Rudolf Steiner: Korunk szociális alapkövetelménye a megváltozott időkben II.

GA186 – Dornach, 1918. november 30.

Tartalom: Az egyes emberek más emberek iránti szükségszerű érdeklődése. A modern proletariátus. Mit akar az orosz bolsevizmus? Trockij és Lenin elvei. A szellemtudomány feladata. Társadalmi gondolkodás a jelenben: pénz – munkaerő. A munka nem áru.

Ha a mi antropozófiai irányú szellemtudományunk alapjait más – és ezekből ma már elég sok van – úgynevezett világnézetekkel hasonlítják össze, akkor minden más egyéb mellett meglátnak egy jellegzetességet, ami abban áll, hogy azt látják, hogy az antropozófiai irányú szellemtudomány, mint világ- és életszemlélet, igyekszik mindazt, amit a szellemi világok tanulmányozásának eredményeként kap, az egész életre alkalmazni, mindenre, amivel az ember az életben találkozhat. Aki számára pedig hozzáférhető annak a lényeges dolognak az értelme, ami az emberhez korunk égető kérdései és impulzusai formájában közeledik, az valószínűleg azt is képes megérteni, hogy a nagy világnézeti eszméknek a közvetlen élettel való kapcsolata területén találhatók korunk és közeljövőnk lényeges szükségszerűségei. Mert az emberiség mai katasztrofális állapotának egyik oka, hogy az összes emberi világnézet, függetlenül attól, hogy hol gyökerezik, akár a vallásban, akár a tudományban vagy az esztétikában, az idők folyamán fokozatosan elveszítette kapcsolatát az élettel.

Bizonyos értelemben szükség volt, mondhatni, természetellenes szükség volt arra, hogy az úgynevezett mindennapi életet, annak legszélesebb körű megjelenésében, elválasszuk attól, amit a vallási, világnézeti szférában igyekeztek kielégíteni. Gondoljunk csak arra, hogy a múlt században az élet fokozatosan olyan formát öltött, hogy az úgynevezett „gyakorlati” emberek a mindennapi életben „gyakorlati” alapon rendezték be az életüket, majd minden nap fél órára vagy kevesebbre, vagy akár csak vasárnaponként fordultak ahhoz, hogy kapcsolatot találjanak a világot átható isteni-szellemi dolgokkal.

Ennek a helyzetnek meg kell változnia, ha az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak lehetősége lesz helyet akar találnia az emberek lelkében. Akkor ebből a világnézetből olyan gondolatoknak kell fakadniuk, amelyek a közvetlen életben is alkalmazhatók, és képessé tesznek minket arra, hogy az élet minden területén értő módon ítélkezzünk.

A vasárnap délutáni igehirdetés elve nem válhat antropozófiai irányultságú világnézetünk alapelvévé, hanem az egész életet, a hét minden napját és a vasárnap délutánt is át kell hatnia annak, amit az antropozófiai világnézet adhat az embernek. Ha ugyanis a dolgok maradnak úgy, ahogy vannak, a világ egyre inkább káoszba fog zuhanni. Az emberek nem szakítanak időt arra sem, hogy odafigyeljenek arra, mi történik valójában a közvetlen környezetükben, és csodálkoznak, amikor a megértés hiányának következményei világosan érzékelhetővé válnak. A jövőben még inkább meg kell lepődni, mivel a következmények még érzékelhetőbbek lesznek.

Ma már semmiképpen sem szabad elfordítani a tekintetünket attól, ami az emberek között az egész földön terjed. Olyan ítélőképességgel, amely lehetővé teszi számunkra, hogy felismerjük a világfejlődésben áramló nagy impulzusokat, meg kell próbálnunk behatolni abba, ami ma részben oly titokzatosan áll az emberi lelkek előtt, és azzal fenyeget, hogy a szociális struktúrát káoszba taszítja. A régi módon hagyni, hogy megtörténjen minden, ami meg akar történni, most nem lehet: szükséges, hogy józan ítélőképességgel igyekezzünk behatolni a történések lényegébe.

Le kell mondani arról, hogy az életet oly módon közelítsük meg, amely azt mondja: „Ez a mindennapi, ez a közönséges, ez a külső élethez tartozik; a tekintetet mindettől az isteni-szellemi felé kell fordítani”. Ilyen már nem lehet többé! El kell jönnie annak az időnek, amikor a leghétköznapibb dolgok is összekapcsolódnak az isteni-szellemi dolgokkal, amikor a szellemi életből szerzett dolgokat nem a legelvontabb nézőpontból fogják látni.

Korábban már mondtam, hogy a szociális mozgalomban csak akkor következhet be kedvező fordulat, ha az egyik ember érdeklődése a másik ember iránt megnő. Végül is a szociális struktúra egy olyan struktúra, amely az embereket összeköti a szociális életben. Csak annak köszönhetően válhat egészségessé, hogy az egyén valóban belsőleg felismeri önmagát, emlékszik önmagára a szociális struktúrában. A modernitás számára pedig nem egészséges, katasztrófákhoz vezet, ha az emberek a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszik annak érdekében, hogy kialakítsák valamiféle érzékelését annak, hogy hogyan is vannak a szociális közösségben.

