Csanádi József: Egyén, egyenlőség, egység
Ha megfigyeljük közösségi életünket, akkor nagyon erőteljesen szembetűnik valami. Az emberek között kapcsolatok, az együttműködés, a közös munka bizony nagy kihívás. Nem könnyű a közösségi élet, függetlenül attól, hogy milyen területen kapcsolódunk egymáshoz, legyen az a párkapcsolat, a család, a munkahely vagy társadalmi, szakmai szervezet, települési közösség, esetleg országos vagy nemzetközi társulások. Az ember olyan tevékenységet is végez, amely a saját individualitásán belül történik, ilyen a gondolkodás, az ötlet, a művészi ihlet, a fantázia, a lelkiismeret és minden tudati, szellemi tevékenység. Ezen tevékenységek nélkül, nem lehetne az ember önálló megismerő lény. Ezt a területet a szabadság hatja át. A másik jelentős életterület az emberi kapcsolatok, a közösség területe, amelyet már nem a „szabadság” hat át, mivel az emberek közötti együttműködésnek megvannak a saját törvényszerűségei, íratlan és írott szabályai. Minőségi, lényegi különbség van az egyénen belüli (Én) folyamatok és az egyén egy másik egyénhez (Te) vagy közösséghez (Mi) való kapcsolódásban. Ha az egyénben lévő tudati fejlődési irány a saját „én” felé fordul, akkor az individualizáció fejlődik, amikor pedig „kifelé” fordul egy másik ember felé, akkor a szocializáció. Egy egészséges fejlődésben az „én-tudat”, a „te-tudat” és a „mi-tudat” is erősödik, amely az önösségtől az önzetlenség felé halad. Az egyén kapcsolati, közösségi fejlettségi fokát abban lehet lemérni, hogy mennyire tud elfogulatlanul, az egyenlőség elve alapján kapcsolódni egy másik emberhez.
Mi az a legközelebbi kapcsolódási mód amelyben az ember átélheti az egyenlőség „szív”-minőségét? Két ember alkotja a legkisebb közösséget, amikor két „én” találkozik egymással és egymásban felismernek egy másik „én”-t. Ezt Te-élménynek vagy Te-tudatnak nevezném. Ha két ember találkozik, akkor a kapcsolódásból kommunikáció lesz. A kommunikáció által a két fél egy tudati közös térbe kerül (communió), így születik meg a közösségük. A kommunikáció leggyakoribb eszköze a beszéd. Egészséges kommunikáció akkor jön létre, ha a két fél egyenrangúnak tartja a másikat a beszélgetésben, mind a két fél odaadóan figyeli, hogy a másik mit szeretne közölni. A valódi párbeszédben meghallgatják egymást. Az egyoldalú beszélgetésben amikor az egyik fél beszél, a másik csak hallgatja, akkor aránytalanság, egyoldalúság jelenik meg. Ezzel szemben a valódi párbeszédben mind a két fél beszél is és hallgat is, és nagyjából azonos ideig beszélnek. Az igazi párbeszédben (amikor egy pár beszél), akkor megjelenik a szeretetből fakadó egyenlőség ténye.
A dialógusban az egyenlőség szempontjából elengedhetetlen, hogy mind a két fél az igazat is mondja! Hérakleitosz által az ógörög kultúrát áthatotta a „logosz-tan”. Ők még úgy gondolták, hogy, ha formailag meg is történik a párbeszéd, de valamelyik fél hazudik, akkor az már nem „dialogos”! Az ógörögségben a „logos” szó alatt több mindent értettek egyszerre. A „logos” volt az egyik legösszetettebb fogalom. Egyszerre jelentett egyéni értelemet, értést, igazságot, gondolatot, érvet, tanítást, kimondott szót, leírt gondolatot, logikát, fogalmat, bizonyítást, bölcsességet, beszédet, és jelentést is. Amikor két ember beszélget, akkor valójában minden mozzanatában a „logos” működik az emberben. Az emberi értelem fogalmat, jelentést ért, gondolkodik, majd válaszként ki is fejezi gondolatait szóban vagy akár írásban is. Hérakleitosz felfogásban ez a „logos”-erő nemcsak az emberben van jelen, hanem a kozmoszban is, hiszen a „logos” közös és örökkévaló! Amikor két ember beszélget az egyéni „logos”-uk által, a mindenség „logos”-a a közvetítő, hogy közösséget alkossanak és megértsék egymást. Az emberek közötti párbeszédben, a két emberi „logos”-t az örökkévaló, a világ „logos” kapcsolja össze. A világ-„logos” segítsége által tudnak az emberek beszélgetni egymással, ezért hívják ezt a folyamatot „dialogosznak”.
