Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata I.

Valentyin Arnoldovics Tomberg, Pétervár szülöttje, 22 éves korában Tallinnba utazott, s ott élte le a 20-as éveit és a 30-as éveinek a nagy részét. Tallinnban Észtország Antropozófiai társaságának az orosz antropozófiai csoportját vezette (ezzel párhuzamosan volt észt és német csoport is), 1932-től 1934-ig Észtország Antropozófiai társaságának a főtitkári posztját töltötte be. 1937-ben Tomberg elhagyta Tallinnt, egy ideig Hollandiában élt, aztán Angliába költözött, ott halt meg a 70-es évek elején.

Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata” az 1933-35-ös években jelent meg. Ez a könyv egy grandiózus mű része, amelybe beletartoznak „Az Újszövetség antropozófiai vizsgálata” és „Az Apokalipszis antropozófiai vizsgálata”.

Tartalom:

Előszó. Az Antropozófiai Társaság tagjainak

I. AZ ÓSZÖVETSÉG LÉNYÉRŐL
1. A modern okkultizmus főbb irányai
2. A kiválasztott nép

II. JAHVE LÉNYE. JELENTŐSÉGE A VILÁGLÉTESÜLÉSBEN ÉS AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELMÉBEN
1. Jahve, mint a kereszt hordozója
2. A Hold titka
3. 8. szféra
4. Jahve a földi létesülésben
5. Jahve megismerése
III. ÁBRAHÁM, IZSÁK ÉS JÁKOB
1. A Háromság átélése
2. Az Atya eszméje Ábrahámban, és Izsák fiúi áldozata
IV. JÁKOB SZELLEMI GYŐZELME
1. A hazugság keletkezése az emberben és a kozmoszban
2. Luciferi szféra
3. Jákob háromszoros szellemi győzelme
4. A tizenkettő lényege
V. A GONOSZ A VILÁGKARMÁBAN A BIBLIA FÉNYÉBEN
1. Dániel szellemi megismerésének sajátossága
2. A Világ-gonosz Háromsága
3. A Gonosz karmája Dániel próféta fényében
VI. A SZELLEMI VEZETÉS AZ ÓSZÖVETSÉGI TÖRTÉNELEMBEN
1. Az emberiség lelkiismeretének megszületése
2. Buddha, Illés, Jézus
VII. AZ IZRAELI NÉP KARMÁJA
1. Az emberiség történelmének két fő karmikus áramlata
2. Jahve és Baál Izrael sorsában
3. Illés lényének karmikus missziója az ószövetségi történelemben
VIII. MÓZES
1. Mózes bölcsességének lényege
2. Mózes útja a pusztán át
IX. DÁVID ÉS SALAMON
1. Bírák és királyok
2. Dávid
3. Salamon
X. A BABILONI FOGSÁG ÉS ZARATHUSZTRA BÖLCSESSÉGE
XI. A SZENT SZELLEM ÉS SZÓFIA HATÁSA AZ ÓSZÖVETSÉGI SZELLEMI TÖRTÉNELEMBEN
1. Ezékiel próféta története
2. Szófia lénye és hatása az ószövetségi szellemi történelemben
XII. A NÁZÁRETI JÉZUS
1. Krisztus lejövetele és Jézus lénye
2. Jézus lénye és Ádám bűntelen női testvérlelke
3. Jézus lénye és a nátháni Jézus
4. A názáreti Jézus mint Krisztus edénye
Kiegészítés

ELŐSZÓ
Az Antropozófiai Társaság tagjainak

A „Vizsgálatok” tartalma nem értelmi úton való spekuláció és hipotézisek felállítása útján vagy Rudolf Steiner előadásai tényadatainak egyszerű általánosításával történt.

„Az Ószövetség antropozófiai vizsgálatának” egy sor további publikáció kezdetéül kell szolgálnia, melyre a szerző elkötelezettnek érzi magát. Ezeknek a javasolt rendszeres publikációknak az a feladata, hogy kielégítse az Antropozófiai társaság széles körében létező szükségletet egy tisztán antropozófiai kutatómunkára.

A „Vizsgálatok” antropozófiai kutatások segítségével születtek.

A szerzőnek nincs lehetősége Rudolf Steiner összes ciklusát, könyvét és különálló előadásait megemlíteni, amelyekkel dolgozott, hogy eljusson azokra az eredményekre, amelyeket a „Vizsgálatokban” teljesen nyíltan átad, elegendő mindössze egyszer s mindenkorra kijelenteni, hogy Rudolf Steinernek köszönheti mindazt, amit önállóan megismerhetett. Minden, amit el tud mondani, Rudolf Steiner életművében gyökerezik, úgyhogy a megismerés új forrásaihoz, amelyekből meríthetett, Rudolf Steiner által jutott el. Ugyanúgy, mint azt a levegőt, melyet belélegeztünk, nehéz elkülöníteni a külvilágban lévő levegőtől, a szerzőnek ugyanilyen nehéz határt húzni az általa kidolgozottak és aközött, amit Rudolf Steiner közölt.

