Az ember spirituális-szociális lénnyé válik

Az emberek gyakran nehezen találják magukat a világesemények menetében, különösen akkor, ha ezeket a világeseményeket egy magasabb perspektívából szemléljük. Az ember kevés hajlamot mutat arra, hogy elfogulatlanul közelítsen az igazságokhoz, amelyek gyakran csak hosszú távon képesek megoldani az életkonfliktusokat. Az ember szeretné – bár ezt soha nem vallja be –, de leginkább azt szeretné, ha a világerők vezetnék. Az embernek különösen nehéz elfogulatlanul önmagára találni, amikor egy olyan katasztrofális időszakban kell megtestesülnie, mint amilyen például a miénk. Aztán szívesen felteszi a kérdést: „Miért engedték meg az istenek, hogy mindez megtörténjen?” – de az élet szükségszerűségeiről nem akar kérdezni. Bizonyos értelemben vágyik arra, hogy a dolgokra minél inkább „kényelemmel” nézzen. De egy olyan korban, mint a miénk, az embernek a legkülönfélébb dolgokba kell belemennie, melyeket pontosan a káoszból készítenek elő. A káosz szükséges a fejlődés egyetemes menetéhez. És az embernek gyakran éppúgy szüksége van arra, hogy kaotikus körülmények között legyen, mint arra, hogy harmonikus körülmények között. A mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkat különösen jellemzi az, hogy sok lehetőséget ad az embereknek a káosz megtapasztalására. Ez összefüggésben van ennek a korszaknak az össz-sajátosságával, egész lényegével. Végül is olyan korszakban élünk, amelyben az embereknek olyan fejlődési impulzusokon kell keresztülmenniük, amelyek saját magukra épülnek, amelyek individuális tudattal hatják át őket. A tudati lélek korában élünk.

Mindazok után, amiket most megtárgyaltunk, amikről különböző tényeket gyűjtöttünk össze, amelyek éppen korunkat teszik érthetővé, most meg kell kérdeznünk magunktól: melyek épp a mi korunknak és a tudati lélek fejlődésének legmélyebb sajátosságai? E korszak legmélyebb sajátosságai abban rejlenek, hogy az embernek a legalaposabb, legintenzívebb módon kell megismernie az emberiség társadalmi életének harmonizációjával szemben álló erőket. Ezért korunkban szükség van arra, hogy az emberrel szemben ellenséges erők, az ahrimáni és a luciferi erők tudatos megismerését fokozatosan kiterjesszük. Ha az ember nem ment volna keresztül azokon a fejlődési impulzusokon, amelyekben a luciferi és az ahrimáni erők működnek, nem juthatott volna el tudata teljes használatához és tudati lelkének kifejlesztéséhez sem. De a tudati léleknek az emberi természetbe való betagolódásában egy rendkívül antiszociális szükségletet ismerünk fel. Korszakunk sajátossága tehát az, hogy a társadalmi eszmék reakcióként jelennek meg az emberi természet belső lényéből előbújni akaró dolgokra, reakcióként az emberi individuális tudat fejlődésére. Azt mondanám, hogy azért beszélnek napjainkban olyan sokat a szocializmusról, mivel az ember belső lénye éppen a mostani időben áll ellen ennek a szocializmusnak a legjobban. Azért kell megnéznünk mindent a kozmoszban, a világegyetemben, ami bizonyos kapcsolatban áll az emberrel, hogy felismerjük, milyen kapcsolat van az emberi lélek mélyéről manapság felbukkanó antiszociális impulzusok és a társadalmi harmonizációért való kiáltások között, amik reakcióként jelennek meg arra, ami az emberi lélek mélyéből fakad. Azt kell tisztázni, hogy az ember az életében az ellentétes erők közötti egyensúlyállapotot képviseli. Bármilyen elképzelés, amely a dualitásból, mondjuk a rossz és a jó alapelvéből indul ki, nem képes az életet a megértés fényével átvilágítani. Az életet a hármasság alapelvéből lehet megvilágítani, ahol az egyik az egyensúlyi állapot, a másik két pólus pedig folyamatosan bolygatja ezt az egyensúlyi állapotot. Ezért a szoborcsoport, amely ennek az épületnek a középpontját kell, hogy képezze, az Emberiség képviselője, Ahrimán és Lucifer alkotta hármasságot ábrázolja.

Ez annak az egyensúlyi állapotnak a tudata, amelyre az ember törekszik, és amelyet állandóan az a veszély fenyeget, hogy az egyik vagy a másik oldalra kibillen, ennek a tudatnak kell az Atlantisz utáni ötödik korszak világnézetének lényegévé válnia. Amikor az ember áthalad a tudati lélek kifejlesztésén, akkor a Szellemént kell kifejlesztenie. A tudati lélek fejlődésének korszaka még hosszú ideig fog tartani. De a valóságban nem úgy történik, mint egy szép sémában, hogy egyik dolog követi a másikat, a valóságban az egyik benne van a másikban. És miközben önök egyre jobban és jobban fejlesztik a tudati lélek erőit, mögötte már ott áll, mondhatnám, őrségben a Szellemén, amelynek aztán az Atlantisz utáni hatodik korszakban ugyanolyan erővel kell megjelennie, mint ahogy az ötödik korszakban a tudati lélek megjelenik. És ugyanolyan erővel, amellyel a tudati lélek antiszociálisan cselekszik, a Szellemén szociálisan cselekszik. Tehát azt mondhatjuk: lelkének belső impulzusaiból az ember egy adott korszakban az antiszociálist fejleszti; de mögötte egy szellemi-szociális növekszik. És ez a szellemi-szociális, ami a háttérben áll, jelentős módon fog megnyilvánulni, amikor az Atlantisz utáni hatodik korszakban a Szellemén fénye felgyullad. Ezért nem meglepő, hogy ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban minden lehetséges módon összezavarodik, hiperradikális formában lép elő az, ami csak a miénket követő Atlantisz utáni hatodik korszakban tud rendezett módon élni az emberiségben. És az, ami az Atlantisz utáni hatodik korszakban jön, az már az Atlantisz utáni ötödik korszakban sem ad nyugalmat az embernek, és itt minden azon fog múlni, hogy mennyire fog kifejlődni mindannak a megértése, amin az ötödik korszakban keresztül kell mennünk. Az antiszociális szükségletek óriási szerepet fognak játszani, és csak akkor lehet őket mérsékelni, a valós szociális életbe beágyazni, ha az emberek, ahogyan nemrég ismét elmondtam, igénybe veszik azt a segítséget, ami társadalomtudományként az egyetemes szellemtudományból ered.