Milyen egy valódi, jó, gyógyító párbeszéd? A beszéd a beszélő kifejeződése. Ha a beszélő én-lénynek három képessége a gondolkodás, érzés, akarat, akkor a beszédbeli közlésben is meg kell jelennie ennek a hármasságnak. Az első az, hogy az ember MIT mond. Mit szeretne kifejezni a közlő fél, mi a gondolati tartalma, mi az üzenete a közlésnek. A második az, hogy az ember HOGYAN mondja. Milyen érzésbeli töltete van a mondandónak, milyen hangulatban, stílusban hangzik el a gondolati tartalom. A harmadik pedig az, hogy az ember MIÉRT mondja azt, amit mond. A közlő mit akar elérni, a közlése által? Mi a szándéka, célja, amiért az adott beszéd elhangzik? Egy természetes párbeszédbe épp ezért beleszövődik a gondolati, az érzésbeli és az akarati jelleg is. A közlés gondolati tartalma szerint a mondanivaló lehet igaz vagy hamis. A közlés érzelmi minőség, stílus szempontjából lehet figyelmes-rokonszenves vagy figyelmetlen-ellenszenves. A közlés motivációja, szándéka szempontjából lehet önzetlen, jó szándékú vagy önző rossz szándékú, amelyet a köznyelvben „hátsó szándéknak” nevezzünk. Emberi kapcsolatokat építő közösségformáló beszéd, ezért csak kizárólag olyan lehet, amelynek gondolati tartalma igaz, érzésbeli stílusa figyelmes, emberi, és akarati motivációja a jó szándék. Ha ez a hármasság nem tiszta és önzetlen, akkor a közösségi élet hanyatlani fog. Hiába igaz a kommunikáció tartalma, ha az bántó, a másik embert nem veszi figyelembe, és rossz szándék van mögötte. Hiába is van önzetlen jóakarat, ha a közlés tartalma nem igaz, vagy olyan stílusban hangzik el, amely a másik embert méltatlan helyzetbe hozza. Hiába van emberileg kifogástalan kommunikáció, ha az állítás nem igaz, vagy nem jószándék áll a háttérben. Az ember esendő, ezért nem tud mindig megfelelni a „logos” ideájának, a valódi párbeszédnek, viszont a lehető legőszintébb törekvéssel mégis nemesedik az ember a beszédben. Minden közösség jövőbeli fejlődése észrevehető a jelenben abból, hogy milyen a párbeszédek minősége. A társadalmi hármas tagozódás addig nem tud megvalósulni, amíg nem érjük el a valódi párbeszéd szintjét, a „dialogos” minőséget. Mitől lenne szabadság a kulturális-szellemi életben, ha gondolkodásunkban sok a tévedés és a hazugság? Mitől lenne egyenlőség az állami-jogi életben, ha részrehajlóak vagyunk és gyalázatosan beszélünk egymással? Mitől lenne testvériség a gazdaságban, ha szinte mindenben rossz szándékot vélünk, és önző érdekek motiválják akaratunkat? Ha a kommunikáció az egyenlőség eszméjére, a másik fél tiszteletére megbecsülésére épül, akkor az az emberi kapcsolatban, közösségben a bizalom által összetartás, egység lesz.
