Az elhaltakkal történő érintkezés I.

“Felvethetjük a kérdést, hogy mi segíti elő a halottakkal való érintkezésünket? Kedves barátaim, a halottakkal nemigen lehet olyan indítékokból érintkezni, amelyekből általában az élőkkel beszélünk. Ezt nem hallják, nem értik. Tehát, ha valaki olyan hangulatban akarna velük társalogni, ahogyan ötórai teákon vagy kávézáskor beszélgetnek, az nem volna lehetséges. A halottakhoz intézett kérdéseket közléseket az teszi lehetővé, ha érzelmi életünket összekapcsoljuk képzeteinkkel. Tegyük fel, hogy valaki áthaladt a halál kapuján. Azt akarják, hogy lelkük nem-tudatos része közöljön este valamit a halottal. Nem kell tudatukban közölniük. Egész nap előkészíthetik; ha déli 12 órakor előkészítik, és este 10 órakor aludni térnek, úgy elalváskor ez átmegy a halotthoz. De a kérdést bizonyos módon kell feltennünk, nem csak gondolatilag, fogalmilag, hanem érzésben és akaratban kell a halotthoz intézni. Úgy kell feltenni, hogy szívbéli lelki érdeklődéssel kapcsolódnak a halotthoz. Vissza kell emlékezniük arra, amikor különösképpen szeretettel fordultak itt a halott felé, és ilyen szeretetteljes hangulatban forduljanak hozzá.

Tehát nem absztrakt módon, hanem érdeklődéssel, melegséggel. Akkor ez úgy folytatódhat lelkükben, hogy este elalvásukig tudtuk nélkül a halotthoz intézett kérdéssé válik. Vagy megpróbálják lelkükben feleleveníteni a halott iránt érzett speciális érdeklődést. A következő különösen alkalmas: elgondolják, hogy itt hogyan éltek a halottal. Felelevenítenek konkrét pillanatokat, amikor vele éltek, és felteszik a kérdést: mi érdekelt benne különösen? Mi bilincselt le? Mikor volt valóban az a benyomásom, mikor mondtam, hogy kedves nekem, hogy ő mondja, előre jutottam általa, értékes volt, mélyebben érdekelt, amit mondott. Ha felelevenítenek ilyen pillanatokat, amikor szoros kapcsolatban voltak vele és különösen intenzív érdeklődéssel kisérték és ezt úgy alakítják, mintha beszélni akarnának a halottal, mintha mondani akarnának neki valamit, tisztán kibontakoztatott érzéssel, az akkori érdeklődéssel kifejtve a kérdést, a kérdés lelkükben marad, és este elalváskor átvándorol a halotthoz. A szokásos tudat általában nem sokat tudhat erről, mert utána elalszunk, de az álmokban nagyon gyakran megmarad az, ami átment. A legtöbb halottakra vonatkozó álmot hamisan értelmezzük, mert tartalmilag értelmezzük, mint a halott üzeneteit, pedig nem mások, mint a halotthoz intézett kérdések vagy közlések utócsengései. Ne gondoljuk azt, hogy ha álmodunk, akkor a halottak beszélnek hozzánk, az álmokban olyasmit kell látnunk ami saját lelkünkből indul ki, és megy a halottakhoz. Ennek utócsengése az álom. Ha olyan fejlettek volnánk, hogy elalvásunk pillanatában észlelni tudnánk kérdésünket vagy közlésünket, akkor úgy észlelnénk, mintha a halott beszélne. Ezért álmunkban is úgy jelenik meg ennek utócsengése, mintha az ő üzenete volna, de tőlünk származik. Ezt csak akkor értjük, ha megértjük a halotthoz fűződő szellemi látó kapcsolatot. Éppen amikor látszólag hozzánk szól a halott, akkor ez az, amit mi mondunk neki; ezt nem tudhatjuk, ha nem tanulunk meg összehasonlítani.Tehát az ébredés pillanata olyan, hogy a halott különösen jól megközelíthet bennünket. A felébredés pillanatában minden emberhez nagyon sok halott közelít. Életünk sok elhatározását inspirálják voltaképpen a halottak vagy a magasabb hierarchikus lények; mi csak magunknak tulajdonítjuk, mintha saját lelkünkből eredne. Amit a halottak mondanak, az lelkünkből jut a felszínre. Közeledik a nappali élet, elmúlik az ébredés pillanata, és ritkán hajlunk arra, hogy megfigyeljük a lelkünkből felszálló intim dolgokat. És ha megfigyeljük, úgy hiúságunkban magunknak tulajdonítjuk mindazt, ami lelkünkből ered. Pedig mindebben benne él az eltávozottak mondanivalója, ez sokkal több, mint ami lelkünkből ered. Mert amit halottaink mondanak nekünk, az látszólag saját lelkünkből száll fel. Ha az emberek tudnák, hogy az élet valójában milyen, akkor ebből a tudásból egészen különösen áhítatos érzést táplálnának a szellemi világ iránt, hiszen állandóan benne vagyunk, és halottaink szintén. Akkor sok cselekedetünknél tudnánk, hogy valójában a halottak működnek bennünk. Ennek a szellemtudományban nem külső elméleti tudásként kell kibontakoznia, hanem a lelket egyre jobban átható bensőséges életként. Ki kell bontakoznia annak a tudásnak, hogy körülöttünk itt a szellemi világ, mint a belélegzett levegő, és a halottak is körülöttünk vannak, de észlelésükre nem vagyunk képesek. Ezek a halottak beszélnek benső lényünkhöz, de mi ezt helytelenül értelmezzük. Ha helyesen értelmeznénk, akkor éppen benső világunk érzékelése révén élnénk át kapcsolatunkat a halottnak nevezett lelkekkel.

