Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata XI.

XI. A SZENT SZELLEM ÉS SZÓFIA HATÁSA AZ ÓSZÖVETSÉGI SZELLEMI TÖRTÉNELEMBEN

1. Ezékiel próféta története
2. Szófia lénye és hatása az ószövetségi szellemi történelemben

1. Ezékiel próféta története

Ha az emberi megismerés történetét vizsgáljuk, akkor a külvilág kezdeti forrásáról és az emberi tudatról szóló, egy folytonos fonalként haladó kérdést látunk. Az egyetemes Istenség a világhoz és az emberhez való viszonyában mindig is a földi emberiség legjelentősebb kérdése volt és marad. A gondolkodás megszületésének időpontjától kezdve erre a kérdésre különféleképpen válaszoltak. Ugyanakkor bármennyire különféle módokon válaszoltak erre a kérdésre – kivéve az ateizmust, amely egy lelki megbetegedés, és nem megismerési jellegű jelenség – a válaszokat végső soron három csoportba lehet sorolni. Ennek megfelelően az Istenséget vagy panteista, vagy teista vagy deista módon lehet érteni, vagyis az Istenség vagy maga a Világegyetem egészében, vagy az a princípium, amely kívülről irányítja az általa teremtett Világegyetemet, vagy a világ felett nyugvó teremtő Lény, aki a világot egykor megteremtette, de tovább tevőlegesen nem vesz részt az abban létesülőben. Egyesek számára az Istenség az egész tudat, amely a világban fénylik, és ez egész élet, amely a világban létesülőt átjárja; mások számára: a legmagasabb Személyiség, Aki előtt a világ áll; megint mások számára: egy világrend transzcendens Teremtője, aki a világban oly nagyon és oly kevéssé van benne, mint az órás az általa készített órában.

Ezek a nézetek meghatározott alapészlelésekből erednek, melyeket az emberi lelkek az élettel kapcsolatban tapasztalnak. Míg az egyik lélek az Istenség sugaraival és áramlataival áthatottnak érzi magát, addig egy másik az Istenséggel szemben álló önálló lénynek érzi magát, szabad kommunikációban, egy harmadik sem az Istenség áramlatát nem érzi a világban, sem annak kinyilatkoztatását egy szabad kommunikációban, hanem csak egy emléket az Istenségről, az észszerű törvényszerűség képében, amely a világot uralja. Ezeknek az elképzeléseknek a képviselői gyakran kibékíthetetlenül szemben állnak egymással, feltételezve, hogy a saját elképzelésük igazsága feltétlenül a többi nézőpont tévedését leplezi le. Így a panteista számára az Isten teista fogalma túl antropomorf, a teista pedig az Isten panteista fogalmát naturalistának és elmosódottnak tartja, míg a deista (pl. Voltaire) Isten-fogalmát mindkét másik absztraktnak, szubsztancia nélkülinek tartja. A deista a másik két Isten-fogalmat tudománytalannak és filozófiátlannak tartja. De az igazi kereszténység nemcsak a béke hirdetését jelenti, hanem valóban békét visz a világnézetek viszályába. Hiszen a kereszténységnek az Istenről, a Szentháromságról alkotott elképzelése, amely lényegében megegyezik az ősi misztériumok szent bölcsességének Istenről való elképzelésével, lehetővé teszi, hogy a deista, teista és panteista baráti kezet nyújtson egymásnak. Hiszen a Szentháromság fényében felfedezhetjük, hogy a deista az az ember, aki csak az Atyát ismeri el, míg a teista figyelmét csak az egyetlen Fiúra irányítja, a panteista ugyanennyire kizárólagosan csak a Szent Szellemet ismeri el. Az Istenségre vonatkozó három alapirányzat képviselőinek igazuk van addig, ameddig pozitívan tudnak beszélni; ugyanakkor nincs igazuk, ha a többi nézetet tagadják.

Az igazság az, hogy az Istenség, amennyire a világban megvalósulton kívül helyezkedik, úgy benne is van a világban, mint egy magasabb példa az összes lény számára, és fényként és életként is áramlik és pulzál minden lényben. Az Istenség Háromsága a leghatalmasabb dolog, amelyhez az emberi gondolat fel tud emelkedni, melyet az emberi szív magáévá tehet, és amelyet az ember egész lényével meg tud vallani. De az ember nem gondolhatja, hogy a Háromságról való elképzelést egyetlen úton el tudja érni. Ha csak a természet külső megfigyelésének adja át magát, akkor így nem a Háromsághoz jut, hanem csak az Atya elismerésére; ha csak a saját belső élete megfigyelésének adja át magát, akkor a Szent Szellem általános hatásáról kap elképzelést; ha pedig a külső és belső világot is úgy figyeli meg, hogy ebből a kérdésből indul ki: „Mi az, ami hiányzik a külvilágnak?”, vagy: „Mi az, ami hiányzik a belső világnak?”, vagyis nem azt kérdezi, hogy mi van, hanem azt, ami a világban és az emberben még nem tökéletes, akkor a Fiú kozmikus ősképét kapja.

A tudat és az élet forrására irányított alázatos tekintet az embert elkerülhetetlenül a Szent Szellem elismerésére vezeti; a külvilágra irányított megfigyelő, megismerő tekintet az embert az Atya, a Teremtő létezéséről győzi meg, akire az a teremtés mutat, amely a megismerő tekintet előtt kitárulkozik; a világ gondjaira és tökéletlenségére irányuló tekintet pedig a Fiú létezésében való bizonyosságra vezeti az embert. Akinek a lelkében nincs elég alázat, annak a Szent Szellem csak egy absztrakt fogalom, akinek az igazságra való törekvése gyenge, az nem lesz képes feismerni az Atyát, aki az életben szívtelen, az nem tudja megvallani a Fiút. A Háromság megvallása azt jelenti, hogy képesek vagyunk az életre vallásos, objektív és gyógyító-művészi módon tekinteni.

Ez az a követelmény, amellyel a kereszténység az emberiséghez közelít, a Háromság ideáját elé állítva.