Aki ismeri az antropozófiai irodalmat, maga is meg tudja különböztetni az újat a korábban adottól; a többieknek csak a „Vizsgálatok” tartalmának valódiságára kell korlátozódniuk, függetlenül az eredet kérdésétől. Antropozófusként a tények és ideák tisztább érzékeléséhez jutunk, ha a valódiság kérdésével foglalkozunk, s nem az azokat közlő ember tekintélyével.

Rögtön az elején azt is ki kell jelenteni, hogy a szerző semmilyen vitába nem fog bocsátkozni. A vitatkozó tartalmú leveleket válasz nélkül hagyja. Erre egyszerűen nincsen ideje. Nincs miért tartson a kritikától, hiszen minden lényeges dolog, mely a „Vizsgálatokban” közzé lett téve, már átment a kritikán, melyet épp a megismerés antropozófiai módja nyújt.

Végül a szerzőnek a német olvasótól elnézést kell kérnie a „Vizsgálatok” nyelvéért. A szerző – külföldi, és a német tudása nem tökéletes. De igyekezett minél pontosabban kifejezni magát, hogy legalább világosan ki tudja magát fejezni.

Revel (Tallinn), 1933. november 4. Valentin Tomberg.

I. AZ ÓSZÖVETSÉG LÉNYÉRŐL

1. A modern okkultizmus főbb irányai

A Bibliának, ennek a legismertebb és nem elismert könyvnek az elfogulatlan olvasójának először az szúr szemet, hogy az egész Biblia a szellemi világgal való kapcsolatról beszél. Ez a dokumentum, amelyik az utódok előtt a szellemi világgal való, évezredeken át tartó kapcsolatról, és ennek a kapcsolatnak a következményeiről tanúskodik. Az istenség (Jahve Elohim) beszél az emberhez, látomásokban jelenik meg az embernek, angyalok jelennek meg és beszélnek, próféták meglátják a jövőt és érzékfeletti lények szavait hallják – ez még annak az embernek is ismert, aki a Bibliát felszínesen ismeri, és azt is el kell ismernie, hogy a Biblia az embereknek a szellemi lényekkel való állandó érintkezéséről beszél.

De a szellemi lényekkel való kommunikációt ősi misztériumok tartalma és gyakorlata hatja át. Hiszen az ősi misztériumok szintén nem „hiten” alapultak, hanem az ember felett álló szellemi lényekkel való tudatos kapcsolaton, akiket az emberek szellemben láttak, hallottak, magukba fogadtak. Ennek köszönhetően az emberekhez áradtak a kinyilatkozások, melyek a nagy kultúrák alapját képezték. Ezek a kinyilatkozások megőrződtek, tanulmányozták őket, és összességükben a misztériumok szent bölcsességét képezték, szellemtudományt, melynek módszerei időről időre változnak, de amely megszakítás nélkül létezik egészen a mai nappal bezárólag.

Azt a tudományt, amely a szellemi világgal való tudatos kapcsolaton, vagyis érzékfeletti tapasztalatokon nyugszik, a nyugati világ „okkultizmusnak” nevezi. A továbbiakban ezt a kifejezést használjuk, remélve, hogy az olvasó ehhez olyan tudást fog kötni, amely tudatos érzékfeletti tapasztalatokon alapszik, és semmi mást.

Ebből a nézőpontból a Biblia egy könyv, amely az okkultizmus területéről származó tényeket írja le. Nem az okkultizmus tanítását, hanem tényeket, melyekre az okkultizmus bármely tanítása alapul. Úgyhogy a szellemi világgal való kapcsolat, amiről a Biblia ír, nem az okkultizmus tanítása, hanem tény, melyre a tanítások épülnek. Például a Biblia nem tartalmaz karmára és újratestesülésre vonatkozó tanításokat, ugyanakkor világosan rámutat a karma megjelenésére és ugyanannak az individualitásnak a Földön való ismételt megjelenésére. Hogy ez valóban így van, rámutatunk ezekben a „Vizsgálatokban”.