Nagy különbség van a halottak között, aszerint, hogy egy lélek a halál kapuján aránylag korán halad-e át, vagy pedig későbbi éveiben. Nagy különbség, hogy fiatal gyermekek halnak-e meg, akik szerettek bennünket, vagy fiatal korunkban idősebbek halnak meg. Ha a szellemi világ tapasztalatai alapján akarjuk e különbséget jellemezni, akkor ez a következőképpen lehetséges. Ha fiatal gyermekek halnak meg, akkor az elhalt gyermekekkel való együttlét titkát úgy fejezhetjük ki, hogy szellemi tekintetben valójában nem veszítjük el őket. Szellemileg itt maradnak. A korán elhalt gyermekek szellemileg valójában nagymértékben jelen vannak. Mindjárt részletesebben rátérünk a dologra. Meditációs témául állítanám lelkük elé, tovább gondolkozhatnak azon, hogy az elhalt gyermekeket nem veszítjük el, szellemileg mindig itt vannak. Idősebb korban elhalt emberek esetében az ellenkezőjét mondhatjuk. Azt mondhatjuk, hogy ők nem veszítenek el bennünket. A gyermekeket mi nem veszítjük el, és az idősebb emberek bennünket nem veszítenek el. Az elhalt idősebb embereket ugyanis nagy erő vonzza a szellemi világ felé, de ezáltal úgy képesek a fizikai világban hatni, hogy könnyebben megközelítenek bennünket. Bár sokkal inkább eltávolodnak a fizikai világtól, mint a gyermekek, akik nálunk maradnak, de magasabb észlelőképességgel rendelkeznek, mint a fiatalon elhaltak. Megtartanak bennünket. Ha a szellemi világban különböző lelkekkel ismerkedünk meg, akár fiatalon, akár öregen haltak is meg: a régebben elhaltak azáltal élnek, hogy erejük révén könnyebben behatolnak a földi lelkekbe, nem veszítik el a földi lelkeket. A gyermeket viszont nem vesztjük el, többé-kevésbé a földi ember szférájában maradnak.