Az az érdeklődés, amely emberként köt bennünket más emberekhez, már nem létezik, bár az emberek gyakran azt hiszik, hogy létezik ilyen érdeklődés. Az olcsó teozófiai szlogen: „Minden embert szeretek, minden ember érdekel!” nem érvényes, mivel ez egy absztrakció, és nincs kapcsolata a valós élettel. És pont a valós élettel való kapcsolatról szól az egész. Ez az, amit mélyen meg kell érteni.

A valós élet megértésének hiánya az elmúlt évszázadok jellemzője volt. És most azok az elmúlt évszázadok vezettek a jelenlegi állapothoz, amelyek során az emberek egyáltalán nem tanulmányozták a fejlődés folyamatát, és még a jövőbeni állapotokat is ezek fogják okozni. Az emberiség történelmi életében mindig is úgy volt, hogy mindent, ami az emberek között a szociális életben történt, gondolatokkal kísérték. Az eseményeket azonban már régóta csak akkor lehet gondolatilag követni, ha az ember egészséges módon képes megérteni bizonyos jelenségek mélyebb értelmét.

Az objektív szemlélő számára egy dolog világos: szinte az egész világot ugyanazokon az alapokon kormányozzák és szabályozzák, fogják kormányozni és szabályozni, amelyek valójában már évszázadokkal ezelőtt elavultak, miközben az élet ezekben az évszázadokban természetesen továbbhaladt. Az emberiség fejlődésének lényeges része az új korszakban a modern iparosodás, amely megszülte a modern proletariátust. A modern proletariátus kialakulását azonban nem kísérte a megfelelő gondolatok kidolgozása. Az uralkodó osztály ugyanúgy élt tovább, mint korábban, ugyanúgy gyakorolta vezetési funkcióit, mint ahogyan azt évszázadok óta megszokta, és semmit sem tett, hogy a világ fejlődésének folyamatát bármilyen gondolattal is kísérje, miközben a tényleges fejlődésben a modern ipar kialakulásával, amely alapvetően a XVIII. században a szövőszék és a fonógép feltalálásával kezdődött, kifejlődött a modern proletariátus. És attól, ami – mondjuk így – „kísértetként” jár a modern proletariátus fejében, függ a jelen és a közeljövő világtörténelmének sorsa. Ez a proletariátus ugyanis befolyásra, uralomra törekszik, és ezt a folyamatot a maga működésében természeti szükségszerűség eredményének, spontán jelenségnek kell tekinteni, nem pedig olyasminek, amit kritizálni lehet, ami egyeseknek tetszik, másoknak nem, amit így vagy úgy lehet megítélni, attól függően, hogy milyen benyomást kelt; nem, úgy kell megítélni, mint egy földrengést, egy tengerárt vagy valami hasonlót.

Most mindenekelőtt azt láthatják, hogyan készül elő az, ami a modern proletariátusból, vagy jobban mondva a modern proletariátus tendenciáiból és érzéseiből ered. Azt, ami az orosz bolsevizmusban egy bizonyos oldalról elénk kerül, úgy is tekinthetjük, hogy az előőrsök katonai akciója. Ez az orosz bolsevizmus – ezt már többször elmondtam – természetesen nem az orosz nép alapvető jellegének sajátja. Ezt Oroszországba kívülről vitték be. De nem erről kell beszélnünk, amikor a tényekkel akarunk foglalkozni, mert miután egyszer már megjelent a korábbi cári birtokokon, és hatalmas területeket foglalt el, és ott elterjedt, ma már természetes jelenségnek kell tekintenünk, amely magában hordozza a vágyat, hogy egyre szélesebb körben elterjedjen.

Amikor valami olyasmit vizsgálunk, mint az orosz bolsevizmus, mindenekelőtt el kell tekinteni a kísérő jelenségektől, a lényegre kell tekinteni. Az a tény, hogy 1917-ben jelent meg, hogy így vagy úgy, de kifelé megnyilvánult, valószínűleg nagymértékben közeli alapja van. Mondtam már, hogy a bolsevizmus közvetlen megjelenésében még Ludendorff tehetetlensége, de sok más dolog is szerepet játszott. És mégis, mindettől el kell tekinteni, ha gyümölcsözően akarjuk megvizsgálni a dolgokat, az orosz bolsevizmusban élő impulzusokhoz kell fordulnunk.

Egyszer nagyon szárazon meg kell kérdezni, hogy mit akar ez az orosz bolsevizmus, és hogyan képzeli el a helyét az emberiség egész fejlődésében? Kétségtelen ugyanis, hogy nem valami efemer, mulandó jelenségről van szó, hanem a világtörténelem mélyen haladó folyamatos jelenségéről. Ezért rendkívül fontos, hogy egyszer elképzeljük azt az alapvető szociális struktúrát, amelyet az orosz bolsevizmus képként teremt magának, hogy bizonyos mértékig nyomon követhessük, hogy milyen mély világ-impulzusokból ered.

