GA186 – Dornach, 1918. december 15.
Tartalom: Az intelligencia (értelem) szerepe a 4. és az 5. kultúrkorszak emberének fejlődésében. A fogalmak érzékelése és a fogalmak kidolgozása. – Az intelligencia fejlődésének formái a „Nyugat-Közép-Kelet” földrajzi felosztásban. Hármas tagozódás és differenciált megközelítés. Dogmatizmus és konkrét hozzáállás. – Az ember fiziológiai hármas tagozódása a földrajzi felosztásban. – Szociális hármas tagozódás mint Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Ellentmondás és valóság. Az Antropozófiai Mozgalom sajátossága más okkult mozgalmakkal, vallási mozgalmakkal és a modern tudománnyal összehasonlítva. – A gondolkodás és az akarat anyagi alapja
Tegnap Bergyajev egyik cikkének szenteltem a vizsgálódásunk egy részét, amely, mint látták, csakis előítéletből, a modern tudományba vetett feltétlen hitből indul ki. Vizsgálódásunk másik része egy meglepő tény regisztrációjával volt kapcsolatos, mely tény érthető lesz, ha az értelmi logika – amely egyúttal a természettudomány logikája is – és a tények logikája közötti különbségből indulunk ki. Ez a tény pedig az, hogy Avenarius, Mach és a pozitivizmus hasonló filozófusai bizonyos értelemben a bolsevizmus főállású filozófusaivá váltak. Talán alá kell húznom, hogy az a cikk, amiről beszéltem, még 1908-ban íródott, és elég figyelemre méltó – csak a mi szellemtudományunkból kiindulva lehet megérteni, hogy miről van itt szó –, hogy a jelenleg oly gyakori ítéletet (eközben mindegy, hogyan viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz) ez az orosz író fogalmazza meg. Valószínűleg azt is fontos volt meghallgatniuk, hogy Mach és Avenarius bizonyos értelemben bolsevik filozófusok lettek, miközben talán – ebbe egyáltalán nem akarok belemenni, tehát “talán” – az önök nagy része sem volt tisztában azzal, hogy mi is valójában a bolsevizmus. A nyugat- és közép-európai emberiség nagy része ugyanis csak nemrégiben szerzett tudomást a bolsevizmusról, miközben ez maga már régi jelenség.
És most szeretnék valamit hozzátenni azokhoz a vizsgálatokhoz, amelyeket itt már régóta folytatunk. Észrevehették, hogy fontos számomra, hogy megmutassam önöknek, hogyan kell megítélni korunk szociális impulzusait, ha szellemtudományosan vizsgáljuk őket. És komolyan meg kell fontolni – nem úgy, ahogyan manapság szokás, elvont dolgokra alapozva –, hogy ne engedjünk annak a hitnek, miszerint az emberek a világ minden táján ugyanúgy gondolkodhatnak a társadalmi impulzusokról. Nem, éppen azok a gondolatok és elképzelések vezetnek a téveszmékhez, amelyek nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a civilizált emberiségben a közösségeket alkotó emberek különbözőek. Ezt figyelembe véve elkerülhető a hiba, és nem teszünk általános kijelentéseket, miszerint a szociális kérdésekben az egyik vagy a másik érvényes, és hogy ezért az emberi társadalmat az egyik vagy a másik módon kell megszervezni. – Inkább azt a kérdést kell feltenni: milyenek azok az erők a kelet-európai népekben, milyenek azok az erők a nyugat-európai népekben és a közép-európai népekben, amelyek szociális követelésekhez vezetnek. A külső szimptómák szempontjából, valamint belső-okkult szempontból már a legkülönfélébb módon jellemeztük, hogy miként kell gondolkodni ezekről a Nyugat, Közép-Európai és a Kelet emberei közötti különbségekről, mely utóbbihoz Európa keleti részét és Oroszországot is hozzá kell vennünk. E különbségek ismerete nélkül egyáltalán nem lehetnek gyümölcsöző elképzelések a szociális kérdésekről.
Most tegyük fel magunknak a kérdést: a lélek melyik tulajdonsága a legfontosabb ebben a korban – ezt már többször érintettük, ma néhány részletről szeretnénk beszélni – egy olyan korszakban, amely a XV. században kezdődött, és amely, mint mondtam, a harmadik évezredben is folytatódni fog, melyik fő tulajdonság vezeti az emberi lelket a fejlődés felé? Ez a fő minőség, amely ma még alig látható valódi formájában, amely fejlődésének legelején áll, és a jövőben egyre inkább fejlődni fog, az emberi intelligencia, az értelem, az intelligencia mint lelki minőség.
Tehát az ember az említett korszak folyamán egyre inkább arra lesz hivatott, hogy mindent a saját intelligenciája alapján ítéljen meg, beleértve a szociális, tudományos és vallási dolgokat is, mivel ezekben merül ki az emberi élet köre: a vallási, tudományos és szociális impulzusok.
Talán, hogy könnyebben el tudják képzelni az intelligencia lényegét, az emberi lényeget, amelyet fel kell ébreszteni, észre kell venniük, hogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban nem lehetett ugyanolyan értelemben mondani azt, mint most, hogy az ember, mint egyén, teljesen az intelligencia talaján akar állni. Ezt különösen élesen hangsúlyoztam a filozófiai elmélkedésekkel kapcsolatban „A filozófia rejtélyei” című könyvemben. Az Atlantisz utáni negyedi korban, ami a Krisztus születése utáni XV. században ért véget, az embernek nem kellett személyesen használnia az intelligenciát. A körülötte lévő világ észleléseivel együtt, az életnek a világhoz fűződő minden kapcsolatával együtt, a fogalmak, az ideák, valamint az intellektualitás úgy áramlottak belé, mint a színek és a hangok is az észleléseken keresztül.
A XV. századtól kezdve az intellektualitás az ember számára már nem észlelés eredménye. A fogalmak észlelése többé nem jön az észlelések világából. Az ember már nem szívja magába a fogalmakat, ideákat az észlelésekkel együtt. És csak tévedés azt állítani, hogy a XV. századba való átmenetben nem történt nagy fordulópont. E z egy téveszme, amely a megkülönböztetésre való képesség hiányán alapul, sok mindent már a külső életben is fel lehet fedezni. Egy európai például hajlamos minden japánt abszolút egyformának tartani, pedig ők, akár az európaiak, különbözőek. De nem különbözteti meg őket. Ugyanígy a modern tudomány nem különbözteti meg az egyik kort a másiktól, mindegyiket egyformának tartja. De ez nem így van, és épp a XV. századba való átmenetnél egy kolosszális törés ment végbe, amikor az emberek többé nem kapták meg a fogalmakat az észlelésekkel együtt, és kénytelenek voltak elkezdeni kidolgozni a fogalmakat. A modern embernek a saját személyiségéből kiindulva kell a fogalmakat kidolgoznia. Ez még csak elkezdődött, és egyre jobban és jobban ki fog fejlődni. És a Nyugat, a Kelet és Közép-Európa emberei éppen az intelligencia viszonyában a legkülönbözőbbek. És amikor ma a proletariátus elméleti követelései éppen intellektuális követelésekként jelennek meg, ami teljesen természetes az Atlantisz utáni ötödik korszak, a tudati lélek korszaka számára, rendkívül fontos, hogy a társadalmi impulzusokra való hivatkozáskor is szem előtt tartsuk az emberi lélek intellektuális lényegét, ahogyan az a Föld különböző részein megjelenik.
Látják, ezeknek a dolgoknak a jelentőségét az emberek alábecsülik azon az alapon, hogy ma még főként csak a tudatalattiban működnek. Az ember nem szeret megkülönböztetni a kényelmes gondolkozásával teljes tudatosságban. De minden embernek van önmagában egy belső embere, amelyik a tudatban csak egy bizonyos mértékig ragyog fel. Aki képes különbséget tenni, annak számára a Nyugat, Közép-Európai és a Keleti emberei azért különböznek egymástól, mert a világ egyik vagy másik részéhez tartoznak. Ez nem az egyes individualitásokra vonatkozik, hanem arra, ami a népihez tartozik. Kérem, hogy ezt mindig különböztessék meg. Az egyedi persze a népi fölé emelkedik. Természetesen vannak olyan emberek, akikben a népi alig hat, vannak olyan emberek, akik szisztematikusan arra törekszenek, hogy úgy legyenek emberek, hogy közben ne engedjenek teret magukban a népinek; de ha a népi hat, akkor az olyan módon fejezik ki magát, amit mi már különböző módon jellemeztünk, és amiről beszélni akarunk még a szociális kérdésekkel kapcsolatban.