Ahhoz, hogy azokhoz a tényekhez közelebb kerüljünk, melyeket a Biblia tartalmaz, olyan eszközökhöz kell fordulnunk, melyeket az okkultizmus kínál számunkra. Ebben a feladatban sem az irodalmi-történelmi, sem az absztrakt-filozófiai megközelítés nem tud segítséget nyújtani, ezt csak a konkrét okkultizmus képes megtenni. De széles körök számára a konkrét okkultizmushoz való hozzáférés a mostani időkben Rudolf Steiner életművének köszönhető. Ez annak következtében zajlott le, hogy Steiner a konkrét okkultizmus jelentős részét publikálta az antropozófiai irányultságú szellemtudomány formájában. Az antropozófia abban a formában, ahogyan Rudolf Steiner könyveiben és nyomtatott előadás-ciklusaiban megjelenik, még magában nem konkrét okkultizmus. Azzá csak azoknak az embereknek a lelkében válik, akik nemcsak elismerik ezeket az igazságokat, hanem maguk is felismerik. Konkrét okkultizmus csak abban az esetben létezik, ha vannak élő okkultisták, másképp csak antropozófiai irányultságú vallási, filozófiai, tudományos és esztétikai meggyőződésekről van szó. De a konkrét okkultizmus nem hasonló meggyőződések kultiválásában áll, hanem az érzékfeletti világ őket megtermékenyítő tényeinek, kapcsolatainak és lényeinek megismerésében, és az ebből következő kötelezettségek és feladatok teljesítésében.

Ha az okkultizmust ebben a szellemben értjük, akkor lesz dolgunk a hármassággal. Hiszen az ember, az okkultista hármas tagozódása az okkultizmus hármas tagozódásának is megfelel. Ahhoz hasonlóan, ahogy az ember szellemre, lélekre és testre tagozódik, az okkultizmus is három részre: eugenikus, higiénikus és mechanikus okkultizmusra tagozódik. És ahhoz hasonlóan, hogy a három részre tagozódó ember mégiscsak egynek minősül, ugyanígy egységet képez az okkultizmus e három nagy területe. Az antropozófia, ahogyan az Rudolf Steiner műveiben megmutatkozik, a konkrét okkultizmusnak e három területén hozzáférést biztosít.

Az okkultizmus három területe feladataiban és módszereiben is különbözik.

A mechanikus okkultizmus feladata a külső természeti erők szabályozása, hogy azok megfeleljenek az emberiség valódi küldetésének;

A higiénikus okkultizmus ezt az emberi szervezet erőivel kapcsolatban teszi;

Az eugenikus okkultizmus a szellemi erőknek az emberhez való helyes viszonyát állítja helyre, vagyis a karmáját a születésen és a halálon keresztül szabályozza.

Ilyen módon, a mechanikus okkultizmusnak az emberen kívüli, a természetben működő erőkkel van dolga;

A higiénikus okkultizmus tárgya főleg az emberi természet;

Az eugenikus okkultizmus közvetlenül az embernek az ember feletti szellemi világ által felállított feladataihoz való viszonyával foglalkozik, vagyis az ember sorsával.

Magától értetődik, hogy az okkultizmusnak ezt a három területét szellemi vezetőként mindig három élő személyiség képviseli, mindegyikük egy meghatározott területen. Ők az emberiség szellemi tudásának magasabb tekintélyei, akik általában csendben tevékenykednek az emberiség javára. Benedictus, Theodosius és Romanus, aki Rudolf Steiner misztérium-drámáiban három hatalmas beavatott, az okkultizmus három területének képviselője.

Könnyű meglátni, hogy mely alak mely okkult irányzat képviselője. A misztériumdrámákban egyértelmű választ lehet kapni erre a kérdésre.

Maga a Biblia nem kevésbé világosan utal a három okkultizmus kölcsönhatására az ezeket képviselő három lényen keresztül. A Teremtés Könyve 18. és 19. fejezetében szerepel Ábrahám találkozása „három angyallal” Mamré tölgyesében, és Szodoma megsemmisítése. Ha ezt az epizódot úgy próbáljuk elképzelni, ahogyan azt szellemtudományos eszközök segítségével le lehet írni, akkor képesek leszünk ezt úgy érteni, mint az okkultizmus három fajtáját képviselő három hatalmas beavatott találkozásának eseményét.

Ábrahám a szellemi eseményeket közönséges nappali tudatban éli át, vagyis nem hagyja el a fizikai testét, mint ahogy az mély álomban szokott lenni. Jahve Elohim jelenlétét tapasztalja. De eltűnik az érzékfeletti látás, és helyette három férfi jelenik meg előtte. Követeket ismer fel bennük, akiknek a megjelenését az érzékfeletti tapasztalata ígérte. Annak az Istenségnek a követei, akit épp most látott.

