A pszichoanalízisről

„Azt mondhatjuk, hogy ma sokan vonzódást éreznek a pszichoanalízis iránt, akik komolyan keresik a lét szellemi alapjait, az ember belső lelkiségét, és hogy bizonyos értelemben már korunk jellegzetességéhez tartozik, hogy kortársaink egész sora figyelmet fordít azokra a meghatározó, sajátos erőkre, amelyek az emberi lélekben találhatók. És a pszichoanalitikusok azok közé tartoznak, akik ma egyszerűen a kor impulzusát követve, mondhatnám, beleütik az orrukat a lelki élet bizonyos jelenségeibe.

 …azt lehet mondani, hogy a pszichoanalízis korunkban egyrészt olyan jelenség, ami az embereket arra készteti, hogy felfigyeljenek bizonyos lelki folyamatokra, másrészt arra ösztönzi őket, hogy az ilyen lelki jelenségeket, mondhatnánk, nem a megfelelő megismerési eszközökkel vizsgálják. És ez rendkívül fontos, mert egy dolognak, ami nyilvánvalóan jelen van, és korunk megköveteli, hogy megismerjük, a nem megfelelő megismerési eszközökkel való vizsgálata a legkülönbözőbb, súlyos tévedésekhez vezet, és nem veszélytelen a szociális élet és a megismerés további fejlődése szempontjából, befolyással van a megismerés további fejlődésére és a szociális életre. (…)

Amit ma pszichoanalízisnek neveznek, az egy olyan megbetegedésből indul ki, amit egy bécsi orvos, egy belgyógyász, dr. Breuer figyelt meg a nyolcvanas években. Dr. Breuer, akit én is ismertem, egy rendkívül finom szellemiségű ember volt, amellett, hogy orvosként működött. Mindenféle esztétikai és általános emberi kérdés a legnagyobb mértékben érdekelte. A megbetegedéseket a maga intim módján közelítette meg, és különösen az egyik megbetegedés érdekelte, amit a nyolcvanas években tapasztalt. Egy nőt kezelt, aki láthatóan súlyos hisztériában szenvedett. Ez abból állt, hogy néha az egyik karja megbénult, zavart állapotba került, tudata elhomályosult, erős álmosság jött rá, és ezenkívül elfelejtette a saját nyelvét, ami egyébként az anyanyelve volt. Mindig németül beszélt, ez volt a nyelve, de hisztériás állapotában már nem tudott németül beszélni, csak angolul, csak az angolt értette.

Nos, Breuer észrevette, hogy amikor a nő a maga tompa állapotában volt, akkor egy intimebb orvosi kezelés útján rá lehetett venni, hogy beszéljen egy bizonyos eseményről, amelyet átélt, egy kellemetlen eseményről. Nos, ennek az esetnek az ábrázolásából, amit a breueri iskola közölt, szeretném világossá tenni, hogy ez a nő a maga tompa állapotában, részben egy mesterségesen előidézett tompa állapotban – Breuer nagyon jól tudta hipnotikus állapotba hozni az embereket –, ösztönzést kapott arra, hogy ezekről az élményekről beszéljen. Ez adta azt a gondolatot, hogy ez a hisztéria, amelyben szenvedett, összefüggött egy egészen konkrét betegséggel, amit az apjával sokkal korábban élt át. Az apja beteg volt, gondos ápolásban részesült, és egyszer az ápolás során volt egy bizonyos élménye. Folytonosan erről az élményről beszélt, és az egyik alkalommal, ahogy említettem, a következőket adta elő: „egyik éjszaka nagy aggodalomban ébredt fel a magas láz és a feszültség miatt, mert Bécsből egy sebészt vártak, hogy műtétet hajtson végre. Az anya egy időre eltávozott, és Anna (a páciens) leült a beteg ágyára, és jobb karját a szék támlájára helyezte. Az éber álom állapotába került, és látta, hogy a falról egy fekete kígyó közeledett a beteghez, hogy megharapja.”

A jelenlegi embert valamivel mindig nyakon vágja a materializmus, így ebben a betegségleírásban is megtaláljuk a következő észrevételt, amihez nem kell bármit is hozzátenni: „Nagyon valószínű, hogy a ház mögötti mezőről valóban egy kígyó jött elő, amitől a lány már korábban megriadt, és ez adta a hallucináció alapját.” ez tehát egy közbevetett megjegyzés, amire vagy adunk, vagy nem, ez közömbös. A kígyó tehát lejött a falról, és meg akarta harapni az apát – így szól a történet. „el akarta hárítani az állatot, de bénult volt, a jobb karja a szék támláján lógott, érzéketlen volt (elhalt), bénává vált, és ahogy észrevette, az ujja átalakult egy kis halálfejes kígyóvá.” mindez tehát az apa betegágyánál történt. „Valószínűleg kísérletet tett rá, hogy a kígyót a lebénult jobb karjával elűzze, és ezáltal alakult ki annak érzéketlensége és bénultsága a kígyó-hallucinációval való asszociációval együtt. Amikor az eltűnt, félelmében imádkozni akart, de minden nyelv kudarcot vallott, egyiken sem tudott mondani semmit, míg végül egy angol gyermekverset talált, és ezen a nyelven tudott tovább gondolkodni és imádkozni.” Az egész betegség ebből az eseményből indul ki. Ebből az eseményből maradt tehát egy egyoldalú kézbénulás, egy tompa állapot, és az arra való képtelenség, hogy másképpen fejezze ki magát, mint angolul.

Nos, Breuer doktor észrevette, hogy ennek az állapotnak az enyhülése mindig az után következett be, amikor hagyta, hogy beszéljen, és erre alapozta gyógyító tervét. Fokról fokra megkísérelte az egész tényállás felderítését, amikor a beteget hipnotizálta, és ezáltal valóban sikerült neki lényeges javulást elérnie, úgy, hogy a beteg a dologtól megszabadult, amikor azt kiadta magából, és valaki mással közölte. Breuer és a munkatársa, Freud Bécsben akkoriban érthető módon, a kortörténet folytán a párizsi Charcot-iskola befolyása alatt álltak, és a dolgot mindenekelőtt annak tulajdonították, amit lelki traumának, lelki sérülésnek neveztek, vagy „idegi sokknak”, ahogy Angliában mondták. Ebben az élményben tehát a lelki sokk volt a betegség oka, és hasonló módon hatott a lélekre, mint egy fizikai sérülés a testre.

Breuer – ezt figyelembe kell venni – kezdettől fogva az egész dolgot lelki betegségként fogta fel, tehát belső ügynek tekintette. Meg volt győződve róla, hogy anatómiai vagy fizikai változások nem mutathatók ki, tehát például nem az az alapja, hogy valamiféle elváltozás történt abban az idegben, amely a kéztől az agy felé halad, vagy valami hasonló. Kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy egy belső pszichikai ténnyel van dolga. Az első időkben hajlott arra, hogy a dolgot úgy tekintse, hogy azt lehet mondani: az ilyen dolgok lelki sérülések következtében jönnek létre, trauma, sokk vagy valami hasonló révén. A dolog azonban nemsokára, azáltal, hogy dr. Freud kezdett foglalkozni vele – aminek a további következményeivel dr. Breuer egyáltalán nem értett egyet –, más jelleget öltött, mégpedig azáltal, hogy Freud azt mondta: lelki sokkal, lelki sérüléssel a dolgot nem lehet megmagyarázni, ezzel nem megyünk semmire. Breuer is meg volt győződve arról, hogy semmire sem jutunk, ha pusztán lelki sérülésről beszélünk. (…) Nos, elsősorban dr. Freud foglalkozott a dologgal. Azt mondta, hogy pusztán a traumával, a lelki sérüléssel nem megyünk semmire. Arról van szó, hogy utánanézzünk, hogy egy ilyen lelki sérülés – így nevezhetjük ezt – milyen feltételek mellett jön létre. Mert, ugye, joggal mondhatjuk: a lény az apja betegágyánál volt, de sokan ülnek betegágy mellett, akiknek kétségkívül mély benyomásaik vannak, de ilyesmi nem történik velük. A tudománytalan laikus egy ilyen esetben hamar eljut egy rendkívül mély értelmű magyarázathoz, azt mondja: az egyik embernek erre van hajlama, a másiknak arra. Ez ugye rendkívül mély értelmű, de a legbutább dolog, amit mondani lehet. Mert ha a világban lévő dolgokat mint hajlamokat magyarázzuk, akkor könnyen magyarázatot találunk mindenre, mert csak azt kell mondanunk: ez éppenséggel a hajlam miatt van így.

