Harrie Salman: A belső Nap

Antropozófia és modern spiritualitás

"A napszerűség, melyet az ember hosszú ideig
csak a kozmoszból vett fel magába,
a lélek belső világában fénylik fel.
Az ember megtanul a „belső Nap”-ról szólni.”
Rudolf Steiner: Antropozófiai vezérlő tételek (1924. augusztus)
"A külső Nap felkel, de a belső még nem kelt fel,
ezt még nem értük el.
A leghatalmasabb pillanat az, amikor a külső Nap felkelése egybeesik a belső Nap felkelésével.
Éppen az a valódi Napfelkelte."
Petar Danov: A magvető (1932-33)

Előszó – Kaspar Hauser küldetése
Bevezetés – Mi az a modern szellemiség?
I. A belső Nap felkelte
A bennünk rejlő vezető
Gondoskodás a lélekről
A szellem felébredése
Az élet folyásának titka
II. Egy új belső tér
Váratlan szellemi tapasztalatok
Visszatérés a tisztánlátáshoz

Kaspar Hauser küldetése

1828. május 26-án a németországi Nürnberg városában megjelent egy fiatalember, aki nehezen beszélt és alig tudott járni. A neve – Kaspar Hauser – abban a levélben szerepelt, melyet magával hordott. Szokatlan képességekkel és figyelemre méltó tapasztalatokkal rendelkezett, ami nagy általános figyelmet irányított rá. „Európa gyermekének” hívták, mivel senki sem tudta, honnan jött. Rendkívüli érzékszervi érzékenység, csodálatra méltó emlékezőképesség volt megfigyelhető nála; a vadállatok a jelenlétében szelídekké váltak. Úgy tűnt, hogy tisztánlátó módon érzékelte azt, ami a másik ember lelkében és szellemében zajlik. Erőteljes imaginációkkal rendelkezett. Amikor azonban húst kellett ennie, majd pedig amikor intellektuálisan fejlődni kezdett, ezek a tulajdonságok elhagyták őt.

Georg Friedrich Daumer (1800-1875) gimnáziumi professzor, akinek a házában sokáig tartózkodott Kaspar Hauser, a morális minőségeire alapozva „paradicsomi ősembernek” nevezte őt. A modern emberektől eltérően, akiknél az intellektuális nevelésnek köszönhetően az agy vált a tudat központjává, Kaspar Hauser a szívének erőivel élt. A neve lehetne „napember”. A fejlődését szándékosan akadályozták meg abból a célból, hogy ne tudja kifejleszteni az Én-tudatát. Amikor ez mégis megtörtént, sőt mindenek ellenére lehetősége nyílt, hogy megértse élete feladatát, megölték. Az első merényletet 1829. október 17-én hajtották végre, és az Ansbach városban történt második merénylet – 1833. december 14. – után három nappal meghalt.

Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy miért nem ölték meg már kiskorában Kaspar Hausert, ha már annyira el akarták távolítani. De van egy olyan szellemi törvény, mely szerint egy magas individualitás a korai halál után ismét megtestesül, hogy más módon hajtsa végre küldetését.

Anselm von Feuerbach német bíró és kriminológus már 1832-ben arra a következtetésre jutott, hogy Kaspar Hauser Károly badeni nagyherceg és Stefánia nagyhercegné (Napóleon nevelt lánya) első fia volt. Akkor annak a gyermeknek kellett lennie, aki 1812. szeptember 29-én született Carlsruhe-ban, a badeni trón örököseként. A hivatalos verzió szerint ez a gyermek 1812. október 16-án meghalt. Feuerbach meg volt győződve arról, hogy a család egy másik ága akarta a trónörököst eltávolítani. Később több kutató is erre az következtetésre jutott.

Kaspar Hauser származásának rejtélyét továbbra is kutatják. 1996 végén genetikai elemzésnek vetették alá az azon az ingen található vércseppeket, amely feltételezhetően az övé volt. Az elemzés nem támasztotta alá e vér DNS-ének a badeni hercegcsalád jelen korban élő egyik tagjának DNS-ével való rokonságát. Ez azonban semmit sem bizonyít.

Kutatók az utóbbi évtizedekben az újabb leletek alapján rekonstruálni tudták Kaspar Hauser biográfiáját. A pincét, ahol fogva tartották, már a XX. század első felében felfedezték, a Nürnberg mellett található Neumarkt in der Oberpfalz település Pilsach kastélyában. Kaspar Hauser egy kísérlet áldozatává vált, melynek célja az volt, hogy lefékezzék a normál fejlődését, és megzavarják öntudatának kifejlődését. Ezt úgy akarták elérni, hogy lehetetlenné tették számára a gyermeki fejlődés normális szakaszait: a felegyenesedést, a járást, a beszédet és a gondolkodást. Gyermekkorának legkorábbi éveitől kezdve hosszú éveken keresztül feküdni vagy ülni kényszerült, elzárva az emberekkel való mindennapi találkozástól; még az ételt is akkor vitték neki, amikor aludt.

Kaspar Hauser életének története megmagyarázta, hogy az az ember, akit hozzá hasonló módon visszatartanak a normál fejlődésben, megtartja a kisgyermek tulajdonságait. Ezeket a tulajdonságokat „kozmikusnak” vagy „paradicsominak” lehet nevezni. Hauser megjelenése egybeesett a késői romantika korszakával Németországban és más országokban: akkoriban a természetességben és a közvetlenségben kezdték a modern intellektuális gondolkodás ellensúlyát keresni. Goethe (1749-1832), a költő és természettudós az ember érzékszervi észleleteinek tágítására törekedett. Az ő kortársa, a költő és történész Friedrich Schiller (1759-1805) a játék iránti törekedésről beszélt. A filozófus Fichte (1762-1814) az ember legfontosabb tulajdonságaiként tekintett az alkotóképességre, a szabadságra és az eredetiségre.

Kaspar Hauserben éppen ezek a minőségek jelentek meg. Az elöregedő, az életerők elvesztésétől szenvedő modern emberiség számára ő az ifjú állapot előképeként jelent meg. Számunkra ez volt az első üzenete. Rövid életében a megújulás erőit hozta az európai kultúrába. A második üzenete így hangzott: az Én-tudat fejlesztése kockázatos. Vannak olyan erők, melyek meg akarják zavarni az előrehaladó emberi fejlődés menetét. A sötét pince, melyben Kaspar Hauser felnőtt, a modern materialista kultúra ősképe, melyben a belső Nap – a mindannyiunkban rejtőző szellemi erők – nem tud felragyogni.

1971-ben ismerkedtem meg az antropozófiával, melyet Rudolf Steiner (1861-1925), a kultúra számára megújulást hozó ausztriai filozófus dolgozott ki, és ezáltal erős impulzust kaptam saját szellemi fejlődésemhez. Az antropozófiára úgy tekintek, mint a Kaspar Hauser két üzenetével kapcsolatos problémák által felvetett kérdésre adott válaszra. Az antropozófia egyrészt azoknak az erőknek a kifejezése, melyek megfiatalítják európai kultúránkat, s melyek szoros kapcsolatban állnak Kaspar Hauserrel, másrészt egy olyan pajzs, mely megvéd bennünket attól, ami már az ő kora óta egyre növekvő mértékben veszélyezteti szellemi fejlődésünket.

Mégis észre kell vennünk, hogy mindaz, ami az antropozófiai szellemtudomány alapján eddig kifejlődött, az antropozófiának csak tökéletlen kifejeződése. Ezt a szerény előkészületet a mindent átfogó modern spiritualitás keretein belül kell vizsgálni, és más szellemi áramlatokkal és szociális mozgalmakkal való szoros együttműködésben kell továbbfejleszteni.

E könyv előtörténeteként szeretném megjegyezni, hogy 1997. december 28-tól 1998. január 4-ig egy hetet a görög Patmosz szigeten töltöttem, hogy meditatív módon mélyüljek el a János apostol által szemlélt Apokalipszis eredeti ógörög szövegében. Eközben fontos ismeretek tárultak fel számomra az emberiség modern történelméről és a 666-os számhoz kapcsolódó erőknek az ember doppelgängeréhez fűződő intim kapcsolatairól. E könyv holland verzióját kilenc hónappal később írtam meg, három év múlva pedig angol és német nyelven bővített kiadásban jelent meg.

Bevezetés – Mi az a modern szellemiség?

A szellemiség vagy spiritualitás az érzékfeletti világ általunk való megtapasztalásához kötődik, ezt az érzékfelettit szintén szelleminek nevezzük. Mi úgy élünk, hogy nem vagyunk ettől a világtól elválasztva. Önmagunkban és magunk körül találhatjuk, de az érzékszervi észleléseken túl. Minden korban voltak olyan emberek, akik tudatában voltak ennek a világnak, s akik szellemi gyakorlatok révén jutottak róla való ismeretekhez.

Ezzel a világgal különböző utakon léphetünk kapcsolatba. A korábbi korokban ez az un. „beavatás” és rituális cselekedetek által történt meg, melyek a mindennapi szociális életet a vallás szolgálatába állították. Később a hívők vallási tapasztalatának gyakorlatát a keresztény egyház megfigyelése és kontrollja alá helyezték. A hivatalos kereszténység mellett azonban mindig jelen voltak a spiritualitás vagy vallásosság egyházon kívüli formái, különösen azokon a helyeken, ahol az emberek szoros kapcsolatban álltak a természeti erőkkel. Bizonyos körökben léteztek a belső fejlődést akceptáló kereszténység ezoterikus formái. A spiritualitás ezen egyházon kívüli formáinak képviselőit eretnekeknek vagy boszorkányoknak tekintették, és az egyház üldözte őket.

A középkor végével és az intellektuális gondolkodás kezdetével a természettel való kapcsolatokban gyökerező spiritualitás kiapadt. Másrészt az Én-tudat felébredésével nőtt a belső fejlődés iránti szükséglet. Azok az emberek, akikben tudatosult a saját individuális Énjük, saját szellemi erőket akarnak fejleszteni. Az ezekkel az erőkkel való alkotó munka annak az új spiritualitásnak az alapjává vált, amely az ember új spirituális tudatának kifejezésévé válik. Szabad emberekként felelősek vagyunk emberi létünk minőségéért és szellemi képességeink fejlődéséért.

A szabad ember születését az európai kultúra szellemi áramlatai készítették elő. A múltban ezek az áramlatok rejtve működtek, de a XX. század kezdetével a különböző tanítások, melyeknek ősforrása az ezoterikus kereszténység, a könyveknek és a nyilvános előadásoknak köszönhetően elérhetőkké váltak az érdeklődők számára. Az ezoterikus kereszténység modern iskolái közé sorolom Rudolf Steiner (1861-1925) antropozófiáját, a bolgár Petar Danov (1864-1944) „Fehér Testvériségét” és a holland Jan van Rijckenborgh (1896-1968) „Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját” (mely Rózsakeresztes Lectorium néven ismert). Ezek közül az iskolák közül mindegyik a maga módján képviseli az ezoterikus kereszténységet, és ezért saját spirituális gyakorlatát a kornak többé-kevésbé megfelelő formájában kell fejlesztenie. Az ezoterikus kereszténység hagyományai élnek Max Heindel (1865-1919), a „Rózsakeresztes Közösség” alapítójának, Valentin Tomberg (1900-1973) észtországi antropozófiai szellemi kutatónak és filozófus-hermetikusnak, valamint a Daskalos néven működő Stylianos Atteshlis (1912-1995) ciprusi gyógyítónak a műveiben; az olyan modern keresztény misztikusok műveiben, mint az angol Bede Griffiths szerzetes, az amerikai Thomas Merton szerzetes, Roger Schütz, a taizéi közösség alapítója Franciaországban; az olyan teológusok műveiben, mint az amerikai Matthew Fox, stb. Még az olyan nem keresztény áramlatokban is, mint a bahá’í és a szufi tanítások, s a judaizmus, a buddhizmus, valamint más vallások bizonyos szellemi hagyományaiban és köreiben is lehet utat találni a tudat fejlődéséhez, melyen befogadható Krisztus vezetése, hiszen az az egész emberiségre kiterjed.

Ezeknek a tanításoknak a közvetlen célja a modern ember tudatának és szellemi képességeinek tágítása. Úgy lehet rájuk tekinteni, mint a kornak megfelelő azon spiritualitás forrásaira, mely kultúránk új szellemi alapját hozza létre. Nem úgy, mint korábban, amikor a papok adtak felülről szellemi direktívákat a mindennapi élet megszervezésére, hanem szabad emberek kooperációján keresztül jönnek létre alulról tudatos morális tettek. Az ezotériának, a belső fejlődés ösvényének szellemi impulzusból eredő konkrét cselekedetekre kell vezetnie – ezt Rudolf Steiner mondta egyszer fiatalembereknek.

A modern spiritualitás 1899-ben kezdődött, amikor véget ért az ötezer évig tartó Kali-Juga (szanszkrit szó, jelentése: „sötét korszak”), és Krisztus tevékenysége a Földön új fázisba lépett. Mint az életben minden más is, ez az új szellemiség a fejlődés saját ritmusával rendelkezik. A gyermek növekedési szakaszában a gyermek szelleme, magasabb lénye inkarnálódik. A szellemi lény fokozatosan leereszkedik a fej területéről, ahol a gondolkodás erőivel áll kapcsolatban, a mellkas területére, ahol a szívverés és a lélegzés szakadatlan ritmusában valósul meg az érzés és a fantázia, és végül a magasabb lény behatol az anyagcsere- és végtagrendszerbe, az emberi akarat hajlékába.

Hasonló módon az új spirituális tudatnak is időre van szüksége ahhoz, hogy a gondolkodás szférájából az érzés és az akarat szférájába léphessen. A modern spiritualitásnak három fejlődési szakasza van: szellemi ideák tanulmányozása, szellemi tapasztalat átélése és szellemi impulzusból fakadó morális tettek megvalósítása. Ezek a szakaszok világosan megmutatkoznak a tanulási folyamat belső fejlődésében: befogadás és megértés (gondolkodás), átalakítás és az élettel való összekapcsolás (érzés) és alkalmazás (akarat). Az idea megtestesülése, beágyazódása a lélek központjába és új képességekké való átalakulása szemléletesen megmutatható ebben az egymásutániságban: előadás (fej), szeminárium (szív), gyakorlat (testrészek, végtagok). Emellett a tanulási folyamat mellett létezik egy ellentétes is, mely a gyakorlati életben kezdődik (akarat), aztán egy új tapasztalat jöhet létre (érzés), és végül új nézetekhez vezethet (gondolkodás). Ez a megfordított folyamat gyakran jellemzi a nyugati országok emberét.

A XX. század elején az új szellemiség elsősorban a fejben, az ideák szférájában élt. Amikor Rudolf Steiner az antropozófiáról szóló előadásait tartotta különböző hallgatók előtt, akkor ők elsősorban mentális szinten fogadták be. Ez megfelelt az akkor uralkodó, az intellektualizmusra irányuló beállítottságnak. A XX. század második felében egy nyilvánvaló fordulat ment végbe a személyes tapasztalat irányába, a figyelem az érzés területére került át. Egy új belső tér tárult fel, melyben váratlan tudatállapotokat lehetett átélni. A személyes átélés szükséglete mellett a kommunikáció és a közösség iránti törekvés is felébredt. A „New Age” és más áramlatokban vált ez észrevehetővé a hatvanas években. Ezt a gyakorlati tettek szakasza követte. Az új szellemiség az utóbbi évtizedekben inkább olyan akarati cselekedetekben fejeződött ki, melyekben egy új kultúra kezdete látszódott. A világszerte alapított Waldorf-iskolák nagy száma, és szellemi élet által előidézett más iniciatívák példázzák ezt a hetvenes évek elejétől kezdve.

A lehetséges elvárásoknak eleget téve kifejezem a véleményemet az Antropozófiai Társaságról és az antropozófiai mozgalomról. Ezek képviselőinek jó szándékát nem vonom kétségbe, de megengedek magamnak egy kritikus megjegyzést arról, hogy a hivatalos antropozófiában hiányzik a modern spiritualitás alapelveinek és a közösségépítés elveinek tudatosítása. Tudni kell arról, hogy Rudolf Steiner 1925-ös halálát követően a modern spiritualitás impulzusa, amely már az ő életében is helytelenül mutatkozott meg az Antropozófiai Társaságban, egyre gyengébbé és gyengébbé vált, és 1935-ben az antropozófusok közössége szétesett: Rudolf Steiner tanítványainak egyik csoportja kizárta a társaságból a tanítványainak egy másik csoportját.