Ilyen módon az érzékfeletti esemény érzékibe megy át. Ott ahol az előbb az Isten beszélt, most mindössze három ember áll. Az áhítatot, melyet az Isten előtt érzett Ábrahám, átviszi a követeire. Áhítattal teli, vendégül szeretné őket látni. Elfogadják a meghívást, és esznek nála. Aztán az egyikük megígéri neki, hogy Sára egy éven belül fiút fog neki szülni. Sára hallja ezt, de neki ez hihetetlennek tűnik, mivel ő és Ábrahám szülőknek már túl öreg. De az, aki ismeri az eugenikus okkultizmus titkát, megismétli a próféciát, amely később igaznak bizonyul. Az eugenikus okkultizmus azokban az esetekben, amikor a törvényeit betartják, a születésekre még olyan életkorban is hat, melyet a modern „mindentudó” tudomány lehetetlennek tartana. Ugyanakkor a nem túl távoli jövőben kénytelen lesz majd felülvizsgálni az állításait.

Ezzel hármójuk közül az első teljesítette feladatát. Szétválnak és a másik kettő Szodomába indul. Abban látják a feladatukat, hogy megoldják a város sorsát. Azt kellett eldönteni, mennyire beteg a kultúrának ez a fészke, és általában életképes-e még. A kérdés az, hogy Szodoma gyógyítható-e még, vagy mint járványgócot meg kell semmisíteni.

A továbbiakban a részleteket nem szükséges megtárgyalni. Annak, aki a gyógyító okkultizmus képviselője, elegendő lehetősége volt, hogy felállítsa Szodoma számára a diagnózist, mégpedig azt, hogy Szodoma morálisan gyógyíthatatlanul beteg. Ezzel a diagnózissal összhangban cselekedett a mechanikus okkultizmus képviselője: Szodoma tűz segítségével meg lett semmisítve, azt követően, hogy Lót a hozzátartozóival elhagyta a várost.

A három angyal, aki meglátogatta Ábrahámot Mamré tölgyesében, akire mint három férfira mutat a Biblia, aki Ábrahámnál megette az ételt, és Szodomába indult, ahol Lót házában töltötte az éjszakát, az okkultizmus három fajtáját képviselő három beavatott volt, akiknek az együttes hatására volt szükség Szodoma sorsának eldöntésére.

Lehetetlen rájönni, hogy mit is jelent valójában a „Kelet bölcseinek imádata” a Jézus-gyermek irányában, amiről a Máté-evangélium ír, ha nem értjük meg, hogy ezzel arra a tényre utal, hogy annak az időnek a teljes fehér okkultizmusa üdvözölte a magas individualitás megjelenését. Ezt a három képviselőjén keresztül tette, akik az okkultizmus három területének képviselői.

Ezeket a tényeket az antropozófusoknak az elgondolható legnagyobb komolysággal kell fogadniuk. Nemcsak elméletileg kell elismerni, hogy a Földön mindig él három beavatott, hanem megfelelő módon is kell érezni. Az Antropozófiai Társaságban egy olyan hangulatnak kell uralkodnia, amit a következő szavakkal lehet megközelítőleg kifejezni: „a hatalmas beavatottak itt vannak; nekik vannak tanítványaik, akiken keresztül tudnak beszélni; létezik egy még mélyebb bölcsesség és egy még magasabb tanítás, mint az, amely a meglévő könyvekben meg van írva; mindenki, aki küzd, és méltóvá válik rá, elérést kap ehhez a bölcsességhez, ehhez a tanításhoz”.

Meg kell érezni Rudolf Steiner következő szavainak súlyát „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvéből: „Két dolgot kell figyelembe venni. Először is, aki a magasabb tudás elérésére komolyan törekszik, nem retten vissza semmiféle fáradságtól vagy akadálytól, hogy találjon egy beavatottat, aki a világ magasabb titkaiba bevezetheti. Másodszor pedig mindenki tisztában lehet azzal, hogy a beavatás, ha komolyan és megfelelő belső tartással törekszik a megismerésre, minden körülmények között megtalálja őt. Mert van egy minden beavatott számára érvényes természetes törvény, amely szerint senkitől sem tagadják meg az őt megillető tudást”.

Ha minden arra méltó és komolyan törekvő ember megtalálhatja a beavatottat, akkor ezeknek a beavatottaknak mindig létezniük kell. Ha csak Rudolf Steiner lett volna ez egyetlen beavatott, és utána senki más sem lett volna, akkor a fenti szavak nem lennének igazak. De ezek még akkor is igazak, ha belül sok antropozófus nyíltan kételkedik e szavak igazságában, vagyis általában nem tartják lehetségesnek, hogy új beavatottak jelenjenek meg. Valójában ez nemcsak lehetőség, hanem szükségszerűség is, melynek elismerése minden olyan antropozófus kötelessége, aki számára az ügy fontosabb a személyes kívánságainál.

Ezután a szükséges kitérő után térjünk vissza ismét a Biblia lényéhez.