Amikor olyan dolgok merülnek fel, mint a szociális kérdések, és olyan dolgok, amelyek a szociális közösségtől, és nem az egyéntől függnek, akkor a népiséget kell figyelembe venni. Akár a brit képviselője, akár a német nemzet képviselője, akár az orosz területek lakója – szándékosan teszem ezt a különbséget –, még ha ez a három képviselő pontosan ugyanúgy ítéli meg a brit, a német és az orosz politikát vagy a szociális struktúra kialakulását, ennek ellenére ők maguk nem lehetnek egyforma emberek, különbséget kell tenni közöttük, mivel a vizsgálatba be kell vonni a csoportost. Itt tehát nem annyira az egyénnek az egyénhez való viszonyával foglalkozunk, hanem inkább azzal, ami a népek között hat, és népi vonásként megkülönböztető jegyekkel bír. Ezt élesen hangsúlyoznom kell, mert részben jó, részben rossz szándékból ezeket a dolgokat újra és újra félreértik.
Vegyünk egy példát. Kérem, hogy „Sine ira” [*(latin) – harag és elfogultság nélkül] fogadják ezeket a dolgokat, mivel ezek nem kritikák, hanem ténymegállapítások; azt is kérem, hogy szimpátia vagy antipátia nélkül fogadják ezeket a dolgokat. Képzeljünk el egy közép-európait, aki egyrészt az angol nyelvű nép, másrészt az orosz nyelvű nép életét nézi, és azt vizsgálja, hogyan fejeződik ki az életük a népi ábrázolásokban, de ismét nem egyéneknél, hanem népek egészénél. A közép-európai népek képviselője valószínűleg tudatosan fog minderről ítélkezni. Ma persze ezt vagy azt az általános vélemény szerint ítélik meg, ami mindig nem más, mint egyéni lustaság. Legyen így, de a belső ember, a belső közép-európai emberre gondolok, amikor ítélkezik – amit nem kell a tudatba emelnie -, amikor a Nyugatot, az angolszász népeket nézi, amikor a népit veszi ott, ahol ez politikailag és társadalmilag megnyilvánul, akkor jön az ítélet: ez mind filiszterség. És amikor Oroszországhoz fordul, az ő ítélete ilyen: mindez bohémság. Ez természetesen kissé radikálisan hangzik, de igaz. Persze ő maga jobbról és balról ezt hallja magáról: „Hívhatsz minket bohémeknek, hívhatsz filisztereknek, de te magad pedáns vagy!”. Legyen mindez így, különösen, ha más szemszögből ítéljük meg. De ezek a dolgok valóságosabbak, mint gondolnánk, és valóságukat az emberré válás alapjaiból kell kihozni.
A fejlődésben most valami kivételes dolog mutatkozik meg – ez abban áll, hogy az angol nyelvű népek körében az intelligencia ösztönös. Ösztönösen hat, ez egy új ösztön, amely itt lép be az emberiség fejlődésébe, az intellektuális gondolkodás ösztöne.
Amit a tudati lélekkel, az intelligenciával kell kinevelni, azt az angol nyelvű népek körében ösztönösen gyakorolják. Ezek a népek ösztönösen hajlamosak az intelligencia gyakorlására.
Az orosz nép úgy különbözik az angol nyelvű néptől mindenben, ami az intelligencia lényegének fejlesztésére irányuló impulzust illeti, mint ahogy az Északi-sark különbözik a Déli-sarktól, vagy – még jobb lenne azt mondani – ahogy az Északi-sark különbözik az Egyenlítőtől. Közép-Európában az intelligenciával – erre már utaltam – nem ösztönösen rendelkeznek, hanem azt nevelik önmagukban, nevelés révén sajátítják el. Ez egy hatalmas, óriási különbség. Angliában, Amerikában az intelligencia ösztönös. Ott minden ösztönös vonása megvan. Közép-Európában az intelligencia nem veleszületett, hanem az emberré formálódás folyamatában kell elsajátítani. Oroszországban – itt különböző irodalmi bizonyítékra támaszkodhatnék, hogy ne higgyék, hogy mesterséges konstrukciókat gyártok – Oroszországban az a helyzet, hogy arról, hogy mi is az intelligencia valójában, vita folyik. A példák, amilyenek az orosz tudósok, egészen másmilyenek, mint amit ott intelligenciának tartanak, és ahhoz képest is, amit Közép-Európában intelligenciának tartanak, nem is beszélve arról, amit Angliában tartanak intelligenciának. Oroszországban nem azt az embert nevezik intelligensnek, aki sokat tanult. Kit sorolunk mi az intelligensek közé? Azokat, akik valamit tanultak, valamit elsajátítottak, és ennek köszönhetően gondolkodásukban tanulttá váltak. Ahogyan már mondtam, Nyugat-Európában és Amerikában ez már veleszületett. És nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kereskedőket, a köztisztviselőket vagy bármely liberális szakma képviselőit ne számítsuk az intelligenciához. Az orosz nem ezt teszi. Távol áll tőle, hogy egy kereskedőt, vagy egy alkalmazottat, vagy bármilyen szabad foglalkozás képviselőjét minden további nélkül az értelmiséghez sorolja, hanem az intelligens embernek az oroszoknál olyan embernek kell lennie, aki eljutott egy bizonyos öntudatra, aki felébredt. Egy sok mindenre képzett, sok mindenben ítélőképes köztisztviselő nem feltétlenül felébredt ember. Ugyanakkor az a munkás, aki a társadalmi rendhez való viszonyáról elmélkedik, a társadalomban elfoglalt helyére vonatkozóan felébredt, intelligens. És elég sokatmondó, hogy ott az intelligencia szót egészen más értelemben kell használni. Hiszen láthatják, míg Nyugaton az intellektualitás ösztönös, veleszületett, Közép-Európában a neveléssel lehet beoltani, vagy legalábbis fejleszteni, Keleten pedig úgy kezelik, mint valami olyasmit, ami nyilvánvalóan nem veleszületett, nem lehet neveléssel beoltani, nem lehet a szokásos módon fejleszteni, hanem a lélek mélységeiből lehet felébreszteni. Az intelligencia – felébredés. Különösen az úgynevezett Kadet Párt egyes tagjai figyelték meg, hogy ez az ébredésbe vetett hit az alapja annak a bizonyos gőgnek, önmaga bizonyos túlértékelésének, amely minden egyéb alázatos tulajdonsága ellenére megfigyelhető az orosz intelligencia körében.
Az intelligencia Oroszországban egészen különös helyet foglal el az emberiség fejlődésében. Ha nem hagyják magukat félrevezetni, ha nem engednek a külső tünetek illúzióinak, hanem a befelé mennek, akkor képes lesznek az orosz intelligenciáról, még akkor is, ha az az önök nyugati vagy közép-európai elképzeléseik szerint egyik vagy másik oroszban nagyon kis mértékben jelenik is meg – ha nem hagyják magukat a külső tünetek által befolyásolni, hanem az alapokig mennek, akkor elmondhatják maguknak, hogy ők megvédik magukat minden ösztönöstől. Az intelligenciának – így gondolja az orosz – nem szabad hagynia, hogy bármiféle emberi ösztön szétforgácsolja; és nem szabad azt gondolni, hogy az intelligencia nevelésével valami különlegest el lehet érni. Az orosz – természetes módon, öntudatlanul -– meg akarja őrizni az intelligenciát az Atlantisz utáni hatodik korszakig, az ő korszakáig, hogy aztán ezen az intelligencián keresztül ne húzódjon le az ösztönökbe, hanem magát az intelligenciát is felemelhesse arra a helyre, ahol a Szellemén kivirágzik. Míg az angol nyelvű népek az intelligenciának megengedik, hogy az ösztönökbe süppedjen, addig az orosz ettől éppen meg akarja védeni. Nem akarja megengedni, hogy az intelligencia az ösztönökbe süllyedjen, meg akarja védeni azt, bármilyen kevéssé is jelenik meg most, a jövő kultúrkorszakra akarja megőrizni, ahol a Szellemén, a teljesen spirituális, átitatódik ezzel az intelligenciával.
