GA186 – Dornach, 1918. december 14.
Tartalom: A valóság logikája – a gondolkodás logikája. Szellemtudományos gondolkodás szükséges a társadalmi élet kérdéseinek megoldásához. Bergyajev esszéje. Életvalóság – logikai valóság. Az ahrimáni szellem hatásai. Rabszolgaság – jobbágyság. A munkaerő mint áru. Marx, Haeckel.
Ma szeretnék áttekintést adni azokról az alapvető kérdésekről, amelyek vizsgálatát már régóta feladatunknak tartjuk. Ha elgondolkodunk azon, hogy az itt értett szellemtudomány hogyan tudja ezeket a kérdéseket, az életnek ezeket a kérdéseit megfontolni és megválaszolni, akkor először is jóhiszeműen kell kezelnünk, valóban fel kell fognunk egy napon, hogy ez a szellemtudomány, és vele együtt a mi időnk, sőt a jövő is, más követelményeket támasztanak az elképzelések természetével, az emberi gondolkodás természetével szemben, mint a gondolkodásnak a meggyökeresedett szokásai, és különösen azok a gondolkodási szokások, amelyek a tudomány szférájában és annak népszerűsítése terén alakultak ki, kezdve a közelmúlttól egészen napjainkig. Hiszen tudják, hogy mindaz, amit a szellemtudomány bármely területen, de különösen a szociális területen közöl, szellemi kutatás eredménye, amelyet nem egyszerűen racionális, nem egyszerűen absztrakt úton nyer, hanem a szellemi valóságból. Ezeknek a vizsgálatoknak a megértése, mint tudják, hétköznapi, egészséges emberi gondolkodással lehetséges, de hozzájuk eljutni csak akkor lehet, ha a hétköznapi tudatból, valamint a természettudományos vizsgálatok racionális, absztrakt gondolkodásából az imaginatív, inspiratív és intuitív tudatosságba emelkednek. Ami az imagináció, inspiráció, intuíció útján lép elő, érthető fogalmakban, ideákban fogalmazódik meg, és ez képezi az antropozófiai irányultságú kutatás tartalmát.
Igaz azonban, hogy az igazság keresése során szükségessé válik, hogy a most általánosan elfogadott felfogásoktól eltérő felfogásokhoz szokjunk hozzá, ezért is olyan nehéz sok kortársunknak megtalálni a szükséges átmenetet a megszokott, most használt gondolkodásból az antropozófiai szellemtudományba. Ma könnyen megkérdezik: „Be lehet-e ezt bizonyítani?”. A kérdés kétségtelenül jogos. De a valóság felől kell megközelíteni. Ha ebben az esetben azt kérdezik: lehet-e valamilyen szempontból bizonyítani azt, amit a szellemi kutató javasol, szokásos, hétköznapi fogalmakkal, amelyeket az ember élete során a nevelés által megtanult – akkor egyszerű félreértéssel állunk szemben; mert a szellemtudományos kutatás eredménye a valóságból származik.
Egy egyszerű, egészen triviális összehasonlítás segítségével szeretném elmagyarázni, hogy a hétköznapi, teljesen absztrakciókban történő gondolkodás számára hogyan jelentkezhet itt félreértés. Ismeretes, hogy ez egyik gondolatból kell következnie a másiknak, és amikor nem ez történik, akkor lehetségesnek tartják, hogy hiba következik be, még akkor is, ha a valóság szerint a dolog igaz. A valódi sorrendiség nem esik egybe a gondolatok sorrendiségével, a valóság logikája valami más, mint a gondolkodás logikája. Mivel a mai időben a metafizikai jogi gondolkodás tölti be mindenkinek a fejét, a hagyományos logikai gondolkodásról azt gondolják, hogy bármit képes átfogni. De nem így van. Tudják, ha van egy kocka, amelynek minden oldala, mondjuk, harminc centiméter hosszú, és valaki azt mondja, hogy a kocka másfél méterrel a padló felett van ebben a teremben – akkor a szokásos logikai gondolkodással, anélkül hogy a teremben lennének, azt mondhatják, hogy a kockának valamin állnia kell. Kell lennie egy megfelelő magasságú asztalnak, mert a kocka nem tud a levegőben repülni. Erre a következtetésre kell jutniuk, anélkül is, hogy a teremben lennének, és anélkül, hogy bármit is tudnának róla.
De képzeljük el: van egy labda a kockán. És ezt nem lehet gondolkodással kideríteni, hanem látni kell. De ez felel meg a valóságnak. A valóságot tehát lények, dolgok szövik át, amelyeknek természetesen saját logikájuk van, de ez a logika nem esik egybe a gondolkodás szokásos logikájával. A megfigyelés logikája eltér a gondolkodás szokásos logikájától.
Ebből következik, hogy a kényelmes, úgynevezett logikai következtetések, amelyekhez a modern gondolkodás annyira hozzászokott, nem elegendőek egyetlen bizonyítékként; egy egész sor dologgal nem lehet eligazodni a segítségükkel. Azon a területen, amelyről itt több mint egy hete beszélek, az emberi társadalom szociális szerkezetének területén, sok követelmény közvetlenül azokból az előfeltételekből fakad, amelyekről a társadalom hármas tagozódásával kapcsolatban beszéltem, ami a jövő szempontjából feltétlenül szükséges. Vegyünk példaként egy bizonyos egészen konkrét adórendszert. Ezt az adórendszert a megfigyelés logikájával is vizsgálhatjuk. A gondolkodási logika segítségével önmagában nem lehet eligazodni. Ezt az adórendszert vizsgálhatjuk a megfigyelési logika segítségével is. Itt pusztán a gondolkodási logika segítségével nem lehet eligazodni. Ebből következik, hogy szükség van arra, hogy meghallgassuk azokat, akik tudnak valamit ezekről a dolgokról; mert ha egy kérdés felmerül, egy egészséges emberi elme, figyelembe véve annak minden oldalát, képes megoldani azt. Az egészséges emberi gondolkodás, kedves barátaim, mindig elegendő; segítségével mindig ellenőrizhető, amit a szellemi kutató mondott. Azonban az egészséges emberi értelem valami más, mint a gondolkodás logikája, mint a mai természettudományos gondolkodás. Ebből láthatják, hogy a szellemtudomány nem lehet hatással az emberre csak azért, mert bizonyos mennyiségű fogalomra tett szert, és ugyanakkor azt hiszi, hogy ezeket a fogalmakat ugyanúgy tudja használni, mint azokat, amelyeket a modern tudomány stb. közölt vele. Ez teljesen lehetetlen. És ha azt hiszik, hogy ez nem így van, akkor nagyot tévednek. A szellemtudománnyal való foglalkozás azt jelenti, hogy az ember egész gondolkodásmódja, a világ szemlélésének egész módja más lesz, mint a múltban, hogy az ember megtanulja nemcsak alapvetően, hanem másképp is megérteni a világot. Ezt kell mindenekelőtt szem előtt tartani, ha be akarnak hatolni a szellemtudományba. Folyamatosan meg kell kérdezniük maguktól: „Megtanulok-e másképp tekinteni a világra, annak köszönhetően, hogy felveszem a szellemtudományt – nem a tisztánlátást, hanem a szellemtudományt –, megtanulom-e másképp nézni a világot, mint ahogyan eddig tettem?”
