Az antiszociális késztetések és betegségek összefüggése
A szociális hármas tagozódás, mint korunk követelménye. A hármas tagozódású ember. Antiszociális késztetések a gondolkodásban – szimpátia és antipátia az érzésben – hajlam és idegenkedés az akaratban. A szeretet gyakran önszeretet, önzés. A szocializáció elképzelhetetlen a szellemi élet szabadsága nélkül.
A minap különös erővel hangsúlyoztam, hogy fizikai síkon nem lehetséges – ha ismét az akkor használt szót használom – paradicsomi állapot, ezért a szociális kérdések minden úgynevezett megoldása, amely többé-kevésbé tudatosan vagy öntudatlanul egy ilyen paradicsomi állapotot akar megvalósítani fizikai síkon, amelynek ráadásul tartósnak kell lennie – a szociális kérdések minden ilyen, ha szabad ezt mondani, megoldása szükségszerűen illúzióra épül. Kérem önöket, hogy ennek fényében fogadják minden olyan üzenetemet, amelyet a modern kor jelenségeivel kapcsolatban mondok. Hiszen kétségtelen, hogy a modern valóságban van egy olyan igény, amelyet úgy nevezhetünk, hogy az emberiség viszonyainak szociális formát kell adni. Ennek során csupán arról van szó, hogy ne absztraháljuk túlságosan ezeket a kérdéseket, ne abszolút értelemben vegyük ezeket a kérdéseket, hanem – ahogyan a múltkor is mondtam – a szellemtudományos megismerésből dolgozzuk ki a betekintést abba, amire épp a mi időnknek van szüksége. És hogy a szellemtudományos feltevések alapján mire van szüksége a mi időnknek, arról szeretnék most beszélni.
Ha tekintetünkkel átnézzük azt a tág szférát, ahol ma általában szociális kérdésekről vagy szociális követelményekről beszélnek, nyilvánvaló, hogy az emberi lény valódi ismerete nélkül a szociális kérdések egyáltalán nem érthetők meg korunk követelményeinek megfelelően. Ki lehet találni, hogy milyen szociális programokra van szükség, lehet még mindig ideális szociális állapotokat akarni, de mindez eredménytelen marad, ha nem az ember mint olyan megismeréséből ered, ha nem az ember bensőséges megismeréséből ered. Arra hívtam fel a figyelmüket, hogy a szociális tagok, a szociális hármas tagozódás, amelyet kategorikusan korunk követelményének kell neveznem, éppen azért felel meg korunknak, mert az ember minden részletével való megismerésével számol, az ember megismerésével, amilyen most, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaknak ebben a pillanatában. Kérem, hogy ugyanebből a szemszögből tekintsenek mindarra, amit a továbbiakban mondok.
Először is, a modern viszonyok által megkövetelt szociális rendet nem lehet létrehozni, ha nem ismerjük fel, hogy ez a szociális rend ahhoz kapcsolódik, amit az ember a társadalomhoz való viszonyában tanul meg önmagáról. Mondhatjuk, hogy minden megismerés közül talán az ember megismerése a legnehezebb, ezért már az ősi misztériumokban is az „Ismerd meg önmagad!” felhívást a bölcsességre való törekvés legmagasabb céljának tartották.
A modern ember számára különösen nehéz, hogy felismerje, hogy minden, ami a kozmoszból érkezik, az aktív őbenne, hogy benne abszolút minden hat. Az ember szíve vágya, hogy a legegyszerűbb elképzelése legyen önmagáról, mert ma gondolkodásában, képzeleteiben különösen hozzászokott a kényelemhez. De az ember egyáltalán nem egyszerű teremtmény. A valósággal kapcsolatban önkényes elképzeléseken alapuló cselekedetek nem megengedettek. Az ember mindenekelőtt a szociális kapcsolatokban sem egyszerű lény. A szociális kapcsolatokban olyan lény, amilyen egyáltalán nem szeretne lenni; hihetetlen szívesen válna másmilyenné, mint amilyen.
Mondhatjuk, hogy az ember valójában végtelenül tetszik önmagának. Semmiképpen sem lehet tagadni, hogy ez ember nagyon-nagyon tetszik önmagának. Az önszeretet viszont a tévedés forrásává teszi az ember számára az önismeretet. Az ember tehát nem tudja elismerni, hogy valójában csak félig szociális lény, és hogy a másik felében antiszociális lény.
Szigorúan és energikusan elismerni, hogy az ember egyidejűleg szociális és antiszociális lény – ez a szociális emberismeret sarkalatos követelménye. Hasznos elismerni: – Arra törekszem, hogy szociális lénnyé váljak – ezt ki kell mondani magunknak, mert az ember, ha nem szociális lény, akkor egyáltalán nem tud megfelelően együtt élni más emberekkel. Ugyanakkor az emberi természet velejárója, hogy folyamatosan küzd a szociális ellen, hogy folyamatosan arra törekszik, hogy antiszociális legyen.
Hadd emlékeztessem önöket, hogy az embert különböző nézőpontokból vizsgáljuk, a lélek hármas tagozódása szerint, a gondolkodásával, vagy képzeleteivel, az érzéseivel és az akaratával kapcsolatban. Ma az embert már szociális kapcsolataiban is nézhetjük gondolkodása vagyis képzeletei, érzései és az akarata szempontjából. Mindenekelőtt a képzetalkotással (gondolkodással) kapcsolatban világossá kell válnia, hogy ezekben az képzetekben, ebben a gondolkodásban van az emberi antiszociálisság rendkívül fontos forrása. Csak azért, mert az ember gondolkodó lény, egyúttal antiszociális lény is. És itt csak a szellemtudomány képes az igazsághoz eljutni. Mert csak a szellemtudomány képes megvilágítani a kérdést: milyen kapcsolatban állunk mi, emberek, más emberekkel? Milyen emberek közötti kapcsolatokat kell a megszokott, hétköznapi tudatosság, vagy jobban mondva az átlagos hétköznapi élet szempontjából helyesnek tekinteni? Itt, láthatják, ha helyes kapcsolat jön létre ember és ember között, akkor kétségtelenül szociális rend is van. Van azonban egy – mondhatnánk szerencsétlen, de ha ismerjük a dolgot, akkor mondhatjuk, hogy szükségszerű – sajátos tény, hogy ember ember közötti helyes kapcsolatot csak álmunkban alakítunk ki. Csak alvás közben jön létre az ember és ember közötti helyes, torzítatlan kapcsolat. Abban a pillanatban, amikor a hétköznapi nappali tudatosság megszakad, és az elalvástól az ébredésig tartó állapotba kerül az ember, az álom nélküli alvás állapotába, szociális lénnyé válik – úgy értem, hogy a képzeteket, a gondolkodást tekintve. Abban a pillanatban, amikor felébred, a képzeteken, gondolkodáson keresztül antiszociális impulzusokat fejleszt ki.