Ha az ügyet a maga alapjában vizsgáljuk, világossá válik valami, amit minden elfogult ítéletnek ízzé-porrá kellene kritizálnia, de mégis, az emberiség fejlődésének valamilyen szükségszerűsége miatt el kell mondani. Maguk az oroszok, az okos oroszok, akik beszélnek ezekről a dolgokról, egész helyesen úgy vélik, hogy az orosz értelmiség fejlődésének két alapja van. Azt a konfigurációt, azt a jelleget, amellyel az orosz intelligencia ma rendelkezik, azért kapta, mert az intelligensen fejlett oroszokat, akik felébredettek akartak lenni, a rendőrhatalom először is elnyomta. Egészen a mártíromságig kénytelenek voltak megvédeni magukat ettől a rendőri hatalomtól. Ezt el lehet ítélni, de egy elfogulatlan ítéletet is alkotni kell: ennek az orosz intelligenciának a sajátos jellege, amely éppen az emberiség jövőbeli spirituális impulzusa számára akarja megőrizni magát, teljes egészében a rendőri elnyomásnak köszönhető, amely ott a mártíromságig jut. Ezért magától értetődik – az orosz írók ezt állandóan hangsúlyozzák –, hogy az orosz intelligencia, amely meg akarja őrizni magát a jövő idők számára, magában hordoz valamit, ami idegen a világtól, valami olyasmit, ami nem könnyen talál kapcsolatot az élettel, ami valami egészen másra törekszik, mint ami közvetlenül a világban lüktet. Így elmondhatjuk: az orosz lelki élet ebben a tekintetben is ellentéte az angol nyelvű népek életének. Mondhatjuk, hogy Nyugaton a rendőrség támogatja az értelmiséget, míg Keleten az értelmiségieket a rendőrség visszatartja. Lehet, hogy ez egyeseknek tetszik, másoknak pedig nem, de ez egy ténymegállapítás. Ilyen módon az intelligenciát, ahogy mondtam, nyugaton protezsálják. Az intelligencia sajátos jellegének be kell szivárognia a külső életbe, mindenütt át kell hatnia a szociális struktúrát. Az embereknek a saját intelligenciájukból kiindulva kell részt venniük a szociális struktúrában stb. Oroszországban pedig, akár a cár, akár Lenin alatt, az értelmiséget rendőrségi módszerekkel nyomják el, és még sokáig el fogják nyomni. Valószínűleg az a titka az erejüknek, hogy a rendőrség elnyomja őket. Ebben a tekintetben nem annyira sematikus, mint inkább érvényes összehasonlítást lehet végezni. Azt lehet mondani, hogy Oroszországban az értelmiséget üldözik, Közép-Európában szelídítik, Nyugat-Európában az értelmiség már szelídnek születik.
Ha ilyen felosztást, tagolást hajtanak végre, akkor bármennyire meglepően hangzik is, a dolgok helyes megértéséhez jutnak el. Angliában és Amerikában, ami a jogállamot, a külpolitikát és a szociális struktúrát illeti, az értelmiség már szelídnek születik. Közép-Európában megszelídítik. Keleten szabadon barangolhatnak, de üldözni fogják őket.
Ezeket a dolgokat érdemes szem előtt tartani, ha az ember látni akarja, milyen a valóság, ha nem adjuk át magunkat kaotikusan az eseményeknek, amikor nincs lehetőség arra, hogy bármilyen nézőponthoz eljussunk. A mi esetünkben a lényeg az, hogy az emberek intelligencia tekintetében különbözőek, mivel a népi jelleg működik bennük. Olyan módon differenciálódnak, ahogy azt különböző szempontok alapján bemutattam, ahogyan ma is beszéltem erről. Ugyanakkor a tudati lélek korában ezt a differenciálódást meg kell látni, és az embernek meg kell találni a lehetőséget, hogy túllépjen rajta.
Ezt kétféleképpen lehet megtenni, a gyakorlati életbe lépve. Először is, ha ismerik ezt a különbözőséget. Ha teljesen általános, elvont nézőpontból helyesnek hirdetnek egy-egy szociális álláspontot, anélkül hogy ismernék az emberek közötti különbségeket, akkor annak az értéke nulla; ebben az esetben a megbeszélések a valóság megkerülésével folynak. Másodszor – ha valamilyen módon, minden saját emberi tapasztalatukkal képesek lesznek túllépni ezeken az absztrakt fogalmakon, és számolnak az emberek közötti különbségekkel, ha gyakorlatiasak akarnak lenni; ha nem hiszik, hogy az emberek az egész világon egyformák, és hogy a szociális kérdéseket az egész földön ugyanolyan módon lehetne megoldani. Tudni kell, hogy a szociális kérdéseket azért oldják meg különböző módokon, mert ők maguk akarják másképp megoldani, a népek impulzusai alapján.
De mindez csak az itt szellemtudományosan kifejtett előfeltételezés alapján lehetséges. Mert hogyan akarják azokat a többé-kevésbé kaotikusan vagy harmonikusan kapcsolatban álló szociális ideálokat, amelyek önöknél megvannak, minden emberre alkalmazni? Csak egyoldalúan tudják azokat alkalmazni. Ha az embernek megvannak a legkiválóbb, és őszerinte legjobban bebizonyított ideái, akkor nem hihet többé semmi másban, csak abban, hogy ezekkel az ideákkal képes boldoggá tenni a Föld összes emberét. Korunk szerencsétlensége éppen abban áll, hogy az emberek megszállottjai az ilyen vágyaknak. Ki ne hinné ma azok közül, akik szociális és politikai ideákról beszélnek az embereknek, arról, hogyan kellene megszervezni a világ viszonyait az egész Földön, hogy az általa felvetett eszmék mindenkit boldoggá tehetnek? – Ezek az emberek ma pontosan ezt gondolják. És a ma megszokott gondolkodásunk előfeltételeiből kiindulva aligha lehet másként gondolkodni, kedves barátaim.
De vegyék a szociális problémát úgy, ahogyan azt a szellemtudomány felveti, ahogyan azt itt egy ideje kifejtettem önöknek. Akkor látni fogják, hogy itt legalábbis szakítunk korunk gondolkodási szokásaival, itt ez a probléma egészen más jellegű. Azt mondtam önöknek: „A lényeg az, hogy megvizsgáljuk: mi akar a valóságban létre jönni?, és nem az, hogy valamilyen eszményképünk legyen”. – És itt éppen az élet hármas tagozódására mutattam rá, amelyet eddig olyan kaotikusan egytagú államra redukáltak. Ma mindenhol egy kabinetet, egy parlamentet látunk, és az emberek ideális állapotnak tartják, amikor minden ilyen kaotikusan egy parlamentre redukálódik. Elmondtam önöknek, hogy a valóság arra törekszik, hogy azt, ami egyesítve van, elemekre bontsa. A szellemi élet, beleértve a jogtudományt – nem a közigazgatási jogot, hanem a polgári és büntető jogot – képezi az egyik elemet, a gazdasági élet pedig a másik elemet. Az élet pedig, amely e két elemet szabályozza, egy a harmadik, irányító elemet képez, amely gondoskodik a biztonságról stb. Ezt a három elemet, a három tagot egymás között olyan viszonyba kell állítani, amilyen most az államok között zajlik. Kommunikálniuk kell egymással, képviselőkön keresztül különböző kapcsolatokat kiépíteni, de mindegyik, ha szabad így fogalmaznom, önmagában szuverén.
Amit ily módon elmondtam, ízzé-porrá lehet kritizálni, de eközben nem a nézet lesz kritizálva hanem az, ami a következő 40-50 évben meg akar valósulni. Ez a hármas tagozódás az egyetlen, ami lehetőséget ad, hogy számoljunk az emberiség differenciálódásával. Hiszen ha egytagúsággal van dolgunk, akkor azt az egész emberiségre rá kell erőltetni – ez ugyanaz, mintha a kicsi, közepes és nagy méretű emberre ugyanazt a ruhát akarnánk ráadni, ekkor a termetet csak magyarázatként vesszük, és nem abban az értelemben, hogy vannak kicsi és nagy népek. De a hármas tagozódást véve, azon belül lehetőségük lesz valami univerzálisra. A mostani időkben a Nyugatnak olyan szociális struktúrája van, amiben minden felett az adminisztráció, az alkotmány, és általában a külső élet szabályozása van túlsúlyban, és a másik két tag eközben alárendelt, függő helyzetben van. Más szférákban mindez másként van – ott a három tag közül másik van túlsúlyban a két másikhoz képest, és törekszik azokat magától függővé tenni. Önöknek, hármas tagoltságuknak köszönhetően lehetőségük van, hogy a valóság differenciálására saját szemléletük legyen. Ami egytagú, azt lehet akarni az egész Földön elterjeszteni, de a háromtagúról azt mondjuk, hogy Nyugaton az egyik van túlsúlyban, Közép-Európában a másik, Keleten pedig a harmadik. Ennek köszönhetően az, amit önök a szociális struktúra eszményképének tartanak, az égtájtól függően differenciálódik. Ebben áll az alapvető különbség az itt kifejtett szellemtudományos nézet és a többi nézet között.