Természetesen, ha valaki a szellemtudományt a tanulmányi segédeszközök bizonyos összegének tekinti, akkor az ilyen ember sokat tudhat; de ha továbbra is úgy gondolkodik, mint korábban, akkor nem vette fel a szellemtudományt. A szellemtudományt csak akkor veszi fel, ha bizonyos tekintetben megváltoztatja gondolkodásának módját, típusát, szerkezetét, ha bizonyos tekintetben más emberré válik, mint korábban volt. Ez a szellemtudomány segítségével elsajátított képzetek ereje, hatalma révén valósul meg.
Ami a szociális gondolkodást illeti, különösen szükséges, hogy ezt a kizárólag a szellemtudomány által felállított követelményt az emberek megértsék, mert amire tegnap felhívtam a figyelmet, az általában csak ebben a fényben érthető meg. Tegnap elmondtam, hogy a politikai gazdaságtan tanárai, akik ma politikai gazdaságtani fogalmakat tanítanak az embereknek, valójában teljesen tehetetlenek a valósággal szemben. De miért is tehetetlenek? Azért, mert nem képesek felfogni bármit is abból, ami a természettudományos gondolkodásmódon túlmutat, és meg sem engednek maguknak olyan gondolatokat, amelyek túlléphetnének e gondolkodásmód határain. Csak ha megszokják, hogy a szociális életet másképp fogják fel, mint ahogyan az a csak természettudományosan képzett gondolkodással érhető el, akkor lesznek képesek arra, hogy gyümölcsöző, megvalósítható és hasznos szociális ideákat találjanak.
Korábban felhívtam a figyelmüket egy olyan dologra, amely bár okozhat némi megdöbbenést, mégis mélyen át kell gondolni. Akkor azt mondtam, hogy bizonyos fogalmakból vagy akár egy világnézetből logikai következményeket levezetni, amire az emberek annyira hajlamosak, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ugyanazt kapjuk, mint ami az életnek megfelelően következik ebből a világnézetből. Ezt úgy értem, hogy valakinek van egy bizonyos mennyiségű fogalma, vagy akár egy egész világnézete. Ezt a világképet pusztán fogalmilag tartaná a tekintete előtt, majd esetleg levonna belőle néhány következtetést, amelyeket joggal tartana logikailag következetesnek, logikailag szükségszerűnek ebből a világképből következően. De mégsem mondhatjuk, hogy ezek a következtetések feltétlenül igazak, hiszen az élet ebből az esetből egészen más következtetéseket vonhat le.
Mit jelent az, hogy az élet más következtetéseket von le? Képzeljük el egy pillanatra, hogy kialakítottunk egy olyan világnézetet, amely számunkra teljesen idealisztikusnak tűnik. Teljes megalapozottsággal mondjuk, hogy ez a világnézet idealisztikusnak tűnik. Csodálatos idealisztikus elképzeléseik, csodálatos idealisztikus ideáik vannak. Előfordulhat, hogy ezt a világnézetet alakítják ki a fiukban, vagy hagyják, hogy egy bizonyos életkorban teljes mértékben kifejtse hatását a tanítványaikra. Önmaguk valószínűleg csak logikus következményeket engednek meg a világnézetükből. De merüljenek el a másik lélekben, kövessék az életet azon a szakadékon át, ahol az egyik emberről a másikra átlép, és akkor valami olyan jelenik meg önök előtt, amit csak a szellemtudomány segítségével lehet megmagyarázni. A világnézetük az önök számára idealisztikusnak tűnik, és teljes joggal hiszik, hogy mindannak, ami abból logikusan következik, szintén idealisztikusnak, szépségesnek és fenségesnek kell lennie. Mindezt megbízhatóan megtanítják a fiuknak vagy lányuknak, vagy tanítványaiknak, és ők felnőve fenegyerekké vagy egyszerűen csirkefogókká válnak. Az idealista életszemléletükből az életben egyszerűen aljasság következhet.
Ez persze szélsőséges eset, de bekövetkezhet, és érthetővé kell tennie az önök számára azt a gondolatot, hogy az élet olyan következményekkel járhat, amelyeket nem lehet pusztán gondolkodás útján levezetni. Ezért áll a modern ember oly rettenetesen távol a valóságtól, hogy nem látja az ilyen dolgokat, mert nem akarja a tudatába felemelni mindazt, ami a múltban ösztönösen jött létre. A múlt ösztönei egy közvetlen érzést idéztek elő: itt vagy ott ez vagy az történt. Az ösztönök nem feltételezik a gondolkodás logikájának meglétét. Az ösztönök logikusan hatnak, a gondolkodás pedig később szerez erről tudomást. Manapság azonban az ember egyfajta bizonytalanságba esik, és ez a bizonytalanság a tudati lélek korában természetesen egyre nagyobb lesz, ha nem jön létre az az ellensúly, hogy az ember tudatosan is észlelje a valóság logikáját. Abban a pillanatban észlelik azt, amikor figyelembe veszik az érzéki valóság mögött álló szellemet a maga lényében és valós folyamataiban.
Egy gyakorlati esetről szeretnék beszámolni, amely illusztrálja azt, amit elméletben felvázoltam. De eközben valami mást is illusztrál. Ez a példa megmutatja, hogy néha mennyire téves útra lehet kerülni, csak a külső szimptómákat követve. Az e heti előadásokban a történelmi szimptomatológiáról beszéltem. Általánosságban elmondható, hogy a szimptomatológia olyasvalami, amire az emberek örömmel hajlandóak, amikor a külsőtől, a jelenségektől a valóság felé akarnak elmozdulni.
Az orosz író és filozófus Bergyajev [*Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev (1874-1948.)] nemrég írt egy nagyon érdekes cikket az orosz nép filozófiai fejlődéséről a XIX. század közepétől napjainkig. Két figyelemre méltó dolog van ebben a Bergyajev-cikkben. Az egyik az, hogy az a különös előítélet, amelyből a szerző kiindul, azt mutatja, hogy fogalma sincs arról az egyetlen, általunk jól ismert igazságról, arról az igazságról, hogy az orosz Kelet az Atlantisz utáni hatodik korszakra, a Szellemén fejlődésének korszakára készül, egy teljesen új elemre, amely most embrionális állapotban van. Mivel Bergyajev erről semmit sem tud, egy ponton ítélete teljesen hamisnak bizonyul. Meglepőnek találja azt a tényt – és ezt orosz filozófusként tudnia kellene –, hogy Oroszországban, ellentétben a civilizált nyugati világgal, amikor filozófiáról van szó, teljesen helytelen értelmet tulajdonítanak annak, amit nyugaton igazságnak neveznek. Egyrészt nagy az érdeklődés a nyugati filozófia iránt, másrészt azonban ennek a nyugati filozófiának az értelmét nem értik, mivel az az „igazságra” törekszik; Oroszországban a filozófiai igazságot csak annyiban fogadják el, amennyiben az életet szolgálja, mivel az az élet közvetlen megértéséhez szükséges. Egy szocialista például annyiban érdeklődik a filozófia iránt, amennyiben azt reméli, hogy ez vagy az a filozófia igazolni tudja a szocializmusát. Ugyanígy egy ortodox teológus másképp érdeklődik a filozófia iránt, mint egy nyugati teológus – nem azért, mert a filozófia igazságot tartalmaz, hanem azért, mert alapot, igazolást adhat neki ortodox hitéhez és hasonlók. Bergyajev ebben látja a modern orosz néplélek nagy hibáját. Azt mondja, hogy Nyugaton messze előrébb jártak azok az emberek, akik úgy gondolták, hogy az igazságnak nem kell az életet számításba vennie, hanem az igazság az igazság, és legyen ilyen, és az élet vegye számításba az igazságot. Ehhez még valami figyelemre méltó dolgot tesz hozzá, ami persze nem a modern ember számára figyelemre méltó, aki ezt természetesnek veszi, hanem a szellemtudomány szempontjából kiemelkedően figyelemre méltó. Azt mondja, hogy az orosz szocialistának nincs joga a „polgári tudomány”, a „burzsoá tudomány” kifejezést használni, mert a burzsoá tudomány az igazságot tartalmazza; hiszen végül is az dolgozta ki az igazság fogalmát; és az megcáfolhatatlan igazság. Ezért az orosz néplélek téved, amikor azt hiszi, hogy ez az igazság is megcáfolható.
