Az elhaltakkal történő érintkezés II.

“Tegyük fel, hogy az ember elhagyja földi testét, és lelki-szellemi életével átmegy a szellemi-lelki világba. Tegyük fel, hogy aki a beavatási megismerést bensőségesebb értelemben szerezte meg, továbbra is megfigyelheti a lelkeket halál utáni életükben. Ehhez sok előkészítésre van szükség, olyan karmára is, amely összekapcsolja az itteni embert az odaát élővel. Arról van szó, hogy megértésre jussunk az elhalttal. Rendkívül nehéz szellemi élményekről beszélek, mert a világ szellemi leírása általában könnyebb, mint a halotthoz történő legcsekélyebb közeledés. Az emberek könnyen úgy hiszik, hogy egy halotthoz nem is nehéz közelednünk, pedig ez sokkal nehezebb, mint az általános spirituális megismerés megszerzése.

Elmondom most a halottakkal való érintkezés néhány sajátosságát. Ez először csak úgy lehetséges, hogy belehelyezkedünk a halott fizikai világra vonatkozó emlékezőképességébe. A halottaknak van még rezonanciájuk az emberi nyelvhez, még ahhoz a speciális nyelvhez is, amelyet itt a Földön kiváltképpen beszéltek. A nyelvhez fűződő kapcsolatuk azonban változik. Egy halottal való érintkezésnél például észrevesszük, hogy hamarosan a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja a főnevek iránt. Ha az élő főneveket intéz a halotthoz, ezeket a halott egyszerűen meg sem hallja, ha szabad ezt a kifejezést használni. Aránylag hosszú ideig megtartja azonban minden ige megértését.

A halottal rendszerint csak akkor jutnak megértéshez, ha megfelelő módon tudnak neki kérdéseket feltenni. Ezekkel a kérdésekkel úgy kell olykor eljárnunk, hogy egyik nap lehetőleg teljes nyugalomban koncentrálunk a halottra, valami igen konkrét élményben élünk vele együtt – mert halála után inkább képek vannak a lelkében, mint elvont képzetek –, tehát olyan reális kézzelfogható élményre kell koncentrálnunk, amelyet itteni életében szeretett, úgy lassanként közeledhetünk hozzá.Rendszerint nem kapunk azonnal választ. Gyakran aludnunk kell rá, talán többször is, és napok múlva kapunk feleletet. De ha a kérdést főnevekkel intézzük a halotthoz, úgy voltaképpen sohasem kapunk választ. Meg kell próbálni, hogy minden főnevet igealakra hozzunk. Ez az előkészítés valóban szükséges. A halott olyan igéket ért meg legjobban, amelyeket igen szemléletessé teszünk. Az „asztal” kifejezést például sohasem érti, de ha sikerül elképzelnünk az asztal készítésének valamilyen tevékenységét, valami létesülést, akkor lassanként érthetővé válhatunk a halott számára, megérti a kérdést és választ kapunk. Ezek mindig igealakban vannak, sokszor még csak nem is igealakban, hanem abban, amit itt a Földön indulatszónak neveznénk.

A halott különösen betű-hangösszetételekben beszél. Mennél tovább tartózkodik halála után a szellemi világban, annál inkább beszél olyan nyelven, amelyet csak akkor sajátítunk el, ha a földi nyelv megkülönböztető megértését megszereztük, és már nem ragaszkodunk a szavak elvont jelentéséhez, hanem behatolunk a hangok érzelmi tartalmába.Úgy van ez, ahogy a nevelésről tartott előadásokban elmondtam: az „Á”-nál a csodálkozáshoz hasonlót érzünk. A csodálkozást mintegy felvesszük lelkünkbe, amikor nem csak „Á”-t mondunk, hanem „Ach”-ot. Vagyis: „A” = csodálkozom; a csodálkozás belém jut: „ch”. Ha pedig most az „m”-et helyezem elébe: „mach” – úgy követem azt, ami elcsodálkoztat, mintha lépésenként – „m”– közeledne és én teljesen benne vagyok! A halottak válasza is sokszor ilyen hangzóértelmekben érkeznek. Nem beszélnek angolul, németül vagy oroszul, hanem úgy, hogy csak a lélek és a szív értheti meg, ha a lélek és a szív összefügg a füllel.

Azt mondtam az előbb, hogy a szív magasztosabb a Napnál. A szív a földi szemlélet számára valahol belül van, és ha anatómiailag kivágják, nem nyújt szép látványt. A szív valójában az egész emberben ott van, áthatja minden egyéb szervét, benne van a fülében is. Egyre jobban hozzá kell szoknunk a halott szívbeszédéhez, ha szabad így neveznem.Ehhez akkor szokunk hozzá, ha fokozatosan elvetjük a főnévi jelleget, és eljutunk az igeszerűbe. Halála után a halott még elég sokáig megérti a cselekvést, a létesülést. Később azonban már olyan nyelven ért, amely nem valóságos nyelv. Amit ekkor kapunk a halottól, azt előbb vissza kell fordítanunk földi nyelvre.Az ember így kinő a testéből, és lassanként belenövekszik a szellemi világba, eközben egész lelki élete megváltozik.”

Rudolf Steiner: A szentháromság titka (GA214) – antropozófia.hu