A szellemtudományos alapokon kifejlesztett nézet kezdettől fogva alkalmazható a valóságra, mivel képes önmagában differenciálódni, majd ilyen osztott formában lehet ezt a valóságra alkalmazni. Az absztrakt és a konkrét nézet közötti különbség abban áll, hogy az absztrakt nézet fogalmak összességét tartalmazza, mellyel az ember abban reménykedik, hogy szerencséssé válik, és az egész emberiséget szerencséssé tudja tenni, a konkrét nézet pedig olyan, amelynél tudják, hogy önmagában olyan, hogy lehetővé teszi, hogy kinőjön belőle hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik. Aztán ez az egyik, másik, harmadik alkalmazható más külső viszonyokra. Ebben különbözik a valóságnak megfelelő nézet a mindenféle dogmatizmustól. A dogmatizmus a dogmákra esküszik. A dogmák pedig csak akkor hatásosak, ha zsarnokoskodnak a valóság felett. Ha pedig a világnézet a valóságnak felel meg, akkor mint maga a valóság, élő önmagában. Ahogyan az emberi vagy más organizmus önmagában mozgékony és életteli, nem tartalmaz megkeményedéseket, ugyanígy a valóság világnézete is élő, és ebbe vagy abba az irányba nő.
Ha figyelembe veszik ezt a különbséget a valóság világnézete és a dogmatizmus között, akkor ennek kivételes jelentősége lesz a lelkükben a gondolkodási szokásaik azon változása szempontjából, melyek annyira szükségesek a mai embereknek, de amelytől az emberek ma oly távol állnak – sokkal messzebb, mint ahogy azt el tudják képzelni. És az, amit önöknek mondok, mindez ismét a legmélyebb belső kapcsolatban áll az antropozófiailag orientált szellemtudománnyal.
Látják, a szokásos tudomány számára, mely ma monopol módon uralkodik, az ember egy egység. A modern anatómus, a modern fiziológus az agyat, az érzékszerveket, az idegeket, a májat, a lépet, a szívet egy egységes organizmusnak látja. Önök tudják, hogy mi nem ezt tesszük. Megkülönböztetjük a fej-embert vagy az idegi-érzékszervi embert, a mellkas-embert, ami a légzést és a vérkeringést foglalja magába, és az anyagcsere-embert vagy végtag-embert, vagy izom-embert. Ahogyan tudják, háromtagú emberről beszélünk, amilyenként él a világban. És mivel az antropozófiai irányultságú szellemtudományban nem egytagú embert veszünk alapul, úgy az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szerint az embert háromtagú lényként kell magába foglalnia a szociális berendezkedésnek is. Itt a vezetés az ember antropozófiai tagozódása. Ez a három tag többé-kevésbé az emberi lény külső szimbóluma, mivel az ember az összes világban gyökerezik. És amikor ezt a hármas tagozódást vizsgáljuk, akkor ez vezetőül szolgál a földi emberek megkülönböztetéséhez.
Most megint kérem, hogy „Sine ira” viszonyuljanak a következőhöz, mivel jellemzek és nem kritizálok, nem közlök olyat, ami egyik oldalról ártalmasan hatna, másik oldalról hasznos lenne. Kezdjük az orosz emberrel, a kelet-európai emberrel. Semmilyen módon nem lehet őt tanulmányozni, ha csak a modern anatómiát, fiziológiát vagy pszichológiát vesszük figyelembe, és nem azt a háromtagú embert, akiről legalábbis főbb vonásokban szól a könyvem, „A lélek rejtélyeiről”. Ha ahhoz fordulunk, ami ma – kérem, figyeljenek erre: ma! – orosz lelki és általánosságban népi sajátosság, akkor azt mondhatjuk, hogy Oroszországban – bocsássanak meg nekem az oroszok, de ez az igazság – a fejember a főnök. Ezt mondom – bocsássanak meg nekem az oroszok – hiszen ők ebben nem hisznek, de tévednek. Lehet, hogy azt mondják, hogy Oroszországban a szívember a főnök, és a fejember éppen hátralép. De ezt csak akkor lehet állítani, ha nem kellőképpen tanulmányozták a szellemtudományt. Az orosz fejkultúra ugyanis bizonyos mértékig szívkultúrának tűnik, amit triviálisan úgy lehet kifejezni, hogy az orosz embernek a szíve a fejében van, vagyis a szív oly erősen hat, hogy tevékenységével a fejet is átöleli, hogy átível az egész intelligencián, áthat mindent. A szív hatása a fejre, a fogalmakra, az ideákra egy meghatározott konfigurációt ad az egész kelet-európai kultúrának.
Ne sértődjenek meg rám a közép-európaiak, de a helyzet itt a következő: náluk az a lényeges – és ez jellemzi az egész közép-európai kultúrát – hogy a fejük állandóan a mellkasukba süllyed, a test alsó része pedig, a végtagok, állandóan a szívükbe tolódik. Ez lényeges a közép-európai embernél: azért is annyira bizonytalan, mivel sem egyik, sem másik oldalról nem talál támaszt. Elmagyaráztam ezt önöknek, amikor azt mondtam, hogy a közép-európai a Küszöbőrnél kétséget, bizonytalanságot, tétovázást tapasztal.
És most ne sértődjenek meg rám a nyugat-európaiak, hiszen – ahogyan azt már sejthetik – az ő kultúrájuk a végtagok kultúrája, izomkultúra, mivel jellegzetessége az, hogy minden, ami az izom kultúrájából ered – ez a népre egészében vonatkozik, és nem az egyes emberre – erősen hat a fejben is. Ezért itt egy ösztönös intelligenciáról van szó, ezért keletkezett itt az izmok kultúrája, a modern élet értelmében, a sport stb. Mindazt, amit önöknek elmondok, mindenütt megtalálhatják a külső életben, ha csak akarják, ha komolyan és elfogulatlanul akarnak az életviszonyokba tekinteni. Csak az antropozófiailag orientált szellemtudomány ad önöknek ehhez vezérfonalat.
Az oroszoknál az a helyzet, hogy a szívük a fejükbe füstöl, az angol nyelvű népeknél a test alsó része füstöl a fejbe, de eközben a fej a test alsó részére hat és irányítja azt. Nagyon fontos, hogy ezeket a dolgokat szem előtt tartsuk. Nem szükséges mindig annyira radikálisan kifejezni ezeket, mint ahogyan mi ezt egymás között tesszük; mi végül is meg tudjuk érteni egymást, mert a mi közegünkben elegendő jóindulat van ahhoz, hogy ezeket a dolgokat objektíven, szimpátia és antipátia nélkül vegyük.
De látják, hogy figyelembe kell venni a háromtagú embert, feltétlenül tudni kell, még a fiziológiai és pszichológiai különbségeket is tanulmányozva, hogy az ember háromtagú lény, a hármasság elve alapján épül fel. És lényeges, hogy ne csak úgy nyilvánítsanak az emberek érdeklődést egymás irányában, ahogyan ezt a pap mondja, hanem egymás iránt valódi érdeklődésnek kell uralkodnia. De ez csak egy meghatározott világnézeten nyugodhat. Minden puszta absztrakcióhoz vezet, ha ezt mondják: „Minden embert szeretek”. Megértéssel kell az emberekhez fordulni, sőt az emberi közösségekhez is, ha az emberi közösségekről és az emberi közösségek szociális struktúrájáról akarnak ítélkezni. Ezt pedig csak akkor lehet megtenni, ha az emberi természet háromtagúságából indulunk ki. Ha nem tudják – ezt ne értsék félre – hogy ennél vagy annál az emberi közösségnél melyik rész a leglényegesebb, akkor nem lehet az embereket egyénileg megismerni. Egyfajta vezérfonallal kell rendelkezni, hogy kidolgozzuk a világnézetet, ellenkező esetben minden összedől. Ez a lényeg. Ezért az antropozófiai irányultságú szellemtudomány a kötelezettségét abban látja, hogy számoljon a valósággal. De épp emiatt sok ember számára valami erősen kellemetlent jelent. Hiszen az emberek meghatározott előítéletek miatt egyáltalán nem akarják, hogy megértsék őket. Sőt a magánéletben az embereknek különösen kellemetlen, ha kezdik őket megérteni, és majdnem azt mondhatjuk, hogy tíz emberből legalább kilenc ellenséggé válik, ha megértik őket; még ha némelyikük öntudatlanul is, de mégis azzá válik. Az embereknek kényelmetlen, ha megértik őket, még akkor is, ha ez fényben történik, mint itt, amikor ennek az emberi szeretet felemelését kellene szolgálnia. Az absztrakt emberi szeretet – gyakran hoztam ezt a hasonlatot – arra a szeretetre hasonlít, amelyet a kályhának kell a melegével fejlesztenie. Ha azt mondják neki: te kályha vagy és a te kályha-kötelességed, hogy felmelegítsd a szobát – de eközben hidegben maradnak, akkor nyilvánvaló, hogy erre az egész moralizációra nincs szükség. Ugyanez a helyzet a vasárnap délutáni prédikációkkal. Ha az embereknek gyakran mondják, hogy „Szeretet, szeretet, szeretet”, de eközben nem adnak nekik üzemanyagot, nem adják azt, aminek köszönhetően megismerhető az ember és az emberi közösség, akkor az egész prédikáció hasztalan.