Ha tehát az orosz bolsevizmus fő jellemzőit vizsgáljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy első számú törekvése a burzsoázia – ahogyan a marxista szóhasználattal neveznünk kell – megsemmisítése, kivonása a világból. Ez, hogy úgy mondjam, a fő vezérelv. Mindazt, ami burzsoizmusként, burzsoáziaként a történelmi fejlődés során kialakult, gyökerestől el kell távolítani, mert szerinte káros az emberiség fejlődésére. Ez több módon is történhet. Az első az emberek közötti összes osztálykülönbség leküzdéséből áll. Az osztálykülönbségeknek az a tényleges legyőzése, amiről tegnap beszéltem, nem illik a bolsevizmushoz. Hiszen ő maga is burzsoá módon gondolkodik. Amit tegnap mondtam, az nem burzsoá gondolkodás, hanem emberi gondolkodás. A maga módján akarja legyőzni a rendi és osztálykülönbségeket. És azt mondja magának, hogy a modern államok a burzsoá életfelfogás alapján épülnek fel, ezért a modern államformáknak el kell tűnniük. Mindannak, ami a modern államokban a burzsoázia tartozéka: a rendőrségnek, a hadseregnek, az igazságszolgáltatásnak – mindannak el kell tűnnie. Tehát mindannak, amit a burzsoázia a biztonsága, az igazságszolgáltatása érdekében létrehozott, el kell tűnnie, és ezzel együtt magának a burzsoáziának is el kell tűnnie. Minden hatalomnak, a szociális struktúra teljes szervezetének a proletariátus kezébe kell kerülnie. Ily módon az állam, ahogyan eddig volt, ki fog halni, és a proletariátus fogja uralni a társadalom teljes szerkezetét, a szociális élet összességét. Ezt nem lehet elérni a burzsoázia által létrehozott régi intézményekkel, sem a parlament és hasonló, ilyen vagy olyan választójog alapján megválasztott népképviseletek segítségével, ahogyan ez a burzsoá életszemlélet idején történt; mert ha továbbra is választják a képviseleti kormányszervet, a burzsoázia ismét be fog jutni. Így az olyan képviseleti szervekkel, amit ilyen vagy olyan választójog alapján választanak meg, a kívánt cél nem érhető el. Tehát a teendő az, hogy olyan intézmények kerüljenek ezek helyére, amelyek magából a proletariátusból erednek, amelyek a proletariátus fejében keletkeznek, és amelyeket egyetlen burzsoá fej sem tud kinöveszteni, mert egy burzsoá fej csak olyan intézményeket tud létrehozni, amelyeket aztán le kell győzni. Ezért nem valamilyen nemzeti vagy alkotmányozó gyűlés, hanem egyedül a proletariátus diktatúrája uralkodhat. Ez azt jelenti, hogy az egész szociális struktúrát át kell alakítani a proletariátus diktatúrájává. Csak a proletariátus tudhatja, hogyan lehet a burzsoáziát kiirtani a világból. Hiszen a burzsoázia, képviseleti testületekben ülésezve, sohasem gondolt volna arra, hogy kiiktassa magát a világból; ezért feltétlenül meg kell fosztani a burzsoáziát minden állampolgári jogától. A szociális struktúrát azoknak az embereknek kell befolyásolniuk, akik a szó valódi értelmében proletárok, vagyis akik a társadalom számára szükséges munkát végzik.

E proletár világszemlélet értelmében mindenkinek, aki más embereket bármilyen formában alkalmaz és fizeti a munkáját, nem rendelkezhet szavazati joggal. Aki tehát embereket foglalkoztat és fizet nekik a szolgáltatásaikért, azt meg kell fosztani attól a jogától, hogy részt vegyen a szociális struktúra életében. És következésképpen a szavazati jogától is. Ugyanígy meg kellene tagadni a szavazati jogot azoktól, akik a vagyonuk kamataiból, járadékból élnek. Ugyanígy nem vehet részt a választásokon az a kereskedő, aki nem végez termelőtevékenységet, és a viszonteladó. Így mindazok az emberek, akik kamatból élnek, akik másokat alkalmaznak, hogy elvégezzék a munkát, amiért fizetnek, a kereskedők, a viszonteladók, nem lehetnek tagjai a proletár diktatúrája feltételei között a kormányzati szerveknek. A proletariátus e diktatúrája ugyanis nem biztosítja sem a szólásszabadságot, sem a gyülekezési szabadságot, sem a szervezkedés szabadságát, hanem csak a termelőmunkát végzők gyülekezését engedélyezi. Mindenki mást megfosztanak a szólásszabadságtól, a gyülekezési jogtól, a szervezetekben való egyesülés jogától. A sajtószabadságot is csak a termelőmunkát végzők élvezhetik. A burzsoá sajtót elfojtják, nem engedik.

Nagyjából ezek azok a vezérelvek, amelyeket az úgymond átmeneti időszakban végre kell hajtani. És ha ezeket a vezérelveket egy ideig hagyják érvényesülni, akkor – ahogy a proletár világszemlélet ígéri győzelme esetén – a világnak végül csak a dolgozó emberiség marad. Csak proletárok fognak létezni a világban. És az egész burzsoázia meg lesz szüntetve.

Ezekhez az átmeneti jelentőségű, felsorolt dolgokhoz csatlakoznak más, hosszútávú jelentőségű dolgok is. Ez utóbbiak közé tartozik például mindenki munkakötelezettsége. Mindenki embernek kötelessége hogy valami olyan munkát végezzen, amire a társadalomnak szüksége van. Egy másik döntő, szintén hosszútávú jelentőségű elv a föld magántulajdonának eltörlése. A nagybirtokokat mezőgazdasági kommunákra ruházzák át. E proletár életszemlélet szerint a föld magántulajdona a jövőben nem létezhet. Az ipari vállalkozásokat el kell venni a vállalkozóktól, és át kell adni a társadalomnak, hogy egy központosított munkás-vezetés irányítsa őket; a csúcson ebben az esetben a nemzetgazdaság legfelsőbb tanácsa áll. Az oroszországi bolsevizmus pontosan ebben áll.