Ennek következményeként a hivatalos antropozófiában egy halálfolyamat kezdődött. A felélesztésre két kísérlet történt; az első 1956-ban, a második pedig 1989-től. Azt gondolom, hogy ez annak a szellemi megújulásnak az impulzusával kapcsolatos, melyet Rudolf Steiner 1923-ban a Karácsonyi Gyűlésen inaugurált, s mely impulzus harminchárom éves ritmusban jelentkezik. Ez az impulzus a külvilágban a szellem felébredésére való általános felhívásként jelent meg, és az 1956-os magyar felkelésben és az 1989-es közép-európai forradalomban fejeződött ki. Az Antropozófiai Társaság felélesztésének első kísérletével elhárították az 1935-ös szakadást. A Társaságon belüli szellemi megújulás most is folytatódó második kísérlete akkor lehetne sikeres, ha a létező formák és szokások radikálisabb változásoknak lennének alávetve.

Az antropozófiai mozgalmon belül a tagok közül sokan a szellemi életnek azt a mintáját követik, mely a legjobb esetben is a múlt század kezdetén volt indokolt. Észrevehető egyfajta félelem a szellemi tapasztalat szférájától (a lelki élettől), és a szociális élet szinte minden antropozófiai alapú kezdeményezésben bizonyos értelemben problematikus. Az antropozófiai körökben fejlesztett szellemiség gyakran túl dogmatikussá válik, főként az ideák elvont világában él, a tapasztalati világgal való mély kapcsolat nélkül. A Társaság zweigjainak, a tagok csoportjainak a lelki átalakulás helyeinek kellene lenniük, de ezt általában nem érik el. Az antropozófiai intézmények keveset érintkeznek más szellemi mozgalmakkal. Az antropozófiai mozgalom sok országban régimódin működik, míg más mozgalmak demokratikusabbak. A hatvanas évek után bekövetkező kulturális változások csak nemrég kezdtek hatást gyakorolni az antropozófiai életre.

Ilyen okai vannak annak, hogy az antropozófiai spiritualitás miért nem modern, és nem vonzó a fiatalok számára. Ettől függetlenül az antropozófiának köszönhetően felébredt egyes személyiségek és innovatív csoportosulások nagyon fontos hozzájárulást tehetnének kultúránk megújításához.

A modern spiritualitásnak a kornak megfelelő formára van szüksége. Csak nyitott, szabad körökben tud élni, melyek ugyanakkor valódi szellemi közösségek. Ha ezek a szellemi ismeretek szabad keresését és valódi kommunikációs teret nyújtanak, ha olyan kezdeményezésekben vesznek részt, melyek valódi együttes munkára és morális intézményekre épülnek, akkor a szív kultúráját hozzák létre, akkor inspirálni tudják azon emberek szellemi lényét, akik a modern spiritualitásból kiindulva akarnak dolgozni.

Az antropozófiai mozgalomban különösen 1989 után lehetett sok pozitív tendenciát észlelni: növekvő nyitottság a külvilág felé, nem-antropozófusokkal való közös munka, a modern problémák megoldására való készség. Megjelenik egy gondoskodás a kommunikáció új kultúrájáról és a tapasztalatcseréről, az Antropozófiai Társaság demokratikusabb struktúrájáról (munkacsoport a vezetőség helyett, mint pl. Németországban), vita van a Társaság alapszabályáról, továbbá olyan konferenciák (beleértve angol nyelven is), mely elérhetők azok számára is, akik nem tagok.

Ezek az Antropozófiai Társaságra vonatkozó utalások sokak számára lényegtelennek tűnhetnek, de a Társaság sorsa az összes modern szellemi áramlatra is jellemző. Ezek az áramlatok a szociológia törvényeinek és olyan szellemi törvényeknek vannak alávetve, melyek a spirituális impulzusok alapját képezik. Ahogy egy ezoterikus iskola alapítója meghal, szakadás kezdődik a versengő követőkből képződött csoportosulások között. Az egyik csoportosulás kizárja a másikat, a mester szavaira pedig mint végső igazságra tekintenek. A szellemi vezető helyére végül egy adminisztrátort helyeznek.

Ugyanez történt az Antropozófiai Társaságban is Rudolf Steiner halála után. Kijelentéseit a tévedhetetlenség aurája övezte, a modern spiritualitás lényege pedig értetlen maradt. Az élő inspirációk elhalnak, ha lejegyzetelik és kinyomtatják azokat, vagy abban az esetben, ha a tanulók dogmaként használják. Ismét életre kell kelteni ezeket az inspirációkat. Új élő szellemi nézetekkel csak szabad individualitások, emberi csoportok rendelkezhetnek, akik képesek nyitott feltételeket létrehozni a munkához; csak ők tudnak választ találni a gyakorlati kérdésekre. A modern spiritualitás feltételezi, hogy a szellemi tanító nézetei egy új helyzetben állandóan átalakulnak, és összhangba kerülnek az adott kornak megfelelő nézetekkel.

Rudolf Steiner idején a Társaság nyitott volt mindenki számára, aki érdeklődött a szellemtudomány iránt. A modern szellemi életnek ez a legfontosabb megkülönböztető jegye, de ugyanakkor problémák forrása is. A XX. századig az ezoterikus szervezetek csak a kiválasztottak számára voltak elérhetők, azok számára, akik pontosan betartották a belső fejlődés szabályait. A nyitott munka során kiderült, hogy a XX. század apokaliptikus helyzetében a spirituális közösségek tagjai közti személyes problémák játszották a legfontosabb szerepet.

Nekem úgy tűnik, a jövőben nagy szükség lenne alaposan elemezni az antropozófiai mozgalom XX. századi sorsát és tapasztalatát. Ez a mozgalom drámai átalakulási folyamaton megy át. Nyugat-Európában az ismert antropozófiai intézményeket az eltűnés veszélye vagy antropozófiai identitásuk elvesztése fenyegeti. Sok zweigban alig észlelhető élet. Csak Rudolf Steiner kezdeti szándékainak átgondolása útján, csak akkor, ha készen állunk a dogmatikától mentes cselekvési mód megtanulására, a szellemileg tehetséges emberektől való tanulásra, akik a modern spiritualitásból kiindulva működnek az egész világon– csak ez vezethet egy új, nyitott antropozófia létrejöttéhez. Ennek az antropozófiának kapcsolatban kell állnia az új, az egész világon létrejövő civil mozgalommal.

Ezzel a könyvvel egy ilyen gondolkodási módhoz szeretnék hozzájárulni. A könyvet az antropozófiai mozgalom történelmének és az egyes személyiségek kudarcának valódi megértésével írtam. Ez a kudarc mutatkozott meg a tanulási folyamat befejező fázisában, melynek a 2023-as évhez, vagyis a Karácsonyi Gyűlés századik évfordulójához – 3×33,3 év –, azaz az Antropozófiai Társaság újjászületésének harmadik fokához: az antropozófia mind Társaságon belüli, mint azon kívüli teljes feltámadásához kellett volna vezetnie.

Az antropozófia újjászületésének háromfokú folyamatáról való képzet Rudolf Steiner arról szóló közléséhez vezethető vissza, hogy minden szellemi impulzus 33,3 éves ritmusban fejlődik – ez Krisztus életének történelmi hossza –, és minden századik évnek megújulást kell hoznia. Az antropozófiai impulzus – melyet Rudolf Steiner 1902-ben inaugurált, és 1923-ban az érés első fokára vezetett – megújulásának az új évszázad kezdetére kellett volna esnie. Az antropozófia lelki-szellemi útjának egy új víziójára van szükség.

A valódi modern spriritualitásnak véleményem szerint három alapelvet kell elfogadnia. Ha ezt megteszi, akkor a mindennapi élet a beavatás útjává válik, s ez az út a szív erőinek és új szellemi képességeknek a kifejlődéséhez vezet. Ez az út az ember valódi lényére vonatkozó új nézetekkel kezdődik, de közvetlenül a gyakorlatban is gyökerezhet:

  • Minden ember egy belső Nappal születik. Néhány év elteltével ez a Nap eltűnik a felhők mögött, de az élet folyamán ismét áttör rajtuk. Ez a Nap: az Én, az ember ragyogó középpontja.
  • Van egy út, melyen önmagunkkal és másokkal kommunikálva, az élettől tanulva, ez a belső Nap egyre inkább láthatóvá válik. De ez csak akkor érhető el, ha ennek a belső sötétségnek az egész területét megismerjük és átalakítjuk. Ebben Krisztus segít nekünk.
  • Aki ezt a belső Napot láthatóvá tette, az minden területen dolgozhat ezzel a naperővel. A szellemi lényekkel való tudatos kommunikációnak köszönhetően jut szellemi ismeretekhez, és lehetőséget ad a szeretet és a szíverő gyógyító erőinek, hogy bármely cselekedetbe beáradjanak.

Ebben a könyvben szeretném felvázolni az utat ehhez a belső Naphoz, úgy felvázolni, ahogyan ez Rudolf Steiner rendkívüli nézetei segítségével, egy új szellemiség (azt is mondhatjuk, hogy a „modern spiritualitás”) szemszögéből vázolható. A modern kor központi problémája: megtalálni a kapcsolatot a szívünkben lévő naperőkkel.

A könyv első fejezete felvázolja a Rudolf Steiner által kidolgozott új emberképet, hogy érthetővé tegye a modern embernek a fejlődési útján való tapasztalatait. A második fejezet megismertet azzal az elsöprő tapasztalattal, mely a XX. század kezdetétől egyre inkább elterjed és a tudat új fokához vezethet. A harmadik fejezetben feltesszük a kérdést, hogyan lehet létrehozni egy új kultúrát a tudatos életnek és tevékenységnek köszönhetően. A három első fejezetben felvázolt három lépést követően, a negyedik fejezetben korunk szellemi kézjegyét vizsgáljuk meg. Egy apokaliptikus korban élünk, amikor úgy jó, mint gonosz erők is feltárulnak, amikor egy új szellemiség kifejlődése különös aktualitással rendelkezik. A lezárásban ennek az új szellemiségnek a tüneteit foglaljuk össze.

I. A belső Nap felkelte

A bennünk lévő rejtett vezető

Ha megfigyelünk egy elégedett állapotban lévő gyermeket, azt tapasztalhatjuk, hogy különös ragyogás, napfény veszi őt körül. Ebben a ragyogásban a gyermek magasabb lénye (ebben a könyvben Énnek is nevezzük), a gyermek fizikai burkának építésze él. Ez az a szellemi erő, amely még nem teljesen valósult meg a Földön, de az újszülött gyermek szemén keresztül már hírt ad magáról. A bibliai képet használva mondhatjuk, hogy a gyermek még a paradicsomban, a paradicsomi szférában, gyermeki ártatlanságban, „az őrangyal védelme alatt” él. Ha a gyermek sír az éhségtől, vagy nem jól érzi magát, ez a szféra egy időre láthatatlanná válik.

Az élet harmadik évében változás következik be. A gyermek mindaddig harmadik személyben beszélt önmagáról; most először mond „Ént”. Eközben az őt vezető, irányító magasabb lény belép a lelkébe, az a lény, amely mindent átsző, amit a gyermek gondol, érez és tesz. Különböző szinteken kapcsolja össze magát a növekvő ember gondolkodásával, érzésével és akaratával. Az éntudat az élet harmadik évétől kezd felébredni, amit általában makacsság kísér. Az „Én” az ember magasabb lényének kifejeződése, amely a személyiség szintjén nyilvánul meg. A kilencedik életévben egy különös érzés jön létre, mely az „Én” fellépésével áll kapcsolatban, ami drámai módon, annak megtapasztalásában fejeződik ki, hogy a gyermek önmagát a megszokott környezetéből kizárva érzi. A tizennyolcadik évben az „Én” az akaratban tárul fel. A fiatalember ekkor az ideáit akarja a világban megvalósítani, és saját életét élni. Ez az individuális életút kezdete, mely az embert visszatéríti a lelkében található naperőkhöz.

Az „Énnek” ez az inkarnálódási folyamata rejtett módon már a keresztény időszámításunk kezdete óta szerepet játszott az európai kultúra általános fejlődésében. Véleményem szerint száz év a kultúra fejlődésében az egyes ember egy évnyi fejlődésének felel meg. Ha az egyes lélek a harmadik életévében fogadja be az „Énjét”, akkor az emberiség egésze számára az „Én” ilyen befogadása az emberi lelkekbe a korai kereszténység végének felel meg (Steiner szerint Krisztus feltámadása háromszázadik évfordulójának) felel meg. Ezzel az eseménnyel kapcsolatos a személyes értő gondolkodás fejlődése az európai kultúrában.

A IX. században az európai kultúra a keleti (pravoszláv) és a nyugati (katolikus) egyház drámai konfliktusát élte át, amely az 1054-es hivatalos szétválásukhoz vezetett. Ez a konfliktus jelent meg a Konstantinápolyi un. „egyetemes” zsinaton, ahol a szellem természetéről vitáztak. A nyugati egyház elutasította a görögök azon nézetét, hogy az ember hármas lény, szellemből, lélekből és testből áll, és egy olyan meghatározást fogadott el, mely szerint az ember csak testből és lélekből áll, és a lélek szellemi tulajdonságokkal rendelkezik. A nyugati egyház a keleti egyház azon álláspontját is elvetette, hogy a Szent Szellem csak az Atyaistentől származik, és azt állította, hogy mind az Atyától, mint a Fiútól (Krisztustól) származik. Mindkét nézőpont helyes, de azok különböző viszonyokra vonatkoznak. A pravoszláv nézőpont az Ószövetség Szent Szelleméről beszél, míg a katolikus – az Újszövetség helyzetéről.

Más szavakkal, a nyugati egyház tagadta, hogy minden individuális ember személyiség feletti kozmikus szellemmel állna kapcsolatban. Ebből jött létre következményként az egyháztól való teljes függőség, az egyház az isteni bölcsesség egyedüli birtokosaként tekintett önmagára. Ezenkívül az is következmény lett, hogy Nyugat-Európában a gondolkodás a földi viszonyokra irányult, és végül materialistává vált. További következmény volt az, hogy az ezoterikus kereszténység területén az egyes emberek főként saját lelkükben keresték és kutatták a szellemet. A IX. században a kezdeti kapcsolatok elvesztek az élet más területein is: kialakultak az európai nemzetállamok első kezdeményei.

A XVIII. századtól kezdve azt látjuk, hogyan tárul fel az akarat a fizikai világgal való kölcsönhatás folyamatában. Ez a világgazdaság az ipari forradalom és a modern természettudományok fejlődésében nyilvánul meg. A modern szellemiség fejlesztésével az ember vissza tudja szerezni azokat a naperőket, melyek az első három évszázad során még élőek voltak az ifjú, még kozmikus kereszténységben. Ezeknek az erőknek a segítségével az emberiség a XXI. században elérheti az érettség fokát.

Az ember magasabb lényének – mely kívülről lép az emberi lélekbe – létezése vitatott. Ennek a magasabb Énnek a létezése tudományosan nem bizonyítható. Az egyházi körök fellépnek azon vélemény ellen, hogy isteni eredetű szellemi erő hat az emberi lélekben, és hogy az ember ebből az erőből kiindulva maga határozza meg saját fejlődését. Általában csak az alacsonyabb emberi „Ént” ismerik el. A középkori misztikusok, akik kolostori cellájukban vagy remeteségükben meditáltak, az olyanok, mint a kelta kereszténység képviselői, még teljesen tudatában voltak ennek a magasabb belső erőnek. A hivatalos egyház ezekre a szellemet kereső emberekre aggodalommal tekintett, mivel azok az emberek, akik önállóan keresték a szellemi világba vezető utat, nem engedelmeskedtek az egyházi tekintélynek.

Rudolf Steiner számára a modern spiritualitás kiindulópontja azon a tényen alapult, hogy képesek vagyunk a személyes fejlődés útján haladni, ami a magasabb rendű emberi lényt alkotó tevékenységre készteti. Ha ezt az utat követjük, akkor a lelkünkben individualizálódik az isteni eredetű szellemi szikra, Isten szikrája, úgyhogy képesek leszünk individuális szellemet fejleszteni, melyet a mi igazi „Énünknek” nevezhetünk. Az Ószövetségben „az Úr szellemét” az emberhez kívülről érkezőként élték át. Ézsaiás próféta a Kr. e. VIII. században a következő módon ecseteli az eljövendő Messiáson megnyugvó Isteni szellem ajándékait: „És megnyugszik rajta az Úr szelleme, a bölcsesség és értelem szelleme, a tanácsnak és az erősségnek a szelleme, a tudásnak és az Úr félelmének szelleme” (Ézsaiás 11,2). A görög fordítás a „tudás szelleme” után hetedik ajándékként a „kegyesség szellemét” sorolja.

