Miért is él az ember májában?
“Megkérdezhetjük: mire jó egyáltalán az, hogy a külvilágot fogalmak és képzetek útján megismételjük? Mire való ez tulajdonképpen? Miért ismétli meg az ember gondolataiban és képzeteiben a külvilágot, amikor azt egyáltalán nem érdekli, hogy mi megismételjük?(…) Láthatjuk tehát, hogy az ember hordoz valamit a maga ismereteiben, amit hozzáad a természethez, az univerzumhoz, de a természet, az univerzum számára teljesen közömbös lehet, hogy így hozzájut-e még valamihez. A természet automatákat is alkothatna, akik nem követik gondolatokkal és fogalmakkal mindazt, ami történik. Mert végül is kívül semmi sem változik attól, hogy mi a világ eseményeit követjük-e, hogy gondolatainkkal és fogalmainkkal teremtünk-e képmásokat róla, vagy sem.(…)
Tudjuk azonban, hogy hány és hány olyan ember van kint a világban, aki boldog lenne, ha nem kellene gondolkodnia, ha mint gép dolgozhatna, aki tulajdonképpen menekül minden gondolat elől, mert a gondolkodás fáradságos. Feltehetjük újra a kérdést: miért nem úgy alkotta meg az embert a természet, hogy ne legyen szüksége gondolkodásra?
…felmerülhet egy kérdés, amelyen nem lehet egykönnyen átsiklani: hogy van ez tulajdonképpen, hogy az ember májában, illúzióban él? Van ennek valami jelentősége? Alapjában véve nem szomorú dolog, hogy az ember illúziókba ringatja magát? Mondhatnánk úgy is, hogy vajon nem lett volna sokkal helyesebb az Istenségtől, ha egyáltalán nem hagyta volna, hogy az ember májában éljen, hanem hagyta volna, hogy a világot úgy szemlélje, hogy ne kelljen megkeresnie a valóságot a jelenségek mögött, és ne kelljen csalódásban élnie? Miért kell az embernek illúzióban élnie? Egy rendkívül pesszimista világnézet alapja lehetne ez a kérdés. Nos, jó oka van annak, hogy az embernek fátyol van a szeme előtt, mert ha már kezdettől fogva beleszületünk a valóságba, ha az igazság velünk születne, ha nem kellene keresni, akkor az ember soha nem válhatna személyiséggé, soha nem lehetne szabad. Az ember csak a Föld-szférán belül vívhatja ki a szabadságát, csak azáltal, hogy a földi küzdelemben személyiséggé válik. Csak az szabadítja fel benne azokat a belső erőket, amelyek sok inkarnáción keresztül szabad személyiséggé teszik, hogy külsőleg mindenekelőtt a látszat áll vele szemben, és hogy keresnie kell ennek a látszatnak a belső mibenlétét.(…)
Az ős-Holdon nem tanultunk olvasni, ott minden belső világunkból jött létre. Ha valami egyszer létrejött, utána már fel tudott merülni a belsőből. De szabad nem lehetett az ember, teljesen olyan volt, mint egy automata. Mivel ebben a régi időben minden felmerült bennünk, ezért az ember nem válhatott szabad személyiséggé. Nem azért szerzünk ismereteket, hogy feleslegesen ismételgessük azt, ami kívül van, hanem hogy szabad személyiségekké váljunk!(…) Azáltal válunk szabad személyiségekké, hogy szemlélődés útján átéljük a szellemi folyamatokat, ami abban áll, hogy hallunk valamit. Ha azt mondják, hogy az olvasunk vagy hallunk valamit. Ha azt mondják, az ember azért szerez ismereteket, mert azoknak a birtokába akar jutni, nem mond igazat. Az ember azért szerez ismereteket, mert ez által válik szabad lénnyé!”
Forrás: Rudolf Steiner: Az ember talánya (GA170) – Kiadó: Új Mani-fest, 2003
Fotó: Magda Ehlers – pexels.com