A bankokat az állam veszi át; átfogó, az egész társadalmat átfogó könyvelést kell létrehozni, amely a termelés egészét elszámolja. Minden külkereskedelmet az állam bonyolít le, és minden vállalat állami tulajdonba kerül.

Ezek azok az alapelvek, amelyekből Trockij és Lenin eszméje áll, és amelyeken keresztül, ahogy láthatják, úgy mondanám, hogy a főbb pontjai kirajzolódnak annak, amit a modern proletariátus akar.

Semmit sem lehet tenni azzal, amit az ember minden nap megtud az újságokból, hogy mennyi véres tett lett végrehajtva teljesen a bolsevizmusnak köszönhetően. Ha a bolsevizmus véres tetteit összehasonlítjuk a háborúban elkövetett végtelen számú véres tettekkel, akkor az előbbiek messze alulmaradnak az utóbbiakkal szemben. A lényeg az, hogy meglássuk azt, ami észrevétlen marad, ami mellett a figyelmünk elsiklik, hogy ennek köszönhetően az emberiség jövőbeli fejlődését gondolatok kísérjék. Az embernek először lelkileg, majd szellemileg kell felfognia annak lényegét, ami szoros kapcsolatban áll az emberiség egész előremenetelével. Pont ez a szellemtudomány feladata: lelkileg és szellemileg megérteni, hogy mi történik.

Véget kell hogy érjenek azok az idők, amikor lusta vasárnapi látogatások alkalmával olyan összefüggéstelen ostobaságokat mondanak a szószékről az embereknek a lélek úgynevezett felmelegítésére, amiknek az élettel semmiféle kapcsolatuk nincsen. Ezeket az időket olyan időszakoknak kell felváltaniuk, amikor mindenki, aki hajlandó részt venni a szellemi életben, kötelességévé válik a külső élet megvizsgálása is, hogy közvetlen élő kapcsolatban legyen azzal. Az emberiség vallásos érzelmeit hosszú idő óta uraló emberek jelentős részben felelősek korunk szerencsétlenségeiért, mert helyükről, szószékeikről olyan dolgokat mondanak, amelyeknek semmi közük az élethez általában, olyan beszédeket mondanak, amelyek gyengítő ostobaságokat hoznak az emberi szívekbe, emberi lelkekbe, amelyek képesek kellemes lankadtságot előidézni de nem képesek az élettel semmiféle kapcsolatot találni. Ezért az élet istentelenné vált, ezért az élet szellem nélkülivé vált, és végül káoszba torkollott.

Keressék az okát számos olyan adósságnak, amelyért most fizetnünk kell, éppen az üres fecsegésben, például azokéban, akik a vallásos érzelmeket irányítják, és akiknek semmi közük az élethez. Mit értek el egy olyan korban, amikor egy egészen új emberiség alakult ki a proletariátus formájában, mit értek el ezek az emberek, akik a szószékről hirdetnek szükségtelen ostobaságokat, olyan ostobaságokat, amelyeket csak azok tudnak meghallgatni, akik maguk is szenvedélyesen arra vágynak, hogy félre legyenek vezetve az élet igazi valóságával kapcsolatban? A mostani idők túlságosan komolyakká váltak, és komolyan kell beszélni róluk.

Amikor azt mondjuk, hogy az embereknek érdeklődniük kell egymás iránt, azt nem a vasárnap délutáni prédikációkban elhangzottak értelmében kell érteni, hanem a modern társadalom szociális struktúrájának mélyreható ismerete értelmében. Vegyünk egy konkrét esetet. Sokan vannak, akiknek a legelvontabb, legzavarosabb elképzelésük van az életről, a saját személyes életükről! Ha valaki például megkérdezi magától: Hogyan élek? – szinte soha nem teszik, de képzeljük el, hogy mégis – ezt mondják maguknak: Hát hogyan? – A saját pénzemből. És azok között, akik azt mondják: a saját pénzemből, sokan vannak olyanok, akik a szüleiktől örökölték a pénzüket. De most azt hiszik, hogy a saját pénzükből élnek, pedig azt örökölték. De kedves barátaim, pénzből nem lehet élni!

A pénz nem olyan dolog, amiből élni lehet. Itt kell elkezdeni a gondolkodást. A felvetett kérdés pedig szorosan kapcsolódik az ember ember iránti érdeklődéséhez. Aki itt azt hiszi, hogy meg tud élni az örökölt pénzből, vagy más módon, a rendes keresési módot kizárva, aki azt hiszi, hogy meg tud élni a pénzből, az egyáltalán nem érdeklődik a körülötte lévő emberek iránt, mert pénzből nem lehet élni. Az embernek ennie kell, és amit megeszik, azt embereknek meg kell termelniük. Az embernek öltözködnie kell, és amit visel, azt embereknek kell elkészíteniük. Ahhoz, hogy öltönyben járhassak, embereknek órákat kell munkával tölteniük, hogy elkészítsék; az én részemre kell dolgozniuk. Ezért nem a pénzemből élek. A pénznek nincs más értéke, csak az, hogy hatalmat ad nekem, hogy felhasználjam mások munkáját. És azokban a szociális viszonyokban, amelyekben az emberek ma élnek, az ember ember iránti érdeklődése csak akkor fog felébredni, ha a kérdést megfelelő módon oldják meg, ha minden elmében teljesen világossá válik: ennyi és ennyi embernek kell ennyi és ennyi órát dolgoznia azért, hogy én egy szociális struktúrában élhessek. Nem arról van szó, hogy jót tegyünk magunkkal azzal, hogy azt mondjuk: Szeretem az embereket. – Nem szeretik az embereket, ha azt hiszik, hogy a pénzükből élnek, és fogalmuk sincs arról, hogy emberek hogyan dolgoznak ezért, hogy legalább egy életminimumot biztosítsanak maguknak!