Ilyen dolgokkal tehát természetesen azok az emberek, akik mindig is komolyan gondolkodtak, nem akartak foglalkozni, és keresték a körülményeket. Nos, Freud úgy hitte, hogy ilyen körülmények adódnak számára olyan esetek kapcsán, mint a következő. Ma már számos ilyen esetet lehet találni a pszichoanalitikus irodalomban, és azt lehet mondani, hogy valóban óriási anyagot hordtak össze, hogy ezen a területen ezt vagy azt megállapítsák. Egy ilyen eset, amit a pszichoanalitikusok feljegyeztek, a következő. Úgy akarom elmondani, hogy a legérthetőbb legyen. Ugyanakkor azonban nincs szó arról, hogy történetileg számunkra teljesen pontos lenne.

Egy nő más vendégekkel együtt részt vett egy esti összejövetelen. Ez a társaság a háziasszony búcsúestjét ünnepelte, akinek idegbetegsége miatt egy külföldi gyógyhelyre kellett mennie. Még aznap este el kellett utaznia. A búcsúestet ünnepelték. Miután elváltak egymástól, és a háziasszony is elutazott, ez a nő, akiről szó van, és akiről ezt az esetet leírták, néhány más vendéggel, akik szintén részt tettek a vacsorán – ahogy mondják együtt voltak az utcán, amikor hátulról a sarkon befordult egy lovas kocsi, amely igen gyorsan haladt. Akik egy városban hazamennek – nem tudom, hogy önök ezt tapasztalták-e – gyakran nem a járdán haladnak, hanem az utca közepén. Ahogy a kocsi hátulról felbukkant, azok, akik a vacsoráról jöttek, jobbra és balra szétfutottak a járdára. Csak egyedül ez a nő, akiről szó van, nem futott fel a járdára, hanem a kocsi előtt szaladt, a lovak előtt, tovább az utcán, és a kocsis szitkozódása és káromkodása ellenére – a kocsisok ezt teszik ilyen esetekben – nem távolodott el a kocsi elől. Hosszasan futott a kocsi előtt az ostorpattogások ellenére, míg egy hídhoz nem érkezett, és félelmében, nehogy elgázolják, be akart ugrani a vízbe. A járókelők mentették meg és védték meg a balesettől.

Nos, ez a történet természetesen az illető nő állapotával függ össze. Ez egy kimondottan hisztériás eset, hogy valaki a lovak előtt fut, ahelyett hogy a járdát venné igénybe. Arról van szó, hogy egy ilyen ügy okait kikutassuk. Freud itt arra jutott, mert többek között ő írja le ezt az esetet, hogy az okok egy részét az élet korábbi időszakában kell keresni, tehát az illető gyermekkorában vagy még korábbi életében. Ha itt olyasvalami jelenik meg, ami bizonyos mértékig lelkileg nincs teljesen feldolgozva, akkor visszahagy egy bizonyos impulzusra való hajlamot, és ez aztán később valamilyen sokkoló esemény útján kerül a felszínre.

Valójában könnyen lehetett találni egy ilyen eseményt az illető nő gyermekkorából. Gyermekkorában egyszer utazott egy kocsin, és az történt, hogy a lovak megriadtak, és egy folyó partja felé rohantak. A kocsis kiugrott, és a gyerektől is azt kérte, hogy ugorjon ki. Az utolsó pillanatban ki is ugrott, a kocsi a lovakkal együtt belezuhant a folyóba, és a lovak elpusztultak. A sokkoló esemény tehát megvolt. Bizonyos asszociáció ló és ló között ugyancsak megvan. Abban a pillanatban, amikor a nő szembekerült a lovakkal kapcsolatos veszéllyel, elvesztette a talajt a lába alatt, tudatilag megzavarodott, és a gyermekkori élmény utóhatása következtében, annak befolyása alatt a kocsi előtt futott, ahelyett hogy elkerülte volna. Láthatják azonban ebből, hogy a pszichoanalitikusoknál is megtalálható egy tudományos módszer, ahogy a többi mai tudománynál is. A pszichoanalitikusoknál ez megvan, de ugye, nagyon sok ember van, akiknek fiatal korában valami ilyesmi történik, és mégsem teszik azt, hogy a lovak előtt futnak, ha a lovakra asszociálnak. Tehát egy ilyen dologhoz még valami másnak is hozzá kell járulnia, hogy létrejöjjön az a késztetés, hogy valaki a lovak előtt fut, ahelyett hogy kitérne előlük.

Ezt kereste tovább Freud. És ebben az esetben ténylegesen megtalálható egy nagyon érdekes összefüggés. Ez az összefüggés a következő. Az illető nő, aki a lovak előtt futott, eljegyzésben állt egy férfival. De kettőt szeretett, azt a férfit, akivel eljegyzésben állt – teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy ezt jobban szereti, mint a másikat –, viszont még egy másikat is szeretett. Ebben nem volt egészen bizonyos, tehát olyan fele-fele arányban. A másik azonban a legjobb barátnőjének a férje volt, és ez a barátnő volt a háziasszony, akinek a búcsúvacsoráját ünnepelték azon az estén. Ez a háziasszony tehát, aki idegbeteg volt, elutazott, míg a barátnője, aki részt vett a búcsúvacsorán, eltávozott a többi vendéggel, aztán futott a lovak előtt. Ha utánanézünk a dolognak, azt tapasztaljuk, hogy korábban komoly kapcsolat volt a másik férfi, tehát a legjobb barátnő férje, és e között a nő között. A szerelmi viszonyok mindig bizonyos, mondjuk így, dimenziókkal rendelkeznek. Nos, ezek a dimenziók valamennyire összefüggtek a barátnő idegbetegségével, ahogy ez el is képzelhető. Röviden: ez a nő tehát gyanútlanul – saját véleménye szerint – eltávozott a többi vendéggel, futott az utcán a lovak előtt, megmentették, és a vendégek visszavitték – az adott körülmények között egy magától értetődő volt – abba a házba, ahonnan eljött, ahol a búcsúvacsorát tartották. Az orvos utánajárt az egész megbetegedésnek. Ténylegesen eljutott odáig, hogy a nő a dolgot elmondja neki. Itt azonban megrekedt, és csak nagy fáradsággal tudta arra ösztönözni, hogy a folytatást elmondja. Itt az következett, hogy lényegében – tudjuk, hogy a háziasszony elutazott, és a férje egyedül maradt otthon – a férj ebben a helyzetben, miután a nő újra visszatért hozzá, és állapota rendeződött, szerelmi vallomást tett neki. Látják tehát, hogy ez egy rendkívül figyelemreméltó történet.

Dr. Freud más hasonló eseteknek is utánajárt, és kutatásai azt eredményezték, hogy az ilyen dolgok mindig akkor következnek be, ha valamilyen szerelem játszik közre, ha valami a tudat alatt szunnyad, valamilyen szerelmi dolog. Freud arra a meggyőződésre jutott, hogy ha az ilyen hisztériáknál, amelyekről korábban azt hitték, hogy lelki sérülés következtében jönnek létre, ha utánanézünk az illető életében, azt találhatjuk, hogy az ilyen viszonyoknál, lehet az bármilyen konstelláció, az egyik oldalról mindig szerepet játszik a szerelem. Ezt szükséges hangsúlyoznunk, és ezeknél a jellegzetes eseteknél, amelyek jelentőséggel bírnak, ez a szerelmi történés egyáltalán nem jut az illető tudatára.

Nos, így jött létre, hogy ami Freud neuróziselmélete volt, azt szexuális elméletnek nevezte. Minden ilyen esetben azt találta, hogy a dologban a szexualitás szerepet játszik. Látják, ezek a dolgok természetesen rendkívül csábítóak. Jelenleg mindenütt elsődlegesen fennáll a hajlam, hogy ahol valami emberi dolog nyilvánul meg, ott a szexualitást hívják segítségül. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy egy orvos, aki számos esetben a hisztériás megbetegedéseknél úgy találja, hogy abban szerepet játszik a szerelem, felállít egy ilyen elméletet.

Másrészről éppen ez az a pont, minthogy az analitikus pszichológia egy megismerési kísérlet nem megfelelő eszközökkel, ahol az elképzelhető legnagyobb veszély kezdődik. Azért olyan veszélyes ez, mert, hogy úgy mondjam, ez a megismerési igény rendkívül csábító a kor viszonyai miatt, és azért is, mert valóban mindig kimutatható, hogy a szexualitás valamilyen szerepet játszik. Nos, a pszichoanalitikus zürichi professzornak, Jungnak, aki A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvet írta, nem az a véleménye, hogy a freudi szexuálteóriából, a neurózis-terápiából kell kiindulni, hanem más véleményt képvisel.

