A szent kehely, a Krisztustól érintett Holdanya

„A Krisztus-impulzus megjelenése csodálatos jelenség szellemtudományos szempontból. A niceai zsinattól fogva az emberek felszíni tudatában a dogmák megállapításával kapcsolatos viszályok dúlnak, tudatuk háborog, és ami a kereszténység szempontjából a legfontosabb az a lélek tudatalatti mélyében történik. A Krisztus-impulzus nem ott működik, ahol viszálykodnak, hanem a mélyben.(…) A Krisztus impulzus áramlása valóban úgy halad az európai emberek lelkének mélyén, mint a folyó, amely eltűnik a hegyek üregeiben, felülről nem látható és a legkülönfélébbet gondolhatjuk felőle – így hat és pedig először, mint okkult tény.

Kedves barátaim, hadd ismerjem be itt, hogy szellemtudományos kutatásaim során éppen ennek az áramlatnak a követésekor sokszor mintegy elveszítettem a nyomot, keresnem kellett az újabb felbukkanást. Feltételeznem kellett, hogy a Krisztus impulzus áramlata csak lassan bukkan fel, hogy még a mi korunkban sem jelent meg teljesen, csak megmutatja magát. De hol jelenik meg? Ez volt a kérdés. Hogyan bukkan fel ismét? Hogyan merül fel ismét? Hol ragadja meg a lelkeket először úgy, hogy tudati lelkükbe kezdenek felvenni valamit?

Ha követik könyveim és ciklusaim különböző értekezéseit, kedves barátaim, és úgy járnak velük, mint én, akkor azt találják, hogy főként az értekezések régebbi részében az a legkevésbé kielégítő, amit a Szent Grál nevével kapcsolatban mondottam. Így látom ezt és remélem, mások is így látják. Nem mintha olyasmit mondtam volna, ami nem állja meg a helyét, de éppen ennek a megállapításával voltam elégedetlen. Olyasmit kellett nyújtanom, amit biztosan adhatok, mert az említett áramlat tovahaladásának keresésekor, a nyugati világ további okkult keresztény fejlődését kutatva, lelkem intéssel találkozott: „Először Parszifál nevét kell megfelelő helyén elolvasnod.”

Tapasztalnom kellett, kedves barátaim, hogy az okkult kutatásokat sajátságos módon vezetik. Hogy ne csábuljunk spekulációra és olyan területekre, ahol az okkult igazsággal a fantázia kaphatna szárnyra, sokáig – mondhatnám – óvatosan vezetik az okkult kutatást, hogy végül napfényre jusson az igazság, amely önmagában hordozza helyességének meggyőző voltát. Így sokszor bele kellett nyugodnom a feleletre való várakozásba, e felhívásra: „Keresd meg Parszifál nevét!” Jól tudtam, – Önök is ismerik a Parszifál mondából – hogy miután Parszifál tévedéseiből kigyógyulva visszatér, és ismét megtalálja a Szent Grálhoz vezető utat, itt azt a híradást kapja, hogy a szent edényen az ő neve ragyogott fel. Tehát ezen a szent edényen kell lennie. De hol van ez a szent edény? Hol található? Ez volt a kérdés.

Az ilyen okkult kutatásoknál gyakran visszatartják az embert, így – mondhatnám – egy nap, egy év alatt nem tesz túlságosan sokat, nehogy spekulációval terelődjék el az igazságtól. Tehát visszatartják az embert. Mérföldkövek sorakoznak. Így sorakoztak a mérföldkövek sok-sok év során, míg a kérdés megoldását kerestem: Hol találod Parszifál nevét a szent edényen? Tudtam, hogy a szent edénynek vagy egy némely jelentése és benne van az ostya, tehát egy kis szelet. Magán a szent edényen áll Parszifál neve. Azt is tudtam, hogy milyen lényeges rész például a Márk-evangélium negyedik fejezetének 11-12, és 33-34-ik verse. Eszerint az Úr sok mindent hasonlatban mondott el és csak lassanként magyarázta el ezeket. Az okkult kutatásnál is egészen fokozatosan és óvatosan vezetik az embert, gyakran arra támaszkodva, amihez a karma juttat el. Ha valami elénk kerül, aminek köze lehet a dologhoz, nem is tudjuk, hogy a szellemi világból származó erők segítségével hogyan alakítsuk ki lelkünkben. Sokszor nem is tudjuk, hogy az okkult világ mélyéből olyasmit kaptunk, ami évszámra kutatott problémánkra vonatkozik.

Így egyszer megkérdeztem a norvég népszellemet Parszifál felől és azt mondta: Tanuld megérteni azt a szót, amely az én erőmből került az északi Parszifál-mondába, „ganganda greida”, a körüljáró táplálék, körüljáró enyhület, ilyesmi! Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. És azzal sem, amikor egyszer a római Szt. Péter templomból jövet Michelangelonak az a műve hatott reám, ami mindjárt a jobb oldalon Jézust és anyját ábrázolja, a még fiatal anyát ölében a már halott Jézussal. E művészi alkotás szemlélésének utóhatásaként – ez ilyen vezetés – nem vízió, hanem a szellemi világból jövő igazi imaginációként jelent meg az Akasa krónikába írott kép, és Parszifált mutatta, amint először távozik a Grál-várból, ahol az ott működő titkokat nem kérdezte meg. Az erdőben fiatal nőt lát meg, aki ölében fekvő halott vőlegényét siratja. Tudtam, kedves barátaim, hogy a képnek jelentősége van, akár az anyát, akár a vőlegényét vesztett menyasszonyt ábrázolja (Krisztust gyakran nevezik vőlegénynek), és hogy a közreműködésem nélkül létrejött összefüggésnek jelentősége van. Még felsorolhatnék néhány ilyen előjelet, ami annak a kérdésnek a kutatása során adódott, hogy hol szerepel Parszifál neve a Szent Grál edényén? Hiszen ott kell lennie, ezt maga a monda beszéli el. Elevenítsük fel a Parszifál-monda legfontosabb vonásait.

