, hogy belülről uralja magát, hogy keményen álljon, az ember hajlamossá válhat, hogy olyan úton menjen, ami a szellemi világba vezet. Döntést hozhat arról, hogy közeledjen a szellemhez, mert csak a szellemtől jöhet a jövő gyógyulása. Hiszen a jövő számára épp az a lényeges, hogy külső testiségünk kicsúszik a kezünkből, hogy külső testiségünk – beszéltem erről tegnap – már nem annyira egészséges, mint a múltban, hogy több halált tartalmaz, mint a korábbi időkben. Az annak a felismerésére szolgáló impulzus, hogy nem a testiséggel való kapcsolat segítségével lehet a világrejtélyek megoldását megtalálni, hanem a szellemi világokba kell felemelkedni, az impulzus ehhez, és ahhoz is, hogy a szociális berendezkedést a szellemi világokból kell meríteni, akkor lesz adott, ha az emberek minél kevesebbet találnak a fizikai világban. Ez a fizikai világ abban az esetben ölt harmonikus jelleget, ha ezt a jelleget a szellemi életben fogja keresni. Ahogy a Biblia az első oldalon elmondja, nem Ahrimán és nem Lucifer űzte ki a paradicsomból az embert, hanem maga Jahve Isten tette ezt. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kiűzetés a paradicsomból az ember számára a szabadság megszerzését jelenti, a szabadság megtapasztalását az emberek által, mivel a szabadság magvát ez a kiűzetés vetette el. De megfelel-e a bibliai bölcsességnek, ha ezt kérdezzük: szintén isteni bölcsesség volt-e az, ami az embereket a materializmusba és utilitarizmusba vezető jelenből kiűzte, hogy azokhoz a magvakhoz vezesse őket, melyeket a világnak szellemileg kell megérteni? És az utóbbi négy és fél év beteg alapjaiból erre valami ilyesmi hangzik: „A szellemi akar megnyilatkozni a külső jelenségek leplén keresztül; a csapás által az embereknek meg kell tanulniuk a szellemi kinyilatkoztatásokra figyelni, és ez szolgálja majd a gyógyulásukat.”
De ezek a szavak is paradoxonként hangzanak a modern kor sok embere számára. Ugyanakkor ezek azok a szavak, amelyeket Krisztus a mai időkben mond, tanítva minket. Magának a kereszténységnek a fejlődésében rejlik ugyanis a keresztény igazságok új megértésének szükségessége. És ezt csak abban az esetben tudjuk megtenni, ha szellemileg értjük azokat. A Golgotai Misztérium szellemi esemény, ami a földi fejlődésben ment végbe. Csak a megismerés szellemi módján válhat teljességgel érthetővé. És ahogy az emberiség szenvedés által találta meg Krisztust a múltban, úgy szenvedés által kell nekünk is Krisztust keresni új szemszögből, új formában.
Természetesen az elmondottak nem szolgálhatnak hétköznapi vigaszként. De ha távol akarunk maradni minden trivialitástól, akkor a szó mélyebb értelmében minősülhet ez vigasznak, ami a mai időkben az emberi méltósághoz illik. Természetesen nem vigasz, ha ezt sugallják az embereknek: „Várakozzál, és a te részvételed nélkül megy végbe minden, amit az Istenek elrendeltek – de vigasz lesz, ha ezt mondják nekik: Forduljatok a saját erőitekhez, és megtaláljátok, mi az, ami a lelketekben beszél és növekszik Isten ereje által, és a lelketekben beszélő és erősödő Istennek köszönhetően megtaláljátok Istent a világban is, és Istennel. mint fő erővel, együtt tudtok hatni a világban!” – Fel kell hagyni az érzékfeletti látással szembeni passzív viszonnyal. Az embernek erőt kell gyűjtenie ahhoz, hogy belsőleg megtalálja önmagát, és ezzel a belső tudatossággal a világrend tagjának ismerje fel magát. Itt neheztelhetnének azok a vallások, amelyek azért olyan kényelmesek az ember számára, mert – képletesen szólva – először tömjénnel nyugtatják a szellemét, hogy azután passzívan, saját részvétele nélkül találja meg az utat az istenihez. Ezek a vallások, melyek az ember kényelmével törődnek, mindig is ellenálltak annak az igénynek, amely most a szellemi világból tör elő, és ami abban áll, hogy az ember belső aktivitásban, belső tevékenységben, a szellemi élet aktív belső fejlesztésében keresse saját jelentőségét!
