A szexualitásról IV.rész

“Helyezkedjenek vissza abba az ősi korba, amikor az embert teljesen körülvette a környezete, ahol a környezet áthatotta az embert, és számára egyrészt a tápláléknedvekkel, amelyeket nyújtott neki, a megtermékenyítést adta, míg másrészt a környezet hatása által individualizálódott. Nos, hiszen tudjuk azt, ha a szellemtudomány alapján állunk, hogy minden, ami körülöttünk van, ami hatással van ránk, akár fény vagy hang, meleg vagy hideg, kemény vagy lágy, ez vagy az a szín, minden, ami hat ránk, egy szellemiség megnyilatkozása, külső kifejeződése. S ebben az ősi korban az ember egyáltalán nem a külső, érzéki benyomásokat érzékelte, hanem a szellemit. Ha felpillantott a Napra, akkor nem a fizikai napkorongot pillantotta meg, hanem azt, ami a perzsa vallásban „Ahura Mazdao”-ként, a „nagy aura”-ként maradt fenn. A szellemi, szellemi naplény összegeződése jelent meg neki, s ez volt a levegőben és a vízben, az egész környezetben. Ha ma magunkba szívjuk egy kép szépségét, akkor mintegy desztilláltként kapunk valamit abból, ami akkor igazán zamatos volt. Ha a régi értelemben akarunk beszélni, akkor nem mondhatjuk: ez vagy az így vagy úgy tetszik nekem, hanem azt kellene mondjuk: ez vagy az a szellem jót tesz nekem! Így volt ez, amikor az emberek evés közben – ami egészen más tevékenység volt, mint ma – kölcsönhatásba kerültek környezetükkel, s éppen így volt az a kor, amikor a megtermékenyítő erőket felvették, valami egészen más: a szellemi környezet megjelenése. Szellemek jöttek az ember fölé, szemmel tartották és uralkodtak fölötte, hogy hozzá hasonlót hozzanak létre, s ezt is mint egyfajta szellemi folyamatot éltél át és figyelték meg.

Nos, egyre inkább lehetetlenné vált az ember számára, hogy környezetében lássa a szellemit. Ez egyre inkább elfödte magát, nevezetesen a nappali tudatban. Az ember fokozatosan már nem a szellemi hátteret érzékelte, amely a dolgok mögött van, hanem csak a külső tárgyakat, amelyek ezek külső kifejeződései, és megtanulta, hogy elfelejtse, ami szellemiként mögöttük áll. S mialatt alakjában egyre jobban megsűrűsödött, a szellemi befolyás is egyre csekélyebb lett. Az ember ezzel a megsűrűsödéssel egyre inkább önálló lénnyé vált, és lezáródott szellemi környezete előtt. Minél messzebb megyünk vissza ebbe az ősrégi korba, annál inkább szellemi-isteni az a befolyás is, amely a környezetből történik. Az emberek valóban úgy szerveződtek, hogy a környezetük leképeződései és képmásai voltak, a körülöttük lebegő szellemi lények, istenek képmásai, akik a Föld őskorában léteztek.

Ez egyre inkább elveszett, különösen a két nem együttes hatása révén. Ezáltal a szellemi világ visszahúzódott az emberek pillantása elől. Az emberek egyre inkább beleláttak az érzéki világba. Ezt a kapcsolatot egészen életszerűen kell elképzelnünk: gondolják el, az ember abban az ősi korban az isteni szellemi világból termékenyült meg. Maguk az istenek voltak azok, akik odaadták erőiket és az embert hasonlóra késztették. Ezáltal ebben az ősi korban nem fordult elő az, amit betegségnek nevezünk. A betegségre való belső hajlam nem létezett, nem lehetett, mert minden, ami az emberben előfordult és ami rajta működött, az egészséges isteni-szellemi kozmoszból jött. Az isteni-szellemi lények egészségesek, és hajdanában az embert saját képmásukra alkották. Az ember egészséges volt. De minél inkább elérte azt az időpontot, amikor belépett a nemek együtthatása és ezzel a szellemi világok visszahúzódása, minél inkább önállóvá és individuálissá vált az ember, az isteni-szellemi lények egészsége is visszahúzódott tőle, és valami más lépett a helyére. Az történt ugyanis, hogy a nemek egymásra hatásának tényébe burkolva szenvedések és ösztönök léptek fel, amint ezeket a fizikai világban ösztönözték. Ezt az ösztönzést elsősorban a fizikai világból kell kutassuk, miután az emberek olyan messzire jutottak, hogy mindkét nemben örömüket lelték, fizikailag-érzékileg örömüket lelték. Ez még messze nem így volt, amikor a nemek már léteztek. A két nem egymásra való hatása – még az atlantiszi korban is – akkor történt, amikor a fizikai tudat valójában aludt, úgyszólván az éjszakai alvás idején. Csak az atlantiszi kor közepén lépett fel az, amit a nemek tetszésének, a szenvedélyes szerelemnek nevezhetünk, tehát mindaz, ami az érzéki szerelemhez hozzákeveredett tiszta, érzékfeletti szerelemként, ha így akarjuk ezt nevezni – ez a kifejezés ma már el van koptatva, de nem kellene így lennie -: plátói szerelemként. A plátói szerelem sokkal nagyobb mértékben lenne jelen, ha nem keveredne az érzéki szerelemmel. S míg korábban minden, ami alakítólag hatott az emberre, az isteni-szellemi környezet következménye volt, most inkább mindkét nem szenvedélyeinek és ösztöneinek következményévé vált, amelyek hatottak egymásra. Mindkét nem együttműködéséhez hozzákapcsolódott az érzéki vágyakozás, amelyet a másnemű lény külső szeme, külső látása ösztönzött. Ebből az embernek születésétől kezdve olyasvalami adatott meg, ami különös módon összefügg az embereknek a fizikai életben meglévő szenvedélyeivel és érzéseivel. Míg korábban az ember azt, ami benne élt, még az isteni-szellemi világból kapta, most a megtermékenyítés aktusával olyasmit kapott, amit az érzéki világ önálló, lezárt lényeként vett fel magába.”
Rudolf Steiner: SZELLEMTUDOMÁNYOS EMBERTAN – GA107

forrás: antropozófia.hu