Ha az Ószövetséget úgy vesszük, mint okkult tények közlését, akkor valóban egy kérdés merül fel: az okkultizmus három területe közül melyik a legjellemzőbb a Bibliára? Más szavakkal: a Biblia a mechanikus, a higiénikus vagy a eugenikus okkultizmus könyve? Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, tekintetünkkel egyben kell átfognunk a Bibliát.

Az Ószövetség tartalmazza annak a feladatnak a megvalósítási történetét, amelyet az emberi közösség és a szellemi világ között megkötött szerződés alapján hajtottak végre, kb. tizenöt évszázad alatt. Az Ószövetség az emberek egy csoportja és az egyik isteni-szellemi lény közötti szerződés története. És mindaz, amit a Biblia eseményeknek, próbatételeknek, kinyilatkozásoknak és sorsoknak ír le, ennek a szerződésnek a szellemi fonalaival kötődik egységbe.

Annak a szerződésnek a tartalmát, amely Ábrahámmal lett megkötve, és Mózes, Dávid és a babiloni fogság idején meg lett újítva, két állítással lehet kifejezni:

„Én vagyok” – ez az Úr

és „Isten emberré válik, Izrael törzsében fog megszületni”.

Az első állítás az izraeli nép kötelezettségét tartalmazza a szellemi világ felé. A második a szellemi világ ígéretét az izraeli nép felé.

Az izraeli szellemi áramlat alapkaraktere az „Én vagyok” megvallásának Kötelezettsége. Ez a szellemi irányzat különbözött az őt körülvevő irányzatoktól abban, hogy csupán az emberi Én erőire kellett támaszkodnia. Míg más népeknek a szellemi a természetben és a bolygókban az asztráltesten keresztül mutatkozott meg, azok számára, akik az izraeli szellemi áramlathoz tartoztak, a világ szellemi tartalma csak az Énen keresztül mutatkozott meg. Izraelben az Énnel szembeni legnagyobb bűnnek számított a természet és a csillagok kultuszának ápolása. A szent hegyek, szent ligetek stb. imádása, ami más népeknél a vallási élet legfontosabb részét képezte, Izraelben tilos volt. Hiszen ezeknek a szertartásoknak az volt a céljuk, hogy a szellemi világgal az asztráltest erőinek segítségével, az Én kikapcsolásával érintkezzenek, míg a szellemivel való érintkezés Izraelben úgy valósult meg, hogy kikapcsolták az asztráltest erőit és a tudatalatti erőket, azért, hogy az Én zavartalanul válhasson a szellemi világgal való kommunikáció eszközévé.

Ennek a kommunikációnak köszönhetően lett létrehozva és megőrizve az izraeli kulturális áramlat.

Akik tudatosan meg tudták valósítani ezt a kommunikációt, azok az emberek voltak a próféták, akikből lényegesen több van, mint amennyit a Biblia megemlít, mivel a prófétaság folyamatosan öröklődött Ábrahámtól Malakiásig. Ez a folyamatosság azért volt lehetséges, mivel a prófétálást szellemileg tanították, ráadásul minden próféta ennek a tanításnak a módszerével készítette elő az örökösét.

A próféták tanulási módszere sokban hasonlított a modern szellemtudomány módszereihez. Hiszen az is kikapcsolt minden tudatalattit, minden testit, és kizárólag az emberi tudat tiszta erőire támaszkodott. Teljes nyugalomban, minden ingert kizárva hajtották végre a próféták tanítványai a gyakorlataikat, hogy megtanítsák magukat arra, hogy a szellemi világ előtt mélységesen hallgassanak. Amikor ez a hallgatás elért egy bizonyos szintet, elkezdett a szellemi világ beszélni. És mindazt, amit ilyen módon megértett, közölték a többiekkel. Így vezették a célja felé az izraeli népet.

Ez a cél a Messiás megígért szent születésének megvalósítása volt. Az izraeli nép életében mindennek úgy kellett elrendeződnie, hogy sok nemzedéken keresztül létre tudjon jönni a megfelelő test, amelyben Krisztus működni tud. És a táplálkozásra, tisztálkodásra, nemek kapcsolatára vonatkozó számtalan előírást, melyet pl. Mózes könyve tartalmaz, csak akkor értjük helyesen, ha nem aszkézisnek vesszük (mivel Izraelben semmilyen testi aszkézis nem létezett, ahogyan most sem létezik semmilyen testi aszkézis a valódi keresztény okkultizmus tanulói és beavatottai számára), hanem az élet célzott szabályozásának, ami a Krisztus számára való test megszületését teszi lehetővé.

Ha nem értjük meg kellő komolysággal, hogy Izrael története a Jézus-test előkészítésének története, akkor nem értjük meg annak a rendkívüli jelentőségét, ahogyan a Biblia leírja a helyes házasságkötést és a helyes születést. Itt az örökösödés törvényeinek tudatos alkalmazásáról van szó, és az egyes személyek sorsa is ennek a feladatnak van alárendelve.