Erre van most szükség, különösen ha eközben figyelembe vesszük azt, ami mindenféle módon álcázva, különböző öltözetekben lép elő, mégpedig korunk szociális követelményét. Ezekben a hetekben már elmondtam, hogy mi a görög kultúra vívmányaival élünk – legalábbis a képzettebb embereink nagyobb része. Eközben nem gondolunk arra, hogy mindaz, amivel élünk, annak köszönhetően jött létre, hogy az emberek nagy része rabként kellett, hogy éljen, hogy mindaz, amit most a görög kultúra áldásaként érzékelünk, egyáltalán tudjon létezni. És ha elég erősen tisztázzuk magunkban, hogy minden, amit görög művészetnek nevezünk, a gyönyörű visszaemlékezések a görög életről, a görög tudomány mégis a rabság alapján jött létre, akkor már más intenzitással kérdezzük magunkat: „Akkor milyen okból nem tartjuk a rabságot valami olyan magától értetődőnek, mint ahogyan ezt tették a nagy filozófusok, Platón és Arisztotelész? Korábban még a legbölcsebb emberek számára is magától értetődő volt, hogy az emberiség 9/10-ének rabként kell élnie. Számunkra ez most egyáltalán nem magától értetődő, az emberi méltóság lealacsonyításaként tekintünk arra, ha valaki ilyen módon gondolkozik. De mi volt az oka az emberi elképzelések átalakulásának az európai emberiség körében? – A kereszténység! A kereszténység szabadította fel az emberiséget a rabságból, a kereszténység vezetett oda, hogy legalábbis elvekben el lett ismerve: az ember lelkét illetően olyan, mint az Isten. És ez kizárja a rabságot az emberi szociális rendből. Habár valami megmarad. A legkülönbözőbb nézőpontokból rá kell erre mutatnunk.
Egészen a mostani korokig megmaradt az a vélemény, amiről már beszéltem önöknek, hogy mi az, ami mint Dunctum saliens [* Fontos pont, betű szerint „kiemelkedő pont” (lat)] a proletariátus tudatában él. Ez abban áll, hogy a mi szociális rendünkben az emberi fizikai lény egy része, a fizikai ereje, eladható és megvásárolható. Ez nyomasztó és nyugtalanító. A szociális kérdések Dunctum saliens-e az, hogy a munkaerőt meg kell fizetni. Ez az egész szociális életünkben alapot teremt az egoizmus számára, hiszen egoizmusnak kell uralkodnia a szociális rendben, ha az ember a munkaerejével kénytelen fizetni azért, amire szüksége van, kénytelen pénzt keresni. A rabság leküzdésének következő lépésévé annak a helyzetnek kell válnia, amelyben egyetlen ember munkájára sem tekintenek áruként! Ez a szociális kérdések valódi Dunctum saliens-e, amit az új kereszténység fog megoldani. Már közöltem egy s mást a szociális kérdések megoldásáról, és a szociális organizmusnak az a hármas tagoltsága, amiről beszéltem önöknek, az elválasztja az árut a munkaerőtől, úgyhogy a jövőben az ember csak az árut fogja eladni és megvenni, csak a külsőt, ami elkülönül az embertől, és testvéri szeretetből fog az egyik ember a másik ember számára dolgozni, ahogyan beszéltem erről az 1905-ben kiadott „A teozófia és a szociális kérdés” c. cikkben.