Ilyen a háttér, mivel a jelen és a jövő számos törekvése mögött szociális igény áll. De újra és újra meg kell ismételnünk, különböző nézőpontokból, hogy a szükséges társadalmi rend nem lehet életképes anélkül, hogy ne lépne kapcsolatba két másik dologgal. Az Atlantisz utáni hatodik korszakban ez a kapcsolat többé-kevésbé magától jön létre. Az ötödik korszakban azonban a társadalmi életet a szellemtudomány segítségével kell szabályozni. És minden más kísérlet a társadalmi élet szabályozására a szellemtudomány szféráin kívül csak káoszhoz és hiperradikalizmushoz vezet, ami boldogtalanná teszi az embereket. Az Atlantisz utáni ötödik korszak társadalmi életrendjét illetően a szellemtudomány döntő szerepet játszik. Hiszen gondoljanak csak bele – erre tegnap és most is rámutattam egy nyilvános bázeli előadáson –, hogy az ember bizonyos értelemben folyamatosan legyőzi az állatvilágot uraló természetet. Ő az állati természet legyőzője, és állati természetet hordoz magában.

Az egyszerű darwinisták azt állítják, hogy az emberi erkölcs csupán azoknak a szociális szükségleteknek a kifejlődése, amelyekkel az állatok is rendelkeznek. De az állatok szociális szükségletei veleszületettek, és mivel ezek az állatok szociális szükségletei, az emberben éppen hogy antiszociálisak lesznek, és az ember csak akkor ébred rá a szociális életre, amikor kinövi magában azt, ami állatiként antiszociálisan fejlődik ki benne. Ez az igazság. Ha tehát az embert sematikusan így képzeljük el (lerajzolja), akkor azt mondhatjuk: az ember legyőzi az állatiasságot, fejlődésében meghaladja az állatot. Ami az állatban szociális, az az embernél antiszociális. Az ember azonban a szellembe növekszik, és a szellemben képes ismét meghódítani a szociálist. Az ember magasabb szinten hódítja meg a szociálist, mint amelyen a tudati lélek korában áll, ahol az állatiasságból nő ki; a káoszon keresztül egy köztes állapotban nyilatkozik ez meg, amelyben most van az ember.

A teljességhez azonban két másik elemre is szükség van. Ha a szocializmus elemi késztetésként, követelményként lép fel az emberiség közegében, akkor ez a szocializmus csak szerencsétlenséghez vezethet. A szocializmus csak akkor vezethet jóra, ha egyesül két másik dologgal, melyeknek az emberiségben a mi Atlantisz utáni korszakunk végéig, a hatodik korszak eljöveteléig fejlődniük kell; ha egyesül a gondolkodás szabadságával és a világ érzéki természete mögött álló szellemi természetbe való behatolással. A szocializmus szellemtudomány és gondolatszabadság nélkül értelmetlenség. Ez objektív igazság. A gondolat szabadságára az ember felébredhet, éppen a mi korunkban, a tudati lélek korában érhet meg. De miért kell hogy szabad gondolkodásra ébredjen?

Látják, ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban az ember a fejlődése során bizonyos értelemben döntő ponthoz érkezett. Az ötödik korszak előtt még képes volt magával vinni a születés utáni életbe bizonyos erők hatását a születés előtti életből. Képzeljük el ezt teljes világossággal. Korunkig az ember olyan erőket hordozott magában, amelyek nem az élet folyamán fejlődtek ki, hanem amelyekkel már akkor rendelkezett, amikor úgymond meglátta e világ fényét, amikor megszületett; ezek az erők az embrionális fejlődés során belepecsételődtek. Ezekkel az embrionális állapotban az emberbe bevésődött erőkkel, amelyek aztán az egész életen át hatottak, az ember már az Atlantisz utáni negyedik korszakban rendelkezett. És most először állunk nagy krízis előtt az emberiség fejlődésében, amikor ezek az erők már nem játszhatnak döntő szerepet, amikor már nem működhetnek ugyanolyan elemi módon, mint korábban. Más szavakkal: az ember az Atlantisz utáni ötödik korszakban alapvetően az élet benyomásainak van kiszolgáltatva, mert az élet benyomásainak ellenálló, a születés előtt, az embrionális állapotban szerzett erők elvesztették hatóerejüket. Végtelenül jelentős dolog, hogy ezek az erők megszűntek hatni.