Az Ószövetség értelmében a kiválasztottak, például a bírák és a próféták ezeket a Szellem által küldött ajándékokat csak időnként kapták. Az Újszövetség erre másként tekint. Pünkösd ünnepétől, a Szellem a kiáradásától kezdve állandóan hat minden ember lelkében, és a hét ajándék képességeké vált, melyeket az ember a belső fejlődési útján dolgoz ki önmaga számára. Ha a héber szavak eredeti jelentését követjük, akkor így lehetne azokat fordítani: bölcsesség, ítélőképesség, tanács, erő, szellemi megismerés, áhítat és Isten akaratának ismerete. Ez az Atyától és a Fiútól eredő új Szent Szellem az emberi szívben szeretetet ébreszt. Szerintem ez a nyolc (7+1) tulajdonság annak a belső Napnak a speciális tulajdonsága, melyet az életünk során fejlesztenünk kell.

Rudolf Steiner szerint Kr. u. 33 Pünkösdje óta a feltámadási elv minden ember magasabb „Énjében” él – függetlenül attól, hogy keresztény-e vagy sem – és ez az elv vezeti a magasabb „Ént” a felébredésre. Ezért nevezhetjük az „Énünket” „belső Napnak” sőt „Krisztus-Napnak” vagy „belső Krisztusnak”. Az önzetlen szeretetet Krisztus hozta a Földre. Ilyen értelemben még a keresztény tradíciókhoz nem kötődő emberek is úgy tapasztalják meg őt, mint az emberi szeretet Tanítóját, még ha a saját hitük vagy világnézetük nem is erre orientálja őket. Amikor Rudolf Steiner a Krisztus-impulzusról beszélt, a szeretet impulzusát értette ezalatt, amely az ember magasabb lényéből hat. Enélkül az impulzus nélkül az emberek között csak egoista szeretet hatna.

A kelta druidák tisztánlátó módon érzékelték, hogy Krisztus a Nap szférájából a Földre érkezett, hogy a „természeti elemek királyává” váljon. Rudolf Steiner ezt a képet folytatta, amikor azt mondta, hogy Krisztus, naplény lévén összekötötte magát a Földdel, és benne lakozik minden emberi lélekben. Rámutat, hogy Wulfila gót püspök, aki a IV. században a Bibliát először fordította gót nyelvre, az ógermán “еко” szóból létrehozta az új „ik” szót, a németben az „Ich” szót, mely Jézus Krisztus kezdőbetűi.

Meg kell szabadulnunk Krisztus korlátozott egyházi képétől. Rudolf Steiner mindig kiemelte, hogy Krisztus sokkal több, mint a hivatalos kereszténység. Ezt a nézetet osztotta Edward Schillebeeckx holland teológus is, aki néhány évvel ezelőtt a búcsúbeszédében ezt mondta: Krisztus más világvallásokban is él. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus-impulzus mint szeretet rejtett módon ott is megtalálható. Azok az emberek, akik szilárdan kötődnek ezekhez a más vallásokhoz, a „belső Napra” úgy tekinthetnek, mint „belső Buddhára”, mint a hinduizmus „belső Krisnájára” vagy a judaizmus „belső Messiására”, mint az iszlám „belső Mahdijára”, vagy általában mint belső tanítóra vagy vezetőre.

De még azok is, akik semmilyen vallási meggyőződéssel sem rendelkeznek, át tudják élni a belső Napot, mint a szeretet forrását. Meg tudják tapasztalni, hogy olyan erő jön onnan, mely az alacsonyabb „Én” felülmúlásához vezet, annak az életnek az átalakításához és megújításához, mely az embereket abba a zsákutcába vezette, ahol belső és külső káosz áldozataivá válnak. A modern szellemiség ennek a szereteterőnek a „Krisztus” nevet adja. Ez egy univerzális emberi erő, melyt mindenki átérez, s melyet másként is lehetne nevezni. Ez minden világvallás rejtett lényegi magva. Ez az erő beszél nekünk a Feltámadott azon alakjából, melyet a német művész, Matthias Grünewald festett az ismert isenheimi oltár részeként 1512 és 1516 között. A sírból felemelkedő Krisztus szíve a sugárzó szeretet táguló szférájának forrása, s ez a szeretet az egész Kozmoszt körülveszi. A szenvedés útja (az élet iskolája), a halál (a lélek átalakítása) és a feltámadásra (a szellem születése), az, ami Krisztus életében kifejeződött, az emberi biográfia előképének tekinthető.

Mindenesetre mielőtt ez a belső Nap teljes fényében felragyog és feltárulhat a szereteterő, a belső fejlődés hosszú útját kell megtenni. A szellemi élet törvényei szerint minden embernek – gyakran többször is – meg kell járnia a sötét vermet, hogy úrrá legyen a sötétség erőin. A magasabb lényünk fénye, amely ragyogón világít a harmadik életévig, a félelem, vágyak és szenvedélyek következtében apránként elsötétedik. Emiatt az igazi lényünk láthatatlanná válik, eltűnik egy álarc mögött. Ezt az álarcot a személyiségnek hívjuk. A latin „persona” (személyiség) szó eredetileg álarcot jelentett. Az ókorban a színészek álarcot viseltek a nézők előtt, és azokon keresztül beszéltek („personare” – valamin keresztül beszélni). A személyiségünk álarca megmutatja, hogyan akarjuk magunkat másoknak mutatni, hogyan szeretnénk magunkat másoknak megmutatni a szociális életben. Ezért a szerep, melyet eközben játszunk, kompromisszum a belső szükség és aközött, amit a külvilág követel tőlünk. Ez a kompromisszum sokszor megvalósíthatatlan, ami lelki szenvedések okává válik. A személyiségünk mögött három különböző tudatszint található. Az első szint – ez a szokásos éntudatunk a negatív és pozitív tulajdonságaival együtt. Fölötte található a magasabb tudatunk, a magasabb „Énünk” hazája, az örök individualitásunk. Alul, a legalacsonyabb szinten található a tudatalatti, ahol fel kell fedeznünk az „árnyékot”, az „Énünket” kísérő sötétséget.

Carl Gustav Jung svájci pszichológus (1875-1961) ezt az árnyékot olyant lelki jelenségként határozta meg, amely az ember tudattalan, természeti és ösztönös lényéhez tartozik. Nemcsak individuális, hanem kollektív lelki erők is megvalósulnak benne. Jung a pszichológiájával fényt akart erre az árnyékra vetni, úgy, hogy az integrálódjon a személyiségbe, és meg tudjon erősödni az „Én” ereje.

Rudolf Steiner a spirituális pszichológiájában elképesztő összegzéshez jut a személyes „árnyékról”, eközben azokra a szellemi erőkre tekint, melyek ebben az árnyékban részt vesznek. Megismerve ezeket az erőket, konstatáljuk, hogy ez az árnyék az „Énünk” doppelgängere. Olyan lények hatnak benne, melyeket szokásos tudatunkkal nem lehet megismerni.

Ezek a lények az egyik részünkben élnek, abban, melyet nem tudatosítunk. Különböző okai vannak, hogy miért rejtettek számunkra ezek a sarkok, ezek a sötét zugocskák. Először azoktól a tényezőktől függünk, melyek a belső világunkból erednek; a felépítésünk, a nemünk, a temperamentumunk, a jellegünk. Oly módon hatnak a viselkedésünkre, mely nem tudatosodik bennünk. Másodszor a környező szféra határozza meg a viselkedésünket. Tudattalanul sajátítunk el olyan szokásokat, melyek a családunk, földrajzi régiónk, országunk, kultúránk és szociális rétegünk viselkedési mintáival kapcsolatosak. Viselkedésünket meghatározó sajátos tényezők – Rudolf Steiner szerint – azok az elektromágneses és más erők, melyek a Földből hatnak ránk azokon a területeken, ahol élünk. Harmadszor a múltunk az, amely determinál bennünket. Nemcsak az ebben az életben kifejlesztett merev elképzelések alakítják viselkedésünket; ezen kívül az elmúlt életekből is hozunk örökséget. Ide tartoznak az átdolgozatlan emóciók, félelmek, függőségek és szokások. Összességében mindez a múltból származó hatás hozta létre a mai „Énünket”, úgyhogy joggal állíthatjuk, hogy ez az alacsonyabb „Én” úgy tart bennünket vissza a múltban, mint egy börtönben.

Az ilyen bebörtönözöttség annál tartósabbá válik, minél jobban vonzzuk és tápláljuk a testünkbe hatoló lényeket. Ha negatív gondolataink és érzéseink vannak, vagy lelkiismeretlenül lépünk fel, akkor ezek a lények belénk fészkelődnek, és arra kényszerítenek, hogy az ő szellemükben cselekedjünk. Ennek következtében olyan viselkedési modelleket valósítunk meg, melyeket nagyon nehéz megváltoztatni, mivel adott esetben erőteljes lényekkel van dolgunk, melyeket állandóan táplálunk a viselkedésünkkel, és melyek egyre többet és többet akarnak tőlünk. Az ilyen lényeknek nem mindegyike nagyon veszélyes vagy gonosz, csak némelyikük. Mindegyikük a szabadságunktól foszt meg bennünket. Az alkoholistáknak, akik meg akarnak szabadulni a szenvedélyüktől, háborút kell folytatniuk a démonokkal, ugyanígy azoknak az embereknek is, akik az agresszív hajlamaikon akarnak úrrá lenni. A démonokon úgy lehet legjobban úrrá lenni, ha éhen halásra kényszerítjük őket – tanácsolja Rudolf Steiner. Az embert az jellemzi, hogy tökéletlen, hibákat és gyengeségeket követhet le, de ennek következtében doppelgängert hozzunk létre magunkban, és a belső Napunk az idő nagy részében rejtve marad a felhők mögött.

Rudolf Steiner a doppelgängerek különböző fajtáit különbözteti meg, melyekhez különböző lények kapcsolódnak. A fizikai testünkben lévő doppelgänger a test elektromágneses mezejében él, és a Föld elektromágneses mezőjével áll kapcsolatban. Ez különösen erősen nyilvánul meg Észak-Amerikában. Ez a doppelgänger rendkívül intelligens és erős akaratú, de nem rendelkezik szíverőkkel. A hatása oly messzire terjed, hogy az ember egyfajta gépnek éli meg magát. A belső betegségeket – Rudolf Steiner szerint – ennek a doppelgängernek a hatása magyarázza. Az étertestünkben (vagyis az életerőink területén) is rendelkezünk doppelgängerrel, amely azon szokásaink következtében (ennek az életnek vagy a korábbi életnek a szokásai következtében) áll össze, melyeket automatikusan, tudattalanul ismétlünk. Ez a doppelgänger az életerőket károsítja, és materialista gondolatok fejlődését teszi lehetővé. A harmadik szinten történhet úgy, hogy lelkünkben a múlt életszenvedélyeiből és erős vonzalmaiból létrejött „ősi” doppelgänger általi megszállottá válunk, amely ellenáll annak, amit a lelkünk ebben az életben szeretne elérni. Ugyanakkor új doppelgängert hozunk létre magunknak, ha tudatosan nem fejlesztünk új, pozitív lélektulajdonságokat. Az „Én” szintjén úgyszintén van doppelgängerünk, amely földi tapasztalatainkból kel életre. Megmutatja a pozitív és negatív tulajdonságaink összegét, és „karmikus” doppelgängernek is nevezhetjük.

Ezek a doppelgängerek egy belső sárkányt alkotnak, amely a tudatalattinkban él. Extrém helyzetben, attól függően, hogy a tudatunk alacsonyabb vagy magasabb szinten áll, ennek a sárkánynak egyik vagy másik aspektusával kerülhetünk konfrontációba. Akkor önmagunk számára egy torz, démoni alakban jelenünk meg önmagunk előtt, amely úgy néz ki, mint a saját másunk, és depresszióba, sőt őrületbe kergethet bennünket. A doppelgängerrel való találkozás fontos témája a modern irodalomnak; feldolgozta többek közt E. T. Amadeus Hoffmann (1776-1822), Edward Bulwer-Lytton (1803-1872), Edgar Allan Poe (1809-1849) és Franz Kafka (1883-1924).

Rudolf Steiner vázolja, hogy a szellemi világ küszöbén való tudatos átlépésnél el kell haladnunk az un. „kis küszöbőr” mellett, mely akadályozza utunkat. Ez az angyal a karmikus doppelgängerünket tükrözi, és ezzel rámutat a még el nem végzett belső munkára. Csak ha felelősséget érzünk e doppelgänger iránt és dolgozunk az átalakításán, akkor nem záródik el a szellemi világba való belépés olyan útja, melynek során az éber tudatunk megőrzi erejét.

A doppelgängerrel való konfrontáció szörnyű lehet, főleg akkor, amikor teljességében elénk tárul. Általában azonban csak egy részét látjuk vagy éljük át. A doppelgängerünkkel való részleges konfrontáció olyan pozitív eredményhez vezethet, hogy önismeretet és öntudatot fejlesztünk, s ezek olyan belső erőket ébreszthetnek bennünk, melyek ahhoz szükségesek, hogy láthatóvá váljon a belső Napunk. Ha ez megtörténik, akkor a lelkünk megtisztuláson, katarzison megy keresztül.

A doppelgängerrel való találkozás azokhoz a lelki élményekhez tartozik, melyek a modern korunknak felelnek meg. A 35. és 42. életév közti szakaszban jelenik meg, mint a belső munka végzésének követelménye. Nem szabad félnünk ettől a találkozástól. A doppelgängerek a szabadságunk „indikátorai”; nem szabad hogy uralkodjanak rajtunk, ahhoz fel kellene áldoznunk a lelkünket. A 21. életévig, amikor belső erőket fejlesztünk, hogy el tudjunk bánni velük bánni, általában alvók maradnak. De különleges körülmények esetén, olyan külső manipulációk esetén, mint az alkohol, a kábítószerek vagy erőszakos filmjelenetek, a fiatalok démonok által megszállottakká (vagy mániákusokká) és gyilkosokká válhatnak. Ilyen dolgokat már megfigyelhetünk Észak-Amerika és Nyugat-Európa iskoláiban, s ugyanez történik azokkal a fiatalkorúakkal, akiket Nyugat-Afrikában arra kényszerítenek, hogy katonaként harcoljanak.

Váratlan jelenségnek minősül a következő: a saját doppelgängerünket kivetítjük más emberekre, és olyan negatív tulajdonságokat bennük látunk, melyek önmagunkhoz tartoznak. Az emberek közti konfliktusok gyakran ilyen kivetítések alapján történnek, de az is ok lehet, hogy a másik ember doppelgängere lett provokálva.

A magasabb „Én”, az individualitásunk, személyiségünk rejtett magja a jövőből hat. Ez új lehetőségeket tár fel, és az embert arra inspirálja, hogy dolgozzon magán. Olyan körülményeket hoz létre, melyek között ezt el tudjuk érni, és erőket ad, hogy meghaladjuk önmagunkat. A magasabb „Én” annak a tanulási folyamatnak a rejtett vezetője, melyben a sorsnak megfelelően veszünk részt a többiekkel együtt. Különleges élethelyzetekben ez az „Én” alkalmilag a Naphoz hasonlóan felragyoghat, s szétoszlathatja a személyiségnek és a doppelgängernek a sötét fellegeit. Ez történik, amikor nem takarja álarc az igazi arcunkat, amikor más emberrel találkozunk, amikor örömet élünk át, vagy amikor a szeretet tölt el bennünket.

Ez egy olyan hosszú fejlődés eredménye, melybe angyali hierarchiák fonódtak bele, így az ember magasabb Énje korunkban áttörést érhet el. Ezeknek a szellemi lényeknek a munkája most az individuális ember külső megnyilvánulásaiban is láthatóvá válik. A korábbi időkben ezek az erők az emberiségre egészében hatottak. Későbbi fokon nekik köszönhetően történt meg a különböző fajokra való szétválás. Nem olyan régen a népek kialakításában vettek részt. Most ezek az erők közvetlenül az individuális emberekben, az „Énben” hatnak. Ilyenek a kultúrfejlődés különböző síkjai azzal a végső céllal, hogy az individuális ember képes legyen új kultúrát létrehozni. E cél elérésekor az összes faj és összes nép végül eltűnik. Rudolf Steiner szerint az már elkezdődik a fajokkal, melyek az ő leírása alapján egyenlő értékű kultúrateremtő erők külső formái.