Ha a Háromság megvallásához vezető utak különböznek, úgy e megvallás megvalósításának a belső útjai is különböznek egymástól a Háromság egyes tagjainak megvallásával kapcsolatban. Így az Atya általában nem megismerhető, csak elismerhető. Az emberben csak az Atya hatása erősödhet fel, de magát az Atyát a Földön megtestesült ember nem tudja meglátni. Az Atya hatása az emberben annak köszönhetően jelenik meg, hogy a lélek folyamatosan úgy a fény, mint a sötétség eredendő hatása alatt áll. Míg kezdetben a lélek világosban volt, hogy azután teljes egyedüllétbe és hallgatásba süppedjen, úgy az erő, amely a lélekben ezek után az állapotok után marad, az Atya hatásának ereje. Hiszen az Atya sem a fényben, sem a szótlan sötétségben nem mutatkozik meg, csak a fény és a sötétség közvetítésével.

Az Atya lényének közvetlen tapasztalati átélése (ellentétben a gondolati elismerésével) a Földön az ember számára csak az Atya hatásának az átélésére van korlátozva, és csak a legnagyobb boldogság és legmélyebb magány váltakozásának köszönhetően lehetséges. Csak az ismeri azt a belső lelki nyugalmat, ami az Atya égi nyugalmának tükröződése, aki ismeri a szellemileg megvilágosodott lélek kimondhatatlan világosságának boldogságát és egyidejűleg a lélek leírhatatlan magányát, amely hasonlít a vitorlásra, melynek vitorlái nyugodtan pihennek a teljes szélcsendben kell várakoznia, cselekvésre és megismerésre nem késztetve. Ez a nyugalom az Atya emberi megtapasztalása; ez teszi az embert erőssé teszi az élet megpróbáltatásaival és a halállal szemben. Ez az akarat függőleges irányultsága az emberben, amely az embert mintegy az Eget és a Földet egyesítő oszloppá formálja. Ilyen megingathatatlanul, az akarat oszlopához hasonlóan állt Rudolf Steiner abban az időben, amelyben viharok tomboltak körülötte. Ez volt a „Miatyánk” szavainak életre keltett valósága: „Legyen meg a Te akaratod, miként a Mennyben, úgy a Földön is”, Rudolf Steiner lelki teher‑hordozásában kifejeződve.

A Szent Szellem sem lehet a megismerés tárgya. A Szent Szellem hatása ugyanis a megismerés mögött áll, és ő teszi azt lehetővé. A Szent Szellem az a fény, amely a tudatot beragyogja a megismerés folyamán, és láthatóvá teszi a megismerés tárgyait. Ezért soha sem beszélünk a Szent Szellem megismeréséről, csak arról, hogy „Szent Szellemmel betöltött”. A Szent Szellemmel való találkozást nem lehet megtapasztalni, csak belsőleg lehet a fényével betöltöttnek lenni és ebben a fényben megismerni a világ dolgait, folyamatait és lényeit. És akkor a Szent Szellem által az ember megismeri a világ dolgait, folyamatait és lényeit, de nem magát a Szent Szellemet ismerik meg. A Szent Szellem mindig árad és sugaraival áthat minden lényt; minden emberen keresztül állandóan árad a Szent Szellem, csak az ember nem veszi ezt észre, mivel a szellemi hatás áramlatát a tudat nem tartja fel. Ha fel fogja tartani, úgy, hogy az Én válik a Szent Szellem fényének középpontjává, akkor éli át a „Szent Szellemmel betöltöttség” állapotát. A mai korban ez a betöltekezettség természetesen másképp fejeződik ki, mint a múltban, amikor ezt a kifejezést megalkották. A mai korban ugyanis ez már nem „nyelveken szólás”, hanem a nagy morális-szellemi létkérdésekkel kapcsolatosan a legmagasabb meggyőződés és világosság állapota. Az ember egyszerűen sokkal nagyobb tudati fényt tapasztal, mint korábban, éberé válik. És ennek a fokozott éberségnek a tudata, melyhez képest a hétköznapi tudat egy lusta álmodozás, ez a „Szent Szellemmel való betöltöttség” korszerű formája. Az, hogy ez a betöltöttség egyidejűleg boldogságként is megmutatkozik, semmit sem változtat ennek a fokozottan éber tudati állapotnak a lényegén.

Másképpen áll a dolog a Fiú megismerésével. Ebben az esetben az ember és a Fiú közötti találkozásról van szó, melynek során a Fiú példaként áll szemben az emberrel. Ez a találkozás a világhoz és az élethez való hozzáállás megváltozásának következménye, melyet korábban terápiásnak neveztünk. A Fiúval találkoznak, ha azt kérdezik, hogy mi hiányzik a világnak. És ez nem egy absztrakt kérdés, hanem egy sor élet-konkrét kérdés általánosítása, melyek mind annak a lélekállapotnak a kifejeződései, amikor nem tudja az életet tökéletesnek elismerni, de igyekszik azt tökéletesíteni. Így pl. a követ, az ásványit lehet úgy vizsgálni, hogy a következő kérdésből indulunk ki: „Mi van a kőben?”. Ekkor ez a vizsgálat az ásványi megismerését abban a törvényszerűségben mutatja meg, melyre az ebben a kozmikus korszakban tett szert. De az ásványit ebből a kérdésből kiindulva is lehet vizsgálni: „Mi hiányzik az ásványinak? Mi az, ami nincsen benne, pedig benne kellene, hogy legyen?” És akkor felismernék, hogy a kő hideg, hiányzik neki a hő, amivel az ősi Szaturnusz kozmikus időszakában még rendelkezett. Azután a hő elhagyta a Földet a Nappal együtt, és a kihűlt ásványiság „kővé” vált. Akkor az ásványit mint egy kozmikus betegségfolyamat jelenségét ismerik fel, és felismerik, miben szenved hiányt, hogy az igazi állapotába kerüljön vissza: ez az akaratnak az a hője, amelyről az Evangéliumban ott van szó, amikor Krisztus azokat a sok jelentőségű szavakat ejti ki arról, hogy a hit hegyeket képes megmozgatni. A hegyek éppen amiatt mozdulatlanok, mert az ősi Szaturnusz kezdeti akarat-tüze elhagyta őket, és az ember feladata, hogy visszaadja az ásványvilágnak a tüzet, amely az emberi Énen áthaladva „hitté” válik.

Ha ugyanilyen módon vizsgáljuk a növényvilágot, megtudjuk, hogy a fény hiányzik neki, ami valamikor az ős-Nap kozmikus korában az övé volt, de amely később a Nappal együtt elhagyta a Földet. Azóta a növény a fényre törekszik, és kívülről, a Naptól kapja azt meg; de saját igazi állapotát csak akkor éri el, ha a napfényt önmagában fogja hordozni. A növényvilág igazi vágyódása nem a Nap általi megvilágítás elérésére irányul, hanem a növény belülről szeretne napossá válni. A növényvilág a földi szervezet tömeges gyötrődésének látható kifejeződése a Nappal való újfajta egyesülésre, de ez a vágyódás hiábavaló marad addig, amíg az ember nem engedi, hogy a Nap-szeretet fénye sugározzon belőle és rajta keresztül.