Elég csak elképzelni, hogy az emberi társadalomban milyen bonyolult viszonyok alakulnak ki amiatt, hogy az ember valójában csak álmában viszonyul helyesen a többi emberhez. Más nézőpontokból már többféleképpen rámutattam erre. Például rámutattam arra, hogy éber állapotban az ember lehet nacionalista, és amikor alszik, akkor éppen azoknak az embereknek a környezetébe kerül, együtt lesz azokkal – mégpedig azoknak a népszellemével – akiket ébrenlétében különösen gyűlölt. Ez ellen semmit sem lehet tenni. Az alvás szociális békéltető. De mivel a modern tudomány egyáltalán semmit sem akar tudni az alvásról, még nagyon sokáig nem lesz képes szociális vizsgálódásaiban ahhoz közelíteni, amit most elmondtam.
Éber állapotban a gondolkodásnak köszönhetően még egy antiszociális áramlatba merülünk. Képzeljék el, hogy egy ember előtt állnak. Az ember minden emberrel szemben áll, mivel szemben áll az egyes emberrel. Önök természetüknél fogva gondolkodó lények, máskülönben nem lennének emberek, ha nem lennének gondolkodó emberek. Most csak a gondolkodásról beszélek; az érzésről és az akaratról később fogunk beszélni; az érzés és az akarat szempontjából lehetne ellenkezni, de a képzetalkotás szempontjából igaz, amit most mondok.
Miközben önök, mint képzetalkotó, gondolkodó ember, a másik ember előtt állnak, valami elképesztő dolog történik, nevezetesen: az egyik ember és a másik ember között kialakuló kapcsolat miatt a tudatalattijukban felmerül a vágy, hogy egymást elaltassák. A tudatalattijukban mások folyamatosan elaltatják. És azt kell mondani, hogy ez egy teljesen normális ember-ember kapcsolat, amikor ha együtt vagyunk, megpróbálunk altató módon hatni egymás tudatalattijára. És mit kell eközben tenni gondolkodó emberként? Mindaz, amit most elmondok, természetesen a tudatalattiban megy végbe, de ettől még nem válik kevésbé valóságossá.
Ez tény, habár a hétköznapi tudatban nem jelenik meg. Így, amikor egy ember előtt állnak, akkor az önöket elaltatja, vagyis elaltatja a gondolkodásukat, de nem az érzést vagy az akaratot. Így ha gondolkodó embernek akarnak maradni, akkor ennek belsőleg ellen kell állni. Aktiválniuk kell a gondolkodásukat. Meg kell védeni magukat az álomtól. A másik emberrel szemben állni mindig azt jelenti: ébernek maradni, felébreszteni magunkat, megszabadulni attól, amit a másik akar velünk tenni.
Látják, ilyen dolgok történnek az életben, és ahhoz, hogy megértsük az életet, szellemtudományosan kell megvizsgálni.
Egy emberrel beszélgetnek, ha csak egy emberrel is – ilyenkor folyamatosan próbálni kell ébren maradni, ellentétben az ő törekvésével, hogy elaltassa az önök gondolkodását. A hétköznapi tudatba ez nem így kerül be, de az emberben antiszociális impulzusként hat. Bizonyos értelemben minden ember úgy jelenik meg számunkra, mint a képzeteink, mint gondolkodásunk ellensége. Meg kell védenünk a gondolkodásunkat másoktól. És ez azt jelenti, hogy ami a képzetalkotást, ami a gondolkodást illeti, erősen antiszociális lények vagyunk, és belőlünk, általánosságban véve, csak neveléssel válhat szociális lény. Ha a nevelés, az önfegyelem útján, és azoknak a szükségszerűségeknek köszönhetően, melyek közt élünk, az élet szükségletei által felhagynánk a mások elleni harccal, akkor gondolkodásunkban szociális lényekké válhatnánk. De mivel továbbra is visszavágunk, világossá kell válnia számunkra, hogy szociális lényekké válhatunk önneveléssel, de gondolkodó lényekként természetünknél fogva mindenekelőtt antiszociálisak vagyunk.
Most már láthatják, hogy anélkül, hogy belemennénk a lelkiekbe, abba a ténybe, hogy az ember gondolkodó lény, egyáltalán semmit sem lehetne mondani a szociális kérdésekről, mert a szociális kérdések az emberi élet legbensőbb mélységeiben gyökereznek. És aki nem veszi figyelembe, hogy pusztán azáltal, hogy az ember gondolkodik, antiszociális impulzusokat fejleszt ki, az képtelen megválaszolni a szociális kérdéseket.
Az alvásban a dolgok egyszerűbbek. Itt külső beavatkozás nélkül vagyunk elaltatva. És itt egy hidat lehet verni az egyik embertől a másikhoz, minden emberhez. Amikor pedig ébren vagyunk, minden előttünk lévő ember megpróbál minket elaltatni – ahogy mi is megpróbáljuk őt elaltatni – hogy ezzel építsünk hidat egymás közt. De mi ellenállunk ennek, mert különben nem tudnánk használni a gondolkodó tudatosságunkat az emberekkel való kommunikációban.
Így egyáltalán nem könnyű szociális követelményeket megfogalmazni; mert a legtöbb ember, miközben szociális követelményeket fogalmaz meg, egyáltalán nincs tudatában annak, hogy az antiszociális gondolkodás milyen mélyen gyökerezik az emberi természetben. Végül is könnyebb lenne számára beismernie, hogy nincs egyedül, a többi emberrel együtt antiszociális lény. És egy kicsit titokban minden ember, még ha el is ismeri, hogy az emberek általában, mint gondolkodó lények, antiszociálisak, önmaga számára egy pót-ítéletet mond: de engem kivéve. És még ha nem is tudatosul benne, titokban mégis egy ilyen tudat pislákol benne: – Én azért mégis kivétel vagyok, a többiek „igen”, ők a gondolkodásban antiszociális lények. Mert az ember számára különösen nehéz, hogy komolyan beismerje, hogy nem lehet embernek lenni, azzá csupán válni lehet. És ez egészen alapvető módon kapcsolódik ahhoz, amit manapság tanulnunk kell.