Bergyajev ezt a nézetet nemcsak az egész professzori világgal osztja, hanem a professzori világ összes hívével is, akik közé tartozik például az egész nyugat- és közép-európai burzsoázia, természetesen a nemesség, stb. Bergyajev épp azt nem érti, hogy az orosz néplélek mélyén érlelődő mag éppen embrionális állapota miatt nyilvánul meg oly lázadóan és karikatúraszerűen. Az igazság felismerése az élet szempontjából jelenleg nem jogos, de ebben van a jövőbeli megértés csírája. A jövőben mindez a helyén fog állni. Amikor ugyanis kifejlődik az, ami most csíraként készül: az emberi fejlődés Szellemén felé való irányultsága, akkor az, amit most igazságnak nevezünk, egészen más alakot fog ölteni. És ma ennek néhány jellemzőjét fogom bemutatni önöknek. Ez az igazság például azt fogja sugallni az emberi elmének – ezt most egyáltalán nem látjuk –, hogy a tények logikája, a valóság logikája, a megfigyelés logikája egészen más, mint a szokásos fogalmi logika. Ez az első dolog, amit Bergyajevben kivételesen figyelemre méltónak láthatnak, mert itt van előttünk a bizonyíték, hogy ez az író mennyire nincs elmerülve korunk fejlődésének igazi értelmébe, amit éppen a népe közegében különösen jól megragadhatott volna; de az előítéletek megakadályozzák.
A második egészen más irányba mutat. Bergyajev nagy elégedetlenséggel figyeli a bolsevizmus fellépését – ez cikkének jelentéséből is kitűnik. Nos, itt az egyik szimpatizálhat vele, a másik nem, attól függően, hogy bolsevik-e vagy sem; ebbe most nem akarok belemenni. Tényeket akarok bemutatni, nem kritizálni. És ami itt különösen fontos, az a következő. Míg a 60-as években – így látja Bergyajev a filozófiai igazságot az élettől függőként vizsgálva –, mivel ezekben az években a materializmus bejutott Oroszországba, és hittek a materializmusban, az élet számára hasznosnak találták, addig a 70-es években hittek például Auguste Comteau pozitivizmusában. Aztán más nézetek, például Nietzsche nézetei is eljutottak Oroszországba; az értelmiséghez tartozó emberek követőik lettek. Bergyajev ezután felteszi a kérdést: milyen filozófia talált helyet az értelmiséghez tartozó bolsevikoknál? És amikor ezt a filozófiát megnevezi, teljesen képtelen megérteni, hogy ez a különös filozófia hogyan járhatott ugyanazon az úton, mint a bolsevikok. Bergyajev számára érthetetlen furcsaság: hogyan tekinthetik a bolsevikok Avenarius és Mach [*Richard Avenarius (1843-1896), Ernst Mach (1838-1916)] filozófiai tanításait a sajátjuknak. Ha magának Avenariusnak és Machnak azt mondták volna, hogy az ő filozófiájukra helyeznek hangsúlyt az olyan emberek, mint a bolsevikok, még jobban megdöbbentek volna, mint Bergyajev. Triviális módon kifejezve, falra másznának, ha történetesen tudnák, hogy ők lesznek a bolsevikok hivatalos filozófusai. Képzeljék el a bátor polgár Avenariust, aki úgy vélte, hogy csakis tiszta fogalmakkal operál, aki természetesnek vette, hogy őt csakis úgymond a tisztességes kabátos emberek érthetik meg, akik soha senkit nem sértettek meg a bolsevikok módján, egyszóval tökéletesen tisztességes emberek, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években „tisztességes embereknek” számítottak. Avenarius úgy vélte, hogy filozófiája csak az ilyen emberek körében találhat követőkre. Valóban, Avenarius e filozófiájának tartalmával való első megismerkedés után érthetetlennek tűnik az a tény, hogy Avenarius a bolsevikok hivatalos filozófusa lett. Mert mit gondol Avenarius? Azt mondja, hogy az emberek azzal az előítélettel élnek, hogy belül, a fejben, vagy a lélekben vagy valahol máshol szubjektív elképzelések, észlelések vannak, kívül pedig tárgyak. De ez nem igaz. Ha egyedül lennék az egész világon, egyáltalán nem tudnék különbséget tenni az objektum és a szubjektum között. Csak azért teszek különbséget köztünk, mert vannak körülöttem más emberek is. Ha csak egy asztalt látnék, soha nem jutnék arra a gondolatra – véli Avenarius –, hogy az asztal kívül, a térben létezik, és annak tükröződése az agyamban, hanem lenne az asztal, és nem látnám a különbséget a szubjektum és az objektum között. Csak akkor különböztetem meg azokat, amikor az asztalt valaki mással együtt látom, és ezt mondom magamnak: „Ő látja az asztalt, – és a fejemben nemcsak az asztalról, hanem erről a személyről is van egy észlelés. És rájövök, hogy ő is érzi, amit én érzek.”
Így az ilyen tisztán elméleti elmélkedéseken belül – nem fogom mindent kifejteni, mert félek, hogy untatom önöket – az ilyen elméleti-kognitív, tisztán absztrakt elmélkedéseken belül mozog Avenarius.
1876-ban írt egy kis könyvet „A filozófia, mint a világról való gondolkodás a legkisebb energiaráfordítás elve szerint” címmel, amelyben az általam ismertetett premisszák alapján bemutatja, hogy emberi fogalmainknak egyáltalán nincs értékük a valóság számára, hanem azért alkotjuk őket, hogy a világot gazdaságosabban tartsuk össze. Például az „oroszlán” fogalma vagy a természeti törvényt kifejező fogalom, nem valami érvényes, nem jelez Avenarius szerint semmi érvényeset, de a lényeg itt az, hogy nem lenne gazdaságos számomra, miután öt, hat vagy tizenhárom oroszlánt láttam életemben, mindegyiket elképzelni. Ezért a gazdaságosság céljából egyetlen oroszlán-fogalmat alkotok, amely egyesíti mind a tizenhárom oroszlánt. A fogalmak bármilyen kialakulása csak belső, szubjektív gazdaságosság.
