GA186 – Dornach, 1918. december 13.
Az ösztönös impulzusok tudatosakká akarnak átalakulni. Az emberi gondolkodás bizonytalanságot hoz. Két nézet a népgazdaságról. Az embernek teljesen tudatossá kell válnia: A romlás erői, a szakadék előtt állva, az önzés impulzusa.
A jelen és a közeljövő szociális impulzusainak vizsgálatából, amelyekkel itt az elmúlt napokban foglalkoztunk, láthatjuk, hogy az ezekből az impulzusokból eredő különböző jelenségekben egy alapvető tendencia rajzolódik ki, amely először teljesen külsődlegesen jellemzi az események menetét. Azt mondhatjuk: „Igen, valóban, sokféle igény, szociális és antiszociális világnézet lép elő”. – Ez vagy az ilyen szociális és antiszociális impulzusokból (világnézetekből) kiindulva történik. De ha abból a szempontból, ami már ismertté vált számunkra, meg akarjuk kérdezni: mi az alapja annak, ami valójában az emberi sorsok és az emberi fejlődés felszínén hatni akar? – akkor először is, külsőleg, a dolog a következőképpen írható le: az ember olyan szociális rendszert akar, olyan szociális struktúrát akar adni a társadalmi életnek, amelyben tudati lelkünk korszakának megfelelően felismerheti, amit emberi méltósága, emberi jelentősége, emberi ereje szerint tudnia kellene. Önmagát emberként akarja megtalálni egy ilyen szociális rendszerben.
Az impulzusok, amelyek korábban ösztönösek voltak, arra késztették az embert, hogy ezt vagy azt tegye, gondolja, ezt vagy azt érezze. Ezek az ösztönös impulzusok most tudatos impulzusokká akarnak válni. Ezeket a tudatos impulzusokat a tudati lélek korszakában, amely a XV. században kezdődött és a harmadik évezredben is folytatódni fog, csak akkor tudja az ember helyesen bevinni az életébe, ha ebben a korszakban egyre inkább tudatában lesz annak, hogy mi is ő mint ember, és mire képes, amikor a társadalom, az állam vagy bármi hasonló szociális struktúrájában él.
Már rámutattam, hogy mindaz, amit a tudati lélek e korszakának értelmében csak a szellemtudomány segítségével lehet helyes, tiszta fényben látni, többé-kevésbé rendezetlen módon jelenik meg hol itt, hol ott mind az emberek szemléletében és gondolataiban, mind az eseményekben, amelyek közepette az ember most él. Ebben az értelemben különösen jellemző, mondhatnám, megdöbbentően jellemző például az, ami Trockij egyik beszédében napvilágot látott [* „A szovjetek hatalma és a nemzetközi imperializmus”. A fordítás 1918-ban jelent meg Bernben]. Ha figyelembe vesszük, amit most mondtam arról a kívánságról, hogy az embert helyezzük a világnézet középpontjába, akkor megdöbbentőnek tűnnek majd számunkra Trockij szavai. Ezt mondta: A kommunista tanítás vagy szocialista tanítás legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a mi öreg bűnös Földünkön olyan állapotot érjünk el, melyben az emberek abbahagynák az egymásra való lövöldözést. A szocializmus vagy kommunizmus feladata abban áll, hogy egy olyan szociális rendszert állítson fel, melyben az ember először válna méltóvá a rangjára. Megszoktuk azt mondani, hogy az „ember” szó büszkének hangzik. Gorkij ezt mondja erről: „Ember – ez büszkén hangzik.” De a valóságban, ha visszatekintünk ezekre a három és fél éves véres gyilkosságokra, akkor így kiálthatunk: „Ember – ez szégyenletesnek hangzik!”.
Mindenesetre látható, hogy itt, a programbeszéd legelején egy felkavaró kérdés kerül a vizsgálat középpontjába: hogyan ismerheti fel az ember a saját emberi lényegét, az emberi értékét, az emberi erejét? És ha figyelmesek lesznek, sok embernél találnak hasonló jelenséget. Ezek a jelenségek csak akkor lesznek érthetőek – ez alatt azt értem, hogy tisztán meglátottá válik, a szellemtudomány segítségével, minden más esetben homályos látomásként merül fel az elmében –, ezek a jelenségek, ezek a látomások csak akkor lesznek érthetőek, ha sok mindent figyelembe veszünk abból, amiről már beszéltünk az Atlantisz utáni ötödik korszak szociális gondolkodásával kapcsolatban.
A Krisztus születése utáni XV. században, az ötödik Atlantisz utáni korszak kezdetével végtelen számú új dolog ugrásszerű fejlődésnek indult. Csak az emberek általában nem veszik észre, hogy a XIII., XIV. századról a XV., XVI. századra milyen gyökeresen megváltozott az emberek felépítése. Számos példát hoztam önöknek a művészetek területéről, a gondolkodás területéről és más területekről, amelyekből láthatják ezeket a változásokat. Ma még valami mást is szeretnénk figyelembe venni, valami olyasmit, ami különösen fontos a jelenleg és a közeljövőben megnyilvánuló erők szempontjából. Tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy a társadalmi gazdasági élet, a társadalmi politikai-gazdasági élet, amely a társadalmi struktúrában fejeződik ki, először az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete óta figyelhető meg tudatosan. Korábban mindez többé-kevésbé ösztönösen jelent meg. Lényegében a XVI. század óta merülnek fel először tudatosan a kérdések: mi a nemzetgazdaság? Mi a gazdaság számára a legjobb szervezet? Milyen törvények állnak a gazdaság szerveződésének hátterében? E kérdésekről való elmélkedésből fejlődnek egészen napjainkig a szocialista világnézet impulzusai. Ezt megelőzően mindezek a dolgok többé-kevésbé ösztönösen szerveződtek, emberről emberre, társulásról társulásra, céhről céhre, társaságról társaságra, vagy hasonlóképpen királyságról királyságra. A modern államforma kialakulásakor, ami a XVI. század kezdetére tehető, találkozunk először a gazdasági kérdéseken elmélkedő emberekkel.
Most, ha meg akarják érteni a továbbiakat, valamit figyelembe kell venniük. Világossá kell válni az önök számára: az ösztön mindig nagy bizonyossággal hat. Nevezzük “isteni rendnek”, nevezzük “természetes rendnek”, nevezzük, aminek akarjuk, az ösztön marad az, ami az emberiség fejlődése során bizonyossággal hat, és amit nem lehet gondolatokkal megváltoztatni, amit nem lehet semmilyen gondolattal megrendíteni. A bizonytalanság pedig akkor kezdődik, amikor az objektumokat, amelyek szférájában az ösztön korábban bizonyossággal hatott, az emberi gondolkodás, az emberi intellektus hatja át. És az ember csak apránként tesz szert tudatos módon, mondhatni, sok tévedés útján arra a bizonyosságra, amit korábban, más módon, az ösztönei révén birtokolt.