Szükség van-e az emberek közötti megállapodásokra, szabályokra, törvényekre, összegezve a jogi szférára? Van olyan álláspont, felfogás, amely szerint a szabályokra, és leginkább az írott szabályokra nincs szükség egy közösségben vagy intézményben. Az állam által megalkotott jog is, csak egy szükséges rossz, vagy eleve rossz dolog, sőt „diktatúra”. „Szabad ember vagyok, nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak!” – ilyen és hasonló mentalitással talán mindenki találkozott már. De mi lesz egy ilyen emberrel, ha valami olyasmi történik vele, ami neki rosszulesik, ha konfliktus alakul ki, ha a vagyonát vagy testi épségét veszély fenyegeti? Akkor bizony a bűnüldözéshez, bírósághoz, a törvényekhez fog fordulni, vagyis az állami-jogi élethez. Eléggé ellentmondásos és önkényes az a hozzáállás, miszerint, „Nem akarom követni, betartani az adott közösség szabályait, de ha sérelem ér, akkor a jogaimra hivatkozva követelek elégtételt.” A közösségi élet csak akkor életképes, ha az, az egyenlőség szerint működik, a szabályok, a törvények mindenkire érvényesek. A közösségi lét bármely formáját is vizsgáljuk, mindben van egy közös alap, ez pedig az emberek közötti szabályrendszer, a JOG. De hogyan kapcsolódik egy emberi közösség a joghoz? A közösségi-társadalmi együttéléshez szükség van az egoitással átszőtt egyének közötti egyensúlyteremtő erőre, rendező elvre. Ez a jogi-szféra a szubjektumok feletti objektív igazodási pont, viszonyítási rendszer, ami segíthet közösségépítésben, a konfliktuskezelésben, az igazságszolgáltatásban. Minden szabályrendszer, az emberek közötti megállapodás is a megismeréssel kezdődik. Talán nem meglepő, de a jogrendszer is világnézeti, világszemléleti kérdés. Minden közösség olyan jogrendszerben él, amely a saját világképéből adódik. Ha nincs egy közös szellemi alap, egy jogi norma, egy „alapkő” amelyhez viszonyítva épül fel a jog „épülete”, akkor igazságosság sem létezhet. Az igazság megismerése nélkül nem lehet igazságos jogrendszert kialakítani. Igazságosság akkor sincs, ha részrehajlóan kezeljük a konfliktusokat, vagyis az igazságosság csakis az egyenlőség elvén jöhet létre! Külön érdekesség, hogy „felvilágosult” modern korunkban sokan vallják, hogy nincs objektív igazság, csak szubjektív vélemény. Ez az állítás akkor most objektív igazság vagy csak egy szubjektív vélemény? Ha pedig nincs a személyiségek (persona, álarc) fölötti igazság, akkor mi értelme van az igazságszolgáltatásnak? Ha nincs igazság, akkor mihez fogják viszonyítani a békéltetést vagy a büntetést? Minden spirituális világkép szerint viszont van igazság. Sőt a kereszténység szempontjából az igazság nem csak létezik (van), hanem élő kozmikus lény is. Ez a lény nem eltörölni jött a kozmikus törvényt, hanem betölteni azt. A közösségi életben, a személyválogatás nélküli szeretet erejéből következik a valódi jog előtti egyenlőség. Ha az egyenlőség elve alapján minden egyes emberben jelen van a „logos”, és a párbeszédekben pedig a világ-„logos”, akkor új közösségalkotási formák jönnek létre. Ennek az új közösségalkotási formának a legfőbb ideája a pünkösd.
Hogyan hatja át a pünkösd ünnepét a Szentháromság? Az ember egy különálló lény, a teremtő Atya-Isten általi én-tudattal rendelkező teremtmény. Az emberi én-tudat nem tökéletes, sőt esendő, de az ember ideálja, fejlődésének célja az, hogy szeretet általi teremtő lénnyé váljon. A szeretet lényege, hogy az én-tudat, saját erőit, figyelmét saját magáról elfordítva egy másik ember felé árasztja. Az emberi én kilép önmagából, hogy egy másik énnel találkozzon. Krisztus az egyéni énben teremt, melynek során az ember egy másik emberért önkéntes és tudatos áldozatot képes hozni. A szeretet a „te-tudat” élménye. Ez a fajta „te-tudat” egy párbeszédben is átélhető, pl. az odaadó hallgatásban. A másik én-jével való találkozás, egy új erőt, új képességet szül, a közösség tudatát, amiben közös ÉG lesz. A pünkösdi közösségben valósul meg az a „mi-tudat” amelyben minden egyén megtartja az identitását, mégis a szeretetben alkotnak egy közösséget. A Szent Szellem teremtése az egyéni emberek magasabb rendű egysége. Ebben a legmagasztosabb, legnemesebb közösségalkotási formában nincs szükség külső törvényekre, szabályokra, külső „vezető” sincs. A „pünkösdi” vagy „Grál”-közösségalkotási formában az emberi én a legközvetlenebb módon kapcsolódik a másik emberi énhez. Az ilyen közösséget a Szent Szellem hatja át, a Szent Szellem tartja össze, ezért az emberek között már nincs konfliktus. Ez még nagyon távol áll a közösségalkotás mai formáitól, de mint idea, mint lehetőség megjelent a Földön.