Tudjuk, hogy Parszifált anyja, Herzeleide az apa eltávozása után hozta világra, nagy fájdalom és álomszerű élmények közepette, egészen sajátságos módon. Tudjuk, hogy meg akarta óvni a lovagi gyakorlatoktól és lovagi erényektől, birtokait másra bízta és visszavonult a magányba, mert gyermekét úgy akarta nevelni, hogy elkerülje a benne élő veszélyt, hiszen apja ennek áldozata lett. Azt is tudjuk, hogy a gyermek már korán feltekintett a természet szépségére és lényegében csak annyit tanult meg anyjától, hogy Isten uralkodik felettünk és őneki óhajtott szolgálni. De Istenről semmit sem tudott, ezért egyszer lovagokkal találkozva Istennek tartotta őket és térdre borult előttük. A gyermek azután elárulja anyjának, hogy lovagokat látott és ő is lovag szeretne lenni. Anyja bolondruhát ad rá és elengedi. Tudjuk, hogy a fiú elindul, sok kalandot él át, az anya pedig később megtört szívvel hal meg fia eltűnése miatt, aki még vissza sem fordult, hogy búcsút intsen, csak lovagi kalandok után indult. Szentimentálisnak nevezhetnénk ezt, de mélységes értelme van. Vándorlásai során átélte a lovagságot, lovagi erényekkel tűnt ki és eljutott a Grál-várhoz. Más alkalommal említettem, hogy a Grál-várhoz érkező Parszifált az irodalomban Chretien de Troyes írja le legjobban. Mint leírja, Parszifál hosszú tévelygés után elhagyott vidékre ér és itt két emberrel találkozik, akik egy csónakban ülnek, az egyik evez, a másik halászik. Őket kérdezve kerül azután a halász-királyhoz, akit a Grál-várban talál meg. A halász-király idős, legyengült ember, nyugágyon kell feküdnie, beszélgetés közben átadja neki az unokahúgától kapott kardját. A teremben vérző dárdát hozó apród jelenik meg, a vér egészen az apród kezére ömlik. Azután megjelenik egy szűz a szent Grál edénnyel. A Grál tartalmából olyan ragyogás árad, hogy a terem egész fényességét elhomályosítja, ahogyan a Nap és Hold elhomályosítja csillagok fényét. Megtudjuk, hogy a halász-király külön teremben élő agg édesapja csak a szent Grálból táplálkozik és nincs szüksége a gazdag lakomára, amelyen a halász-király és Parszifál is részt vesz. Ők földi táplálékból élnek. De valahányszor újabb fogást hordanak körül – mint ma mondanánk -, beviszik a szent Grált is az apa szobájába az öreg halász-királynak, aki csak abból táplálkozik, ami a Grálban van. Parszifálnak útközben Gurnemanz meghagyta, hogy ne kérdezősködjék túl sokat, nem is kérdezi meg, hogy a lándzsa miért vérzik, azt sem, hogy mi a Grál-edény – természetesen a nevét sem tudta. Chretien de Troyes szerint ezután ugyanebben a teremben tért nyugovóra. Elhatározta, hogy másnap reggel kérdezni fog, de üres az egész vár, nem talált senkit. Hiába hívott valakit, nem volt ott senki. Maga öltözött fel, lova lent készen várta. Azt hitte, hogy a társaság vadászatra indult és utánuk akart lovagolni, hogy megkérdezze a Grál csodáját. Amikor azonban átlovagolt a felvonóhídon, az olyan gyorsan felcsapódott, hogy a lónak át kellett ugrania, nehogy a várárokba zuhanjon. Senkit sem talált az előző napi várbeli társaságból. Chretien de Troyes elbeszéli, hogy Parszifál tovább lovagol és egy elhagyott erdős vidéken látja meg azt a nőt, aki az ölében tartott férfit siratja. Chretien de Troyes szerint ő mondja meg neki, hogy kérdeznie kellett volna, így megfosztotta magát attól, hogy az őt körülvevő nagy titkokat megtudja. Tudjuk, hogy sokat bolyongott, Chretien de Troyes elbeszéli, hogy éppen Nagypéntek napján egy remetéhez érkezik, Trevricenthez. Ő figyelmezteti arra, hogy elátkozták, mivel elmulasztotta a halász-király megváltását, semmit sem kérdezett a vár csodáiról. Ezután még sok mindenre tanítja.

Amikor Parszifált próbáltam követni, ahogy a remetéhez megy, egy mondás nyilatkozott meg számomra, amilyen szellemtudományos kutatások szerint, kifejezve sehol sem szerepel, de úgy gondolom, hogy teljes valósággal állíthatom. Az öreg remetének ez a mondása mély benyomást tett rám. Felhívta Parszifál figyelmét a Golgotai Misztériumra. Parszifál erről keveset tudott, pedig Nagypénteken ért oda. Ekkor hangzott el az öreg mondása.

Azt mondta: gondold el, hogy mi is történt a Golgotai Misztérium révén – az általunk megszokott szavakat használom, azonos értelemben. Tekints fel a kereszten függő Krisztusra, amint így szólt Jánoshoz: „Mostantól fogva ő a te anyád”, és János nem hagyta el. Te azonban – szólt Parszifálhoz – elhagytad anyádat, Herzeleidét. Miattad hagyta itt a világot. Parszifál nem értette a teljes összefüggést, de a hozzá intézett szavak – mondhatnám – spirituális célja az volt, hogy olyan kép hasson a lelkében, amellyel megtalálja anyja elhagyásának karmikus kiegyenlítését: éppen János képében, aki nem hagyta el anyját. Ennek kellett lelkében tovább hatnia. Halljuk azután, hogy Parszifál még egy kis ideig a remeténél marad és azután ismét a szent Grálhoz vezető utat keresi. A Grált röviddel vagy közvetlenül az öreg Amfortas, a halász-király halála előtt találja meg. Ekkor elé jönnek a szent Grál lovagjai, a szent lovagok, mondván: a te neved ragyog a Grálon, te vagy az eljövendő uralkodó, a Grál-király, mert a te neved ragyogott fel a szent edényen! Parszifál lesz a Grál-király. Tehát az ő neve áll a szent aranyos fényű edényen, amiben az ostya található.