Helytelen lenne, ha az elmondottakat így elleneznénk: akkor így térjünk vissza az ösztönökhöz. A viszonyok megváltoztak, és egy megváltozott viszonyokban az ösztönök már nem jogosultak. Ráadásul az emberi fejlődés az ösztöntől a tudatos életig halad. A régi ösztönökhöz való visszatérést követelni nem okosabb, mint például ötvenévesen visszatérni a húszéves korba. Láthatjuk tehát, hogy valahol a XVI. század határán kezdődik a gazdasági gondolkodás. Ettől kezdve az ember tudatosan irányítja figyelmét azokra a jelenségekre, amelyeket korábban az emberi kapcsolatok terén ösztönösen tapasztalt.
Az emberek által a társadalmi rendről kialakított gondolatok és elképzelések legalábbis egy részét érdekes a lelkük előtt tartani. Itt mindenekelőtt az úgynevezett merkantilisták gazdasági, társadalmi életre vonatkozó nézeteivel találkozunk. Elképzeléseik teljes mértékben azoktól a jogi elképzelésektől függenek, amelyeket az emberek a múltban a társadalmi élet jogi és hasonló viszonyai között alakítottak ki. E fogalmak segítségével próbálták megérteni a kereskedelem és a születő ipar kialakulását és fejlődését. A merkantilisták elképzelései tehát elsősorban a kereskedelem és az ipar tanulmányozásával álltak kapcsolatban. De más dolgok is hatással voltak rájuk, hatást gyakorolt az a sajátos jelleg, amellyel az abszolutisztikusan szervezett monarchiák udvaraikkal és tisztviselői gárdájukkal rendelkeztek abban az időben. Elképzeléseiknek volt egy sajátos vonása, amelyet Amerika felfedezése idézett elő, aminek következtében nemesfémek özöne áramlott Európába, és a régi gazdaságot egy új, pénzre épülő gazdaság váltotta fel. Az hatást gyakorolt a közgazdaságtan első tanítóinak, a merkantilistáknak az elképzeléseire. Olyan elképzelésekre jutottak, miszerint a közgazdaságot, a társadalmi szociális életet a magángazdaságok analógiájának kell tekinteni. De a régi magángazdaságot az ókori római jogi elképzelések uralták. Megkísérelték tehát ezeket az elképzeléseket továbbvinni, egyszerűen mondva kiterjeszteni a magángazdálkodás törvényeit a közéletre.
Ezek az elképzelések különös eredményre vezettek, és nem lesz érdektelen nyomon követni, hogy az emberek apránként mire irányították fő figyelmüket. Az eredmény az lett, hogy a merkantilisták arra a következtetésre jutottak, hogy a legfontosabb dolog, amin a nemzetgazdaság, az emberi közösség áll: a lehető legtöbb egyenérték felhalmozása ahhoz, hogy kereskedelem útján megszerezzék az ipar által a nemzetgazdasági közösségen belül előállított árukat. Más szavakkal ezek az emberek arra a következtetésre jutottak, hogy olyan társadalmi struktúrát kell létrehozni, amely képes minél több pénzt felhalmozni az országban. A pénz meglétében látták az ország jólétét. „De hogyan lehet egy ország jólétét úgy növelni, hogy eközben minden egyes ember jóléte a lehető legmagasabb legyen? – ezt kérdezték maguktól, és így válaszoltak: Ezt úgy lehet elérni, ha olyan belső struktúrát hozunk létre, amelyben a lehető legtöbb pénz kering az országon belül, és a lehető legkevesebb megy külföldre, hogy a pénz állandóan az országban koncentrálódjon.”
Az idők folyamán ezzel a nézettel egy másik nézet állt szembe, amelynek képviselőit fiziokratáknak nevezték. Nézetük a következő gondolatból indult ki: az egy országban felhalmozódó pénzmennyiség valójában nem vezet a jólét növekedéséhez; ez utóbbi attól függ, hogy az emberek mennyi árut képesek előállítani a föld megmunkálásával és a természet erőinek felhasználásával. Az áruk kereskedelmi forgalomban való cirkulálása és a pénz felhalmozása útján azonban lényegében illuzórikus, nem pedig valódi jólét érhető el.
A nemzetgazdaságról alkotott két egymást követő nézetben két teljesen eltérő nézőpontot látunk. Arra kérem önöket, hogy figyeljenek erre. Könnyű arra a felszínes véleményre jutni, hogy elegendő ezeket a dolgokat tanulmányozni, és akkor majd meg lehet mondani, hogy melyik fajta nemzetgazdasági típus idézi elő a jólétet. Látják, hogy azok az emberek, akik ezeken a dolgokon elmélkednek, sőt, akiknek az ezekről való elmélkedés a hivatásuk, idővel ellentétes véleményekre jutnak, mivel egyáltalán nem könnyű dolog ítéletet alkotni róluk.
Mivel a fiziokraták a föld megművelésében, a természet erőinek felhasználásában látták a fő értéket, arra a következtetésre jutottak, hogy az embereket magukra kell hagyni, hogy a szabad verseny arra ösztönözze őket, hogy a lét természetes alapjaiból minél több árut állítsanak elő. És ha a merkantilisták inkább a vámok növelésére, az országok külső határainak átjárhatatlanná tételére törekedtek, és így arra, hogy csökkentsék a pénznek – ami a jólét alapja – az országból való kiáramlását, addig a fiziokraták éppen ennek ellenkezőjére törekedtek: arra, hogy az emberek országról országra való mozgása teljesen szabad legyen, mivel ez ösztönzi az egész Földön a termelőerők fejlődését, és így növelnie kell az egyes országok jólétét. Így láthatják, hogy már a nemzetgazdaságról való tudatos gondolkodás hajnalán különböző irányokból ellentétes nézetek fogalmazódtak meg.