Gondoskodás a lélekről

Az olyan embernél, akinek szellemi tudatához az antropozófia szolgál alapul, a lelki fejlődés áll a középpontban. Aki az 1923-ban újjáalakult Antropozófiai Társaságban tag akar lenni, abban olyan vágynak kell élnie, hogy „a lelki életet az egyes emberben és az emberi társadalomban a szellemi élet igaz megismerésének alapján” művelje – így fogalmazta meg Rudolf Steiner a Társaság alapszabályának első paragrafusát. Csak jól előkészített lélekben tud élni az új szellemi tudat. A lélekről való gondoskodás ezért lényeges előfeltétele annak, hogy a belső Nap előlépjen az emberi lélekben. Rudolf Steiner aláhúzta a csoportmunka fontosságát, mint az önmagunkkal és másokkal való ismerkedés, a belső mozgékonyság és új tulajdonságok elérésének útját. Ebben messze megelőzte korát.

A szokásos antropozófiai csoportos munkában főként Rudolf Steiner műveit olvassák és megbeszélik. Csak a nyolcvanas évek vége óta kezdett el ez a munka sok országban szorosabb személyes érintkezéssé és művészi formákká válni, melyekben kifejeződött a lélekről való gondoskodás. Ez megfelelt azoknak a kívánságoknak, melyeket Rudolf Steiner a húszas években mondott el fiataloknak. Arra hívta fel őket, hogy keressenek utat az egymással való valódi kommunikációra, hogy erősítsék a barátságot, és tudjanak egymás életéről és szellemi tapasztalatairól.

Jelentős az, amit Rudolf Steiner 1918-ban mondott azokról a gesztusokról, melyeket a lélek tesz a másik emberrel való beszélgetés során. Ennek kapcsán rámutatott arra a jelenségre, melyet a „szociális tudomány ősfenoménjának” nevezett, amely kölcsönhatást eredményez a két ember tudattalanul ható szociális és antiszociális késztetései között. Ilyen kölcsönhatás minden beszélgetés közben végbemegy. Ha valaki beszél (ami antiszociális gesztus), akkor egészen más nézetekre és gondolatokra juthat, ha eközben a hallgató megnyílik és a mondottakra koncentrál. A hallgató akkor a saját öntudatát mintegy hátrahúzza (ez egy szociális gesztus, helyet adó gesztus) ahhoz, hogy a beszélőre koncentráljon. Ilyen módon egy belső lelki tér bocsáttatik a beszélő rendelkezésére. A kérdéseknek köszönhetően a beszélő tudata képes lehet pontosabban a megvitatott témára irányulni. Ebben az „elalváshoz” (helyes hallgató figyelem esetén) és „felébredéshez” (beszélés vágya esetén) hasonló folyamatban az emberek sokkal mélyebb szinten ismerhetik meg önmagukat és egymást, jobban összekapcsolódhatnak a magasabb lényükkel, ha fontos életkérdéseket vitatnak meg. Ezeket a szociális folyamatokat részletesen kifejtettem a „Szociális világ – az új misztériumok színhelye” c. könyvemben.

Ahhoz, hogy megadjuk a lehetőségét annak, hogy a másik emberben láthatóvá váljon a belső Nap, jelentős képességekre van szükség a beszélgetés művészetében, és ez a maga részéről különleges lelki minőségek, mindenekelőtt a szív erőinek fejlődésével áll kapcsolatban. Rudolf Steiner a másik ember iránti érdeklődést a szociális élet „alapidegének” nevezte. Ilyen gondolkodásmód alapján egy új beszélgetéskultúra alakulhat ki, amikor az emberek beszélgetés közben a magasabb „Énhez” fordulnak, és ezzel szellemileg ébresztik egymást. Sőt azt is mondta, hogy az emberek nem tudják helyes módon megérteni az antropozófiát, ha nem tudják egymást magasabb tudatra ébreszteni.

A lélekről való gondoskodás közösségi komponense mellett ugyanennyire fontos az individuális gondoskodás is. Rudolf Steiner mélyen megértette az emberi lelket, és tisztánlátó képességeinek köszönhetően észlelte a meglévő problémákat. Sokan jártak hozzá folyamatosan, hogy személyes tanácsot kapjanak tőle, gyakorlatokat vagy meditációkat és személyes spruchokat kaptak, meghatározott képességek kifejlesztéséhez. Sok szempontból azoknak a tanácsadóknak az elődje volt, akik ma a szakmaválasztás, a személyes fejlődés vagy személyek közti problémák területén ismertek.

Általános tanácsként a lélekről való gondoskodást érintően sok gyakorlatot adott Rudolf Steiner, például a gondolkodás kidolgozására vagy az idegesség ellen, mint a hat un. „mellékgyakorlatot”. Ennek a hat gyakorlatnak a segítségével az ember megtanulhatja jobban megismerni a lelkét, és az „Énből” kiindulva irányíthatja a gondolkozást, érzést és akaratot. Ezek a gyakorlatok lelki harmóniát hoznak létre, és segítenek tudatosan bánni a lelki életünkkel. Megtanuljuk pontosabban megfigyelni emócióinkat és érzéseinket. A szíverőink erősebbekké válnak, és létrejön annak lehetősége, hogy érzékeljük azt, ami a másik lelkében él. Rudolf Steiner „A szabadság filozófiája” c. könyve, melyet 1894-ben írt, úgy használható, mint a világos objektív gondolkodás elérését szolgáló gyakorlatok könyve, mely objektív gondolkodásnak kiindulóponttá kell válnia a tanítványság minden modern útjához.

Rudolf Steiner az előadásaiban nem fejti ki részletesen a személyes nézeteit az olyan területek kérdései iránt, mint a doppelgängerhez való viszonyulás, a tudattalan erők uralása, az álomképek használata, a más emberekhez való karmikus viszonyok rendezésének módszertana, a személyes biográfia alapjára épülő tanulás, a női és férfi minőségek integrálása, kölcsönös támogatás a fejlődés útján. Az ezeken a területeken tapasztaltak feldolgozása a modern spiritualitás egyik feladata.

Időközben antropozófus pszichológusok és terapeuták saját kutatásaik során ezt a témakört feldolgozták Rudolf Steiner kijelentéseinek használatával. A gyakorlat megmutatta, hogy az antropozófiai emberkép kivételes lehetőségeket nyújt azon kérdések felvetéséhez, melyek az individuális élet keretében döntőnek bizonyulnak a lélek fejlődése számára.

Rudolf Steinernél sok általános kiindulási pontot találunk e kérdések tanulmányozásához. A lélek átalakítása feletti individuális munka a 21. életévben kezdődik. Idővel ezt a munkát sikerül nagyobb tudatossággal és nagyobb belső erővel végezni. Kezdetben úgy a külső, mint a belső világ észlelésének új képességeit fejlesztjük. Rudolf Steiner ezeket az új képességeket az un „érzőlélek” 21 és 28 éves kor közti kidolgozásával köti össze. A lelki érettség három szakasza közül, melyek hétéves periódusokban zajlanak, ez az első.

Az „érzőlélek” fejlődése után az „értőlélek” kialakítása következik a 28 és 35 éves kor között. Ez egy új minőségben való megértést tesz lehetővé, melynek központja a fejben (analitikus gondolkodás formájában) vagy a szívben (általánosító gondolkodás formájában) helyezkedik el. A lelki fejlődés harmadik fázisa a „tudati lélek”, mely lehetővé teszi számunkra az ítélethozatal objektivitásának, az öntudatnak, a morális intuíciónak és a belső szellemi erőnek a fejlesztését. Történelmi értelemben ennek a lelki képességnek a fejlődési szakasza az emberiség egésze számára a középkor végén kezdődött, az egyes ember számára a 35 és 42 éves kor között tart. Az élet ezen szakaszában történik a doppelgängerrel való konfrontáció is. A lélek ebben az időszakban az emberi szellem tevékenységének eszközévé válik, ez a szellem a 40. életévtől kezdve egyre intenzívebb megjelenésre törekszik, de gyakran már a 35. életévtől kezdve tevékeny.

A negatív tapasztalatoknak is nagy jelentőségük van a lelkünk fejlődése számára. Amikor elesünk vagy megégetjük az ujjunkat, az szintén arra tanít bennünket, hogyan bánjunk a külvilággal. A betegség immunitást és egészséget segít fejleszteni. A lelki gyötrelmek megtapasztalása a lélek érettségének feltétele. Az identitáskrízisek, a kételkedések és az élet értelmének keresései, a doppelgänger váratlan megjelenéseivel való konfrontációk sok modern ember számára saját valódi identitásuk feltárulásához vezet.

Ahhoz, hogy lelkünkben előkészítsük a szellem felébredését, le kell ereszkednünk a tudattalan mélységeibe, vagyis a doppelgänger erőinek szférájába. Ahhoz, hogy ellenálljunk ezeknek az extrém eseményeknek, a magasabb tudat egy meghatározott szintjének fejlődésére van szükség. Eközben egy lemniszkáta mentén való mozgás jön létre: minél magasabban helyezkedik el az elért tudat, annál mélyebbre tud hatolni a tudattalanba. A tudattalannak azok az erői és hajlamai, mint például a félelem, a harag, az agresszió, a szexualitás, lépésről lépésre tudatosulhatnak, és az Én” részéről való irányítás alá kerülhetnek. Rudolf Steiner tartózkodott a szexualitás megítélésétől, ami megfelelt kora szabályainak. Az antropozófiával foglalkozó emberek egészen a mai korig jobban megismerkedtek a tudat magasabb szintjeivel, mint az alacsonyabbakkal. Rudolf Steiner nem tartotta úgy, hogy mindent, ami a tudatalattiban él, meg kell gyógyítani. Nem szabad a lélekben feleslegesen felkavarni azt, ami leülepedett. Elegendő az is – mondta egyszer – hogy abbahagyja a „bugyogást”. Én azt gondolom, hogy a lelkünk sötét régióira úgy van értelme tekintenünk, mint egyfajta komposzthalomra, amely hasznos lehet a további fejlődésünk során, ha helyesen átdolgozzuk.

Rudolf Steiner felvázolta, hogy minden emberi lélekben hatnak férfi és női erők, és hogy ezeket az erőket a magasabb tudatnak köszönhetően egymással összhangba kell hozni. Ezek az erők mind külső, mind belső módon hatnak, ráadásul a férfiaknál és a nőknél különböző módon. A férfiaknál a férfi erők belülről kifelé hatnak, kívül a környező világ aktív alakításában, míg a női erőik kívülről hatnak befelé, ideák születésében. A nőkben a férfi erők belülre irányulnak, például a várandósság folyamatában, míg az ő női erőik kívülre irányulnak a mindennapi szükségletekről való gondoskodáshoz.

Az antropozófia újra és újra annak a polaritásnak a képzetére fordítja a figyelmet, melynek köszönhetően lehetővé válik a fejlődés. Ez nemcsak a női-férfi típusú, az aktív és passzív elvek polaritására vonatkozik, hanem minden olyan erő polaritására is, mely a lelket az ellenkező irányba vonzza. Az embernek mindenekelőtt egyensúlyt kell létrehoznia az un. „luciferi” és „arimáni” lények között, melyek a lélekben a doppelgängeren keresztül behatolva hatnak. Ezek azok a lények, melyek a keresztény hagyományban „bukott angyalokként” játszanak fontos szerepet.

A luciferi lények el akarnak bennünket idegeníteni a Földtől, meg akarják erősíteni egoizmusunkat, míg az arimáni lények materialistává tesznek bennünket, és eközben kioltják a szellemire irányuló tudatot. Arra törekszenek, hogy az embert merevvé és az idő rabjává tegyék. A luciferi angyalok a kivetett Lucifer kíséretéhez tartoznak, míg az arimáni angyalok a bibliai Sátánnak, vagy az ős-iráni mitológia Arimánjának, a „sötétség fejedelmének” alárendeltjei.

Rudolf Steiner elmagyarázza, hogy miért olyan fontos, hogy az ember egyensúly találjon e két poláris erő között, és hogy magát a harmadik erővel, Krisztussal kapcsolja össze, aki Lucifer és Arimán között áll, és az ember haladását segíti. Krisztusnak mindkét ellenfelének megvan a maguk feladata az ember további fejlődésében. A luciferi lények a múltban a szabadság lehetőségét adták nekünk, és nekik köszönhetjük a művészetet és a filozófiát, míg az arimáni lények abban segítenek nekünk, hogy az érzékelhető világot a tudomány és a technika segítségével meghódítsuk. A magasabb lényünkkel való kapcsolat a két szélsőséges erő közti egyensúlykeresés folyamatában érhető el.

Azok a helyzetek, melyekbe az élet újra és újra beleállít bennünket, nem véletlenül jönnek létre, a sors szövődik beléjük intim módon. A sors egyfajta tanulási program, melyet a magasabb „Énünk” állított össze az életiskolánk számára, arra, hogy meghatározott lelki képességeket tudjunk kidolgozni. Eközben megfigyelhetjük, hogy némely feladatot csak más emberekkel való együttműködésben tudunk megoldani, amikor ütközünk velük.

Minden életnek megvannak a maga feladatai, mindenféle nüanszokkal. Aki az életet tudatosan kézbe veszi, aki érdeklődést fejleszt mások irányába, az boldogul a különböző feladatokkal, melyeket az élet állít neki. Ehhez tartozik az is, hogy meg kell tanulnia „nemet” mondani, önállóan megoldani saját problémáit, elismeréssel viszonyulni másokhoz, hogy tudjon elfogadó lenni, legyőzni a hiúságot, magányban maradni, elfogulatlannak lenni, és készen állni a váratlan helyzetekre stb. Ha az ember visszatekint az életére, feltárul számára, hogy mindezekkel a feladatokkal találkoznia kellett, melyek fonalhoz hasonlóan szövődtek az élet szövetébe. Önmagunkon dolgozva, hogy teljesítsük az élet által állított feladatokat, átalakítjuk a doppelgängerünk erőit. A doppelgänger akadályozza saját „Énünk” megvalósítását. Ennek a tevékenységnek köszönhetően a „kis küszöbőr” átlátszóbbá és fénylőbbé válik.

Rudolf Steiner szerint a lelkünk útját a saját magunk által létrehozott sors (karma) határozza meg. De nem minden megtapasztalt élmény minősül a karma által meghatározottnak. Életünkben sok minden véletlenül történik. A karma indiai felfogásával ellentétben az antropozófiai felfogás semmiképpen sem a korábbi élet bűneinek elszámolása; itt inkább egy tanulási folyamatról van szó, melynek során (gyakran teljesen tudattalanul) olyan emberekkel találkozunk, akikkel a korábbi életben pozitív vagy negatív viszonyunk szövődött. Ebben az életben ismét találkozunk velük abban a pillanatban, amikor konkrét életfeladatok kerülnek elénk.

Rudolf Steiner saját tevékenységében a leglényegesebb részét abban látta, hogy újra megfogalmazza az ősi reinkarnációról és karmáról szóló tanítást, hogy azt elérhetővé tegye a modern tudat számára. Gyakorlati feladatokat javasolt, melyek segítségével egy konkrét sorsfeladat kulissza mögötti okait kutatjuk, vagy melyeknek köszönhetően életünk olyan eseményeit szemlélhetjük, melyeket nem kerestünk és nem akartunk. A karmikus gyakorlatoknál alapjában arról van szó, hogy a magasabb „Énünk”, mint közvetlen résztvevő és irányító szerepét tisztázzuk magunk számára. Ha egy karmikus feladat élő képét a kérdésünkkel magunkkal visszük az alvásba, és ezt három éjszakán keresztül tesszük, akkor a harmadik éjszaka utáni felébredés során választ vagy részleges választ kaphatunk.

Életünk e kérdésköreiben lelkiállapotunk tükröződik vissza. Hasonlóképpen tükrözi számunkra a külvilág a belső világunkat. Thomas Moore és Robert Sardello amerikai pszichológusok rámutattak, hogy az a mód és forma, melyben a köztünk és a külvilág közti kommunikáció végbemegy, saját lelki minőségeink kifejeződése. A modern anonim élet egy ellenséges közegben kétségtelenül a világhoz való viszonyunk tükröződése. Azok az emberek, akik szeretettel és érdeklődéssel viszonyulnak a kapcsolataikhoz és közegükhöz, ezeket a napminőségeket tükrözött alakban kapják vissza.