Most arról volt szó, hogy megtaláljam ezt az edényt és bizonyos körülmények először megtévesztettek, kedves barátaim. Mindig szükségesnek tartottam azt, hogy az okkult kutatásnál ne csak azt vegyem tekintetbe, ami közvetlenül az okkult forrásokból ered, hanem a komoly problémáknál a külső kutatás eredményeit is. Ezt teljes szerénységgel mondom, nem azért, hogy szerénytelen legyek. Úgy gondolom, hogy általában helyes, ha egy probléma követésénél valóban mindent lelkiismeretesen megvizsgálunk, amit a külső tudomány mond, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól a fellegekben járva.

Itt azonban az exoterikus tudomány tévútra vezetett. Amit napvilágra hozott, azzal régebben eltérített először a helyes útról, mert ebből az exoterikus kutatásból az látszott, hogy Wolfram von Eschenbach a Parszifál megírásánál saját kijelentése szerint forrásul Chretien de Troyes-t és egy bizonyos Kyot-ot használt. Ezt a Kyot-ot a külső exoterikus kutatás sehol sem találta és ezért Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartja. Mintha Wolfram von Eschenbach a Chrétien de Troyes-nál találtakhoz hozzáfűzött dolgok másik forrását akarta vola megtalálni A külső tudomány legfeljebb azt az egyet ismeri el, hogy Kyot Chretien de Troyes másolója volt és Wolfram von Eschenbach ezt a tényt színezte ki fantáziájával.

Látják, hova vezet a külső kutatás. Oda vezet, hogy a Kyot-hoz vezető útról némileg eltérítsen, mert őt többé-kevésbé Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartják. Abban az időben, amikor a külső kutatás bizonyos mértékben félrevezetett, találkoztam valami mással, ez megint ilyen karmikus elrendelés. Amivel így találkoztam, azt a következőképpen fejezném ki (hiszen már többször leírtam a „A szellemtudomány körvonalai”-ban a ciklusokban): a Golgotai Misztériumot megelőző Atlantisz utáni korok a negyedik kortól kezdve bizonyos módon újra felmerülnek, így az Atlantisz utáni harmadik korszak ismét felmerül valamilyen módon a mai, ötödik kultúrkorszakban. A második a hatodikban kerül majd felszínre, az első pedig, a szent risik kora, a hetedik kultúrkorszakban merül fel, ahogyan többször leírtam. Most egyre világosabban megmutatkozott – ez sok éves kutatás eredménye -, hogy a mi korunkban az Atlantisz utáni harmadik korszak csillagírás-olvasása Krisztussal áthatott formában támad fel. Ma másképp kell kutatnunk a csillagokat, mint akkor, de a csillagírásnak újra szólnia kell hozzánk. A feltámadó csillagírás gondolata különös módon kapcsolódott össze Parszifál titkával. Mindenképpen arra kellett gondolnom, hogy a két dolog összetartozik. Ekkor, kedves barátaim, lelkem elé tárult egy kép, amikor Parszifál útját igyekeztem szellemileg követni Trevrizenttől a Grál vára felé. Chretien de Troyes éppen a remetével való találkozást írja le megragadóan szépen. Ennek egy kis részletét szeretném felolvasni, Parszifál megérkezését a remetéhez.

“Arra tereli a lovát
Szívéből is mély sóhaját
Isten előtt vétkét érzi
Megbánás a keblét vérzi
Sírva szeli át az erdőt
Míg a remetelak előtt
Lovával a földre száll
Fegyverét se hordja már.
Apró, kicsi kápolnában
Rátalál a szent jámborra.
Fájdalmában leborul
Szeméből a könny csak hull
Arcán végig az állára.
Gyermeki megindultsága
Kezét imára kulcsolja:
„Vigasztalásomra, kérlek
Hallgasd meg a megbánt vétket
Öt évig tévhitben éltem
Hit nélküli szédületben
Csak gonoszságot műveltem„
„Mondd, mi sodort ide hát
És kérd Istent, ő bocsát
Egykor üdvözült honába”.
„Halászkirálynál ott járva
Lándzsát láttam, acél hegye
Vért csepegtet, Grál szentsége
Elém tárult; ajkam zárva
Vér értelmén választ várva
A Grálét sem kérdezem.
Azóta is minden napon
Lelkemen súlyos bánat nyom
Halálom csak enyhítené
Uramat, hogy így feledém.
Kegyelmétől távol estem.”
„A nevedet mondd meg nekem.”
„Parszifál néven ismernek.”
Felsóhajt az agg mélyeket
Jól ismert e név előtte:
„Tudatlanság hozta létre
Ez sodort a szenvedésbe”

Ekkor szövődnek azok a beszélgetések a remete és Parszifál között, amelyekről az imént beszéltem. Amikor azután Parszifált szellemileg igyekeztem kísérni a remeténél való tartózkodása után a Grálhoz történő vándorlásában, gyakran éreztem, ahogy lelkemben felcsillan éjjel-nappali lovaglása. Nappal a természet iránti odaadása, éjszaka a csillagok felé fordulása, mintha lelkének tudatalatti részében a csillagírás szólalna meg, és hírül adná, amit a Gráltól elé siető szent lovagok mondtak: „A szent Grálon a te neved ragyogott fel”. De Parszifál nyilván nem tudott mit kezdeni azzal, ami a csillagokból sugározott felé, mert tudata alatt maradt, és ezért nem is értelmezhető igazán, bármennyire is igyekszünk szellemi kutatással belemerülni.