Ahogy tovább vizsgálódunk, látni fogjuk, hogy egy másik jelentős nézet is helyet kapott a gazdasági gondolkodásban. Ez a nézet óriási hatással volt mind a jogalkotásra, mind a gazdasági elképzelésekre. Szerzője Adam Smith volt. Az a kérdés merült fel benne, hogy hogyan lehet olyan társadalmi struktúrát létrehozni, amely lehetővé teszi az egyén és a társadalom egészének legnagyobb jólétét. Adam Smith tulajdonképpen – itt csak egy jellegzetes részletre szeretnénk rámutatni – arra a nézetre jutott, hogy a nemzetgazdaság egyéni elven történő kialakítása a legjobb. Eközben abból indult ki, hogy a javak, az áruk, amelyek végül is a nemzetgazdaság tartalmát képezik, amelyeket vásárolnak és eladnak, emberi munka eredményei. Nézete, mondhatni, a következő volt: ha valamit megvesznek, az azért válik lehetővé, mert az ember munkát végez. Tehát egy áru értéke valamilyen módon kikristályosodott emberi munka. És azt gondolta, hogy a jólétet éppen a nemzetgazdasági alap miatt akkor lehet a legjobban elérni, ha az embereket semmilyen jogszabály nem akadályozza meg a szabad termelésben. Az egyén akkor szolgálja a legjobban az egészet, ha önmagát a legjobban szolgálja. Igen, Adam Smith nagyjából azon a véleményen volt, hogy az ember akkor szolgálja a legjobban az emberiséget, ha azt teszi, ami a legjobb önmagának. Az egyénnek és az emberiségnek is az a legjobb, ha a nemzetgazdaság individualista elven épül fel, amikor jogszabály segítségével nem állítanak különösebb akadályt az ember elé, stb.
Most látható, hogy egy ilyen nemzetgazdasági doktrína egész gondolatmenete a következőkben összegezhető: hogyan lehet a legjobban felépíteni a szociális struktúrát? De itt felmerülhet önökben egy olyan kérdés, amelyet teljes sajátosságában a fiziokraták nem tudtak egyértelműen figyelembe venni. Valamennyi nemzetgazdasági rendszerben, amelyről eddig beszéltem önöknek, a megfontolások arra irányultak, hogy mik a nemzetgazdasági szerkezet legjobb felépítésének módjai. De mindezek a megfontolások ismét egy másik kérdéshez térnek vissza: mit akar az egész nemzetgazdaság egészében? Ugyanis nem csak azt akarja, legalábbis nem csak azt akarhatja, hogy szétossza, ami rendelkezésre áll, hanem gondoskodnia kell arról is, hogy anyagi javak elő is legyenek állítva. Az is fontos, hogy bizonyos javakat a föld adjon az embereknek. És milyen kapcsolat van az emberek és az élelmiszeráruk között? Malthus [*Thomas Robert Malthus (1766- 1834) teológus és szociológus] volt az első, aki tudatosan beszélt erről, és gondolatai bizonyos mértékig kockázatos fordulatot vettek. Általánosságban véve nem mondhatjuk, hogy a Malthus által felvetett kardinális kérdésnek és az ezzel kapcsolatos nézeteinek nem volt semmi alapjuk. Azt állította, hogy ha nyomon követjük a Föld népességének növekedését – ő, mint a modern emberek többsége, azon a véleményen volt, hogy a Föld népessége folyamatosan növekszik –, valamint az élelmiszer-szükséglet növekedését, akkor a kettő között egyértelmű összefüggés van. És Malthus ezt az összefüggést matematikailag fejezte ki, nevezetesen, hogy az élelmiszerek növekedése számtani progresszió, a népesség növekedése pedig mértani progresszió szerint megy végbe. Hadd magyarázzam el ezt egy kicsit. Képzeljék el, hogy az élelmiszerek növekvő mennyiségét az 1, 2, 3, 4, 5 számsor fejezi ki; míg a mértani sorozat a következő: 1, 2, 4, 8, 16. Malthus egyszóval úgy vélte, hogy a népesség gyorsabban növekszik, mint az élelmiszerek. Ő is azon a véleményen volt, hogy az emberiség fejlődése nem kerülheti el a nagy veszélyt – a létért való küzdelmet, hogy végül is túl sok ember él a földön az élelmiszerekhez képest. Tehát az emberiség gazdasági fejlődését egy teljesen más szemszögből, az embernek a Föld lehetőségeihez való viszonya felől vizsgálta. Arra az állításra jutott, vagy legalábbis követői arra az állításra jutottak, hogy a szegények gondozása és a hasonló foglalkozások ellene vannak a fejlődésnek, mert csak túlnépesedéshez vezetnek, és ezért károsak az emberi fejlődésre. Sőt azt állította, hogy a gyengéket hagyni kell meghalni, mivel ez az élet hibáinak a felszámolásához vezet. Malthus még valami mást is állított, amit itt csak megemlítek. A túlnépesedés természetes tendenciájának megfékezése érdekében javasolta az úgynevezett kétgyermekes rendszert. A háborúkat az emberi fejlődés szükségszerű velejárójának tekintette, mivel a túlnépesedés természetes tendenciája gyorsabban nő, mint az élelmiszerek növekedése.
Mint látható, az emberiség gazdasági fejlődésének valóban pesszimista szemléletével találkozunk, amint a történelembe lép. Nem mondhatjuk, hogy a kérdés: hogyan áll kapcsolatban az emberi gazdaság a természet alapjaival? – sok aggodalmat idézett elő napjainkban. Kortársainknak még világos szándékuk sincs, hogy kutatást végezzenek ezen a területen. Újra és újra a szociális struktúrára mutatnak rá, arra, hogy hogyan kell az embereket csoportosítani, hogy a lehető legmagasabb szintű jólétet érjék el; és nem merül fel az a kérdés: hogyan kell a földet megművelni, hogy minél több termékhez jussunk? A kérdés inkább az: hogyan kell ezeket a termékeket elosztani?
A gondolkodás fejlődésének történetében különböző ideák jelentek meg; ezeket figyelembe kell venni, mert ezek készítették elő a mai szociális és szocialista gondolkodást, amely részben már most is, és később még nagyobb mértékben fogja az embereket szociális káoszba taszítani, amelyből feltétlenül meg kell találni a megfelelő kiutat. Az egyikre már rámutattam, amikor például Adam Smith-ről beszéltem, az ő világosan megfogalmazott gondolatáról, miszerint a megvásárolni kívánt áru a felhalmozott munkát jelenti. És így a természetes szükségszerűségnek megfelelő gondolat jelenik meg: ami áruként jelenik meg, az nem tekinthető másnak, mint felhalmozott munkának. Ez a gondolat annyira megragadta az embereket, hogy napjainkban ez lett a proletár gondolkodás fő mozgatórugója. Ez azért történt, mert az általam felvázolt politikai-gazdasági előfeltevésekből a modern proletárok tudatában kiélesedett a felfogás, hogy a valóságban a mai gazdasági szervezet szociális struktúrája olyan, hogy a proletárok ebben nincstelenek, csak a kezük munkaerejét birtokolják, amit a piacra tudnak vinni; és ezért az az áru. Ugyanúgy, ahogy más dolgokat is megvásárolnak, a nincstelen proletárok munkaereje is megvásárolható.