A szellem felébredése

A lélekben szellemi erők nyilvánítanak aktivitást. Saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy a legmagasabb erő, ami a lélekben meg tud nyilvánulni, a szeretet. Rudolf Steiner erről az 1912. december 12-én Zürichben, „A szeretet jelentősége a világban” c. nagyszerű előadásában beszélt. Ott rámutatott, hogy a szeretet tetteit a jutalom reménye nélkül hajtják végre. Éppen ezért a szeretet a világ számára ugyanazt jelenti, mint a Nap. A szeretet az élet teremtő alapja és a megújulás erőteljes forrása.

A szeretet a szív által születik, és a szellemi hagyományban a szívet mindig is az emberi test napszervének, a belső Nap tartózkodási helyének tartották. Amikor az „Én” összeköti magát a kisgyermekkel, akkor a szívbe merül. Ha önmagunkat akarjuk megjelölni, akkor a szívünkre mutatunk. A lelkiismeretünk a szívünk szerepköre. Rudolf Steiner szerint a magasabb „Énünk” a testünk hőorganizmusában él, mely a vérkeringéssel áll kapcsolatban, és a hemoglobinban (ez a vörösvérsejtekben lévő anyag, mely az oxigént szállítja) lévő vas az az elem, mely összeköti az „Énünket” a fizikai testtel.

A bennünk lévő Nap, a magasabb „Énünk” a szokásos megfigyelés számára láthatatlan. Az „Én” nem szó szerinti értelemben él a fizikai szívben. A szív csupán olyan hely, melyből kiindulva teremtő módon hat az „Én”. Az „Énnek” ez a teremtő ereje és kisugárzása általunk észlelhető, és akkor azt kimeríthetetlen erőforrásnak tapasztaljuk. A szeretet sohasem merül ki – minél többen adunk át belőle, annál több áramlik felénk. Ugyanez vonatkozik az „Énhez” kapcsolódó szellemi erőkre, mint az alkotóképesség és az entuziazmus. Az entuziazmus szó a görög „en” (-ban, -ben) és „theos” (Isten) szóból ered, és ezt jelenti: „Istenben lenni” vagy „Isteni erő által betöltöttnek lenni”. A szellemmel betöltött ember újra és újra élettel tudja magát betölteni, és új erőforrásokat tud önmagában feltárni. Az emberi szellem fiatalító erőket hoz a betegség által megsérült vagy kimerült fizikai testbe. Emlékezzünk Kapar Hauserre, aki a szellemi világ küldötteként a gyermekkor és az ifjúság erőit hozta az emberiségnek.

Amikor a magasabb lényünk, a bennünk lévő szellem tudatosodik, egy új ember születik meg bennünk, új erők és képességek tudnak fejlődni. Csak most ismerjük fel önmagunkat helyes módon. Ahogy már emlékeztettünk, a szellemünk a 35. életévtől kezdve le akarja tépni a személyiségünk maszkját. Egy ébredési folyamat kezdődik, melyben a szellem már nem kívülről hat, hanem belülről kifelé. Eközben a szellemi tapasztalataink intenzitása növekszik, és az életfeladataink, melyek különböző élettémákhoz kapcsolódnak, lépésről lépésre világosabbakká válnak. Fizikailag is egészségesebbekké válunk, mivel a szellemi változások egészen a fizikai testig hatnak.

Ahhoz, hogy belső ébredéshez jussunk, belsőleg mozgékonyakká kell válnunk. Néha ebben maga az élet segít nekünk, néha más emberek, de végső soron nekünk magunknak kell kézbe venni az életfeladatainkat. Rudolf Steiner rámutat, hogy az „Énünk” más emberek „Énjével” áll kapcsolatban. Ebbe nemcsak a barátaink tartoznak bele, hanem azok az emberek is, akik megnehezítették az életünket, és akadályt képeztek az utunkon. Az ezekkel az emberekkel való kölcsönhatásban, az ezekkel kapcsolatos problémákban és követelményekben a magasabb „Énünk” különböző oldalai tárulnak fel. Ha meggondoljuk, milyen emberek játszottak fontos szerepet az életünkben, akkor feltárul, hogy a magasabb „Énünk” számára ők voltak a szülészek. És fordítva, mi ugyanazt a szellem felébredéséhez vezető szerepet töltöttük be mások életében

A felébredt „Én” még sok szunnyadó erőt tartalmaz. Közülük az egyik a magasabb szintű megvilágosodás képességének elérése. Azt, hogy mi kell ennek a képességnek az eléréséhez, Rudolf Steiner a „Lucifer‑Gnosis” c. folyóirat 1904-1905-ös cikkeiben vázolta, melyeket később a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez”. c. könyvben egyesített. Ezt a könyvet első résznek tervezte, de nem fejezte be teljesen, mivel nem lettek feltéve azok a kérdések, amelyek a folytatás előfeltételeivé válhattak volna; „A magasabb megismerés fokai” c. befejező rész csak részletekben maradt meg.

Rudolf Steiner itt vázolta a beavatásnak azt a modern útját, mely meggyorsítja szellemi fejlődésünket. A beavatás olyan folyamat, melynek köszönhetően meghatározott szellemi szervek (a keleti hagyományban „csakrák” vagy „lótuszvirágok”) nyílnak meg, s ennek következtében az ember képessé válik bizonyos dolgokat észlelni a szellemi világban, és párbeszédbe lépni szellemi lényekkel. Rudolf Steiner ezt a beavatási utat átfogóbb folyamatként szemlélte, amelynek során meghatározott gyakorlatok révén a magasabb „Én” erőre, mindenekelőtt morális erőre tesz szert. Az, aki az okkult igazságok elnyerésének útján egy lépést akar előrehaladni, annak három lépést kell megtenni jelleme tökéletesítésének útján – figyelmeztet. A beavatás nem minősül öncélnak, csak a magasabb tudatfok fejlődésének egy szakasza, melyen kialakulnak a teremtő erőink, és egy hosszan tartó teremtő folyamat közreműködőivé válunk. Ezzel kapcsolatban Rudolf Steiner három magasabb megismerési fokot vázol, melyeket így nevez: „imagináció” (látó tudat), inspiráció (halló tudat) és intuíció (aktív tudat, melyben egyesülünk a megismerésünk tárgyával).

Rudolf Steiner szerint mielőtt a megismerési útra lépünk, bizonyos előzetes feltételeket kell teljesíteni. Az első szükséges feltétel az alaphangulat: áhítat az igazság és a megismerés iránt. Aztán aktív belső élet fejlesztésére van szükség ahhoz, hogy mindaz, amit átéltünk, ismét felhangozhasson bennünk, hogy belsőleg átdolgozható legyen. A harmadik feltétel néhány gyakorlati szabály betartása: életünkben meg kell teremtenünk a belső nyugalom pillanatait, amikor eddigi életünkről elmélkedünk, megkülönböztetjük a lényegest a lényegtelentől. Eközben azt az irányelvet kell követnünk, hogy az életünket úgy vizsgáljuk, mintha egy másik ember életét vizsgálnánk. Ez hat a mindennapi életre, és lehetőséget ad arra, hogy a magasabb „Énből” kiindulva nagyobb intenzitással éljünk.

A következőkben teljesen emancipálódunk a személyes életünktől, és tekintetünket a személyiség fölé emeljük. Ez a meditáció állapotába vezethet bennünket. Rudolf Steiner ezt „szemlélődő gondolkodásnak” nevezi, melyben párbeszédbe lépünk a szellemi világgal, és olyan látásmódhoz jutunk, amely nem az érzékileg észlelt világból indul ki. Ilyen meditációk témáját egyetemes irodalmi forrásokból lehet meríteni.

Rudolf Steiner a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvében további adatokat közöl arról, hogyan érhető el a beavatás három fokozata. Az első fokozat – előkészítés, ezen fejlődnek ki a szellemi észlelés szervei. A második fokozaton, melyet „megvilágosodásnak” nevez, belső szellemi fény gyullad fel. A harmadik fokozat lényegében a beavatás, ezen lehetővé válik a szellemi világ legmagasabb lényeivel való kommunikáció. Ezeket a lépéseket meghatározott próbák kísérik, melyeket hagyományosan így neveznek: tűzpróba, vízpróba és levegőpróba. A beavatáshoz vezető úton a szellemi szervek vagy csakrák aktivizálódnak. Csak intenzív erőfeszítéseknek köszönhetően tudnak kifejlődni meghatározott belső erők, melyeket korábban erényeknek neveztek – minden csakra számára. Ezzel együtt az „Én” aktivitása is erősödik. A szívcsakra számára például annak köszönhetően fejlődnek erők, hogy végzik a hat – ahogy Rudolf Steiner nevezte – mellékgyakorlatot: a gondolatok kontrollja, a cselekedetek kezdeményezése, a nyugalom, a pozitivitás, az elfogulatlanság és a belső egyensúly. Az indiai hagyományban a szív területén található csakrát így nevezik: „anahata”, ami lefordítva ezt jelenti: „az a hely, ahol Isten hangját tudjuk észlelni”.

A modern spirituális irodalomban nagyon sokat írnak a csakrákról. Ezeknek a leírásoknak az alapján olyan benyomásunk keletkezhet, hogy a csakrákat nagyon egyszerű módon lehet tisztítani és aktivizálni, és hogy erőfeszítések nélkül tisztánlátóvá lehet válni. Ugyanakkor itt a legnagyobb fokú óvatosságra van szükség. Rudolf Steiner nyomatékosan rámutatott a ránk leselkedő veszélyekre és illúziókra, és kiemelte, mennyire fontos az ítélőerőink és morális erőink fejlesztése. A Rudolf Steiner szerinti modern beavatási út az ezoterikus kereszténység hagyományához tartozik. Ugyanide tartozik a kelta kereszténység, s Szent Grál áramlata és némely testvériség, mint pl. a bogumilok a Balkánon, a katárok Dél-Franciaországban, a templomosok, „Isten barátai” a Rajna-vidéken és az Alpokban, valamint a rózsakeresztesek.

Más Európán kívüli áramlatokkal szemben, de az ezoterikus kereszténység többi modern tanításával rokonságban maradva az antropozófiai tanítványság útja a fej gondolkodó tudatának és a szív érzékenységének egyesüléséhez vezet. Ennek köszönhetően egy új szellemi szerv jön létre, melyből szellemi áramlat irányul a csakrák felé és kifelé. Ebből az új szív-szervből éteri szubsztancia jön létre, melyet az indiai tanítások „kundalini-tűznek” neveznek, ugyanakkor ez a szubsztancia más minőségekkel rendelkezik. Ez az új kundalini-erő a szeretet morális impulzusával, vagyis a belső Nap kisugárzásával áll kapcsolatban. Ez az erő közreműködhet mind a szellemi megfigyelésben, mint a gyógyulásban.

A beavatási szint elérését megelőzően olyan tapasztalatoknak kell megjelenniük, melyeket a nem-keresztény ezoterikus irodalomban szinte egyáltalán nem vizsgálnak. Rudolf Steiner emlékeztet az áloméletben bekövetkező változásokra, amikor az álmodó éber marad az álmában, és aktívan beavatkozik az álomfolyamatokba. Ekkor tudatosan van jelen a szellemi világban. Ez az éber tudat fokozatosan kiterjed az álom nélküli alvás szakaszaira is, úgyhogy végül a tudat az éjszaka folyamán is folyamatos marad. Az ezen a beavatási úton való sikeres előrehaladás esetén az ember egy olyan szakaszhoz ér, melyen a „személyiség hasadása” következik be. A gondolkodás, érzés és akarat erői, melyek a szokásos életben egymással kapcsolatban állnak, önálló életet kezdenek élni. Az ilyen fejlődés következménye lehet, hogy ezen erők egyike dominánssá válik, és a doppelgänger ragadja meg. Megtörténhet, hogy az ember az akarati életében hirtelen immorálisan viselkedik, vagy erős érzés keríti hatalmába valamilyen irányban, vagy világidegen gondolatokat kezd fejleszteni. Az „Énnek” azonban tudatosan összhangba kell hoznia egymással a gondolkodást, érzést és akaratot.

Ez a személyiséghasadás a fentebb említett doppelgängerrel való találkozáshoz vezethet, ami megmutatja az embernek a valódi jellegét. Rudolf Steiner ezt a szellemi világ „kis küszöbőrével” való találkozásnak nevezi. És csak az kap tudatos bejutást a szellemi világba, aki készen áll arra, hogy önmagát olyannak ismerje meg, mint amilyen valójában, és aki felelősséget vállal azért, hogy fényt vigyen a belső sötétségébe.

A modern beavatási útnak ez különösen fontos aspektusa. A hagyományos keleti titkos iskolák általában nem vezetnek ennek a küszöbőrnek az észlelési képességéhez. Az, aki úgy halad tovább ezen az úton, hogy nem veszi észre a doppelgängerét, annak a veszélynek lesz kitéve, hogy az önmagát illetően illúziók fogságában marad. Ezért egy mesterre van szüksége, aki segít neki, hogy a negatív erőket kontroll alatt tartsa. A Közép-Amerikából származó hagyományos nyugati beavatási módszerek is elkerülik általában ezt a küszöbőrrel való találkozást.

A „kis küszöbőrrel” való találkozást követő tapasztalat Rudolf Steiner szerint általában a „nagy küszöbőrrel” való találkozás. Ez egy magasztos fénylény, melyben az ember saját igazi lényét ismeri fel, amilyennek a jövőben szeretné látni magát. Ezen a lényen keresztül megjelenhet Krisztus. Ez az őr egy angyal, aki zárva tartja előlünk a szellemi világ magasabb szféráit, mint a kerub (Uriel), aki lángkardjával akadályozza a paradicsomba való bejutást. Ez az őr azt a kérdést teszi fel nekünk, akarjuk-e tovább hordozni a szeretet impulzusát, készek vagyunk-e más embereknek segíteni, hogy ők is tovább haladhassanak a fejlődésükben. Csak az kap bejutást a szellemi világ magasabb régióiba, aki erre készen áll.

A szívcsakra helyes fejlődése alapvető jelentőségű a modern szellemi élet számára. Rudolf Steiner az előadásaiban azonban távolról sem mindent írt le vagy terjesztett abból, amit erről a témáról el lehet mondani. Különböző dolgokat mondott a már említett szív közeli új szervről, amely a belső munkának köszönhetően fejlődik. Ezt a szervet a szív „ötödik kamrájának” vagy „éteri központjának” nevezik. Innen tudjuk szabályozni az éteri áramlatokat. Az osztrák természettudós Ehrenfried Pfeiffer (1899-1961), az antropozófia úttörőinek egyike a szívről szóló előadásaiban továbbfejlesztette Rudolf Steiner e gondolatait.

Rudolf Steiner nagyon keveset beszélt nyíltan az éteri folyamatok emberben való hatásáról. 1911-ben vizsgálta az egyik aspektust, s ezt „a vér éterizációjának” nevezte. Tisztánlátó módon megfigyelhető, hogy a szívben az anyagi szubsztanciák állandóan éterré alakulnak, és a nap folyamán a fejbe emelkednek. Éjszaka pedig, fordítva, a kozmoszból törekszenek éteri erők a szívhez. Ezek az erők morális minőségek hordozói, az illető ember morális tudata által meghatározott mértékben. A megfeszítés pillanatától kezdve, melyet Rudolf Steiner Golgotai Misztériumnak nevezett, Jézus Krisztus „éterizált” vére a Föld éteri szférájában él. Ha az embert önzetlen, önfeláldozó szeretet tölti be, akkor a szívből a fej felé irányuló éteri véráramlatok találkoznak azokkal az éteri áramlatokkal, melyek a megfeszített Krisztus véréből származnak. Ebben a folyamatban a szív Krisztus éteri tevékenységének észlelőszervévé válik.

Az ilyen tudattágulás eredménye lesz Rudolf Steiner szerint az a lehetőség, hogy az embert a nappali éber tudatban fokozatosan egyre inkább morális erők hatják át. A megjelenő következmények az embert egészében érintik. A Napnak az emberi szív belsejében megjelenő éteri hatása magát a Földet is naperőkkel ruházza fel, s ennek következtében a Föld végül a szeretet bolygójává válik a Kozmoszban. Ez azzal kapcsolatos, hogy az emberek lehetőséget adnak a naperőknek, hogy a mindennapi munkájukba behatoljanak. Rudolf Steiner az 1916. november 27-i előadásában a szeretetről úgy beszélt, hogy az mint erő bármely emberi tevékenységbe beáradhat. Ennek köszönhetően a tevékenységeink szakrálissá, az Isteni világnak szentelt szolgálattá válnak. Akkor Krisztus elérhetővé teszi az emberek számára a saját erejét, akkor az emberen keresztül hat, legyen az akár orvos, akár pedagógus vagy munkás.