De ez a gondolat, hogy ennyi és ennyi ember ennyi és ennyi hosszú órát dolgozik azért, hogy életminimumot biztosítson, elválaszthatatlan a másik gondolattól, miszerint valamit vissza kell adni a társadalomnak, ismét nem pénz, hanem munka formájában, amit ebből a célból el kell végezni. És csak akkor, ha az ember kötelességének érzi, hogy valamilyen formában visszaadja azt a munkamennyiséget, amit másoktól a saját szükségletére elvett, csak akkor jelenik meg benne az érdeklődés embertársai iránt. És amikor valaki pénzt ad embertársának, az csak azt jelenti, hogy embertársát pórázon tartja, rabláncon, arra kényszeríti, hogy neki dolgozzon.

Nem tudna-e válaszolni saját tapasztalatából a kérdésre: hányan gondolják azt, hogy a pénz az emberi munkaerő nyugtája, hogy a pénz csak a hatalom eszköze? Hány ember gondolja világosan, hogy egyáltalán nem lehetne ebben a fizikai világban, ha nem lenne mások munkája, amit ő az életéhez használ? – az, hogy lekötelezettnek érezzük magunkat a társadalom iránt, amelyben élünk – itt kezdődik az az érdeklődés, amelynek egy egészséges szociális szervezetben ki kell fejlődnie.

Mindezeket a dolgokat legalább egyszer önállóan végig kell gondolni, különben az ember spirituális absztrakciókba eshet egészségtelen módon, és egészségtelenül emelkedhet a fizikai valóságból a szellemibe. A szociális struktúra iránti érdeklődés hiánya különösen jellemző a múlt századra. Az elmúlt évszázadban ugyanis az emberekben apránként kialakult az a szokás, hogy a szociális impulzusok iránt csak a saját személyük érdekében érdeklődnek; kisebb-nagyobb mértékben, közvetlenül vagy közvetve minden saját hasznukra irányult. Egészséges szociális élet csak akkor lehetséges, ha a saját értékes személyiség iránti érdeklődés valódi szociális érdeklődéssé bővül. És ebben a tekintetben a burzsoáziának fel kell tennie magának a kérdést: „Mit tettünk?” – A következőkön kell elgondolkodni: van egy szellemi kultúra, vannak műalkotások; szeretnék megérteni egy dolgot – kérdezed magadtól: – hány ember fér hozzá ezekhez a műalkotásokhoz? – Vagy jobb, ha azt a kérdést tesszük fel magunknak: hány ember egyáltalán nem fér hozzá műalkotásokhoz? Egyáltalán hány ember számára mindegy, hogy létezik-e műalkotás? – És gondoljunk egy másik dologra is: hány embernek kellett dolgoznia azért, hogy ezek a műalkotások létezhetnek. Valamilyen műalkotás most Rómában van. Egy burzsoá elmehet Rómába. Számolja ki, hogy mennyi munkát kell a munkásoknak elvégezniük stb. stb. – és ennek a „stb.”-nek nincs vége – hogy ez a burzsoá elmehessen Rómába, és így szemlélhessen valamit, ami ott van neki, mert ő burzsoá, és ami mintha egyáltalán nem létezne azok számára, akik most kezdik kinyilvánítani proletár életfelfogásukat. Éppen a burzsoázia körében alakult ki az a szokás, hogy az élvezeteket természetesnek veszi. De az élvezet egyáltalán nem szabad magától értetődőnek venni. Éppen ellenkezőleg, szociális bűnnek kell tekintenünk azt az élvezetet, amelyet nem kompenzál valamilyen formában a társadalomhoz való egyenértékű hozzájárulás. Semmi sem maradhat értéktelen a társadalom számára. A természeti és szellemi rendben nincs semmi, ami ne a közösből élne.

Az idő és a tér mesterséges, nem pedig valódi akadályok. Az egy helyhez kötődő dolgok bárhol reprodukálhatók, minden ember számára elérhetővé válhatnak. És azok a dolgok, amelyek sokszorosan reprodukálhatók, már nem kötődnek többé egyetlen helyhez, hanem – ez egy abszolút egyetemes törvény – bármely helyre el lehet őket vinni. Nem több, mint a burzsoá világnézet előítélete, hogy a Sixtusi Madonna végérvényesen Drezdához kötődik, és csak az láthatja, aki képes Drezdába eljutni. Mivel mozdítható, a világ bármely pontjára el lehet szállítani. És lehet gondoskodni arról – ezt csak példaként hozom fel – hogy mások is élvezhessék azt, amit egyesek élveznek.