Az élet eddig csak egy tekintetben tette lehetővé az ember számára, hogy a születés és a halál között kidolgozzon valamit, vagyis hogy elsajátítson valamit, ami nem volt belé pecsételve embrionális állapotban. Ez csak a következők miatt volt lehetséges. Tegnap az alvás egy kivételes tulajdonságát vizsgáltuk a társadalmi élettel kapcsolatban. Amikor az ember alszik, az Énje és az asztrálteste az éteri és fizikai testén kívül van. Ilyenkor egyrészt az Én és az asztráltest, másrészt a fizikai és az éteri test között egészen más a kapcsolat, mint ébrenlét közben. Az embernek más a viszonya a fizikai és az éteri testéhez, amikor alszik. Tehát van bizonyos hasonlóság az alvásunk és az embrionális fejlődés között – hasonlóság, de nem azonosság! Bizonyos szempontból az elalvástól az ébredésig tartó életünk hasonló – de nem azonos – ahhoz az élethez, amelyet a fogantatástól – pontosabban az azt követő három héttől – a születésig élünk. Amikor anyai ölben nyugszunk, azt az életet éljük, amely a későbbi életünkben olyan, mint az alvás. Bár itt is van egy jelentős különbség, ez a légzésben, a külső levegő belélegzésében rejlik. Tehát hasonlóságról kell beszélnem, nem pedig azonosságról. Amikor az anyai méhben nyugszunk, nem lélegzünk külső levegőt. Születésünkkor kezdünk külső levegőt lélegezni. Ezért az alvás alatti élet még mindig különbözik az embrionális élettől. És vegyék észre magukon: amikor az ember alszik, sok szempontból hasonló életet él, mint egy embrió. Itt van valami, ami a születés és a halál közötti élet sajátja, de az embrionális életnek nem, ez a légzés. A külső levegő belélegzése bizonyos módon befolyásolja az emberi szervezetet. De minden, ami a testünkre hat, hatással van az összes élet-megnyilvánulásunkra, valamint a lelki megnyilvánulásainkra is. Másképp értjük meg a világot, amikor lélegzünk, mint amikor nem lélegzünk.

Az emberiség fejlődésében volt egy kulturális elem – itt az emberi fejlődés egyik jelentős misztériumát érintjük – az ószövetségi elem, amely abban állt, hogy a mélyen beavatottak tudatában voltak annak, hogy az emberi élet a születés és a halál között, a lélegzés révén más, mint az embrionális állapotban lévő élet, és hogy ez utóbbi olyan, mint az álomállapot. A lélegzés természetének e belső ismeretére épült az ősi júdeai beavatottak, az ószövetségi zsidó beavatottak Jahve Istenhez való viszonya. Jahve Isten kinyilatkoztatta magát népének; csak bele kell nézni a Bibliába, hogy ezt megtudjuk. Milyen volt Jahve népe? Egy olyan nép volt, amelynek különleges kapcsolata volt az általam kifejtett igazsággal a légzésről. És ehhez kapcsolódik az is, hogy épp ez a nemzet volt az, amely megkapta azt a kinyilatkoztatást, hogy az ember akkor válik emberré, amikor az élő lehelet megérinti.

De ha az emberi lélegzet természetére építünk, akkor egy nagyon különleges megértésre jutunk. Ekkor jutunk el az elvont gondolatok életének megértéséhez, amelyet az Ószövetségben úgy hív, hogy törvényben élni. Bármennyire is furcsán hangzik a materialista gondolkodás számára, mégis tény: éppen a lélegzés folyamata határozza meg az emberi absztrakciók erejét. Az, hogy az ember képes absztrahálni, hogy képes absztrakt gondolatokat megragadni abban az értelemben, ahogyan a törvény gondolatai absztraktak, fiziológiailag a légzés folyamatával áll összefüggésben. Az absztrakt gondolkodás eszköze az agy. Az agy állandó ritmikus mozgásban van, amely a légzés ritmusával arányos. Az agy ritmusának a légzés ritmusával való kapcsolatáról már beszéltem itt. Elmagyaráztam önöknek, hogyan merül az agy az agyi folyadékba, amely kilégzéskor a gerincbe és tovább a hasüregbe kerül; hogyan tér vissza a folyadék belégzéskor, így állandó ingadozás van: kilégzéskor lesüllyed az agyi folyadék, belégzéskor felemelkedik, úgyhogy az agy ebbe az agyi folyadékba süpped. A légzési folyamatnak ehhez a ritmusához kapcsolódik fiziológiailag az ember absztrakciós képessége.

A nép, amely különösen sokat épített a légzés folyamataira, egyúttal az a nép is volt, amely absztrakt folyamatokat fejlesztett ki. Ezért a beavatottak, amikor Jahve bölcsességét fogadták, nagyon különleges kinyilatkoztatásokat adhattak népüknek, mert ezek a kinyilatkoztatások teljesen az elvont gondolkodáshoz igazodtak. Az ószövetségi kinyilatkoztatás misztériuma az, hogy az ember olyan bölcsességet fogadott be, amely az absztrakt képességekhez, az elvont gondolkodás képességeihez igazodott. És Jahve bölcsességét az elvont gondolkodás be tudja fogadni. Hétköznapi tudatállapotban az ember átalussza Jahve bölcsességét. A Jahve-beavatottak a beavatásuk során közvetlenül érzékelték, amit az ember az elalvástól az ébredésig tartó időszakban a légzésnek köszönhetően tapasztalt. Ezen az alapon a féligazság sok kedvelője Jahvét jelöli meg az alvást szabályozó istenségnek. Természetesen ennek is megvan a helye. Bölcsességet közöl az emberrel, amit az érzékelhetne, ha tisztán látó lenne, amilyenek a beavatottak, ha képes lenne tudatosan átélni az életet az elalvástól az ébredésig. De ez már nem volt elérhető a hétköznapi tudat számára az ószövetségi életben, hanem kinyilatkoztatásként adatott az embereknek, Jahve bölcsességének kinyilatkoztatásaként érzékelték azt, amit hétköznapi tudatukban át kellett aludniuk. Át kellett ezt aludniuk, különben az életfolyamat nem folytatódhatott volna.

