Böszörményi László: A meditációról röviden
A szellemi világ monisztikus, élő, jelenléti, világos – a tiszta, átlátszó érthetőség világa. A hétköznapi tudat dualisztikus, halott (mert fogalmai halottak), múlt jellegű és zavaros – értés és nem értés keveredik benne. Ezért a dualisztikus tudatnak nincs bejárása a szellemi világba. „Az érzékfeletti világról első közelítésben annyit képzelhetünk el, hogy teljes egészében a közönséges tudaton kívül helyezkedik el. A közönséges tudatban semmi sincs, ami megközelíthetné ezt a világot. Az érzékfeletti világ a lelki élet meditációban felfokozott erői útján érinti meg először a lelket.” (Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén. GA17)
A mai modern ember általában a hétköznapi, dualisztikus tudatban (vagy annál is alacsonyabb szintű, kényszeres tudatállapotokban) él. A jelenléti szintet ugyan minden megismerésben megérinti egy öntudatlan pillanatra, de ez az érintés csak ritka, áldott esetekben olyan intenzív, hogy észrevenné. Ezért a modern ember tudata ugyan a szellemi világból táplálkozik, de tudatos tapasztalása számára gyakorlatilag elérhetetlen, hacsak el nem szánja magát arra, hogy a meditációban „felfokozza erőit” – vagyis figyelmét. A figyelem a lélek – pontosabban az Én – megismerő ereje. A közönséges tudat figyelme gyenge, ezért kénytelen állandóan megpihenni a megrögzött szokásaiból épített leszállópályákon. Röpte nem a sasra, hanem a légyre emlékeztet. A meditatív tudat figyelme olyan erős, hogy támaszték – vagyis minden megelőlegezett forma, minden előítélet, „elfogultság” – nélkül megáll önmagában, és így nyitott kehellyé válik, amely be tudja fogadni a szellemi világból szüntelenül áramló világosságot. Erre (is) utal a Steiner által megadott alapmeditáció: „A gondolkodásban egynek érzem magam a világtörténés áramával” (Ich empfinde mich denkend eins mit dem Strom des Weltgeschehens). Ez a gondolkodás nem azonos a közönséges, az „adott” gondolkodással, ahogy a kotta még nem zene, a festék még nem kép. A meditáció célja épp az, hogy ezt az új, megváltozott, „ünnepi” gondolkodást létrehozza. „Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 22, 8-14) Menyegzői ruha, megváltozott, ünnepi tudat nélkül nem lehet belépni a szellemi világba, nem lehet részt venni az égi ünnepen.
Ez tűnhet igazságtalannak, tűnhet kényelmetlennek, de akkor is így van. Bizonyára azért, mert a szellemi világba csak szabadon lehet belépni. A közönséges tudat pedig nem szabad, csak a szabadság lehetőségét hordja magában. Rudolf Steiner többször írja, hogy művei az egészséges, elfogulatlan gondolkodás számára érthetőek. Mivel általában szeretjük azt gondolni, hogy gondolkodásunk úgy ahogy van – vagyis „közönséges” mivoltában – egészséges és elfogulatlan, ezért könnyen abba a kísértésbe eshetünk, hogy azt reméljük, hogy Steiner műveinek olvasásával – a fenti idézettel ellentmondásban – mégiscsak valamiféle ingyenjegyet válthatunk a szellemi világ megismeréséhez, anélkül, hogy a fenti követelménynek eleget tennénk. A látszólagos ellentmondásnak egyszerű a megoldása: meg kell kérdeznünk magunktól, hogy vajon mondható-e egészségesnek egy olyan gondolkodás, amely minduntalan elterelődik tárgyától? Mondható-e elfogulatlannak egy olyan gondolkodás, amely beidegződött sémák szerint működik? Mert ha nem, akkor világos, hogy még sincs ingyenjegy a szellemi világba, mégiscsak tenni kellene érte valamit. Fölmerülhet a gyanú, hogy az egészséges és elfogulatlan gondolkodás követelménye magasabb, mint esetleg elsőre sejtettük. Az egészséges és elfogulatlan gondolkodás nem más, mint amit Steiner többször tiszta, máshol pedig agytól független gondolkodásnak nevez. „ … a szellemtudomány gondolatai olyan szellemi-lelki folyamatból származnak, amely elszakította magát az agytól. Ezért az embereknek arra kell törekedniük, hogy az ilyen gondolatok segítségével szellemi-lelki mivoltukban maguk is elszakadjanak az agytól, azáltal, hogy ezeket a gondolatokat megvalósítják önmagukban (nachdenken).” (GA197 1920.9.21.) Vagyis meditálják őket.