Ma már lehetségessé vált rámutatni arra, amivel öt-hat évvel ezelőtt nem akartunk foglalkozni – az emberi természetnek azokra a hibáira és téveszméire, amelyek az egész Földön terjednek, mert ezek a hibák és téveszmék nagymértékben kompromittálták magukat. Az emberek önámítással próbálnak kitérni a szükségszerűség elől, hogy valamivé váljanak. Nem arra próbálnak elsősorban rámutatni, hogy mivé kellene válniuk, hanem arra, hogy mik is ők. Így ma az Antant-tagoknak és az amerikaiaknak nagy része csak Antant-tagként vagy amerikaiként gondol magára. Nekik nem kell semmivé válniuk, csak arra akarnak rámutatni, hogy Közép-Európában milyen gonoszak az emberek, mennyire sötétek, és csak ők a fehérek. Az ilyen emberi illúziók széles körben elterjedtek a Földön, de idővel természetesen keményen megbosszulják magukat.
Azt a vágyat, hogy legyünk, ne pedig váljunk, az ember a szellemtudománnyal szembeni ellenségeskedésként őrzi a tudatalattijában. A szellemtudomány ugyanis nem tud mást tenni, minthogy rámutasson az embereknek, hogy állandóan valamivé kell válniuk, hogy akár ennek vagy annak köszönhetően nem lehetnek kész, befejezett lények. Az ember szörnyű tévedésbe esik önmagával kapcsolatban, amikor azt hiszi, hogy rámutathat valami abszolútumra, ami benne valamilyen tökéletességeket idéz elő. Minden, ami nem alakulásban van, nem a tökéletességet idézi elő az emberben, hanem a tökéletlenséget. És annak, amit az emberről mint gondolkodóról és az ebből fakadó antiszociális impulzusokról mondtam, van egy másik fontos oldala is.
Látják, az ember némiképp a szociális és az antiszociális között lebeg, ahhoz hasonlóan, mint ahogy az ébrenlét és az alvás között lebeg; mondhatjuk ezt is: az alvás szociális, az ébrenlét antiszociális; és ahogyan az egészséges életben szükség van az ébrenlét és az alvás váltakozására, úgy van szüksége a szociális és az antiszociális váltakozására. És ami az emberi életet illeti, ezt a leggondosabban kell megfontolni. Hiszen ennek köszönhetően az ember hajlamos lehet az egyik dologra jobban, a másikra kevésbé, ahogyan ilyen vagy olyan mértékben hajlamos az alvásra vagy az ébrenlétre. Vannak olyan emberek, akik rengeteget alszanak, és ennek következtében az alvás és az ébrenlét váltakozó állapotában inkább a mérleg egyik oldalához tartoznak. Hasonlóképpen, egy személy táplálhat inkább szociális vagy inkább antiszociális impulzusokat. Az emberi egyedek különböznek egymástól abban, hogy az egyikben több szociális, a másikban több antiszociális impulzus fejlődik ki. Ha az ember bizonyos mértékig ismeri az embereket, akkor e tulajdonságuk alapján jól meg tudja őket különböztetni. Pontosan ebbe a két osztályba tartoznak. Egyesek inkább a szociális, mások pedig az antiszociális irányba hajlanak.
Azt is mondtam: “Ennek van egy másik oldala is – az antiszociális tulajdonság ugyanis annak köszönhető, hogy bizonyos mértékig védekezünk az elalvás ellen.” És van még valami más is, ami ehhez kapcsolódik. Ez beteggé tesz bennünket. Még ha világosan nem is észlelhető – de néha nagyon is érezhető – de innen betegségek erednek; a betegség okai között szerepel az ember antiszociális lénye. Ezért könnyű megérteni, hogy a szociális lény egészségessé tesz, éltet. Ebből azt is láthatjuk, hogy milyen csodálatos módon van megteremtve az emberi természet. Az ember a szociális lényen keresztül nem képes megújulni anélkül, hogy bizonyos fokú álomba ne zuhanna.
Amikor szakít szociális lényével, gondolkodó tudata megerősödik, de antiszociális lesz. Ezzel egyidejűleg aláássa a tudatalattijában lévő gyógyító erőket a szervezetében. Így az egészséget és a betegséget az határozza meg az élet konstitúciójában, hogy az emberben milyen szociális és antiszociális impulzusok lakoznak. Aki ilyen irányban fejleszti az emberismeretet, az a betegségnek ezt vagy azt a részét az ember antiszociális lényére tudja visszavezetni. Az ember betegségei a véltnél nagyobb mértékben függnek az antiszociális lényétől. Ezek mindenekelőtt azok a betegségek, amelyek gyakran a szó teljes értelmében azok, bár mondjuk “szeszélyekben”, mindenféle önkínzásban, mások kínzásában, különcségben, végtelen mohóságban fejeződnek ki. Mindez egy egészségtelen szervi konstitúcióval függ össze, de apránként fejlődik ki az antiszociális impulzusokra való erős hajlamból.
Általánosságban szólva fel kell ismerni, hogy itt az életnek egy nagyon fontos misztériuma van. Mind a nevelő, mind az önnevelő számára rendkívül fontos, hogy az életnek ezt a misztériumát ne elméletben, hanem teljes életerővel ismerje meg, ami azt jelenti: legyen akarata, hogy kezébe vegye saját életét, komolyan elgondolkodjon az antiszociálisság leküzdésén, érzéseiben megértse, és így valóban kilépjen belőle. Sokan nemcsak szeszélyeiktől szabadulhatnának meg, hanem számos betegséget is meg tudnának gyógyítani, ha megvizsgálnák antiszociális késztetéseiket. De teljes komolysággal kell ezt végezni. Önszeretet nélkül kell ezt tenni, mert ennek óriási jelentősége van az élet számára. – És legyen ez a kezdet az emberben lévő szociális és antiszociális dolgokról a képzetalkotásával vagy gondolkodásával kapcsolatban.