Ez az ószövetségi kultúra egyik alapvető jellemzője – Jahve bölcsessége ott az éjszaka bölcsességeként nyilatkozott meg. Csak bizonyos mértékig – kérem, hogy ezt vegyék figyelembe: csak bizonyos mértékig – merült ki ez a lehetőség az emberek számára abban az időben, amikor a Golgota misztériuma közeledett. Mert ez a bölcsesség, amely valójában az alvás lélegzésének bölcsessége, az egyhetedét teszi ki – egyhetedét annak a bölcsességnek, amit az embernek a fejlődése során ki kell fejlesztenie! Ez egy Elohimnak – Jahve-nak – a bölcsessége. A másik hat hetedrész a Krisztus-impulzus emberiségbe való belépésével együtt közelíthette és közelítheti meg az emberiséget. Így elmondható: amikor Jahve kinyilatkoztatta magát, akkor az „éjszakai lélegzés bölcsességét” tárta fel. A másik hat Elohim, aki a hetedik Elohimmal együtt képviseli a Krisztus-impulzust, ők tárják fel azt a többit, azt, ami a lélegzésen kívül a születéstől a halálig eljut az emberhez.

Az ószövetségi kultúrában az ember teljesen antiszociális teremtmény lett volna, ha Jahve nem nyilatkoztatta volna ki népének a szociális elemet absztrakt törvények formájában, amelyek szabályozták és harmonizálták a nép életét. Jahve úgy tudta megszerezni az egyeduralmát, mint már mondtam, hogy visszaszorította, bizonyos értelemben megdöntötte a többi Elohimot. De emiatt más alacsonyabb rendű szellemi lények is megközelítették az emberi természetet, és gyökeret vertek benne. Az ember e más lények hatásának volt alávetve – ennek eredményeként az ószövetségi időkben kettősséggel van dolgunk: először is van Jahve harmonizáló bölcsessége, amely abban nyilvánult meg, amit a zsidók törvénynek neveztek, amely a társadalmi életet behatárolta, és másodszor az, ami ezzel a társadalmi integritással szemben állt, nevezetesen az alacsonyabb rendű lények, akik megközelítették az emberi természetet, mivel a többi Eloha félre lett tolva a Golgotai Misztériumának eljövetele előtt. Ezek az alsóbbrendű lények antiszociális értelemben nagy erővel léptek fel a Jahve-elem ellen.

És itt jutunk el egy fontos tényhez, ami az, hogy a XIX. század közepén, a negyvenes években Jahve már nem tudott uralkodni azokon a szellemeken, amelyek ellenálltak a befolyásának, és azok nagy hatalomra tettek szert. És valójában először a XIX. században kellett igazán megérteni a Krisztus-impulzust, amely addig csak előkészült, amint azt már gyakran említettem, mert nélküle az emberi kultúra nem tud előrehaladni. Az emberi élet szociális elemei ezzel a jelentős válsággal néznek szembe. Ezt a válságot csak akkor lehet leküzdeni, ha a Krisztus-impulzust a legtágabb értelemben fogják megérteni a jövőben. A Krisztus-impulzus megértése nélkül egyetlen szociális követelés sem érhet el egészséges célt.

A korábbi húsz évszázad, amelyben a kereszténység elterjedt, csak előkészület volt a Krisztus-impulzus valódi megértéséhez. A Krisztus-impulzust ugyanis csak a szellemben lehet megragadni. Minden fokozatosan történik, és a mi kritikus korunkban, amikor a dolgok, amelyekről beszélek, válságba kerültek, a körülmények olyanok, hogy még mindig a Jahve‑bölcsesség igényének egy maradványa érvényesül bennük, azé a bölcsességé, amely arra utal, amit az embrionális fejlődés során elsajátítunk és a légzés tudattalan folyamatán keresztül módosul. A légzés folyamata tudattalan marad. A Jahve-bölcsességnek elő kell tárulnia a tudat számára. Ez addig folytatódott, amíg a tudati lélek egy bizonyos fokig nem fejlődött. Most, hogy a tudati lélek a szükséges szintre fejlődött, Jahve bölcsessége, amit a lélegzés tesz lehetővé, már nem tud tovább uralkodni. A késztetés azonban, hogy azzal gazdálkodjunk, amivel nem lehet tovább belső szükségszerűséggel gazdálkodni, egyre hangsúlyosabbá válik. A zsidó kultúra nem az egyén kultúrája volt, hanem egy nemzet kultúrája, ahol mindent a közös gyökérből való származás kondicionál, mert a születés és a halál közötti életre, ami a lélegzethez kötődött, tudattalan maradt. A zsidó kinyilatkoztatás lényegében egy erre a népre mért kinyilatkoztatás, mert arra támaszkodik, ami az embrionális állapotban keletkezik, és csak a tudattalanon, a légzés folyamatán keresztül módosul.