HHa terápiás tekintetünket a beszéd nélküli állatokra irányítjuk, akkor megtudjuk, hogy az állat annak homályos reményében él, hogy valamikor majd teljesen át tudja adni magát a szónak, és hogy már nem sötét ösztönerőknek, hanem a felette uralkodó gondolatok világos indítékainak adja át magát.. A megszelídített állatok emberek iránti engedelmessége ennek a reménynek a sorsszerű kifejezése: az állat a cselekvő gondolatnak, vagyis a szónak a végrehajtó erejévé akar válni.

De maga az ember is megmutatja az ilyen tekintetnek, hogy mi hiányzik neki. A tény, hogy az ember gondolkozik, létének alapfeltételére mutat, arra, hogy ennek a létnek az értelme számára nem közvetlenül adott. Az embernek ugyanis nem kellene magát gondolattal terhelni, ha az, ami a gondolkodás következtében tárul fel számára, közvetlenül adva lenne neki. Ha az élet értelme az emberi tudatban közvetlenül élne, akkor az ember a cselekedeteit azokkal összhangban végezné, és nem a gondolkodás segítségével keresné azt. Az embernek ahhoz, hogy a szó valódi értelmében emberré váljon, éppen az élet értelmének élő jelenléte hiányzik.

Az ember és a természeti birodalmak bukásának ténye lehetővé teszi annak megismerését, hogy mi veszett el ennek a bukásnak következtében. A bűnbeesés látható a természet három birodalmában és az emberben is, mivel e négy terület mindegyike kiegészíthető, hogy elérje a maga igazi állapotát. Hiszen ha összefoglalóan ezt kérdezzük: „Mi az, ami hiányzik a természetnek és az embernek?”, akkor a rövid válasz így hangzik: az igazi ember.

A földi létnek hiányzik az igazi emberség, amely képes kiegészíteni, vagyis megmenteni a Föld összes lényét. Hiszen a Föld összes lénye egykor a nagy Emberből, Adam Kadmonból lépett elő. És amit a bűnbeeséskor elvesztettek, az összes földi lény vágyódását okozza. Az állatvilág: elsorvadt emberi természet, ugyanez vonatkozik a növényvilágra és az ásványi világra. Ezeknek a birodalmaknak a megmentése csak az elvesztett emberség újbóli megszerzése által lehetséges. De a Földön az ember is elbukott. És ő is Adam Kadmon, az igazi ember fejlődésben elmaradt megnyilvánulása. Ezért a földi létben az ember egyfajta aréna, melyen minden teremtmény gyötrődése öntudatra jut. Amikor a kiegyenesedett ember a földön áll, akkor a természeti létesülésben ez azt jelenti, hogy a kövek megfagyott világtragédiája, a növények homályos gyötrelme, az állatok néma reménye tudatos szabadulási törekvéssé vált. De ahhoz, hogy az ember a természet iránti felelősségét teljesen tudatosítsa, egy tudatos lépést kell tennie, mégpedig azt hogy teljesen megismerje saját tökéletlenségét is, a fejlődésben lemaradt, bukott ember tökéletlenségét. Csak akkor fog saját felelősségének tudatára ébredni. Ennek a felismerésnek a folyamatát ábrázolja Rudolf Steiner a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez” (GA10) c. művében, amikor leírja az un. „Kis Küszöbőrrel” való találkozást. Hiszen ennek a találkozásnak a megtapasztalása éppen abban áll, hogy az ember olyannak látja magát, amilyenné a bűnbeesés következtében és a bűnbeesés óta vált.

Az embert saját bukott lényének felismerése annak a felismeréséhez vezeti, hogy mivé is kell válnia. Aki képes volt kibírni az elsatnyult ember megismerését, ennek köszönhetően az igazi ember megismeréséhez jut. Ha ezt a megismerést teljesen tudatosan éli át, akkor a Fiúval történik találkozás, melyet a „Hogyan jutunk a felsőbb világok megismeréséhez” c. könyv a „Nagy Küszöbőrrel” való találkozásként ábrázol. Ha ez a találkozás úgy történik, hogy az érzékelésnek, megismerésnek és emlékezetnek nem az összes lelki ereje vesz részt, akkor egy kevésbé tudatos találkozás történik a Fiúval, amely azonban mégis egy megingathatatlan meggyőződést ad az ember lelkének arról, hogy Krisztust mint a Föld értelmét ismeri meg.

Ilyen módon a Fiúval való találkozás az ember számára egy objektív megismerési esemény. Ennél a megismerésnél az ember a saját ősképével találkozik. Ugyanakkor felismeri az összes földi lény ősképét, hiszen ő magában egyesíti azt a hőt, azt a fényt és azt a szót, amely a természet három birodalmának hiányzik. És a Fiút az ember egy „új Ádám”, egy újjászületett Adam Kadmon alakjában látja.

Ugyanakkor ez az alak nemcsak az embernek az ősképe, hanem a szellemi hierarchiák összes lényéé is. Hiszen a szellemi hierarchiák is nélkülöznek valamit, és éppen ezt kell az embernek az ő létük világaiba elhoznia. A negyedik hierarchia, az emberiség feladata abban áll, hogy pótolja azt, ami az első, második és harmadik hierarchiának hiányzik. Ez pedig a szabadság, amely akkor éri el kozmikus küldetését, ha a világkarma le lesz győzve. Ezt akarják a felsőbb hierarchiák lényei, de ennek megvalósításához szükségük van az emberre. Hiszen csak a vak földi ember képes eltörölni a másik földi ember vakságának karmikus következményeit. A hierarchikus lények nem képesek erre. De ők azt akarják, hogy az igazságosság törvénye a természet egész külső folyamatáig bezárólag a szeretettel legyen helyettesítve, ami csak a megtestesült ember hatalma alatt áll, de az ember ezt nem akarja, hiszen a bűnbeesés után az akarata lényegét tekintve gonosz. Ezért egyik oldalról az ember számára a szeretet legmagasabb ősképe a legmagasabb Elohimon, a Fiún keresztül megnyilvánuló akarat; a másik oldalról pedig a szellemi hierarchiák lényei számára a legmagasabb őskép az emberré vált legmagasabb Elohim. Az Istenember a világ összes lénye számára a fejlődés ideája, úgy a szellemi mint a földi lények számára is. A szellemi lények ugyanis egy bizonyos értelemben emberré válásra törekszenek, vagyis hogy hatalmuk legyen a karma legyőzése felett; az emberiség feladata pedig az istenné válásban áll, vagyis hogy az istenek szeretetét a saját akaratukba fogadják.

