Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VI.
VI. A SZELLEMI VEZETÉS AZ ÓSZÖVETSÉGI TÖRTÉNELEMBEN
1. Az emberiség lelkiismeretének megszületése
2. Buddha, Illés, Jézus
1. Az emberiség lelkiismeretének megszületése
Az előző vizsgálatokban az Ószövetséget az eugenikus okkultizmus könyvének neveztük, és ekként vizsgáltuk. Ez nyilvánvaló, hiszen az egész Ószövetség középpontjában a Messiás Születésének a Misztériuma áll. De másik oldalról számításba kell venni, hogy az eugenikus okkultizmus területe nem merül ki a testi születés titkaiban, minden születést felölel, még az új tudat születését is. Hiszen az új tudat születése is meghatározott törvények alapján történik, és megköveteli a neki megfelelő testi-lelki feltételek előkészítését is. A szelleminek minden alászállása, minden megtestesülés – jelentsen ez akár egy új tudatot vagy egy új eszme megnyilatkozását a fizikaiban – az eugenikus okkultizmus területéhez tartozik. Hiszen a születés törvényei ugyanazok, csak az alkalmazásuk más az egyes esetekben.
Magától értetődik, hogy ezek a törvények nem absztrakt módon lettek megfogalmazva, pontosabban ezerféleképpen lettek megfogalmazva, miközben ezeknek a megfogalmazásoknak a százai mintha ellentmondanának egymásnak. Szellemi formák és alakzatok segítségével érthetők meg, és sok oldalról le kell írni, hogy ezen a leíráson keresztül a tudatba ússzon a belső alakzat, a „törvény”. Ez az oka annak, hogy Rudolf Steiner a legkülönbözőbb indítékokból rámutat arra, hogy a szellemtudomány alkalmazása már önmagában is a szemlélődéshez vezető út. Ha a tudatunkban észleljük a szellemtudományos közlések tényeit, akkor ezeken a tényeken keresztül egy belső alakzat tárul elő, amely egységbe foglalja ezeket. A Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld fejlődését megismerni nem azt jelenti, hogy felvázoljuk a hierarchiák tevékenységének sémáját, hanem sokkal többet: ennek a tevékenységnek a leírásán keresztül felemelkedni a törvény belső szemléléhez, vagyis egy belső alakzathoz, amely nem fekete vonalakból áll, hanem kozmikus tervek vonalaiból. Ez annak köszönhetően megy végbe, hogy a fejben megvalósított képzetalkotó gondolkodás a légzés területére száll alá. Ennek során nem veszti el világosságát és pontosságát, hanem arra a képességre tesz szert, hogy tudatosan kövesse a kozmikus gondolat-vonalakat (vagy áramlatokat), amelyek átjárják az embert, és végül egészen világos és látható alakzatokká állnak össze.
Ilyen annak a megismerő erőnek a tevékenysége, melynek áramlatai a gége területén összpontosulnak. Ez az erő ad az embernek lehetőséget arra, hogy az antropozófiai igazságokat közvetlenül megismerje. A tudatnak a fejből a gége területére való leszállására gondolt dr. Karl Unger, amikor ezt mondta: „A tiszta gondolkodásban való lélegzés a tisztánlátás kezdete” („A tudati lélek nyelvéből”). Az ilyen „tiszta gondolkodásban való lélegzés” lényegében annak a reménynek az alapja, hogy a szellemtudományt a világ elfogadja. Hiszen míg tudományos kísérletek útján bebizonyítható, hogy léteznek éteri képzőerők, és filológiai és történelmi kutatásokkal bizonyítható, hogy létezett például az atlantiszi kultúra, addig sem kísérletekkel, sem filológiával, sem történelmileg nem bizonyítható be például az, hogy a Trónok, a Kerubok és a Szeráfok a következő életre az ember földi életének igazságos következményeit dolgozzák ki. És mellesleg ebben nem „hinni” kell. Hanem „tudni” lehet ezt, ha rendelkezünk azzal a megismerési bátorsággal, hogy a nyugodt gondolkodás erejével ezekbe az érzékfeletti tényekbe belemélyedjünk. Bátorság kell ahhoz, hogy közvetlenül a szellemi tényekbe hatoljunk, anélkül hogy „megalapozottságot” és „bizonyítékokat” követelnénk. Hiszen a tiszta szellemtudományt csak önmagával lehet alátámasztani és semmi mással. És Rudolf Steiner életművének ereje abban áll, hogy önmagára épül, és mindent tartalmaz, ami ahhoz szükséges, hogy becsületes és önálló meggyőződésre jussunk. Becsületes és önálló meggyőződésre pedig akkor jutunk, ha a szellemtudományos közlések arra ösztönöznek, hogy közvetlenül hatoljunk bele annak belső igazságába.
Ez a a belső igazságba való közvetlen belépés az, ami szükséges ahhoz, hogy az Ószövetség elkerülhetetlenül egyoldalú vizsgálatától eljussunk bizonyos törvények megértéséhez. Az egyik ilyen törvény a születés törvénye, amely az egész Ószövetséget uralja. De ahogyan már mondtuk, minden születés ennek a törvénynek a hatálya alá tartozik, nemcsak a testi. Ezért akkor fogjuk teljesebben érteni az Ószövetséget, ha az ide tartozó korábbi kifejtésekhez most hozzáadjuk, hogy habár az Ószövetség a születés előkészítését ábrázolja, de nemcsak a test születésének, hanem az új tudat születésének előkészítését is.
Az Ószövetség másik oldala az emberi lélekben a lelkiismeret megszületésének előkészítése. Amikor Jeremiás próféta ezt mondja: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, a melyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom földéből, de a kik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be…” (Jer 31,31-34) – akkor ezekkel a szavakkal az ószövetségi feladat másik oldalának magvát érinti, mégpedig a lelkiismeretnek, mint a szívekbe írt törvénynek a megszületését.
Egy olyan emberi szervezet megszületése, melyben a modern lelkiismeret megszülethet – ez volt az ószövetségi misszió mindent átölelő kifejeződése.