Az ember azonban érző lény is, és az érzésekhez ismét valami különleges dolog kapcsolódik. Ami az érzéseket illeti, az ember nem egyszerű teremtmény, bármennyire is szeretné ezt képzelni. Az ember ember iránti érzelmeiben van valami paradoxon. Az érzésnek megvan az a sajátossága, hogy hajlamos hamis képet adni a másik emberről. Az ember tudatalattijának első hajlama egy másik emberrel való kommunikáció során, pontosan az, hogy ebből a tudatalattiból egy torz érzés bukkan fel másik emberről, és ezekkel a torz érzésekkel folyamatosan meg kell küzdenünk az életben. Az életet tanulmányozó ember nagyon könnyen észreveszi, hogy aki nem hajlamos érdeklődni az emberek iránt, az szinte mindenkit szid, legalábbis egy idő után. Ez a sajátosság sok emberre jellemző. Csak egy ideig bánnak szeretettel ezzel vagy azzal a személlyel, és amikor ez az idő letelik, az emberi természetben valami izgalomba jön, és elkezdenek káromkodni vagy kiagyalnak valamit mások ellen. Gyakran maguk az emberek sem értik, hogy mi bajuk van egymással, mert ezek a dolgok nagyrészt a tudatalattiban játszódnak le.
Ez azért történik, mert a tudatalatti hajlamos eltorzítani a másik emberről magunknak alkotott képet. Jól meg kell ismernünk a másik embert, és akkor látni fogjuk, hogy a másikról alkotott képünkben a torzulásokat ki kell törölni. Bármilyen paradoxnak is hangzik, jó életszabály – bár vannak kivételek –, hogy mindig, minden körülmények között korrigáljuk a személyről a tudatalattinkba bevésődött képet. Ez a tudatalatti ugyanis hajlamos arra, hogy az embereket tetszés és nemtetszés alapján ítélje meg. De minden szimpátián vagy antipátián alapuló ítélet hamis. Nincsenek igaz, helyes ítéletek, ha azok szimpátiára és antipátiára épülnek. De mivel a tudatalatti a szimpátiákon és antipátiákon keresztül fejeződik ki az érzésekben, hamis képet rajzol a körülöttünk lévő emberekről. Kizárt dolog, hogy a tudatalattinkban helyes kép éljen embertársainkról. Persze néha nagyon jó véleményünk van valakiről, de az szimpátián alapul; és nem is lehet másképp mindaddig, amíg az illető fel nem ismeri, hogy ő nem pusztán csak valami, hanem hogy valamivé kell válnia. Az embernek azt kell mondania magának, hogy az emberekkel való érzésbeli érintkezést illetően várakozó életet kell élnie. Nem szabad bízni az ember tudatalattiból a tudatba kopogtató első képében, hanem meg kell próbálni együtt élni az emberekkel. Aztán meglátják majd, ha emberekkel élnek együtt, hogy a valójában mindig elsőként keletkező antiszociális hangulatból, kifejlődik egy szociális hangulat.
Rendkívül fontos tehát az emberi érzések életének tanulmányozása, mivel az antiszociális. Míg a gondolati élet azért antiszociális, mert az embernek meg kell védenie magát az elalvás ellen, addig az érzések élete azért antiszociális, mert azáltal, hogy az ember a másokkal való kapcsolatait szimpátiákra és antipátiákra alapozza, az érzések hamis áramlataival oltja be a társadalmat. Ami az emberből szimpátián és antipátián keresztül árad ki, az az emberi társadalmat azonnal antiszociális élet-áramlatokkal itatja át. Bár paradoxonnak hangozhat, de elmondható, hogy szociális társadalom csak abban az esetben lenne ténylegesen lehetséges, ha az emberek nem élnének szimpátiában és antipátiában. De akkor nem lennének emberek. Ebből pedig az következik, hogy az ember egyszerre szociális és antiszociális lény, hogy az úgynevezett “szociális kérdések” megoldásához az emberi lény intim mélységeibe kell hatolni. Ha valaki nem lép be ezekbe, akkor remény sincs arra, hogy valaha is megoldja ezeket a problémákat.
Ami az embertől emberhez siető akaratot illeti, ez különösen meghökkentő, sőt paradox helyzet, amikor az ember összetett lényéről van szó. Tudják, hogy az akarattal kapcsolatban, az emberek között nemcsak a szimpátiák és antipátiák játszanak szerepet – szerepet játszanak, hiszen érző lények vagyunk –, hanem itt különleges szerepet játszik a hajlam és az idegenkedés, az utálat, melyek cselekedetekbe mennek át, más szavakkal: a hatást gyakorló szimpátiák és antipátiák, megnyilvánulásukban, megnyilatkozásukban. Az ember aszerint viszonyul más emberekhez, hogy milyen különleges szimpátiát érez irántuk, milyen különleges fokú szeretetet táplál irántuk. Itt a tudatalatti inspiráció figyelemre méltó szerepet játszik. Mert mindazt, ami az emberek minden akarati kapcsolatában kiárad, annak az impulzusnak a fényében kell vizsgálnunk, amely ennek az akarati kapcsolatnak az alapját képezi, a közöttük többé-kevésbé meglévő szeretet fényében. Ebből az emberek között keletkező szeretetből erednek az akarati impulzusok, amelyek így jutnak el az egyik személytől a másikhoz.
A szeretet tekintetében az ember különösen szélsőséges tévedésekbe esik, és még nagyobb korrekciókat kell végrehajtania, mint a szimpátia és az antipátia érzései tekintetében. Mert bármilyen meglepően hangzik is a modern tudat számára, még mindig igaz, hogy a szeretet, amelyet az ember a többi ember felé mutat, ha nincs átszellemiesítve – a hétköznapi életben a szeretet csak kis mértékben van átszellemiesítve, és itt most nem a nemi szeretetről vagy a nemi alapon ébredő szeretetről beszélek, hanem általában az ember és ember közötti szeretetről – ez a szeretet, ha nincs átszellemiesítve, valójában nem is szeretet, hanem egy olyan kép, amit az ember magának alkot róla, és ez a legtöbbször nem más, mint egy szörnyű illúzió. Mert az a szeretet, amelyről az ember úgy gondolja, hogy más ember irányában fejleszti, jórészt az önmaga iránti szeretet.
Az ember azt hiszi, hogy szeret másokat, de valójában csak önmagát szereti. Itt az antiszociális lét forrását látjuk, amely egyben szörnyű önbecsapás forrása is lehet. Az ember azt gondolhatja, hogy túláradó szeretetre emelkedett az emberek iránt, de valójában azt szereti, hogy a lelkében kötődik hozzájuk. Amit itt csodálatként érez az ember a lelkében, az a más emberekkel való kapcsolatból fakad, abból, hogy például beszélhet nekik a szeretetéről; valójában ez az, amit az ember szeret.