A kérdéssel kapcsolatban: mi is az ember? – a modern proletár különösen nyomottnak érzi magát, és ez ösztönösen meghatározza követeléseit. Nem akarja, hogy bármelyik részét is eladják, mert úgy tűnik, mintha a két keze is megvehető lenne, mint ahogy a munkáját is megveszik és eladják. Kellemetlennek tűnhet az a forma, amelyben ez kifejeződik – legyen az marxista gondolkodás, forradalmi gondolkodás vagy bármi más. Az egésznek a középpontjában azonban az az érzés áll, hogy mások árut vásárolnak és adnak el, nekem pedig a munkámat kell eladnom.
Félrevezető lenne azt az ellenvetést tenni, hogy mások is eladják a munkájukat. Ez pontosan nem így van. A mai szociális struktúránkban valójában csak a proletár munkások adják el a munkájukat. Ugyanis abban a pillanatban, amikor egy személy bármilyen módon tulajdonviszonyba kerül, megszűnik a munkaerejének értékesítése. Úgyhogy a burzsoá nem a munkaerejét árulja; árukat vásárol és ad el. Lehet, hogy a saját munkájának az eredményét árulja, de ez egészen más, mint munkát árulni. Ezekről a dolgokról a modern proletárnak nagyon pontos elképzelése van, és aki érti a modern proletariátus gondolkodását, az tudja, hogy a proletár számára az a princípium, hogy dolgozni azt jelenti, hogy eladja a munkaerejét, a modern proletár gondolkodás mozgatórugója, annak mérsékelt formáitól a legradikálisabbakig.
Aki nem képes ezekből a jelenségekből mindezt a lényeget kivonni, az nem érti a jelen időt; és valójában tragikus, hogy ma oly sok ember nem érti a saját idejét. Ez az oka annak, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre kell süllyednünk a káoszban – mert az emberek nem akarják megérteni a mi időnket. Ez az egyik dolog.
Másodszor, a fentiekkel kapcsolatban felmerül a bértörvény gondolata. Abban a radikális formában, amelyben ez az eszme korábban létezett, a modern proletár gondolkodásban már nem létezik, de még mindig emlékeznünk kell arra a formájára, amelyben Lassalle révén jelent meg [*Ferdinand Lassalle (1824 – 1864), a német szocialisták vezetője]. Ezt azért kell megtenni, hogy lássuk, hogy a modern proletariátusban még mindig jelen van a maradványa. Ez a gondolat Ricardo [*David Ricardo (1772-1823), angol politikai közgazdász] közgazdásznál az úgynevezett vas bértörvény formájában egyértelműen megfogalmazódott. De Lassalle még a múlt század közepén is teljes erővel védte ezt az eszmét. Ricardo nagyjából a következőt mondta: a modern szociális struktúrában, a rá jellemző tőkeformával, a proletár nem kaphat a munkájáért többet egy bizonyos maximum felett. A béreknek folyamatosan egy bizonyos magasságban kell mozogniuk. Nem haladhatja meg, és nem eshet alá. Az objektív viszonyok egy meghatározott szükséges bérszintet teremtenek. A bérszínvonal a maximális vagy, ha úgy tetszik, minimális szintje fölé – ebben az esetben ez közömbös – nem emelkedhet és nem is csökkenhet; legalábbis nem jelentősen. Ez volt Ricardo véleménye. Érvei a következők voltak: „Képzeljük el, hogy valamilyen viszonyok, például egy jó konjunktúra miatt egy bizonyos időpontban erőteljes béremelkedés következik be. Mi történne ebben az esetben? A proletárok hirtelen magas bért kapnának, életszínvonaluk emelkedne, bizonyos jólétre jutnának. Emiatt a gyári munka vonzóbbá válna, mint a korábbi bérek mellett. Ez a munkaerő-kínálat növekedéséhez vezetne. Ezenkívül a növekvő jólét a dolgozó családokban a gyermekvállalás növekedését vonná maga után stb. Mindezek eredményeként munkavállalókat könnyebb lenne felvenni, és a bérek ismét csökkennének. Így a bérek visszatérnének a korábbi szintre. Tehát a bérek növekedése önmagában olyan jelenséget okoz, amelynek hatására a bérek ismét csökkennek. Most képzeljük el, hogy a bérek valamilyen oknál fogva csökkennének. Ebben az esetben a munkavállalók elszegényednének, és a munkaerő-kínálat is csökkenne. A munkavállalók korábban halnának meg, gyakrabban betegednének meg és kevesebb gyermeket vállalnának, ami a munkaerő-kínálat csökkenéséhez és a bérek újbóli emelkedéséhez vezetne. Így nem lehet nagyon messze kerülni a bérek elkerülhetetlen szintjétől”.
Természetesen, amikor Ricardo és Lassalle a bérek elkerülhetetlen törvényéről beszélt, tisztán gazdasági folyamatokra gondoltak, melyek meghatározták a béreket. Ma, akárcsak 20-30 évvel ezelőtt, a proletárok, ha a gazdasági tanok történetében a bérek elkerülhetetlen törvényét idézték, azt mondták, hogy nem így van, Ricardo és Lassalle itt tévedtek. Ez az ellenvetés azonban téves, mert ha a szociális struktúrát magára hagyjuk, akkor a bértörvény életbe lép. És ahhoz, hogy ez ne lépjen életbe, munkásszövetségeket kell alapítani, és az állam befolyását kell érvényesíteni. Ennek eredményeképpen a bérek állapota mesterségesen emelhető; az elkerülhetetlen bérszintet a szövetségeken keresztül jogszabályokkal lehet túllépni. Nem az a kérdés tehát, hogy Ricardo tévedett-e, hanem az, hogy milyen értelemben kell őt érteni.
Mindezeket, a most végtelenül sokasodó dolgokat csak szemléltetni akarom, megmutatni, hogyan kristályosodnak ki fokozatosan a nemzetgazdasággal kapcsolatos gondolatok a tudati lélek korszakában. A döntő vélemény itt folyamatosan az egyik vagy a másik oldalra billen. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy az emberek jóléte a nemzetgazdaság individualista felépítésénél növekszik a legjobban, ahol az egyén a lehető legnagyobb szabadságot kapja. Mások úgy vélik, hogy ez az út káros, és hogy az államot és a szövetségeket kellene segítségül hívni.
