Gyógyulás az egoizmusból

Ha történelmi szempontból vizsgáljuk a keleti életet, látni fogjuk, hogy sehol sincs szigorú határ aközött, ami vallási parancs, és amit népgazdaságilag meg kell valósítani. A vallási szabályok több vonatkozásban is kiterjednek a gazdasági életre, ezért a régi időkben a munka kérdése, a munkaérték szociális körforgásának a kérdése egyáltalán nem is jött számításba. A munkát bizonyos vonatkozásban ösztönösen végezték. Az, hogy valaki többet vagy kevesebbet végzett, annak tulajdonképpen a rómaiak előtti időkben nem volt komoly jelentősége, legalábbis nem volt fontos közérdekű kérdés.(…)
Még Platónnál is megtaláljuk azt a fajta szociális szemléletet, hogy a munkát mint alapjában véve magától értetődőt fogja fel, és a szociális kérdésnek csak azokon a munkán kívüli aspektusain gondolkodik, amelyek etikai és bölcseleti impulzusaiban felfedezhetők.


Ez egyre inkább megváltozott. Minél kevésbé fegyelmezték a közvetlen vallási és etikai impulzusok a népgazdasági ösztönöket, és minél inkább csak a morális életre korlátozódtak, fokozatosan puszta előírásokká váltak arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene az embereknek egymással szemben érezniük, vagy miként kellene az emberen kívüli hatalmakkal szemben viselkedniük, stb. Egyre inkább ki alakult az emberek között az az érzés és szemlélet, hogy – ha szabad képszerűen kifejeznem magam – ne mondják meg nekik a szószékről, hogyan kell dolgozniuk. Ezáltal vált először kérdéssé a munka, és annak betagozódása a szociális életbe.


A munka betagozódása a szociális életbe történelmileg nem lett volna lehetséges a jog megjelenése nélkül. Ezért történelmileg egyidejűnek tekinthetjük a munka értékelésének keletkezését az egyes ember számára, és a jog megjelenését. Az emberiség nagyon régi korszakaiban tulajdonképpen nem lehetett jogról beszélni abban a vonatkozásban, ahogy mi most a jogot felfogjuk. Jogról csak akkor lehetett beszélni, amikor az már elvált a parancsolatoktól. A régi időkben a parancsolatok egységesek voltak, ugyanakkor tartalmazták mindazt, ami jogi vonatkozású. Ezután ezeket egyre inkább pusztán a lelki élet területére korlátozták, és a külső életben a jog kezdett érvényesülni.(…)


Most túl messzire vezetne, ha ezt közelebbről is leírnánk,(…) hogy miként különülnek el egyik oldalról a jogi viszonyok, a másik oldalról pedig a munkaviszonyok a vallási szervezetektől, amelyek korábban többé-kevésbé tartalmazták ezeket. Itt természetesen tágabb értelemben beszélünk a vallási szervezetekről. Ennek pedig pontosan meghatározható következménye lett. Mindaddig, amíg az emberiség teljes szociális életére a vallási impulzusok érvényesek, az egoizmus nem okoz semmiféle kárt. Ez rendkívül fontos dolog a társadalmi és népgazdasági folyamatok megértésénél. Lehet az ember mégoly egoista is, ha a vallási szervezetek olyan szigorúak, amilyenek pl. a régi Kelet bizonyos területein voltak, akkor az ember a saját egoizmusa ellenére termékeny módon tud betagozódni a szociális életbe, akkor ez az egoizmusnem okoz kárt. Az egoizmusabban a pillanatban kezd szerepet játszani a népek életében, amikor a jog és a munka kiválik a többi szociális impulzusból és szociális áramlatból. Ezért törekszik ebben az időben – amikor a munka és a jog önállóvá kezd válni – az emberiségszellem hatni, tudattalanul arra, hogy megbirkózzon az emberi egoizmussal amely mozgolódik, és amit bizonyos vonatkozásokban be kell tagozni a szociális életbe. Ez a törekvés aztán a modern demokráciában az emberek egyenlőség iránti érzékében csúcsosodik ki, hogy mindenkinek befolyása lehessen arra, hogy meghatározza a jogait, illetve a saját munkáját.
Ám azzal egy időben, hogy a jog és munka függetlenné váltak, valami más is felszínre került, ami ugyan az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban is jelen volt, de a vallási-szociális impulzusok miatt egészen más volt a jelentősége. A középkorban az európai civilizációnkban csak korlátozott mértékben volt jelen, és attól az időszaktól kezdve vált meghatározó jelentőségűvé, amikor a munka és a jog éppen a leginkább önállósodtak – ez pedig a munkamegosztás.


Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban a munkamegosztásnak pontosan azért nem volt különösebb jelentősége, mert beleágyazódott a vallási impulzusba. Mindenkinek megvolt a maga helye, ahova állították, ezáltal nem volt akkora jelentősége a munkamegosztásnak. Amikor azonban a demokrácia utáni vágy összekapcsolódott a munkamegosztásra való törekvéssel – ez az utóbbi évszázadokban került felszínre, és a XIX. században érte el a tetőpontját -, a munkamegosztás egészen különleges jelentőségre kezdett szert tenni; mert a munkamegosztásnak népgazdasági következménye van.
A munkamegosztás – amelynek az okait és folyamatait a későbbiekben még meg fogjuk ismerni – végül is oda vezet (ha elsőként egyszerűen elvont módon gondoljuk végig, azt kell mondanunk, hogy oda vezet), hogy senki sem használja fel a saját maga számára azt, amit előállít. De ezt népgazdasági szempontból kell értelmeznünk! Tehát – népgazdasági szempontból – senki sem használja fel önmaga számára azt, amit előállít. 
a munkamegosztás abba az irányba vezet, hogy egyáltalán senki se dolgozzon a saját maga számára. Mindannak, amit valaki termel, másokhoz kell eljutnia. Amire pedig neki van szüksége, ismét csak a társadalomtól kell, hogy visszaáramoljon hozzá. (…)


Minél előrehaladottabb a munkamegosztás, annál inkább érvényesülnie kell annak, hogy az egyik ember mindig a másik számára dolgozik, tehát valamely embercsoport, és nem önmaga számára. Ez azonban más szavakkal kifejezve annyit jelent: Azáltal, hogy megjelent a modern munkamegosztás, a népgazdaságnak tűzzel-vassal irtania kell az egoizmust. Kérem, értsék meg, hogy nem etikai, hanem tisztán gazdasági értelemben. Az egoizmusgazdaságilag lehetetlen. Az ember a munkamegosztás előrehaladtával már nem képes semmit sem önmaga számára tenni, sőt, mindent másokért kell cselekednie.


Alapjában véve az altruizmus követelménye a külső viszonyok révén gyorsabban jelent meg a gazdaság területén, mint ahogy az a vallás és az etika részévé vált volna. Ennek bemutatására egy könnyen felfogható történelmi tény áll a rendelkezésünkre.
Az egoizmusszó meglehetősen régi. Még ha nem is a mai rideg értelemben, de már nagyon régóta használjuk. Az ellentéte, az altruizmus szó, a másokra való gondolás azonban valójában alig 100 éves. Csak nagyon későn találták ki a szót, és ezért azt mondhatjuk (bár nem akarunk túl nagy jelentőséget tulajdonítani a külsőségeknek, de a történelmi visszatekintés ezt jelzi számunkra): Az etikai szemléletmód még messze nem jutott el az altruizmus teljes elismeréséhez, amikor az altruizmus népgazdasági elismerése a munkamegosztáson keresztül már megjelent. Ha most népgazdasági szempontból szemléljük az altruizmus követelményét, akkor eljutunk oda, ami ebből közvetlenül adódik: Meg kell találnunk a modern népgazdasági életben annak az útját, hogy egyetlen embernek se kelljen önmagáról gondoskodnia, hanem mindig csak másokról, és hogy ezen a módon minden egyes ember a lehető legjobb ellátásban részesüljön. Ezt idealizmusnak tekinthetik, de még egyszer felhívom a figyelmüket, hogy ezen az előadáson nem beszélek sem idealisztikusan, sem morálisan, hanem csakis népgazdasági értelemben. Mindaz, amit most elmondtam, egyszerűen népgazdaságilag értendő. Nem egy isten, nem egy vallási törvény, nem egy ösztön követeli meg az altruizmust a modern gazdasági életben a munkában, a javak előállításánál, hanem egyszerűen csak a modern munkamegosztás. Tehát egy tisztán népgazdasági kategória követeli ezt meg.