Az ember valójában önmagát szereti, amikor a másokkal való érintkezésben ez az önszeretet lobban fel benne.
Ez az élet fontos titka. Végtelenül fontos. Mert ebben a tévedésben, ami azzal a szeretettel kapcsolatos, amiről azt gondolják, hogy szeretet, de valójában csak önszeretet, egoizmus, álcázott egoizmus – és a legtöbbször mindaz, amit emberek közötti szeretetnek neveznek, nem más, mint álcázott egoizmus –, ebben a téveszmében rejlik az elképzelhetetlenül nagy és széles körben elterjedt antiszociális impulzusoknak a forrása. A szeretetnek álcázott önszeretet révén az ember rendkívül antiszociális lénnyé válik. Az ember éppen azért válik antiszociálissá, mert önmagába temetkezik. És ő többnyire akkor temetkezik önmagába, amikor nem tud vagy nem akar tudni erről az önmagába temetkezésről.
Látják, annak, aki ma az emberiséghez beszél a szociális követelményekről, különösen jól kell értenie az ilyen lelkiállapotokat. Csak fel kell tenni a kérdést: hogyan juthatnak el az emberek az együttélésük bármilyen szociális struktúrájához, ha nem hajlandók felismerni, hogy az úgynevezett “felebaráti szeretetükben” mennyi önszeretet gyökerezik? A szeretet tehát mérhetetlenül erős ösztönzést jelenthet egy antiszociális élethez. Azt mondhatjuk: az ember, úgy, ahogy van, amikor nem dolgozik önmagán, amikor az önmaga megfékezése révén nem ragadja meg önmagát, akkor szerető lényként minden körülmények között antiszociális lény. A szeretet akkor, amikor az emberi természetet anélkül ragadja meg, hogy az ember önnevelést folytatna, kezdettől fogva antiszociális, mivel az kizáró. És ez egyáltalán nem kritika. Sok életszükséglet összefügg azzal, hogy az ember kizáró módon éli meg a szeretetet. Magától értetődik, hogy egy apa jobban szereti a fiát, mint a többi gyermeket; de ez antiszociális. Ezzel egyáltalán nem tagadjuk, hogy az életben az antiszociálisságot maga az élet hozza létre. És azt mondani, hogy az ember szociális lény – ahogyan ez manapság divatossá vált -, nincs értelme, mert az ember éppannyira szociális, mint amennyire antiszociális. Az élet maga teszi az embert antiszociális lénnyé. Képzeljük el tehát, hogy a Földön paradicsomi állapot jönne létre, amely teljesen lehetetlen, de amire szenvedélyesen törekszenek, mert az emberek sokkal jobban szeretik az irreálist, mint a valóságost, képzeljük el, hogy egy ilyen paradicsomi állapot megvalósulna, vagy mellesleg akár az a Paradicsomon túli állapot, amelyet Lenin, Trockij, Kurt Eisner és mások szeretnének a Földön. Nagyon gyorsan emberek megszámlálhatatlanul nagy száma lázadna fel ellene, mert ilyen állapotban az ember nem maradhatna emberi lény, mert ilyen állapotban csak a szociális szükségletek lennének kielégítve, és ez rögtön antiszociális szükségleteket gerjesztene. Ez olyan elkerülhetetlen, mint ahogy az inga egyik irányba történő kilengése is elkerülhetetlen. Abban a pillanatban, hogy megvalósul a paradicsomi állapotot, beindulnak az antiszociális szükségletek. Ha megvalósul az, amit Lenin, Trockij, Kurt Eisner akar, és amit ők paradicsomi államként képzelnek el, akkor a lehető legrövidebb időn belül, az antiszociális szükségleteknek köszönhetően, a saját ellentétévé fog válni. Mert ilyen maga az élet, amely apályok és dagályok váltakozásában folyik. És ha valaki ezt nem akarja megérteni, akkor egyáltalán nem ért semmit a világból. Gyakran hallani: “A szociális élet eszménye a demokrácia.” De ha ezt a demokráciát bármilyen módon is meg akarjuk valósítani, a végső fázisban elkerülhetetlenül az ellenkezőjéhez fog vezetni. A demokrácia elkerülhetetlenül oda vezet, amikor a demokraták összejönnek – hogy egyesek állandóan uralkodni akarnak mások felett, egyesek állandóan jogot akarnak szerezni arra, hogy rendelkezzenek mások felett. Ez magától értetődő. A demokrácia a saját megsemmisítésére törekszik. Ha valahol demokráciát akarsz létrehozni, gondolatokban a legszebb módon festheted le. A valóságban azonban a demokrácia pontosan a demokrácia ellenkezőjéhez vezet, mint ahogy az inga az egyik oldalra lendül, majd a másikra. Az életben másként nem lehet. A demokratákban egy idő után mindig kihal a saját demokratikus természetük. Ezek olyan dolgok, amelyek rendkívül szükségesek az élet megértéséhez. Egy másik sajátosság, hogy az ember leglényegesebb tulajdonságai az Atlantisz utáni ötödik korban antiszociálisak. Ebben a korban ugyanis egy gondolkodásra épülő tudatnak kell kialakulnia.
Ezért ez a korszak fogja a legerősebben fogja kifordítani az antiszociális impulzusokat az emberi természeten keresztül. Ezek miatt az antiszociális impulzusok miatt az emberek többé-kevésbé elviselhetetlen állapotokat fognak okozni, és ezzel együtt mindig a szocializmusért való kiáltásokban fog érvényesülni az antiszociálisra való reakció. Meg kell érteni, hogy az árapályok folyamatosan váltakoznak. Mert képzeljük el, ha valóban szocializálnánk a társadalmat, akkor előbb-utóbb eljönne egy olyan állapot, amelyben az egymással kommunikáló emberek időnként elaludnának. Az emberek közötti kommunikáció altatószerré válna. Ezt most nehéz elképzelniük, mert nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen úgynevezett szocialista köztársaság. Egy ilyen szocialista köztársaság valójában egy hatalmas hálószoba-állam lenne annak az emberi képességnek a számára, ami képzeteket hoz létre. Meg kell érteni, hogy van egy vágyakozás valami ilyesmi után. Sok emberben megvan a vágy a megszakítás nélküli alvásra. De meg kell érteni azt is, hogy milyenek az élet belső szükségletei, és nem elégedhet meg pusztán azzal, hogy valakinek megfeleljen, ami valakinek tetszik; mert az ember általában azt akarja birtokolni, amije nincs. Amije az embernek megvan, azt többnyire nem értékeli.