Ekkor újra visszatértem Kyothoz és Wolfram von Escenbach egyik kijelentése mély benyomást tett rám, ezt összefüggésbe kellett hoznom a „ganganda graidá”-val. Magától összekapcsolódott. Vonatkoztatnom kellett a halott vőlegényét ölében tartó nő képére is. Egyszer szinte keresés nélkül rábukkantam Kyot egy mondására: „er jach, ez hiez ein dinc der gral.” (Er sagte, ein Ding hiess der Gral – Azt mondta, egy tárgyat Grálnak neveznek). Maga az exoterikus kutatás utal arra, hogy ehhez hogyan jutott. Spanyolországban kezébe került Flegetanis könyve az asztrológiáról. Kétségtelenül elmondhatjuk, hogy Kyot Flegetanis impulzusára – vagyis akit Flegetnisnak nevez, és akiben a csillagírás ismerete némiképpen feléled – tehát az újjáéledt csillagtudomány impulzusára meglátja a Grál nevű tárgyat. Most tudtam, hogy Kyothoz ragaszkodnom kell, mert éppen ő vezet fontos nyomra, ha szellemtudományosan kutatok, hiszen ő legalább látta a Grált.

Hol van tehát a Grál, amit ma úgy kell megtalálni, hogy Parszifál nevét viseli, hol található? Kutatásaim során kiderült, hogy a csillagírásban kell keresnem – először is a nevet. Egy különösképpen jelentős napomon azután kiderült, hogy hol található reálisan az arany fényű edény. Először a csillagírás szimbolikája vezetett el a Grál titkához.

Ekkor megláttam a csillagírásban azt, amit mindenki láthat, csak először nem talál a dolog titkára, egy napon felragyogott előttem, amikor belső látással követtem az aranyfényű holdsarlót, úgy, ahogy az égen megjelenik és a sötétebb része, mint nagy korong halványan látható. Tehát kívül fizikailag látható az aranyfényű Hold, a tovavándorló útravaló – ganganda graida – és benne a nagy ostya, a sötét korong, ami nem látható a Holdból, ha csak felületesen nézzük, csak akkor, ha tüzetesebben megtekintjük.

Az okkult írás csodálatos betűivel Parszifál neve áll a Holdsarlón! Ez volt a csillagírás, kedves barátaim. Mert helyesen nézve valóban a csillagírás olvasása tárja fel szívünknek és értelmünknek Parszifál titkát, a szent Grál titkát, ha talán még nem is teljesen.(…)

Mielőtt fejtegetésünket folytatnánk és megkísérelnénk az égi alak értelmezését, fel kell hívnom a figyelmüket egy fontos törvényszerűségre, egy fontos tényre. Ami itt aranyló sarlóként megjelenik, az úgy jön létre, hogy a fizikai napsugarak a Holdra vetődnek. Mivel a Nap erről süt, ezért ezen az oldalán világítja meg a Holdat és a megvilágított rész jelenik meg, mint aranyosan fénylő csésze. Benne fekszik a sötét ostya: fizikailag a meg nem világított rész, a sötéten maradt rész, ahová a Nap sugarai nem tudnak behatolni: szellemileg még valami más is. Ha a Nap sugarai a Hold egyik részét érik és aranyos fénnyel verődnek vissza, akkor mégis áthatol valami a fizikai anyagon. Ez a napsugarakban élő szellemiség. A Nap fizikai erejét az anyag feltartja és visszaveri, de szellemi erejét nem, az keresztülmegy, és mivel a Hold ereje tartja vissza, így valójában az arany csészén a Nap szellemi erejét látjuk nyugodni. Tehát azt mondhatjuk, hogy a Hold sötét részében a Nap szellemi erejét látjuk. Az aranyosan fénylő rézben, a csészében, a Nap fizikai erejét látjuk, ez sugárzásként verődik vissza. A Nap szelleme a Nap fizikai erejének edényében nyugszik, ha a Napot így nézzük, tehát a Nap szelleme valójában a Hold edényében nyugszik. Ha most mindent összevetünk, amit a Napszellemről és ennek Krisztushoz fűződő kapcsolatáról mondottunk, fontos szimbólumot látunk a Hold fizikai működésében. Ahogyan a Nap sugarait visszaveri és így létrehozza az aranyló csészét, a Napszellem hordozójaként jelenik meg. Ez az ostyaszerű korong alakjában van benne.

Most emlékezzünk vissza arra, hogy a Parszifál monda hangsúlyozza, hogy minden Nagypénteken, tehát húsvétkor, ostya száll le az égből, beleszáll a Grál edénybe, mint fiatalító, megújító táplálék. A remete is húsvétkor tanította Parszifált a Grálról, Wagner Parszifálja is újra felhívja az emberiség figyelmét a húsvét Grállal kapcsolatos jelentőségére.Emlékezzünk arra, hogy a húsvét ünnepét egy ősi tradíció alapján állapítják meg. Ez is az egyik olyan tradíció, amelyekről tegnap említettem, hogy a Krisztus impulzus tudat alatt történő lelki működésével kapcsolatosak. Milyen napra esik húsvét ünnepe? A tavaszi holdtölte utáni vasárnapra, amikor a tavaszi, növekvő erejű Nap Krisztus szimbólumává válik. Milyen a tavaszi holdtölte húsvétkor? Hogyan látjuk az égen húsvétkor? A holdtölte után, legalább is egy kissé, a sarló alakját kezdi ölteni. Valami látható a sötét részből, a tavaszi erőre kapó Nap szellemiségéből valaminek benne kell lennie. Tehát az őszi tradíció szerint húsvétkor az égen meg kell jelennie a szent Grál képének. Így kell történnie. Húsvétkor mindenki megláthatja a szent Grál képét. Ezért állapítják meg a húsvét ünnepét egy ősi tradíciónak megfelelően.(…)

Ha mindazt összefoglaljuk, amit a földfejlődés a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésből hozott magával, akkor ezt természeti nézőpontból a héber ókor Éva alakjával szimbolizálja. Eve – hiszen a magánhangzók jelölése sohasem egyértelmű – Eve! Fűzzük hozzá a héber ókor isteni lényének jelét a földi sors irányítójáét, akkor ugyanolyan helyes formában kapjuk meg: Jeve – Jahveh, a Föld kormányzója, az ő szimbóluma a Hold, azzal kapcsolatos, ami a Hold-fejlődésből adódott, ami a Hold-fejlődés eredménye Földünk fejlődésében. Tehát a Föld Ura a Földanyához kötődve, akinek erői a Hold-fejlődésből adódtak – Jahve. A héber ókorból tehát ránk maradt a Hold-erők titokzatos kapcsolata, a ma asztronómiailag megjelenő Hold ennek csak maradványa, emberi erőit pedig az emberi lét női elemében tartotta meg. Már Jahve nevében feltűnik a Föld Urának kapcsolata a Földanyával.(…)