De ha az ószövetségi fejlődésnek Krisztus megjelenését kellett előkészítenie, akkor a korábban mondottakkal kapcsolatban megkérdezhetjük: mi volt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy Krisztus megjelenhessen? Az első válasz az, hogy egy olyan felépítésű test, amelyben Krisztus élni és cselekedni tud.
De ez a válasz már nem kielégítő, mivel nemcsak a fizikai, hanem az éteri és az asztrális testről is szó van. Ez utóbbiakat ne csak egyszerűen mint szubsztanciát vagy struktúrát képzeljük el (lényegében ez a fizikai testre is vonatkozik), hanem inkább mint annak a lehetőségét, hogy meghatározott morális-szellemi igazságoknak adjanak lelki és életerőt a fizikai lét területén. Az organizáció-összesség, melyre Krisztusnak szüksége volt, hogy élni tudjon a Földön, ugyanakkor azoknak az erőknek a kifejezése kellett hogy legyen, amelyekre Krisztus támaszkodhatott. Ezeknek kellett Számára azt a kaput képezniük, melyen át beléphetett a földi létesülésbe. Az emberi szervezetnek olyan tulajdonságokkal kellett rendelkeznie, hogy észlelhető legyen a belső rokonság Krisztus lényegi elemével.
Mi is az a kapu, amelyen keresztül Krisztus beléphetett a földi létesülésbe? Mi az a talaj, amelyre léphetett, mint a Földdel való egyesülésének kiinduló pontjára? A kapu, amelyen keresztül le tudott jönni a Földre, a lelkiismeret volt, amely annyira erőteljes volt, hogy a testiségre alakító módon hatott.
Azt, amit soha sem tudott megtenni sem a tűz, sem a levegő, sem a víz, sem a föld, azt az az erő tudta megtenni, melyet a természet elemei nem tudnak adni: a lelkiismeret ereje. Kívülről nézve, igaz, ha ezt mondjuk: Krisztus belépett az ember testébe, de belülről tekintve ezt kell mondani: Krisztus az emberiség lelkiismeretébe lépett be. A lelkiismeret az a kapu, amely lehetővé tette Krisztus Lényének a Föld lényével való egyesülését.
Azt, hogy a Földön lelkiismeret volt, teljesen éberen a három testben, éberségben tartva azokat, az emberiség a Krisztus-lény Földre ereszkedése lehetőségének köszönheti. Ahhoz, hogy ezt megértsük, figyelembe kell venni, hogy a lelkiismeret nem csupán „érzékelés”, hanem ha teljesen felébred, akkor az emberi lénynek az az állapota, amikor a szellem közli az igazságot, amikor a lélek mint lélek közli az igazságot, amikor a test mint test közli az igazságot. A lelkiismeret: a szellem, a lélek és a test együttes vezetése.
A lelkiismeretben az ember egész lénye mondja ki az igazságot – ez a szellemből, a lélekből és a testből sugárzik ki. Még ha az Én el is hagyja a testet, az igazság szellemében fognak tovább hatni. Ilyen volt a názáreti Jézus három burkának állapota, amikor a Jordánhoz ment a Zarathusztra Énje által elhagyva, hogy a János-keresztelőben magába fogadja Krisztust. Az emberiség lelkiismerete volt az, amelyik a Jordánhoz ment, és nem hagyta, hogy az egyes emberek szerencsétlensége, akikkel találkozott, visszatartsa, hiszen ami akkor a Jordánhoz ment, az emberiség lelkiismerete volt, és az egész emberiség nevében s az egész emberiség bűnének tudatában fordult az Éghez segítségért – amíg felülről el nem hangzottak a szavak: „Ez az Én szerelmetes fiam, ma nemzettem Őt”!
Azután, hogy Krisztus a Jordán-keresztelőnél Jézusnak a lelkiismerettől éber burkaiba belépett, az első, amit Neki a földi lét realitásaként át kellett élnie, a lelkiismeret eleme volt. A szellemi világ teljessége hátralépett, és helyébe a lelkiismeret átélésének magánya maradt. A szellemi világ teljességétől elhagyottan, ezután a negyvennapos pusztai magány után, kiállta a lelkiismeret három alapvető megpróbáltatását a Földön.
A pusztában történt három megkísértésben nem a szellemi világok megismeréséről vagy a földi természet feletti uralomról van szó, hanem a lelkiismeret döntő hangjáról. És csak azután, hogy magányosan és elhagyatva, a saját belsőjéből kiindulva Ő kiállta a megkísértést, „angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki”, vagyis a szellemi világ ismét megnyílt és ismét körülvette Őt.
A pusztában a negyven nap volt az az idő, amely alatt Krisztus a lelkiismeretet Saját Lényével áthatotta. Ez az időszak a Kali-Juga titkát, az emberiség-történelem sötét korszakának titkát rejti magában. De az egyes emberi lélek individuális Kali-Jugájának titkát is magába foglalja, mely léleknek oly sokáig kellett éheznie és szomjaznia a szellemi világra, amíg a lelkiismeret ki nem állja a „pusztaság” megkísértését, és ennek köszönhetően meg nem erősödik annyira, hogy olyan erőt adjon, amely megnyitja a szellemi világot, anélkül hogy elveszítené a megszerzett önállóságot és szabadságot.
Hiszen mielőtt egy lépést tehetünk a szellemi tapasztalatban, három lépést kell tenni a lelkiismeret felébresztésére. A szellemi világ mindenféle megismerését meg kell, hogy előzze az, hogy éljünk abban a kérdésben, amely a lelkiismeret kérdése kell, hogy legyen. És a szellemi világ csak azután ad tapasztalatot, hogy a lelkiismeret kérdése átment a gondolkodáson, érzésen és akaraton, amely tapasztalat kinyilvánítja azt, amit ő erre a kérdésre válaszolni tud. Ezért nemcsak képszerű, hanem pontos értelme is van annak, amikor Rudolf Steiner ezt mondja: „ha egyetlen lépéssel előbbre akarsz jutni a szellemi igazságok megismerésében, egyúttal lépj előre hármat jellemednek a jóra való tökéletesítésében” („Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez”, GA10). De a jellemnek a jóra való tökéletesítése főként abban áll, hogy a lelkiismeret kifejezésévé válik.