Ezekből a közlésekből láthatják, hogy amikor szociális kérdésekről beszélünk, mindenekelőtt az ember lényébe kell mélyen behatolnunk, és az embernek ezt a lényét olyan mértékben kell megismernünk, hogy megtudjuk, hogyan valósulnak meg az emberben a szociális és antiszociális szükségletek. Az életben a szociális és antiszociális szükségletek gyakran olyan szövevényesek, amit nem lehet kibogozni. Ezért is olyan nehéz szociális kérdésekről beszélni. A szociális kérdéseket aligha lehet megvitatni anélkül, hogy hajlandóságunk lenne valóban belemerülni az ember benső természetébe, például hogy belemerüljünk abba, hogy a burzsoázia milyen módon hordoz antiszociális impulzusokat. A burzsoá élet antiszociális impulzusokat fejleszt ki pusztán azáltal, hogy lényegében az élet azon területeinek fejlesztésére korlátozódik, amelyek tetszenek, amelyekben nyugodtan tartózkodhat. Ha megvizsgáljuk a burzsoázia e sajátos törekvéseit, akkor kiderül, hogy ezek arra redukálódnak, hogy korunk sajátosságainak megfelelően gazdasági alapon létrehozhatnak egy olyan életszigetet, amelyen a modernitás minden összefüggését tekintve aludni lehet, kivéve a burzsoázia által a szubjektív szimpátiák és antipátiák szerint kialakított sajátos életszokásokat. És a burzsoá ennek köszönhetően sokat aludhat. De ő nem arra az álomra törekszik, amelyre a proletár, akit az tart ébren, hogy tudatát gazdasági alapon nem altatják el; ezért ő nem vágyik a szociális rend álmára. Ez egy nagyon jelentős pszichológiai Apercu [*Apercu (francia) – spirituálisan értelmes megjegyzés ]. A birtoklás elaltat; az életben való küzdelem szükségessége felébreszt. A tulajdon miatti alvás elősegíti az antiszociális impulzusokat, mivel az ember nem vágyódik szociális alvásra. Az állandó megélhetési kényszer a szociális interakciókban szenvedélyes alvás utáni vágyat alakít ki.
Ezeket a dolgokat figyelembe kell venni, különben egyáltalán nem értjük meg a modernitást. Most már elmondhatjuk: bármi is legyen, az Atlantisz utáni ötödik korszakunk szocializációra törekszik abban a formában, amelyet nemrégiben leírtam önöknek. Mert azok a dolgok, amelyekről beszélek, el fognak jönni: vagy az emberi értelem által, ha az emberek megtanulják ezeket, vagy ha nem, akkor kataklizmák, forradalmak által. Az ember a szociális hármas tagozódásra törekszik az Atlantisz utáni ötödik korban, és ennek a szociális hármas tagozódásnak el kell jönnie. Korunk egy meghatározott szocializációra törekszik.
De ez a szocializáció nem lehetséges – ez most már világos az önök számára, köszönhetően a sok megfontolásnak, amit itt tettünk -, hacsak nem társul hozzá valami más is. A szocializáció csak a társadalom külső struktúrájára vonatkozhat. És a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban ez valójában csak a gondolkodó tudat, az antiszociális emberi ösztönök megfékezésében állhat. A szociális struktúrán keresztül valamilyen módon megfékezhetők az antiszociális ösztönök, amik a képzetalkotáson keresztül hatnak. Ez utóbbinak kell egy ellensúly, valahogy egyensúlyba kell hozni. De ez csak akkor lehet egyensúlyban, ha a gondolatok rabszolgasorba taszítása, az egyiknek a másik gondolatai feletti uralma, amely a korábbi korszakokból származik – amikor ez még jogos volt volt -, a növekvő szocializáció révén el lesz távolítva a világból. A szellemi élet szabadságának tehát a jövőben a gazdasági kapcsolatok szervezésével egyenrangúan kell megvalósulnia.
Csak a szellemi élet szabadsága képes azt megtenni, hogy valóban úgy viszonyuljunk egymáshoz, hogy a másikat személyként, egy konkrét személyként lássuk, aki előttünk áll, és ne úgy, mint egy személyt általában. Woodrow Wilson programja az emberről általában szól. De ilyen általános személy, ilyen az absztrakt személy nem létezik sehol. Ami létezik, az mindig csak az egyén, az individuális ember. Felé kell, hogy érdeklődéssel forduljunk, és az érdeklődésünk ne pusztán gondolati legyen, hanem megint csak az egész ember iránt érdeklődjünk. Kizárjuk azt, amit az emberek közötti kapcsolatokban fejlesztenünk kell, amikor wilsonizálunk, amikor egy absztrakt képet alkotunk az emberről. A lényeg az, hogy a szocializációnak a jövőben a gondolkodás abszolút szabadságával kell összekapcsolódnia; a szocializáció értelmetlen a gondolkodás szabadsága nélkül. A szocializációnak tehát a gondolat mindenfajta rabszolgasorba taszításának felszámolásával kell összekapcsolódnia, bárki is művelje ezt, akár az angol nyelvű országok egyes társadalmai, amelyeket már jellemeztem önöknek, akár a római katolicizmus. Mindkettő megéri a pénzét, és rendkívül fontos, hogy az emberek figyelembe vegyék a belső rokonságot. Rendkívül fontos, hogy ma már ne legyen kétértelműség az ilyen dolgokkal kapcsolatban. Egy mai jezsuitának is elmondhatnád, amit az angol nyelvű országokban működő titkos társaságok sajátosságairól mondtam neked. Nagyon örülne neki, mert annak megerősítését kapná, amiért harcol. De ha a szellemtudomány talaján akarnak állni, akkor világossá kell válni, hogy e titkos társaságok elutasítását nem szabad összekeverni a jezsuiták elutasításával. Egyszerűen elképesztő, hogy manapság milyen kevés képesség van az ilyen dolgok megkülönböztetésére.
