A Krisztus impulzus missziója

“Ez a szellemi magasságokból leereszkedő Naplény a Sínai-hegyen, az égő csipkebokorban ért el ahhoz a ponthoz, hogy az elemek révén fejezze ki magát az embernek. Most egyre közeledett a Földhöz, a Jordán-keresztelőnél húzódott be a Názáreti Jézus burkába, és amikor végbement a Földön a Golgotai Misztérium, és vér folyt a Megváltó sebeiből, akkor ez nemcsak egy nagy kozmikus esemény, hanem a legnagyobb földi esemény kifejeződése is volt: Krisztus, mint a Föld szelleme költözött be a Föld aurájába. Új impulzus jött létre. Szellemi látással ezt úgy lehetett követni, hogy a Föld aurája megváltozott ebben a pillanatban, egészen meghatározott színeket mutatott. Új színek jelentek meg benne, új erőket vett fel. Krisztus énje akkor kapcsolódott a Földhöz, amikor a Megváltó sebeiből kiömlött az ént fizikailag kifejező vér a Golgotán, de eljött az a pillanat is, amikor a lelkek halál utáni helyzete is megváltozott a szellemi világban. Ez az értelme Krisztus pokolra szállásának.

Akinek a Golgotai-esemény előtt volt szellemi látása, az nem látta volna a Föld aurájában, amit később észlelhettek, amikor Jézus Krisztus már áthaladt a Golgotán, a halálon. Nézzük meg a damaszkuszi eseményt: Saul a zsidó misztériumok beavatottja, nagyon jól tudta, hogy a Nagy Aura – Ahura Mazda – egyszer majd hozzákapcsolódik a Földhöz, de nem volt hajlandó elhinni, hogy ez a lény a szégyenletes kereszten végezheti. Átélte a palesztinai történéseket, mégsem hitte, hogy a Názáreti Jézusban ez a nagy szellem tartózkodott a Földön. A Krisztus-szellemet, az élő Krisztust, csak akkor látta meg a Föld aurájában, ahol régebben nem volt látható, amikor Damaszkusz kapui előtt szellemi látó lett. Ekkor azt mondta: Igen, most bekövetkezett, amit megjövendöltek, a Föld aurája megváltozott! Saulból Pál lett. Pál koraszülöttnek nevezi magát, aki kegyelemből lett szellemi látó; koraszülött, mert nem volt még teljesen érett, nem szállt le az anyagba olyan mélyen, és kevésbé szorosan kötődött a fizikai testhez. Aki a kereszténység útját követi az tudja, hogy Pál az a fontos személyiség, aki leginkább hozzájárult annak elterjedéséhez. Pált tehát okkult tény, érzékfeletti esemény térítette meg, és azt mondhatjuk, hogy az emberiséget ez a szellemi látó történés juttatta el Krisztushoz. A Föld-aura megváltozott, amikor a Megváltó sebeiből vér ömlött – azóta is másmilyen -, és akkor történt az, amit a János-evangé- lium szavai rejtenek magukban: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem.” A Föld Krisztus teste, lakóhelye a Föld belsejében van. A János- evangélium mély értelmű kijelentését nemcsak rosszallónak vagy a Krisztust eláruló Júdásra való utalásnak kell felfognunk, hanem a Krisztus-Jahve istenségre és a Földhöz fűződő viszonyára kell vonatkoztatnunk.

Ha az okkult kutató összehasonlítja, hogy a görög művészet és a kereszténység utáni művészet hogyan hat arra a világra, ahová az ember halála után belép, a következőt találja: Amikor a szellemi látó fizikai szemmel nézi egy görög templom dór oszlopait, például Paestum romjait, akkor élvezheti azokat a harmonikus formákat, amelyek magukból a szellemi irányvonalakból eredtek és ezáltal valóban az isten lakóhelyévé tették ezt a templomot. Az isten úgy szállt le ezekbe a lényének tökéletesen megfelelő formákba, ahogy egy lélek vonzódik a neki megfelelő testhez. Amikor azonban a látó szeme akar a templom szellemi képére tekinteni, semmit sem talál belőle a szellemi világban. Ott mintha kioltódott volna ez a templom, helye üresen maradt a szellemi világban, nem látható belőle semmi. Ha viszont a látó ugyanilyen értelemben a kereszténység utáni művészetet, vagy például a János- evangéliumot, a Krisztus Jahvével összefüggő Ó- és Újtestamentumot vagy Raffaello madonnáit nézi meg először érzékletes, azután szellemi látással, úgy ezek nem vesznek el a szellemi világban, hanem még sokkal csodálatosabban ragyognak. A János-evangéliumnál ez egészen különösen így van. Csak akkor lehet megérteni ennek az alkotásnak a nagyságát. Ami a Golgotai-eseménnyel függ össze, az csak a szellemi világban válik világossá és érthetővé.

