Az én és az asztráltest, a szellemi ember alámerül a várba
„Gondoljuk meg, mit jelent az alvás. Ami tudatosan áthatja a fizikai és étertestet, az kívül van, belül most csak az úgynevezett vegetatív folyamatok mennek végbe, az játszódik le, ami a nap folyamán elhasznált erőket újra pótolja. Érzékeljük, ahogy itt a fizikáin kívül azok az erők, amelyek, mondjuk, az agyban elhasználódtak, pótlódnak. De nem úgy, mintha anatómusok módjára látnánk az agyat, hanem látjuk, ahogy a fizikai világ embere, akit nappali ébrenlétünk folyamán tudatunk számára felhasználunk – akit most elhagytunk, de világosan tudjuk, hogy a mi eszközünk – ez az ember, mintegy elvarázsoltan fekszik egy várban.
Ahogy agyunk a koponyán belül nyugszik, úgy tűnik számunkra földi emberi lényünk is, amint elvarázsoltan egy várban él. Emberi lényünkkel úgy kerülünk szembe, mint olyan lénnyel, aki sziklafallal van körülzárva, annak a foglya. Ennek jelképe, mintegy összevont jelképe a koponyánk. Kívülről ez úgy jelenik meg számunkra, mint egy kicsi koponya. Ha azonban az éteri erőkre tekintünk, amelyek az alapját adják, akkor a földi ember ténylegesen úgy jelenik meg, mint aki itt van a koponyán belül, ennek a várnak a foglya. A többi szervből áramlanak ki azok az erők, amelyek ezt az embert fenntartják, aki úgy él a koponyán belül, mint egy hatalmas kastélyban. Az erők itt felfelé áramlanak. Mindenekelőtt az az erő áramlik felfelé, amely az organizmusban szétterülő asztráltestből jön, mindaz felfelé áramlik, ami felhevül, és az embert az idegpályák által hatalmassá teszi. Mindez egybeáramlik a földi agyemberben, és úgy jelenik meg, mint erős kard, amelyet az ember itt a Földön kovácsolt. Azután felnyomulnak a vér erői. Ezek a vérerők – az ember ezt lassanként érzi, megtanulja felismerni – úgy jelennek meg, mint olyasvalami, ami megsebzi a koponya varázslatos kastélyában fekvő embert: véres lándzsaként jelennek meg azok az erők, amelyek az étertestben a földi ember felé áramlanak, aki az agy varázs-kastélyában fekszik. Ekkor egy felismeréshez jutunk. Ahhoz a felismeréshez, hogy érzékelni tudjuk mindazt, ami az agy nemes részei felé áramlik. Erről korábban sejtelmünk sem volt.
Látják, egy másik nézőpontból kiindulva visszatértem ahhoz, amit korábban már érintettem. Az ember ehet sok mindent az állati birodalomból, agyának bizonyos része számára azonban ez nem használható, ez mind csak ballaszt. Más szerveket lehet táplálni ezáltal, az agyban azonban van egy rész, amitől az étertest eltaszít minden állati eredetűt. És nemcsak ezt taszítja el az étertest az agy egy kis, nemes részétől, hanem azt is, ami a növényi birodalomból származik. Csak az ásványi extraktumot hagyja érvényre jutni az agy egy kicsiny, nemes részében, és itt ezt az ásványi extraktumot összehozza az érzékszervek útján érkező legnemesebb sugárzásokkal. A fény, a hang, a hő legnemesebbje érintkezik itt az ásványi birodalom legnemesebb termékeivel, mert a legnemesebb érzéki benyomásoknak a legnemesebb ásványi termékekkel való kapcsolatából táplálkozik az emberi agy legnemesebb része. Az emberi agynak e legnemesebb részétől az étertest mindazt elkülöníti, ami a növény- és állatvilágból jön.
Azután felnyomulnak azok a dolgok is, amiket az ember táplálékként vesz magához. Az agynak vannak kevésbé nemes részei is, amelyek táplálkoznak mindennel, ami felfelé áramlik, mint a szervezet tápláléka. Csak az agy legnemesebb részének kell az érzéki észlelések legszebb vegyülékéből és a legnemesebb, tiszta ásványi extraktumból táplálkoznia. Itt megtanuljuk felismerni, hogy az ember csodálatos, harmonikus összefüggésben áll az egész kozmosszal. Itt úgyszólván olyan állapotát láthatjuk meg az embernek, ahol az játszódik le, hogy hogyan készíti az emberi gondolkodás az asztráltestet szolgáló idegrendszer eszközével a kardot az emberi erő számára a Földön. Itt megismerkedünk mindazzal, ami hozzákeveredik a vérhez, és ami bizonyos módon éppen az agyban lévő legnemesebb rész megöléséhez járul hozzá. Ezt a nemesebb részt mindig újra az tartja fenn, ami a legfinomabb érzéki észlelésekből és az ásványi birodalom legnemesebb termékeiből áll össze. Az alvás ideje alatt azután, amikor a gondolkodás nem foglalkozik az aggyal, beleáramlanak azok a termékek, amelyek lejjebb alakulnak ki a bensőben a növényi és állati birodalomból.