Mi a következménye ennek a mi korunkra nézve? Ebből következik, hogy akik nem akarják felismerni Krisztus Bölcsességét, amely az embernek azt az újat hozza, ami a születés és a halál között, a lélegzésfolyamata mellett kerül kidolgozásra, azok Jahve bölcsessége alatt akarnak maradni, azok nem egyéni kultúrát, hanem népi kultúrát akarnak az emberiségbe oltani. És a modern felhívás az emberek külön népekre való felosztására atavisztikus, ahrimáni felhívás egy olyan kultúrára, amelyben minden nép csak egy nemzetet érintő, azaz ószövetségi kultúrát képvisel [*Ez itt a kulturális, szellemi életet jelenti, nem a népek faji keveredését, (ford.megj.)] A föld minden nemzetének olyanná kell válnia, mint az Ószövetség zsidó népe – ez Woodrow Wilson felhívása. Ezzel egy kivételesen mély titkot érintünk, egy olyan titkot, amely minden lehetséges formában feltárul. A szociális elem az egész emberiséghez képest antiszociális, amikor a szociálist csak az egyes népek léptékében akarja megalapozni, mert ebben ahrimáni elem akar megnyilvánulni; az ószövetségi kulturális impulzus az ahrimáni elemet erősíti!

Amint látható, a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy azt ma sokan képzelik, amikor azt hiszik, elég ezt vagy azt kitalálni, és az eszmék készen állnak az emberek számára. Ki kell tudni mondani, hogy valójában mi uralkodik és erősödik ebben a valóságban. Az embereknek megmutatkozik, hogy nem lehet többé a tudattalanra hagyatkozni, hanem a születés és halál közötti életben csak a tudatosra lehet építeni. A tudattalan a légzési folyamatokon, a vérkeringésen, vagyis a származáson, a rokonságon, az öröklődésen alapul. Az a kultúra, aminek el kell jönnie, nem alapozhatja a társadalmi rendet a vérségi kötelékekre, mert ezek a vérségi kötelékek az egyhetedét teszik ki annak, aminek az emberi kultúrában kell alapulnia. A másik hat hetednek a Krisztus-impulzuson keresztül kell jönnie: egy hetednek az ötödik kultúrkorban, egy másik hetednek a hatodik kultúrkorban, a harmadiknak a hetedikben, a többinek pedig a következő korokban. Ezért az emberiségben fokozatosan ki kell fejlődnie annak, ami valódi kapcsolatban áll a Krisztus-impulzussal áll valódi kapcsolatban, és azt, ami egyedül Jahve késztetésével áll kapcsolatban, le kell győzni. Külön meg kell jegyezni, hogy amit a proletariátus internacionalista szocializmus alatt ért, az a Jahve-impulzus szörnyű, messzire menő felerősödése, és ez utoljára történt meg. Lényegében ezek Jahve késztetésének utolsó görcsei. Egy különös jelenség előtt állunk: minden nép Jahve népévé válik, és ugyanakkor minden nép azt követeli, hogy a saját Jahve-kultuszát, a saját szocializmusát terjessze el az egész Földön.

Itt is két ellentétes erővel van dolgunk, amelyek között egyensúlyt kell keresni. Mindabba, ami az emberi fejlődés során objektív szükségszerűségként érvényesül, belekeverednek az emberek érzései, melyek így vagy úgy a különböző embercsoportokban felmerülnek, és melyek a fejlődés objektív, szükségszerű menetében akadályként hatnak. Jahve bölcsessége által megnyílik az emberi kapcsolatok hét kapuja közül az egyik. A második kapu akkor nyílik meg, amikor felismerik, hogy amit az ember ma fizikai és éteri természetként hordoz, az az élet folyamán megbetegszik. Ez természetesen nem akut betegséget jelent, hanem az ötödik korszakunkban „élni” azt jelenti, hogy fokozatosan megbetegszünk. Ez a negyedik korszakban kezdődött, de különösen az ötödikben fejlődött ki. Az életfolyamat, bár fokozatos, mégis egy akut betegséghez hasonlítható. Ezért, ahogyan egy akut betegségnek is speciális kezelésre van szüksége, úgy az emberi életnek is gyógyulásra van szüksége.

Az emberek természetes élete az Atlantisz utáni ötödik korszakban tehát fokozatos betegséget jelent. És minden oktatásnak, minden kulturális hatásnak gyógyítóan kell hatnia. Bizonyos mértékig ebben rejlik a Krisztus-impulzus első, valódi hatása: a gyógyítás. Az Atlantisz utáni ötödik korszakban a Krisztus-impulzus különös módon a gyógyításra, a gyógyító hatásra hivatott. Más formáinak itt a háttérben kell maradniuk. Az Atlantisz utáni hatodik korszakban a Krisztus-impulzus a tisztánlátásban fog különösen hatni. Ekkor kezd kialakulni a Szellemén, amivel az ember nem élhet tisztánlátás nélkül. Az Atlantisz utáni hetedik korszakban prófétai képességek jelennek meg; Krisztus hattagú bölcsességének másik három tagja az ezt követő időkben lesz aktív. Így kell a Krisztus-impulzusnak, mint gyógyító folyamatnak, mint tisztán látó folyamatnak, mint prófétai folyamatnak, a jelen és az azt követő két kulturális korszak során, mint az emberiséget társadalmilag átható elemnek beépülni. Ez a Krisztus-impulzus valódi hatása. Mindazokat a dolgokat átjárja, amikről a fejlődéssel kapcsolatban beszéltünk. Jahve bölcsessége által egyetlen kapu van nyitva. Ez a kapu azonban a XIX. század közepén gyakorlatilag alkalmazhatatlanná vált. Ha csak rajtuk kellene keresztülmenni, semmi más nem történne, mint hogy minden nemzet a zsidó kultúra formájában fejlődne. Más kapuknak is ki kell nyílniuk. Ez azt jelenti, hogy a második, harmadik, negyedik kapun keresztül megismert beavatási bölcsességnek egyesülnie kell a Jahve kapuján keresztül megismert bölcsességgel. Csak így nőhet bele az ember a véren, azaz a lélegzésen keresztül szabályozott kapcsolatokon kívül más kapcsolatokba is; és ez a más kapcsolat különleges jelentőségű lesz a jövőben.