Ezt még valami mással is jellemezhetjük. Az ember voltaképpen azt sem érzi át mindig egész mélyen, amit lelkével a közönséges fizikai síkon él át. Ha valakit elveszítünk, akkor gyászoljuk, fájdalmat érzünk. Már sokszor elmondtam, mikor a Társaságból jó barátaink haltak meg, hogy az antropozófus szellemtudománynak nem az a feladata, hogy az embereket fájdalmukban otromba módon vigasztalja, kibeszélje belőlük a szomorúságot. A fájdalom indokolt, az embernek meg kell erősödnie, hogy elviselje, de nem úgy, hogy kibeszélik belőle. Nem különböztetik meg, hogy a fájdalmat fiatalon elhaltakért érzik-e vagy pedig idősebb emberek eltávozása miatt. Pedig szellemi szempontból igen nagy a különbség. Azt mondhatjuk, ha az ittmaradó gyermekeket veszített el, akár sajátjait akár másokat, akiket szeretett, technikailag kifejezve, bizonyos együtt érző bánatot él át. A gyermekek valójában nálunk maradnak és mivel kapcsolatban voltunk velük, közel is maradnak, fájdalmukat átviszik lelkünkbe és átéljük bánatukat, hogy még szívesen itt volnának. Azzal enyhítjük fájdalmukat, hogy együtt hordozzuk velük. A gyermek valójában bennünk érez. Jó, ha velünk tud érezni, ez enyhíti bánatát. Ezzel szemben az idősebb emberek, szüleink, barátaink halálán érzett bánatot egoista fájdalomnak nevezhetjük. Az idősebb korban elhalt nem veszít el bennünket, tehát nincs is olyan érzése, mint a fiatalon elhaltnak. Megtart bennünket, nem veszít el. Mi testben élők, úgy érezzük, hogy elveszítettük őt, így a fájdalom csak bennünket érint. Egoista bánat. Nem éljük át érzelmét, mint a gyermekeknél, hanem magunknak érezzük a bánatot.

Valóban igen pontosan megkülönböztethető e kétféle bánat. Az idősebbekkel kapcsolatos egoista bánat és a fiatalabbakkal kapcsolatos együtt érző fájdalom. A gyermek tovább él bennünk, és valójában azt érezzük, amit ő. Voltaképpen csak az idősebb elhaltak után bánkódunk saját lelkünkből. Ez nem lényegtelen.

Éppen ilyesmiről derül ki, hogy a szellemi világról való tudás milyen lényeges. Bizonyos értelemben a halotti kultusz ennek megfelelően alakítható ki. Az elhalt gyermeknek nem egészen felel meg a teljesen individuális halotti kultusz, hanem mivel úgyis bennünk él tovább és velünk marad, ezért emlékét helyesebb úgy feleleveníteni, hogy általánosabb legyen, valami általánosat adjunk a velünk élő gyermeknek. Ezért gyermekek temetésénél helyesebb például a halotti szertartás, mint valamilyen búcsúztató. Mondhatnám, hogy a katolikus és protestáns vallásnál megoszlanak a kedvező momentumok. A katolicizmusnál valójában nincs is halott-búcsúztatás, hanem csak gyász-szertartás. Ez általános, mindenkinél azonos. Mivel mindenkinél azonos lehet, ezért elsősorban gyermekeknek felel meg. Tehát olyan emlékezés, ami mindenki számára egyforma lehet. Az idősebb korban elhaltnak lényegesebb az individuálisabb jelleg, és az lesz a legmegfelelőbb halotti szertartás, ha az ő életével foglalkozunk. Így a protestáns halott búcsúztatás lesz jelentős számára, ez a halott életével foglalkozik; itt a katolikus rítusnak kisebb a jelentősége. De a halottra való emlékezésnél egyébként is az a legjobb, ha a gyermekeknél olyan hangulatot élünk át, hogy kapcsolódjunk hozzá, azután gondolatainkkal igyekszünk felé fordulni, ezek elalváskor eljutnak hozzá. Ezek a gondolatok általános jellegűek lehetnek, olyasmi például, amivel többé-kevésbé minden halott felé fordulhatunk. Idősebbeknél viszont szükséges, hogy az emlékezés egy meghatározott személyhez szóljon, tehát ehhez a meghatározott emberhez forduljunk individuálisan és arra gondoljunk, ami fontos volt neki, amit vele együtt éltünk át. Idősebbeknél különösen lényeges, a megfelelő érintkezés megvalósításához, hogy lényét elképzeljük, felelevenítsük magunkban. Tehát ne csak szavaira emlékezzünk, amelyeket különösen átéreztünk, hanem elevenítsük fel magunkban individuális jellegét, értékét a világ számára: ez tesz képessé arra, hogy az idősebben elhalttal kapcsolatba kerüljünk és helyesen emlékezzünk rá. Látjuk tehát, hogy áhítatunkhoz még azt is tudnunk kell, hogy hogyan viselkedjünk a fiatalabb és idősebb korban elhaltakkal.”

Forrás: Rudolf Steiner: Sorsalakítás és élet a halál után (GA182) – antropozofia.hu