Jung megjegyezte, hogy Freud is az ellenfele. Freud ellenfelei között szerepel egy bizonyos Adler is. Adler megint egy egészen más álláspontot képvisel. Ahogy Freud nagyszámú esetet megvizsgált – ennek Jung könyvében utánanézhetnek –, és mindenütt a szexualitás szerepét látta, és ezért azt a következtetést vonta le, hogy tulajdonképpen a szexualitás a kiváltó ok; Adler a dolgot egy más oldalról nézte, és úgy találta, hogy ez lényegesen fontosabb, mint amit Freud alapvető okként megállapított. Adler – ezt most csak általánosságban akarom jellemezni – úgy találta, hogy bár a szexualitás domináns szerepet játszik az embernél, van még egy másik ösztön is, ami domináns szerepet játszik, mégpedig a hatalmi ösztön, az, hogy hatalmat gyakoroljon a környezetére. A hatalomra való törekvés Nietzschénél is filozófiai elvvé vált. És ahogy Freud a szexualitást elméletté tette, a hatalmi törekvést is számos esetben megállapíthatjuk. Csak az szükséges, hogy a hisztériát analizáljuk, az esetek egyáltalán nem ritkák. Képzeljük el, hogy egy hisztériás nő görcsöket kap – különösen a szívgörcsök igen kedveltek ilyen esetekben –, és minden lehetséges állapotba kerül. A ház mozgásba lendül, az egész környezet, minden lehetséges dolog történik, orvosokat rendelnek oda, a beteget nagy részvét veszi körül. Röviden: a nő zsarnoki hatalmat gyakorol a környezetére. Egy értelmes ember ilyenkor tudja, hogy az ilyen embereknek a valóságban legtöbbször semmi bajuk sincs, bár beteg állapotuknak teljes tudatában vannak, és szenvednek tőle. De valójában semmi bajuk sincs, tulajdonképpen egészségesek, de ha akarjuk, betegnek is tekinthetjük őket. Amikor szívrohamban elájulnak, bizonyára összeesnek, de általában a szőnyegre esnek, és nem mellé! Ezeket a dolgokat nagyon jól meg lehet figyelni.

Nos, tehát egy nagy tudós tett egy korszakalkotó felfedezést, amit tulajdonképpen minden értelmes ember a maga közvetlen környezetében megtehetne, mint kézenfekvő dolgot, hogy az embereket érző emberekre és gondolkodó emberekre osztjuk, ez teljesen nyilvánvaló. A tudománynak azonban még van egy másik feladata is, az, hogy a dolgokat ne laikus módon nézze és valami ilyesmit mondjon: környezetünkben az emberek két típusra oszthatók, vannak érzelmes emberek és vannak értelmes emberek – hanem a tudománynak valami mást kell tennie. A tudomány egy ilyen esetben azt mondja, hogy aki átérzi a dolgokat, bizonyos módon önmagától objektivitáshoz jut, a másik visszakozik az objektivitástól, vagy megáll előtte, és gondolkodik róla. Az elsőt extrovertált típusnak nevezik, a másikat introvertáltnak. Az első lenne tehát az érzelmi ember, a másik az értelmi ember. Ez ugye, egy tudományos szétválasztás, éles elméjű, szellemes, és valóban helytálló egy bizonyos fokig, ezt nem lehet letagadni.

Nos, Jung azt mondja: az extrovertált típusnál – tehát annál, aki elsősorban az érzelmekben él – az értelmi fogalmak igen gyakran megrekednek a tudattalanban, az illető az érzésekben él, de az értelmi fogalmak a tudattalanban maradnak. Most viszont az, ami a tudatában van, összeütközésbe kerül azzal, ami lent a tudattalanban értelmi fogalmakként zsibong. Ebből az összeütközésből mindenféle állapot létrejöhet. Ezek az állapotok elsősorban azoknál jönnek létre, akiknek érzésszerű megnyilvánulásaik vannak.

Ezzel szemben a többieknél, akik inkább a szellemi dolgokkal foglalkoznak, az értelmi embereknél, az érzések háttérben maradnak, benyomulnak a tudattalanba, ott kavarognak, és összeütközésbe kerülnek a tudatos élettel. A tudatos élet nem képes megmagyarázni azt, ami tulajdonképpen itt működik. Ezek a tudattalan érzések. És annak a körülménynek a következtében, hogy az ember tulajdonképpen sohasem állandó, hanem egyszer ilyen típus, máskor más, olyan állapotok jöhetnek létre, hogy a tudattalan fellázad a tudat ellen. És ez igen gyakran hisztériás állapothoz vezethet.

Mármost azt mondhatjuk, hogy Jung elmélete tulajdonképpen nem más, mint körülírása, úgymond triviális meghatározása az érzelmi és az értelmi embernek, és nem különösebben elmélyült megismerés. Mindebből azonban azt kell látnunk, hogy a jelenkori emberek mindig figyelembe veszik a különféle lelki sajátosságokat, ahogy ezek a lelki sajátosságok megjelennek szellemi szemeik előtt, és oda jutnak, hogy megkérdezik: mi történik azzal az emberrel, akinél ilyen dolgok megjelennek? Az emberek mindig oda jutnak, hogy ezt mondják: ezek nem fiziológiai, anatómiai változások. Az emberek kikerülnek a puszta materializmusból, nem fogadják el a puszta materializmust, a lelkiekről beszélnek. Tehát mindenütt olyan utat keresnek, ami kivezet a puszta materializmusból, és a lelkiséget veszi figyelembe.

Rendkívül sajátságos azonban, ha közelebbről megnézzük, hogy tulajdonképpen hogyan viszonyulnak az emberek a megismeréshez, akkor azt látjuk, hogy a megismerés terén nem megfelelő eszközökkel haladnak egy figyelemre méltó irányban. Nos, kifejezetten hangsúlyoznom kell, hogy az emberek nem látják, mibe viszik bele őket, és a követők, az olvasók és a kortársak sem látják. Ha helyesen nézzük a dolgot, akkor ez valóban rendkívül veszélyes, mert sok mindent nem látunk, ami az emberek tudattalanjában kavarog. Nagyon jellegzetes, hogy az elméletek maguk is a tudattalanban kavarognak. Az emberek felállítanak egy elméletet, de az elméletükkel maguk is a tudattalanban kavarognak.

Jung orvosként kezelte a dolgot, és alapjában véve az a fontos, hogy az ember a pácienst ebből a szempontból, lelki-terápiás módon kezelje. Számos ember dolgozik azon, hogy a dolgot átvigye a pedagógiába, pedagógiailag használja fel. Látjuk tehát, hogy nem egy szűken vett elmélettel van dolgunk, hanem egy kísérlettel, hogy valamilyen kulturális jelenséget hozzunk létre. Nagyon érdekes tehát, hogy valaki, aki a dolgot orvosként kezeli, mint Jung, miközben mindenféle esetet megfigyelt, hogyan kezelte ezeket. Bár látszólag valóban gyógyított, hogyan jutott egyre tovább és tovább. Így a következőkhöz jutott. Azt mondta: ha az ember valakinek a lelki életében ilyen abnormális jelenségeket talál, akkor ennek az embernek a lelki életében tovább kell keresnie, mindenekelőtt meg kell keresnie, milyen infantilis, gyerekes események hatottak erre a lelki életre, és hogyan hatnak tovább. Ez az, amit ezen a területen keresni kell: infantilis utóhatások, utóhatások a gyermeki életből. Egy példát mondtam el önöknek, ami a pszichoanalitikus irodalomban nagy szerepet játszik.

Jung azonban arra jött rá, hogy a valódi betegségek között igen sok az olyan, ami nem arra utal, hogy az embernél, mint individuumnál valami olyasmi található, amit a korai gyermekkorra lehetne visszavezetni. Ha mindent figyelembe veszünk, amivel az ember érintkezésbe kerül, a konfliktust az emberi individuumban találjuk meg, amely előttünk áll, és nem magyarázható a dologból. Jung ezáltal két tudattalant különböztet meg: először is az individuális tudattalant, ami tehát az emberben belül rejtőzik, ami nincs a tudatban. Amikor, ugye, a fiatal nő gyermekkorában a kocsiból kiugrott, és egy sokk érte, ez hosszú időre eltűnt, már nincs a tudatban, hanem a tudattalanban működik. Ha ezt a tudattalant nézzük – az emberben számos tudattalan létezik –, akkor megkapjuk a személyes vagy individuális tudattalant. Ez az egyik dolog, amit Jung megkülönböztet.