Korunk kritikus helyzete ismét abból adódik, hogy az emberek fenn akarják tartani a régi időkből származó, a világrend vérségi kötelékeken alapuló ahrimáni szabályozását, miközben kialakult egy belső szükségszerűség, hogy megszabaduljunk ezektől a vérségi kötelékektől. A jövőben a társadalmi szabályozás semmiképpen sem alapulhat a rokonságon, hanem csak azon, amit a lélek szabad döntése a társadalmi rend szabályozására alkalmasnak ismer el. Az emberek egy belső szükségszerűség folytán a társadalmi rendben minden olyannak a felszámolása felé tartanak, ami pusztán a vérségi köteléken alapul. De első megnyilvánulásában az ilyen dolgok kaotikusan lépnek fel. Korunkban fejlődnie kell a szellemi megismerésnek és a gondolkodás szabadságának, nevezetesen éppen vallási kérdésekben. A szellemtudománynak azon az alapon kell fejlődnie, hogy az ember kapcsolatot létesít más emberekkel. De az ember szellem. A szellem alapján léphet kapcsolatba az emberekkel. A korábbi kapcsolatok, amelyekbe az emberek beléptek, a tudattalanból, a vérben vibráló szellemből eredtek, Jahve bölcsessége értelmében, amely csak absztrakciókhoz vezetett. A következő dolog, amihez az embernek közel kell kerülnie, a lélekben érhető el. Az atavizmusból képekben kapták az ősi kulturális formák pogány népei mítoszaikat. A zsidó népnek absztrakciói voltak – nem mítoszok, hanem absztrakciók: a törvény. Ez volt az első, hogy az ember rendelkezett a képzetalkotás, a gondolkodás ereje felett. De a jelenlegi nézetből, amiben továbbra is csak ez él: „Ne csinálj magadnak semmiféle képmást”, az embernek ismét vissza kell térnie a lélek képteremtő képességéhez, de most már tudatosan. Mert csak a képmás, az imagináció alapján lehet helyesen felépíteni a jövő társadalmi életét. Absztrakciókban a társadalmi életet csak a nemzetiségi elv alapján lehet szabályozni; ez az elv legmagasabb fokon az ószövetségi társadalmi kapcsolatok szabályozásában valósult meg. Most a társadalmi élet szabályozásának olyan elve lép életbe, amely azon a képességen alapul, hogy tudatosan használjuk azokat az erőket, amelyek az emberek mítoszteremtő képességében öntudatlanul vagy félig tudatosan, atavisztikus módon voltak meg. Az embereket antiszociális szükségletek árasztanák el, ha egyszerű absztrakt törvények alatt akarnának maradni. Az embereknek el kell jutniuk a világképükben a képalkotáshoz, akkor a tudatos mítoszalkotásból az ember és ember közötti kommunikációban a szociális megteremtésének lehetősége is létrejön.

Megnézhetik a „csoportunkat”, ők vannak rajta: az Emberiség Képviselője, Lucifer és Ahrimán. Itt van először önök előtt az, ami az egész emberben működik, mert az ember a luciferi és az ahrimáni közötti egyensúlyi állapotot képviseli. Lépjenek be az életbe azzal a késztetéssel, hogy minden önök előtt álló emberben meglássák ezt a hármasságot, hogy egészen konkrétan meglássák benne, akkor elkezdik megérteni az embert. És ez az a lényegi erő, amely az Atlantisz utáni ötödik korszakban ki akar fejlődni – hogy ne kísértetként haladjunk el egymás mellett, hogy az egyikben egyáltalán nem jöjjön létre képmás a másikról, hanem csak elvont meghatározások: ki kicsoda. Mert most már semmi mást nem csinálunk, úgy megyünk el egymás mellett, mint a kísértetek. Az egyik kísértet egy ilyen fogalmat alkot: Ez egy jó ember, a másik kísértet: Ez nem túl jó ember; jó ember, rossz ember – ezek csupán elvont fogalmak. Az ember-ember közötti kommunikációban nem rendelkezünk mással, csupán elvont fogalmak halmazával. Ami az emberben az ószövetségi szabály révén alakult ki: „Ne csinálj magadnak semmiféle képmást”, az lényeges, de ha továbbra is ehhez a szabályhoz ragaszkodunk, az most antiszociális élethez vezet. Ami az ember belső lényéből sugárzik, ami meg akarja valósítani önmagát, az a kép, amely az emberből felénk mutatkozik, amikor találkozunk vele, annak a sajátos egyensúlyi állapotnak a képe, amely minden egyes embert egyénileg fejez ki. Természetesen ide tartozik az a fokozott érdeklődés is, amelyet már többször leírtam, mint a társadalmi élet alapját, az a fokozott érdeklődés, amelyet az embereknek egymás iránt kell kifejleszteniük. Manapság kevéssé érdeklődünk más emberek iránt, ezért kritizáljuk őket, ezért ítélkezünk felettük, ezért ítéleteket építünk a szimpátiára és antipátiára alapozva, nem pedig arra az objektív képre, amely a másik emberből érkezik hozzánk.