A világlétesülésnek ezt a központi igazságát ismerte fel Ezékiel, amikor kozmikus látomásában a Szellem hierarchiáinak tevékenysége középpontjában a Fiút a trónon „emberhez hasonlónak” látta. Az Istenember ősképét természetesen prófétai módon látta, vagyis mint a jövő kozmikus gondolatát, hiszen amikor Krisztus még nem vált emberré, egy grandiózus kép középpontjában szemlélte őt, ez a kép a Szent Szellem tevékenységét mutatta, mely ennek a gondolatnak a megvalósítására irányult..

Ha részletesebben megvizsgáljuk Ezékielnek a Kebár folyó mellett kapott látomásának központi alakját (Ezékiel 1-3), látjuk, hogy ez az alak konkrét választ ad a természet és ember létről való kérdéseire. Ez az alak tartalmazza azt, ami a természetben és az emberben hiányzik. Hiszen ennek az alaknak az egyes összetevői, ahogyan Ezékiel leírja ezeket, éppen azok, melyekre korábban úgy utaltunk, mint amik hiányoznak a természetből és az emberből. Hiszen Ezékiel nemcsak az „emberhez való hasonlatosságról” ír, hanem arról a hangról is, amely a négy Kerub fölött szól, ott, ahol a trón áll, melyen ül „Az, Aki az emberhez hasonló”. Tűzről is beszél, melyet: „Izzó ércként láttam ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül” annak kezében és lábainál, Aki az emberhez hasonló. És végül Ezékiel beszél a fényről, amely Tőle ered, és amely olyan, „mint a szivárvány, amely a felhőkön szokott lenni esős napon”.

Az igazi, isteni emberi arc, a hang, amely azok felett a lények felett van, melyek a négy csoportlelket képviselik, a fémes tűz és fény – ez az a négy elem, amely Ezékiel látomásának központi képét jelenti, és lényegében az ásványi, növényi, állati és emberi birodalom hiányát képviseli. Az Ezékiel által látott alak kezeinek és lábainak, vagyis akaratának „fémes tüze” – ez ez akarat tüze, melyet az ásvány elvesztett a bukás során. A látott alak fénye, mely a szivárvány színeiben ragyog – ez az a fény, melyre a növényvilág vágyakozik a Nap kiválása óta. A hang, amely a csoportlelkek fölött szólal meg – ez az állatvilág reménységét jelentő szó. Az isteni emberi arc pedig a Földön a valódi emberi törekvés céljának imaginációja.

Így állítja Ezékiel a jövő „olvasói”, vagyis a jövő nemzedékek inspirált megismerése számára a földi lét értelmének imaginációját. Ő ezt mint „ember fia” tette, és éppen így fordult hozzá mindig a szellemi világ (pl. Ezékiel 2,1;3;6;8. 3,1;3;4;10;17), de ennek a névnek egészen meghatározott jelentése van. Rudolf Steiner a következő magyarázatot adta erre a megjelölésre az Evangéliummal kapcsolatban: az „ember fia” –- a tudat egy későbbi állapotának képviselője, amely a mostaniból utódként („fiú”) születik. Ebben az értelemben az „ember” a négy emberi lénytag: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az Én képviselője. Az „ember fia” pedig olyan ember, aki átélte és képviselte a Manasz, a Szellemén princípiumát is, ötödik tagként. Ilyen volt Ezékiel. Ő nemcsak a kinyilatkoztatásai tartalmának köszönhetően élt a jövőben, hanem annak köszönhetően is, amit az emberi lény jövőbeni lénytagjának segítségével tudott tenni és megismerni. Ez adja látomásai alapjellegét. E látomásai mindenekelőtt a Magasságosra vonatkoznak – arra, aki a Kerubok feletti trónon ül, és csak azután ereszkednek az emberi dolgokhoz. Ez a leereszkedő megismerés adja az „ember fia”-megismerés, vagyis a Manasz általi megismerés különlegességét.

A IX. vizsgálatban (Dávidról és Salamonról) már volt szó erről a jellegzetességről, itt az író csak meg akarja világítani az olvasónak, hogy Ezékiel látomásainak további vizsgálatához miért a lefelé tartó út lett kiválasztva.

De mielőtt folytatnánk Ezékiel látomásainak analizálását, egy kitérőt kell tennünk, mely a fejtegetés világosságához szükséges. Amit itt leszálló tudásnak hívunk, annak semmi köze a spekulációhoz, sőt azzal teljesen ellentétes. Hiszen a spekuláció (például a filozófiai spekuláció) az alsóbb világ tapasztalatából indul ki, és analógiák láncának segítségével jut következtetésekre a felsőbb világgal kapcsolatban. Amit itt „leszálló tudásnak” hívunk, összekötő szálakat húz a felső világból az alsóba. Ily módon a spekulációtól abban különbözik, hogy az alsó világ tényeit és eseményeit a felső világból kiindulva igyekszik megismerni, míg a spekuláció a felső világot általában az alsó világ eszközeivel magyarázza. Ez éppen azért nagyon fontos magyarázat, mivel ebben a kérdésben a mi időnkben teljes összevisszaság uralkodik. Ma a prófétákat és az Apokalipszist gyakran úgy értelmezik, hogy az alsó világ tartalmát vetítik ki rájuk. Következésképpen vagy szektáns, vagy „tudományos” interpretációk születnek, amelyeknek a kinyilatkoztatásokhoz semmi közük, mivel ez utóbbiakat nem szabad „ebben a világban” keresnünk. A kinyilatkoztatások alakjait és allegóriáit önmagukból kell megmagyarázni; ha azok hallgatnak, akkor minden interpretáció, amely a hétköznapi tapasztalatból indul ki – csak önmagából interpretál.