Ha az „Én” szunnyadó erői kifejlődnek, és az emberi szellem felébred, akkor a szellemi világgal való új tudatos kapcsolat is lehetővé válik. Rudolf Steiner csak élete végén tudta megmagyarázni ezeket a következményeket. Új misztériumokról beszélt, melyekben az emberek a szellemi világgal való tudatos kapcsolat alapján és a tudatos együttes munka alapján képesek lesznek szellemi kutatókként inspirációkat hozni a szellemi világból a kultúránkba. Korábbi időkben a misztériumhelyek rejtett központok voltak, ahonnan az emberi kultúrát Isteni szolgálatként irányították. Korunkban lehetővé vált, hogy szellemi kezdeményezéseket tegyünk a szociális életünkben, ha rendelkezésre állnak az ehhez szükséges morális és szociális erők.

Az élet folyásának titka

A modern ember életének menete a XX. században intenzívebbé vált. Korábban az élet alig volt individuális jellegű, mivel elsősorban kívülről determinált volt, és az emberek nagy közösségek kollektív alapelvre épülő törvényeinek rendelték alá magukat. Csak az olyan kiemelkedő egyéniségeknél volt megfigyelhető a magasabb lényük megjelenése, akik szellemi impulzusokat valósítottak meg az életükben. Jelenleg az emberek egyre inkább megszabadulnak a külső hatásoktól, melynek eredményeképpen az életük individualizálódik. A kifejezett individualitással rendelkező emberek fel fogják ismerni saját individuális sorsukat is. Az életút eközben beavatási út jellegűvé válik, melyen próbákon lehet áthaladni és meghatározott minőségeket kidolgozni, mielőtt egy új szellemi tapasztalatra tennénk szert. A régmúltban ez csak zárt misztériumi iskolákban történt meg.

Így az életút minden individuális biográfiában a szellemi tanítványság útjának bizonyul, és mindegyikünknek emlékeznie kell a felelősségre, mely arra hárul, aki ezt az utat keresi. A kérdés az, hogy milyen irányt akarunk adni az életünknek. Eközben a legkülönbözőbb lehetőségek nyílnak meg számunkra. Az első ilyen lehetőséget azok valósítják meg, akik olyan módon nevelődtek, hogy semmilyen saját célt nem állítanak, és az életüket kívülről jövő utasításoknak rendelik alá. A második lehetőség abban áll, hogy tanulunk az élettől, s eközben feltárjuk, hogy az élet vagy a sors valamire tanítani akar bennünket. Ez a beállítódás még passzív jellegű. A harmadik attitűd abban áll, hogy a tanítványság belső útján haladunk, és ez az egyedüli út, mely a célunkhoz vezet. Magunk határozzuk meg, hogy mit tanulunk, és hogy milyen emberek akarunk lenni. Ehhez aktív akaratra van szükség.

Így egyfajta tanulási folyamat kezdődik, mely nem azokra a rutinokra épül, melyeket más emberektől vagy magától az élettől tanultunk. Azok az előírások, melyeket Rudolf Steiner adott ezzel kapcsolatban, általános jellegűek, a részletekbe való belemerülés nélkül. De mivel azóta majdnem száz év telt el, ezeknek a beavatási útról szóló könyveknek és más, a belső útról szóló leírásoknak az alapján ki kell jelölnünk a saját útirányunkat. Emellett azok a gyakorlatok, melyeket Rudolf Steiner adott, nem lehetnek feltétlenül megfelelőek mindenki és bármely helyzet számára. Először meg kell találnunk azokat a gyakorlatokat, melyek megfelelnek az életünk körülményeinek és feltételeinek.

Annak a három próbatételnek a leírásánál, melyek a beavatás utolsó fokainak felelnek meg, Rudolf Steiner emlékeztet, hogy vannak olyan emberek, akiket a mindennapi élet többé vagy kevésbé tudatosan vezet beavatáshoz. Némelyek olyan formában mennek keresztül a „tűzpróbán”, hogy az elviselt csalódások és krízisek után magabiztosságot, bátorságot és önállóságot jelenítenek meg. Mások a „vízpróbán” haladnak át az életben, eközben önkontrollt és pontos ítélőerőt tanulnak. És vannak olyan emberek, akik a szellem jelenlétének köszönhetően a „levegőpróbán” mennek át sikeresen. Az ilyen emberek számára „egészen kevésre” van szükség, hogy tisztánlátó tapasztalathoz jussanak, ahogy erről Rudolf Steiner a „Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez” c. könyv „A beavatásról” c. fejezetében ír.

Az emberek többségének azonban még életproblémákkal kell küzdeniük, amíg észre nem veszik, hogy a szenvedéseiknek és diszharmóniáiknak van értelmük. Néha csak komoly életkríziseknek köszönhetően tanulnak új képességeket és új szemléletmódokat. Az emberi életre vonatkozó, Rudolf Steiner által kidolgozott új nézőpontnak köszönhetően az életben sok problémát és helyzetet helyesen osztályozhatunk. Minden biográfiában meghatározott evolúciós szakaszokat lehet megkülönböztetni, és mindegyiket saját specifikus problémák jellemeznek. Ezeket a fázisokat egy hétéves ritmus határozza meg. Ennek a ritmusnak az első három szakaszát a hétéves korban bekövetkező fogváltás, a tizennégy éves korban bekövetkező nemi érettség és a 21 éves életkor érettsége jellemzi; de Rudolf Steiner arra is rámutat, hogy a hétéves ritmus a felnőtt számára a lelki fejlődésében folytatódik. Ehhez kiegészítésként van még az un. „holdcsomópontok ritmusa”, melyben a Föld, a Nap és a Hold egymáshoz való viszonya ismétlődik 18 év 7 hónap és 9 nap elteltével. Ezek a holdcsomópontok kb. egy évig tartó időszakokat jelölnek ki, melyekben az életimpulzusok és életfeladatok erősebben lépnek elő és jobban tudatosulnak, mint máskor.

Az „életközép krízisének” témája akkor tesz szert mély jelentőségre, ha tudjuk, hogy a magasabb „Én” hatja át az élet közepét, és az embert szellemi alkotó aktivitáshoz akarja vezetni. Ilyen válsághelyzetben az embernek elsődleges eszközként nincs szüksége terápiás kezelésre. Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az élet negatív aspektusainak sem. Az antropozófiából létrejött biográfiai munka segítségével lehetővé válik a tekintet jövőbe való irányítása és a szunnyadó Énerők felé való fordulás. Ily módon új lehetőségek tárulnak fel egy kétséges élethelyzetről való beszélgetésnek köszönhetően.

Rudolf Steiner rámutatott, hogy a XX. század elejétől kezdve az emberek valódi szükségletük van arra, hogy beszélgetés és kommunikáció segítségével ébresszék egymást. A korábbinál sokkal többet akarunk közölni magunkról, a lelki életünkről és a szellemi tapasztalatainkról. Olyan embereket keresünk, akik előremozdítanak bennünket a fejlődésünkben, akik tükörhöz hasonlóan tükröznek valamit számunkra, úgyhogy ebből megérezhetjük, hogyan tapasztalnak meg bennünket. Ha ez szeretettel történik, akkor önmagunk objektív képének megalkotását segítheti.

A kelták idején a Brit-szigeteken volt egy hagyomány, melynek neve: „anam cara” vagy „lelki barátok”. John O’Donohue ír költő és tudós a kelták világának szellemi bölcsességéről szóló könyvében ír erről. A druidának vagy a királynak volt egy női társa, akinek a segítségével meg tudta vitatni a lelki fejlődését. Sokan ennek köszönhetően tudtak kölcsönösen beszélni saját belső fejlődésükről. A korai középkorban a kelta egyház szerzetesei és szerzetesnői ápoltak ilyen lelki barátságot, de a római egyház gondoskodott róla, hogy ez megszűnjön. A késői középkorban ez a mély szükséglet mégis előtört a lelkekből, s ez fejeződött ki a trubadúr és kedvese, Assisi Szent Ferenc és Klára, továbbá Abelard és Héloïse szövetségében. Korunkban egyre inkább előlép annak szükséglete, hogy kiöntsük valakinek a lelkünket, és hogy tőle szeretetteli válaszreakciót kapjunk.

Ha az emberek számára feltárul, hogy az élethelyzetek ugyanakkor tanulási helyzetek is, melyeket a magasabb „Énünk” ír elő, akkor törekedhetünk arra, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a rejtett vezetővel. Meditáció segítségével válhat lehetővé a kapcsolatteremtés ezzel a belső vezetővel, és a vele való beszélgetés. Néha lehetővé válik megtapasztalni, hogy van egy szellemi útitársunk, az őrangyalunk vagy sors-angyalunk, aki – Rudolf Steiner szerint – kísér bennünket az első 21 életév során, de aztán a 21-28 éves kor között hátralép. A későbbiekben csak akkor találkozunk vele, ha meghívjuk őt. Ez az angyal őrzi a sorsunkat, és lehetővé teszi, hogy közeledjünk ahhoz a célhoz, melyet születésünk előtt állítottunk magunk elé. Az emberek néha észlelik vagy tapasztalják, hogy olyan halottak kísérik vagy őrzik őket, akik az életükben mellettük álltak, vagy a szellemi világ más lényei. Általánosságban mondhatjuk, hogy a múltban sokkal inkább előfordult, mint manapság, hogy szellemi lények vezették az embereket, de ez passzív módon történt. Ma aktív módon kell erőfeszítést tenni, hogy szellemi vezetéshez jussunk.

Minden biográfiának megvannak a maga titkai. Egy meghatározott cél felé vezető úton vagyunk, és saját útvonalunkat követjük, hogy elérjük ezt a célt. Az úton a legkülönbözőbb emberekkel találkozunk. Nem ismerjük az útvonalat, sőt azt sem tudjuk, hogy mit kell az úton megtanulnunk, hogy továbbhaladjunk. Minden út végül is beavatási út, melyet vagy tudattalanul hajtunk végre, vagy tudatosan akarunk megérteni. Ehhez a beavatási úthoz hozzátartozik a doppelgängerünkkel való találkozás is. Csak akkor válhat tisztán láthatóvá a magasabb „Énünk”, a belső Nap. Ha aktív kapcsolatot létesítünk a magasabb „Énünkkel”, az életünk sokkal kevésbé kiszámíthatóvá válik. Abban, ami akkor történik, az individuális biográfia titka tárul fel lépésről lépésre.

A mesék az embernek ez a fejlődési útját írják le számtalan változatban. Az ifjú herceg útra kel, hogy legyőzze a sárkányt. A győzelem után feleségül veszi a hercegnőt és királlyá válik. Az ilyen mesék nem mást írnak le, mint a személyes doppelgänger (sárkány) elleni harcot. Az alacsonyabb „Én” feletti győzelem után a magasabb „Én” (a királlyá vált herceg) úrrá változik a lélekben (hercegnő), és megtarthatják az esküvőt. Pontosan ugyanígy tárulnak fel álmainkban a szimbolikus képek. Így élhető át a magasabb „Én” mint titkos forrás a lelkünk mélyén, vagy mint egy belső gyermek, mely egyre nagyobbá válik. Ebben a könyvben a belső Nap képét használom, mely fel akar tárulkozni az életünkben. A mesékben ez egy aranykincs, melyet a sárkány őriz.

Mielőtt eljutunk hozzá, tudatosabban kell fogadnunk az élet tapasztalatát, és a régi lelki képességeket újakká kell alakítanunk. A lelkünkben ébredő szellem új lehetőségeket hoz létre számunkra, és a belső munkánkból jut erőkhöz. A kitágult tudat egy új belső teret tár fel, tesz elérhetővé számunkra, mely térben váratlan szellemi élmények tárulhatnak fel.

II. Egy új belső tér

Váratlan szellemi tapasztalatok

Az embereknek minden korban voltak szellemi tapasztalataik. A középkor vége után még sokáig nem jelentett semmi szokatlant az angyalok, a szellemek és a démonok megjelenése. Sőt még a modern korban is voltak közlések Szűz Mária-látomásról. Ezen kívül csendes meditációkban mindig keresték a szellemi világgal való párbeszédet. A XIX. század közepén egy új szellemi tapasztalat adott magáról hírt: a doppelgängerrel való találkozás, ami világszerte figyelmet keltett, különösen az olyan könyveknek köszönhetően, mint Dosztojevszkij: „A hasonmás”, Stevenson: „Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete” és Bulwer-Lytton: „Zanoni” c. könyve.

A XVIII. században, amikor a racionalizmus és a materializmus, növekedvén, egyre inkább kiszorította a szellemi ismeretek vallásos megközelítését, a szellemi világban való hit helyére a kételkedés került. Ez a XIX. század közepétől kezdve változott meg, amikor Észak-Amerikában megnövekedett érdeklődés a spiritizmus iránt, melyben médiumi hajlammal rendelkező, transzállapotban lévő embereket használtak arra, hogy kérdéseket tegyenek fel a szellemeknek. Európát is elragadta a spiritizmus hulláma, és ez oda vezetett, hogy megerősödött a szellemi jelenségek iránti érdeklődés. Száz évvel később Amerika egy még figyelemre méltóbb jelenség: az UFO (azonosítatlan repülő tárgyak) tanújává vált. Az űrutazások előkészítése és a földön kívüliben való hit – épp ez az, ami ezeknek a „repülő csészealjaknak” köszönhetően létrejött.

Ezek furcsa, nehezen magyarázható jelenségek. A spiritiszta szeánszokon olyan halottak lelkével kerülnek kapcsolatba, akik nem tudják elhagyni a földi szférát, és parazitákként akarnak rátapadni azoknak az embereknek az életerőire, akik részt vesznek ezeken a szeánszokon. Az UFO-jelenségekkel kapcsolatos esetekre bizonyára tekinthetünk úgy, mint az emberi félelmek és a pszichés energiák más formáinak kivetülésére, s melyhez bizonyos érzékfeletti lények kapcsolódhatnak abból a célból, hogy hatást gyakoroljanak az emberre.

A XX. század folyamán az emberi tudat számára szokatlan módon további szellemi tapasztalatok váltak elérhetővé; egy új belső tér tárult fel, melyben azonban először nekünk kell új érzékelőszerveket kifejleszteni a szellemi folyamatok megfigyeléséhez. Habár kezdetben csak kevés számú ember fejlesztett ilyen magasabb érzékszerveket, mások is ugyanígy juthatnak tudatos szellemi tapasztalatokhoz. Az embereknek sok életszituációban van a szellemi világról vagy szellemi lények jelenlétéről tapasztalatuk. Az álmok, meditációk, természeti tapasztalatok vagy szexuális területen, zenében és táncban való való tapasztalatok a valóság új horizontjait tárhatják fel. Korunk legfontosabb szellemi tapasztalata mégis azzal a lénnyel való találkozás, melyet sokan Krisztusként tapasztalnak.

Két példa: az 1939-40-es finn-szovjet téli háborúban, melyben a finnek megállították a szovjet támadást, finn katonák egy felettük lebegő fényes lényt, egy erőteljes angyalt észleltek. Finnek ezrei élték ezt át úgy, mint Krisztust, aki a segítségükre jött. Edzard Schaper író az „Angyal – Emlékezések a háborúról” c. elbeszélésében, melyet 1945-ben „A háromkirályok” c. könyvében publikált, leírja, hogy Karácsony éjjelén, az éjszaka közepén az ellenségek között megjelent egy erőteljes angyal, és az egész front mentén nem dördült el egyetlen lövés sem. A másik példa Franciaországból származik. A Második Világháború kezdetekor egy fiatal zsidó-francia tanárnőnek, Simone Weil-nek (1909-1943) egymagának a háború összes szörnyűségén át kellett mennie. A leveleiben leírja, hogy meditációjában megtapasztalta Krisztust. Krisztus odament hozzá, és a jelenlétével körbevette őt. Azt írja, hogy miközben mindenféle fizikai szenvedésen ment át, olyan szeretetet érzett, melyet a szeretett ember mosolygó arcáról sugárzó szeretethez lehet hasonlítani.