A szellemi világba való felemelkedést meg kell hogy előzze a lelkiismeret megszületése. Mivel most, miután az emberiség bűnbeesésének karmája a szellemi világ teljes elsötétüléséhez vezetett, a szellemi világba való felemelkedés csak annak a ténynek köszönhető, hogy Krisztus a Földön járt, úgy a felemelkedés lehetőségét, vagyis Krisztus megjelenését meg kell hogy előzze a bűnbeesésről és a kiegyenlítéséről szóló lelkiismereti kérdés. Krisztus Földre való alászállása előtt meg kellett, hogy legyen a lelkiismeret, amely minden erejét erre a kérdésre kellett összpontosítania: „Az emberiség elsötétült. A szemével többé nem tud látni, a fülével nem tud hallani. A bukás következményei feltartóztathatatlanul súlyosbodnak. De még él az emlékezés és a vágy lángja a szívben. De az emlékezés kialszik, a vágy elmúlik… Akkor a szívek megkövesednek. Akkor haszontalan lesz a leghatalmasabb bölcsesség leghatalmasabb kinyilatkoztatása, hiszen nem lesz, aki befogadja. Az emberiség pusztulása elkerülhetetlen. Ha nem száll alá egy új erő, amely úgy hat, hogy a vakok lássanak, a némák beszéljenek, a süketek haljanak, a bénák járni kezdjenek… Az emberiség nem képes ezt végrehajtani, a tűz, a levegő, a víz és a föld nem képes – csak a Mennyben lévő Naplény képes erre… Megteszi-e Ő ezt?”
Ez a kérdés fájdalomként élt abban a lényben, aki a Jordán-keresztelőhöz lépett. Az emberiség felébredt lelkiismerete volt egész létének ereje, ez lélegzett Jézusban, ez mozgatta a tagjait, szemének látóerőt, fülének hallást adott. Ő volt a lelkiismeret tökéletes kinyilatkoztatása. Ő volt az emberiség képviselője abban az értelemben, hogy benne az emberiség általános szenvedése élt, és abban az értelemben is, hogy magára vette az emberiség egész megmentését.
Ezt a lehető legkonkrétabb értelemben kell venni. Hiszen még a külsejét is csak úgy lehet elképzelni, ha azt az emberiség lelkiismeretének látható kifejeződéseként értelmezzük. Nem rendelkezett sem Apolló klasszikus szépségével, sem Zeusz nyugalmával, hanem az a bánat fejeződik ki benne, amely azáltal keletkezik, hogy felismeri az emberiség bűnbeesésének összes következményét. És amikor a Jordán‑keresztelő után a kinézete az áldozatkész szenvedésről a nagyság és nyugalom vonásaira változott, melyeket a szeretet eredendő Lényének a jelenléte adott neki, olyanná vált, amilyennek akkor látjuk, ha megnézzük az Emberiség képviselőjének fából faragott szoborkompozícióját a Goetheanumban.
Amit Rudolf Steiner az emberiség későbbi nemzedékei elé állított, az nem a klasszikus szépség, hanem az emberiség tökéletes lelkiismeretének alakja, amely emberiség a világ Istenének akaratával egységben ismeri fel magát. Így az emberiség lelkiismeretének erre az alakjára úgy kell tekinteni, mint egy ösztönzésre, hogy rálépjünk arra az útra, amely fájdalmon keresztül vezet nyugalomhoz. Az emberek pedig olyan utat keresnek, amely fájdalommentesen vezet nyugalomhoz.
Az Ószövetség az emberi szervezet – melyet nevezhetünk így is: „a lelkiismeret szervezete” – születési előkészítésének története. Hiszen csak egy ilyen szervezetben tudott élni Krisztus. A tökéletes lelkiismeret megszületésének előkészítése hosszú időn keresztül folyt, különféle és összetett utakon. Ezekről az utakról az alábbiakban lesz szó.
2. Buddha, Illés, Jézus
Rudolf Steiner A „Krisztus-impulzus és az Éntudat fejlődése” (Berlin, 1909-1910, GA116) c. előadás-sorozatában azt mondja, hogy az emberiség isteni-szellemi vezetői a fejlődés során a következő tény elé lettek állítva: az emberiségben volt valami, ami ismeretlen volt számukra, mégpedig a lelkiismeret. És hogy megismerjék, le kellett jönniük a Földre és megtestesülniük, hiszen a szellemi világból az emberek lelkiismerete számukra nem volt megismerhető.
Ez alapján a tény alapján olyan következtetést lehetne levonni, hogy a szellemi világ lényeinek nincsen lelkiismerete, hiszen lelkiismeret csak a földi emberiség által fejlődhet a Földön. Ez a nézet indokolt, amennyiben pozitívan beszél az emberi lelkiismeretről, de nem indokolt, ha vitatja a lelkiismeret tulajdonságát a hierarchikus lényeknél. Valójában a lelkiismeret, vagyis a morális fantázia ereje abban az értelemben, ahogyan ezt a „Szabadság filozófiájában” használja Rudolf Steiner, minden lénynek sajátja.
Minden lény magában hordozza saját individualitásának titkát, hiszen a lelkiismeret, mint belső teremtő forrás az, ami a lényeket – még a hierarchikus lényeket is – individualitásokká teszi. Az individualitás csak annyiban létezik, amennyiben képes az őt körülvevő kozmikus létesülésbe hozzáadni valamit, ami csak belőle és csak rajta keresztül tud létrejönni. A Világjó hierarchiái egyáltalán nem automaták, habár számukra a jó és a rossz közül való választás nem jön számításba. Ők a jót szolgálják, a saját lelkiismeretükből kiindulva mind újabb és mind teljesebb áldozati tetteket keresve. A jó morális fantáziája korlátlan; azok a lények, akik a jót szolgálják, az általuk végrehajtott áldozati tettek választásában különböznek. Szabadon lemondanak jogaikról, amelyekkel a kozmoszban rendelkeznek, hogy magasabb módon, áldozat révén valami még nagyobbat valósítsanak meg, mint az, amire addig voltak képesek, amíg a jogaik határain belül maradtak.