Hasonló nézeteket vall Mach is. Már meséltem róla, hogy egyszer, amikor fáradt volt, beszállt egy omnibuszba, amelyben a bejárattal szemben egy tükör lógott. Bement, és meglátta, hogy a másik oldalról az omnibuszba egy másik férfi is beszállt. Ezt a férfit rendkívül unszimpatikusnak találta, és azt mondta magának: „Milyen ellenszenves kinézete van ennek a tanárnak!” Aztán észrevette, hogy tükör van előtte, és saját magát látja benne. Ez az eset megmutatja, hogy ez emberek mennyire kevés figyelmet fordítanak önmagukra, még a saját külsejükkel kapcsolatban is, mennyire kevéssé foglalkoznak önismerettel. Mach egy másik esetről is beszámolt, amikor egy tükrös vitrin mellett haladt el. Ebben ismét önmagával találkozott, és felbőszítette az a valamiféle annyira gyűlöletesen kinéző tanár. Ez a Mach sokak körében népszerű, és ugyanazt a nézetet vallja, mint Avenarius. Azt mondja, hogy nincsenek sem szubjektív képzetek sem objektív dolgok, hanem csak az érzékelések tartalma létezik. Önmagam számára én is érzékelések tartalma vagyok. Az asztal érzékelések tartalma, minden csak az érzékelések tartalma. A fogalmak, melyeket az ember alkot, csak a gazdaságosság eszközei. 1881-ben vagy 1880-ban volt alkalmam részt venni a Bécsi Tudományos Akadémia ülésén, ahol Mach előadást tartott a gondolkodás gazdaságosságáról, „Gondolkodás a legkisebb energiaráfordítás elve alapján” címmel. Meg kell mondanom, hogy húszas évei elején járó fiatalemberként ez a jelentés szörnyű benyomást tett rám. Hallgattam őt, és világossá vált számomra, hogy vannak olyan radikalizmussal rendelkező emberek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a gondolkodás útján az érzékfeletti első hirdetése, első kinyilatkoztatása lép be az emberi lélekbe; olyan határozottan utasítják el a fogalmakat, hogy azokra mindössze az emberi lélek gazdaságosságra irányuló tevékenységének eredményeként tekintenek. És mindez Machnál és Avenariusnál – helyesen értsenek engem – a tökéletesen tisztességes gondolkodás határain belül mozog.
Nem lesz hibás a következtetés: mind az említett urak, mind pedig minden követőjük jó, polgári gondolkodású ember, akik mindegyike mind a gyakorlati-radikális, mind a forradalmi gondolattól olyan távol áll, amennyire csak lehet. És tessék, ők válnak a bolsevizmus hivatalos filozófusaivá! Ez egyszerűen érthetetlen! Ha elolvassák Avenarius könyvecskéjét az erők gazdaságosságáról, lehet, hogy még érdekesnek is, nagyon kedvesen megírtnak találják. De ha elkezdik a „Tiszta gyakorlat kritikáját” olvasni, akkor valószínűleg nagyon hamar unalmasnak találják, és félreteszik. Teljesen professzori stílusban íródott, és egyetlen ponton sem lehet bolsevista szellemű következtetéseket levonni belőle. A gyakorlatias világnézetnek a legcsekélyebb nyoma sincs benne, a radikalizmusnak a legcsekélyebb nyoma sincs benne.
De tudom, hogy azok az emberek, akik hajlamosak a tüneteket összetéveszteni a valósággal, vitatkozhatnak velem. Néhány megrögzött pozitivista azt mondhatná, hogy mindez tökéletesen egyszerűen megmagyarázható. A bolsevikok között az összes értelmiségi Zürichből származik. Zürichben tanított Avenarius, és tanítványai között voltak olyanok, akik értelmiségiként a bolsevik szférában tevékenykedtek. Ezen kívül Mach tanítványa volt továbbá a fiatal magánorvos Adler, aki később Ausztriában merényletet követett el Stürgkh ellen. Zürichben, amikor Avenarius ott tanított, sok Lenin-rajongó volt, és talán maga Lenin is sokat vett fel közvetlenül tőle.
De mindez nem több, mint véletlen egybeesés. Tudom, hogy a nehézkes, esetlen pozitivisták mindent meg tudnak így magyarázni, ez magától értetődik. De nemrég adtam egy példát arra, hogy egy olyan teljesen költői személyiség, mint Robert Hamerling, hogyan vezethető le abból az esetből, amikor a derék Kaltenbrunner rektor elhagyta Hamerling pályázatát egy budapesti tanári állásra, és ennek következtében valaki más kapta meg az állást. Ha Kaltenbrunner nem veszíti el ezt a kérvényt, Hamerling a 60-as években gimnáziumi tanár lett volna Budapesten, és nem került volna Triesztbe. És ha elképzeljük mindazt, amivé Hamerling az adriai Triesztben töltött tíz év alatt vált, akkor Hamerling egész költői élete ennek az esetnek az eredményeképpen tárul elénk. A felszínen persze a grazi gimnázium derék rektora, Kaltenbrunner, miután elvesztette a kérvényét, ürügyet adott Hamerlingnek, hogy Triesztbe utazzon. Az ilyen dolgokat azonban nem a valóságnak kell tekinteni, hanem annak szimptómáinak, amit belsőleg fejeznek ki.
És az, ami Bergyajevet annyira megdöbbentette, mégpedig hogy a bolsevikok a bátor polgári filozófusokat, Avenariust és Machot választották bálványaiknak, visszavezet bennünket előadásunk elejére, ahol azt mondtam, hogy az élet realitása, a megfigyelhető valóság egészen más, mint a logikai valóság. Természetesen magából Avenariusból és Machból nem következett, hogy a bolsevikok hivatalos filozófusaivá válhatnak. Ugyanígy minden következtetés, amit logikusan le lehet vonni ebből az esetből, csupán külső tünet. A valósághoz csak az ebből a valóságból eredő kutatással lehet eljutni. A valóságban szellemi lények hatnak.
És itt sok mindent elmondhatnék, ami világossá tenné a szükségszerűséget, amellyel az olyan filozófiák, mint amilyeneket Avenarius és Mach fejlesztett ki, következetesen, az életnek megfelelően, a modern idők legradikálisabb szocializmusához vezetnek. Mert a lét kulisszái mögött ott vannak azok a szellemek, akik Avenarius vagy Mach filozófiáját cseppenként vezetik be az emberi tudatba, és az emberi tudatba csepegtetve például a bolsevizmushoz vezet. Logikailag nem lehet az egyiket a másikból levezetni. De a valóság képes erre. Arra kérném önöket, hogy ezt mélyen véssék a szívükbe, hogy legyen önökben valami abból, amit újra és újra hangsúlyozok. Ma arra van szükség, hogy az emberek egy napon megtalálják az átmenetet a szokásos logikai sekélyességből, amelyről manapság nem szabad azt gondolni, hogy képes betekintést nyújtani a valóságba, az igazi valóságba. Jó, ha látjuk a tüneteket, ismerjük az értéküket, akkor komolyabban lehet a valósághoz eljutni.