Más európai országokban is megjelentek ismeretlen lények, s ebben Krisztus jelenlétét lehetett tapasztalni. Ez a lény, amikor segítséget nyújtott valakinek, utána nyom nélkül eltűnt. Itt bizonyára tisztánlátó észlelésekről van szó. A Második Világháború idejének publikációiból következik, hogy sok helyen következett be Krisztus megjelenése. Katonákat mentett meg a haláltól, embereket vezetett ki a pincéből, mielőtt az összeomlott volna, beteg, vagy kínzásnak alávetett embereket vigasztalt, jótettekre ösztönzött embereket.

Gunnar Hillerdahl és Berndt Gustavson svéd kutatók és G. Scott Sperro amerikai kutató is írt az utolsó háború után néhány évtizeddel, mindennapi élethelyzetekben bekövetkezett Krisztussal való találkozásokról. Hillerdahl és Gustavson, a stockholmi szociológiai és vallási intézet munkatársai 1973-ban publikálták szenzációs könyvüket Krisztus jelenlétének megtapasztalásáról. Kutatásaikat azzal kezdték, hogy egy svéd napilap olvasóinak azt ajánlották, hogy írjanak a Jézussal kapcsolatos tapasztalataikról. Erre száz feletti választ kaptak, melyekben az emberek a Krisztussal való saját személyes kapcsolatukról írtak. Krisztus arca inkább nagyon szigorú volt, de szemeiből leírhatatlan erő és szeretet sugárzott. Sperro Észak-Amerikában gyűjtött hasonló tapasztalatokról valló beszámolókat, melyeket egy Krisztussal való találkozásról szóló, az egyik folyóiratban közölt cikk kapcsán kapott. A „Veletek vagyok minden nap” c. könyvéhez írt bevezetőjében ezeket a tapasztalatokat hét kategóriába sorolja: találkozás éber állapotban, fizikai gyógyulási tapasztalatok, lelki gyógyulási tapasztalatok, konfrontációk, beavatási tapasztalatok, tanítás formájában kapott közlések és megerősítő közlések.

A hetvenes évek elején Amerikában egy olyan jelenség keltett érdeklődést, mely az orvosi intézményekben is ismert, de ott illúzióként vagy lelki betegség tüneteként tekintenek azokra, ezek az ún. „halálközeli élmények”. Elisabeth Kübler-Ross, Raymond Moody és Georg Ritchie írt könyvet ebben a témában, melyek világszerte szenzációt keltettek. A bennük leírt tapasztalatok részben ismertek voltak más könyvekből, de a teljesség és a leírások részletessége lenyűgöző. És valami új is megjelent, mégpedig a fénylény megjelenése, egy olyan jelenség, amely a korábbi leírások alapján nem annyira nyilvánvalóan történt.

Moody tizenöt részletet emel ki, mely az élmények többségében jelen van. Később még néhányat hozzátett, melyek azonban csak azoknál az embereknél voltak jelen, akik hosszú időn keresztül voltak a klinikai halál állapotában. Ide tartozik az össztudat állapotának megtapasztalása, látogatás a fényvárosba, a boldogtalan lelkek lakhelyének észlelése, és az érzékfeletti üdvösség élménye. A sötét alagúton keresztüli utazás az átlagos tapasztalatok közé tartozik, csakúgy mint a találkozás egy fénylénnyel, aki szeretettel fogadja az adott embert, és javasolja neki, hogy nézze meg az életpanorámájának egy részét. A saját életnek ez a szemlélése egyfajta megértéshez és következtetésekhez vezet, melyek nem veszítik el jelentőségüket azután sem, hogy az adott személyiség visszatér az életbe. Ez az ember új erővel és új morális erőkkel ragadja meg az életfonalát.

Ezek a tapasztalatok egy bizonyos fokig szubjektív jellegűek a saját képeik és saját képzeteik miatt. Sokak számára ezt a fénylényt magától értetődő volt Krisztussal azonosítani. Azonban olyan emberek is találkoztak ezzel a lénnyel, akiknek nem volt vallásos hátterük, mégis rájuk is mély benyomást tett az általa kisugárzott szeretet és morális erő. Meséltek nekem egy orosz zsidó emberről, aki egy halálos betegség idején találkozott Krisztussal, s ez nem sokkal a halála előtt arra inspirálta őt, hogy térjen át a kereszténységre. Azt is hallottam, hogy egy iszlám fundamentalista egy tévéadásban beszélt a Krisztus-élményéről, és arról, hogy az élete, miután kereszténnyé vált, gyökeresen megváltozott.

A sorból kiemelkedő benyomást kelt Dannion Brinkley és Angie Fenimore közlése. Brinkleyt egy villámütés érte, és csaknem 30 percig tartózkodott a klinikai halál állapotában. Ez idő alatt egy bizonyos szellemi vezető kíséretében látogatást tett egy kristályból épült városban. Tizenhárom fénylény adott neki pontos jóslatokat a jövőről, melyek nagy része azóta valóra vált. Fenimore a saját halálközeli élményét írja le, melyet 1991-ben, az öngyilkossági kísérlete idején tapasztalt. Más öngyilkosokkal együtt egyfajta árnyékvilágba került, amíg egy fénylény ki nem szabadította őt onnan.

Az ilyen élmények mellett, melyek az emberben azt a benyomást keltik, hogy Krisztussal találkozott, sok más leírás is van az elmúlt évtizedekből, melyek akár a halottak, akár a meg nem születettek világával kapcsolatosak. Előfordul, hogy az anya a fogantatás előtt szellemileg érintkezik azzal a gyermekkel, aki hozzá akar érkezni, és megadja az anyának a nevét. Sok anya megérzi, amikor a gyermek szellemi csírája összeköti vele magát, és tapasztalja a gyermeke magasabb „Énjét” a várandósság idején.

A gyermekeknél számtalan ilyen szellemi tapasztalatot találunk. Álmodnak a kisebb testvéreikről, akik még úton vannak a Földre, vagy a korábbi életeikről, vagy az angyalokkal való találkozásaikról. Felébredéskor néha előrelátják, hogy mi fog aznap történni. Különleges esetekben láthatnak láthatatlan lényeket, például az „elemi szellemeket” (a természet szellemeit). Ilyen észleleteik többnyire az első hét életév folyamán vannak, és gyorsan eltűnnek, ha a szülők vagy a tanárok nem fordítanak erre figyelmet. A gyermek a tisztánlátásnak ezt a formáját tovább is meg tudja őrizni, ha figyelmet fordítanak erre.

Ugyanakkor nemcsak gyermekek tapasztalják, hogy angyalok vagy vezetők kísérik őket. Felnőttek pontosan ugyanígy tudnak kapcsolatot létesíteni az angyalok világával, és megtapasztalni, hogy az angyalnak az a feladata, hogy kísérje őt az életben, és lehetővé tegye a más emberekkel való találkozásokat. A következő figyelemre méltó jelenség: azok a tények, melyek arról tanúskodnak, hogy sok ember minden korosztályból tud emlékezni a korábbi földi életeire és képeket tud azokból észlelni. Erre jó példát ad az angliai Jenny Cockell, aki két könyvet írt a látomásairól.

Az angyalok világával és a korábbi élettel való kapcsolat napjainkban is elérhető meghatározott gyakorlatok segítségével, mint amilyen a „channeling”. Ennek köszönhetően ablak nyílik a szellemi világra, és közléseket lehet kapni bizonyos lényektől. A korábbi életek tapasztalatait transzhoz hasonló állapotban lehet előidézni, továbbá a figyelem koncentrációjának köszönhetően. Az ilyen visszatekintések néha segíthetnek meghatározott félelmek legyőzésében, ha ezek okát a korábbi életben találjuk meg, és a traumatizáló élmények még egyszer áthaladnak a mai tudat előtt.

Mindenesetre a korábbi életek emlékezéseit fenntartással kell fogadni. A reinkarnációs terápia során fel kell tenni a kérdést a tapasztalatok valódiságát illetően – különösképpen azt a kérdést, hogy kihez tartoznak ezek a tapasztalatok. Ez vonatkozik a holokausztról való emlékezésekre is, melyek széleskörűen elterjedtek az amerikai Yonassan Gershom rabbi és terapeuta „Visszatérnek-e ismét a holokauszt áldozatai?” c. könyvének köszönhetően, továbbá a svéd Barbro Karlénnek köszönhetően, aki azt mondja, hogy emlékezik az Anna Frankként élt életére.

Ez bennünket ennek az új tapasztalatnak a mélyebb tanulmányozásához vezet, továbbá annak tanulmányozásához, hogy megkülönböztessük a kábítószerek használatakor kapott tapasztalatoktól. Nyilvánvaló, hogy a hetvenes évektől kezdve sok figyelmet szentelnek mindkét fajta szellemi tapasztalatnak. Ennek köszönhetően sok ember új belső teret hódít meg. Az új spiritualitás központi kérdésévé válik azon módszerek kérdése, melyek segítségével beléphetünk ebbe a térbe és előkészíthetjük a tudatunkat a spirituális tapasztalat számára.

Visszatérés a tisztánlátáshoz

Rudolf Steiner sok előadásában készítette elő hallgatóit olyan szellemi tapasztalatokra, melyek a XX. század folyamán lehetségesek voltak. Az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak köszönhetően lehetővé akarta tenni az ilyen tapasztalatok megértését. Az antropozófiának ezen a területen különös feladata van: előkészíteni korunk embereit Krisztus Második Eljövetelére.

Rudolf Steiner közléseinek megfelelően az emberiség egészében már átlépte a szellemi világ küszöbét az 1841-1879-es évek közötti időszakban. Ez Michael arkangyalnak köszönhetően vált lehetségessé, aki 1879-ben vette át a korunk feletti szellemi vezetést. 1841 és 1879 között Michael az úgynevezett „sötétség szellemeivel” harcolt, hogy megtisztítsa a Föld szellemi szféráját a gonosz erőktől. Ezzel előidézte e szellemek Földre bukását, és ugyanakkor az emberek számára a szellemi világgal történő új kommunikációhoz nyújtott lehetőséget. Rudolf Steiner Michaelt korunk vezető angyalának és a modern szellemiség kezdeményezőjének nevezi. A hagyományos képek azt mutatják, hogy Michael a sárkányt saját kardjával győzi le úgy, hogy nem öli meg. Ezzel arra mutatnak rá, hogy a doppelgängerben aktivitást mutató sárkányunkat nem öljük meg, hanem át kell alakítani.

A küszöbnek ez az egyelőre tudattalan átlépése az emberiséget ahhoz vezeti, hogy az életút tudatosan átélt beavatási úttá változhasson. A szellemi tapasztalatok tudatosítása nemcsak az individuális életet érinti, hanem a szociális életet és az emberiség életét egészében is. Az ilyen fajta tudatosodással kapcsolatban megtudjuk Rudolf Steinertől, hogy a XIX. század végétől változás lépett fel az ember konstitúciójában. Ez a szellemi elsötétedés korszakának végével kapcsolatos, mely szakaszt az indiai hagyományban „kali jugának” nevezik. Ez után a szakasz után, mely Kr. e. 3101-ben kezdődött és 1899-ben ért véget, egy világos korszak következik, mely 2500 évig fog tartani. Ennek a korszaknak a végén az emberek ismét tisztánlátó képességekkel fognak rendelkezni, mivel az emberi étertest (élettest, mely a fizikai testnek életet és formát ad) el fog szabadulni a fizikai testtől, míg a kali juga idején szoros kapcsolatban állt azzal.

Ennek a kapcsolatnak a gyengülése esetén visszatér a természetes tisztánlátás, mellyel az emberek a korábbi korokban rendelkeztek, s melyből csak atavisztikus maradványok őrződtek meg. Rudolf Steiner azt mondta, hogy a XX. század harmincas éveiben kezdődik meg ez a folyamat. Ő megkülönböztette egyrészt ezt az éteri tisztánlátást a tisztánlátás azon formájától, melynek során a médiumi beállítottságú emberek úgy jutnak szellemi tapasztalatokhoz, hogy közben nem őrzik meg a normál tudatukat. Másrészt megkülönböztette az éteri tisztánlátást attól a pontos tisztánlátástól, mely csak a tudati tanulásnak köszönhetően érhető el úgy, ahogyan az le van írva a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvben.

A természetes tisztánlátás visszatérése – Rudolf Steiner szerint – a következő 2500 év során fog végbemenni, és olyan jelenségeket fog magával hozni, melyeket a beavatási út megjárásának leírásánál már említettünk: a lelki erők szétválását gondolkodásra, érzésre és akaratra. Mindeddig ezek természetes módon kapcsolódtak egymáshoz, most pedig a gondolatok, érzések s akarati impulzusok teljes ellentmondásba kerülhetnek egymással. Mivel a lelki konstitúciónk megváltozik, a saját erőnkből, a saját „Énünkből” kell helyreállítani e három lelki erő harmóniáját.

Az emberek tisztánlátó módon előreláthatnak eseményeket, melyek csak néhány nap múlva következnek be, képi benyomásaik lehetnek az elmúlt életből. Ha nem magyarázzák el nekik, hogy mi történik, akkor az ilyen tapasztalatokat hallucinációknak fogják tartani, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Aki tisztánlátó módon érzékel, s ezt nem tudatosítja, és nem dolgozza fel a szellemtudomány segítségével, betegségeknek teszi ki magát. Rudolf Steiner a XX. század elején előre megmondta, hogy az idegesség és a vele kapcsolatos betegségek növekedni fognak. Ezzel szemben ható intézkedésekként a belső életünk tudatos fejlesztésének köszönhetően erősítenünk kell a meggyengült étertestet. Ezen kívül a modern technika a XX. század során egyre jobban gyengítette az életerőket, és ez egyáltalán nem olyan könnyen kompenzálható. Az étererőink számára a legújabb súlyosbító tényező az a sugárzás, mely az egész világot átfogó telefonos mobilhálózat létrehozásával áll kapcsolatban.

Az étererőink megelevenítését a legkülönbözőbb módon érhetjük el. Rudolf Steiner pedagógiai, vallási és művészi intézkedéseket javasolt, olyanokat mint az emlékezet és az akarat fejlesztésére irányuló (például a kézírás megváltoztatásához vezető) gyakorlatok, a természet megfigyelése (például a keletkezés és elmúlás megfigyelése a növényvilágban), vagy a néhány szokás megváltoztatására irányuló gyakorlat. Mélyíteni kell általánosságban az érdeklődést a környező világ, a környező emberek iránt, élő gondolkodást és gazdag belső életet kell fejleszteni. Ehhez kiegészítést jelenthet az egészséges táplálkozás és a böjtök, kirándulások a hegyekbe, az olyan szakrális táncok, mint a páneuritmia, azok a rituális táncok, melyeket Petar Danov adott 1933-tól kezdve. A páneuritmia a zene, az éneklés és a mozgás szintézise, melynek köszönhetően a résztvevők éterteste harmóniába kerül a Nap és a Föld energiáival.

Az étererőink megelevenítése a legmélyebb, a vallási síkon – Rudolf Steiner szerint – annak köszönhetően érhető el, hogy az ember teljes lelkéből hagyja áthatni magát Krisztus életének misztériumával, és törekszik belsőleg megtapasztalni a feltámadás erejét. Ennek köszönhetően erőáramlatok léphetnek az étertestébe. Ilyen behatolás nemcsak az átélés szintjén fog megtörténni, hanem a megismerés szintjén is, fogalmi szinten is.

A szellemi világ küszöbének átlépése egyrészt a saját belső élet érzékelésének erősödéséhez és ezzel együtt a doppelgänger árnyvilágával való konfrontációhoz vezet, másrészt tisztánláró képességeket hoz a külvilág pozitív és negatív erőinek szemléléséhez. A földre vetett sötétségszellemek mindenhol megfigyelhetők. A külvilág negatív hatásai és diszharmóniája most akadálytalanul behatol a tudatunkba, ráadásul ezek a negatív erők egyre erősebbekké válnak. Rudolf Steiner figyelmeztetett, hogy a XX. század közepétől az ember egoizmusa növekedni fog és a sötétségszellemek számára a behatolás kapujává válik. A szociális életet szabályozó erők ezzel együtt a háttérbe kerülnek.

Az embernek tudatosítania kell úgy a belső, mint a külső világ észleleteit, másként (habár általában nem hosszú időre) negatív lények megszállása alá kerülhet. Ez utóbbiak vehetők észre bizonyos rosszullétek, elégedetlenség és nyugtalanság érzése esetén, a félelem, a rémálmok, az agresszió és pusztító düh állapotában, olyan esetekben, amikor lerészegedéshez folyamodnak, a kollektív őrület (mint pl. a uralkodó nemzeti fasizmussal való azonosulás) esetén, depresszió esetén vagy más lelki megbetegedéseknél.