Létezik egy második közösségalkotási szint is, amikor egy kapcsolatban vagy közösségben megjelennek összeütközések, konfliktusok. A nehézségek rendezéséhez nem fordulnak „külső” segítségért (mediátor, bíró, békéltető), hanem morális-intuícióval oldják fel a problémát. Ebben az esetben egyik félben megoldásként megszületik egy ötlet, amelyet valódi párbeszédben megbeszélnek. A jóakaratból, tiszteletreméltó módon, igazsággal átszőtt beszélgetés során megegyeznek, ezáltal megbékélhetnek egymással. Mi történik, ha ez a békéltető folyamat nem jár sikerrel? Ekkor a harmadik konfliktuskezelési mód kerülhet előtérbe, az íratlan szabályok a szokásjog. Ilyenkor külső segítséget kérnek, hogy ilyenkor mit szokás tenni. A már kipróbált békéltető eljárásokat alkalmazzák, vagy egy békéltető, közvetítő személyt kérnek fel, aki segít a konfliktust feloldani. Minden közösségben vannak íratlan szabályok, az adott kultúrából fakadóan, ezek segítségével „peren kívül” megegyeznek a konfliktusba keveredett felek. A szokásjog nagyon fontos a nevelésben. Hogyan tanulja meg a „törvényeket” egy kisgyermek, mondjuk egy óvodában? Egy óvodás nem tudja elolvasni az óvoda házirendjét, ezért a felnőttek mintáit, szokásait utánozza. Az óvodai ritmus adja meg a szabályokat, az időbeosztást: mit lehet és mit nem lehet megtenni. Ha meg mégis átlépné egy gyermek a meg nem engedett határt, akkor gyakran hangzik el a kijelentés: „Itt ilyet nem szoktunk csinálni!” Ez a szokásjog, amely az élet ritmusából, az adott kultúrából, az emberi példákból származik. Egy kis érdekességként megemlítem, hogy Szent István királyunk kiadta törvénykönyvét, a joggyakorlatban mégis inkább a szokásjog érvényesült és nem az „írott” jog. A negyedik konfliktuskezelési mód, ha már a felek nem tudnak megegyezni önmaguktól vagy segítséggel, az az írott jog. A római jog dolgozta ki a legjobban, az írásban rögzített szabályokat, törvényeket és az igazságszolgáltatást. A modern jogrend máig erre épül. Közösségekben, intézményekben, munkahelyeken, az államigazgatásban stb. precízen lefektetett szabályok vannak, és ha konfliktus kezdődik, akkor ezek adnak támpontot segítséget a konfliktus igazságos rendezéséhez. A törvények nemismerete nem ment fel senkit sem a következmények alól. A közösség-jogi szempontból négy fő szint fogalmazható meg. Az első a „pünkösdi” vagy „Grál”-közösség, ahol az egyének olyan magas tudatfokban kapcsolódnak egymáshoz, hogy nincs konfliktus. Ezt a szintet lehetne a „törvény énjének” nevezni. A második szint az intuitív konfliktuskezelés, amiben magas morális szintű felek morális intuíció által megegyeznek. Ezt a szintet lehetne a „törvény asztráltestének” nevezni. Az íratlan szokásjogot nevezhetnénk a „törvény étertestének, az írott jogot meg a „törvény fizikai testének”.