Hogy megértsük Ezékiel látomásának teljes képét, természetesen nem elegendő, ha csak a központi alakját értjük meg; figyelembe véve ezt a központi alakot, a látomás többi jellegzetességét is figyelembe kell venni. És ez a többi jellegzetesség szellemi hierarchiák meghatározott lényeire, és tevékenységük egy bizonyos fajtájára vonatkozik. Ezért először ezekről a lényekről és tevékenységükről kell világosabb elképzeléshez jutnunk.

Az I. vizsgálatban az emberiség szellemi történelmében az ószövetségi időszaki létesülést az alábbi módon jellemeztük: akkor az Atya hatott abban a sorsban, amelyben a Szent Szellem a Fiú születését készítette elő. Ennek a helyzetnek a második része („amelyben a Szent Szellem a Fiú születését készítette elő”) tartalmazza Ezékiel Kebár-folyó melletti látomásának összesített tartalmát addig a pillanatig, amikor rábízták a körülötte lévő emberekre irányuló feladatokat. A látomás ugyanis a Szent Szellem tevékenységének középpontjába állítja a Fiút. Minden egyéb, a központi alakot övező alak ehhez a tevékenységhez tartozik. Hiszen ahogyan már korábban fejtegettük, a Szent Szellem lénye alapján nem lehetett a megismerés tárgya, csak a tevékenységét lehetett megismerni bizonyos személyiségeken keresztül. A Szent Szellem lénye betöltötte a megismerés szubjektumát, Ezékielt, és ezért az nem lehetett a megismerés tárgya. A Biblia nyelve ezt a tényt így fejezte ki: „rajta volt az Úr keze”. Így látásainak első pillanatától kezdve Ezékielen is „rajta volt az Úr keze”, és éppen emiatt váltak lehetővé a látomásai (Ezékiel 1,3).

A Szent Szellem szóban forgó hatása az összes hierarchiára kiterjed, de léteznek olyan hierarchiák, amelyek különös módon állnak kapcsolatban a Szent Szellemmel. És ahogyan az Arkangyalok, az Elohák és a Szeráfok a Fiú képviselői, az Angyalok, a Dynameis (Mozgásszellemek) és a Kerubok a Szent Szellem képviselői. Ők ugyanis főleg a Szent Szellem kozmikus feladatát valósítják meg, míg a többi hierarchia a Fiú és az Atya által kitűzött feladatokat teljesítik a Kozmoszban. A Szent Szellem feladata a megtestesült emberiség vonatkozásában abban áll, hogy az embert a tudat fényével töltse be, amely ugyan homályosan, de létezik az ember gondolkodásában. Ezt a fényt az ember ajándékba kapja, és szabadon is használhatja, de vissza is élhet vele, vagyis az ember vagy szabadon alárendeli neki az akaratát, vagy fordítva, az akaratával uralja, és akkor a tudat fényével való visszaélés történik.

De mindenesetre az ember a tudat fényének minden sugarát annak a forrásnak köszönheti, melyet Szent Szellemnek nevezünk. De mielőtt ez a fény elér az emberhez, a szellemi hierarchiák lényei átdolgozzák, és az embernek olyan formában juttatják el, hogy az ember el tudja viselni. A tudat fényének ebben az emberhez való eljuttatásában főleg ez a három hierarchia vesz részt: Kerubok, Dynameis és Angyalok. A Kerubok kilélegzik a fényt. Az örök fényt az anyag irányába sugározzák. A Mozgásszellemek határozzák meg hatásának erejét az anyagi világban. Az angyalok irányítják ennek a fénynek az egyes sugarait az egyes emberekhez. Ha ebből az összetett folyamatból kiesne az Angyalok tevékenysége, akkor az emberek között nem lenne individuális különbség a tudat fényének belső áramaiban, egyidejűleg minden ember a fénynek ugyanabban a hatásában részesülne, szín, mérték és időpillanatbeli különbség nélkül. Az emberiség nagy részét akkor elvakítaná a tudat rájuk vetülő fehér fénye. Ha a Dynameis tevékenysége is leállna, akkor az emberiségnek meg kellene dermednie az öröklét fényében. Lélegzet-visszafojtva állna a mozdulatlan öröklét fényében; minden mozgás megfagyna, és az emberiség fejlődés útján való haladása lehetetlen volna.

Az emberiség pontosan ugyanúgy függ a szellemi hierarchiáktól, mint ahogy a hierarchiák függnek egymástól. Az Angyalok nemcsak a tudat teljes elsötétülésétől mentik meg az emberiséget, melyet az anyagi körben való élet okoz, hanem a tudat elvakulásától is, melyet a Szellem közvetlen, tompítatlan fénye okozna. A Mozgásszellemek a Kerubok örök fényének a mozgás, a haladás lehetőségét adják. A Kerubok sugározzák az anyagi világok sötétségébe a fényt, azt a fényt, amely az örök Szentháromságtól árad.

Az Angyalok a Szent Szellem fénye hatásának a legvégső határait képviselik a sötétség határainál, ők a „Félhomály fiai” a szó legszorosabb értelmében. Ők a szellemi világ szemeinek sokasága, melyek a földi világra irányulnak, annak közvetlen szomszédságából. És minden emberen a szellemi világ tekintete nyugszik, az ő Őrangyala. Egyetlenegy ember sincs elfeledve; Isten szeme, vallási nyelven szólva, valóban minden egyes emberen nyugszik.

De ez nem csupán egy figyelő szem, hanem egy ragyogó, sugárzó fény. Hiszen az Angyalok nemcsak a szellemi világ magasságainak adnak hírt az emberek gondolatköréről és cselekedeteiről, hanem az embereknek is hírt adnak a szellemi világ lényeinek szándékairól és cselekedeteiről. Ők a hírnökök a hierarchiák számára és a földi emberiség számára is. Folyamatosan arra törekszenek, hogy a földi emberiség lelkeit a kozmikus gondolatokra ébresszék. Folyamatosan arra törekszenek, hogy az emberi lelkeket a hatalmas kozmikus impulzusokkal összhangban hozzák mozgásba.

De a nagy kozmikus impulzusok éppen a Dynameis hierarchiájától, a Mozgásszellemektől jönnek. A Mozgásszellemek a bölcsesség magas fényének serkentő mozgási erőt adnak. A Dynameis serkentő erejéről csak abban az értelemben kell beszélnünk, hogy ők lemondtak az erő alkalmazásáról; a Dynameis dinamizmusát nem pusztán „mozgásként” kell érteni, hanem a vágyódást felébresztő erőként. Ahrimán a lényeket „dinamikusan” mozgatja, Lucifer csábításokkal, a Dynameis a lényeket a vágyódás útján az igaz, a szép és a jó fényéhez vezetik.

