Megismerés és szeretet

“Miért kell akkor megtörténnie annak, hogy az emberek éppen most, korunkban bizonyos spirituális igazságokat fogadjanak be? Erre a következő módon adhatunk választ.

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy az embernek van bizonyos érzéke a spirituális igazságok iránt, hogy ezek nem süket fülekre találnak benne, hanem lelkébe és szívébe veszi fel őket, hogy mintegy antropozófussá válik, ahogy korunkban az ember antropozófussá lehet. Vagy lehetséges a másik eset, hogy az ember visszautasítja a spirituális igazságokat, hogy azt mondja, mindez dőre, ostoba dolog, csak egy pár ostoba fantaszta fejéből ugrik elő, akik okosabban tennék, ha valami máshoz fognának.

Nos, ha az ember átmegy a halál kapuján, így magától értetődően belép a szellemi világba. S ha akkor mintegy valaki azt mondaná: azáltal lép-e valaki a szellemi világba, hogy a születés és a halál között tudomást szerez erről a világról? – ekkor bizonyos értelemben azt mondhatná neki az ember: természetesen az is eljut a szellemi világba, aki semmit sem tud róla, egész magától értetődően az is belép a szellemi világba. De mi a különbség e között a két embertípus között? A különbség jelentős. Most mindig csak a mi korunkról beszélek, mivel a szellemi igazságok individuálisak. (…)

Az az ember, aki átmegy a halál kapuján anélkül, hogy törődött volna annak lehetőségével, hogy korunk spiritualitását felvegye, átadja lelkét a magasabb világoknak, ha átlép a halál kapuján, csak nem úgy, mint amikor elfogadta azt, hogy a születéssel belépett a fizikai létbe, és a magasabb világok semmit sem birtokoltak belőle, csak amit megtestesüléskor átadtak neki. Aki viszont nem csupán hittel, hanem azzal, hogy beleéli magát a szellemi világokba, elsajátítja azt, amit a szellemi világból kiindulva meg tud kapni, az halálakor lelkét nem úgy adja át a szellemi világoknak, mint ahogy születésekor kapta, hanem átadja a szellemi lényeknek azt is, amit itt fogalmakként, képzetekként és érzésekként kidolgozott, és ez nem csupán hozzá tartozik, hanem az érzékfeletti lényekhez is. Aki ezt nem viszi magával, természetesen az is beleéli magát a szellemi világba, de nem visz magával semmit az emberiség előrehaladásához. Ha tehát az ember mindig így élt volna, akkor semmiféle előrelépés nem jött volna létre, vagy egy bizonyos időponttól kezdődően az emberiség mindig olyan maradt volna, mint amilyen volt, hogy előrehaladás, további fejlődés történik, hogy a lelkek mindig valami újat találhatnak, ha új inkarnációkban a Földre lépnek, ez attól függ, hogy alkalmat találnak-e arra, hogy felvegyék magukba a kor sajátos küldetését. Tehát ez végül is egyfajta döntés, hogy az ember kapcsolatot létesít-e a szellemi világgal, vagy sem. Hiszen például mondhatná valaki: mit törődöm én a földfejlődéssel? Álljon csak meg a Föld! Túlélem én azt is. – Csak az tud így beszélni, akiben semmiféle igazi szeretet, semmiféle érdeklődés nincs a földfejlődés iránt. Aki azonban legelső kötelességként hordozza magában az emberiség fejlődése iránti vágyat, az nem választhatja ezt az utat. A szabadság is ezen a területen található. Ezért természetesen csak szabadon és az emberiség haladása iránti szeretetből fognak a lelkek az antropozófiához jönni.

Az ember tehát egyszer sem puszta egoizmusból lehet antropozófus: ha az lesz, akkor hozzájárul valamivel a haladáshoz, amitől különben elhúzódik. Az ember tehát szeretetből cselekszik, nem csupán magáért, hanem valami másért.
Ezt szeretném minden magyarázattal átvilágítani a szellemtudományról, amelyet kutatunk: hogy ez a tudomány eleven, tevékeny erő. Nem szemléletről beszélek, én erről a tudományról beszélek: a szemlélet csak az eredményeket hozza elő. Az eredmények megéléséről beszélek az emberben. A szellemtudomány eleven, tevékeny, olyasmi, ami életre kel a lelkekben, ami hat és teremt a lelkünkön. A szeretetről csupán beszélni – és ez különösen a teozófiai mozgalomra érvényes – olyan, mintha az ember odaállna egy kályha elé, és prédikálna neki, hogy legyen meleg, mivel kályhaként ez a kötelessége. A kályha a kötelességéről szóló legszebb prédikációra sem lesz meleg. De meleg lesz, ha megrakják fával, és meggyújtják. Így van ez alapjában véve minden, az emberszeretetről szóló prédikációval, és ennek a prédikációnak az emberrel szemben is alig van több sikere, mint a kályhával szemben, hogy melegnek kell lennie. Végül is ezt a prédikációt minden kornak elmondták, és a siker – hiszen ez megfigyelhető. De az, ami nem csupán tudás a szellemi világról, nem csupán képzet, szó, hanem ami a szóban eleven, hatóerő, az a fa, amit lelkünknek adunk, és ez ég, ha lelkünk helyesen veszi fel. Éppen az ilyen magyarázatokból, mint a mai, érthetjük meg ezt: itt fellobban a megismerés, a megismerés szeretetté válik, mivel az ember ezáltal átváltozik a maga mélyen, alapjaiban megismert szellemi élete útján.”

Rudolf Steiner GA157