A fizikai síkon végbement történelmi eseménnyel egy időben valami spirituális és egyben jelképes is történt, amikor a Megváló sebeiből vér ömlött. Amikor Krisztus nem élt már a Názáreti Jézus fizikai testében, golgotai halálának pillanatában megjelent a halál és születés közt élő lelkeknek a szellemi világban, és ott ekkor eloszlott a sötétség. A szellemi világot hirtelen átragyogta a fény. Fény áradt az eltávozottak világába, mint ahogy egy fénysugár behatolásával egyszerre minden tárgy láthatóvá válik egy sötét helyiségben, ahol hirtelen mindazt meglátják, ami mindig is ott volt. Újra észlelni tudták a körülöttük levőket, megint kapcsolatot érezhettek testvéreikkel a szellemi területen, és behozhatták a fizikai világba a szeretet és testvériség képességét. Így új fény jutott a halottak világába, mert a Golgotai Misztériumnak nemcsak abban a világban van jelentősége, amelyben fizikailag végbement, jelentős mindazoknak a világoknak is, amelyekhez az emberi fejlődésnek valami köze van. Ha a szellemi világban minden úgy maradt volna, ahogy a görög-latin kor halottai számára, ha a lélek az akkori jeges hidegben és magányosságban maradt volna, a testvériség és szeretet egyre jobban kiveszett volna a fizikai világból. Az ember a lezáródás hajlamát hozta volna magával a devachánból. Mert a testvériség és a szeretet birodalmát annak a fénynek kell a Földön megalapítania, amely akkor áramlott a földi világba és beleragyogott a halottak világába is. Ez a Krisztus impulzus missziója.

Tisztázzuk most a Golgotai Misztériumot, a Megváltó sebeiből ömlő vér titkát másfelől is. Tudjuk, hogy a földi ember örökséget hozott magával a Holdról. A három alsó teste, a fizikai-, az éter- és az asztráltest már elkészült, az én, az emberi szabadság és önállóság kifejeződése, csak a Földön csatlakozott ezekhez. A régi korokban fontos volt az emberiség összetartozásának a megalapozása. Ez eleinte úgy történt, hogy az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatait csak a nekik nyújtott fizikai alap mentette meg. Az ént a vér fejezi ki. Az emberi nemen a vérrokonság és a vérségi kötelékek uralkodtak. Az emberek közötti hatás eszköze közege a fizikai vér volt. A régi korokban ez így volt. Jézus Krisztus révén azonban a szeretet már nem volt érzéki kötelék. Az emberi csoport-én működése visszaszorult. Az egyes ember azelőtt közös törzsi énhez tartozott, ebben érzett védettséget Ábrahám atya kebelén. Ez az összetartozás individuális személyénél sokkal fontosabb volt. Magasabb énje a vérrokonság összetartozásából állt. Noéról és más ősatyákról azt halljuk az Ótestamentumban, hogy évszázadokig éltek. Ezt úgy kell felfognunk, hogy a leírás olyan korokba vezet vissza bennünket, amikor az ember nemcsak saját élményeire emlékezett, hanem a távoli nemzedékekre is kiterjedően. Önmagát nem nevezte „énnek”, távoli elődeinek életében, mint saját énjében élt. Élete nem saját születésével kezdődött, nem ekkor kezdte magát énnek nevezni, hanem mindarra ént mondott, amit az ősei átéltek.

A luciferi lények minden korban a legerősebb támadásokat intézték a vérségi szeretet ellen. Minden egyes embert önállóvá akartak tenni. Az emberekbe haláluk és újabb születésük között akarták beoltani az öntudatot. A szeretetet hordozó isteni lények nem a szabadsággal számot nem vető vérségi kötelékek révén akarták az embereket szeretettel összehozni. A Krisztus princípium egyesíti az én teljes kiformálódását a szeretet szelleméből kiáradó erővel, és ezt működteti az emberek között. Ezért mondták: „Christus verus Lucife- rus”: „Krisztus az igazi fényhozó”, és végül a bukott Lucifer ellenfele. A vérségi szeretetet Krisztus szellemi szeretetté változtatta, a lelkek között ható áradó testvéri szeretetté. Krisztus mondását: „Aki nem hagyja el atyját és anyját, nem lehet a tanítványom”, úgy kell értenünk, hogy a vérségi szeretetnek olyan testvéri szeretetté kell átalakulnia, amely minden embert egyforma erővel karol át. A szellemtudomány semmit sem akar a bibliai mondásokból elvenni, de ha helyes értelemben fogadjuk el azokat, hozzájuk fűzheti a keresztény kegyelem mélyebb megértését. Krisztus földi megjelenésével először hozta el az emberi léleknek a szellemi szeretet erejét, a Megváltó sebeiből a Golgotán kiömlő vérrel mintegy az emberiség felesleges vérét áldozta fel, ez a tett pecsételte meg azt a tanítást, hogy az individuumoknak, mint emberi testvéreknek kell egymással szemben állniuk. Krisztus megértése ma még nagyon csekély a világon. Még meg kell értenünk ennek a leghatalmasabb kozmikus történésnek egész nagyságát. Mindig voltak néhányan, akik megsejtették Krisztus lénynek és földi megjelenésének egész jelentőségét. Hogyan sejtették meg? Nézzék meg azokat az embereket és népeket, akik hosz- szabb ideig fenntartották a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat. Az indiaiak nem igen értékelték a fizikai világgal való kapcsolatot. A szellemi világban akartak érzékfeletti igazságokat és magasztos spirituális életet elérni, a fizikai életet nem akarták megszeretni. Elmondanék egy keleti mesét, amely kitűnően utal arra, hogy ott hogyan sejtették meg a Krisztus princípiumot.