Nagyon sok mindenről kellene beszélnem, ha mindent fel akarnék sorolni, ami az idők folyamán megnyilvánult. A civilizált világ legkülönbözőbb területein ahhoz hasonló népgazdasági elképzelések alakultak ki, mint amilyeneket leírtam önöknek. Mindezekben és még sok másikban is egy dolog közös: nem reflektálnak arra, hogy hogyan alakult ki eddig a szociális struktúra, és mit jelent a modern világban. De minden figyelmük arra a kérdésre irányult: Mit kell tenni ezzel a szociális struktúrával, hogy az emberek szenvedés nélkül élhessenek, hogy a jólétük magas legyen, és így tovább? A népgazdaság tanának számos apologétája a gazdasági élet javítására törekedett. Utópista természetűek, vagy mint a francia szocialisták, Saint-Simon, Auguste Comte, Louis Blanc és mások, ők mindannyian hasonló hajlamúak voltak.[*Claudet Henry de Saint-Simon (1760- 1825), az első szocialista iskola megalapítója. Auguste Comte (1798- 1857), a “pozitivista filozófia” megalapítója. Louis Blanc (1811 – 1882), francia történész és politikus].
A következő gondolatok jellemezték őket: eddig a maguk sorsára hagyott társadalmak úgy alakultak, hogy hatalmas különbség keletkezett a szegények és a gazdagok, a tehetősek és a nincstelenek között. De ezen a helyzeten változtatni kell. Tanulmányozták a gazdasági törvényeket, és sok ötletük volt arra vonatkozóan, hogyan hajtsák végre ezeket a változtatásokat, hogy javítsanak valamit. Ugyanakkor néhányan odáig mentek, hogy azt állították, hogy a földön egyfajta paradicsomot kell kialakítani.
Ezek a szociális szerkezetről alkotott gondolatok a modern proletariátusban sajátos formát öltöttek. Már beszéltem arról, hogy miért a proletariátus hivatott ilyen nézeteket kialakítani. De egy bizonyos szempontból szeretnék egy utolsó megjegyzést tenni. Kétségtelenül mindabból, amit Karl Marx a könyveiben és azokban, amelyeket Friedrich Engelsszel közösen írt, később sok minden megváltozott. De mindezek a változások nem olyan jelentősek, mint az alapimpulzus, amely mindezen dolgok mögött áll. És általánosságban elmondható – habár ezt a kijelentést nagyon módosítva kell érteni –, hogy az egész civilizált Földön, a távoli Nyugattól Oroszországig és azon túl a proletárokat marxista gondolatok, marxista ösztönök fogják megszállni. Egészen kivételesen a társadalmi struktúrával kapcsolatos gondolatok modern marxista proletár módon kerülnek kifejezésre. És általánosságban elmondható – bár ezt a kijelentést nagyon módosítva kell érteni –, hogy az egész civilizált Földön, a távoli Nyugattól Oroszországig és azon túl a proletárokat marxista gondolatok, marxista ösztönök fogják uralni. Egészen kivételesen a társadalmi struktúrával kapcsolatos gondolatok modern marxista proletár módon kerülnek kifejezésre.
Az általam ma Önöknek kifejtett gondolatokat a burzsoá közgazdászok már a tudati lélek korszakának kezdetén kidolgozták, majd a szocialista gondolkodás átvette őket. A szocialista gondolkodás azonban a proletár kaszt gondolkodásához jobban illeszkedő módon dolgozta át őket. Eközben valami figyelemre méltó dolog történt. A modern kapitalista szociális struktúrában az a gondolat, hogy az embernek proletárként el kell adnia a munkaerejét, teoretikusan továbbfejlődött, és a proletár gondolkodás hajtóerejévé vált. Új formájában ez a gondolat a következő kérdésre redukálódott: Hogyan kerülhetjük el, hogy a munkaerőt mint árut a piacon eladják és megvásárolják? Ez a kérdés természetesen azt a nézetet is tükrözi, amelyet Adam Smith és mások elég világosan megfogalmaztak, nevezetesen, hogy a megvásárolt áruban munkaerő koncentrálódik. Ez egy rendkívül valószerű gondolat, egy olyan gondolat, amely következetesen a kérdéshez vezet: de mit lehet ezzel kezdeni? Amikor veszek magamnak egy ruhát, akkor a szabó és a ruha létrehozásában még részt vevők által végzett munka kristályosodott munkaként benne van. Eközben figyelmen kívül marad a kérdés: el lehet-e választani a munkát az árutól? – de természetesnek vesszük, mondhatnám axiómaként, hogy a munka és az áru elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Olyan szociális struktúrát keresünk, amely képes javítani a munkások helyzetét, ugyanakkor érintetlenül hagyja a munkavégzés és a termékek munkával való kapcsolatát. Valójában ennek köszönhetően keletkezett a marxizmus, és az a hit, hogy a munkaeszközöket egyszerűen közös használatba adva, azáltal, hogy az egész társadalom tulajdonába kerülnek a gépek, a föld és a kommunikációs eszközök, a munka igazságos jutalmazását lehet megteremteni.
Eközben egyáltalán nem teszik fel a kérdést: függetleníthető-e az áru a munkáért járó díjazástól? – de megkérdezik: hogyan valósulhat meg a méltányos díjazás, ha axiómának, önmagától értetődőnek vesszük, hogy a munka árucikké válik? A kérdés így kerül feltevésre, és minden más ehhez kötődik. Még a gazdaság materialista felfogása és a történelem rendkívül materialista felfogása is ehhez kapcsolódik. Itt minden abban foglalható össze, hogy a modern proletariátus, mint már mondtam, azt hiszi: minden, ami az emberi kultúrában működik, minden szellemi alkotás, minden gondolat, az egész politika, általában minden, ami nem gazdasági folyamat, csak egy felépítményt, egy ideológiát alkot, amelynek alapja mindaz, amit a gazdaság termel. A gazdaság a valóság. Az a mód, ahogyan az ember bekapcsolódik a gazdasági struktúrába, az életében valóság. Mindaz, ami a gondolatai, a gazdasági helyzetéből következően keletkezik. A legmerevebb marxisták, olyanok, mint pl. Franz Mering, Lessingről írnak – ezt csak példaként hozom ide – a XVIII. század második felének gazdasági életkörülményeiből kiindulva. Ennek során azt kérdezik: Hogyan termeltek és vásároltak az emberek azok között a körülmények között? Hogyan viszonyult a kereskedő az emberiség többi részéhez? Hogyan gondolkodott pozíciójából adódóan? Hogyan alakult Lessing? Lessinget, ezt a sajátos egyéniséget, mindazzal együtt, amit létrehozott, a XVIII. század második felének gazdasági életéből kiindulva próbálják magyarázni! Kautsky és mások még a kereszténység kialakulását is ebből a szempontból próbálták megmagyarázni! Megpróbálták megvizsgálni a gazdasági viszonyokat időszámításunk, és megállapították, hogy akkor is a gazdasági és termelési viszonyok uralkodtak. Ez hozzájárult egyfajta kommunista gondolkodás kialakulásához abban az időben, amelyet aztán Jézus Krisztus nevéhez kötöttek. Időszámításunk kezdetén az életet egy gazdasági rendszer jellemezte. A kereszténység egy ideológia, egy felépítmény, a gazdasági rendszer egyfajta tükörképe, ahhoz hasonlóan, mint amilyen ma is van. Nincs más, csak a gazdasági rendszer. Minden más fölötte lebeg, nem több, mint tükröződés, fata morgana, valami, ami mentes a valóságtól; legfeljebb – ezt már korábbi előadásaimban leírtam – aztán befolyásolja a gazdasági viszonyokat, de csak csekély mértékben és közvetve, más jellegű emberi folyamatokon keresztül.