Itt sok mindent elmondhatnék, amire egy másik, aki nem vesz tudomást a szellemtudományról, még csak nem is figyelne, mindent csak egy frázisnak, egy másodrendű gondolatnak tartana. Látják, Mach pozitivista, de radikális pozitivista, arra a következtetésre jut, hogy minden – érzékelés. A tanítás – amelyről a fiatal Adler, a zürichi magándoktor is olvasott tanulmányokat –, amely olyan sokat jelentett neki is, Machnak és Avenariusnak is, ez a tanítás azt állította, hogy minden érzékelés, és nincs jogunk elválasztani a fizikai és a pszichikai dolgokat. Az asztal ugyanabban az értelemben van fizikailag-pszichikailag, mint a fizikai-pszichikairól való képzetem, a fogalmak pedig egyszerűen a gazdaságosság kedvéért vannak.
De Machnál valami figyelemre méltó dologgal találkozunk. Néha ösztönösen visszahőköl saját világnézetétől, ettől a radikalista, pozitivista világnézettől. És visszahőkölve aztán azt mondja: „Igen, amikor felfogom az Új Korszak minden vívmányát, nincs értelme azt mondani, hogy van még valami az érzékelésemen kívül, vagy hogy különbséget kellene tennem a fizikai és a pszichikai között. Ugyanakkor mégis, amikor meglátom az asztalt, újra és újra késztetést érzek arra, hogy ne csak az érzésről beszéljek, hanem higgyem el, hogy van még valami fizikai is odakint. És megint, amikor van egy képzetem, egy észlelésem, egy érzésem, akkor nem csak érzékelem, hogy mi történik, a jelenséget, hanem hiszem – bár tudom, hogy az általam alkotott tanítás szerint ez teljesen jogtalan – hogy belül van a lélek, kívül pedig az objektum. Valami arra késztet engem, hogy különbséget tegyek. De mi is ez? – Mach így folytatja: – Valahogy oda jutok, hogy hirtelen be kell vallanom: van valami lelki belül, kívül pedig valami nem-lelki? Mert tudom, hogy itt nincs semmilyen különbség. És mégis valami arra késztet, hogy másképp gondolkodjak, mint ahogy azt a tudományom feltételezi” – ezt mondja Mach néha magának, amikor visszahőköl a dolgoktól, és ez áll a könyveiben is. Még a következő megállapítást is teszi: „Néha a körülmények olyanok, hogy az ember elgondolkodik, vajon nem valami gonosz szellem vezeti-e az embert egy ördögi kör mentén? – És ezt válaszolja: „Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez így van.
Tudom, hogy hányan mennek el e hely mellett csak úgy, pusztán egy frázisnak tartva. De ez a hely szimptomatikus. Itt a lélek válla mögött a dolog tényszerű oldalába pillanthatunk. Egy ahrimáni szellem az, ami az embereket egy ördögi körbe tereli, hogy úgy kezdjenek el gondolkodni, mint Avenarius és Mach. Ugyanaz az ahrimáni szellem az, amelyik a gondolkodás bolsevista alakjában hat. Ezért nem meglepő, hogy a valóság logikája eredményként ide jut. És világossá válik az önök számára, hogy az élet jelenségeibe való mélyebb behatolással mélyebben megértik magát az életet is. Korunk és a közeljövő szociális problémái szempontjából ez valóban nem lényegtelen. Hiszen olyan következtetések merülnek fel, amelyek nem esnek egybe azzal, amire Wagner, Spencer, John Stuart Mill [*Adolph Wagner (1835-1917), politikai közgazdász. Herbert Spencer (1820-1903), angol filozófus, John Stuart Mill (1806- 1873), angol filozófus] vagy bárki más eljut, hiszen a szociális szférában a valósággal, a valóság logikájával összhangban lévő következtetéseket kell levonni. És a legrosszabb az, hogy a kortárs agitációs törekvésekben és abban, ami ezekből az agitációs törekvésekből fakad, a szokásos logikai következtetések, illúziók élnek; ezek a törekvések a valóságban illúziókká válnak. Ezért szeretnék két példát mondani. Az egyiket már jól ismerik, és csak ebben az összefüggésben lesz érdekes az önök számára.
A marxistán színezett szocialisták – és mint már sokszor mondtam, szinte az egész modern proletariátus ilyen – Marx hatására azt mondják, hogy a gazdaság, a gazdasági antagonizmus, a gazdasági antagonizmusból eredő osztályellentét az, ami az igazi valóságot alkotja; minden más ideológiai felépítmény. Minden, amit az ember gondol, ír, alkot, minden, amit az államról, az életről és minden másról gondol, mindez annak az eredménye, hogy milyen módon áll a gazdasági élet szférájában. Emiatt – ezt mondják a modern proletárok – az új rend bevezetésekor nincs szükségünk általános nemzetgyűlésre, mert a kispolgárság ismét be fog lépni abba, és a gazdasági életben elfoglalt burzsoá helyzete által előidézett pozíciókból fog megszólalni. Erre nekünk nincs szükségünk. Olyan emberekre van szükségünk, akik azt mondják, ami egy proletár fejében születhet, mert az ilyen embereknek kell átalakítaniuk ma a világot. Egyáltalán nincs szükségünk gyűlésre, elegendő néhány proletár, akik már fent vannak, hogy meg lehessen valósítani a diktatúrát, hiszen ők proletár világszemléletűek, és ezért helyesen gondolkodnak. Mint Lenin és Trockij Oroszországban, úgy Karl Liebknecht is Berlinben [*Karl Liebknecht a szocialisták vezetője. Az un. Spartacus-felkelés során a kormánycsapatok megölték Berlinben, 1919 januárjában] elvetik a nemzetgyűlést. Ez utóbbi ezt mondja: „Ez nem lehet más, mint a régi állami fecsegőbanda új kiadása” – a német parlamentet értve ez alatt.
De mi is az alapja mindennek? Az alap az, ami miatt engem tizenhat évvel ezelőtt – erről már beszéltem önöknek, amikor a „Szabadság filozófiájának” történetét kifejtettem – egy berlini szocialista munkásiskolából kiszorítottak. Ebben az iskolában többek között természettudományos kérdéseket fejtettem ki, beszédfejlesztő gyakorlatokat tartottam, és történelmet is tanítottam. Úgy tanítottam, ahogyan azt szükségesnek tartottam ahhoz, hogy objektív legyen. A tanítványaim számára ez teljesen elfogadható volt. És ha nem lettek volna azok a mesterséges akadályok, amelyek a tanításom végéhez vezettek, az jó gyümölcsöt teremhetett volna. De jöttek a szociáldemokrata vezetők, és rájöttek, hogy nem a marxizmust vagy a marxista történelemfelfogást fejtegetem, hanem – furcsa módon! – egyenest bakugrást teszek, – amiről most akarok mesélni –, de a tanítványaim, a munkások nagyon jól értenek engem. Elmondtam például, hogy az egyszerű történészek képtelenek megérteni a hét római király történetét; egyesek még mítosznak is tartják, mert Livius szerint ez a hét király egymást követve először egyfajta felemelkedést alkot, egészen Ancus Martiusig, a negyedik királyig, majd leereszkedik, és a hetedik király, Tarquinius Superbus (a Büszke) alatt teljes hanyatlásban végződik. És elmagyaráztam az embereknek, hogy itt Róma fejlődésének egy régebbi, a köztársaság előtti korszakáról van szó, hogy a köztársasághoz vezető fordulópont éppen abban állt, hogy az ősi atavisztikus szellemi szabályszerűségek egyfajta népi káoszba mentek át, míg korábban, például az egyiptomi fáraók alatt, a szellemtudomány segítségével vizsgált igazságok szolgáltak az államrendszer alapjául. Az a történet pedig, hogy Numa Pompilius megtermékenyítette Egeria folyónimfát, és így kezdődött minden, nem alaptalan. Aztán arról beszéltem, hogyan kaptak az emberek inspirációkat, mielőtt bármilyen parancsot adtak volna, így az alattvalók nem úgy követték az uralkodójukat, mint a későbbi időkben, hanem a szellemi világból kapott törvényeknek engedelmeskedtek. Innen ered az a ritmus, amellyel az egyiptomi fáraók és a római királyok, Romulus, Numa Pompilius és így tovább, egészen Tarquinius Superbusig, egymást követik.