Ez a képesség, hogy valamilyen módon misztikusan izgatottá váljunk, amikor más emberek előtt állunk, ez a képesség akar megvalósulni. És különleges társadalmi igényként lép az életbe. Egyrészt a tudati lélek arra törekszik, hogy ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban teljesen antiszociális módon nyilvánuljon meg. Másfelől a belső emberből valami más is törekszik megnyilvánulni – az emberek képmásának megformálása, akikkel együtt élünk, akikkel találkozunk az életben. Szociális szükségletek, szociális impulzusok – ezek a dolgok sokkal mélyebben rejlenek, mint ahogyan azt a szociális és antiszociális dolgokról beszélve általában gondoljuk.

Valószínűleg felmerül önökben a kérdés: hogyan dolgozzuk ki magunkban azt a képességet, hogy magunkba fogadjuk a másik ember képmását? Ezt a képességet az élet során kell elsajátítanunk. A Jahve-képességek születésünktől fogva adottak számunkra, embrionális állapotban fejlesztjük ki őket. A további élet nem olyan kényelmes az ember számára; ezekhez olyan új képességeket kell adni, amelyeket az élete során kell kifejlesztenie. A nevelésbe konkrétabb, határozottabb maximákat kell bevezetni, mint amilyenek a mai pedagógiában oly rendezetlenül érvényesülnek. Mindenekelőtt az emberekben ki kell alakulnia annak igényének, hogy gyakrabban és megfelelő módon tekintsenek vissza az életükre. Hiszen az, amit az ember gyakran a korábbi élmények felidézéseként gyakran kifejleszt, az ma már többnyire nagyon önző jellegű. Ha nem egoista módon, a korunknak megfelelően tekintünk vissza arra, amit gyermekkorunkban, fiatalkorunkban stb. átéltünk, az elért életkorunknak megfelelően, akkor a szellem alkonyi mélységeiből mintha olyan emberek bukkannának elő, akik különböző módon vettek részt az életünkben.

Tekintsenek vissza az életükre, kedves barátaim, de magukra kevésbé összpontosítsanak, arra, hogy mi érdekli magukat a saját „értékes” személyükben, és inkább azokra figyeljenek, aki az életükbe lépett, aki nevelte önöket, aki barátkozott önökkel, aki segített valamilyen módon, vagy aki ártott, néha nagyon is szükséges módon ártott. Találni fognak valamit abban, ami akkor a szellem alkonyi mélységéből felemelkedik, ami arra a következtetésre vezeti önöket, hogy az embernek valójában nagyon kevés oka van arra, hogy bármit is magának tulajdonítson abból, amivé vált.* Gyakran a legfontosabb dologról, amivel rendelkezünk, megmutatkozik, hogy attól függ, hogy ebben vagy abban az életkorban ezzel vagy azzal az emberrel találkoztunk, és talán öntudatlanul – vagy néha nagyon is tudatosan – erre vagy arra irányította a figyelmünket. Mindenre kiterjedő értelemben, ne egoisztikus módon nézzenek a megélt életre annak mindenféle összefüggésében, ami valóban nem ad okot arra, hogy egoisztikusan magunkba mélyedjünk, hogy egoisztikusan törjük a fejünket önmagunk felett. Irányítsák tekintetüket azokra az emberekre, akikkel találkoztak az életükben. Mélyedjenek el szeretettel mindabban, ami valaha is az utukba került. Gyakran látjuk, hogy ami egyszer antipatikus volt számunkra, az máskor nem ugyanolyan, ha elég idő eltelt, mert kezdjük látni a belső összefüggést. És ha valakivel kellemetlen módon ütköztünk, kiderülhet, hogy ez teljesen szükséges volt számunkra. Nem ritka, hogy az a személy, aki ártott nekünk, hasznosabb volt számunkra, mint az, aki segített nekünk.

Hasznos lenne gyakrabban ilyen önzetlen felülvizsgálatot végezni az életünkről, és megpróbálni az életet átitatni az ilyen önmegfigyelésből fakadó meggyőződéssel: milyen kevés okom van arra, hogy magammal foglalkozzam! Milyen végtelenül gazdagabbá válik az életem, amikor tekintetemet azokra fordítom, akik beléptek az életembe. Akkor bizonyos módon megszabadulunk önmagunktól, amikor vállaljuk az elmúlt élet ilyen önzetlen visszatekintését. Akkor elszakadunk korunk szörnyű gonoszságától, amelyektől oly sok ember szenved, elszakadunk attól, hogy önmagunkba ássuk magunkat. Aki csak egyszer is vállalkozik egy ilyen önmegfigyelésre, mint amilyet leírtam, felfedezi, hogy mennyivel kevésbé vált érdekessé önmaga számára, mint korábban, amikor önmagáról gondolkodott. Végtelen fény ragyogja be az életünket, ha meglátjuk, hogy ez abból ered, ami ennek az életnek az alkonyi szellemi mélységeiből tör elő. Ez olyannyira gazdagítani fog bennünket, hogy ténylegesen olyan imaginatív erőkre teszünk szert, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy már most meglássuk azokban az emberekben, akikkel most együtt élünk, azt, amit egyébként csak évek múlva fedeznénk fel, visszatekintve a múltra. Ennek köszönhetően arra a képességre teszünk szert, hogy megfigyeljük azokat a képmásokat, amik azokból az emberekből lépnek elő, akikkel találkozunk.