Valami hasonló vonatkozik az emberi lelkek egy bizonyos csoportjára is, akik test nélküli állapotukban döntést hoznak a Devachánban a következő földi életük menetéről. Például valamely emberi léleknek joga van egy harmonikus, világos életre, a barátai körében, egy olyan közegben, amely megfelel az ő igényeinek. Ilyen joga lenne ennek a léleknek. De előfordulhat, hogy a lelkiismerete fényében megvizsgálja az előtte álló földi életet, és szabadon eláll attól a sorstól, amelyet a karma kínál neki. Az ilyen lélek lelkiismerete ezt mondhatja: „Most egy harmonikus földi élet lehetősége előtt állsz. Nem kell, hogy az erőidet szenvedésben és harcban merítsd ki. Az emberiség eközben olyan megpróbáltatásoknak lesz kitéve, amelyeknek te nem leszel részese. Az igazságért folytatott harcban a segítségedre nagyobb szüksége van az emberiségnek, mint a boldogságodra”. És az ilyen lélek egy olyan küldetést választhat, amely egészen más életlefolyást hoz magával, mint az, amelyre joga lenne. Ennek az lehet a következménye, hogy a lélek a sors által a Földön egy olyan harc közepébe lesz állítva, amely az életében nem biztos, hogy sikeres lesz.
Ebben az esetben nem a jó és a rossz közötti, hanem a jó és a jobb közötti választásról van szó. És a nem inkarnálódott szellemi lények a lelkiismerete abból áll, hogy képesek a jót és a még jobbat megkülönböztetni.
Ezáltal nem a lelkiismeret ténye az, ami az emberiségben a szellemi világ számára rejtély, hanem a jó és a rossz közé állított emberi lelkiismeretnek a ténye. Hiszen a jó és a rossz közötti ilyen elhelyezés csak emberi szervezetben lehetséges, mivel ez utóbbi nem egyszerűen csak áll a gonosszal szemben, hanem magába is fogadta azt. Az emberek magukban élik át a gonoszt és a jót, hiszen saját lényükbe fogadták azokat.
A szellemi lények nem tudják magukba fogadni a gonoszt, állhatnak a gonosszal szemben, fel is tudják azt a hatásaiban, de belül átélni nem tudják. Hiszen ha egy szellemi lény magába fogadná a gonoszt, akkor ettől ő maga is gonosz lénnyé válna. A szellemi lények egységes lények, csak az ember képes kétféle természetet egyesíteni magában.
Ez a bűnbeesésnek a következménye. A bűnbeesés új tényt idézett elő a Kozmoszban: olyan lények létét, akik belül a jót is, a gonoszt is képesek megélni. Az emberiség valójában bűnös, hiszen magába fogadta a gonoszt. De ennek köszönhetően olyan lehetősége van, mint egyik másik lénynek sem, mégpedig: a gonosz intuíciójának lehetősége a jó intuíciója mellett.
Ez a tény rendkívüli kozmikus rizikót tartalmaz, hiszen megtörténhet, hogy az emberiség megszereti a gonoszt. Hogy ez ne történjen meg, vagyis hogy az emberi szervezetben a jó és a gonosz közötti egyensúly ne változzon a gonosz javára, az emberiségnek az ősi időktől kezdve segítséget nyújtottak a szellemi világból. Ez a segítség főképpen abból áll, hogy felülről egyre újabb erők áramlottak, hogy megerősítsék az emberiségben a jót. Ebből a célból a felsőbb hierarchiák lényei ereszkedtek alá, lemondva magasabb jogaikról, hogy közvetlenül egyesüljenek az emberiséggel. Ilyen lényekhez tartozik az a három lény, akiknek az emberiség különösen sokat köszönhet, és akiket a világ okkult történelmében Buddha, Illés és Jézus névvel illetnek
A nátháni Jézusban részben megtestesült Jézus-lény a lemúriai időktől kezdve harmonizálóan hatott az emberi szervezetre. Ez egy arkangyali lény, aki angyali szintre ereszkedett alá, hogy közvetlen kapcsolatban legyen az emberiséggel. Rudolf Steiner leírja, hogy milyen következményei vannak annak, hogy Jézus lényét háromszorosan áthatotta Krisztus – a lemúriai korban, az atlantiszi kor első harmadában és az atlantiszi kor utolsó harmadában – külső érzékek harmonizálásaként (lemúriai kor), az életfolyamatok harmonizálásaként (atlantiszi kor kezdete) és a lelki erők harmonizálásaként (atlantiszi kor vége).
A 12 külső érzékszerv (szó szerint: 12 külső érzék, ford.megj.) Jézus lényének segítségével úgy lett harmonizálva, hogy belsőleg kiegyensúlyozódott, ami pl. az állatoknál nincs így.
A hét életfolyamat hasonlóképpen lett egyensúlyba hozva, aminek köszönhetően az ember lelki élete úgy át tudja önmagát élni, hogy nem oldódik fel az egyes életfolyamatokban. Ennek következményeképpen keletkezett a lélek beszéden keresztüli való vokális képessége.
Végül az asztráltest három lelki ereje – a gondolkozás, érzés és akarat – úgy lett harmonizálva, hogy megvalósulhasson az Én megtapasztalása. Az Én már nem süllyedt el teljesen a lélek három erejében, hanem képes volt azoktól függetlenül átélni magát. Ennek köszönhetően keletkezett az emberi beszéd, amelyben a magán- és mássalhangzók segítségével az ember képes volt objektív dolgokat kifejezni.
A negyedik Atlantisz-utáni korszakban történt meg a Jézus lény Krisztus által áthatása. Akkor az Én harmonizációjáról volt szó, ahhoz hasonlóan, ahogy korábban a fizikai test, az étertest és az asztráltest harmonizációjáról. Az Én az ember három tagja: az érzőlélek, értő lélek és tudati lélek erőinek segítségével fejeződik ki, mégpedig úgy, hogy a fizikai testig alászálló Én ereje tudati lélekként, az Én étertestig leszálló tevékenysége értőlélekként, az asztráltestben létező Én lénye pedig érzőlélekként. Ezeknek a lelki lénytagoknak a harmonizálásaa a szeretet erőinek segítségével történik, hisz a szeretetben az ember olyan integrált lénnyé válik, akiben a gondolatok, érzések és cselekedetek összhangban vannak. Az ember nézetei és cselekedetei csak a szeretet által kerülnek összhangba, maga a tudat nem képes ezt megtenni. Az Én erőinek harmonizációja a szeretet impulzusának köszönhetően megy végbe, melyet Krisztus Jézus hozott le a földi fejlődésbe.