Ebben az összefüggésben láthatják, hogy az antropozófiai szellemtudományt üzemanyagként kell vennünk, az ember ember iránti érdeklődésének kifejlesztéséhez, a valódi emberi szeretet kifejlesztéséhez. Valójában a fontos történelmi eseményeket – nemrég szimptomatológiaként hoztam fel önöknek –, azokat az eseményeket, melyek a jelenkori szociális impulzusok mögött állnak, az emberek csak a valóságnak megfelelő világnézet alapján érthetik meg.
Ha figyelembe vesszük mindazt, amit elmondtam a nyugati, közép-európai és keleti népek közötti különbségről, és ami még gazdagabban áll az önök lelke előtt, ha figyelemmel tekintenek ezekbe a világokba, akkor lehetségessé válik, hogy megkérdezzék maguktól: „A már elmondottakon kívül még honnan fakad például az orosz intelligencia törekvése, hogy megőrizze magát a következő kultúrkorszak számára?” Sokkal nagyobb erőre van szükség, hogy az intelligenciát valamilyen módon megőrizzük az ösztönök támadásától, mint amennyi a született, ösztönös intelligencia gyakorlásához szükséges. Az első esetben nagy erőre van szükség. Ezt is a nyugati emberiség fejlődésének bizonyos eszközeivel sikerült elérni. Vegyék csak azt a körülményt, hogy Oroszország sok tekintetben elmarad a kulturális élet nyugati áramlataitól. Különböző nézőpontokból már jellemeztem önöknek az elmúlt kulturális korszakok stagnálását Keleten. Emlékezzünk a IX. században bekövetkező, és a X. században véget ért egyházszakadásra, ahogy a kereszténység korai formája keletre szorult, és ott megdermedt és konzerválódott. Mondhatjuk, hogy az az állapot, ameddig az egész kereszténység az első évszázadokban fejlődött, keletre tolódott és ott változatlan maradt. Nyugat pedig az idővel a kereszténységét továbbfejlesztette. Ebből valami keletre is eljutott. Ez az egyik. Másrészt Keletre a még tőle is keletebbre lévő tatár elem lett bevíve, mindez Ázsiából jött. Mindez annak a kifejeződése, hogy orosz talajon stagnáltak a korai emberi erők, hogy ez a talaj a nyugati emberiség ellensúlyozására fiatal állapotban őrizte meg az Ázsiából érkező emberi erőket.
Most nézzék meg a közép-európai kultúra protestantizmustól való függőségét. Ez a függőség jelentősen több, mint azt általában gondolják. Lényegében a közép-európai kultúra egész konfigurációját a protestantizmus impulzusa határozza meg; nem ez vagy az a vallás, hanem a protestantizmus impulzusa, hiszen a magasabb vizsgálódás számára a protestantizmus is csak egy tünet. A lényeges a protestantizmusban ható szellemi impulzus. Az egész tudomány, ahogy foglalkoznak vele Közép-Európában, az a forma, amit itt magára ölt, a protestantizmus nyomát viseli magán. És a protestantizmus nélkül a közép-európai kultúra értelmetlen. Ami ez egyik helyen különösen kiemelkedő módon lép elő – pontosan úgy, ahogy az antropozófia szociális feladataival kapcsolatban már megmutattam önöknek, melyeket differenciált módon kell megközelíteni – az a másik helyen, másik alakban, más módon válik életté. A protestantizmus arra késztette a közép-európai embereket, hogy saját intelligens lényükre támaszkodjanak. Ez volt a fő szerepe. A közép-európai intelligencia, amit nevelni kell, a protestantizmussal áll kapcsolatban. Még a protestantizmus elleni katolikus akciók is, ha helyesen látjuk azokat, protestánsok, kivéve azokat, amik közvetlenül a jezsuitizmusból indulnak ki, ami tudatosan gátolja azt, ami a protestantizmuson keresztül érkezett. A protestantizmuson keresztül ható impulzus, azt mondanám, hogy legtisztább formájában Közép-Európában hat. És hogyan hat Nyugat-Európában? Ha a történelmi szimptomatológiához ragaszkodva tanulmányozzák a történelmi viszonyokat, észreveszik: Nyugat-Európában és Amerikában a protestantizmus úgy hat, hogy valami magától értetődő módon megfelel a született intelligens ösztönöknek, melyek inkább a politikában, mint a vallási életben élik ki magukat. A protestantizmus ott teljesen magától értetődő módon hat. Ott valami olyasmi, ami mindent áthat, és nincs szüksége különös struktúrára, hogy itt vagy ott lángra lobbantsa a református szíveket; nincs szüksége arra a lenyűgöző Reformációra, ami Közép-Európában lezajlott. Nyugaton a protestantizmus magától értetődő dolog. Ott olyan, amiről el lehet mondani: „A modern nyugati ember már protestánsnak születik; a közép-európai ember úgy vitatja meg a dolgokat, mint egy protestáns”. Pont a protestantizmus az, ami intelligens dolgokról való diszkussziókat idéz elő. És itt nem veleszületett. Az orosz a protestantizmust azért nem veszi fel, mert orosz. Nem akarja, hogy dolga legyen vele, azért nem, mivel ő orosz. Oroszország és a protestantizmus – összeegyeztethetetlen.
Mindezt, amit elmondok önöknek, nem lehet csak a vallásos hitre hivatkozva meglátni; ez az egyes kulturális impulzusok érzékelésén keresztül fejeződik ki. Például kutathatnák a marxizmust a nyugati országokban. Ezekben az országokban kezdettől fogva úgy fogták fel, mint a tulajdonhoz stb. való régi hozzáállás elleni tiltakozást. Közép-Európa országaiban sokat kénytelenek vitatkozni ezekről a dolgokról, veszekedni, kételkedni, eközben mindenféle ostobaságot mondva. Kelet-Európában a marxizmust általában véve különleges módon fogadják el, Kelet-Európában mindenekelőtt teljesen megváltoztatják. És ha a marxizmust Kelet-Európában vesszük, akkor kiderül, hogy azt valójában az orosz ortodoxia (pravoszlávia) hatja át és színezi. Nem eszméiben, hanem azon a módon és abban az alakban, amelyben az oroszok felveszik, az ortodox (pravoszláv) hit lenyomatát viseli magán.
Így kell megmutatni, mennyire a külső jelenségek fölé kell emelkedni, és a belsőbe tekinteni. Sok mindenre tesznek szert, ha az élet nagyszámú tényével kapcsolatban szokássá teszik, hogy ezt mondják maguknak: „Abban a formában, ahogy ma használjuk a szavakat, azok már jórészt kopott érméket képviselnek”. Az, amit ma a szóhasználatnak megfelelően gondolnak a dolgokról – a legkisebb mértékben sem felel meg a valóságnak. Mindenütt mélyebben kell beletekinteni a dolgokba.
Azt mondanám, hogy a protestantizmus, ahogyan azt a modern gondolkodás szokásai meghatározzák, valójában nem fejez ki semmit, ami megfelel a valóságnak. A protestantizmust úgy kell érteni, hogy azt mondhassuk: „Abban, ahogyan a protestantizmus megjelenik a marxizmusban, esetleg a politikában vagy a tudományban, van valami, ami megfelel a valóságnak.” Ma radikálisan el kell távolodnunk a verbális délibáboktól, a fogalmi délibáboktól, és a valóság élő felfogása felé kell haladnunk. Minden ezen múlik, és ezen múlik mindenekelőtt a modernitás legfontosabb impulzusainak, a szociális impulzusoknak a helyes megértése. Ettől függ a kor viszonyainak helyes értékelése is. Éppen azért, mert az emberek egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy a valósággal számoljanak, mert az emberek távol tartják magukat a valóságnak megfelelő képzetekről, az idő viszonyairól téves ítéletek születnek.
Önök állandóan azt kérdezik, hogy ki bűnös vagy ki nem bűnös az elmúlt háborús katasztrófa keletkezésében, és ez a kérdés nem alaptalan. Ezért már hosszú ideje beszéltem önöknek arról, milyen kapcsolata van az eseményeknek a világ-impulzusokkal. Ahogyan az a kép realizálódik ma, amit felvázoltam önöknek, pontosan ugyanúgy realizálódnak más dolgok is. Pontosan annak megfelelően realizálódnak és fognak realizálódni, ahogyan itt megbeszéltük. Az embernek érzéke kell, hogy legyen ahhoz, hogy mi a valóság, nem pedig verbális burok. A verbális burkokat gyakran használják jellemzésekre, de nem szabad sokáig rajtuk időzni. Ha tehát valaki a valóságot látja, akkor ennek a valóságnak a szemszögéből kell megértenie azokat az ítéleteket, amelyeket az Antant és az amerikaiak ma fogalmaznak meg Közép-Európáról. Már elmondtam, hogy amikor ez a katonai katasztrófa elkezdődött, sok oldalról hallottam, hogy milyen könyörtelenül kritizáltak mindent, amit Közép-Európa országaiban tettek. Most pedig, amikor már elegendő lezajlott abból, amit hatalmi politikának és ahhoz hasonlónak neveznek, azok, akik korábban kritizáltak, sokkal kevesebbet kritizálnak, pedig van elég alapjuk az éles kritikára. Senkit sem akarok védelem alá venni, a viszonyokat akarom jellemezni. Egyáltalán nem feladatom megvédeni azokat a személyeket, akiknek a létezése, amely korábban álarc mögé bújt, nemrégiben lelepleződött. És legyen szó például a wilsonizmus esztelen istenítéséről, mely a széles körben elterjedt bálványimádásra emlékeztet, vagy a Ludendorff-eposz, a szociál-pszichiátria tárgyának kialakulásáról, mindkettő olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket rendkívül óvatosan kell kezelni, és amelyekről nem lehet csak úgy mellékesen beszélni.