Felhoztam egy példát, de olyan példát választottam, amely minden másra is példa lehet, vagyis sok más dolgot is tisztázhat. Mint látják, csak a megfelelő hangnemet kell felvenni, és akkor kapcsolatba kerülhetünk a dolgok összességével, amelyeken az embereknek valójában nem kell tovább gondolkodniuk, de amelyeket mint valami magától értetődő dolgot kell venniük. A mi körünkben is, ahol sok minden olyan magától értetődő, nem kell állandóan azon gondolkodni, hogy nem lehet csak úgy élvezkedni, hogy mindenért, amit személyes szükségletekre használunk, megfelelő ellenértéket kell adni a társadalomnak.

Most mindazok alapján, amit egyéni példákon keresztül mutattam, de ezeket nem csak százszorosra, hanem ezerszeresre is lehet növelni, felmerülhet önökben a kérdés: hogyan lehetne másképp, ha a pénz csak a hatalom eszköze? – A válasz már kész formában megtalálható abban az alapelvben, amelyet a múlt héten említettem; mert annak, amit a szellemi világból merített társadalomtudományként mutattam be önöknek, az az alapvető jellemzője, hogy ugyanolyan megbízható, mint a matematika.

Az ilyen dolgokban nem arról van szó, hogy valaki a gyakorlati élethez fordul, és azt mondja: „Hát, még meg kell néznünk, hogy ez tényleg így van-e?”. – Nem, amit én a szellemtudományból merített társadalomtudományként mutattam be önöknek, az nagyjából olyan természetű, mint Pitagorasz tétele. Ha Pitagorasz tételéből megtanuljuk, hogy az átfogó négyzete egyenlő a befogók négyzetének összegével, akkor ennek semmilyen tapasztalat nem mondhat ellent, és ezt a szabályt mindenhol alkalmazhatjuk. Ugyanez igaz arra az elvre is, amelyet a társadalomtudomány és a szociális élet alapelveként említettem.

Minden, amit az ember szociális kapcsolatban végzett munkájáért fizetségként kap, egészségtelen. A szociális kapcsolatok szempontjából csak az lehet egészséges, ha az emberek nem a saját munkájukból, hanem más szociális forrásokból élnek.

Úgy tűnik, hogy ez ellentmond annak, amit korábban mondtam, de csak látszólag. Pontosan akkor lesz értékes a munka, ha nem fizetnek érte. Meg kell próbálnunk egy olyan irányba menni – természetesen értelmes módon, nem bolsevik stílusban –, ahol a munka megszűnik megélhetési forrásnak lenni. Ezt még egyszer megismétlem: ha az emberek nem kapnak többé fizetést a munkájukért, akkor a pénz mint hatalmi eszköz elveszíti jelentőségét a munkával kapcsolatban. Nincs más eszköz a pénzzel való visszaélés megszüntetésére, mint az egész szociális struktúra átalakítása, hogy senki ne kapjon fizetést a munkájáért, és a megélhetés teljesen más irányból jöjjön. Akkor természetesen nem tudnának semmit sem elérni azzal, ha bárkit is arra kényszerítenének, hogy pénzért dolgozzon.

A mai kérdések többsége úgy merül fel, hogy már az elején nagyon zavaros módon fognak a megoldásukhoz. Ha tisztánlátásra akarunk jutni, akkor csak a szellemtudomány segíthet nekünk. A jövőben a pénz semmiképpen sem lehet az emberi munka ellenértéke, csak az élettelen árué. A jövőben csak élettelen árut lehet majd pénzért kapni, emberi munkát nem. Ezt végtelenül fontos megérteni, kedves barátaim.

Most gondolják végig, hogy épp a proletár világnézet felől lett különböző formákban deklarálva, hogy a modern iparosításban a munkaerő elsősorban árucikk. Végül is ugyanez a marxizmus sarokköve, az az álláspont, amellyel a prozelitáik többségére és a proletárok körében hat. Innen láthatják, hogy a zűrzavar és a téveszme révén egy teljesen más helyről olyan igények merülnek fel, amelyeket egy teljesen más helyen kell kielégíteni. És ez a modernitás szociális igényeinek az a sajátossága, hogy amíg ösztönösen keletkeznek, helyes és egészséges ösztönökből fakadnak, de kaotikus szociális struktúrába kerülve összezavarodnak, és zűrzavarhoz is vezetnek. Ez számos területen így van. Ezért van szükség a valódi szellemtudományos szociális világnézet elsajátítására, mert csak ez hozhat igazi gyógyulást.

De most azt fogják kérdezni: hozhat-e ez a tudás változást az életben? Végül is, ha valakinek vagyona van, például örökségként kapta, akkor továbbra is pénzzel fog vásárolni, még akkor is, ha a pénzbe más emberek munkaereje van bezárva. Ez nem fog változni, mondhatnánk. Igen, ha absztrakt módon gondolkodnak, akkor semmi sem fog változni. De ha meglátnák, hogy milyen következményekkel járna, ha a megélhetési eszközök képződése elválna a munkától, akkor másképp ítélnének. A valóságban ugyanis nem úgy van, hogy minden az absztrakt következmények kinyerésére redukálódik. A dolgok valódi következményeket idéznek elő.