Az ennek elérésére vezető út hosszú lehet, de semmilyen szociális kérdés sem oldható meg ennek a kérdésnek a megkerülésével. És aki ma azt tartja, hogy a későbbiekben is mindennek úgy kell mennie, mint most, az hasonlít ahhoz az emberhez, aki a kereszténység fellépésének idején meghirdette volna, hogy a rabságnak örökké kell léteznie. És ahogy nem lenne igaza annak az embernek, úgy ma nincs igaza annak, aki azt mondja: „A munkát mindig meg kell fizetni”. A múltban lehetett nem gondolni arra, hogy a rabságnak nem szabadna léteznie, erre sem Platónnak, sem Arisztotelésznek nem kellett gondolnia. Ma a művelt emberek nem tudják elképzelni, hogy létezhet olyan szociális struktúra, amiben a munkaerőnek valami más jelentősége lehet azon kívül, hogy fizetnek érte. Természetes, hogy más esetben is a munka fogja a terméket termelni, de a termék válik azzá az egyedülivé, amit eladnak és megvesznek. Ez az embert szociálisan felszabadítja. Ezeknek a dolgoknak a megértésére szolgál a megfigyelésen keresztüli megismerés, a megfigyelés logikája. És enélkül a megfigyelési logika nélkül az emberiség nem fog előre menni, mert ez az üzemanyaga annak, aminek a jövőben az emberi szférába el kell jönnie: az ember ember általi megértéséből keletkező emberi szeretetnek. Ma ez különösnek hangzik, mivel az emberekből minden oldalról atavisztikus maradványok lépnek elő, mindenre szimpátiával és antipátiával tekintenek. Ha például különbséget teszünk, amire egy bizonyos idővel azelőtt rámutattam, amikor azt mondtam, hogy az emberi természet három tagjából a Nyugat embereinek a test alsó részének természetét kell fejlesztenie, Közép-Európa népeinek – a szív természetét, Kelet népeinek pedig a fej természetét, akkor azok a dolgok, amiket most megtárgyalunk, nagyszámú „osztályzatot” kapnak, legalábbis az ember legbelsőbb részében mindig van egy kicsi sarok, ami az osztályzás felé húz. De ennek az osztályozásnak meg kell szűnnie, hiszen éppen a népek közötti különbségek megfigyelése teremti meg a Földön a szeretettel telt megértés megalapozásának előfeltételeit. A megértésből és nem a tudatlanságból fog elterjedni a föld egészén a tudati lélek korában a valódi emberi szeretet. Az emberek akkor megértik, hogy a Földön mindenütt Krisztusban kell magukat keresni. Krisztus nem ennek vagy annak a népnek a dolga. Krisztus az egész emberiség dolga. De hogy Őt az egész emberiség dolgaként ismerjük meg, meg kell szabadulni sok illúziótól, az embereknek a dolgok valódi és nem illuzórikus lényegének érzékeléséhez kell felemelkedniük. De ma a legkülönbözőbb területeken nem akarják ezt megtenni. Tudom, hogy mások számára újévi mesének tűnik az, amit most akarok mondani. Önök tudják, hogy nem egyes emberekről, hanem népekről beszélek, amikor a köztük lévő különbségekről beszélek. Ezeket a dolgokat könnyű hibásan érteni, ha nincs meg a jóakarat. De már sokszor aláhúztam, hogy a népekre gondolok, de az egyes individualitások túlnőhetnek a népükön. Kérem, ezt tartsák szem előtt, amikor tovább beszélek.
Vizsgáljunk meg néhány bírálatot, melyek Közép-Európa államairól hangzottak el az utóbbi négy évben. A legkevésbé sem akarok mondani semmit az Antant iránt lelkesedő emberek ellen, mivel számomra teljesen érthetőek a hasonló hangulatok. Távol áll tőlem ennek kritikája. Mindenkinek megvan a saját véleménye, s egy meghatározott szempontból az indokolt. De fordítsuk el a tekintetünket ettől a véleménytől, amilyen volt az az elmúlt években, és forduljunk ahhoz, amilyen a mostani időkben. És itt valószínűleg sok minden érthetetlennek mutatkozik. Megkérdezhetjük magunkat: van-e értelme most is ahhoz a véleményhez ragaszkodni, ami akkoriban alakult ki, amikor Közép-Európa földjei hatalommal, erővel rendelkeztek? Miért tesznek meg mindent, amit csak lehet, ilyen ravaszul, hogy fenntartsák ezt a véleményt? Van-e erre szükség? És meg lehet-e ezt érteni? Felületesen nézve azt természetesen nem értjük meg. Itt nem annyira világos minden, mint korábban volt. De ha mélyebbre tekintünk, ezt is meg lehet érteni. Elmélyült pillantással érthetővé válik, ha nem az egyes emberekből indulunk ki – ez egyes embereknek még a nyugati országokban is egészséges viszonyuk van ehhez – hanem azokból az emberekből, aki népi alapon ítélkeznek, a népben élő előítéletek alapján. Az ilyen embereknek a tudatalattijában van valami, amit a következő módon lehet jellemezni.