De egy másik szemszögből nézve, már elmondtam önöknek egyszer, hogy amikor az egyik ember szidja a másikat, gonosz dolgokat mond neki, akkor nem mindig, sőt csak nagyon ritka esetben van ennek oka a szidott személyben. Lehet persze, hogy gonosz, de benne ez a gonoszság a valóság objektív szemlélete szempontjából a legkevesebb okot adja a szidásra. A szidás alapja jórészt a szidás igénye. És ez az igény tárgyat keres magának, Ez az igény olyan áramlatot igyekszik adni az ideáknak, hogy úgy tűnhet, jogosan fakadnak ki egy szidó ember lelkéből. Gyakran történik ez az egyes emberek között. De világon nagyban sem történik ez másként. És természetesen mély alapok is vannak ekkor. Látják, összességében érthető, sőt magától értetődő, hogy az Antant országaiban és Amerikában az emberek nemcsak a hatalmon lévőket, hanem Közép-Európa valamennyi népét is egészében a földbe ássák. Ez érthető, hiszen hogy néznének ki az Antant országainak politikusai, ha országaiknak lakói ezt mondanák: „Hiszen Közép-Európa országainak lakói nem is annyira rosszak, csak némely dolgon kellene javítaniuk, és akkor minden rendben lenne velük”. Igen, ha ezt mondanák, akkor ez kevéssé állna összhangban azzal a politikával, ami onnan ered. A világon sok mindent önigazolás céljából mondanak. És tudni kell, hogy valójában mi a helyzet. Ehhez mély világnézettel kell rendelkezni. És magától értetődik, hogy az Antant országaiban a közvélemény nem azért ilyen, mert ez az igaz, hanem azért, mert igazolniuk kell az országoknak a viselkedésüket, éppúgy, mint ahogy ez az egyes emberek között történik, amikor szidják egymást, és ezt nem azért teszi, mert a másik rossz, hanem azért, mert igénye van a szidásra, és azt ki kell elégíteni. A helyzet az, hogy a dolgokra másképp kell tekinteni, hogy megértsük őket. Ez minden. A szellemtudományt a lelkünk legmélyebb alapjaiba venni sok esetben valami más, mint amit sokan azok közül képzelnek, aki az antropozófiai mozgalomhoz sorolják magukat
Külső, absztrakt módon közelítve – most a másik részhez fordulunk – hinni lehet abban, hogy a modern szocializmus, a kor szociális követelményei szociális impulzusokból erednek. Nemrég rámutattam önöknek, hogy az ember hogyan ingadozik hol az egyik, hol a másik oldalra a szociális és az antiszociális szükségletek, ösztönök között. Az absztrakt módon gondolkodó önmagától értetődőnek tartja, hogy a proletariátus, a modern társadalmi struktúra elemeként a szociálisból született, hiszen ez kényelmes – a szociálist szociálisként meghatározni, nem igaz? De ez helytelen. Aki a modern kor proletár-szocializmusát a valóságával összhangban vizsgálja, azt tudja, hogy a szocializmus, amilyenként a marxizmus jegye alatt előlép, egy antiszociális jelenség. Antiszociális impulzusokból ered. Ez a különbség az absztrakt definíciók, az absztrakt gondolkodás és a valóságnak megfelelő gondolkodás között. Mi készteti az embereket arra, hogy egy ilyen értelmű szocializmus megvalósítását kívánják? Szociális ösztönök? Nem, antiszociális ösztönök. Tegnap ezt egy külső példán mutattam meg, amikor a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” lózung hátteréről beszéltem, amely lózung ezt jelenti: tápláljatok gyűlöletet más osztályok irányában, hogy egyesültnek érezzétek magatokat! – Önök előtt itt antiszociális impulzusok állnak, ha a modern kor szociális pszichológiájának tanulmányozásával foglalkoznak. Ez a különbség a gondolkodásnak olyan módja között, ami fejlődik, aminek fejlődnie kell, amelynek fejlődését az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak segítenie kell, és a ma általánosan elfogadott gondolkodási mód között.
Azért találkozik ma akkora ellenállással a szociális kérdésekre való antropozófiai nézőpont, mert az emberek nem tudnak a valósággal összhangban gondolkodni, mert az emberek, először is, nem tudnak differenciált módon gondolkodni, sőt gyakran azt tartják, hogy ha valaki differenciált módon gondolkodik, akkor ellentmond önmagának.
A modern kor fontos problémái csak a valóságnak megfelelő gondolkodás segítségével oldhatók meg. Ezzel kapcsolatban az ilyen problémák közül egyet meg akarok önöknek mutatni. Már mondtam: „A proletár-fejekben feltámadó kísértet, amely a mindent mozgásba hozó motort alkotja: a munkaerő rabszolgasága, a modern társadalmi struktúrában árucikként létező munka, amely az ősi rabszolgaság helyére lépett.” Tegnap különleges módon aláhúztam, hogy a szociális gondolkodás feladata éppen abban áll, hogy az árunak a munkaerőtől való elkülönítésére összpontosítson. A hármas tagozódású szociális struktúra, amiről beszéltem, olyan impulzusokat tartalmaz, amelyek képesek elkülöníteni az árut az emberi munkától, mivel az, ami ebben a szociális hármas tagozódásban hat, nem logikai következmény, hanem a valóságból ered, megfelel a megfigyelt valóságnak.
E mellé a probléma mellé egy másik, mondhatni, égető probléma társul. Önök tudják, hogy a proletár, marxista módon színezett materializmus alapkövetelménye a termelőeszközök közösségi tulajdonba helyezésében áll. A termelőeszközöknek közös használatba kell kerülniük. Ez a társadalmiasítás kezdetévé kell, hogy váljon, aztán el kell terjednie az egész Földön, stb. Azt is tudják, hogy az orosz Köztársasági Tanács programjának megfelelően, amit ismertettem önökkel, Oroszországban a termelési eszközök és a föld állami tulajdonná válnak, pontosabban közösségivé. Ebből kiindulva megfogalmazhatják a modern kor legfontosabb előzetes szociális kérdését. Ez a következőből állhat: a döntő szociális intézkedéseknek a modern kultúrában vagy a modern káoszban is, ha Közép-Európára vagy Kelet-Európára tekintünk, olyan módon kell végbemenniük, hogy aközben a jövőbe való haladás mértékében egy olyan tendencia keletkezik, hogy az egyes embereket részesítik mind nagyobb tulajdonban, tulajdonossá téve őket, vagy pedig a társadalmi tulajdont kell fejleszteni? Önök megértik, mit értek ez alatt. Úgy kell-e történni, hogy az egyes embernek tulajdona legyen, vagy hogy elkerüljük az igazságtalanságot, mindent, ami tulajdon: föld, termelőeszközök stb. közös tulajdonba kell venni? Ez egy nagyon fontos szociális kérdés. Ma a proletár gondolkodás arra törekszik, hogy közösségi tulajdont valósítson meg. De a legfontosabb szociális impulzussal kapcsolatban semmilyen különbség nincs, hogy a tulajdonnal az egyes ember, társaság vagy a közösség rendelkezik. Aki el tud igazodni a valóságban, annak számára világossá válik, hogy a közösség rosszabb vállalkozó lehet, mint az egyén. Ez, mint természeti törvény, maguknak a tényeknek a természetében van, de ezt nem látják, és ezért esnek tévedésbe. Hiszen a kérdés a következő: minden embernek tulajdonosnak kell-e lennie? A társadalmi tulajdonnak hiányoznia kell-e – a technikába nem akarok belemenni, az elsajátítható – és az egyes individualitásoknak kell jog szerint tulajdonnal rendelkezniük az egyes országok, területek lehetőségeivel összhangban: Mindenkinek tulajdonosnak kell lennie, vagy ahogy a modern proletárok akarják, mindenkinek proletárrá kell válnia? Ez az alternatíva. A modern proletár gondolkodás azt tartja, hogy mindenkit proletárrá kell tenni, a társadalmat pedig – vállalkozóvá. De ha a valóság felé fordulunk, akkor valami ellentétes keletkezik. Hiszen szociális hármas tagozódást nem lehet képezni, ha minden embert proletárrá teszünk. A szociális hármas tagozódásra való tendencia oda vezet, hogy az egyes ember testi, lelki és szellemi szabadságra tesz szert. Ezt nem lehet elérni, ha mindenki proletárrá válik; de minden egyes ember számára elérhető, ha mindenkinek van lehetősége tulajdonnal rendelkezni.