A másik a személyiségen túli tudattalan. Azt mondja: vannak a lelki életre ható olyan dolgok is, amelyek nem a személyiségben vannak, de nem is a matériában. Kint a világban tehát úgy kell tekinteni őket, mint amelyek a lelki világban vannak jelen.

Nos, a pszichoanalízis arra törekszik, hogy ezt a lelki tartalmat behozza a tudatba. A terápiának, a gyógymódnak éppen abban kell állnia, hogy a dolgot tudatosítsa. Az orvosnak tehát arra kell törekednie, hogy ne csak azt kutassa ki a betegnél, amit individuálisan átélt, hanem mindenféle mást is, amit nem individuálisan élt át, ami kint a világban nem található meg, hanem lelki tartalom. Ezért a pszichoanalitikusok odáig mennek, hogy azt mondják: az ember tulajdonképpen nemcsak azt éli át, amit fizikai születése óta átélt, hanem minden lehetséges születése előtti dolgot is. Ez most kavarog benne. Egy ma született ember tehát tudattalanul átéli például az Ödipusz-mondát. Nemcsak megtanulja az iskolában, hanem át is éli. átéli a görög isteneket, az emberiség egész múltját. Ebben az a rossz, hogy az ember mindezt átéli ugyan, de nem akarja felhozni a tudatába. A pszichoanalitikusnak tehát azt kell mondania, és el is megy eddig a fokig, hogy a görög gyerek is átélte ezt, de a görög, akinek ezt elmesélték, átélte a tudatában is. A mai ember is átéli ezt, de kavarog benne: az extrovertált embernél a tudattalan gondolatokban, az introvertáltnál a tudattalan érzésekben. Ez kavarog az emberben, démonokként kavarog.

Gondolják el, milyen szükségszerűség előtt áll a pszichoanalitikus, ha hűséges akar maradni a maga elméletéhez. Tulajdonképpen az előtt a szükségszerűség előtt áll, hogy ha ezeket a dolgokat komolyan veszi, akkor egyszerűen ezt kell mondania: ha ma egy ember felnő, és beteggé teheti az, hogy kapcsolatba kerül azzal, ami benne kavarog, és nincs tudatában ennek a kapcsolatnak, akkor ezt a kapcsolatot tudatosítania kell, tehát el kell mondani neki, hogy van egy szellemi világ, és hogy ebben istenek vannak, különböző istenségek. Mert a pszichoanalitikus addig jut, hogy ezt mondja: az emberi lélek kapcsolatban áll az istenekkel, de betegséget okozhat, ha nem tud erről a kapcsolatról. A pszichoanalitikus minden lehetséges felvilágosítási eszköz után kutat. Ezek a felvilágosítási eszközök azonban olykor groteszkek. Képzeljék el, hogy van egy hisztériás beteg, ilyen vagy olyan hisztériás tüneteket mutat, mert fél egy démontól, mondjuk, egy tűzdémontól. A régi emberek hittek a tűzdémonokban, látták is őket, tudtak róluk. A mai embereknek is van kapcsolatuk a tűzdémonokkal – ezt a pszichoanalitikus elismeri –, de ezek a kapcsolatok nem tudatosak, és az embereknek nem is mondjuk, hogy vannak tűzdémonok. Ez tehát elvezet a betegség okához. Jung odáig merészkedett, hogy azt mondta: az istenek, akikkel kapcsolatban vagyunk, minthogy nem tudunk erről a kapcsolatról, bosszút állnak, haragszanak, és a bosszú hisztériaként jelenik meg. Szép. Azt mondja tehát, hogy egy olyan mai ember, akivel tudattalanjában rosszul bánik egy démon, nem tudja, hogy a tűzben démonok vannak, egy tűzdémon kínozza, de nem tud hadakozni ellene, mert – ez egy tévhit! Ez nem megy. Mit tesz akkor egy szegény mai ember, akit a dolog megbetegít? A dolgot kívülre vetíti, azaz, keres valamilyen barátot, akit korábban kedvelt, és ezt mondja: ez üldöz engem, ez gyaláz engem. Úgy érzi, hogy üldözik, és így tovább. Ez azt jelenti, hogy az illető betegnek van egy démonja, aki kínozza, és ezt kivetíti egy másik emberre.

A pszichoanalitikusok terápiája gyakran abból áll, hogy a dolgot elhárítják maguktól. Nagyon gyakran előfordul – jó és rossz értelemben egyaránt –, hogy a páciensek az orvost istennek vagy ördögnek tekintik.

Látják, rendkívül érdekes a tényállás, hogy a jelenlegi orvos arra kényszerül, hogy ezt mondja: az embereket szellemek kínozzák, és minthogy a szellemekről nem tudnak, semmilyen tudomásuk nincs, tehát tudatukba semmi sem jut be erről, démonaikat egymásra vetítik, mint kínzószellemeket, mindenféle démoni dologról beszélnek egymásnak, és így tovább. És hogy a pszichoanalitikusok milyen radikálisan végzetesnek tekintik ezt, az kiderülhet abból, ahogy Jung a következő érdekes esetet előadja. Azt mondja, egyes kollégái kijelentik, hogy ha valakiben ilyen lelki energiák vannak, amelyek ilyen gyötrésekből származnak, akkor ezeket át kell hárítani valami másra. Tegyük fel tehát, hogy visszamegyünk a pszichoanalízis elemi eseteire: van egy páciens, akinek a betegsége abból ered – ahogy ez a pszichoanalitikus kezelés folytán kiderül –, hogy a korábbi időkben szerelmes volt valakibe, akit nem ért el, és ez megmaradt benne. Ez lehetett egy démon is, amely kínozza, a legtöbb esetben azonban, ahogy ezt az orvosok megfigyelik, úgy van, hogy történt valami az individuális tudattalanban, amit megkülönböztetnek az individualitás feletti tudattalantól. Az orvos megkísérli, hogy ezt elhárítsa, amikor a kiforratlan fantáziát eltereli, el akarja vezetni. Azt mondja tehát: ha egy szeretetre vágyó lélekről van szó, aki nem érte el „őt”, ezt a szeretethiányt, amit nem tudott kielégíteni, szamaritánus szolgálatba kell hogy állítsa, ilyen vagy olyan jótékonysági intézményeket hoz létre, és így tovább. Nos, ezt meg lehet érteni, de Jung azt mondja, hogy ezt az energiát nem lehet mindig elterelni. Magától értetődően ez további felvilágosítást igényel, ezért azt mondja, hogy azok az energiák, amelyek ilyen módon a lélekben maradnak, egy bizonyos hajlamot mutatnak, nem lehet mindig irányítani őket. Nos, egyáltalán nincs ellenvetésem ez ellen, csak azt szeretném megjegyezni, hogy ez, ugyebár, nem más, mint annak átültetése, amiről a laikus gyakran beszél, de természetesen úgy, ahogy ki tudja fejezni magát. Jung azonban elmond egy esetet, ami nagyon érdekes, és jól kifejezi azt, hogy ezt a hajlamot nem lehet irányítani.

Egy amerikai férfi, tipikus jelenkori önmegvalósító ember, egy vállalkozás rátermett vezetője és irányítója lett, nagy lendülettel szentelte magát ennek a vállalkozásnak, sikereket ért el, és nagy jövedelmet, és úgy gondolta: rövidesen negyvenöt éves leszek, elég sokat küszködtem, most már kellene egy kis pihenés. Vett egy vidéki birtokot autóval és teniszpályával, és mindennel, ami hozzá tartozik. Úgy gondolta tehát, hogy negyvenöt éves korában ott fog élni, pusztán az üzletéből való részesedés útján. De amikor már egy ideje a birtokon élt, nem teniszezett, nem vezetett autót, nem ment színházba, nem örült a virágoknak, amelyeket ültetett, hanem ült a szobában egyedül, és nézett maga elé. Hol itt fájt valamije, hol ott, mindene fájt, hamarosan a feje is elkezdett fájni, a melle, a lába. Tehát nem tudta magát elviselni, nem tudott nevetni, fáradt volt, feszült, folyton fájt a feje, borzasztó állapotba került. Nem volt beteg, az orvosok semmiféle betegséget nem állapítottak meg nála. Ez ugye, számos jelenkori emberrel így van, tulajdonképpen teljesen egészségesek, és mégis betegek. Tehát betegséget nem állapítottak meg. Az orvos csak annyit tudott mondani: látja, a történet lelki jellegű – ma már ezt mondják az orvosok –, ön lelkileg beteg, az üzleti viszonyokhoz alkalmazkodott, ezekben élt, az energiáit nem tudja másfelé irányítani, ezeknek megvan a maga irányuk, nem tudja őket kormányozni. Menjen vissza a vállalkozásához, ez az egyetlen eszköz, amit ajánlhatok. Nos, az illető ezt belátta, de most már a vállalkozásban sem tudott tevékenykedni, alkalmatlanná vált rá, és itt éppen olyan beteg volt, mint kint a birtokán.