A nagy kozmikus vágyódás történelme a születésétől a beteljesedéséig egyidejűleg egy meghatározott kozmikus körforgás a fejlődésben. Így például a Föld, mint a negyedik fejlődési körforgás a történelmében a poláris kortól a pralaya-állapotba való átmenet pillanatáig, lényegében egy meghatározott kozmikus vágyódás történelme, amely a bűnbeeséssel belépett a külső létesülésbe, a Golgotai Misztériumtól kezdve pedig reményt kapott a beteljesülésre. Korábban már törekedtünk ezt a vágyat jellemezni, most meg kell ismernünk a Mozgásszellemek hatásával való kapcsolatát. A Mozgásszellemek kinyilatkoztatásai a vágy mozgásainak körei, melyeket „kerekeknek” is neveznek. Ezért a Mozgásszellemekről úgy is beszélhetünk, mint „kerekekről, melyeknek peremei tele voltak szemekkel”, és a Mozgásszellemek „kerekeinek” peremein a „szemek”: az Angyalok.

A Dynameis serkentő ereje a Keruboknak köszönhető. Ők sugározzák ki a harmónia fényét, amelyre a vágyakozást a Dynameis gerjesztik. A Harmóniaszellemek (így jelöli Rudolf Steiner a Kerubokat „A szellemtudomány körvonalaiban”) a lények vágyának tartalmat adnak. Ők adják meg a harmonikus, tökéletes ember ősképét. De az ember csak akkor lesz harmonikus, ha lényének négy tagja összhangban áll, amikor az Én-ember nem harcban, hanem szövetségben áll az asztrális, éteri és fizikai emberrel. Az ősi okkult szimbolika nyelvén ezt mondták volna: a harmonikus ember kiegyensúlyozza magában az „embert”, a „sast”, az „oroszlánt” és a „bikát”. Négy „arca” van: elöl „ember”, hátul „sas”, balról „bika” és jobbról „oroszlán” arca van.

De ha az ember harmonikus, akkor készen áll arra, hogy még magasabb állapotra jusson el, hiszen a harmonizáció a magasabb erő belépésének előzetes feltétele. Ahhoz, hogy a harmonizált ember a szeretet emberévé váljon, az emberi lény négy erejének az ötödik eszenciális ERŐ megszületésének színterévé kell válnia.

Ha a Szent Szellem harmonizálja az embert, akkor eljön a Fiú születésének időpontja. Ha a kerubi ősképet megtestesítő emberi szervezet jelen van a Földön, akkor a Fiú, a Krisztus megszületik a Földön. Ehhez azonban Izrael történelmének – ahogyan azt Ezékiel megtudta – meghatározott módon kell folytatódnia. És Ezékiel számára a küldetése abból eredt, hogy tudta, hogyan kell folytatódnia.

Ha most mondatról mondatra megvizsgáljuk a szöveget, mely Ezékiel látomását írja le a Kebár folyónál, akkor a jelenség érthetővé válik. Hely híján az író ezt nem fogja megtenni, de reméli, hogy az olvasónak most már lesz erre a munkára elegendő ereje. Az olvasó Ezékiel látomásának leírásában képes lesz helyesen értelmezni minden mondatot a többihez való viszonyában, hogyha megértette ennek a kinyilatkoztatásnak az alapigazságát, nevezetesen azt, hogy Ezékiel a Szent Szellemnek a Kerubokon, a Mozgásszellemeken és az Angyalokon keresztüli hatását látja, és hogy ez a tevékenység a Fiú születésére irányul a harmonikus emberi szervezetben. Hiszen a Fiú születése jelenti az összes földi lény, úgy az ember, mint a természeti birodalmak vágyának beteljesülését.

Ezékiel látomása tehát az emberiség nagy értékű dokumentuma, amely pontos ismereteket tartalmaz a Szent Szellem hatásáról. De a fenti gondolatokkal kapcsolatban, mely a megismerés különböző útjairól és különböző fajtáiról szól, melyek a Szentháromság három tagjával függnek össze, ez a kérdés merül fel: ha az Atya elismeréséhez, a Fiú megismeréséhez és a Szent Szellem megvallásához különböző utak és lelki minőségek kellenek, akkor hogyan valósul meg a Szentháromságnak mint egységnek a megismerése? Lehetséges-e befogadni egy osztatlan igazságot, amely nem különböző utakon elért három különböző ismeret egybekovácsolása, hanem ami egy szintetikus nézet?

Ez a kérdés vezet bennünket az ószövetségi történelem egy fontos tényezőjének, vagyis Szófia lényének és hatásának vizsgálatához.

2. Szófia lénye és hatása az ószövetségi szellemi történelemben

Rudolf Steiner beszélt egyszer Krisztus megismerésének különböző módjairól Nyugat-Európában, Közép-Európában és Kelet-Európában. Nyugaton főképpen csak az embert, a názáreti Jézust ismerik fel, Közép-Európában ezzel szemben a Krisztus-impulzus egy mindent átölelő mítoszteremtő szellemi áramlat, Kelet-Európában pedig Jézus Krisztus Istenemberi mivoltát ismerik fel. Ennek a három szellemi áramlatnak három képviselőjét említette meg Rudolf Steiner: Ernest Renan-t, David Friedrich Strauss-t és Vlagyimir Szolovjov-ot. Rudolf Steinernek ezek a kijelentései az író számára fontos ösztönzést jelentettek arra, hogy átfogóan foglalkozzon Vlagyimir Szolovjovval. Ennek a munkának az eredménye annak elismeréséhez vezette, hogy nem találkozott olyan művel, melyet Rudolf Steiner előtt írtak, amely a világtörténelem mélységeiben ilyen mély, átfogó megértést tartalmazott volna Krisztus Jézus lényegéről és küldetéséről.