Két dolog hat együtt. A neheztelés azzal kapcsolatban, hogy az embernek el kell adnia önmaga egy részét, a munkaerejét, mint árucikket. Ez kölcsönhatásban áll a végletekig vitt materialista nézettel. Mintha a gazdasági élet lenne az egyetlen igazi dolog.
Természetesen nem minden ember vallja ezt a nézetet, de emberek milliói, nevezetesen a proletariátus számára többé-kevésbé ez a nézet az uralkodó. Más emberek másképp látják ezeket a dolgokat. Másoknál nem jár sikerrel az, ami a proletároknál megszokott. Nyolc-tíz, néha még több óra munka után a proletárok összegyűlnek, hogy megvitassák ezeket a kérdéseket, és meghallgassák, hogy mások mit mondanak róluk; vannak női gyűlések is. Egyénileg foglalkoztatja őket a társadalmi struktúra természete; a maguk módján gondolkodnak róla, szívesen meghallgatják azokat, akik tájékoztatni akarják őket a témával kapcsolatos saját gondolataikról stb. Tájékozottak, természetesen a maguk módján, de tájékozottak. A feljebb lévő rétegben, amit burzsoáziának nevezünk – ezt el kell ismerniük – a dolog másként áll, és idézőjelben mondjuk, a „munka elvégzéséről” ők más forrásokból tudnak. Itt filiszter költők színpadi produkcióin keresztül tanulnak a proletariátusról – és közben azt hiszik, hogy ezzel rendkívüli módon sokat tesznek. A gazdasági rendszerről való gondolkodás egyetemi professzorokra van bízva. Ez a kötelességük, és ezt meg is teszik. Persze nem hisznek a tekintélyben, de megesküsznek arra, amit az egyetemek professzorai kitalálnak ezekről a dolgokról. Amit a professzorok mondanak, annak természetesen igaznak kell lennie, hiszen a professzorokat az állam fizeti, és általában véve ezért vannak ott. Igen, de látják-e önök, e professzorok körében, fokozatosan egy figyelemre méltó gazdasági doktrína alakult ki. Amikor ők ma könyveket írnak, ezt „történelmi iskolának” nevezik. Ennek során először a merkantilistákról, majd a fiziokratákról, Adam Smith-ről, a szocializmusról, az anarchizmusról írnak, végül kifejtik álláspontjukat; ebben áll a „történelmi iskola”. Megkérdezik maguktól: „Szóval hogyan kellene megközelíteni a gondolkodást, hogyan kellene ezt csinálni?” Itt ezek az emberek valóban tehetetlenek. Nem mernek olyan gondolkodási tevékenységet folytatni, amelyben olyan elképzeléseket igyekeznének kidolgozni, ami feltétlenül szükséges, ha bármilyen társadalmi struktúrát akarnak kialakítani.
Az olyan filiszteusok, mint például Loyo Brentano, Roscher vagy Schmoller* [Luio Brentano (1844 – 1931). Gustav Schmoller (1838 – 1917). Wilhelm Roscher (1817 – 1894) – politikai közgazdászok], teljesen nélkülözik a gondolkodás cselekvésbe való átültetését, és úgy gondolják, hogy a társadalmi jelenségeket pontosan ugyanúgy kell vizsgálni, ahogyan a természettudósok teszik. Az ilyen emberek hagyják, hogy a jelenségek a saját útjukat járják, és közben tanulmányozzák őket. Egyedül az emberiség történelmi fejlődését tanulmányozzák, vagy esetleg az emberek gazdaságukról alkotott elképzeléseinek történelmi fejlődését. Mindezt jóhiszeműen írják le. A legtöbb, ami itt még megtörténhet, hogy – mint Loyo Brentano esetében – nem akarnak saját hazájukban megfigyeléseket végezni, hanem elmennek egy másik, lenyűgöző gazdasággal rendelkező országba, elmennek Angliába, ott tanulmányokat készítenek, leírják, hogy ott milyenek a munkavállalók és munkaadók közötti kapcsolatok stb. Eközben megtudják, hogy vannak gazdag emberek, hogyan alakul a hitel, hogyan működik a tőke, hogy van szenvedés, hogy vannak szegények, hogy sok embernek nincs mit ennie bizonyos körülmények miatt. És mindezek után azt mondják, hogy a tudománynak nem az a feladata, hogy megmutassa, hogyan kellene ezeknek a dolgoknak fejlődniük, hanem csak az, hogy megmutassa, hogyan fejlődnek. De mi haszna a tudománynak, amelyet a gyakorlati élet csak mint megfigyelési tárgyat foglalkoztat? Végül is ez olyan, mintha egy művész festeni akarna, és azt mondanák neki: „Jobb, ha meglátogatsz más művészeket, és megfigyeled, hogy egyesek milyen jól festenek, mások milyen rosszul, stb., de te magad ne csinálj semmit!”. Nem hangzik-e paradoxnak ez ebben az esetben? De abban az első esetben pontosan ugyanez a helyzet. Szó szerint kifordul az emberből – bocsássák meg a kifejezést –, ha komolyan belegondol mindabba, amit manapság nem csak tesznek, hanem egy idióta mámorával tesznek, amikor a természettudományos módszert próbálják alkalmazni olyan dolgokra, mint a népgazdaság stb. Végül is semmi sem fog kisülni belőle, mert a legostobább feltételezések vannak a középpontban. A legtöbb, amire az úgynevezett társadalomtudósok egész tömege képes, hogy arra a következtetésre jut, hogy valaminek történnie kell. Aztán születik egy törvény, mintha az segítene akár az egyiknek, akár a másiknak.
De maga ez a tehetetlenség az, ami magával hozza egy ilyen helyzet kialakulását. És gyávaság lenne nem rámutatni arra, hogy az emberiség jelenlegi része, amely természetesen nem tiszteli a tekintélyt, és megelégszik a helyzetével, maga is sokszorosan hibás azért a káoszért, amelybe belezuhantunk. Ezek a dolgok annyira komolyak, hogy valódi formájukban kell megragadni őket. Akkor felmerül a kérdés: mi munkálkodik ezeknek a dolgoknak a mélyén? Miért alakultak így a dolgok? Miért működnek ilyen bizonytalan felfogások az emberiség számára fontos területen, amelyről beszéltem önöknek?