Ebből Jung jogosan következtetett arra, hogy az energiákat nem lehet egykönnyen az egyik irányból a másikba átvinni. Még ha az ember vissza is akarja hozni őket, akkor sem megy. Az illető hozzájutott a kezeléshez, de nem segített rajta, mert már túl késő volt, a betegség már túl erősen a hatalmába kerítette, korábban kellett volna hozzákezdeni. Ez azt mutatja, hogy az elterelési terápiának is megvannak a maga nehézségei. Jung ezt a példát hozta fel.

Mindenütt találkozunk olyan tényekkel, amelyek jelentősek, fontosak, és amelyekkel – ezt most nyugodtan mondhatom – csak a szellemtudomány, az antropozófia útján lehet megbirkózni, hogy megismerjük őket. Ezek jelen vannak. Az emberek felfigyelnek rájuk. A kérdések jelen vannak, mindenütt megtalálhatók. Már rájöttek, hogy az ember bonyolult lény, hogy nem az az egyszerű lény, amilyennek a 19. század haladó tudománya illuzórikusan elképzelte. A mai pszichoanalitikus egy sajátos tény előtt áll. Ha megnézzük ezt a tényt, ez a mai tudomány számára megmagyarázhatatlan. Az antropozófiában azokkal az eszközökkel, amelyek előadásaimban megtalálhatók, könnyű rálelni a magyarázatra. De ismét visszatérhetek a dologra, ha nem találják a magyarázatot. Előadódhat például, hogy valaki hisztériás úton megvakul, tehát nem lát. Vannak tehát hisztériásan vakok, akik képesek arra, hogy lássanak, mégsem látnak, lelkileg vakok. Nos, előfordulhat, hogy egy ilyen ember részlegesen meggyógyul, újra elkezd látni, de nem lát mindent. Létrejöhet például az a sajátos eset, hogy egy ilyen hisztériásan vak újra megkapja a látás képességét, mindent meglát az embernél, csak éppen a fejét nem. Egy ilyen részlegesen gyógyult ember tehát úgy járkál az utcán, hogy látja az embereket, de fej nélkül. Ez valóban lehetséges. És még sok ilyen különös esemény létezik.

Nos, ahogy mondtuk, mindez az antropozófus szellemtudománnyal megoldható, és az egyik előadásból, amelyet az előző évben itt tartottam [38], könnyen magyarázatot találhatunk arra a jelenségre, hogy valaki egy ember fejét nem képes meglátni. De ahogy mondtuk, mindezek az események a mai pszichoanalitikus számára léteznek, és már olyan sok ilyen esemény van, hogy azt mondja: a mai ember számára rendkívül szokatlan és végzetes lehet, ha kapcsolatba kerül a személyiség feletti tudattalannal. De a pszichoanalitikus az isten szerelmére sem mondja, és a tudomány sem akarja komolyan venni a szellemi világot. Csak azt ne! Az embereknek nem megy, hogy a szellemi világot komolyan vegyék. Ezért valami sajátságos dolog jön létre. Kevesen figyelnek fel arra, hogy ezeknek a dolgoknak a hatására milyen sajátos jelenségek következnek be. Jung könyvéből, A tudattalan folyamatok pszichológiája című műből, ami nemrég jelent meg, szeretném felhívni a figyelmet egy rendkívül érdekes dologra, amiből látni fogják, hová jut el a mai pszichoanalitikus. Fel fogok olvasni egy részt: „e példa szerint” – vannak ilyen példák, amelyekben megmutatja, hogy az ember nemcsak azzal áll kapcsolatban, ami az individuális életében vagy a jelenkorban elébe kerül, hanem már sokkal korábban is kapcsolatban állt minden lehetséges démoni, isteni és szellemi jellegű dologgal, és így tovább. „e példa szerint az ősi képek kincséből új eszmék jönnek létre” – itt nem isteneknek nevezi ezeket, hanem ősi képeknek –, „az áthárítási folyamat további ábrázolását akarjuk újra létrehozni. Láttuk, hogy a libidó éppen ebben a látszólag értelmetlen különös fantáziában ragadta meg a maga új objektumát, nevezetesen az abszolút tudattalan tartalmat.” Az abszolút tudattalan tehát a személyen túli tudattalan, nem a személyes. „Ahogy már mondtam, a nem tudatosított ősképek projekciója az orvos számára nem lebecsülendő veszély a további kezelés folyamán.” A páciens tehát kihelyezi a démonait, és azokat az orvosra hárítja. Ez veszélyt jelent. „A képek ugyanis nemcsak a legszebb és legnagyobb dolgokat tartalmazzák, amiket az emberiség valaha gondolt és érzett, hanem azokat a legrosszabb szégyenteljes tetteket és ördögi dolgokat is, amelyekre minden ember képes.”

Gondolják meg: Jung már olyan messzire jutott, hogy belássa: az emberben a szépség mellett jelen van mindenféle szégyenteljes és ördögi dolog is, amit csak elgondolni és érezni képes. Az emberek, ugye, nem szánják rá magukat arra, hogy Luciferről és Ahrimánról beszéljenek, de Jung megenged magának egy ilyen mondatot: „A képek ugyanis nemcsak a legszebb és legnagyobb dolgokat tartalmazzák, amiket az emberiség valaha gondolt és érzett, hanem azokat a legrosszabb, szégyenteljes tetteket és ördögi dolgokat is, amelyekre minden ember képes. Ha a páciens az orvos személyiségét ettől a projekciótól nem tudja megkülönböztetni, akkor minden megértési lehetőség elvész, és az emberi kapcsolatok lehetetlenné válnak. Ha azonban a páciens elkerüli ezt a Kharübdiszt, akkor beleesik a képek introjekciójának szküllájába, azaz, annak minőségét nem az orvosnak tulajdonítja, hanem saját magának.” Akkor tehát ő maga az ördög, úgy gondolja, hogy ő az ördög. „ez a veszély ugyanolyan rossz. A projekciónál a fellengzős és beteges felmagasztalás és a gyűlölettel teljes megvetés között ingadozik az orvost illetően. Az introjekciónál a nevetséges önistenítéshez vagy a morális önmarcangoláshoz jut el. A hiba, amit mindkét esetben elkövet, abban áll, hogy személyesen az abszolút tudattalan tartalmához igazodik. Így képzeli magát istennek és ördögnek. Itt van a pszichológiai oka annak, hogy az embereknek miért van szükségük mindig démonokra, és hogy nem tudnak istenek nélkül élni, kivéve a homo occidentalis néhány különlegesen okos mintapéldányát tegnapról és tegnapelőttről, az übermenscheket, akiknek isten halott. Ezért teszik magukat istenné, mégpedig racionális tizenketted-istenné, kemény koponyával és hideg szívvel.”

Látják tehát, hogy a pszichoanalitikus eljut oda, hogy ezt mondja: az emberi lélek olyan jellegű, hogy szüksége van az istenekre, szükséges, hogy istenei legyenek, hogy megbetegszik, ha nincsenek istenei. Ezért voltak mindig istenei, az embereknek szükségük van istenekre. A pszichoanalitikus gúnyolódik azon, hogy ha az embereknek nincs istenük, akkor magukat teszik istenekké, de csak „racionális tizenketted-istenekké, kemény fejjel és hideg szívvel”. „Az istenfogalom ugyanis – mondja a továbbiakban a pszichoanalitikus – éppenséggel egy irracionális természetű szükséges pszichológiai funkció.”