A másik, amire felhívnám figyelmüket, szintén az Atlantisz utáni ötödik korszakban kezdődő újabb kor jelensége. Arra hívnám fel a figyelmüket, amit egy olyan ember írt, aki – mondhatnám – érezte amint a kezdődő új kor áthatja, és érezhette is. Annyira érezte, hogy szinte öntudatlanul átélte: Igen, olyan idő következik, amikor a régi asztrológia új alakban, a kereszténységtől áthatott alakban éledhet fel, és ha helyesen a Krisztus impulzussal áthatottan műveljük, akkor ismét feltekinthetünk a csillagokra és érdeklődhetünk szellemi írásuk iránt. Ahogy mindjárt meglátják, ez olyan ember, aki mélységesen átéli, hogy a Föld nem csupán olyan, amilyennek a mai materialista geológia feltünteti, nem tisztán fizikai, ásványi. Érzi, hogy a Föld eleven lény, amelynek nem csak teste van, ahogy a mai materialista le akarja hitetni, hanem lelke is. A szóban forgó ember úgy tudta ezt, hogy ezt érezhette (még ha nem is mondhatta ki, hiszen a mai szellemtudomány még nem létezett): a Föld lelke felvette aurájába a Krisztus impulzust és az ember lelkével benne élve a Földaurában, a Krisztus impulzus átérzésével ismét feltekinthet arra, ami a csillagokban áll. Meg is tették, feltekintettek. Még ha ez a közeledés sok babonát hozott is magával és éppen az ebben az időben fellépő régi asztronómusokat hatotta át sokféle babona, mégis olyan ember szólalt meg, aki mélységesen kötődött az újabb kor szellemi életéhez.(…)

„Nem tagadható, hogy valamikor ilyen szellemek a berkekből és barlangokból orákulumokat adtak az embereknek, bálványok, tölgyek, állatok stb. útján. A madarak röptéből való jóslás művészete sem volt csupán a gyengék megtévesztése. A szellemek irányították a madár röptét a levegőben és Isten engedelmével ebből sok mindent megjósoltak az embereknek. Még ma is hallunk ominózus madarakról, mint a baglyok, keselyűk, sasok, hollók, de a példák egyre ritkulnak, ahogyan megvetik ezeket a szellemeket. Nem tudják elviselni, ha megvetik őket – bár Isten törvénye és a keresztény tanítás szerint megérdemlik – ilyenkor elmenekülnek és hallgatnak. A Hazug kezdetben még az állatokon keresztül beszélhetett, Évához a kígyón keresztül szólt, és így elcsábította az egész emberi nemet. Azóta is a szellemek szokása: valahányszor hanggal, jóslással, az állatok mozgásán és testén keresztül szólhattak az emberekhez, mindig visszaéltek hatalmukkal, isteneknek járó tiszteletet követeltek és tévútra vitték a szerencsétleneket. Bár Krisztus azért jött, hogy lerombolja az ördög műveit és elhallgattatta ezeket a szellemeket, elveszítették templomi szobraikat, berkeiket, barlangjaikat és a régóta birtokolt Földet, mégis itt vannak még néhol az üres levegőben és Isten engedelmével ott kiáltoznak. Gyakran Isten ostorai ők, sokszor általuk ad hírül bizonyos dolgokat az embereknek.”

Finoman utal rá, hogy a szellemi kinyilatkoztatásokat áthatja a kereszténység, olyan érzülettel mondja, amit igazán kereszténynek nevezhetünk. 1607-ben beszél a szellemi világban bekövetkezett fordulatról. Ki ő? Olyan ember, akinek nincs joga erről szólni, akire nem kell figyelnünk? Nem, olyan ember, aki nélkül a mai asztronómia és fizika nem létezne, Johannes Kepler. Azoknak, akik materialistának vagy monistának vallják magukat és Johannes Kepler az egyik bálványuk, azt tanácsolhatnánk, hogy szívleljék meg nála ezt a részt. A mai asztronómia uralkodó legfontosabb törvényei, a három Kepler-féle törvény, tőle származik. Mégis így beszél arról, ami az Atlantisz-utáni ötödik korszakkal lassanként belekerül a földfejlődésbe. Fokozatosan hozzá kell szoknunk, hogy a csillagokkal kapcsolatos szellemi hatásokat kissé megismerjük, most már az új impulzussal áthatva, átitatva.

Milyen időszak volt a későbbi hagyomány szerint, amelyből Wolfram von Eschenbach merített, amikor Parszifál a Grál várába ért, még tudatlanul kérdezésre képtelenül? Milyen időszak, amikor Parszifál a Grál-várba lép, Amfortas sebesülten fekszik és Parszifál beléptekor sebe elviselhetetlen fájdalmat okoz neki? Milyen időszakban lépett Parszifál a Grál-várba? A monda szerint Szaturnusz-időben, a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állt együtt kulmináltak. Látjuk, hogy a legintimebb hatásokig keresi a Föld és a csillagok kapcsolatát. Szaturnusz-időszak volt!