Így van ez, ha az ember saját étertestébe benyomul, mintha egy szakadékhoz érkezne, és e szakadék felett látna be saját étertestébe: mit történik ott? Mindez hatalmas képekben tűnik fel: a szellemi ember folyamatai az alvás alatt. Az én és az asztráltest, a szellemi ember alámerül a várba, amit szimbolikusan a koponya jelenít meg, ahol alva, véres sebbel fekszik az ember. Erőssége a gondolataiban van, és ezt itt táplálni kell mindazzal, ami a természet birodalmaiból származik, és amelynek nemesebb részét annak kell szolgálnia, ami ebből a legfinomabb. Mindezt képekben a Grál-legenda szolgáltatja. A Szent Grál legendája hírt ad arról a csodálatos táplálkozásról, ami az érzéki benyomások legfinomabb hatásaiból és az ásványi extraktum legfinomabb hatásaiból készül, és arra hivatott, hogy az ember legnemesebb részét egész életében táplálja, úgy, ahogy ezt a Földön fizikailag megteszi, mert minden más megöli őt. Ez az égi táplálék az, ami a Szent Grálban rejlik.
És ami egyébként történik, ami a többi birodalomból felnyomul, azt úgy kapjuk meg, ha visszamegyünk a Grál-legenda eredeti írott szövegéhez. Itt az étkezés leírásánál először egy szarvastehenet tálalnak fel. Az agyba való felhatolást, ahol a Grál lebeg, az agy várában fekvő emberi hős legnemesebb táplálékául szolgáló edény – mert minden más megöli őt – ezt ábrázolja számunkra a legenda. És tulajdonképpen nem Wolfram von Eschenbach ábrázolja a legjobban, hanem külsőleg, még exoterikusan – mert majdnem mindenki felismerheti, ha a figyelmét ráirányítja, hogy a Grál-legenda okkult élményt ír le, amelyet minden ember minden este újra átélhet – Chretien de Troyes, a művében megjelenő minden profánsága ellenére. Számos utalással megfelelőképpen jelzi, hogy amire gondol, azt exoterikusan fejezi ki, mert hivatkozik tanítójára és barátjára, aki Elzászban élt, és akitől tulajdonképpen az ezoterikus tartalmakat kapta, amiket azután ő külső formába öntött. Ez abban a korban történt, amelyben szükség volt erre az átmenet miatt, amire „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című írásomban utaltam. Kicsit előbb, 1180-ban készül el a Grál-legenda a maga külső formájában.
Az ilyen dolgok a külső világban ma fantáziálásnak tűnnek, mert sok esetben csak az látszik valóságnak, ami az emberen kívül van. Hogy az ember sokkal magasabb értelemben véve a teremtés koronája, azt éppen akkor ismeri fel, ha fizikai testét eredeti pompázatos nagyságában nézi, és étertestét is úgy nézi, ahogy az belsőleg dolgozik, hogy fizikai testét újra életre keltse, mert az a döfés, amiről azt mondtam, hogy a vérből jön, megbénítja és megöli. Az étertest azon dolgozik, hogy azonnal és olyan jól, amennyire lehetséges, újra életre keltse, megőrzi az egész élet folyamán, annak ellenére, hogy attól kezdve, hogy megszületett, máris halálra van ítélve. Megőrzi azáltal, hogy az emberi organizációnak egy kis részétől eltávolítja azt, ami az állati és növényi birodalomból jön, csak a legnemesebb ásványi extraktumot fogadja el, és összevegyíti a külső érzéki világ legnemesebb benyomásaival. Ha ezt valóban elég mélyen átérezzük, akkor az emberi organizmusban ez a legnemesebb rész ténylegesen úgy fog megjelenni, mint a megsokszorozódott Szent Grál. Ezzel a két utalással ma azt akartam bemutatni, milyen jellegzetes imaginációk jelennek meg számunkra, hogy megy át lassanként imaginációkba az igazi tisztánlátásban a fizikai test szemlélete, és hogy a paradicsomi és a Grál- imagináció az ember által elérhető legnagyobb imaginációkhoz tartozik – legalábbis a földi időszakban.”