Nos, látják ugye, hogy nem lehet továbbmenni, csak ilyen módon természettudományosan megjelölni az istenfogalom szükségességét. Az embernek kell hogy istene legyen, ezt ma tudja a pszichoanalitikus, szüksége van rá. De a mondatot nem olvastam végig, olvassuk el az egészet. „Az istenfogalom ugyanis éppenséggel egy irracionális természetű szükséges pszichológiai funkció, amelynek isten létéhez egyáltalán nincs köze.”

Itt tehát, amikor a mondat első és második részét összeolvassák, beleütköznek korunk nagy dilemmájába. A pszichoanalitikus bebizonyítja, hogy az ember beteg lesz, ha nincs istene, de ennek a szükségszerűségnek nincs köze isten létéhez. Aztán így folytatja: „mert ez az utóbbi kérdés” – mármint isten léte – „a legostobább kérdések közé tartozik, amit fel lehet tenni. Jól tudjuk ugyanis, hogy nem gondolhatunk el egyetlen istent sem, még kevésbé azt, hogy valóban létezik, épp oly kevéssé, ahogy nem gondolhatunk el egy folyamatot, amely okozatilag szükségképpen feltételezhető.”

Nos, kérem önöket, álljanak meg az előtt a pont előtt, ahol a dolog megfogható. A dolgok itt vannak, kopogtatnak a megismerés ajtaja előtt. Az emberek, akik keresnek, szintén itt vannak, felismerik az abszolút szükségszerűséget, de amit abszolút szükségszerűnek tartanak, amikor ezt komoly kérdésként vetik fel, akkor a legostobább kérdésnek tartják, amit egyáltalán fel lehet tenni.

Itt van azoknak a pontoknak az egyike, ahol a mai szellemi életből közvetlenül látni lehet, hogy tulajdonképpen mi ez, ami mellett az emberek mindig elmennek. Biztosíthatom önöket, hogy ezek a pszichoanalitikusok, mint a lélek ismerői vagy a lélek kutatói, még mindig igen távol vannak attól, amit az általános egyetemi pszichiátria kínál – igen, igen távol vannak attól, amit az egyetemi pszichiátria, az egyetemi pszichológia többnyire kínál, és tulajdonképpen igazuk van, hogy ettől a borzasztó, úgynevezett tudománytól eltekintsenek. De meg lehet fogni őket egy olyan helyen, ahol az ember jogosan látja, milyen dolgokkal áll szemben a jelenlegi emberiség, amikor a kortárs tudománnyal kerül szembe.

Ezt sokan nem veszik észre. Az emberek ma egyáltalán nem tudják, milyen a mai tekintélyelv. Soha nem volt olyan tekintélyelvűség, mint amilyen ma uralkodik, soha nem volt annyira a tudattalanban, mint ma. Ismételten azt kell mondanunk: az ég szerelmére, mit tesz tulajdonképpen az, aki terapeutaként hisztériás embert kezel? Keres egy tudattalan tartalmat, amit a tudat nem oldott meg. Igen, de ilyen tudattalan tartalmat a teoretikusoknál számtalan mennyiségben lehet találni. Ha az ember ezeket felemeli a tudattalanból, akkor olyasvalami kerül a tudatba, mint az, aminek most az önök tudatába kell kerülnie, ami a modern orvosok és a modern páciensek tudattalanjában kavarog. Az egész irodalmat ez hatja át, mindenütt megvan, és naponta és óránként ki vagyunk téve annak, hogy felvegyük magunkba. Minthogy az ilyen dolgokra csak a szellemtudomány tudja felhívni a figyelmet, sokan csak öntudatlanul veszik fel magukba ezeket a dolgokat, felszívják a tudattalanjukba, és aztán ott van a tudattalanban.

Ez a pszichoanalízis legalább felhívta az emberek figyelmét arra, hogy a lelkiséget lelkiségnek vegyék. Ezt teszi. De mindenek előtt a nyakukon ül az ördög. Azt akarom mondani, hogy nem jutnak el a szellemi valósághoz, és hogy nem is akarnak eljutni oda. Ezért jelenleg minden mondatban azt találjuk, hogy a leghihetetlenebbet ábrázolják. A jelenlegi emberek azonban nem jutnak el a figyelem olyan fokára, hogy ezeket a dolgokat átlássák. Természetesen, aki Jungnak A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvét olvassa, annak tulajdonképpen a székéről, amelyen ül, az asztal alá kellene esnie, amikor egy ilyen mondatot elolvas. A mai ember azonban ezt nem teszi. Gondolják csak el, mennyi minden van valójában a modern emberiségnek ebben a tudattalanjában. És minthogy csak a pszichoanalitikusok látják, mi minden van a tudattalanban – mert ezt, ugye, látják –, néhány dolgot másképpen látnak, mint a többi ember. Éppen az előszóban mond például Jung valamit, ami a mondat egyik részében nem hangzik rosszul: „A pszichológiai folyamatok, amelyek a jelenlegi háborút kísérik, mindenekelőtt az általános ítélkezés hihetetlen elvadulása, a hallatlan hazugságáradat és az emberek képtelensége, hogy a véres démonnak megálljt mondjanak, nem alkalmasak arra, hogy a gondolkodó emberek számára megfelelő módon láthatóvá tegyék azt a problémát, amit a rendezett tudat alatt lévő nyugtalan, szunnyadó, kaotikus tudattalan jelent. Ez a háború a kultúrember számára kérlelhetetlenül megmutatja, hogy még barbár, és milyen vasvirgács készül számára, ha még egyszer előfordul, hogy saját rossz tulajdonságaiért a szomszédját teszi felelőssé. Az egyes emberek pszichológiája azonban megfelel a nemzetek pszichológiájának.” Aztán követi egy másik mondat, amellyel az ember megint csak nem tud mit kezdeni: „Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, és ameddig teszi, addig teszi a nemzet is. Csak az egyes ember magatartásának változása jelenti a kezdetet a nemzet pszichológiájának megváltozásához.”

Ezek a mondatok tehát úgy állnak egymás mellett, hogy megmutatják, milyen destruktívan hatnak a gondolkodásra. Mert szeretném megkérdezni önöket, van-e értelme azt mondani: „Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is.” Akkor annak is értelme kellene, hogy legyen, ha megkérdezzük: Az egyes ember is meg tudna tenni valamit anélkül, hogy a nemzet megtenné? Ez ugye, teljes értelmetlenség, ha ilyet mondunk. És az értelmetlenség az, ami ma a kimagasló nagy szellemeknél lenyűgözően működik. Nos, ezt a dolgot, amelyben ilyen destruktív gondolkodás működik, nemcsak a terápiában alkalmazzák, hanem a pedagógiába is be akarják vezetni. Jogos az a kívánság, hogy a pedagógiába egy új, spirituális elemet vigyenek be, de azt kell belevinni, amit teljesen elégtelen eszközök útján találunk? Ezek ma a fontos kérdések.

Nos, ha antropozófiai szempontból közelítjük meg a dolgot, és azt egy tágabb horizontból szemléljük, látni fogjuk, hogy a dologhoz sokkal mélyebbről kell hozzákezdenünk, ha valahogy boldogulni akarunk vele. De konkrét módon kell hozzákezdenünk. Mindenekelőtt az olyan problémákat, amelyeket szokás szerint csak régi, elégtelen megismerési eszközökkel kutatnak, az antropozófiai megismerés fényébe kell állítanunk. (…) Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy azok a tények, amelyeket a pszichoanalízis feltár, ténylegesen alkalmasak arra, hogy egy fontos spirituális területre utaljanak, ahová a jelenlegi ember nem tud belépni, legalábbis nem pontosan, nem egzakt módon, és amit nagyon szívesen hagy mindenféle tudattalan régióban. Mert a jelenkor beteges szemléletmódja a materializmusnak ezen a területén semmit sem szeret jobban, mint – bocsássák meg a paradoxont – a homályos, misztikus úszkálást mindenféle kidolgozatlan fogalomban. A leggroteszkebb, a legvisszataszítóbb misztikát találhatjuk meg a materializmusban, ha a misztikát abban az értelemben használjuk, hogy szívesen úszkálnak mindenféle ködös fogalomban, és világnézetüket nem akarják kidolgozni világos, élesen körülhatárolt fogalmakkal. Az a terület, amelynek lelki tényeihez a pszichoanalitikusok eljutnak, a tudaton kívüli értelmi működés területe. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, csupán érintve a dolgot, nem részletesen tárgyalva – mert a szellemtudomány képviselőjének tulajdonképpen magától értetődő, amit erről mondani lehet –, hogy az értelmi működés, az okosság nem csupán az emberi tudatban van jelen, hanem mindenütt. Körül vagyunk véve élénk értelmi tevékenységgel, úgy, ahogy körülvesz bennünket a levegő, az ember tehát bele van szőve az élénk értelmi tevékenységbe, csakúgy, mint a többi lény.