A második, amit el kell érni – a kapcsolatok olyan szabályozása, hogy a törvény, az alkotmány, vagy általában a kormányzat előtt mindenki egyenlő legyen. A szellemi úton való szabadság, az állampolgári egyenlőség, a harmadik pedig a gazdasági élet területén megvalósuló testvériség legyen. Ismerek nagyon okos, valóban kiemelkedő könyveket, amelyek a három idea: a szabadság, egyenlőség és testvériség ellentmondásáról beszélnek. Eszerint az egyenlőség tökéletesen ellentmond a szabadságnak, ezt 1848-ban, sőt még korábban egészen tehetséges írók jelentették ki; és ez teljesen igaz. Ha mindent egy kalap alá veszünk, akkor az ellentmondásokon kívül semmire sem jutunk. Szabadságra kell törekedni a szellemi, jogi szférában, a vallásban, a képzésben, a jogtudományban; egyenlőségre – a törvény, a hatalom előtt, a biztonság szolgálatában; testvériségre – a gazdasági szférában. A gazdasági élet számára – tulajdon, aminek a jövőben megfelelő módon kell fejlődnie; a biztonsági szolgálat, a vezetés szférája számára – egyenlőség; a szellemi és jogi élet számára – szabadság. Ha ezeket a dolgokat így három részre tagoljuk, akkor nem fognak egymásnak ellentmondani, mivel a gondolkodásban felmerülő ellentmondás a valóságban megszűnik, annak köszönhetően, hogy ott nem összefüggő részekre választódnak szét. A gondolat törekszik az ellentmondásokra; a valóság az ellentmondásokból él. És nem lehet megérteni a valóságot, ha nem értjük meg az ellentmondásokat, ha a gondolatokban nem követjük az ellentmondásokat. @@Mindebből láthatják, hogy az itt értett szellemtudomány valóban tud valamit mondani a modern kor legfontosabb kérdéseiről. Önök közül legalább néhányan megérthetik, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak van mint mondania, és azt, hogy miként kell róla gondolkodni, alapvetően befolyásolnia kell annak a megértésnek, amelyet a kor legfontosabb követelményeivel szemben tanúsít.
A modern kor szellemtudomány általi megértése, ahogyan például én elképzelhetem ezt individuálisan, belülről kapcsolódik korunk egész szellemi életéhez, amelyben elhelyezkedik, amelyben el kell, hogy helyezkedjenek a hordozói, az egész antropozófiai irányultságú mozgalom. Mindezt persze kortársaink nem láthatják meg egyből helyes fényben. Ne gondolják, hogy mindezt ostobaságból vagy személyes hiúságból mondom; azok számára, akik ismernek engem, világos, hogy nem ez a helyzet. A tények szükségszerűségének hatása alatt vagyok kénytelen újra és újra jellemezni az ilyen dolgokat, hol az egyik oldalról, hol a másikról. Ez valóban így van, és ezt már különböző indítékokból elmondta, és egyáltalán nem hajlok arra, hogy túlértékeljem, amit én magam tudok vagy akarok. Látom a határokat, és sok olyat tudok, amiről az emberek még csak nem is gyanítják, hogy tudom. És aki nem képes megítélni engem ebben a viszonyban, annak mégis el kell mondanom, hogy én – ha használhatok olyan kifejezést, amit általában nem használnak, de nincs másik – szeretném „herbeiwünschen” (kívánni valakinek valamit ), hogy érthető legyen: van egy meghatározott különbség aközött, ahogyan itt kívánnak, és azok között a dolgok között, amiket kívánnak, ezt gyakran összekeverik. Hogy elszaporodtak ma az okkult vagy magukat okkultnak nevező társaságok, és sehol sem akarják az egészséges emberi értelmet használni, hogy eligazodjanak abban, amit itt meg lehet találni! Hiszen igaz, hogy még nem modern formában, de már erőfeszítések történnek, hogy valóban figyelembe vegyük a kor tudatát. Ugyanakkor megfigyelhetik, hogy az okkult és hasonló mozgalmakban elhangzó összes ostobaság hogyan számol a kor tudatával. Ez Az összes magasabb és alacsonyabb szabadkőműves-fokozat, de még a különböző vallási közösségek is, is, avítt tartalmuk következtében, nem képesek valóban a kor tudatát figyelembe venni. Hiszen hol beszélnek-e ott modern, érthető módon, a valóságot figyelembe véve, a modern kor égető problémáiról? Az egyik vagy másik szabadkőműves páholy vagy vallási közösség szertartásaiban vagy előírásaiban semmi sem található meg abból, ami a modern kor érzékfeletti alapjaként létezik. De szükséges, hogy az idő felismerésének képessége megtalálja a helyét!
Természetesen van egy nehézség – tudom ezt – ami a történelmi viszonyokból keletkezik, amilyenekként leírtam azokat, melynek eredményeként az Antropozófiai Társaság kezdetben a Teozófiai és minden más, hozzá hasonló társasággal össze volt kapcsolódva. Külső értelemben lehet ezt hibának tartani; de karmikusan igazolható. Több értelme lenne, ha az Antropozófiai Társulat teljesen önmagára hagyatkozna, és más társulatokkal való mindenféle kapcsolat nélkül jönne létre. Természetesen ha külsőleg nézzük, ez értelmesebb lenne, mivel megmenekülne a Teozófiai Társaság minden filiszteri burzsoizmusától, ezzel az egész elavult kacattól. És habár mindez nem lépett be az antropozófiába, de a társaságban sokféle menedéket talált. Ha az antropozófia helyesen élne a társaságunkban, ami valójában nincs így, akkor ez a társaság, legalábbis a saját szociális struktúrájának egyharmadában, ahogyan ez magából az antropozófiából következik, a szellemi harmadban, beleértve a jogot, mintaszerű lehetne. Hiszen az, aminek az antropozófusok között jogként kellene uralkodni az egyik individuumnak a másik individuummal való kapcsolataiban, egy magától értetődő dolognak kellene lennie. Mindig éles szakadékot erős szakadást érzek azzal kapcsolatban, aminek ki kellene közöttünk fejlődnie, amikor egyikünk úgy beszél a másikról, hogy a másiknak valahová el kell mennie panaszkodnia. A jogtudatnak olyan mértékben kell kialakulnia, ahogyan azt a szociális struktúra egyharmadában értjük. De ez a tudat még messze van attól a mértéktől, amilyennek az Antropozófiai Társaságban lennie kell, az antropozófiai impulzusoknak, mint olyanoknak megfelelően. Ezért ki kell fejlődnie a belső igazság hallásának, annak amivel ma kevesek rendelkeznek. Mivel az a megkülönböztetés, amelynek kívülről kellene jönnie, nem jön onnan, ezért vagy az egyik, vagy a másik nézőpontból kell rámutatni arra, amit meg kell különböztetni. Néhány dologgal kapcsolatban, különösen ma, azt mondhatnám, hogy ami az antropozófiai mozgalomban nekem magamnak köszönhetően él, az abban különbözik minden mástól, hogy mindent azon az alapon fejlesztettem ki, amelyet a „Teozófia” művemben első bevezetőjében kifejtettem: semmi olyat nem közlök, ami nem a saját személyes tapasztalatom volt. Itt nem mást mondok, mint amit a személyes tapasztalatomra építettem. Itt, eltérően attól, mint amit mindenütt tesznek, a közlések megerősítésére nem a tekintély szolgál.
Ebből egy másik dolog is következik, amiről beszélnem kell, hogy az antropozófiai mozgalom által vezetett szellemi áramlat semmilyen más áramlattól sem függ, csupán attól a szellemiségtől, ami a modernitáson átárad, és csak attól. Ezért – kérem, hogy ezt teljes komolysággal fogadják – én senkinek semmivel sem tartozom, senki előtt sem hallgathatom el azt, amit a jelen korban szükségesnek tartok közölni. A hallgatás parancsát nem lehet arra helyezni, aki senkinek sem tartozik a saját szellemi vagyonáért. Ez alapot ad arra, hogy megkülönböztessük az antropozófiai mozgalmat minden másiktól. És mindaz, aki valamikor is azt állította, hogy amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány hirdet, azt a szónak nem abban az értelmében hirdeti, ahogyan az a Teozófia c. művemben áll – amiért személyesen kiállok – az ilyen ember legalábbis nem ismeri a kapcsolatokat, és leginkább nem azok közegében áll, hanem kívülről nézi azokat, és ezért gonosz szándékkal-e vagy sem, hazugságot állít. De az is, aki gyakran volt nálunk, és itt tanulmányozta a kapcsolatokat, de azt állítja, hogy a mi szellemi mozgalmunk valamilyen kapcsolatban áll a múlttal, vagy valami más mozgalommal, az szintén hazugságot mond. A dolog ily módon abban áll, hogy vagy a viszonyokat nem ismerve hazudik valaki, vagy ismerve azokat. Így kell érteni az ellenségességet e mozgalom iránt.