Mindezek a negatív jelenségek – Rudolf Steiner szerint – a pozitív fejlődés előfeltételei. A társadalmi életben és az individuum életében való tisztulási folyamat részei. E katarzis idején a szellemi erők könnyebben látszanak. Ez fontos, hiszen a jó és a gonosz szellemek ezen apokaliptikus leleplezésének központi témája Krisztus Második Eljövetele (vagy Új megjelenése) a Föld éteri szférájában. Rudolf Steiner előre meglátta, hogy a bekövetkező természetes tisztánlátással az emberek képesek lesznek Krisztust egy angyal alakjában szemlélni. Eleinte ez csak kevesekkel fog megtörténni, de a következő 2500 év folyamán a számuk egyre több lesz.

Rudolf Steiner 1911-ben az ezoterikus kereszténységről tartott előadásai során elképesztő megjegyzéseket tett arról, hogy Krisztus emberi alakban fogja megjeleníteni magát, ha egy vagy több ember bajba kerül vagy elkeseredik, azért, hogy vigaszt nyújtson, segítséget vagy tanácsot adjon nekik. Hirtelen fog megjelenni, és ugyanilyen hirtelen fog eltűnni is. Ez valójában valami szokatlannak, idegennek tűnhet mint a keresztény hagyományokban nevelkedett, mind a kereszténységhez nem kapcsolódó emberek számára is. Azonban Rudolf Steinernek ezekből a Krisztus Második eljövetelére vonatkozó kijelentéseiből arra a következtetésre juthatunk, hogy létezik az emberiség Isteni Üdvözítője, és ő kísér bennünket a beavatási utunkon.

Rudolf Steiner szerint az a tény, hogy az emberi étertest kiszabadul a fizikai testből, Krisztusnak az éteri világban zajló új tevékenységével áll közvetlen kapcsolatban. Ahhoz, hogy elérjük a tisztánlátás új képességeit, melyeknek köszönhetően majd szemlélni tudunk, Krisztus átalakítja a belső konstitúciónkat. Az említett előadásokban ezenkívül arra is rámutat, hogy a XX. század során Krisztus magára veszi a „Karma Ura” szerepét. Számunkra ennek a következő jelentősége van: a halál után Krisztus elé kerülünk szemtől szembe. Ő ad nekünk lehetőséget arra, hogy körülbelül három napig az életünk panorámáját szemléljük; ezután szeretettel megmutatja nekünk, hogyan tudjuk kompenzálni a cselekedeteinket. Rudolf Steiner megjegyzi, hogy Krisztust nem érdeklik a bűneink. Őt azok a cselekedeteink érdeklik, melyeket szeretetből végeztünk.

A korábbi időkben Mózes állt az ember előtt a szigorú parancsaival egy Kerubbal (Uriellel) együtt, aki egy lángpallost tartott a kezében, hogy ítéletet mondjon felette. Most pedig Krisztus található ott, ő jelenik meg előttünk, és felébreszti az emberi lelkiismeretet. Arra irányítja a figyelmet, hogy az a jó, amit abból a célból hajtottunk végre, hogy a sorsunkat egyensúlyba hozzuk, minél több ember javára váljon. Ezt lehet „a jó erők megszaporításának” nevezni, analóg módon a kenyér és a halak megszaporításának csodájával, melyet Krisztus a Galileai-tenger mellett hajtott végre.

A jövő további perspektíváját Rudolf Steiner a következő módon vázolja: az emberek egyre inkább fogják tisztánlátó módon szemlélni bizonyos tetteik karmikus következményeit, már azok végrehajtásának pillanatában. Kifejlődik annak észlelése, hogy az embereknek számot kell adniuk Krisztusnak a cselekedeteikről. Ennek köszönhetően az egyes emberek lelkiismerete erősödni fog és ahhoz a fényhez hasonlóan fog ragyogni, melynek segítségével Krisztussal lehet találkozni az éteri világban.

A jövőben a lelkiismeret sok embernél annyira érzékennyé válik, hogy nem lesznek képesek aludni, ha egy másik embernek szenvednie vagy éheznie kell. Ennek köszönhetően az ilyen emberek találkozhatnak Krisztussal az éteri világban. A természetes tisztánlátás fejlődése mellett Rudolf Steiner még egy utat adott, amely a Krisztussal való találkozáshoz vezet, mégpedig: a természet meditatív és szellemi megfigyelése az évszakok váltakozásában.

A halál közelségének megtapasztalásai kivételes jelentőségre tesznek szert Rudolf Steiner tisztánlátó megfigyeléseinek köszönhetően. A magyarázataival összhangban ezek alátámasztják Krisztus, mint a „Karma Ura” új feladatát a halál utáni életben. Az a fénylény, aki mint Krisztus jelenik meg a halál közelségének megtapasztalásaiban, megfelel ennek a képnek. Rudolf Steiner vázolta, hogy az ember önmagában hordozza egyfajta fénylényként a magasabb „Ént”, mely az ő kozmikus ősképe. Ez az őskép a fogantatás után kerül a fizikai testbe, és a halál után elhagyja azt. Ha ez a fénylény a halál után megjelenik előttünk, megvilágítja cselekedeteink morális minőségét. A lelkiismeret, melyet az élet idején belső hangként hallunk, a halál után kívülről, a kozmikus ősképünkből beszél hozzánk, az életünk értékeléséhez vezet bennünket, miközben a mérce itt a szeretet. A halál közeledtének megtapasztalásában maga Krisztus jelenhet meg az ember kozmikus ősképének fényében, és a saját élet retrospektív áttekintéséhez vezethet, s ennek során a lelkiismeret ítéletet alkot.

Feltételezem, hogy ez a magasabb „Énünknek” a fénylénye, amely a beavatás útján a „nagy küszöbőrről” tükröződik. Ezen az őrön keresztül Uriel angyal szigorú tekintete irányul az emberre: megvizsgálja a felebarátunk iránti szeretetünket, és arra hív fel bennünket, hogy a hibáinkat erényekké alakítsuk át. Emögött a „nagy küszöbőr” mögött megjelenhet – Rudolf Steiner szerint – Krisztus. A héber „Uriel” szó jelentése: „Isten tüzes fénye”. A zsidó hagyományoknak megfelelően ő volt a mennydörgés és a földrengés angyala, ő volt az, aki lángpallossal kiűzte Ádámot és Évát a Paradicsomból.

A szociális térben való kommunikáció olyan helyzetekbe vezethet bennünket, amelyekben a lelkiismeretünk különleges szerepet játszik. Ilyen esetekben nagyon alaposan ellenőriznünk kell az indítékainkat, hogy valóban meg legyünk arról győződve, hogy szociális impulzusból kiindulva cselekedtünk. Akkor szeretettel fordulhatunk a többiek felé. Azokban a helyzetekben, melyeket „a szociális életben való beavatásnak” nevezek, a hétköznapi „Énünk” a doppelgängerével együtt fokozatosan elválik tőlünk, és mivel a magasabb „Én” által váltunk inspirálttá, azt tudjuk tenni, amit a szívünk súg.

A biográfia témájában való beszélgetés és a saját életünk eseményeibe való lelkiismeretes elmélyülés segítségével közeledhetünk a kozmikus ősképünk szférájához. Ez új erőt adhat nekünk az életben való továbbhaladáshoz Ezek a szituációk, még ha tudattalanul is, a magasabb „Énünkkel” való találkozáshoz vezethetnek bennünket, s ez a találkozás valójában a „nagy küszöbőrrel” való találkozást jelenti. Ilyen találkozások tudattalan szinten az alvás idején minden éjjel végbemennek, és pontosan ugyanígy a szellemi világban is a halált követő életben.

Ezek a találkozások a kozmikus ősképünkkel különböző szinteken és különböző intenzitással történnek, néha elmélkedés vagy meditáció idején, néha az emberek közti mély benyomást keltő találkozások idézik elő, vagy különleges esetekben a halál közelsége. Ugyancsak ez történik az alvás állapotában és a halál után. Bármilyen módon is történjen, rövidebb vagy hosszabb időre belépünk a szellemi világba, és a más emberekhez való viszonyunkat nézzük. Akkor új erőkkel tudunk visszatérni a fizikai világba.

Különösen a halál közeledte esetén, de az ősképünkkel való többi találkozás esetén való tapasztalatoknál is aktuális a következő:

  • a lelkiismeretünk megerősödik;
  • vigasztalást kapunk és új dolgok iránt lelkesedünk;
  • a szeretet parancsát akarjuk végrehajtani;
  • ismét élettel telinek érezzük magunkat az étertestünkben;
  • új tisztánlátást tudunk kifejleszteni, mely lehetővé teszi számunkra megismerni azt, hogy mit okozunk más embereknek és hogy mi segít kompenzálni a karmikus viszonyainkat.

Egy előadásban, melyet az észt szellemi kutató, Valentyin Tomberg tartott 1939. augusztusában Hollandiában, Rotterdamban egy antropozófiai konferencián, azt mondta, hogy ezt az öt erőt valóban nekünk adományozza Krisztus a Föld éteri szférájából. Ezek az ő kereszthalálának pozitív karmikus következményei, és ő azt akarja, hogy ezek az erők elérhetővé váljanak számunkra. Ezeknek az új erőknek a titka minden bizonyára abban áll, hogy az ember megtanulja az életét a lelkiismeret szemével vizsgálni. Ha így tekintünk magunkra, akkor Krisztus is ránk tekint, és a gyógyítás és szellemi átalakítás tetteit tudja számunkra végrehajtani.

Megmutattuk, hogy az önismeret, az embernek emberrel való mély kapcsolata, vagy a halálhoz való közeledés megtapasztalása bizonyos módon össze tud bennünket kapcsolni a ragyogó magasabb „Énnel”, ami a beavatás útján a „nagy küszöbőr” észlelésénél is megtörténik. Emlékezhetünk más szellemi megfigyelésekre is a „kis küszöbőrrel” való találkozásról, mely az alacsonyabb „Énünkről” ad számunkra képet, és megmutatja a karmikus doppelgängerünket. Ennek következtében a lényünknek mind az alacsonyabb, mind a magasabb része láthatóvá válik a maga polaritásában. Az emberek többsége az ilyen helyzetekben nem fordít kellő figyelmet arra, hogy minkét őrt észlelje, de a jövőben ez meg fog változni.

Az ezoterikus irodalomból ismert, hogy a mindannyiunkból áradó negatív erők tisztánlátó módon úgy észlelhetők, mint az adott személyiséget támadó démonok hordozói (doppelgänger). Aki a haragját másra irányítja, aki haragszik valakire, és eközben elveszíti a kontrollt önmaga felett, önmagát egy bizonyos démon által támadottnak látja, melyet a szabadjára engedett emóció táplál. Ezek a kontrollálatlan emóciók táplálékot jelentenek a doppelgängerünk számára. Mielőtt további lépéseket tehetnénk a megismerés ösvényén, meg kell tanulnunk a démonjainkat „sakkban tartani”, állandó veszély alatt tartani: sőt egyfajta toleranciát kell velük kapcsolatban tanulni, elismerni őket a lényünk részeként és megtanulni uralkodni felettük. Aki képes a gyengeségeket erénnyé alakítani, nem ad már táplálékot a gyengeségek mögött rejtőző doppelgängernek. A doppelgänger lépésről lépésre átalakítható, ott pedig, ahol ez nem lehetséges, meg kell kötözni.

Ennek a sárkány elleni harcnak a motívumát használta Matthias Grünewald festő az isenheimi oltár szárnyán, melyen Szent Antal démonok általi megkísértését ábrázolta. Az isenheimi kolostorban olyan pácienseknek nyújtottak segítséget, akik az un. „Szent Antal-tűz” betegségben szenvedtek, egy olyan szörnyű betegségben, mely akkor keletkezik, ha olyan rozskenyeret esznek, melyben mérgező anyagok jönnek létre. Ahogy Szent Antalt, úgy ezeket a betegeket is az ilyen démonok látványa gyötörte. Csak nemrég fedezték fel, hogy ezeket a látomásokat az ergotoxin nevű kémiai anyag idézte elő. Az ergotoxin hallucinációkat idéz elő, és 1938-ban ebből az anyagból nyerték az LSD-t (lizergsav). Ez a kábítószer láthatóvá teszi a doppelgängerünk egy részét.

Már régóta ismert, hogy a narkotikumok rejtélyesen hatnak az emberi észlelésre. A múltban a papok a tanítványoknak a beavatási útjukon néha kenderkivonatot adtak, hogy megszabadítsák a lelket az étertesttől és a fizikai testtől. A papok kontrollálták ezt a folyamatot, úgyhogy néhány tanítványnál ez a belső fejlődést szolgálta. Az, aki a mai korban narkotikumot fogyaszt, saját felelősségére kísérletezik.

Az antropozófiai nézetek szerint adekvát módon lehet leírni a narkotikumok testre és lélekre gyakorolt hatását, megmagyarázni az eközben fellépő élményeket. A narkotikumok használata kényszerített, erőltetett belépést idéz elő a szellemi világba és olyan élményeket tesz lehetővé, melyekhez a kábítószerfogyasztó nem rendelkezik sem természetes, sem tanulás során kapott tisztánlátással. A gondolkodás, érzés és akarat lelki erői különböző kábítószerek különös hatása alá esnek, míg az „Én” meg van fosztva a hatásától, és végül egyfajta anti-beavatás megy végbe, melynek során negatív erők kapnak hatalmat az ember lelke fölött.

A narkotikumok csak példák arra, ami gátolja a modern spiritualitás előrehaladását. Ide tartozik az is, hogy a XX. század végétől kezdve a számítógépesítés és a világháló varázsa érzéketlenné teszi a fiatalokat a más emberekkel és a szellemi világgal való kommunikációra. De már sokkal korábban, 1933-ban a nemzeti szocialisták durva hatalomátvétele során elsötétült a Föld éteri atmoszférája, a Második Világháború után pedig az anyagi jólét iránti törekvés akadályozta a szellemi tudat fejlődését. Itt azokkal a módszerekkel van dolgunk, melyeket használva a sötétség szellemei egészen a társadalmi viszonyokig hatnak abból a célból, hogy megakadályozzák a lelki erők helyes fejlődését és a szellem felébredését.

Ha a szellemi világból származó imaginációt és inspirációt az emberek tudata nem észleli, akkor az ellentétükbe fordulhatnak, Rudolf Steiner azt mondja, hogy az imaginációk fantomokká alakulnak, az inspirációk pedig állati, vadállati emóciókká, melyek a vérben akarják kiélni magukat. A XX. században azt kellett megtapasztalni, hogy az oroszországi szocialista forradalom, a nemzeti szocializmus és a modern világgazdaság következményeként a démonikus erők erősebbé váltak. Oroszországban természetes módon van jelen a szellemi világból érkező inspirációkra való, a természettől kapott nyitottság, és a szociális életben egy szenvedélyes törekvést tapasztalunk az igazságos társadalmi berendezkedéshez. A kommunizmus eltorzította ezt az álmot. Közép-Európában az antropozófia előkészítette a Krisztussal való találkozást az éteri világban, de ahelyett, hogy megragadta volna ezt az üzenetet, a német nép a hamis „Messiás” hatalma alá került. Amerikában különösen él az anyagi világhoz törekvő tudat, hogy hogyan csináljanak pénzt. De egyidejűleg, jobban mint a többi helyen, jelen vannak Amerikában a halálközeli élmények, melyek lehet, hogy mégiscsak a materialista gondolkodási mód megváltoztatásához vezetik az embereket, azzal a céllal, hogy új szellemi és morális tudatot érjenek el.

A jövő attól függ, hogy fejlesztünk-e olyan szellemi tudatot, mely magába foglalja azt a tapasztalatot, mely lehetséges a mai korban; a jövő attól függ, hogy akarjuk-e ezt a tapasztalatot alkalmazni a gyakorlati életben.

folyt köv.

Németről fordította: Alekszandr Gyemidov
Magyarra fordítja: Rákos Éva

A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Wanderer_Above_the_Sea_of_Fog#/media/File:Caspar_David_Friedrich_-_Wanderer_above_the_Sea_of_Fog.jpeg

Az orosz nyelvű szöveg forrása

Az eddig lefordított rész pdf-formátumban