Fölmerülhet persze az a kérdés is: ha a tudatom, a gondolkodásom beteg és elfogult, akkor ugyan hogyan gyógyíthatná meg önmagát? Nem jelenti-e ez a lélek teljes bénultságát? A válasz egyszerű: nem. A dualisztikus tudat ugyan beteg, mert nem képes megmaradni a jelenlét, az élet szintjén, de mégis ebből a jelenléti forrásból táplálkozik. A dualisztikus tudat a jelenléti és a múlt szint között oszcillál. Minden megismerésben megérinti egy öntudatlan pillanatban a jelenlét élő szintjét – ez a megismerés pillanata –, de a megismerés tartalma csak utólag, a múlt tudat szintjén válik tudatossá benne. A „közönséges” (dualisztikus) tudatban ugyan „semmi sincs”, ami megközelíthetné az érzékfeletti világot, de megvan benne a lehetőség, hogy megerősítse és megtisztítsa magát. A meditáció célja, hogy megtanuljunk megmaradni – vagyis tudatosnak maradni – a jelenlét szintjén. Ha ez sikerül, akkor „megérinthet” bennünket az érzékfeletti világ. Ha nem, akkor alighanem ránk vonatkozik a következő megjegyzés első része: „ … Egy olyan könyvet, mint a Theosophie, lehet úgy is olvasni, mint egy szakácskönyvet. … A lelki folyamat szempontjából teljesen mellékes, hogy egy adag vajat, zsírt, tojást és lisztet keverünk-e össze valamilyen tűzhelyen, vagy az emberi lényt képzeljük el a fizikai, éter és asztrál test keverékeként. … De olvashatjuk a Theosophie-t úgy is, hogy közben tudjuk: … a benne leírt fogalmak olyan világhoz tartoznak, amibe a közönséges fizikai világból úgy kell felébredni, mint ahogy az álomvilágból a fizikai világra ébredünk.”(GA 257 1923.3.3.) Ez a felébredés történik meg a meditációban.
A pedagógiai gyakorlat számára is hasonló világossággal követeli Steiner, hogy a tudatnak meg kell változnia: „Hihetjük-e, hogy intellektuális megismerésünkkel valaha is megközelíthetjük azt, amit a gyerek, aki teljes egészében érzékszerv, a külvilágban átél? Nem, semmiképpen. Ezt csak olyan megismeréstől remélhetjük, amelyik teljesen ki tud lépni önmagából, és teljesen átadja magát mindannak, ami él és létezik”. (GA 305 1922.8.16.) A gyerek „teljes egészében érzékszerv”, még nem alakult ki benne a test körüli önérzés, ezért még nem alakult ki a felnőttre jellemző tudati ingamozgás, a dualisztikus tudat. Figyelme kiterjed az őt körülvevő emberek legrejtettebb lelki mozgásaira, ezért tudja a beszédtanulás során „kitalálni” a hozzáintézett mondatok értelmét. Ez a tudat sokáig szinte teljes mértékben monisztikus – amíg csak ki nem alakul az én mondásának, majd valamivel később a hazugságnak a képessége (aminek kezdetben persze semmilyen morális terhe nincs, az a lényege, hogy az ember mást tud mondani, mint gondolni, vagyis elválik benne a gondolkodás és a beszéd). Ezért, ha a felnőtt méltó partnere akar lenni a gyermeknek, neki is monisztikus megismerésre kell törekednie – ez az a megismerés, amely „teljesen ki tud lépni önmagából”. „A gyermeknek csak zseni lehet a játszótársa” – írta Kosztolányi Dezső. Így is lehet mondani. És így sem egyszerű.
Steiner írásainak túlnyomó része meditatív. A megismerés, amely létrehozta tiszta, monisztikus, jelenléti, forma előtti. A megfogalmazásban azonban kénytelen formát ölteni, és ezzel elveszti életét, meghal. Ebben a halott formájában in-formációnak vélhetné valaki. Ebben a formában védtelen, kiszolgáltatja magát a nem értésnek és a félreértésnek. Ezért azok, akiket „megérintett” a szellemi világ, sokszor tartózkodnak tapasztalataik közlésétől. Kezdők számára például ez nagyon ajánlatos. Steiner azonban tudatosan vállalta a közlés áldozatát. Ki is jutott neki jócskán mind a nem értésből mind a félreértésből. Meg nem értői gúnyolták és szidalmazták, fanatikus hívei pedig a közönséges tudat banális interpretációinak szintjén félreérették – és félreértik máig is. Egyik legméltóbb tanítványa, Székely György (írói nevén Georg Kühlewind) valamivel szerencsésebbnek mondható. Gúnyolói és szidalmazói ugyan neki is szép számmal akadnak – mindenekelőtt saját hazájában, hol máshol? – de fanatikus hívei aligha. Ennek bizonyára az az oka, hogy úgy tűnik, tudatosan kerüli az olyan tapasztalások közlését, amelyeket rajongó hívek szeretnek félreérteni. Jobbnak tartja, ha nem értik, mintha félreértik. A nem értésből még mindig előbb lehet értés, mint a félreértésből. A halálból van feltámadás. A színlelt életből nehezebben.
„A tanítás meghal, ha nem tudja megújítani önmagát … Ismételten át kell mennie Pralaya szakaszokon, hogy lélegzet maradjon megformálódás és feloldódás között. Azt mondták az embernek: «Változtasd meg élted!» (Rilke, Archaikus Apolló torzó) Nem egyszer, nem kétszer: mindig. Ha az ember eszerint él, akkor életre kel benne a tanítás, az egy tanítás élete. Akkor az élő Logosz szolgájává fog válni: készen a szenvedésre és fizetséget nem várva, mert tudja, hogy Azért születtünk és jöttünk a világra, hogy tanúskodjunk az igazságról” (Georg Kühlewind: Isten országa)
„Minden fogalom, amely nem válik benned ideállá, megöl a lelkedben egy erőt; de minden fogalom, amely ideállá válik, életerőket hoz benned létre”. (Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja. GA10) Mit jelent az, hogy egy fogalom ideállá válik? Azt, hogy a neki megfelelő szinten válik tudatossá, azon a szinten, ahonnan származik. A meditáció, amely ideállá teszi a fogalmakat, nem luxuscikk, nem humbug, nem beképzeltség, hanem a szellemi világ – és önmagunk – megismerésének egyetlen reális módja. A többi csak elterelő hadművelet, a lusta materialista lélek önáltatása. Akinek nem inge, ne vegye magára.