A Biblia a szent születés előkészítésének leírása. Az eugenikus okkultizmusnak ez a világon egyedüli hatalmas műve. Napjainkban nincsen még egy olyan írás a Biblián kívül, amely az eugenikus okkultizmus ilyen sok titkát tartalmazná. Azokat a mély összefüggéseket, melyek a többszöri megtestesülés folyamán a születés és a karmikus feladatok között fennállnak, legvilágosabban a Bibliából ismerhetjük meg.

Ez elsősorban az Ószövetségre vonatkozik. Az Ószövetség az eugenikus okkultizmusnak a világban egyetlen létező hatalmas műve. Az Újszövetségnek (a négy Evangéliumnak) a konkrét okkultizmus számára más jelentősége van. A súlypontot itt nem az eugenikus okkultizmus területén kell keresni (habár az Újszövetség az eugenikus okkultizmus egyik fejezetének lezárását és egy új korszakának kezdetét jelenti), hanem az okkultizmus másik területén. Olyan tényeket ír le, melyek a higiénikus okkultizmus legmélyebb titkainak megismeréséhez vezethetnek. Így ha nem beszélünk arról a számtalan meggyógyított szellemi, lelki és testi betegségről, az evangéliumi elbeszélés középpontjában álló központi eseményt, a Golgotai Misztériumot mindenekelőtt az emberiség legmélyebb betegségének legfőbb gyógyító aktusaként lehet és kell tekintenünk.

A négy Evangélium tartalmazza a legértékesebbet abból, amit az emberiség tudhat a gyógyító okkultizmusról. Az emberiség a múltból egyetlen olyan dokumentumot sem nem őrzött meg, amely a gyógyító okkultizmus titkaiból többet tartalmazna, mint az Evangéliumok.

A Biblia egésze ugyanakkor 3 részből áll, hiszen János Apokalipszisa annyira nyilvánvalóan különbözik az Evangéliumoktól, ahogy ez utóbbiak különböznek az Ószövetség könyveitől. Míg az Ószövetség a földi történelemben a Krisztus-esemény előkészítését írja le, s az Evangéliumok magát ezt az eseményt írják le, addig az Apokalipszis ennek az eseménynek a jövőbeni következményeit írja le. Ugyanakkor az Apokalipszis nem tartalmazza a nemzedékek történetét, ahogyan ezt az Ószövetség teszi, sem egy lény életének és szenvedéseinek leírását, ahogyan ezt az Evangélium teszi, hanem a jövő emberi és kozmikus eseményeit írja le. Rámutat Krisztus emberi megtestesülésének kozmikus következményeire. Ezek a következmények nemcsak szellemi-morális jellegűek, hanem bizonyos természeti eseményekre is vonatkoznak. Az Apokalipszis megmutatja, hogy a természeti erőkre milyen hatással lesz a jövőben a szellemi-morális. Az Apokalipszisben pontosan le vannak írva, hogy milyen változások következnek be a Föld belső rétegeiben és a Föld körüli éteri rétegekben morális okok következményeként. A János‑Apokalipszis kozmikus drámájának tartalma nemcsak az emberiségért, hanem a természetért való harc is. Ezzel az Apokalipszis azokra a tényekre utal, melyek az eugenikus és a gyógyító okkultizmus területén kívül esnek. Hiszen az emberi-szellemi hatása a nem emberi-szellemire képezi a mechanikus okkultizmus tartalmát. A mechanikus okkultizmus tartalmazza az emberben lévő szelleminek a természet külső erőire való hatásáról szóló tudást, és ebben az értelemben az Apokalipszis a mechanikus okkultizmusnak az egyetlen olyan dokumentuma, amelyet az emberiség megőrzött.

Mivel ezen közlések szerzőjének feladata nem a gyógyító okkultizmus és nem is a mechanikus okkultizmus leírása, ezért vizsgálata az Ószövetségre, mint az eugenikus okkultizmus alapdokumentumára korlátozódik. A Biblia másik két részét csak olyan mértékben fogja érinteni, amennyire lehetetlen a Bibliát is, és az okkultizmus három területét is teljességgel szétválasztani. A Biblia éppen azért szétválaszthatatlanul egy, mivel az okkultizmus három területének legfontosabb tényeit tartalmazza, melyek maguk is egy szétválaszthatatlan egészt képeznek. Hiszen ahogyan az Evangéliumok nélkül nem lehet az Ószövetséget megérteni, ugyanúgy az Apokalipszis nélkül nem érthetők az Evangéliumok. Hiszen az Ószövetség: híradás azoknak az eseményeknek az előkészítéséről, melyek az Evangéliumokban le vannak írva, az Apokalipszis pedig megmutatja, hogy milyen célból lettek végrehajtva ezek az események.