Nemrégiben egy nyilvános előadáson rámutattam, hogy manapság a lényeg gyakran nem az, amit mondanak, hanem hogy milyen szellemmel van átitatva az, amit mondanak, Példaként említettem, hogy ugyanazt a gondolatot Woodrow Wilson és Hermann Grimm is kifejezte. Azért mondom ezt, mert most elég gyakran lehet azzal találkozni, hogy a másik oldalon, az angol-amerikai titkos társaságoknál ugyanaz jelenik meg – de ez csak első látásra van így – mint ezen az oldalon. Amit azonban például a Stimmen der Zeit decemberi számában látnak, az a tényeket látni tudó ember számára karikírozott, komikus benyomást kelt. Mert magától értetődik, hogy amiért az angol-amerikai titkos társaságok harcolnak, az ugyanaz, mint amiért a jezsuitizmus. És ennek során egyesek szembeszállnak másokkal, mások harcolnak mások ellen, erő az erő ellen, egyesek nem bírnak elviselni másokat. Sem az egyiknek, sem a másiknak nincs a legcsekélyebb, tényleges, tényszerű érdeke, hanem csak pártpolitikai, rend-érdeke. Ma már teljesen le kell szoktatnunk magunkat arról, hogy csak a tartalmat nézzük, és hogy ne fordítsunk figyelmet arra, hogy milyen nézőpontból hatol valami a világba. Egy bizonyos, egy korszakra érvényes nézőpontból valami jótékony, egészségjavító dolog kerülhet a világba; de ha más erők hozzák színre, akkor vagy valami egészen nevetséges, vagy akár káros is lehet. Ezt ma egészen különleges módon kell szem előtt tartanunk. Mert egyre gyakrabban lesz ez így: két ember ugyanazt mondja, de az alap kettejüknél teljesen különböző. Minden megpróbáltatás, amit az élet hozott nekünk az elmúlt három-négy évben, megmutatja, hogy mennyire fontos odafigyelni ezekre a dolgokra, mennyire szükséges, hogy eligazodjunk ezekben.
De még ha számolsz is ezekkel a dolgokkal, akkor is van még sok minden, amit még nem látsz. Ma például az emberek gyakran kérdezik: “Hogyan kellene ezt vagy azt elrendezni, hogyan kellene ezt vagy azt csinálni, hogy jól sikerüljön?”. Igen, mindegy, hogyan rendezzük be, mindegy, mit teszünk – ha nem úgy vesszük az embereket, amilyenek ők a mi korunk értelmében, akkor építhetjük a legjobb vagy a legrosszabb berendezkedéseket, lehetnek egyformán egészségesek vagy egészségtelenek, mert minden attól függ, hogyan vesszük az embert. Ma arról van szó, hogy az ember valóban megértse: válnia kell valamilyenné, semmiben sem lehet kész lény, nem lehet olyan, mint amilyen ő most, folyamatosan valamilyenné válnia kell. És eközben még meg kell értenie, hogy valóban a valóságot nézze. De az ember egyáltalán nem hajlik erre, egyáltalán nem; ezt különböző szempontokból hangsúlyoztam. Mindenben, de különösen korunk kapcsolataiban az emberek nagyon hajlamosak arra, hogy ne kerüljenek kapcsolatba a valósággal, hanem csak azt fogadják el, ami tetszik nekik. Olyan ítéletet alkotni, ami megfelel a dolgok lényegének, nem annyira könnyű, mint azok az ítéletek, amelyek egyenesen megfogalmazhatók. Amikor a szociális vagy emberi vagy politikai életről van szó, nehezebb megfogalmazni a dolog természetére válaszoló ítéleteket, hiszen szinte mindig igaz az ellenkezője, ráadásul egyforma mértékben, úgy az egyik, mind a fordított állítás. Csak ha az ember megpróbál egyáltalán nem ítéleteket alkotni az ilyen jellegű viszonyokról, hanem képeket teremt magának, azaz felemelkedik a imaginatív élethez, akkor válik lehetővé, hogy megközelítőleg a helyes úton haladjon.
Manapság rendkívül fontos, hogy képeket próbáljunk alkotni, és ne elvont, lezárt értékítéleteket. Kép lehet az is, ami vonzódik a szocializációhoz. Továbbá, amit tudni kell: nincs szocializáció az ember szellemtudományi ismeretei nélkül. Tehát egyrészt a gondolkodás szabadsága, másrészt a szellemtudomány.
Arra, hogy mi van emögött, már rámutattam egy külön előadásban, egy nyilvános bázeli előadásban [*Bázeli előadás 1918. november 8-án “Az erkölcsi, szociális és vallási élet a világ érzékfeletti ismereteinek fényében” (Nem jelent meg)]. Azt mondtam, hogy egyes materialista gondolkodók, akik az egész fejlődést az állatvilág alapján akarják megérteni, azt mondják: hiszen az állatokban a szociális ösztönök csíráit látjuk, amelyek az emberben erkölcsössé fejlődnek. De éppen az, ami az állatokban szociális ösztön, az emberig felemelkedve antiszociálissá válik. Ami az állatokban szociális, az az emberben erősen antiszociális lesz! Az emberek általában nem akarnak különböző vonalak mentén haladni, hogy kialakítsák a dolgokról a valós képet, hanem minél hamarabb ítéletet akarnak alkotni. Az emberek csak akkor lépnek be megfelelően egymás közötti kapcsolatokba, ha abbahagyják, hogy az embert kizárólag állati természete szerint tekintsenek, mert éppen itt a legantiszociálisabb az ember, ha majd szellemi lénynek tekintik, minden embert szellemi lénynek. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az egész világot a szellemi alapjához viszonyítva értjük meg.
Három dolog elválaszthatatlanul összekapcsolódik: a szocializmus, a gondolatszabadság és a szellemtudomány. Ezek összefüggnek egymással. Egyikük fejlődése a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban lehetetlen a többi fejlődése nélkül.
Különösen szükséges, hogy az emberek megszokják, hogy arra, ami az emberben antiszociális lényként gyökerezik, ne tekintsenek gondolkodás nélkül. Akár azt is mondhatnánk, ha ez még triviálisan is hangzik: nagyon hamar, a kor jóvoltából, az emberek eljutnak arra a pontra, amikor már nem akarnak annyira szívesen magukkal foglalkozni. A mai korra különösen jellemző, hogy az emberek szívesen foglalkoznak önmagukkal. És itt is meg kell állapítanod: az ember különösen hajlamos arra, hogy saját gondolkodása, érzése, akarata legyen; és ha például egyszer kapott gondolkodást, többé nem akar megválni tőle.
Látják, aki igazán tud gondolkodni, az tud valami olyat, amiről nem lehet azt mondani, hogy semmiség: mindenről, amiről helyesen gondolkodik, egykor tévesen gondolkodott. Az ember igazából csak arról tud helyesen, amiről megtapasztalta, hogyan hatott a lelkében, amikor tévesen gondolkozott róla. De az emberek nagyon vonakodnak a belső fejlődés ilyen állapotaiba belemenni. Ezért van az, hogy az emberek ma olyan kevéssé értik meg egymást.