Néhány héttel ezelőtt mondtam, hogy a világnézetünkben, pontosabban az elképzeléseknek abban a fajtájában, ami a mostani időkben elterjedt, sok minden él az ószövetségiből, úgyhogy a kereszténység fő idege egyelőre kevéssé észlelhető. Jahve kultuszának jellegzetessége abban áll, hogy nem arra vonatkozik, amit a születés és halál között nevelés által tudunk megszerezni, hanem arra, ami a vérünkben van, és akkor gyakorol hatást, amikor alszunk, amikor a testünktől el vagyunk választva. Ez a Jahve-világnézet még különféle módon pulzál a mai időkben. Csak akkor tudunk Krisztus megértéséhez, a keresztény világnézethez felemelkedni, ha az intellektualizmus századaiban minden erővel a szellemi világ elérésére törekszünk; nem azzal az erővel, ami a születéssel kapunk, hanem azzal, amire nevelés útján teszünk szert. Természetes úton a Nyugat emberei nem predesztináltak a Jahve kultuszától Krisztus kultuszához való átlépésre. Ez a predesztináció Közép-Európában kezdődik és Keletre terjed: magától értetődik, hogy a népekre vonatkozik, és nem az egyes emberekre. Ezért az a kizárólagos wilsoni gondolkodásmód, ami még teljes egészében ószövetségi alapokon nyugszik, valójában úgy cselekszik, hogy – még ha tagadja is – ki akarja irtani azt, amit szellemileg fel akar emelkedni Közép-Európában és Keleten. Ezért olyan érthetetlen napjainkban, hogy miután fel lett számolva az, aminek a felszámolása mellett érveltek, miután olyan népek maradtak, amelyek nem akarnak kárt okozni, ugyanazok a hangulatok különböző ürügyekkel továbbra is fennmaradnak. Ez azért folytatódik, mert akadályozni akarják azt a szellemi fejlődést, amire Közép-Európa és Kelet az elmúlt évszázadok során az emberiség szellemi evolúciójának szükségessége miatt lépett. Ezt ki lehet oltani tudat alatt, ha nem megyünk bele ezekbe a dolgokba.
Most egy kivételes világkrízis korában élünk. Gyakran hallom ezt a kérdést: „A Nyugat emberei, pontosabban az angolok és a franciák, miért gyűlölik annyira félelmetesen a németeket?” Erre van egy nagyon egyszerű és igazából kimerítő válasz, ami abban áll, hogy az ember önmagára, mint egy meghatározott nép képviselőjére, egészen másként tekint, mint más emberekre. És biztosíthatom önöket, hogy olyan gondolatok, mint amilyenek Machnak voltak, amikor felszállt az omnibuszra vagy végigsétált az utcán, nagyon gyakran vannak az ember tudatalattijában. Tudják, Mach mesélte magáról, hogy egyszer, fáradt lévén felszállt az omnibuszra, és nem vette észre, hogy a bejárattal szemben egy tükör helyezkedik el. Úgy tűnt neki, hogy a másik oldalról egy másik ember is felszállt, és ezt gondolta róla: „Ki ez a szörnyű iskolai tanító, aki ott vis-a-vis [*szemben] felszállt?” Nem ismerte meg magát, annyira kevéssé ismerte a saját személyiségét; de amikor magára ismert, akkor önmaga számára egyáltalán nem szimpatikusnak mutatkozott.