Ugyanakkor azt, hogy Krisztus megjelenése lehetővé váljon, meg kellett előznie a lelkiismeret felélesztésének egy hosszan tartó előkészítése. A három lelki lénytag lelkiismeretének teljesen fel kellett ébrednie ahhoz, hogy meg tudjon születni a szeretet. És a kereszténység előtti időkben a szellemi lények felébresztették az emberi érzőlélekben, értőlélekben és tudati lélekben a lelkiismeretet, hogy lehetővé tegyék Krisztus inkarnációját. Ez a tevékenység mély hatást gyakorolt volt arra a három szellemi lényre, akik az angyali hierarchiából kiindulva előkészítésképpen az emberi lélek mélységeit alakították át.
E lények egyike hosszú időkön át egyes embereken keresztül hatott, amíg le nem inkarnálódott a kereszténység előtti VI. században, és elő nem idézte a „Buddha felébredése” nevű világtörténelmi eseményt. Gautama Buddhában a harmadik hierarchiához tartozó lénnyel van dolgunk, aki az emberi szervezetet teljesen, vagyis egészen a fizikai testig áthatja. Ha a valóságnak megfelelő elképzelést akarnak alkotni maguknak arról, hogy Szidharta herceg, Szudhodana király fia Buddhává változott, akkor ezt a folyamatot úgy kell érteni, mint a lelkiismeret ereje általi felébredést. Hiszen a Bodhi-fa alatti megvilágosodása előtt olyan ember volt, aki számára a szellemi világ zárva volt. A betegség, öregség és halál képe, az emberiség szenvedésének és e szenvedések okainak kérdése emberfeletti lényt jellemző erővel ébredt fel benne. Nem tudásban nyílott meg neki a benne élő hierarchikus lény, hanem kezdetben csak annak az erőnek a segítségével, amellyel kérdések ébredtek benne. Az akkori idők emberi beavatottaitól Buddhát elsősorban nem a hatalmas tudása különböztette meg, hiszen kevesebbet tudott, mint a többiek: bráhminokhoz és bűnbánókhoz ment, hanem az emberfeletti erőkkel megtöltött kérdései. Az emberfeletti benne a lelkiismeret erejében mutatkozott meg. A lelkiismeret ereje vezette őt a Buddha-tudat felébredésére, amely aztán hatalmas bölcsességet is feltárt számára.
Ezáltal mondhatjuk: Buddhában olyan emberi tudattal van dolgunk, amelynek a lelkiismeret emberfeletti erői álltak rendelkezésre az emberi kérdésekhez. Ha ugyanakkor meggondoljuk, hogy Buddha fizikai szervezetét hierarchikus lény fogta át, akkor a Buddha-eseményt érthetjük úgy, mint a tudati lélek lelkiismeret-modelljének felébredését. Hiszen a tudati lélek az Énnek az a része, amely a fizikai testben fejeződik ki.
Ez a tény megmagyarázza Buddha lelkiismeretének alapminőségét, vagyis az individualitást. Hiszen az értőlélek önmaga nem szociális; a fizikai testben élve önmagát különálló lénynek éli meg, aki nem kapcsolódik közös légzéssel az emberi közösséghez. Ezért például Sziddharta herceg a holttest láttán ezt kérdezi: „Én is meghalok? Kérdései valójában a különálló individualitás sorsára vonatkoznak, ami épp a tudati lelket jellemzi. Később természetesen az emberiséghez fordul, hirdetve neki „a négy szent igazságot”: a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedéstől való megszabadulásról és a szenvedéstől való megszabadulás útjáról, de tanításának tartalma és a stílusa olyan volt, hogy lényegében csak a különálló individualitásokhoz fordult.
Buddhává válásának ténye az egész emberiség számára létezik, de Buddha tanítása sohasem válhatott az egész emberiség számára jelentőssé. Hiszen mivel az egész emberiségnek ki kell egyszer fejlesztenie a tudati lelket, Buddha példaértékű tudati lelkének az egész emberiség számára jelentősége van; de mivel Buddha olyan utakat tanít, melyek a kereszténység előtti célokhoz vezetnek, ezért csak a kereszténység előtti fejlettségű, korlátozott számú individualitás számára van jelentősége.
Így a Buddhaként megtestesült lény a tudati lélek felébredt lelkiismeretét állította az emberiség elé.
Egészen másmilyen volt egy másik lény tevékenysége, aki az érzőlélek lelkiismeretének ébresztését kellett, hogy előidézze. Ehhez neki nem volt szüksége lejönnie a fizikai testig; az asztráltest Én-erőiben hatott. Pontosabb lenne, ha ezt mondanánk: ahogyan Buddha főképpen az étertest által áthatott fizikai testben hatott, úgy az a lény, melyet a Biblia Illés névvel jelöl, az étertesten keresztül ható asztráltestben tevékenykedett. Hiszen Illés lényének tevékenysége, amit a Biblia leír, főképp abban fejeződik ki, hogy beárnyékolja az embert, nem feloldódva benne, egyidejűleg elemi erőt adva neki. Illés lénye nem inkarnálódik; az asztráltest Én-organizációján keresztül hat, körülvéve azt és körülötte lebegve. A felhőhöz hasonlóan veszi körbe az embert, rajta keresztül hat, de nem lép be teljesen ebbe az emberbe.
A körüllebegő hatalom – ez az a benyomás, melyet Illés lénye nyújt, ha megnézzük a Bibliának azokat a szereplőit, akiken keresztül ez a lény hatott. De a természeti hatalom, amellyel Illés ereje hatott, és amely az Ószövetségben leírt különböző csodákban fejeződött ki, nem a leglényegesebb dolog Illés lényének megértéséhez. Illés lényénél az elemi erők feletti uralomnál fontosabb az a morális hatás, amely főképpen abból áll, hogy Izrael népében ne csak az individuális, hanem a népi lelkiismeret is felébredjen.