Egy példát szeretnék elmondani. A proletár világnézet, amelyről már gyakran beszéltem Önöknek, azt állítja, hogy az emberi gondolatok összessége az ideológiai felépítményhez tartozik, és a gazdasági viszonyoktól függ, így az emberek a gazdasági viszonyaik alapján alakítják ki politikai gondolataikat. Bárki, aki meg akarja érteni ezeket a gondolatokat, rájöhet, hogy a szó tágabb értelmében igazak, különösen a XVI. században kezdődő korszakra szinte teljes mértékben igazak. Mert amit az emberek a XVI. században gondolnak, az szinte teljes egészében a gazdasági viszonyok eredménye. A szó abszolút értelmében nem mondható igaznak, de relatív értelemben szinte teljes mértékben igaz. Egy olyan fejbe azonban, mint amilyen egy politikai gazdaságtan professzoráé, ez nem akar bemenni. Nem messze innen egy Michels nevű politikai közgazdász[*Robert Michels (1876 – 1936), politikai közgazdász, szociológus] előadásokat tart az egyetemen. Azt állítja, hogy ez nem igaz, mert bizonyítható, hogy nem a gazdasági viszonyok határozzák meg a politikai gondolkodást, hanem a politikai gondolkodás segítségével a gazdasági viszonyok jelentősen megváltoztathatók. És akkor ez a professzor Michels rámutat Napóleon kontinentális blokádjára, amelynek köszönhetően bizonyos iparágak Olaszországban vagy Angliában megszűntek, és újak kezdtek fejlődni. Tehát, szerinte ez egy egyértelmű eset, amikor a politikai elképzelések – a kontinentális blokád – meghatározzák a gazdasági viszonyokat. És más ilyen jellegű példákat is hoz.
Tudom, hogy amikor emberek százai elolvassák Michels professzor könyvét, meggyőzőnek találják, amit mond, hiszen a könyvben szigorú logika van. És mégis mindez nevetségesen hamis. És ez azért nevetségesen hamis, mert a Michels által említett példákat ugyanúgy értelmezik, mint a kontinentális blokádot. Kétségtelen, hogy a kontinentális blokád bizonyos változásokat okozott az olasz iparban, de ezek a változások az iparban nem idéztek elő semmilyen változást a vállalkozók és a munkavállalók közötti gazdasági kapcsolatokban. Éppen ez a jellemző. Minden kiszóródik a szitából is meg a feneketlen hordóból is. Michels közgazdasági elmélete pontosan ilyen – mint egy feneketlen hordó. Minden, amit idéz, szétesik, mivel a proletár világkép egyáltalán nem állítja, hogy nem olyan eszméknek köszönhető, mint például a kontinentális blokád, hogy Firenzében, és nem Angliában, a selyemipar kialakult, ami korábban nem volt. Ezen túl a proletár világnézet azt mondja, hogy bár a kontinentális blokádnak köszönhetően számos helyen fejlődött az ipar, ez egyáltalán nem tükröződött a vállalkozók és a munkások közötti gazdasági kapcsolatokban, és ez a döntő. Így az ilyen dolgok kiesnek a gazdasági fejlődés fő irányából, és a kontinentális blokád és annak következményei semmit sem bizonyítanak abból, amit Michels professzor bizonyítani akar. Most megkérdezhetik: – Miért ragaszkodik egy olyan ember, mint Michels professzor, az elméletéhez, szemben a proletár gondolkodással? – Egyszerűen azért, mert szerelmes a gondolkodásába, és azért is, mert teljesen képtelen behatolni a proletár gondolkodásba. Alszik. Rejtett álomban alszik. Abban a pillanatban, amikor a proletár gondolatokat kellene átgondolnia, elalszik. Csak akkor képes ébren tartani magát, ha azokat a gondolatokat fejleszti, amikbe szerelmes.
Így kell a lelki dolgokhoz közelíteni. A mi korszakunk olyan, hogy a lelki dolgokat a legnagyobb komolysággal kell kezelni, különben nem értjük meg, hogy mi szükséges korunkban; különben nem jutunk egészséges ítéletekre ezekből a nehéz, tragikus viszonyokból. Csak az egészséges ítéletek vezethetnek ki bennünket korunk nagy nyomorúságaiból. Sem kicsiben, sem nagyban nincs ok a pesszimizmusra; de sok ok van arra, hogy megváltoztassuk az ítéleteket; több mint elég ok arra, hogy minden egyes esetre vonatkozóan megváltoztassuk az ítéleteket.
Végül is mondhatjuk: nagyon-nagyon figyelemre méltó, hogy az emberek ma úgy hozzák meg ítéleteiket, mintha szó szerint álmodnának, és a következő pillanatban már el is felejtik az előzőt, bármilyen rövid is idő is telt el közöttük.
Ma különösen gyakran tapasztaljuk, hogy az emberek elfelejtik korábbi ítéleteik természetét, elfelejtik, hogyan szónokoltak szerte a világban a jogról, a szükségszerűségről, az igazságtalanság elleni küzdelem jogáról. Gyakran fogjuk látni, hogy egyesek, akik a jogról beszélnek, egy idő után elfelejtik ezeket a dolgokat, és nem veszik észre, hogy azok közül, akik a jogról beszélnek, sokak számára az egész egy egyszerű hatalmi kérdésre vezethető vissza. Ezt nem kell nekik felróni, de világosan meg kell érteni, hogy amikor jogról beszélnek, nincs jogunk tévedni abban, hogy az ilyen nagyszájú embereknél minden a hatalom átvételére megy ki. Ahogy mondtam, ezt nem lehet nekik felróni, de semmi jó nincs abban, ha viszonylag rövid idő leforgása alatt ennyit beszélnek a jogról, a jogról, a jogról. Itt nincs min meglepődni. De azoknak, akik a jogról kiabáltak, aki ebben az egészben részt vesz, azoknak meg kellett volna döbbenniük, hogy milyen elképesztően megváltoztak a dolgok! Legalábbis akkor talán rájöttek volna, hogy az ember mennyire hajlamos arra, hogy a valóság helyett illúziókra alapozza az ítéletét.
Rudolf Steiner: Korunk társadalmi alapkövetelménye a megváltozott időkben, IV. ELŐADÁS
Fordította oroszból Rákos Éva