Ha most egy bizonyos szempontból megvizsgálják a „Teozófia” c. könyvemben lefektetett hét alapelvet, akkor Róma hét királyának sorában nem találnak mást, mint ezeket az alapelveket. Mindezekre a dolgokra most csak rámutatni tudok; itt önök között elég, ha csak rámutatok ezekre a dolgokra, de önmagukban, megfelelő köntösben, tökéletesen objektív igazságok, míg a maguk sajátosságában bizonyosan nem érthetők meg a közönséges materialista gondolkodású történészek számára. Ezért a hét római király a jelenlegi történészek számára nem más, mint mítosz. Látják, ha továbbmennék, akkor ezeket a dolgokat másképp fejteném ki; és ha megfelelő módon tenném, akkor a valósággal való megfelelésük teljesen nyilvánvalóvá válna. De a „materialista történelemfelfogást” ez nem érdekli. A történelem materialista megértéséhez feltétlenül meg kell vizsgálni, hogy milyenek voltak a gazdasági viszonyok abban az időben, milyen volt a földművelés és az állattenyésztés, és hogyan kapcsolódott a földművelés a kereskedelemhez. Ezután meg kell vizsgálni, hogyan jöttek létre a városok, milyen gazdasággal rendelkeztek az etruszkok, milyen kereskedelmet folytattak az etruszkok a felemelkedő Rómával, és hogyan alakították a gazdasági tényezők a Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius stb. alatti kapcsolatokat. De tudják, ilyen úton haladva semmit sem lehet megérteni. Amikor tehát a fent említett munkásiskolában előadást tartottam, megpróbáltam ragaszkodni a valósághoz, és úgy alakult, hogy mivel az igazi valóságból indultam ki, ez az igazi valóság a segítségemre sietett. El kell mondani, hogy a hallgatóim köre nem csak ártatlan, fiatal emberekből állt, és ez természetes. A hallgatók között voltak olyanok, akik már bizonyos mértékig átvették a proletár gondolkodást, és olyanok is, akiket sok előítélet hatott át. Az ilyen embereket általában nem könnyű meggyőzni arról, ami távol áll tőlük. Egyszer például a művészetről beszéltem, ahol elmagyaráztam, mi a művészet és hogyan hat a művészet. Hirtelen a leghátsó sorokban egy hölgy felkiáltott: „No de akkor a verizmus nem művészet?” [*A verizmus egy művészeti irány, a naturalizmushoz közel áll. Különösen Olaszországban terjedt el a XIX. század végén (ford.megj.)] Úgyhogy ezek között az emberek között nem lehetett egyszerűen a tekintélyre támaszkodni. És a feladat az volt, hogy megtaláljam a hozzájuk vezető utat, de nem kerülőutakon keresztül, hanem a valóság és az igazság érzékeléséből kiindulva. Ezért nem csak lehetséges, hanem szükségszerű is volt elmondani nekik: tele vagyunk olyan fogalmakkal, amelyek a materialista történelemfelfogásnak felelnek meg, amiből az következik, hogy minden a gazdasági viszonyoktól függ, és az egész szellemi élet nem más, mint fata morgana, olyan ideológián alapul, amely maga is egy felépítmény a gazdasági viszonyokra alapozva. Marx mindezt okosan és szellemesen mutatta be. De miért volt ez így? Miért gondolta, hogy ez a helyzet? Mert Marx csak a saját közvetlen jelenét látta, és nem fordult az ókor felé Az emberiség történelmi fejlődését csak a XVI. századtól kezdve vette számba. És ebben az időben az emberiség valóban olyan korszakba lépett fejlődésében, amelyben a szellemi élet, ha nem is egészen úgy, ahogy Marx-nál, de bizonyos értelemben mégis a gazdasági viszonyok kifejeződésévé vált a világ nagy részén. – Igaz, a goetheanizmus nem a gazdasági életből ered, és Goethét ezek az emberek is úgy tekintik, mint aki távol áll a gazdasági élettől. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a hiba itt abban rejlik, hogy ami csak egy bizonyos időre, nevezetesen a legutóbbi időkre igaz, azt általános érvényűnek hirdetik. De csak az elmúlt négy évszázad történelmét lehet materialista módon megérteni.
És most elérkeztünk a legfontosabb dologhoz, ez abban rejlik, hogy a közönséges fogalmi logika segítségével nem lehet messzire jutni, mert a fogalmi logikának szinte semmi ellenszere nincs Karl Marx jól megválasztott téziseivel szemben, hanem csak az élet logikájának, a valóság logikájának, a megfigyelésnek a segítségével lehet előrehaladni. Ebben az esetben kiderül, hogy az úgynevezett evolúció, amely a XVI. század óta zajlik, és amely történeti-materialista módon értelmezhető, magában hordoz egy lényegi fejlődést, amely az ellenkező irányba megy, valami olyan, ami láthatatlanul, érzékfeletti módon átfolyik a külső érzéki-láthatón. És ez az, ami a felszínre akar lépni, ami meg akar nyilvánulni az emberi lelkekben, mint a materializmus közvetlen ellentéte. Tehát a materializmus olyan hatalmas méreteket öltött és olyan erővel hat, hogy a tudati lélek korában a vele küzdő ember képesnek találja magát arra, hogy belülről keresse a szellemit, és ezen az úton jusson el a szellem tudatosságához.
A feladat tehát nem az, ahogy Karl Marx véli, hogy egyszerűen megfigyeljük a valóságot és leolvassuk belőle: a gazdaság az ideológia valódi alapja, hanem az, hogy elmondjuk magunknak, hogy a valóság a XVI. század óta nem azt adja, ami valóban valóságos, ez utóbbit a szellemben kell keresni. Olyan szociális rendet kell találni, amely a külső jelenségek, a XVI. századtól kezdve külsőleg megfigyelhető dolgok felett uralkodhat. Az idő arra kényszeríti az embert, hogy ne a szokásos külső folyamatokat figyelje, hanem a valóságot azok korrigálásával próbálja megérteni. Amit a marxizmus a fejére állított, azt vissza kell állítani a lábára.