Ha azt kutatjuk, hogy Parszifál hogyan és miképpen jutott lassanként tudásához, mit találunk? Milyen Parszifál? Bizonyos dolgokban tudatlan! Tudatlanságban tartották. Milyen dolgok felől? Hallottuk, hogy a Krisztus impulzus mintegy a felszín alatt a lelkek mélyén hat. A felszínen teológiai viták zajlanak, és létrehozzák a későbbi hagyományos kereszténységet. Ha Parszifált a monda szerint követjük, ebből mit sem tud. Éppen attól tartják távol, ami a felszínen zajlott. Erről ne tudjon semmiit. Így érintetlen marad mindattól, ami a felszínen játszódott le, azt ismeri meg, ami a lélek mélyéből feltörő forrásokból ered. Mint tegnap hallottuk, tudatlanul lovagol el a Grál-várból, először az a nő tanítja, aki ölében fekvő vőlegényét siratja, azután a remete, aki misztikus erőkkel van kapcsolatban, majd a Grál-erők is, mert a remetéhez Nagypéntek napján érkezik! Már öntudatlanul hat rá a Grál ereje.

Ő tehát a tudat felszínén lejátszódott dolgokról mit sem tud, az újkorban feltörő tudat alatti forrásokkal kerül kapcsolatba, ezekből kell merítenie. Szívének és lelkének ártatlanul kell a Grál titkát befogadnia, úgy, hogy érintetlen maradjon attól, amit a külvilág sodor az ember felé élete során. A Grál titkát lelkének legmagasztosabb, legtisztább, legnemesebb erőivel kell befogadnia. Találkoznia kell Amfortassal, akinek lelki erői nem alkalmasak a Grál titkának teljes átélésére. Tudjuk, hogy Amfortast szemelték ki a Grál őrzőjéül, de ő engedett az emberi természet alacsonyrendű erőinek, és pedig úgy, hogy ezeket kapcsolatba hozta a Grál őrzésével. Ellenfelét élvezetből és féltékenységből ölte meg. Mivel mindegyre felmerülnek a félreértések, ezért utalnunk kell arra, hogy az antropozófia nem aszkézist tanít, sokkal mélyebb dolog rejlik mögötte.

Ezek mintegy természetes elementáris erők voltak és nem úgy nyilvánultak meg vagy nem úgy jöttek tekintetbe, mint a hétköznapi életben, hanem ahogy a szellemi világgal kapcsolatosan az Atlantisz utáni harmadik korban még megnyilatkozhattak. Ami az emberi vérben és idegrendszerben az elemek révén lüktetett, az emelkedett fel és fogadta be a titkokat. Nem fizikai aszkézisről van szó, hanem a szent titkok észleléséről. Az Atlantisz-utáni harmadik kultúrkorszakban még ugyanazokkal az erőkkel fogadhatta be őket az ember, mint amelyek egyébként a földi emberen uralkodnak. Elérkezett az az idő, amikor a szent titkok már csak a tiszta, romlatlan lelki erők számára nyilatkoznak meg és az ember számára lehetővé válik, hogy felemelkedjék abból, ami földi hivatásához köti. A szellemtudomány nem kívánja ettől elvonni, az ember azonban fel akar emelkedni földi hivatásából, abból, ami a régi asztrológia idején még törvényszerűen működhetett benne. Fel kellett emelkednie, hogy a régi titkokhoz új módon jusson el. Ennek a romlatlan, minden földitől mentes lelkierőkkel kell történnie. A héber ókor ellenállást teremtett, most újabbat kell létrehozni. A héber ókorban szigorúan meghagyták, hogy az asztrológiában még törvényszerű Szibilla-erőknek el kell tűnniük. Jehovához, a Földistenhez ragaszkodtak. Ezáltal bizonyos idegenkedés jött létre minden felülről származó kinyilatkoztatással szemben, a lentről jövő kinyilatkoztatásokat fogadták el, félve attól, amit az egek nyilatkoztatnak meg. Ennek egy ideig így kellett lennie a Földön. Egy ideig bizonyos ellenállásnak kellett érvényesülnie azzal szemben, ami fentről eredt, a Szibilla-erőkhöz hasonló erőkben a felülről jövő helytelen luciferi erőket látták.

Miután azonban Krisztus lénye alászállt a Názáreti Jézus testébe, krisztusi lett az, ami fentről jött. Most már ismét szabad volt feltekinteni, megváltozott a föld Urának a Holdanyával való kapcsolata. Mert Krisztus kiárasztotta magát a földaurába és ő lett a Föld Ura, a Föld Szelleme. Földi erőkkel a világi dolgokhoz lehetett közelíteni, ahogyan Artus király udvara intézte ezeket. A Grállal kapcsolatos dolgokhoz földi erők hatásainak nem volt szabad közelíteni, mint Amfortasnál történt. Aki ilyen erőkkel közeledett a Grál titkaihoz, azt fájdalom érte. A csillaghatásokat áthatotta Krisztus és most lehetővé vált, hogy aki a külső felszíni vitáktól érintetlen maradt és karmája szerint elérkezett arra a pontra, hogy lelkét Krisztus elfogadhatja, az kapcsolatba kerüljön a Szaturnusz-idővel szimbolizált erőkkel. Vagyis: a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állnak. Parszifálban a Krisztus impulzus még a felszín alatt, a lélek öntudatlan, mélyében hat, a Szaturnusz-erőt hozza magával. És a seb úgy sajgott, mint még sohasem.

Látjuk, hogyan jelentkezik az újkor. Parszifál lelke kapcsolatban van a tudatalatti, a Krisztus-aurával áthatott történelmi impulzusokkal, akkor is, amikor még nem tud róla. De lassanként felszínre kell kerülnie annak, ami eddig a mélyben haladva vezette az emberiség történelmét. Ezért fokozatosan meg kell értenie azt, ami csak úgy érthető meg, ha romlatlan, tiszta lelki erőkkel közelítenek hozzá és a hagyományos tudás és tudomány sem képes megérteni. Akkor megláthatjuk – hiszen felszínre került és csaknem olyan mindennapossá vált, mint a nevét kimondó égi Grál –, de mégis annak a megújulása, átformálása, amiért annak idején a héber ókor küzdött.

Álljunk a Krisztust ölében tartó Szűzanya elé és elmondhatjuk, hogy aki áhítatot érez ezzel a képpel szemben, az hasonlóan tud érezni a Grállal szemben is. Minden más fényt, minden más Istent elhomályosít a szent kehely, a Krisztustól érintett Holdanya, az új Éva, a Krisztus-Napszellem hordozója. Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges.