Elmondja, hogy az idők folyamán megjelent a Földünket irányító hatalom. Tibet északi templomaiban mondtak el erről egy keleti mondát a Buddha-i ősbölcsesség tanítványának, azóta maradt fenn. Ez a keleti legenda elmondja, hogy Buddha legjobb tanítványa Kasszapa, olyan korban élt, amikor még Keleten is kevés megértés volt található a bölcsesség iránt. Amikor közeledni érezte a halálát, visszavonult egy barlangba; sokáig élt ott és ott őrizték meg a holttestét, hogy megvárja a Maitréja Buddha megjelenését, és felszállhasson a mennybe.

Ez a legenda azt mondja el, hogy ha nem történik semmi különös, tehát Krisztus nem jelenik meg a Földön, akkor sem Kelet, sem Nyugat nem talált volna rá a szellemi világba vezető útra. Kasszapa testét addig őrzik, amíg a Maitréja Buddha meg nem szabadítja a holttestet a Földről, vagyis az embernek újra olyan erői lesznek a jövőben, amelyek át tudják szellemesíteni a földit. Az a magasztos lény, aki a szellemi világba viszi fel Kasszapa testét, olyan mélyre fog leszállni, amennyire ilyen lény még sohasem szállt alá. Maga Krisztus szabadítja meg Kasszapa testét. Az eseményt követő korban a test már nincs itt. Mit jelent ez? A testet ekkor átvitték a szellemi világba. Kasszapa testét a tűz eleme által lehet megszabadítani. Hol van ez a tűz? Szellemivé vált, ahogy Pál Damaszkusz előtt látta. Így Krisztus földi megjelenése az a nagy fordulópont, amikor az ember újra felemelkedhet a fizikai világból a szellemi világba.

Most nézzék meg Buddha tanítását. Buddha a születés, az öregség, a betegség, és a halál meglátása révén ismerte fel a szenvedés nagy igazságát. Azt tanította, hogy a születés, az érzéki megtestesülés utáni vágy kioltása szünteti meg a szenvedést, ez szabadít meg tőle. Most nézzék meg az emberiséget hatszáz évvel később. Mit ismernek fel? Az ember egy holttestet tisztel: feltekint a kereszten függő Krisztusra, aki meghalt és halálával életet adott. Az élet legyőzte a halált.

Először is: szenvedés-e megszületni? Nem, mert Krisztus születéssel érkezett Földünkre, a kereszténynek már nem szenvedés megszületni.
Másodszor: szenvedés-e a betegség? Létrejön a nagy gyógyír a lelki erő, amelyet a Krisztus-impulzus lobbantott lángra. Az ember a Krisztus-impulzushoz kapcsolódva átszellemesíti az életét.
Harmadszor: szenvedés-e az öregség? Míg teste törődötté válik, ő maga egyre erősebb és hatalmasabb lesz.
Negyedszer: szenvedés-e a halál? Krisztus révén a holttest annak jelképe lett, hogy az élet, a szellem legyőzte a halált, a fizikait, az élet végleg diadalmaskodott a halál felett.
Ötödször: szenvedés-e elszakadni attól, amit szeretünk? Aki megértette Krisztust, az sohasem szakad el attól, amit szeret, mert Krisztus világosságot hozott a halál és újabb születés közti világba, így az ember kapcsolatban marad azzal, amit szeret.
Hatodszor: szenvedés-e ha nem kapjuk meg, amire vágyunk? Aki Krisztussal él, nem kíván olyat, ami nem illeti meg, ami nem adatik meg számára
Hetedszer: szenvedés-e ha együtt vagyunk azzal, amit nem szeretünk? Aki felismerte Krisztust, az nagy átfogó szeretetet éleszt fel magában, ez minden lényt és tárgyat körülvesz és értéke szerint szeret.
Nyolcadszor: már nem szenvedés elválni attól, amit szeretünk, mert Krisztusban nincs már elválás.

Így a Buddha által felismert és tanított szenvedés betegségére Krisztus adott gyógyírt. Az emberiség Krisztushoz és a kereszten függő holttesthez való fejlődése a legnagyobb fordulat, amely valaha is megtörtént.”

Rudolf Steiner : A SPIRITUÁLIS ÖKONÓMIA ELVE ÉS A REINKARNÁCIÓ (GA109)