Ha valóban megtörténne, hogy a megélhetési eszközök megteremtése elválik a munkáért való fizetségtől, akkor nem lenne öröklés. Ez olyan szerkezetváltozást idézne elő, hogy nem lenne más pénz, mint amit az áruk megvásárlására használnának. Ha ugyanis reálisan végiggondoljuk ezt a dolgot, akkor látható, hogy számos következmény származik belőle. És többek között a megélhetési eszközöknek a munkával való kapcsolatától való elválasztása egy nagyon különleges következménnyel jár. Itt, ami a valóságot illeti, nem lehet olyan kijelentéseket tenni, mint a következő: „Nem látom ezt.” – Akkor ezt is mondhatnánk, hogy „Nem látom, hogy miért okoz a morfium alvást”. – Valami nem a fogalmak puszta összevonásából jön létre, és csak akkor fogják megérteni, miről van most szó, ha megvizsgálják a következményeket.

A mai szociális rendben van valami rendkívül természetellenes, mégpedig az, hogy a pénz gyarapodhat, ha valaki csupán rendelkezik pénzzel. Be lehet tenni a bankba, és kamatot kapni rá. Ez a legmagasabb fokon természetellenes. Ennek egyszerűen nincs értelme. Az ember nem tesz semmit; pénzt tesz a bankba, amit talán nem is megkeresett, hanem örökölt, és kamatot kap rá. Ennek egyáltalán nincs értelme. De ha a megélhetés elválik a munkától, akkor a pénzt, ha van, a rendelkezésre álló javak ellenértékeként kell elkölteni. Használni kell azokat, cirkulálniuk kell. Mert valóban ki fognak derülni a következmények, amelyek alapján a pénz nem szaporodhat, hanem csak csökkenhet. Ha ma valakinek van egy bizonyos összegű pénze, jó kamatokkal tizennégy éven belül megduplázhatja azt; nem kell mást tennie, mint várnia. De ha a szociális struktúra megváltozik az általam felvázolt elv hatására, a pénz többé nem fog szaporodni, hanem csak csökkenni; és néhány éven belül a mostani bankjegyeimnek nem lesz értéke, értéktelenek lesznek, minden értéküket elvesztik.

E természetes folyamat révén a szociális struktúrában olyan változások következnek be, hogy a pénz, amely önmagában csak látszat, csak az emberi munkaerő feletti bizonyos hatalom jele, rövid időn belül értéktelenné válik, ha nem kerül forgalomba. Tehát szaporodás nem lesz, csak progresszív csökkenés, és tizennégy év múlva, vagy valamivel később, ami ma megvan, az nulla lesz. Ha ma milliomos vagy, tizennégy év múlva a millióid nem fognak megduplázódni, hanem koldus leszel, ha ez alatt az idő alatt nem keresel új pénzt.

Amikor az ember manapság ilyen dolgokat hall, úgy érzi, mintha viszketne valamilyen „állattól”, hogy egy hasonlattal éljek. Tudom ezt, és nem tettem volna ezt az összehasonlítást, ha nem látok egy figyelemre méltó mozgást az auditóriumban. De azért, mert az ilyen dolgokat bizonyos „állattól” való viszketésnek érzékelik, most bolsevizmus van a világban. Önök csak keresik a megfelelő alapot. A megfelelő alap épp itt van! És nem fogják eltüntetni a világból azt, ami benne megjelenik, csak ha az igazsággal akarnak foglalkozni. Nincs haszna annak, hogy az igazság kellemetlen. És ennek köze van az emberiség neveléséhez a jelenben és a közeljövőben; hogy eltűnik az a hit, hogy az igazságnak szubjektív értékelésektől, szubjektív szimpátiáktól és antipátiáktól kell függenie. Az igazságot pedig az egészséges emberi értelemmel kell megragadni – erről a szellemtudománynak kell gondoskodnia. A tényeket ugyanis a szellemi oldalról is meg kell vizsgálni. Antropozófusoktól hallottam, hogy amikor pénzt vesznek a kezükbe, pátosszal kiáltják: „Ez Ahrimán!”. – Ilyen pátosszal semmit sem lehet elérni. A pénz ma az áruk és a munka egyenértéke, arra utal, ami valójában történik. Ha az absztrakcióból a valóság felé fordulunk, azt kell mondanunk magunknak: „Ha van tíz százmárkásom, és ezeket átadom valakinek, akkor ezzel a tíz százmárkással együtt kézről kézre adok egy bizonyos mennyiségű emberi munkát, mert ezekben a bankjegyekben hatalom van egy bizonyos számú ember munkája felett. – Ha én ezt mondom, akkor a való életben maradok. Megmaradok az életben, annak minden elágazásával és impulzusával együtt, és akkor nem maradok absztrakciókkal, akkor nem foglalkozom a pénz elvont számolásával, hanem megkérdezem magamtól: „Mit jelent az, amikor kézről kézre adok tíz százfrankost, amelyeknek létét az okozta, hogy ennyi és ennyi embernek, akinek feje, szíve és lelke van, dolgoznia kellett? Mit jelent ez?”