Így például amikor Baál szolgáinak seregeivel került szembe, Illés-Nábot próféta nem csak ember volt, hanem annak a lénynek a hangja és ereje, aki a nép lelkiismeretét képviselte. És azzal, hogy az oltáron lévő nyers fát villámmal gyújtotta meg a nyers, vizes fát, ezzel a jellel azt hirdette, hogy habár Izrael szíve Baál szolgálata által ijesztően elfordult Jahve vezetésétől, mégis mintegy természeti erővel megragadhatja a láng, ahogyan megragadta a láng a nyers fát. Hiszen ha Jahvénak hatalma van arra, hogy elégesse az emberen kívüli természetben azt, ami alkalmatlan az égésre, akkor nincs-e hatalma arra, hogy az emberi szervezet belsejében lángra gyújtsa az elfordult szíveket?
Ezzel kapcsolatban helyén való lenne, hogy mondjunk még valami szükségest Illés személyiségének Jahvéhoz való viszonyáról. Az izraeli nép szellemi vezetése a valóságban sokkal összetettebb volt, mint ami abból a helyes, de nem pontos elképzelésből adódik, hogy „Jahve által vezetett nép”. Ha ezt a vezetést pontosabban akarjuk elképzelni, akkor – elvonatkoztatva az emberi individualitásokról – négy szellemi lény van (az ötödik egészen rejtve hatott), amely megvalósította Izrael népének vezetését. Ez a négy lény olyan mélyen összefonódik, hogy a magasabbat a neki alárendelten keresztül lehet látni, mint aki benne hat. Így az „Én vagyok”, amely Jahve Elohimon keresztül hangzott Mózesnek, maga a Krisztus-lény volt. Krisztus hatott Jahvén keresztül, aki mintegy Krisztus Arca volt az ószövetségi történet elejétől fogva. Ahogyan a Hold éjszaka a Földnek a Nap fényét adja, úgy adja át Jahve Krisztus fényét, az „Én vagyok”-ot.
De a zsidó nép, habár kiválasztott volt, de mégis nép volt, vagyis volt Népszelleme. E Népszellemnek képesnek kellett arra lennie, hogy egy népbe az emberiség leguniverzálisabb impulzusait ültesse bele. Ilyen Arkangyal volt Michael, aki mintegy Jahve arcaként hatott. Michael arkangyal volt a zsidó nép Népszelleme, mert ő különösen alkalmas volt arra, hogy Népszellemként olyan egyetemes terveket képviseljen és valósítson meg, melyeknek e nép segítségével kell megtestesülniük.
De a népeknek nemcsak Népszellemük, hanem vannak néplelkük is van. A néplelket nem egyszerűen úgy kell elképzelnünk, mint a nép egyfajta felhő-auráját, amely az érintett néphez tartozó emberek lelkének összessége; a néplélek: konkrét szellemi lény, amely általában az Angyalok hierarchiájához tartozik. Ahhoz, hogy ezt megértsük, figyelembe kell vennünk, hogy az individuális Őrangyaltól a Népszellemhez vagy Arkangyalhoz vezető fejlődés nem ugrásszerűen megy végbe, hanem meghatározott fokonként halad. Mielőtt az Angyal felemelkedik az Arkangyali rangra, megjárja a néplélek fokát, amelyet úgy kell értenünk, mint az Angyaltól az Arkangyali hierarchiáig vezető átmeneti fokot. A Néplélek másképpen hat, mint a Népszellem, és másként, mint az individuális Őrangyal. Az individuális Őrangyaltól az különbözteti meg, hogy globálisan egy népen belül mindent átölelő tevékenységet fejt ki; a Népszellemtől pedig az, hogy inkább angyali, mint arkangyali módon hat.
Meg kell jegyezni, hogy nem minden Arkangyal Népszellem, hanem az Arkangyalok között vannak olyanok, amelyek a fejlődés átmeneti lépcsőfokán vannak az Archék hierarchiájának irányában. Így például van hét Arkangyal, amelyek rövid ideig, három-négy évszázadig egyfajta Korszellemnek minősülnek. Az Archék lényegében a kb. huszonkettő évszázadig tartó kultúrkorszakok szellemei; az Archék által uralt korszakon belüli hét rövidebb korszakot hét Arché-rangra emelkedett Arkangyal irányít. Valami hasonló vonatkozik a többi hierarchiára is. Ez a közbevetett megjegyzés szükségszerű, mivel segíthet abban, hogy a hierarchiákat ne sematikusan képzeljük el, hanem adjuk meg az elismerést az individuális sokszínűségüknek.
Ennek az individuális sokszínűségnek az elismerése különösen fontos az emberiséghez legközelebb álló angyali hierarchia kapcsán. Itt mindenekelőtt az angyali lények legalább három csoportját kell megkülönböztetnünk: az individuális Őrangyalokét, a különleges misszióval rendelkező angyalokét, melyek az emberek karmikus csoportja felett munkálkodnak, és azokét az Angyalokét, melyek néplélek minőségben hatnak. Ez utóbbi, ahogy mondtuk, lényegében az Arkangyali hierarchia előkészítő foka.
Ahhoz, hogy konkrétan el tudjuk képzelni a néplélek hatásmódját, össze kell hasonlítanunk az individuális Őrangyalok és Népszellemek hatásmódjával. Az Őrangyal főképpen az embernek az alváskor álom nélküli állapotban a szellemi világban tartózkodó Énjét inspirálja; az Arkangyalok ezzel szemben, egyszer egy évben, Karácsonykor inspirálják az ember asztráltestét. A néplélek pedig az asztráltestben tartózkodó Ént inspirálja, vagyis főképpen az érzőlélekre hat.