Tekintsünk Parszifál lelkébe, amint a Grál-várból kilovagolva a vőlegény és menyasszony képe kerül elé és kapcsolatba hozza a tudatalatti Krisztus-erőkkel. Nézzük, hogyan tanítja ártatlan lelkét a remete húsvétkor, amikor a Grál képét a csillagok írása rója az égre. Kövessük lovaglásában – mint tegnap hangsúlyoztam – éjjel-nappal, nappal a természetet szemléli, éjszaka a szent Grál égi jelét. Útjában előtte van az aranyfényű Holdsarló, benne az ostya, Krisztus szelleme, a Napszellem. Nézzük, hogy készíti elő útját a Szűzanya képe a vőlegény-fiúval és a csillagírás jele, hogy megérthesse a szent Grál titkát. Nézzük, hogyan harmonizál a földi sorsot átható Krisztus-impulzus a megújuló csillaglírással és lássuk meg, hogy amit Krisztus áthatott, az rokon a csillagerőkkel. Mivel Szaturnusz-időben kellett érkeznie, ezért Amfortas sebének is erősebben kellett sajogni, mert ő helytelen módon volt a Grál mellett.

Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges. Nem azon múlik, hogy ezeket a most használt szavakkal jellemezzük, vagy más szavakkal. A Grál sohasem közelíthető meg valamiféle szóval vagy filozófiai spekulációval. A Grált csak úgy közelíthetjük meg, ha e szavak átéléssé változnak és érezzük, hogy a szent Grál minden szentség átélését jelenti, hogy érezzük, amint egybeáramlik mindaz, ami a Holdról származott, és mint Éva Földanya jelent meg először, majd megújulva a Szűzanyában jelenik meg, és ami Jehovában lett a Föld Ura, a Földaurába kiáradó Krisztus-lényben pedig mint a Föld új Ura jelenik meg. Érezzük, hogy a csillagírásban szimbolizált csillaghatások egybeáramlanak az emberiség földi fejlődésével. Ha mindezt tekintetbe vesszük és átérezzük az emberiség történelmének összecsengését a csillagírással, akkor megértjük azt a titkot is, amit a Parszifálra bízott szavak fejeznek ki és a mondai utóhangjukat is, hogy valahányszor meghal egy Grál király, a Grál valóban hivatott őrzője, a szent Grálon megjelenik méltó utódának a neve. Ezt le kell olvasni, vagyis a csillagírás új alakjának olvasását kell megtanulni.

Törekedjünk arra, kedves barátaim, hogy méltók legyünk az új alakjában megjelenő csillagírás olvasásának tanulására, igyekezzünk az olvasást úgy tanulni, ahogyan most kell megkapnunk. Lényegében a csillagírás olvasása, ha az emberi fejlődést a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésre próbáljuk tagolni, egészen a Vulkánig. De fel kell ismernünk, hogy a mi korunkban milyen összefüggésekben akarjuk a csillagírást megfejteni. Legyünk rá méltóak! Mert nem hiába beszéli el a monda, hogy a Grált elvitték a helyéről és egy ideig külsőleg nem volt észlelhető. Tekintsük szellemtudományunkat a Grál megújult keresésének és próbáljuk megismerni annak a jelentőségét, ami egykor a lélek öntudatlan mélyéből hangzott fel és csak lassanként emelkedett az ember tudatáig! Próbáljuk ezt fokozatosan egyre tudatosabb beszéddé alakítani! Próbáljuk feltárni azt a bölcsességet, amely ismét megnyitja számunka az égiek és földiek összefüggését a régi hagyomány nélkül, úgy, ahogy mi igyekszünk rátalálni, ahogy a jelenkorban megnyilatkozhat.

Azután tekintsünk arra, hogy Parszifál hogyan jutott a Grál titkához és ennek átélése hasson át bennünket. Ezt a titkot egy időre elzárták, mert az embereknek előbb a legkülső területen, a legkülső tudományban kellett a Földnek a kozmikus hatalmakkal való összefüggését megkeresniük. Értsük meg azt a jelenséget is, hogy Kepler megértésre talált matematikai, égi mechanikai törvényeivel, de amit valóban a Krisztus impulzusból áthatva fűzött hozzájuk, az öntudatlan lelki mélységbe süllyedt. Az ő szellemében beszélünk ma, ha elmondjuk földi fejlődésünk összefüggését a kozmosszal, mert ő azt mondja:

„Mint ahogyan a világmindenségben három nyugvó dolog van: a Nap, az állócsillagok és az intermedium, és minden egyéb mozgásban van, úgy az egy Isten is Atya, Fiú és Szent Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi (az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szent szellem a középpont egyenlő távolsága a felülettől – a rádiusz) és még más titkokat is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem volna harmónia. Az emberi lelkekben végtelenül sokféle harmonikus prediszpozíció van. Az egész Föld lélekkel áthatott és ezáltal jön létre rajta, valamint az égitestekhez fűződő kapcsolatában, a nagy harmónia. Ez a lélek a Föld egész testében hat, de miként az emberi lélek székhelye a szív, úgy neki is van bizonyos középpontja, innen indulnak ki hatásai, mint fókuszból vagy forrásból, az óceán vagy az atmoszféra felé. Ezért van olyan szimpátia a Föld és a csillagok között, ebből fakadnak a rendszeres természeti hatások. Hogy a Földnek lelke van, azt legvilágosabban az időjárás és az azt létrehozó aspektusok megfigyelése mutatja. Bizonyos aspektusok és konstellációk mellett a levegő mindig nyugtalanná válik, nélkülük vagy gyors elmúlásuk esetén nyugodt marad. A Földön és a Földben lejátszódó számtalan változás és jelenség olyan szabályszerű és meghatározott, hogy nem tulajdoníthatjuk vak véletlennek, és mivel a bolygók semmit sem tudnak azokról a szögekről, melyekben sugaraik e Földet érik, kell, hogy a Földnek lelke legyen. A Föld állat. Minden észlelhető rajta, ami az állati test részeivel analóg. A növények, fák a hajzata, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje van, egyfajta imaginációja, mozgása, bizonyos betegségei, a dagály és apály az állatok lélegzése. A Föld lelke valamiféle lángnak tűnik, ezért van földalatti hő és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten a Föld lelkébe véste az állatöv és az egész mennybolt képét.”