A feltett kérdésre a választ végül is csak az ügy természetének szellemi vizsgálata adhatja meg. Vegyünk egy szélsőséges esetet, kedves barátaim. Képzeljük el, hogy valaki meggazdagszik, anélkül hogy erőt fejtene ki az emberiség javára. Vannak ilyen esetek. És egy ilyen szélsőséges esetet szeretnék megvizsgálni. Tehát valakinek van pénze, de nem tett semmi hasznosat az emberiségért. A pénzéből vesz magának valamit. Ebből a pénzből kényelmesen meg tud élni, emberi munkának köszönhetően. Jól van. Az ilyen embernek nem kell rossznak lennie, sőt, lehet nagyon is jó, sőt rendkívül együttérző ember. Végül is a szociális struktúrát legtöbbször csak nem látják. Nem érdeklődnek a körülöttük élő emberek iránt, és ezért nem érdekli őket a tényleges szociális struktúra. Úgy gondolják, hogy szeretik az embereket, ha az örökölt pénzüket arra használják, hogy másoknak vásároljanak valamit, vagy maguknak adjanak pénzt. Ha azonban egy ilyen személy ajándékot ad, az nem kevesebbet jelent, mint hogy sok embert arra kényszerít, hogy azért a személyért dolgozzon, akinek a pénzt ajándékozta. Ez csak a hatalom eszköze. Mivel a pénz a munkaerőre utal, ezért a hatalom eszköze.

De, kedves barátaim, oka van annak, hogy a dolgok ilyenné váltak. A helyzet valami mást is tükröz, amit egy korábbi előadásomban említettem. Ott felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy Jahve Isten egy időre uralmat szerzett a világ felett, mert kiszorította a többi Elohimot, és most már nem tudja magát megmenteni az emiatt felébresztett szellemektől. Társait, a másik hat Elohimot, kiszorította. Emiatt az emberi tudatosságot csak az uralhatja, amit az ember még embrionális állapotában megtapasztalt. Ezért a másik hat erő, amit az ember nem tapasztalhat meg embrionális fejlődése során, szunnyadóban marad, és emiatt alacsonyabb szellemi lények befolyása alá kerül. És a 40-es években (19. század), ahogy mondtam, Jahve már nem tudott elmenekülni előlük. És ekkor tört át az egyszerű ateista természettudomány – mert Jahve bölcsessége, amely embriókból fakad, csak a külső természetbe képes belelátni, és ez a látás már nem volt érthető. Ennek egyik tükörképe annak a pénzforgalomnak a kialakulása volt, amely nem jár együtt az áruk forgalmával; a pénz egyik személytől a másikhoz kerül anélkül, hogy eközben áruk is forgalomba kerülnének. De azon a területen, ahol a pénzt mint olyat állítják elő, egy ahrimáni erő él tovább. Nem lehet örökséget kapni anélkül, hogy a pénzzel együtt egy bizonyos mennyiségű ahrimáni hatalom is átmenne az emberhez. Nincs más módja annak, hogy a pénz egészséges módon legyen a szociális struktúrán belül, mint hogy keresztény módon rendelkezzünk vele, vagyis hogy a születés és a halál között mindazzal együtt szerezzük meg, amit az életben megszerzünk. Tehát a pénzszerzés módja nem tükrözheti azt, ami Jahve-szerű. Jahve-módon születünk meg, vagyis az embrionális állapotból a külső életbe lépünk. Ennek egyik tükörképe a pénz öröklése. A vér útján örökölt képességek természeti jellegűek. A nem megkeresett, örökség útján szerzett pénz ezt tükrözi.

Azért jönnek létre mindazok a jelenségek, amelyek a modern nyomorúság egyik oldalát vonják maguk után, mivel a keresztény tudat még nem foglalta el a helyét, mivel a szociális struktúrát még mindig Jahve bölcsessége vagy annak szelleme, a római állami mentalitás határozza meg. Azt mondtam: nem lehet elvontan megítélni, hogy a pénz pénzt teremt; a folyamatot a valóságban kell látni. Minden alkalommal, amikor a pénz pénzt teremt, egy folyamat zajlik a fizikai síkon, miközben az ember folyamatosan kapcsolatban van a szellemi világgal.

Mit teszel, ha te magad nem dolgozol, de van pénzed, és odaadod azoknak, akiknek meg kell dolgozniuk érte? Ebben az esetben ezeknek az embereknek (az árutermelőknek) azt kell piacra vinniük, ami bennük mennyei, és ezért csak földi dolgokat adsz nekik; csak földi, ahrimáni dolgokat fizetsz nekik. Ez, mint látjátok, a dolgok szellemi oldala. És ahol Ahrimán színre lép, ott csak hanyatlás van.

Ez egy másik kellemetlen igazság. De az nem jó, ha valaki azt mondja magának: „Hát én rendes ember vagyok! – vagy: „Én egy tisztességes nő vagyok, nem teszek semmi illegálisat, amikor a bérleti díjból fizetek ezért vagy azért”. – Ezzel nem teszel mást, minthogy Istenért Ahrimánt adod. Természetesen a mai szociális szerkezetben az ember számos körülmény miatt kényszerülhet erre. De nem szabad struccpolitikát követnie, és a tények előtt homokba dugnia a fejét; egyenesen az igazság szemébe kell néznie. Mert az, hogy mit hoz a jövő, nagymértékben attól függ, hogy az emberek az igazság szemébe néznek-e. Sok minden, ami az emberiséggel katasztrofálisan történt, azért történt, mert az emberek becsukták a szemüket, a lelki szemüket az igazság előtt, mert absztrakcióval, a helyes és helytelen elvont fogalmaival éltek, és nem akartak a valósággal, a konkrét élettel foglalkozni. Holnap folytatjuk a beszélgetést erről, és akkor a kérdést szellemi magasságból fogjuk megvizsgálni.

<<< vissza az első előadásra
tovább a harmadik előadásra >>>
a könyv fejezetei >>>

Fordította: Rákos Éva