Ugyanennyire elválaszthatatlan az okkultizmus három területe, amikor az életben megjelennek. Nem lehet meggyógyítani az embert, ha nem veszik számításba a karmikus és az örökölt körülményeket, és ugyancsak lehetetlen meggyógyítani az embert, ha nem állnak rendelkezésünkre azok a gyógyító szerek, amelyek csak a mechanikus okkultizmus segítségével lettek előállítva. Ez csak egy példa, de sok másikat is elő lehetne hozni, hogy megmutassuk, az okkultizmus három területe egy egészet alkotnak, és a feladataikat csak kölcsönhatásban tudják végrehajtani.

Ugyanakkor ezekben a közlésekben mégis csak az Ószövetségből, az okkultizmus egy területéből kiindulva fogunk vizsgálatra törekedni, hiszen így szükséges. De a szerző kéri, hogy ezeknek a közléseknek az olvasója vegye figyelembe, hogy ezeknek a dolgoknak a leírásakor kényszert kell rajtuk végrehajtani. Ez betegítő, de a jelenkorban szükségszerű.

Úgyhogy a továbbiakban az Ószövetséggel, mint az eugenikus okkultizmus tanúságtételével lesz dolgunk. De mielőtt ennek a tanúságtételnek a részleteit érintenénk, először egy általános jellegű kérdésre kell válaszolni, mégpedig annak a „kiválasztott népnek” a kérdésére, amellyel az említett szövetség megköttetett. Mi az a „kiválasztott nép” és mi a lényege a „kiválasztásnak”?

2. A kiválasztott nép

Izrael történelme: a kiválasztott nép történelme, vagyis azé a népé, amelynek missziója az volt, hogy egy emberiségre vonatkozó eseményt készítsen elő. Ugyanakkor azután, hogy ez az esemény bekövetkezett, látható, hogy már nincs oka a „kiválasztott” nép létezésének. Azt gondolhatnánk, hogy a Golgotai Misztérium ideje óta az egész emberiség ilyen „néppé” vált.

De ez a gondolat ellentmond az Apokalipszisben leírt jövőbeli eseménynek, amely Izrael 12 törzsének kiválasztása azután, hogy az emberiség földi sorsának összes próbatétele lezajlik. A 12 × 12 „ezer” kiválasztott az Apokalipszis szerint a földfejlődés zárófelvonása a Föld állapotból a Jupiter állapotba való átmenetnél.

Ilyen módon az Apokalipszis által egy olyan rejtélyes tény előtt állunk, hogy a „kiválasztott nép” a távoli jövőben is létezni fog. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először válaszolnunk kell erre a kérdésre: ha a „kiválasztott nép” létezni fog a távoli jövőben – egészen a földfejlődés lezártáig – milyen messze tudjuk követni a múltba? Mi az eredete a „kiválasztott népnek”? Vajon az Egyiptomból való kivonulás a „kiválasztott nép” történelmének a kezdete?

Legjobban akkor értjük meg a „kiválasztottság” és az örök Izrael „kiválasztott népének” jelentőségét, úgy, ahogyan azt az Apokalipszis érti, ha az emberiség múltját ennek a „kiválasztott népnek” az eredetét kutató szemszögből vizsgáljuk meg. Akkor olyan időkhöz kell visszajutnunk, amikor Európától nyugatra, a később víz alá süllyedt Atlantisz kontinens területén egy sajátos kultúra virágzott. A maitól elsősorban abban különbözött, hogy az embernek teljesen más képességein alapult ez a kultúra. A modern kultúra ugyanis az ember gondolkodási képességein és azokon a tapasztalatokon alapszik, melyekhez külső érzékeléseinek köszönhetően jut; az atlantiszi kultúra azokra a képességekre épült, melyeket ma „mágikusnak” neveznénk. Az atlantisziaknak ez a képessége abban állt, hogy az ember és az őt körülvevő természet között sokkal erősebb belső kapcsolat állt, mint ahogy ez a mai embernél van. A természet külső folyamatai az atlantiszi ember számára egyidejűleg belső átélések is voltak; ugyanakkor az atlantiszi ember belső átélései a külső természeti folyamatokra is hatottak. Az akarat nemcsak az emberi test tagjait volt képes irányítani, hanem a külső természeti erőket is. Így például a kimondott szó olyan hatalommal rendelkezett, amelyről ma – akárhogy is prédikálnák vagy kijelentenék – már fogalmunk sincsen. Gyógyítani vagy ölni tudott, teremteni vagy szétzúzni – annak a természeti erőnek köszönhetően, amely kísérte a szót.