Ma látjuk, hogy az állatöv képe hogyan vésődött a Föld lelkébe, a Föld aurájába és lassanként átküzdjük magunka Kepler világnézetének másik részéhez, ahhoz, amelynek a lélek öntudatlan mélyén kellett maradnia, de világosan mutatja, hogy a mi most nyújtott kozmológiánk ennek beteljesítése. Ilyen mélyen gyökerezik az emberiség fejlődésében az, amivé szellemtudományunknak lennie kell, ilyen bensőségesen függ össze a szent Grál felénk hangzó intelmével.

Tekintsünk Európára, a régi korok nyugati kultúrájára. Atlantisz előtt és után, arra, ami az atlantiszi korok emlékéből Atlantisz-után feléledt, nézzük meg, hogyan cseng ki a görög Apollón-kultuszban végső utóhangja, megmutatva, hogy Krisztus egykor a felső szférákban hatotta át a későbbi nátháni Jézust, aki azután leszállt, és véghezvitte a Golgotai Misztériumot. Kövessük mindezt végig és tűnődjünk el azon, hogy Krisztus honnan is érkezett? Hogyan jött el hozzánk, amikor fentről leszállt, hogy a Föld Ura legyen? Nyugatról keletre tartott, majd keletről ismét nyugat felé. Külső burkai a magasabb hierarchiák birodalmából szálltak alá, a magasabb hierarchia lényei hozták le őket, mert hozzájuk tartoztak. Szépen emlékeztet erre a Parszifál-monda, elmondja, hogy Titurelnek angyalsereg hozta a szent Grált, Jézus Krisztus igazi titkát, a Föld Urának kapcsolatát a Szűzanyával, és angyali sereg vár rá a magasabb hierarchiák birodalmában. Ha itt keressük, akkor megértjük szellemtudományos világnézetünk kutatását, akkor lassanként eljutunk a szent Grál csillag-aspektusának átéléséből emberi aspektusának átéléshez, ez a Szűzanya kapcsolata Jézussal, Krisztussal.

Ezzel megkíséreltük, kedves barátaim, hogy valamelyest utaljunk az emberi történelemnek arra a területére, amelyet a szellemi erők hordoznak. Ha némileg megérezték azt, amit szavaimmal nem csak gondolkodásukban de érzéseikben is meg akartam mozgatni, akkor ennek az előadássorozatnak a mondanivalója elérte célját. A ciklus címe lehetett volna „A Szent Grál keresése” is. Mindenkinek saját megítélésére bízom, hogy az összes vallások általunk értett összhangjában a Földön elterjedt hitvallások egykor valóban egymásra fognak-e találni. Mindenkire rábízom, hogy ezt eldöntse. Azt is minden lélek maga ítélje meg, hogy a vallások egységét az itt jellemzett Grál-keresés jobban megközelíti-e, mint a vallások egységéről való sokféle beszéd, ami esetleg egészen más.

Aki a felekezetek szűk köréhez ragaszkodik azt az elmondottak egyelőre bizonyára nem győzik meg. Ez azért van így, mert az illető csak arra hallgat, ami – mint láttuk – a felszínen zajlott le, és ez Krisztus igazi szellemi tetteinek csak a külső oldala. Azt akartuk lelkünk elé vetíteni, hogy egy olyan személyt, mint Parszifált, a karma elvezetett Krisztus szellemi tetteihez, és ezáltal a Föld vallási egységének nagy mintaképévé vált. Gondoljunk a Parszifál-monda folytatására, amely elmondja, hogy a Grált arra az időre, amikor Európában láthatatlan lett, János pap országába vitték, akinek a birodalma azon a területen túl volt, amit a keresztes hadak elértek. A keresztes hadjáratok idejében még tisztelték János pap országát, aki Parszifál utóda volt, és ahogy keresték, arra azt kell mondanunk, hogy bár mindent földi, földrajzi fogalmakkal fejeztek ki, János pap országa alapjában véve mégsem található a Földön.

A Parszifál-mondát folytató európai monda talán sejti, hogy Krisztus azóta tudat alatt keleten is hat és hogy keleten a felszínen zajló vallási vitákat a Krisztus-impulzus áramlata és kinyilatkoztatása talán éppen úgy legyőzheti, mint ahogy ez megkezdődött nyugaton a Parszifál-kinyilatkoztatás óta. Talán a Grál napfénye hivatott arra, hogy a Föld minden istene felett ragyogjon, ahogyan szimbolikusan utal rá az a jelent, amikor a szűz behozza az aranyfényű, a Grál titkát tartalmazó kelyhet és a Grál fénye elhomályosít minden más ragyogást. Vajon remélhetjük-e, hogy a még nem tudatosan működő Krisztus-erők új formában csatlakoznak a nyugaton megjelent fényhez, az „ex oriente lux” régi mondásához híven? Kapcsolódik-e a fény a fényhez? Ehhez nekünk kell előkészülnünk, akiket a karma olyan földrajzi és kulturális áramlatok területére állított, ahol Krisztus áramlása már végighaladt, amikor érzékfeletti régiókban áthatotta a Názáreti Jézust, hogy azután keletre vonuljon. Tekintsünk fel és sejtsük meg, hogy magasságainkon már áthaladt Krisztus áramlása a megtestesülését megelőző kinyilatkoztatásai során! Tegyük magunkat képessé arra, hogy úgy értsük meg, hogy ne értsük félre, ha majd egykor a megfelelő időben talán úgy szólhat hozzánk, hogy impulzusaival a Föld más vallásait áthatja!”

Rudolf Steiner: Krisztus és a szellemi világ – a Szent Grál keresése (GA149) – forrás: antropozofia.hu