Az ember több közösségben is részt vesz egyszerre, ahol vannak szabályok. Törvényalkotás, jogalkotás nemcsak a parlamenti szinten történik, hanem az életünk számos területén is, ahol mi vagyunk közvetlenül a „jogalkotók”. Szabályokat alkotunk a családban, a munkahelyen, a pedagógiai intézményekben, civil szervezetekben és az élet minden területén. Minden olyan területen, ahol két fél között megállapodás történhet. Egy korábbról fennálló közösségben már eleve le vannak fektetve az írott és íratlan szabályok. Vajon sérül-e az ember identitása, gyengülnek-e a szellemi képességei, ha egy adott intézményben, közösségben, emberi kapcsolatban betartja az adott írott és íratlan szabályokat? Mi lehet a közösségi életben az, ami az emberek közötti viszonyokat rombolja? Melyek azok a helyzetek, amelyek által egy ember elhagy egy megszokott közösséget? Mi ütheti szíven az ember annyira, hogy az inkább felbontja emberi kapcsolatait? Ha összegezni lehetne, akkor ez: Ha embert semmibe veszik. Ha az adott közösségben nem az egyenlőség elve alapján bánnak vele. Ha nem kap lehetőséget arra, hogy meghallgassák, ha nincs párbeszéd (dialogos). Ha az őt érintő kérdésekben nem dönthet, amikor kész tények elé állítják. Ha egy konfliktusban a szabályokat rá másként alkalmazzák. Ezekben az esetekben mindig a jog előtti egyenlőség sérül. Ha egy közösség (család, munkahely, egyesület, művészi alkotókör stb.) céljaival, küldetésével azonosul valaki, de a közösség légköre rossz, nem a szeretet köti össze az embereket, akkor tovább fog állni. Egy valódi közösség akkor lesz egységes, ha nemes cél felé haladnak, ha egy magasabb idea köti össze az egyéneket. Az ilyen közösségben minden egyén számít, a szabályok egyértelműek és az egyenlőség elvén alapszanak, a konfliktuskezelés, a békéltetés pedig igazságos.
A modern korban már nem hatnak közvetlenül az isteni törvények az emberi közösségekben, az emberek váltak törvények, szabályok megalkotójává. Ha az emberi kapcsolatokban, közösségekben a jogalkotási elv, a „szabadság”, vagy a „testvériség” lenne, akkor az bizony békétlenséget eredményezne. Sokan ellenséget vélnek mindenben, ami íratlan vagy írott szabály. Ezek valójában lehetőségek, hogy mindenki számára világosan meg legyenek fogalmazva a közösség alapelvei, morális elvei, a konfliktuskezelés módjai. Ha pedig valaki eltérne a közösség értékeit kifejező szabályoktól, akkor fontos, hogy legyen, ami megvédi a közösséget egy válságtól. Ez egy szükséges „védőháló”. Minden szakmai vagy civil szervezet jogi dokumentumaiban (Alapító Okirat, SZMSZ, Házirend, Etikai Kódex, Pedagógiai Program stb-stb.) érdemes formába önteni az adott közösség céljait, értékeit, amelyek alapján él-működik a közösség. Mindenkinek tudnia kell, hogy mik a jogok és a kötelezettségek az egyenlőség elve alapján. A jelenlegi jogi élet a „római jogra” épül, amely ugyan nagyon kidolgozott, de alapjában véve materializmusból fakad. Át tudjuk szellemiesíteni, ki tudjuk egészíteni ezen jogi formák egyoldalúságát? Képesek vagyunk a törvényt nem eltörölni, hanem a kozmikus törvénnyel, az igazsággal áthatni és ezáltal betölteni? Lehetséges, hogy minden közösségi életterületen, a másik ember iránti figyelmesség, empátia alapján alkossunk igazságosabb együttműködési módot és egyenrangú megállapodásokat?
Az egyéni ember szívében születik meg az egyenlőség, és onnan hat a közösségbe, ahol az egységet teremt. Ezt pedig az Egy-nek köszönhetjük, aki Egy-ből való, és aki az Egység felé visz.