Így például a szolovjovi „Előadások az Istenemberségről” tartalmazzák a legmélyebbet és legátfogóbbat, amit erről a tárgyról a modern gondolatok nyelvén Rudolf Steiner mondott. De éppen ezért merült fel a kérdés: hogyan jutott Szolovjov a Fiú és az Isteni Háromság legmélyebb titkainak ezekhez a fennkölt ismereteihez? Szolovjov művei lényegében semmilyen utat, semmilyen módszert nem adnak, melyek ezekre az ismeretekre vezetnének. Igaz, hogy követhetők a gondolatai és ilyen módon meg lehet győződni az igazságukról, de Szolovjov művei nem magyarázzák meg, hogyan lehet ehhez hasonló új ismeretekhez jutni. Ezekkel az ismeretekkel vagy rendelkezik valaki vagy sem – végső soron ilyen választ lehet kapni Szolovjov műveiből. De eközben mégis csak az a benyomásunk marad, hogy Szolovjov az ismerteihez nem egészen azon az úton jutott, mint ahogyan azokat érthetővé teszi mások számára. A gondolatok nyelve számára nem csak nyelv; kristálytiszta logika formájában közli az ismereteket, melyek nem logikai úton keletkeztek. Azt pedig, hogy hogyan keletkeztek, nem a műveiből, hanem a életrajzából tudhatjuk meg. A „Három találkozás” c. versében, amelyben humorral és szellemesen védi meg az idegenek gonosz nyelvétől életének legszentebb és legfelségesebb dolgát, Szolovjov arról a három érzékfeletti élményéről beszél, melyek 1862-ben, 1875-ben és 1876-ban voltak. Az elsőt gyermekként tapasztalta, a templomi istentisztelet idején. Akkor egy olyan lény jelent meg neki, melyet tizennégy évvel később másként tapasztalt meg, Istenanya képében. A második élménye Londonban történt, amikor a Brit Múzeumban az emberiség szellemi történelmének néhány kérdésére keresett forrást. Ott egy belső szót hallott, amely őt Egyiptomba hívta. Az egyiptomi sivatag magányában volt a harmadik és döntő élménye. Akkor meglátta – és egyidejűleg fel is ismerte, amit látott – Szófia kozmikus lényét, mint az Isteni Bölcsesség kinyilatkoztatását. Ez az élmény volt a „filozófiájának” az igazi forrása. A további munkája csupán a küzdelme volt, hogy olyan gondolati formákat találjon, melyekben elmondható az akkor látottak tartalma.

Mit látott Szolovjov az egyiptomi sivatagban? Ki az a Szófia? Szófia nem agy absztrakt fogalom, és nem egy misztikus-vallási állapot, hanem egy konkrét szellemi lény, akinek arkangyali lényként különös feladata van. Az ő különleges feladata az is, hogy a Manasz-kinyilatkoztatás egyes individualitásokon keresztül idő előtt megtörténjen. Ezt a kinyilatkoztatást természetesen más lények is segítették, de éppen Szófiától ered az a kinyilatkoztatás, amely lehetővé teszi a Szentháromság egységének a megismerését (valamint az okkultizmus három fajtájának megismerését). Az emberek számára ez nem külön ismereteket jelent külön területeken, hanem az összes részismeret jelentőségének megismerését. Hiszen a részismeretek, ha gyakorlati feladatokat nem szolgálnak, végső soron betűk, melyek segítségével a Szentháromság hatalmas kozmikus titkait lehet olvasni. A Világtemplom felépítésének titkait mindent átölelő megismerését, melynek külön kövei valójában a külön ismeretek, ezt adja Szófia, akit a Biblia „Isteni Bölcsességnek” nevez. Az építés tervét ugyanis az építést megelőzően gondolat ölelte át; a bölcsesség mint egész már azt megelőzően létezett, hogy a bölcsességgel teli dolgok és folyamatok keletkeztek. Erről beszél Salamon, a Jeruzsálemi Templom építője, aki a Bölcsesség ajkába a következő szavakat helyezi:

„Az Úr útjának kezdetéül szerzett engem,

az ő munkái előtt régen.

Örök időktől fogva fölkentje vagyok,

ősidőktől, a föld kezdetétől fogva.

Akkor születtem, amikor még nem voltak mélységek, [oroszban nőnemű az elbeszélő, ford.megj.]

mikor még semmiféle vízzel teli forrás nem volt…

Ott voltam, amikor az eget készítette,

amikor a látóhatárt a mélység fölött kijelölte…

Mikor kimérte e föld alapjait,

mellette voltam mint kézműves[nő]. …” (Péld 8,22-30)

„A bölcsesség megépítette házát, és hét oszlopot faragott hozzá.” (Péld 9,1), ez Salamon számára a szavakat megfogalmazó, megeleventő Bölcsesség, „kézműves Isten mellett”[orosz: művésznő]. Ugyanakkor Salamon őt* nem pusztán az ismeretek összegének tartja, hanem konkrét szellemi lénynek. A lény, akiről Salamon beszél és akit Szolovjov látott, ugyanaz: egy hierarchikus lény, akit a keresztény időszámítás első évszázadaiban a gnosztikusok Szófiának hívtak. Szófia „háza” az emberiség számára a világ építési tervének, a fejlődés szándékainak teljes megismerése.

Ezzel a „házzal” Rudolf Steiner misztériumdrámáiban a „bölcsesség érzékfeletti templomaként” találkozunk, ami egy olyan hely, ahonnan a három beavatott: Benedictus, Theodosius és Roman hatalmas impulzusai erednek.

Ez a „templom” időtlen idők óta áll, az emberi lelkek beavatásának helyszíne, hisz a „belépés” oda nem jelent mást, mint a hatalmas kozmikus fejlődési terv intuitív megismerését. Beavatottnak lenni nem azt jelenti, hogy ismerünk minden dolgot, ezt egyetlen ember sem tudja elérni, de a szellemi hierarchiák bármely lénye sem, hanem egy egyidejű észlelésben megismerni minden dolog fejlődésének hatalmas irányvonalát. Ez a szemlélődés az érzékfeletti „épületnek”, a „Bölcsesség házának” köszönhető, amely intuíciók vonalából áll. Az „épület”, a „Templom”, ha látható formákban akarjuk elképzelni, akkor egy lefelé fordított kehely, amelyből a Kinyilatkoztatás 7 áramlata folyik. Az áramlatok a Templom „oszlopai”, a kehely pedig a „kupolája”. A „Bölcsesség házának” hét „oszlopa”, melyekről Salamon beszél, lényegében az a hét út, melyen a kehelynek, vagyis a Templom kupolájának a leáramló tartalmát befogadható.