Nagyjából ez az, amit annak idején az előbb említett esszében meg akartam mutatni: Népgazdaságunk a legújabb időkben többet követel tőlünk, mint amit etikai és vallási síkon nyújtani tudunk. Ebből sok küzdelem fakad. Tanulmányozzák csak a jelen szociológiáját Azt fogják találni, hogy a társadalmi küzdelmek nagyrészt arra vezethetők vissza, hogy a gazdaságnak világgazdasággá való kiterjedése során egyre inkább fellép a szükségszerűség, hogy altruisták legyünk és a különböző szociális struktúrákat altruista módon rendezzük el. Az emberek a gondolkodásukban azonban még egyáltalán nem értették meg, hogy meg kell haladniuk az egoizmust, és ezért egoista módon mindig belekontárkodtak abba, ami tulajdonképpen követelményként állt előttük.


Csak akkor jutunk el annak a teljes jelentőségéhez, amit az imént mondtam önöknek, ha nem csupán a jól látható, hanem a leplezett és elmaszkírozott tényeket is vizsgáljuk. Az elfedett és elmaszkírozott tény az, hogy az emberiség érzületében a modern időkben ellentét feszül a gazdaság követelménye és a vallási, etikai lehetőségek között. Ezért a népgazdaság nagy részében gyakorlatilag az működik, hogy az emberek önmagukról gondoskodnak, így maga a népgazdaság mond ellent annak, ami a saját követelménye a munkamegosztás révén.(…) A modern népgazdaságban elkendőzik azt, hogy az ember egyáltalán nem önmaga számára állítja elő a terméket, de alapjában véve nem sok köze van e termék értékéhez vagy az árához – csak azzal tud hozzájárulni a népgazdasági folyamathoz, amit a sajátkezű munkájával létre tud hozni. Alapjában véve mindenki, aki bérből él, a szó hagyományos értelmében véve ma még önellátó. Aki csak annyit visz be a folyamatba, amennyit ki akar venni belőle, nem is tud annyit nyújtani, amennyire képes lenne, mert csak annyit akar nyújtani, amennyit vissza is tud kapni. Önellátónak lenni annyit tesz, mint keresetért dolgozni. Másokért dolgozni pedig annyit jelent, hogy a szociális szükségszerűségből kiindulva végezzük a munkát.


Amilyen mértékben teljesült a munkamegosztás követelménye az újabb időkben, olyan mértékben van jelen az altruizmus, a másokért végzett munka. Amilyen mértékben azonban nem teljesül ez a követelmény, olyan mértékben a régi egoizmusvan jelen, ami egyszerűen azon alapszik, hogy az embernek saját magáról kell gondoskodnia. Ez a népgazdasági egoizmus. A hagyományos módon bérből élőknél ezt általában nem vesszük észre, mert nem gondolkodunk el azon, hogy tulajdonképpen mire cserélődnek itt az értékek. Annak, amit egy átlagos bérmunkás előállít, semmi köze a munkájáért kapott fizetséghez. Semmiféle kapcsolat sincs a kettő között. A fizetés, vagyis a munka értékelése egészen más tényezőkből származik, vagyis az önmagát ellátó a keresetért dolgozik. Bár elpalástoltan és elmaszkírozottan, de mégis ez a helyzet.
Így jön létre az egyik első, legfontosabb népgazdasági kérdés: Miként tudnánk kiemelni a népgazdasági folyamatból a keresetért való munkát? Hogyan állítsuk be azokat, akik ma még csupán bérből élők, oly módon a népgazdasági folyamatba, hogy ne csak bérből élők legyenek, hanem a szociális szükségszerűségből kiindulva dolgozzanak?” GA341 – Nemzetgazdasági kurzus