Nézzenek magukra Közép-Európa szemszögéből, ne intim vonásokban nézzenek magukra, hanem általánosságban és egészében. Egészen Lessingig és még tovább is, a XVII. század utolsó harmadáig a németek arra törekedtek, hogy úgy lépjenek fel, mint a franciák. Ezt mindenben megláthatják. Egy meghatározott időponttól kezdve, körülbelül a XVII. századtól, egészen a második feléig, és részben még a XVIII. század második felében is a németek arra törekedtek, hogy olyanok legyenek, mint a franciák, hogy minden lehetségest megtegyenek, hogy megfeleljenek a franciáknak. És az, amit a franciák nem láttak magukban, vagy ha láttak, nem különösebben értékelték, szörnyen gyűlölték, amikor mindezt másokban tükröződve látták. Az ember öntudatlanul is figyelemre méltó módon gyakorolja az önismeretet. A németek tulajdonképpen legmélyebb lényükben nem voltak gyűlöletesek a franciák számára, hanem a franciák önmagukat gyűlölték, amikor látták a saját képmásukat, saját tükörképüket a német lélekben. Egy meghatározott időtől kezdődött egy figyelemre méltó, ma még nem értékelhető angol hatás. Az angolok valójában ugyanannyira kevéssé látják magukat, mint ahogyan Mach látta magát, de észreveszik magukat, amikor arra a képmásra néznek, amelyik a XVIII. századtól kezdve a német lélekben különös módon éled. Az angolokat a németekben ítélik meg. Ilyen a pszichológiai döntés. Ha nem történt volna meg az a világkrízis, még sokáig folytatódott volna ez az állapot, léteztek volna egyes individualitások, és ők a legbensőbb részükben német lényt hordtak volna magukban. De a katasztrófák, a káosz lehetővé teszi, hogy a világkrízisből éppen az jöjjön létre, aminek létre kell jönnie, ami mindig jelen volt itt, de a Nyugat fennhatósága alatt nem tudott kibomlani. Ezek a valódi tények. Pesszimizmusra semmilyen alap nincsen, még Közép-Európában sem. De el kell jutni a világ alapjaiban nyugvó mély okokig. Hogy mi az Antant ereje, arra így is és úgy is lehet nézni. De a lényeg szinte teljes egészében nem ebben van, hiszen az Antant tagjai a lelkük alapjaiban lehetetlent akarnak. Meg akarják zavarni annak a fellépését, aminek Közép-Európában és a Keleten kell kifejlődnie. Ez pedig az egész emberiség szellemi fejlődésével kapcsolatos. Ezt lehetetlen megzavarni. És ezzel áll kapcsolatban még valami más is, mégpedig: az embernek, ha komolyan viszonyul a Föld jövőjéhez, hinnie kell a szellemben. Csak a szellemből, a szellem erejéből jön az, aminek jönnie kell, beleértve még az égető szociális követelmények megoldását is.
Szükséges volt, hogy a gépek korában létrejöjjön ötször százmillió láthatatlan ember, vagyis olyan ember, aki gépnek látszik, hogy ezen keresztül az emberek fokozatosan megtanulják érezni: ők nem szabad, hogy ugyanolyan módon legyenek megfizetve, mint ahogyan a gépeket megfizetik. És szükséges volt, hogy ez a szörnyű katasztrófa bekövetkezzen a gépek diadalának korában. Ebből a katasztrófából az emberek új erőkkel emelkednek fel. És az ember ezeket az erőket fejlesztve meghatározott lehetőségeket hoz létre, hogy igazából összekapcsolódjon az istenivel, a szellemivel. Amennyire kevéssé volt szerencsétlenség az emberek számára – hasonlítsuk össze a földi fejlődés kiindulópontját azzal, amit sokan joggal tartanak a világtörténelem legszörnyűbb eseményének –, hogy az emberek ki lettek űzve a paradicsomból, ugyanolyan kevéssé szerencsétlenség az embereket érő katasztrófa. A teljes értékű igazságok valójában paradoxonok. Hiszen ma – gyakran rámutattam erre – azt mondhatnánk: az emberek annyira hitványak voltak, hogy Földön megjelenő legdrágább Lényt, Krisztus Jézust keresztre feszítették. Ők ölték meg. És mondhatjuk: ez emberek számára ez aljasság volt. De valójában ez a halál a kereszténység tartalma! Mert ezen a halálon keresztül történt meg az, amit a Golgota Misztériumának nevezünk. E halál nélkül nem lenne Kereszténység. Ez a halál boldogság az emberek számára, ez a halál a földi ember ereje. Ilyen paradoxonok a dolgok a valóságban. Egyrészt azt mondhatjuk: hitványság volt, hogy az emberek keresztre feszítették Krisztust – és mégis ezzel a halállal, ezzel a kereszthalállal teljesedett be a legnagyobb esemény a Földön. A szerencsétlenség nem csak egy szerencsétlenség. A szerencsétlenség gyakran az emberi nagyság és az emberi erő elérésének kiindulópontja.
Fordította: Rákos Éva