Amit a logika alatt értünk, valójában az ezeknek a felülről lefelé irányuló áramlatoknak az egyike. Ha ez az áramlat eléri az Én öntudatos pontját, akkor keletkezik az indokolt arisztotelészi logika. Ha azonban az ember eltéríti lefelé a logika áramlatát az emésztő tevékenység pontjáig, akkor egy olyasfajta logika keletkezik, ahol a logikai következtetéseket a gyomor és a gyomor érdekei határozzák meg. Ezen az úton keletkezett például az a logika, amely a marxizmus alapját képezi. Ha pedig a logikai áramlatot még mélyebbre, az ösztönélet területére vezetik, akkor egy egészen sajátos logika keletkezik, ami például a freudizmusban fejeződik ki.

De a logika még lejjebb is juthat. Ha ez történik, akkor az ember a föld alatti szférákból irányított logikát alkalmazza. Ez a logika is lehet vaslogika, nagyon meggyőzően tud hatni. Ez az a logika, amelyet azok az emberek alkalmaznak, akikről Rudolf Steiner a „Három előadásban” beszél. (1917. November 18, 19 és 25, GA178)

Mindezek annak a folyamatnak a stádiumai, amelyet Rudolf Steiner „Az Antropozófiai Társaság sorskapcsolatai” c. ciklusában úgy hív, hogy „a kozmikus értelem Ahrimán általi elrablása”. Ha a kozmikus értelem (az összes hierarchia összhangja, ahogy ezt Rudolf Steiner meghatározza) eljut a lábakhoz, amelyeken keresztül a földalatti szférák erői felfelé hatnak az emberben, akkor a kozmikus értelmet, vagyis a „logikát” Ahrimán rabolja el. Akkor már nem maga az ember gondolkodik, hanem Ahrimán gondolkodik rajta keresztül.

A kozmikus értelemnek az a része, ami az Én pontjáig és lejjebb is ereszkedik – ez a „bukott Szófia”, a gnosztikusok Szófia-Ahamot-ja. A tiszta Szófia még mindig a szellemi világok magasságaiban tartózkodik. A kinyilatkoztatásban való hatása Michael védelme alatt áll a mostani időkben. Michael a „kozmikus értelem vezetője” abban az értelemben, hogy ő vezeti Szófia átfogó kinyilatkoztatását úgy, hogy azt az ember tudati lelkének legjobb erői tudják felvenni. Ő épít hidakat a Manasz fénye és a tudati lélek között, akaraterőt töltve a gondolati kinyilatkoztatások morális tartalmába. Ő erősíti a gondolkodás erejét, és ezáltal megvédi a gondolkodást az elrablástól, hiszen a Michael által megerősített gondolkodásba nem könnyű más akarati tartalmat belevinni.

Szófia az ószövetségi korban is tevékeny volt. Ez nem csupán Salamon fentebb idézett beszédei vehető észre, hanem főképpen a názáreti Jézusnak az ószövetségi történelem célját jelentő születésének sokkal mélyebb tényéből. A nátháni Jézus születése csak annak köszönhetően volt lehetséges, hogy élt a születése jelentőségének tudata. Az, amit „szeplőtelen fogantatásnak” hívnak, egy olyan születés volt, amelyet nem tudattalan erők, hanem a tudat erői irányítottak. De természetesen ezek nem a fej, hanem a szív tudaterői voltak, melyek ilyen módon hatottak a nátháni Jézus anyjában. Ez Szófia kinyilatkoztatása volt, ami Jézus anyjában a szív kinyilatkoztatásaként élt.

És Szófiának ezt a kinyilatkoztatását már az ősi időktől kezdve készítették elő. Hiszen az Énben ható prófétai kinyilatkoztatások mellett Izraelben a kinyilatkoztatások egy másik áramlata is létezett. Ez az anyák és a várt Messiás ősszüleinek szív-kinyilatkoztatási áramlata volt. Hiszen a Messiás nemcsak prófétai ígéret volt, hanem megismerésben szeretett és szeretettel megismerhető volt a szív csendes mélységeiben. Ez a szeretetteli megismerés nem volt homályos, egyszerűen csak szótlan, hallgatag megismerés volt, amelynek semmi köze sincs a bizonytalansághoz és a kételyhez. Hiszen a bizonyosság és az egyértelműség a szív-megismerés sajátja, még ha ennek a megismerésnek a szavakban történő kifejezéséhez nincs is megfelelő szerv. Az ilyen hallgatag, néma megismerés századokon át élt a próféták által szavakban hirdetett megismerés mellett. Az Ószövetség írott könyve mellett lényegében egy másik, íratlan könyvet is el kell képzelnünk, amely Szófia csendes szív-kinyilatkoztatásának könyve. Ennek a láthatatlan könyvnek a fénylő középpontja élt Mária szívében, míg az írott könyv gondolati középpontja József tudatában volt jelen, akit emiatt a tradicionális művészetben „öregembernek” ábrázoltak. Ebben a művészeti hagyományban él igaz imaginációként József tudatának lényegi jellemzője, amely egy egész érett, hosszú idők tapasztalatát átölelő tudat.

A Jordán-keresztelőhöz induló názáreti Jézus alakjában az Ószövetség összegzése és beteljesülése következik be. Hiszen ez az alak az összes olyan erő, áramlat és lény hatásának az eredménye, melyekre ezekben a vizsgálatokban rámutattunk. Jahve Elohim, Jézus arkangyali lénye, Ádám bűntelen testvérlelke, Illés lénye, a nagy Zarathusztra és tanítványa, Buddha és Szófia összhatásának eredménye volt a názáreti Jézus, az ember, aki a Jordán-keresztelőnél magába tudta fogadni Krisztus Lényét. Ezért az Ószövetség következő és egyben utolsó vizsgálatát, amely az egész művet összegzi, a názáreti Jézus Jordán-keresztelő előtti alakjának szenteljük. A Jordán-keresztelő pillanata ugyanis az emberiség ószövetségi és újszövetségi történelmének határvonala. Minden, ami előtte van, a történelem ószövetségi szeletéhez tartozik; minden ami utána következik, az emberiség újszövetségi történelméhez tartozik. Ez az a pillanat, amikor a hatalmas múlt élő összegzése magába fogadta a hatalmas jövő élő magjait. S a következő és utolsó vizsgálat feladata az lesz, hogy hogy ezt a pillanatot egy lépéssel közelebb hozza az értés számára.

A képen: Ezékiel Merkaba-látomása
A kép Robert Jan Kelder oldalán, a mű holland fordításánál található: https://tomberg-over-het-oude-testament.blogspot.com/

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata X.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata XII.