Vegyünk egy elképzelést, amely bár illuzórikus, de rendkívül hatékony; vegyük a marxizmus által – ha úgy tetszik – módosított felfogást, amely lényegében a mai professzorok fejében is uralkodik: csak a gazdaság érvényes, csak a gazdasági struktúra érvényes; minden más ideológia, felépítmény, fata morgana. A legfigyelemreméltóbb vonás a teljes hitetlenség abban a szellemiben, amelyet az ember a tudati lélek korszakának hajnala óta kialakult összes érzékelésből merít. Csak az válik érvényessé, ami külsőleg fogható fel, ami a külső érzékszervek segítségével érthető meg. Minden mást el kell kerülni, elidegeníteni. És az elidegenedés, az elkerülés mögött nemcsak a szociális gondolatok, hanem a szociális érzések és végül korunk szociális eseményei is felmerülnek; ezek továbbra is felmerülnek, hacsak nem halljuk meg a felhívást e tények valódi, szellemi-tudományos megértésére.
Mi ennek az alapja? Az alap az, hogy a tudati lélek korszakába léptünk, hogy a XV. század óta ebben a korszakban élünk, és hogy a fejlődés a tudati lélek korszakában az embert szükségszerűen a tudati lélek ébredésére készteti, így egyre inkább közeledik fejlődésének egy bizonyos pontjához, amitől valójában – egy „ellenösztön” révén – el akar menekülni. A lényeg az, hogy a modern embernek le kell győznie ezt a menekülési ösztönt; hiszen onnan akar elmenekülni, ahol lennie kellene.
Legutóbb itt elmondtam, hogy a világ különböző országaiban, különböző részein – Nyugaton, Közép-Európában, Keleten – az emberek különböző módon közelítik meg a Küszöbőrt, az érzékfeletti világba lépve. A Küszöbőrnél felmerülő élményhez való közeledés, mely a tudati lélek korában tudatosan és többé-kevésbé ösztönösen is megtapasztalható, a törekvés, hogy közeledjünk, a Küszöbőr melletti tapasztalat még csak külső formájához is, olyan, mint egy impulzus, mint egy ösztön, mint egy szükséglet, ami a modern emberben működik, de amely elől menekülni akarnak. Félnek közeledni ahhoz, amihez közeledniük kell.
Ez a modern emberi fejlődés tipikus mintája. Emlékezzünk a modern törekvések nemrégiben adott külső jellemzésére. Az ember arra törekszik, hogy emberi lényként tekintsen önmagára, hogy végül is saját lényének képmásához jusson. De az ember nem juthat el az emberképhez, ha az érzékek által felfogott világon belül kíván maradni. Mert az ember nem merül ki ebben az érzéki világban, az ember nem pusztán érzéki lény. Az ösztönös fejlődés korában, amikor nem kérdéses az ember képe, az ember méltósága, az ember ereje, fennáll a veszély, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy az ember megismeréséhez el kell hagyni az érzéki világot, és be kell lépni az érzékfeletti világba, hogy a tudati lélek korában meg kell ismerni az érzékfeletti világot, legalább intellektuálisan. De itt tudattalanul működik az, amit tudatosan le kell győznie a beavatásra igyekvő embernek. Leginkább tudattalanul hat a kortársainkban és azokban az emberekben, akiknek társadalmi gondolkodását leírtam önöknek, az ismeretlentől való félelem, amelynek megismeréséhez közeledni kell. Félelem, kishitűség, gyávaság – ez tartja fogva a modern emberiséget. És amikor ez a modern emberiség azt mondja, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdaság, ez mindennek az alapja – ez a nézet a láthatatlantól való félelmen alapul, azon, amit nem lehet kézzel megfogni. Amit nem akarnak megközelíteni, azt elkerülik, és elkezdenek hazudni az ideológiáról, a fata morgana-ról. Hazudnak az ideológiáról, a fata morgana-ról, mert félnek az érzékfelettitől. A rettegés, a kishitűség, a félelem a kiindulópontja a modern társadalmi szemléletnek azokkal a problémákkal kapcsolatban, amelyekről beszélek. Egyesek még mindig bátorságot mutathatnak kifelé e modern társadalmi szemlélet törekvéseivel szemben, hogy azt egyik vagy másik oldalról mutassák meg. Ami a spirituálisat illeti, ami feléjük közeledik, amiről az emberek tudni akarnak, félnek tőle, és félelmesen visszavonulnak. A rettegés, a félelem eredménye az, ami a mai szocialista világképben kiemelkedik. Amit nem akarnak megközelíteni, azt elkerülik, és elkezdenek hazudni az ideológiáról, a fata morgana-ról. Hazudnak az ideológiáról, a fata morgana-ról, mert félnek az érzékfelettitől. A rettegés, a félelem a modern szociális szemlélet kiindulópontja azokkal a problémákkal kapcsolatban, amelyekről beszélek. Egyesek még mindig bátorságot mutathatnak külsőleg e modern társadalmi szemlélet törekvéseivel kapcsolatban, hogy azt egyik vagy másik oldalról mutassák meg. Ami a szellemit illeti, ami feléjük közeledik, amiről az emberek tudni akarnak, vele szemben félelem keletkezik, és gyáván hátralépnek. A rettegés, a félelem eredménye az, ami a mai szocialista világképben előlép.
Ez az a nézőpont, ahonnan ezeket a dolgokat szemlélni kell. A modern embernek ugyanis háromféle dolgot kell ismernie, mivel természetes módon vezették el ehhez a háromféle dologhoz, mivel nyugati, közép-európai és keleti emberré differenciálódott, amint azt a múltkor már elmondtam. Az ember különböző formákban, természetes módon jut el ehhez a hármassághoz. És bár csak a beavatott látja, hogy mi történik itt; arra kell törekedni, hogy megérezze, megérzékelje, intellektussal megragadja – még ha nem is látja –, minden modern embernek ezt kell tennie, ha meg akarja érteni a gazdasági struktúrát.