Ezért ismét kénytelen vagyok aláhúzni: „Csak arról hallgatok, amiről tudom, hogy a modern emberiségnek az éretlensége következtében nem lehet közölni.” És ez az egyedüli ok, míg mások az általuk tett fogadalom miatt hallgatnak. Bármely más oldalról ebbe a mozgalomba semmi sem tud behatolni. Ez a mozgalom szellemileg nem függ semmilyen más mozgalomtól; és azokkal a kapcsolata csak külső lehet. Lehet, hogy eljön az idő, amikor önök is meg tudják látni – és jó lesz, ha akkor erre emlékezni fognak – hogy előre megmondtam dolgokat, amelyek csak később váltak érthetőkké a megfelelő összefüggéseikben. Lehet, hogy egyszer, ha meglesz önökben ehhez a jóakarat, jó szolgálatot tesz, ha emlékeznek arra, hogy milyen értelemben őrződik az a szellemi kincs, amelyhez az antropozófiai mozgalmon keresztül juthatunk el.
Mindenki számára, aki meg akarja különböztetni az antropozófiai mozgalmat bármely másiktól, ez próbakővé válhat. Ennek a próbakőnek három része van. Először is, ez a mozgalom a modern kor tudományos és intellektuális követelményeiből áll össze. Vegyék a tőlem induló irodalmat, még ha benne valami tökéletlen is, egészében benne azt a törekvést látják, hogy egy olyan mozgalom alakuljon meg, ami nem a régi, elavultra alapul, hanem ami ismeri a modern kor tudományos eszközeit, ami a modern kor tudományos tudatával teljes összhangban áll. Ez az egyik.
A másik, hogy ez a mozgalom élettel teli módon tud beszélni a modern kor életkérdéseiről, például a szociális kérdésekről. Hasonlítsanak össze mindent, amit más mozgalmak tudnak mondani erről a témáról, azzal, amit az antropozófia mond, és világossá válik az előbbiek elavultsága, a valóságtól való idegensége.
A próbakő harmadik része abban áll, hogy ez a mozgalom képes tudatosan tisztázni magának a vallási szükségleteket, abban az értelemben tisztázni, hogy ezeknek a vallási szükségleteknek a tisztázása kapcsolatban áll a valóság teljes, közvetlen ismeretével. Pusztán ennek az egynek köszönhetően meg tudják különböztetni ezt a mozgalmat az összes többi mozgalomtól, amelyek lényegében egy délutáni prédikációra szűkülnek arról, hogyan kell viselkedni, stb., ahol nincs semmi a konkrét, a modern szociális struktúrában ható fogalmakról, ahol minden elidegenedik a világtól. A modern valódi tudománynak a munkáról, a tőkéről, a hitel- és földviszonyokról, mindazokról, amik a mai életet képezik, a szociális élet kialakulásáról oly módon kell tudnia beszélni, ahogyan beszélni tud az embernek az isteni lényekhez való viszonyáról, a felebarátja iránti szeretetről, stb. Amit az emberiség hosszan elmulasztott: felülről lefelé kapcsolatot kell találni az élet minden közvetlen, konkrét formációjához és folyamatához. Éppen ezt mulasztják el megtenni korunk teológusai és teozófusai a különböző intézményeikben, és az okkult kutatásaikban is. Elkezdik mondani, úgymond felülről, és arra a felhívásra jutnak: „Emberek, legyetek jók, stb”. De az ilyen felhívások nem gyümölcsözőek, sterilek, és nem adnak választ a modern kor égető, konkrét kérdéseire. A külső tudomány is a valóságtól idegen módon beszél az életet közvetlenül érintő kérdésekről. Tegnap rámutattam, mennyire idegenen állnak szemben az emberek a valósággal. Vajon sok ember tudja-e ma, hogy például mi a tőke, mi az valójában? Természetesen önök tudják, hogy ha van a zsebükben valamennyi pénz, akkor ez is tőke. De ez nem jelenti, hogy tudják, mi a tőke. Tudni, hogy mi a tőke, azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan szabályozódnak meghatározott dolgok és folyamatok a szociális struktúrában. Abszolút ugyanúgy, ahogy az antropozófiának ismernie kell az emberi életet ritmikusan szabályozó viszonyokat, ugyanúgy ismernie kell a szociális élet lüktetéseit is. A modern pszichológia, a maga materialista módszerével nem képes fontos kérdéseket megoldani, és ezek csak akkor lesznek megoldhatók, ha eljutnak a háromtagú ember antropozófiai megértéséhez.
Mit tud a modern tudomány válaszolni például erre a nagyon fontos kérdésre: min alapszik teljesen materiálisan a képzelet? Min alapszik teljesen materiálisan az akarat? – Az ilyen dolgokról azért beszélek, mert az életemből 30-35 évet ezek kutatására fordítottam, amire mással kapcsolatban már utaltam. Az ember gondolkodása azon alapul, hogy a vérkeringés folyamatában például van benne szénsav, amit még nem lélegzett ki, és ez az, ami a gondolkodás anyagi megfelelője, anyagi korrelátuma. Ha az emberben van oxigén, ami még nem lett szénsavvá átdolgozva, oxigén, ami kerülő úton megy, hogy szén-dioxiddá alakuljon, hogy szén-dioxidként leülepedjen, akkor bizonyos értelemben ez az akarat materiális korrelátuma.
Ahol az oxigén lüktet az emberben, amely még nincs teljesen feldolgozva, még működőképes, ott az akarat anyagilag aktiválódik. Ahol az emberben már szénsav van, amely még nem ürült ki, az a gondolatformák anyagi alapjául szolgál. Annak ismerete, hogy ez a két pólus – a gondolatok pólusa, amit a szénsav pólusának is nevezhetünk, és az akarat pólusa, amit az oxigén pólusának nevezhetünk – hogy hogyan szabályozható ez a két pólus – ennek ismeretét csak a valóságnak megfelelő tudomány adhatja. Ilyen igazságokat, mint amiket én közlök önöknek, nem találnak egyetlen modern könyvben sem. És mivel az ember nem neveli a gondolkodását ilyen valóságra, nem tudja a gondolkodását a jelenkor számára szükséges módon nevelni a szociális struktúra kérdésében sem. De ez bekövetkezhet; ez szükséges a valóság számára és megtörténhet, hogy az ember szellemi-lelki bekapcsolódása a társadalmi struktúrába a mi társadalmi kérdéseink közé fog tartozni.
De ezzel nem sietnek. Csak gondolják meg, mennyire megváltozna minden, ha ebben vagy abban az üzemben az egyes munkás lelkileg-szellemileg be lenne kapcsolva abba az egész folyamatba, aminek eredményeképpen a világba lépnek az általa előállított áruk, hogyha megértené, milyen az ő pozíciója a szociális struktúrában annak köszönhetően, hogy előállítja az árukat. De ez csak akkor válik lehetővé, ha az emberek között az egymás iránti érdeklődés fog uralkodni, ha többé-kevésbé minden felnőtt, igazi ember a megfelelő módon fog rendelkezni a legfontosabb szociális fogalmakkal. El kell jönnie annak az időnek – és ez szociális követelmény – amikor az ember, csupán azért, mert ember, ugyanolyan jól fogja tudni, hogy mi a tőke, a hitel, az adópénz, a csekk, a népgazdaság hatékonyságához viszonyítva – ezt pedig egyáltalán nem bonyolult tudni, hogy mindazoknak tudniuk kell, akiknek ez elsősorban szükséges – mint ahogyan ma jól tudják, hogy a levest kanállal kell enni, nem pedig villával. Ugye igaz, ha valaki a levest villával eszi, akkor nyilvánvalóan nincs nála minden rendben; de nem ismerni némely dolgot, pontosan ugyanígy nem teljes egészséget jelent. Ennek mindenki által elfogadott nyílt véleménynek kell lennie.
Akkor a modern kor legfontosabb impulzusai, a szociális impulzusok egészen más alapra lesznek állítva.
<<< vissza a kilencedik előadásra
tovább a tizenegyedik előadásra >>>
a könyv fejezetei >>>
Fordította: Rákos Éva