A szociális életről való gondoskodás igazából nem annyira a múltból származó vérségi kötelékekről, valamiféle szocialista programról szól, hanem annak megértéséről, hogy az ember spirituális-szociális lénnyé válik. Azért válik ilyenné, mert a leírt módon felébreszti magában azokat a mély erőket, amelyek benne más emberek képmásait idézik elő. Minden más esetben mindig antiszociális lények maradunk, és csak szimpátiáink és antipátiáink alapján fogunk más emberekhez közeledni, nem pedig az alapján a képmás alapján, ami a másik emberből számunkra megmutatkozik, ha kifejlesztettük a képalkotó erőinket az emberekkel való találkozásainkban. Pont az emberek szociális életében kell érvényesülnie annak a maximának, hogy meg kell alkotnod magadnak embertársaid képmását. Csak akkor gazdagítjuk lelki életünket, ha képeket alkotunk magunknak felebarátainkról; akkor minden emberi találkozással kincset nyer belső lelki életünk.

Akkor egyszerűen nem azzal a gondolattal fogunk élni: A itt él, B ott él, C ott él, hanem azzal, hogy akkor A, B és C D-ben fog élni; A, B, D C-ben; C, D, E A-ban, stb. Olyan képességre teszünk szert, amelynek köszönhetően mások is képesek lesznek bennünk élni. De ezt ki kell dolgozni; ez nem velünk született dolog. És ha továbbra is csak a velünk született képességeinkkel foglalkozunk, akkor csak a vér kultúrájánál maradunk, és nem leszünk képesek olyan kultúrát kialakítani, amelyben a szó valódi értelmében emberi testvériségről beszélhetünk. Mert az emberi testvériség, amely kezdetben csak egy absztrakció, egy elvont szó marad, csak akkor leszünk képesek emberi testvériségről beszélni, ha más embereket magunkban hordozunk, mint önmagunkat. Amikor képet alkotunk egy másik emberről, ami a lelkünk kincseként nő fel, akkor valamit hordozunk belőle a lelki területünkön, ahogyan a vérünkben hordozunk valamit a testi testvérünkből. A szokásos vérrokonság helyére ilyen módon kell belépnie a szabad választáson alapuló rokonságnak a szociális élet alapjaként. Ez az, aminek valójában fejlődnie kell. Az emberi akarattól kell függnie annak, hogy az emberek közötti testvériség hogyan ébred fel. És mivel a testvériség így fog felébredni, egy egészen más szférában ehhez egy kompenzációnak kell létrejönnie, mégpedig a gondolat szabadságának. Eddig az emberek szét voltak választva. Testvériségben kell szocializálódniuk. Ezáltal a sokféleség nem vész el, de a belső elemet, a gondolatot minden egyes emberben egyénileg kell kialakítani. Jahve a teljes néppel áll kapcsolatban. Krisztussal minden egyes ember individuális kapcsolatban állhat.

Rudolf Steiner: Korunk társadalmi alapkövetelménye a megváltozott időkben (GA186) , IV. ELŐADÁS – oroszból fordította Rákos Éva

* “Ahhoz azonban, hogy a valódi, szellemmel teli társadalmi szervezetig eljussunk, abba a helyzetbe kell kerülnünk, mivel tulajdonképpen a szellem nélküli, természeti gondolkodással csak a testi embert látjuk, hogy a másik emberben felismerjük az istenek működését. Ezt csak akkor érjük el, ha teszünk is érte. Az egyik dolog, amit tehetünk, hogy bizonyos elmélyülésre törekszünk a saját lelki életünkben. Sok útja van ennek. Csak egy meditatív utat szeretnék vázolni önöknek. A legkülönbözőbb okokból és célokból visszapillanthatunk saját életünkre. Azt kérdezhetjük magunktól: Hogyan fejlődött ez a mi egyéni életünk a gyerekkorunktól mostanáig? De így is tehetjük ezt: Nem arra tekintünk, hogy ennek vagy annak mennyire örültünk, hogyan éltük át ezt vagy azt, hanem azokra az emberekre tekinthetünk, akik az életünkbe szülőként, testvérként, barátként, tanítóként vagy másképpen beleavatkoztak, és saját magunk helyett ezeknek az embereknek a lényét állíthatjuk a lelkünk elé, akik az életünket befolyásolták. Akkor egy darabig úgy néz ki a dolog, mintha azt mondhatnánk, milyen kevés múlik saját magunkon, milyen sok múlik azon, ami másoktól áramlott a lényünkbe. Ha egy ilyen önvisszapillantást becsületesen és tisztességesen alkalmazunk, egészen más lesz a viszonyunk a világhoz. Egy ilyen visszapillantás eredményeként érzések és érzületek maradnak vissza. És bennünk ezek az érzések, ezek az érzületek bizonyos termékeny csírák. Az ember valódi megismerésének csírái. Aki újra meg újra így pillant be saját lényébe, hogy felismeri, hogy más, talán már rég halott vagy tőle távol került embereknek milyen része van a lényében, az úgy tekint a másik emberre is, hogy ember és ember között egyéni viszonyt alakít ki, és felemelkedik a másik ember valódi lényének az imaginációja. Ez olyasmi, aminek az újabb korban és az emberiség jövőjében az ember fejlődésének belső, mégpedig lelki társadalmi követelményeként kell felmerülnie. Így kell az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak gyakorlativá válnia, így kell az életet megtermékenyítenie, az életet felpezsdítenie.” GA193