Nos, a megállapított tények a pszichoanalitikus figyelmét igen könnyen felhívhatták ezekre a dolgokra. Tegnap elmondtam azt az esetet, amelyet Jung közölt A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvében. Ez arról a nőről szól, aki egy esti összejövetel után a társaság többi tagjával együtt eltávozik, majd az utcán a lovak előtt szalad egészen egy hídig. A járókelők megmentik, és visszaviszik ahhoz a házhoz, ahonnan eljött, és ahol aztán a házigazda szerelmi vallomást tesz neki. Ha Freud vagy Adler álláspontjára helyezkedünk, hogy egy ilyen esetet megmagyarázzunk, csak arra van szükségünk, hogy vagy a szerelmi ösztönre, vagy a hatalmi ösztönre hivatkozzunk. Ezzel azonban nem találjuk meg a dolog tulajdonképpeni alapját, döntő okát. A dolog alapját csak akkor találjuk meg, ha eljutunk annak belátásához, hogy a tudat nem hozza létre azt az okosságot, ami az emberben értelemként működik, hanem annak ravaszságát, amennyiben az élet törvényeit nem korlátozzuk a tudat határaira. Gondolják el, hogy fel lehet tenni a következő kérdést: mit akart tulajdonképpen ez a nő, miután részt vett az esti összejövetelen, és a barátnője szerencsére elutazott a fürdőhelyre? A nő alkalmat akart teremteni, hogy a házigazdával együtt legyen, és ez aztán létre is jött. Mindaz ugyebár, ami a tudatban él, amit az illető bevall magának, amit elismer, az ezen az estén nem igazán valósult meg. Nem jött létre. Ez ugye, nem lenne tisztességes dolog, ahogy mondják. Arról van szó, hogy valamit létre kell hozni, amihez nem szükséges kezeskedni. Éppen ezért ennek a ténynek a helyes magyarázatához akkor jutunk el, ha segítségül hívjuk a nő öntudatlan értelmének a ravaszságát, aminek nincs a tudatában. Azt akarta – az egész esti összejövetel folyamán –, hogy a házigazdával együtt legyen, ezt akarta létrehozni. Ha az ember kevésbé okos, hibás eszközökhöz folyamodik, hogy ezt létrehozza, ha okos, akkor okosan irányítja a dolgokat. Így ebben az esetben is azt lehet mondani, hogy a nő szokásos tudatában, ahol a fogalmak arról, hogy valami tisztességes vagy nem az, szabad vagy nem szabad, annak felismeréséig jutnak, hogy ez itt nem megy, a megfelelő eszközt választja, amely az együttlétet létre tudja hozni. Abban azonban, ami a szokásos tudat szintjén nyugszik, ott működik a gondolat: össze kell jönnöm ezzel a férfival, az alkalmat, amit az utca kínál, fel kell használnom, hogy visszajuthassak a házba.

Azt mondhatjuk: ha nem kínálkozott volna alkalom a lovakkal, amit ezen kívül még alátámasztott a korábbi lovas baleset asszociációja, akkor talált volna más alkalmat. A nőnek csak arra volt szüksége, hogy elájuljon. És bizonyos hipotetikus bizonyossággal azt mondhatjuk: egészen biztosan elájult volna akkor is, ha nem adódott volna az alkalom a felbukkanó kocsival. ájultan esett volna össze az utcán, és visszavitték volna a házba. Vagy, ha nem ájult volna el, talált volna valamilyen más eszközt. Azt mondhatjuk: A tudattalan szemet hunyt mindenféle megfontolás fölött, amelyen a felső tudat nem hunyt szemet. A tudattalan arra az álláspontra helyezkedett, hogy aki a célt el akarja érni, annak meg kell választania az eszközt, teljesen mindegy, hogy az az illendőség vagy illetlenség fogalomkörébe tartozik. Egy ilyen esetben tehát utalni lehet arra, amit Nietzsche, aki néhány ilyen dolgot megsejtett, nagy észnek nevez a kis ésszel szemben, ami széles körű, de nem jut el a tudatba, a tudat küszöbe alatt marad, és aminek révén az emberek a legkülönbözőbb dolgokat teszik meg, amiket tudatukban nem ismernek el. A szokásos tudat, a külső tudat útján az ember kapcsolatban áll az érzékelhető világgal, egyáltalán az egész fizikai világgal, tehát mindazzal, ami az egész fizikai világban megtalálható. Ez mindenekelőtt az illem, a polgári morál fogalmát jelenti, és így tovább. Mindez a fizikai síkhoz tartozik, az ember ezzel a tudattal van jelen a világban.

Tudattalanjában azonban az ember egy egészen más világgal áll kapcsolatban, mint az, amiről Jung azt mondja, hogy a léleknek van rá szüksége, mert egyszerűen kapcsolatban áll ezzel a világgal, de azt is mondja róla, hogy ostobaság volna a létezéséről kérdezősködni. Igen, ez így van, amikor a tudat küszöbét átlépjük, az ember a maga lelkével nem egy pusztán materiális összefüggésben találja magát, hanem egy olyan összefüggésben, ahol olyan gondolatok működnek, amelyek nagyon ravaszak lehetnek.

Nos, Jung egészen jól látja, amikor azt mondja, hogy a jelenlegi embernek, az úgynevezett mai kultúrembernek szüksége van arra, hogy az ilyen dolgokra odafigyeljen. Mert ennek az úgynevezett jelenlegi kultúrának az a sajátossága, hogy számos impulzust lenyom a tudat alá, amelyek viszont olyan módon jutnak érvényre, hogy irracionális tevékenységet, ahogy nevezik, egészen irracionális viselkedést idéznek elő. Amikor hatalmi ösztönről vagy szerelmi ösztönről beszélünk, ez onnan ered, hogy abban a pillanatban, amikor az ember a maga lelkével belép a tudattalan régiókba, közel kerül azokhoz a régiókhoz, amelyekben ezek az ösztönök működnek. Nem ezek az ösztönök az okok, hanem az, hogy az ember a maga tudattalan értelmével merül alá azokba a régiókba, amelyekben ezek az ösztönök működnek.

A nő nem fáradozott azon, hogy valamilyen alkalmat keressen, ez kevésbé érdekelte, mint a férfi iránti szerelmi vonzalma, ezt rábízta tudattalanjának ravaszságára, ehhez szüksége volt erre a sajátos érdeklődésre. És hogy gyakran a szerelmi érdekeltség játszik szerepet, ez abból adódik, hogy a szerelmi érdeklődés nagyon széles körű. Ha azonban a pszichoanalitikus egy pillantást vetne más területekre is, ha mondjuk, nem a pszichoanalitikus szanatóriumokat venné szemügyre, ahol úgy tűnik, hogy a beutaltak többsége nő – ezt az antropozófiai rendezvényeknél is a szemünkre vetik, de úgy gondolom, több joggal lehet az ilyen intézmények szemére vetni –, ha a pszichoanalitikus kutatók több tapasztalattal rendelkeznének valamilyen más területen, ami részben így is van, és több beutalt lenne a szanatóriumokban más területekről, akkor talán további ismeretekre lehetne törekedni.