Míg az Angyallal az ember az álom nélküli állapotban találkozik, amikor az Én és az asztráltest kiszabadul az étertestből és a fizikai testből, a néplélek az asztráltest és az étertest határán találkozik az emberrel, ahol az asztráltest már kapcsolódik az étertesttel, de még nem ereszkedett le a fizikai testbe: ott, ahol az álmok keletkeznek. Ezért a néplélek különösen a nép látnoki álmaival fejeződik ki, a mondák és mesék segítségével, amelyek ennek köszönhetően keletkeztek. Hiszen álmokat nemcsak az egyes ember lát, hanem a népek is. És az ilyen népi álmok segítségével a néplélek a Népszellem inspirációját törekszik interpretálni az emberi tudat számára. A néplélek a Népszellem szándékainak interpretálója, ezt főképpen a mondák és mesék képi-szimbolikus elemeivel éri el. Ő adja át a népek látnoki álmait, melyek az érzőlélek tudatában élnek. Az értőlélek számára a mondáknak és meséknek csak csekély jelentőségük van; a tudati lélek számára egyáltalán nincs jelentőségük, de az érzőlélekben erősen élnek és a nép lelkiismeretét képezik. Hiszen míg az individuális lelkiismeret az érzésben és az akaratban belső emlékezés arra, amit az ember az álom nélküli alváskor az Angyallal való találkozásakor fogadott magába, addig a népek mondái és a mesék lényegében az, amit a népek a Népszellemet interpretáló néplélekkel való találkozásból őriztek meg a tudat számára. És ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az Ószövetségnek egyetlen más alakjáról sem lett megalkotva és megőrizve több hagyomány, mint Illés alakjáról. Sőt, Illés alakja még a Bibliában is legenda jelleget ölt. Hiszen mégiscsak ő az ószövetségi történelem egyetlen lénye, amely élve szállt fel tüzes lovakon az Égbe.
Ez azt fejezi ki, hogy Illés a zsidó nép néplelke volt. Illés lényének feladata lényegében az volt, hogy felébressze az izraeli nép lelkiismeretét. De ezt a feladatot nagyobb erővel hajtotta végre, mint bármely normális néplélek. Hiszen Illés lénye nem egy néplélek-rangra emelkedő Angyal volt, hanem egy nem normális módon fejlődő Angyal, amely – mivel arkangyali erőkkel volt megáldva – néplélek szintjére szállt alá.
Ez az oka annak, hogy Illés miért rendelkezett a néplélek erejét messze meghaladó erővel. Angyal volt, melyen keresztül az „Én vagyok” Elohim ereje hatott. Ezért a második hierarchia hatalmával rendelkezett, vagyis a tűz, a levegő, a víz és a föld elemi erői feletti hatalommal.
Illés emberi lényében a normálisnál erősebb néplélek hatott. Hiszen míg a normális néplélek mondák és mesék létrehozásának segítségével hat, addig Illés úgy hatott, hogy nem pusztán képeket hívott elő az érzőlélek tudatában, hanem objektív elemi erőt adott ezeknek a képeknek, úgy, hogy azok eseményekké, „csodákká” váltak. Ezek által az emberi lelkek megrendülését kellett előidézni, amelyeknek bennük ismét Izrael elhivatottságának tudatát kellett felébreszteni. Illés a mennydörgéshez és villámhoz hasonlóan hatott az emberekre; a villámhoz hasonlóan állította a megrendült lelkek elé a Jahvéval kötött, elfelejtett szövetséget. Azok megfordultak, megváltoztatták a lényüket. Illés hatásának ez a sajátossága sokáig élt az emberiség emlékezetében. Még a forradalom előtti Oroszország parasztjai is úgy tekintettek Illés lényére, mint egy olyan szellemre, amely a mennydörgésben hirdeti ki magát. „Illés haragszik” – mondogatták vihar idején.
De ez a mondás mélyebb, mint azt elsőre gondolnánk. Hiszen Illés ereje, amely az emberi lelkekben megrendülést idéz elő, a szellemi világ szent haragjának ereje volt. Illésben az elkövetkező világvihar előhírnöke, a Föld és az emberiség Ítéletnapjának előhírnöke mutatkozott meg. Egészen az Atya szférájáig emelkedett fel az Illés-lény teremtő erőinek vonala; az Atya szférájában kell keresni Illés erőinek legmagasabb forrását. Hiszen az Illés mögött álló Jahve Elohim nemcsak Krisztus arca volt, hanem az Atya lesújtó keze is.
Amikor Jahve védelme alá vette Izraelt, akkor ez nemcsak azt jelentette, hogy a Fiú tekintete ezen a népen nyugszik, hanem azt is, hogy az Atya is a sorsuk felett tartja védő és büntető kezét. Az emberiség ugyanakkor egyáltalán nem képes az Atyai szeretetet magába fogadni; a szeretet legmagasabb megismerése, ahogyan az a születés és halál közötti életben elérhető, a Fiú szeretetének a megismerése. Az emberiség az Atya szeretetét szent harag formájában éli meg, amely a Kozmoszban a leghatalmasabb erő. És ez a leghatalmasabb erő hatott Illésben, amikor az érzőlélek megrendülésén keresztül idézte elő a nép bűnbánatát.
Míg Buddha az individuális lelkiismeret mintáját állította a belső megismerésnek köszönhetően az emberiség elé, és Illés a megrendítésekkel kívülről ébresztette a közösségi lelkiismeretet, úgy a harmadik lény a tökéletes lelkiismeret megszületésének előkészítésén dolgozott oly módon, hogy a két ellentétes oldalt egyesítette. Hogy megértsük a nátháni Jézus (Zarathusztrától eltérő) hatását azelőtt, hogy negyedik áldozatát meghozza és a Krisztus-lény betölti őt, mindenekelőtt arra a tényre kell rámutatnunk, hogy az Én-erők emberiségben való harmonizálásának missziójára készülve, ennek az előkészítő tevékenységnek az idején is harmonizálóan, kiegyenlítően hatott.
És ez annak volt köszönhető, hogy az értőlélek vagy kedélylélek már önmagában egyensúlyt képez a kifelé irányuló érzőlélek és a befelé irányuló tudati lélek között. Éppen ezért adta Rudolf Steiner az emberi lélek e tagjának az „értő lélek vagy kedélylélek” megnevezést. Hiszen a kettős természetet egyesíti magában – a kedélyt, amely inkább az érzőlélekhez hajlik, és az értést, amely inkább a tudati lélekhez.
Az értőléleknek ez a két pólusa a művészi fantázia és a logikus fogalmak pólusaként is felfogható. Amikor Jézus lénye az értőlélekre hatott, felébresztve az értőlélek lelkiismeretét, két irányban hatott: egyik oldalról a benyomások segítségével, kívülről lelki mozgásokat idézve elő, amelyek később metamorfózison keresztülmenve gondolkodási képességekbe alakultak; másik oldalról a gondolatok segítségével egy belső értést, amelynek később olyan cselekedetekhez kellett vezetnie, melyek a tudatból indultak ki.