Rendkívül fontos tudni, hogy ebben az esetben a valóság logikája pontosan az ellentéte Karl Marx egyszerűen szellemes dialektikájának. De sok víz fog a Rajnán lefolyni, mire elegendő számú ember megérti ezt a szükségszerűséget: a megfigyelés logikájából a valóság logikájába kell átmenni. Ezt azonban meg kell érteni. – Erre éppen az égető szociális kérdések miatt van szükség. Ez az egyik példa.
A másik példa arra vonatkozik, amiről tegnap beszéltem. Mondtam, hogy a korszak legjellemzőbb vonása Ricardo-tól, Adam Smith-től és másoktól kezdve az volt, hogy az emberek észrevették, hogy milyen következményekhez vezet az a gazdasági szerveződés, hogy az emberek közös szociális létében az emberi munkaerőt árucikként használják, piacra viszik, és mint árucikket a kereslet és kínálat szerint forgalmazzák. Tegnap mondtam, hogy ez az, ami a proletár világnézetet leginkább érinti, ez a motorja. A fogalmi logikát követve mindezt megfigyelik, és azt mondják magukban, hogy szükség van egy olyan gazdasági doktrínára, egy olyan társadalmi doktrínára, egy olyan szociális életszemléletre, amely mindezzel együtt a legjobban tudná megválaszolni a kérdést: hogyan lehet a munkaerőt, mivel árucikk, megvédeni a kizsákmányolástól? – De a kérdés ilyen feltevése helytelen. Nemcsak elméletileg hamis, hanem az élet szempontjából is. A hamis kérdésfeltevés ma romboló, pusztító módon hat, és rablófogyasztást idéz elő. És ha nem alakul ki a dolgok megfelelő megértése, a rablófogyasztás csak növekedni fog. Mert itt is a fején álló dolgot kell talpra állítani. Nem szabad azt kérdezni: „Milyen szociális struktúrát kell kialakítani, hogy az embert ne zsákmányolják ki, tekintet nélkül arra, hogy a munkaereje, mint áru, a piacon a kereslet és a kínálat függvénye, mint más áruké?”. Mert ez ellentmond a fejlődés belső impulzusának, amely a valóság logikájának felel meg; ellentmond annak a belső impulzusnak, amelyet nem könnyű megfogalmazni, de amely pontosan megfelel a valóságnak, és amely a következőképpen fejezhető ki. A görög kor, a számunkra oly fontossá vált görög kultúra még úgy képzelhető el, hogy a görög lakosság többségét rabszolgák alkották. A rabszolgaság volt a számunkra oly fontos kultúra előfeltétele. Olyannyira meghatározta a görög kultúrát, hogy még egy olyan filozófus is, mint Platón, aki a maga nemében zseniális gondolkodó volt, jogosnak és szükségesnek tartotta a rabszolgaságot az emberi kultúra számára.
Az emberi fejlődés azonban halad előre. A rabszolgaság az ókorban volt, és tudják, hogy az emberiség fellázadt a rabszolgaság ellen, ösztönösen ellenállt annak, hogy az ember eladható és megvásárolható legyen. Az egész embert nem lehet eladni vagy megvenni. Ma már ez axióma, mondhatjuk, és ha valahol még található rabszolgaság, akkor azt barbárságként emlegetik. Platón számára a rabszolgaság egyáltalán nem volt barbárság, számára a rabság létezése magától értetődő volt. Számára ez magától értetődő volt, mint minden Platón gondolkodásmódját követő görög számára, általában minden politikailag gondolkodó görög számára. A rabszolgaságra nem gondoltak másként, mint hogy: természetes, hogy egy embert el lehet adni, hogy egy embert el lehet vinni egy olyan piacra, ahol van rá kereslet, persze másfajta, mint a tehénre. De ez csak álca volt, mert a rabszolgaságnak ezt a formáját később egy enyhébb formája, a jobbágyság váltotta fel. A jobbágyság viszonylag sokáig tartott. De az emberiség ellene is felkelt. Végül, korunk rabsága nem engedi meg az egész ember eladását, csak egy részének – a munkaerejének az eladását. Ma azonban az ember a munkaerő eladása ellen is lázad. A munkaerő adás-vételével szembeni ellenállás csak a rabszolgasággal szembeni ellenállás kiterjesztése. Ezért természetes, hogy az emberi fejlődés során a munkaerő áruformájával, a társadalmi struktúrában árucikként való működésével szembeni ellenállás erősödött. Ezért nem lehet így feltenni a kérdést: hogyan védjük meg az embert a kizsákmányolástól? – ha közben axiómának vesszük, hogy a munkaerő árucikk, ahogy ez Ricardo és Adam Smith óta van; sőt, Karl Marx és az egész proletár életszemlélet ugyanezt a nézetet vallja a munkaerőről. Hiszen axiómává vált a munkaerőre áruként tekinteni. De ugyanakkor meg akarják védeni a kizsákmányolástól, meg akarják védeni a munkást a munkaerejének kizsákmányolásától, annak ellenére, hogy ez egy áru. Az egész gondolkodás abba az irányba halad, amelyben – ösztönösen vagy sem, ahogyan Marx és a karokon működő tucatnyi politikai gazdaságtan tanár is teszi – a munkaerő árucikként való kezelése axióma.
Igen, az ilyen dolgokat ma az előítéletek uralják, és ezek az előítéletek vezető szerepre törekszenek. De a szociális szférában az előítéletek különösen szörnyűek. Nem tudom, hányan tartják túlzásnak, még önök közül is, akik most itt ülnek, hogy kötelességük ezeket a dolgokkal foglalkozni, tanulmányozni őket. De hiszen ha nem gondolkozunk ezeken, az azt jelenti, hogy nem gondolkozunk az életen. Ha nem gondolkozunk ezeken a dolgokon, az azt jelenti, hogy mindenhol hagyjuk magunkat becsapni. Az elmúlt néhány év ezt teljesen világossá tette. Mit nem hozott ez az elmúlt négy év! Igazán különös dolgokat lehetett tapasztalni. Az egyikről szeretnék példaként mesélni.
Németországba érkezve, minden alkalommal találkozhat – és ez mindenhol így van – új hazafias útmutatásokkal. Nemrégiben például hazafias felhívás hangzott el a készpénzmentes fizetések használatára – a készpénz helyett csekket kell használni. Ezzel összefüggésben az embereknek elmagyarázzák, hogy rendkívül hazafias dolog készpénzmentes fizetséget adni, mert ez szükséges ahhoz, hogy megnyerjék a háborút. És senki sem érti, hogy ez nem több mint triviális ostobaság. De erről nemhogy nem beszélnek, ezt az ideát propagálják az erre a legkevésbé alkalmas emberek – azok, akik ipari vállalatokat vezetnek, és akikben természetes lenne feltételezni a nemzetgazdasági kérdések megértését! Ezek az emberek azt állítják, hogy a készpénzmentes fizetés hazafias dolog. Természetesen bizonyos meghatározott feltételek között a készpénzmentes fizetés lehet hazafias. Ez akkor lenne így, ha a megtakarított időt minden egyes alkalommal elszámolnák, de erre csak nagyon kevesen képesek. Ha az emberek többsége össze tudná adni az összes időt, amit a készpénzmentes kifizetéseken keresztül megtakarított, és aztán azt mondaná: „Tessék, van egy kis plusz szabadidőnk, kérem, használjon fel minket egy kis munkára”, csak akkor beszélhetnénk valódi megtakarításról. De az emberek ezt nem teszik, és nem is gondolnak arra, hogy csak ilyen előfeltételek mellett lehet gazdasági hatása egy ilyen hazafias intézkedésnek. És ez a tény borzasztóan beszédes az elmúlt négy és fél év számára, amikor minden fordulóponthoz érkezett. A legelképesztőbb dilettantizmus valósul meg. A lehetetlen valósággá válik, mert az emberek, beleértve azokat is, akik mindezt véghez viszik, semmit sem tudnak az élet ezen szféráiban létező összefüggésekről.