A modern embernek mindenekelőtt tisztán kell érzékelnie vagy legalábbis tiszta intellektuális elképzelése kell hogy legyen azokról az erőkről, amelyek a világegyetemben a rombolás, a pusztítás erői. Azok között az erők között, amelyeket az ember szívesen követ, vannak olyanok is, amelyek építő erők; ezeket szívesen, szimpátiával követik, és ezért tévúton járnak. Mindig csak építeni és építeni és építeni akarnak. De a világban nemcsak evolúció vagy építés van, hanem involúció vagy pusztulás is. Önmagunkban hordjuk a pusztulást. Fejlett idegrendszerünket, agyrendszerünket csak úgy lehet megérteni, mint ami a pusztulás folyamatában van. A világban létezik a pusztulás. Az embernek ismernie kell e pusztulás erőit. Előítélet és elfogultság nélkül ki kell mondania magának, hogy a tudati lélek teljes felébredésének korszakában a pusztító erők különösen aktívak. Ezek a pusztító erők apránként koncentrálódnak, konszolidálódnak, majd nagyjából ugyanúgy fejlődnek, mint az elmúlt négy és fél évben. Ekkor az emberiségnek koncentrált formában mutatkozik meg valami, ami általában véve mindig is létezett. De ez nem maradhat tudattalan, ösztönös, éppen a mi korunkban kell ezt teljesen megérteni. A pusztítás, a halál erői, a bénító erők – az ember szívesen elfordul tőlük, de ezzel vakká teszi magát; a pusztítás erői elől menekülve nem tanulja meg, hogy részt vegyen az evolúcióban.
A második dolog, amit az embernek tudnia kell, és ami elől megint csak szívesen menekül, az az, hogy az intellektuális fejlődésnek ebben a korszakában, vagyis a tudati lélek korszakának fejlődésében az embernek feltétlenül el kell jutnia arra a pontra, ahol valamilyen módon új súlypontot kell keresnie lénye számára. Ösztönös fejlődése a gondolkodásában is súlypontot adott neki. Úgy vélte, hogy egészen szilárdan megvan a saját világképe és a saját elképzelései, amelyek véréből, származásából stb. adódóan megfelelnek neki. De tovább ez így nem folytatódhat. Az embernek el kell hagynia az ösztönösen kialakult szilárd támaszt. Az embernek valamilyen módon egy szakadék szélére kell helyeznie magát, éreznie kell az ürességet, a szakadékot maga alatt, mivel lényének középpontját önmagában kell megtalálnia. De ettől rémülten meghátrál, fél tőle.
A harmadik a következő: Az embernek minden erejével meg kell tanulnia az önszeretet és az önzés impulzusát, ha a jövő felé akar fejlődni. Korszakunk célja, hogy elmagyarázza az embernek, hogy az ember a természeténél fogva egoista lény.
Az önzés legyőzéséhez mindenekelőtt meg kell vizsgálni az emberi természetben rejlő önzés minden forrását. A szeretet kezdetben az önszeretet ellentéteként lép fel. Át kell lépni az önszeretet szakadékán, ha meg akarjuk ismerni azt, aminek szociális hőként át kell hatnia a jelen és a jövő társadalmi struktúráját, ha eközben nem az elméletet, hanem a gyakorlatot akarjuk megismerni. Közeledve ehhez az érzéshez, amelyet a beavatott teljes világossággal lát a Küszöb Őrének közelében, amikor belép az érzékfeletti világba – ez ismét félelemmel tölti el az embert, mert világossá válik számára: egy olyan korba, amely szükségképpen életre hívja a társadalmi struktúrát, nem lehet másként belépni, mint a szereteten keresztül, amely nem önszeretet, hanem mások iránti szeretet, érdeklődés más emberek iránt. Az emberek ezt úgy érzik, mint egy lángot, mint valami, ami felemészti őket, elveszi tőlük a saját lényüket, amikor megfosztják őket az önszeretetüktől, az önszeretethez való joguktól. És ahogyan menekülnek az érzékfelettitől, mert félnek tőle, mert ismeretlen számukra, úgy kerülik a szeretetet is, mert az olyan számukra, mint egy emésztő láng. És ahogyan abban a korban, amikor szellemi impulzusokra kell felkészülni, az ember becsukja szemét és fülét az érzékfeletti igazságok előtt, egyidejűleg, például a marxizmus és a modern proletár-gondolkodás által elcsábítva arra kényszerül, hogy csak az érzékileg érzékelhetőben keressen támaszt, és így elfordul az érzékfelettitől, mert az emberi fejlődés tényleges irányaival egyenesen ellentétes célokat követ e téren, – úgy cselekszik az ember a szeretet szférájában is. Ez egy speciális terminológiában is kifejeződik. Olyan eszmék kerülnek előtérbe, amelyek pontosan az ellenkezőjét jelentik annak, ami az emberiség fejlődését jelenti, amire valóban törekednie kellene. Amikor 1848-ban megjelent a modern proletár életszemlélet első jelentős hirdetése, a „Kommunista Kiáltvány”, Karl Marx ezt a kiáltványt olyan szavakkal látta el, amelyek ma már szinte minden szocialista könyvben és szocialista röpiraton mottóként megtalálhatók: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”.
Ha valakinek van egy csöppnyi érzéke a valóság megértéséhez, akkor kénytelen egy meglehetősen pontos, de meglepően paradox ítéletet hozni e szavakkal kapcsolatban. Mit jelent ez: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”? Ez azt jelenti: cselekedjetek együtt, legyetek egymás testvérei, legyetek bajtársak! – Ez a szeretet! A szeretet hasson közöttetek! De hogyan hat? Proletárok, vegyétek észre, hogy különböztök az emberiségtől, gyűlöljétek mindazokat, akik nem proletárok, a gyűlölet legyen az az impulzus, amely egyesít benneteket! Bámulatos módon egyesül a szeretet és a gyűlölet, a gyűlöleten alapuló egyesülés az ellentéte felé törekszik! De ezt nem veszik észre, mert a mai emberek távol állnak attól, hogy gondolataikat összekössék a valósággal. Amikor a szocialista mozgalomban ilyen szavakat vesznek jelszónak, az a szeretettől való félelmet fejezi ki, amelyet, bár hangoztatnak, ugyanakkor rémülten és reszketve riadnak vissza tőle.
Így csak annak a szellemtudományos megértése, hogy mi a valóság, adhat magyarázatot arra, ami a modernitásban működik, amit úgy lehet megismerni, ha ténylegesen tudatosan jelen vagyunk ebben a valóságban. Nem olyan egyszerű kutatni azt, ami ma pulzál az emberiség szférájában. Ehhez a kutatáshoz szükséges a szellemtudomány. A szellemtudományt figyelem nélkül hagyni semmiképp sem szabad. És csak az áll helyes módon áll a szellemtudományos mozgalomban, aki kellő komolysággal viszonyul e dolgok megértéséhez is.
<<< vissza az hetedik előadásra
tovább a kilencedik előadásra >>>
a könyv fejezetei >>>
Fordította: Rákos Éva