A Jézus-lény cselekedetének első irány különösen abban a szellemi irányzatban érhető tetten, amelybe Apolló és „Apolló fia”, Orfeusz alakján keresztül merülhetünk el. Ennek a tevékenységnek a kifejezése egy erőteljes zenei hatás, amely az európaiak lelkét a jövőbeli gondolkodási fejlődésre készítette elő, és amelyről Rudolf Steiner különböző összefüggésekben beszélt. A művészi impulzus, amely a hellenizmus gazdag gondolati életét megelőzte, Jézus lényének inspiratív forrásához emelkedett fel.
Jézus lényének másik iránya Krisna alakjának köszönhetően érthető meg, ahogyan azt például a „Bhagavad Gita” átadja. A Bhagavad Gitában, a Krisnáról szóló könyv nem művészetről szól, hanem irányadó eszmék összességéről szóló tanításról. Ezek az eszmék azonban nem öncélúak, feladatuk abban áll, hogy a befogadó tudatában egy meghatározott változást idézzenek elő. Azzal, hogy kifejti Arjuna előtt a három gunáról, a három állapotról szóló tanítását, rámutat, hogy van egy negyedik állapot, ahol a lélek mint Én szabadon emelkedik a három Guna fölé, melyek az embernél a természettel közösek, és ezzel Krisna az individuális lelkiismeretet akarja előkészíteni, elszakítva az egyes embert a csoport-lelkiségtől. Hiszen Arjuna számára az volt a probléma, hogy legyőzze a csoport-lelkiséget, amikor tétován az egyik sereg élén állt egy másik sereg ellen, ahol a rokonai és barátai voltak az ellenfél. És csak azután, hogy magába fogadta Krisna egész tanítását, jutott döntésre, hogy harcolni fog. Az individuális megértés erősebbnek bizonyult, mint a csoport-lelkiség – ilyen volt az emberiség szellemi történelmének eseménye, amely Kuruksetri harcmezején zajlott.
A karma, a dharma követelményeibe való belső betekintés az individuális lelkiismeret előkészítése volt, mint egy Krishna segítségével megvalósuló belső megismerés.
Így hatott Jézus lénye, egyik oldalról a lélekre, hogy előkészítse a lelkiismeret közösségi megtapasztalását, másik oldalról pedig az értelemre, hogy a lelkiismeretet individuális megélését készítse elő, ezzel a saját működésébenn a két hatalmas ellentét, Illés és Buddha között állva.
Így hatott együtt három lény, hogy annak a lelkiismeretnek a megszületését készítsék elő, amelyen keresztül Krisztus lejöhetett a Földre.
Hiszen a lelkiismeretnek, amelynek magába kell fogadnia Krisztust, teljességgel fel kell ébrednie, vagyis az érzőlélekben, az értőlélekben és a tudati lélekben is ébernek kellett lennie.
De mit jelent, hogy a három lénytag lelkiismerete teljesen éber? Ez azt jelenti, hogy megjelent a Manasz-, Budhi-, Attma-tudat. És sohasem fogjuk igazi mélységében értékelni a Jordán-keresztelőre való menetnél a nátháni Jézus három burkának megrendítő alakját, ha nem ismerjük fel, hogy az Atma ereje, a Budhi élete és a Manasz fénye hatott a Jordán-keresztelőre haladó fizikai testben, étertestben és asztráltestben. És a lelkiismeret örök Háromságának az ébrenléte annak a három lénynek az együttes hatásának volt a következménye, amelyek hosszú időn keresztül hozták létre ennek a csodálatos jelenségnek az előfeltételeit. Hiszen Buddha sugarai hatottak benne, Illés ereje készítette elő az útját, és Jézus élete töltötte be. Orfeusz összes szent dala, Buddha minden megvilágosítása, Jézus minden adakozó önzetlensége és még a nagy Zarathusztra tapasztalatának legérettebb gyümölcsei is éltek az emberiség éber lelkiismeretének a Jordánhoz igyekvő alakjában.
E lelkiismeret megszületésének előkészületi útjai összetettek voltak; a valóságban még összetettebbek, mint azok a folyamatok, amelyekre ennek a vizsgálatnak a során rá akartunk mutatni. De bármilyenek is voltak, egy dolog végül is közös volt bennük: a lelkiismeret megszületése, aminek meg kellett előznie Krisztus megtestesülését, s ami mint minden születés, egy fájdalmas folyamat volt. Hiszen az emberiség bűnbeesése óta minden születés (mind a testi születésnek, mind az új tudat születésének) törvénye, hogy minden új dolog számára, melynek a világba el kell jönnie, fájdalom útján jön létre a tér. Hiszen a bűnbeesés után a világ állandóan „foglalt”, nincs benne hely az újnak; minden új dologért áldozattal kell fizetni.
Ezért a szellemi megismeréshez, a szellemi kinyilatkoztatáshoz vezető út egy olyan út, amely fájdalmon keresztül vezet a tiszta lelkiismeret magasabb öröméhez. A boldogság egy ígéret, melyet az isteni vezetés adott az emberiségnek; de ez a boldogság csak akkor tud megszületni, amikor a boldogsághoz való hozzáférést fájdalom nyitja meg.
A lelkiismeret az emberiség legfőbb java; az emberiség csak egyoldalúan fogadja azt magába, mint a belső nyugtalanság forrását, mint „lelkiismeret-furdalást”, de az emberiség fokozatosan megtanulja, hogy a boldogság kiapadhatatlan forrásává válik. A lelkiismeret egy belső nap, amely sugaraival képes az élet összes sötétségét háttérbe szorítani.
A damaszkuszi úton Pál ennek a napnak a fényétől megvakulva esett a földre. És erre a napra gondolt, amikor ezt mondta: „Nem én, hanem Krisztus énbennem”.
A képen: Illés próféta tüzes mennybemenetele. Nyizsnyij Novgorodi iskola, XV. század vége – XVI. század eleje