A kérdéssorozat, amelyet az utóbbi időben feltettem Önöknek, egyetlen fő kérdés tanulmányozására kívánja felhívni a figyelmet: milyen legyen a társadalmi struktúra, hogy az emberek közös társadalmi életében az értékek, javak, termékek szétválaszthatók legyenek a munkaerőtől? És mindaz, amire a nemzetgazdaságnak törekednie kell, az az, hogy a termékeket, a piacon forgó árucikkeket elválassza a munkaerőtől. Ezt a problémát a nemzetgazdaságnak kell megoldania. Ha azonban axiómának tekintjük, hogy a munka az árukban kristályosodik ki, és hogy lehetetlen szétválasztani őket, akkor ezzel eltávolodunk a fő problémától, és fejre állítjuk azt, aminek a lábán kellene állnia. Teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy az alapkérdés, amelytől a civilizált világ boldogsága vagy boldogtalansága a gazdasági szférában függ, és amelyre a gondolkodó ember minden impulzusának irányulnia kell, a következő: hogyan lehet objektív módon elválasztani a létező javakat, értékeket a munkaerőtől, hogy a munkaerő ne árucikk legyen? Ezt az általam említett (társadalmi) hármas tagozódás megvalósításával lehet elérni. Ez az a mód, ahogyan az objektíven leválasztott javak, értékek leválaszthatók az egyénről, valamint a munkaerőről. Ez az az út, ahogyan az embertől objektíven elválasztott áruk, értékek elválaszthatók a munkaerőtől is. Ugyanakkor az ilyen, közvetlenül a valóságból fakadó dolgok megértése manapság rendkívül ritka. 1905-ben a Lucifer-gnózis c. lapban publikáltam egy cikket „A teozófia és a szociális kérdések” címmel. [„A teozófia és a szociális kérdések” GA34]. Ebben a cikkben arra a magasabb alapelvre fordítottam a figyelmet, amit meg kell valósítani, hogy a termék el legyen választva a munkától. Ez az alapelv az, hogy egészséges szociális kérdések csak akkor merülhetnek fel, ha a termelésről és a fogyasztásról megfelelőképpen gondolkodunk. Ma már teljes mértékben a termelés oldaláról gondolkodunk. Ezt a gondolkodásmódot meg kell változtatni! A kérdést a termelésről el kell vonni és a felhasználásra kell irányítani. Lehetett volna részben néhány tanácsot adni, de sajnos a nem megfelelő hozzáállás és hasonlók miatt ezeknek nem lehettek volna helyes valós következményei. Ezekhez lassanként a saját tapasztalaton keresztül kell eljutni. De a helyzet az, hogy az emberek ma bizonyos logikai sorrendekben hisznek, és nem tulajdonítanak jelentést annak, amit a valóságban lehet meglátni. De a valóság az, ami a megfelelő kérdések feltevéséhez vezet a szociális szférában. Ma az emberek mindenütt ezt mondják: „De hát nem világos, hogy ahhoz, hogy egy árut kapjunk, munkát kell végezni?”. Kétségtelen, hogy munkát kell végezni ahhoz, hogy áru jöjjön létre. Logikailag az áru a munkából következik. De a valóság valami más, mint a logika.
Ezt már egyszer elmagyaráztam a barátainknak, csak más szemszögből. Akkoriban azt mondtam, hogy erre a materialista darwinizmus szemszögéből tekintenek. Élénken emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt hogyan próbáltam mindezt elmagyarázni a müncheni zweig-beli barátainknak; akkoriban gyakran ismételtem. Azt mondtam akkor: „Csak próbálj meg egyszer elképzelni egy igazi haeckeliánust”. Ő azt hiszi, hogy majomszerű állattól származik az ember. És természettudóként meg kell alkotni a majomszerű állat fogalmát, majd az ember fogalmát. Ha az ember még nem létezne, de már kialakult volna a majomszerű állat fogalma, akkor ebből a fogalomból sohasem lehetne kidolgozni, keresni, kivonni az ember fogalmát. De a haeckeliánus tudja, hogy a majomszerű állat fogalmától az ember fogalmáig azért lehet eljutni, mert ez utóbbi a valóságban már létezik. Általánosságban elmondható, hogy a való életben az ember látja a különbséget a fogalmi logika, a képzetek logikája és a megfigyelés logikája között. De ezt a legkomolyabb módon kell elsajátítani, különben soha nem jutnak el ahhoz a rendszerhez, azokhoz a szociális és politikai viszonyokhoz, amelyek a jelenben és a közeljövőben szükségesek. Ha nem akarnak a valóságnak megfelelő gondolkodáshoz fordulni úgy, ahogy azt ma ismét bemutattam, akkor a közéletben soha nem jutnak el a goetheanizmushoz. De a goetheanizmus képes belépni a világba; ennek tüzes jele a dornachi dombon magasodó Goetheanum.
Viccesen azt tudom tanácsolni, hogy olvassák el a nagy közleményeket a „Basler Nachrichten”-ben. Mai számuk utolsó oldalán arra szólítanak fel, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy hamarosan eljöjjön a világtörténelem nagy napja, a wilsonizmus győzelme! De ezek csak közlemények, nem igaz? És ezt csak futólag tudom megemlíteni. De legalábbis az emberek lelkében nagy erővel épül a „wilsoneanum”. [*A lap felhívást tett közzé adományok gyűjtésére a „Wilsoneanum” építésére, „az egész emberiség megmentőjének, a világ legigazságosabb bírájának, a világ legzseniálisabb és legtehetségesebb reformátorának, a népek legzseniálisabb és leghatalmasabb felszabadítójának, a legnagyobb élő embernek” stb. tiszteletére. („Basler Nachrichten”, 1918. december 14.)].
Nemrégiben beszéltem Önöknek a Goetheanum építésének jelentőségéről, és ennek során „negatív gyávaságról” volt szó. A Goetheanumnak egy ellentétet kell kifejeznie, egy tiltakozást a gyávaság ellen. És már most elmondhatjuk, hogy a jövőben olyan események fognak bekövetkezni – még ha ezek a közlemények csak egy mulatságos kísérletnek is minősülnek, előlegnek –, amelyek miatt ez a tiltakozás egy bizonyos világnézetből prófétailag indokoltnak tűnik majd. És ha a wilsoneanumról szóló féloldalas közleményt nem is veszik komolyan, elég, ha felismerik: a wilsoniana már alapozódik. Ezért már korábban kellett a tiltakozásnak: a Goetheanumnak létrejönnie!
Fordította: Rákos Éva