Vegyük például azt, hogy létrehoznak egy szanatóriumot, amelyben elsősorban azok kapnának pszichiátriai kezelést, akik a tőzsdén való játék miatt lettek idegesek vagy hisztériásak. Akkor ugyanolyan joggal, ahogy Freud a szerelmet állítja a tudattalan régiókba, egészen más dolgot kellene megállapítani. Akkor azt látnánk, hogy milyen kiterjedt, tudattalan, rafinált gondolatokkal dolgozik az, aki például a tőzsdén játszik. Akkor, mondjuk, a kizárásos módszer útján a nemiség nem játszana különös szerepet, és mégis a legnagyobb mértékben tanulmányozhatnánk a tudattalan rafinériát, a tudattalan ravaszságot. És a hatalmi ösztön sem lenne mindig az, amit meg lehetne jelölni, hanem egészen más ösztönök, amelyek a tudattalan régiókba működnek, és amelyekbe behúzódik a lélek, ha egyáltalán szóba kerül a tudattalanba való behúzódás. És ha létrehoznánk egy szanatóriumot a hisztériássá vált tudósoknak, akkor arra, ami a tudattalanban működik, nem nagyon lehetne visszavezetni a szerelmi ösztönt, mert annak számára, akinek a tények ezen a területen megfelelően ismertek, helytálló az, hogy a mai viszonyok között a tudósok nagyon kevéssé gyakorolják a tudományukat a szerelem útján, hanem itt egészen más ösztönök játszanak szerepet, amelyek akkor mutatkoznak meg, amikor azokat pszichoanalitikus úton a felszínre hozzák. Ami azonban széles körben történik, az éppen az, hogy a lelket a tudatos régiókból a tudattalan régiókba vezetik – amit csak szellemi kutatás útján lehet tudatossá tenni –, és ebben az működik, ami az emberben ösztönösen él, anélkül hogy legyőzhetné, mert csak azt tudja legyőzni, ami a tudatában van.(…)

Ha megnézik A magasabb világok megismerésének útja című könyvemet , akkor abban a küszöb titkának említését találják. Ennek említését úgy találják meg, hogy kimutatom, hogy a küszöb átlépése után a szellemi világban bizonyos értelemben létrejön a lelki élet három alapvető erejének: a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak a szétválása. Emlékezzenek csak arra, hogy a küszöb őrének említésekor ebben a könyvben kimutattam, hogy ami a szokásos tudatban bizonyos módon együttműködik, úgy, hogy nem választhatók el egymástól – a gondolkodás, az érzés és az akarat az szétválik, önálló lesz. Úgy, hogy ha ezt a dolgot fel akarom vázolni, azt mondhatom: ha itt van a határ a szokásos tudat és ama régió között, amelyben a lélek él, amikor a szellemi világban van, akkor a gondolkodást, az érzést és az akaratot sematikusan úgy kell felrajzolnom, hogy ez az akarat területe (piros), de közvetlenül határolja az érzés területe (zöld), és ezt határolja közvetlenül a gondolkodás területe (sárga).

Ha a szellemi világba vezető utat kellene lerajzolnom a küszöb átlépése után, akkor a következőket kellene sematikusan felrajzolnom: meg kellene mutatnom, hogy a gondolkodás önállóvá válik (jobbra, sárga), az érzés is önállóvá válik (jobbra, zöld), és elválik a gondolkodástól, aztán az akarat is önállóvá válik (jobbra, piros), ahogy itt sematikusan felrajzoltam. Így tehát a gondolkodás, az érzés és az akarat legyezőszerűen szétválik egymástól.

Ezt találják szavakban kifejezve A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben. Hogy a küszöb előtt ez a három tevékenység, amely itt egymástól elkülönül, a helyes módon működik együtt, nem zavarodik össze, ezt az idézi elő, hogy a küszöbnek van egy bizonyos tágassága, amelyben énünk él. És ha az én egészségesen működik, ha megvan a teljes lelki egészsége, akkor az együttműködő gondolkodást, érzést és akaratot úgy tartja össze, hogy nem bukfenceznek egymásba, hanem, miközben egymást határolják – ez énünk lényeges titka – kölcsönösen úgy hatnak egymásra, hogy a gondolkodás, az érzés és az akarat egymást tartják. Így a helyes módon kölcsönösen hatnak egymásra, és az egyik nem bukfencezik bele a másikba. Ha a küszöbön túl bejutunk a szellemi világba, akkor azért nem tudnak egymásba bukfencezni, mert elválnak egymástól.(…)

Nos, itt azonban (az ábrán középen és jobbra) a lelki erők kapcsolatait látjuk, amelyekben az én működik, magával az énnel együtt, és annak működési módját a tudat küszöbén túl a szellemi világban. Ez azonban a másik esetben jöhet létre. Azáltal jöhet létre, hogy az én valaminek a következtében legyengül. Akkor a küszöböt bizonyos módon a fordított oldalról lépjük át, ekkor a gondolkodás elkanyarodik (az ábrán sárga, balra), összekeveredik az érzéssel (zöld, balra), és összekeveredik az akarattal (piros, balra). Ekkor megkapjuk a lelkiségben egymásra ható gondolkodást, érzést és akaratot, amelyek egymásba bukfenceznek. Ez azonban akkor jön létre, ha, mondjuk, a gondolkodás valamilyen veszélynek van kitéve, nem válik folyamatosan átfogóvá, hanem önállóan a tudatban érvényesül. És minthogy az én nem szabályszerűen működik, a gondolkodás belecsúszik az érzés vagy az akarat szférájába. Ahelyett, hogy a dolgok egymás mellett haladnának, a gondolkodás, az érzés és az akarat, a gondolkodás, anélkül hogy az én kifejthetné tevékenységét, megragadja az érzést vagy akár az akaratot is.

Ez olyan esetekben történik meg, amelyeket a pszichoanalitikusok hisztériás vagy idegbajos eseteknek mondanak. Ez a gondolkodást, az érzést és az akaratot az ellenkező oldalra irányítja, eltérően az egészséges iránytól, ami a szellemi világba vezetne.

Ha igazi képességünk, tehetségünk van a gyakorláshoz, akkor a dolgokat nyilvánvalóan úgy látjuk, ahogy történnek. Nézzék azt a nőt, aki az apja betegágyánál ül, a sok éjjeli ébren léttől erős éntudata lecsökkent – ez olykor megtörténhet, így az érzés mellett egy gondolat nem szabályosan bukkan fel, hanem lebukfencezik az érzés régiójába. Ekkor azonban a gondolatot az érzések hulláma megragadja, ami erősebb, mint a gondolat hulláma, és ennek az a következménye, hogy ilyen esetben az érzéshullám megragadja az organizmust. Az organizmust ugyanis az érzéshullám abban a pillanatban ragadja meg, amelyben a gondolkodás nem elég erős ahhoz, hogy az érzéseken kívül maradjon.

Fontos követelmény, hogy a modern ember gondolkodása mindig olyan helyzetben legyen, hogy az érzéshullámon és az akarati hullámon kívül tartsa magát. Ha a gondolkodás megragadja a tudattalant – itt van a tudatfeletti (jobbra) és itt van a tudat (középen), itt pedig a tudattalan (balra) –, ha a gondolkodás megragadja az érzéshullámot a tudattalanban, akkor valami rendellenes dolog történik az organizmusban. Ez rendkívül fontos.

Nos, elképzelhetik, hogy ez a modern élet mennyi mindent nyújt az ember számára, amit rendszerint nem ért meg, ami nem hatja át, amikor itt a gondolatok folyamatosan beleáramlanak az érzésbe. De csak a gondolkodás irányul a fizikai síkra, az érzés már nem csupán a fizikai síkra irányul, hanem már eleve összeköttetésben áll a szellemi világgal, amiről úgy kell beszélnünk, mint realitásról. Ha tehát az ember nem megfelelő fogalmakkal közelít az érzelmi élethez, összeütközésbe kerül az istenekkel – ha lehet ezt így mondani –, de a gonosz istenekkel is. Összeütközésbe kerül velük. És minden ilyen összeütközés abból jön létre, hogy az ember nem rendelkezik megfelelő megismerési eszközökkel. Amikor az érzelmi szférába merül alá, nem megfelelő fogalmakkal kell ezt tennie, sokkal inkább, mint amikor az értelmi szférába merül alá. Az érzelmi szférában az ember nem tud függetlenedni a szellemi világgal való kapcsolatától. Ha a materialista korban az értelmi szférában önállósodik, akkor érzelmi világába soha nem a megfelelő fogalmakkal jut be, és beteggé kell válnia.

Mi lenne ezért az egyetlen segítség, hogy az embereket széles körben egészségessé tegyük? Olyan fogalmakhoz kell juttatni őket, amelyek az érzelmi szférát is átfogják, azaz, a modern embernek a szellemi világról kell beszélni, átfogó értelemben kell a szellemi világról beszélni. Itt nem a pszichoanalitikusok individuumokra szabott terápiai módszerei jönnek tekintetbe, hanem az általános érvényű szellemtudomány. Ha valaki valóban befogadja a szellemtudományt – nem mindenki fogadja be, aki hall róla, vagy olvassa –, akkor nem jön létre az a lehetőség, hogy a tudattalanban a lélek három szférája: a gondolkodás, az érzés és az akarat kaotikusan egymásba bonyolódik, ami valójában minden idegességnek és hisztériának az alapja. Ezek belső lelki dolgok, ezekről beszél a pszichoanalízis.”

Rudolf Steiner: A külső világ spirituális háttere /A sötétség szellemeinek bukása/ II. (GA178) – megvásárolható ITT