Az atlantiszi kultúra alapját ezeknek a mágikus erőknek a használata képezte, de a velük való visszaélés vált az atlantiszi kontinens elpusztulásának okává. Hiszen azzal a képességgel, hogy hatni tudtak a természet életfolyamataira, széleskörűen, önző módon terjesztették ki a hatalmukat. A mágikus erőkkel való visszaélés annyira messzire ment, hogy Atlantisz lakosságának két részre való válásával fenyegetett: az emberek egy kisebb csoportjára, akik uralkodtak a mágikus hatalmuknak köszönhetően, és az emberek egy nagy tömegére, akik engedelmességre kényszerültek. Ezzel eltűnt volna annak lehetősége, hogy az emberiség a szabadság irányában fejlődjön. A fekete mágia lehetetlenné tette volna a fejlődés folytatását, ha nem történik meg az atlantiszi katasztrófa. Ez a katasztrófa megsemmisítette azt a kultúrát, amelyik egyre inkább a fekete mágia irányában fejlődött.

De az említett katasztrófa az atlantiszi kontinens nem minden lakóját érintette. Voltak olyanok is, akik megmenekültek a katasztrófától. Ez nem véletlenül történt így, hanem annak köszönhetően, hogy egy magas vezető körül egy emberi közösség gyűlt össze, és ő a megfelelő időben egy másik helyre vezette őket. Ezek olyan emberek voltak, akik nem alkalmazták a fekete mágiát, de nem is voltak annak áldozatai. Az ilyen emberekből egy közösség jött létre, amely Manu vezetésével elhagyta Atlantiszt, és Közép-Ázsiába indult.

Így lett „kiválasztva” az atlantiszi lakosság egy része, amelyik megvalósította az Atlantiszról való kivonulást. Látjuk, hogyan jelenik meg először a „kiválasztott” nép. Ez az első kiválasztás és az első kivonulás.

A kivonulás feladata nemcsak abban állt, hogy elhagyják Atlantiszt, hanem egy meghatározott terület keresésében is, ahol egy új, egy fejlődőképes kultúrát lehet megalapítani. A „kiválasztott nép” Manu vezetésével ment az ő „ígéret földjére”. Sok vándorlás után jutott el oda. Ott, Közép-Ázsiában alapították meg az első árja kultúra bölcsőjét, minden későbbi, Atlantisz utáni kultúra gyökerét.

Ez a kezdeti árja közösség, csakúgy, mint a későbbi izraeli nép, „szövetséget” kötött a szellemi világgal. Manu törvényei azokból a kötelezettségekből álltak, amelyek ebből a szerződésből következtek. Ezek a törvények oly módon szervezték az emberek életét, hogy az Ég és a Föld, a szellemi és az érzéki világ kiegyensúlyozták egymást. Hiszen csak ilyen egyensúlyban lehetséges a szabad személyiség fejlődése, ami Atlantiszon pont lehetetlenné vált. Másrészt az árja impulzus tisztaságát csak úgy lehetett megőrizni, ha elkerülték a más népekkel való keveredést, mivel azok a fejlődés alacsonyabb fokán álltak. Ez a két alapelv: hűség a Földhöz és a „kiválasztott nép” vér szerinti elkülönülése azoktól a népektől, akik az elbukott atlantiszi kultúra által meg voltak fertőzve – volt az első „kiválasztott nép” első szövetségének alapja az első kivonulás után.

Később Manunak ebből a közösségéből fejlődött ki az ős-indiai kultúra, amely fejlődése során más irányban haladt, mint az ős-árja. Hiszen az indiai kultúra a szellemit előnyben részesítette, míg a földit lenézte. Ez megsértette Manu eredeti alapelvét. Az Ég és a Föld harmonikus viszonya többé nem létezett. És ennek következményeképpen az indiai kultúra már nem volt képes az Atlantisz utáni emberiség feladatait végrehajtani. Egy új kultúrát kellett megalapítani, amelyik képes a fejlődést a szükséges irányban folytatni. Így valósult meg a második kivonulás, és létrejött a második „kiválasztott nép”, amely megőrizte az ős-árja impulzushoz való hűséget, és egy új kultúrát hozott létre az iráni fennsíkon.

Ez a kultúra szellemi alapját a nagy Zarathusztrának köszönhetően kapta. Ez a szellemi alap egy parancsolat volt, parancsolat az Ahrimán elleni harcra az isteni naplény, Aura Mazdao oldalán. Ugyanakkor az Ahrimán elleni harc nemcsak egy meghatározott belső attitűdben és egy meghatározott életmódban állt. Feladata volt, hogy az árjaságot megvédje a nagy erejű turániságtól.

A turániság éppen az atlantiszi szellemi kultúra sötét oldalait őrizte meg, ezért a legnagyobb ellentétben állt azokkal az impulzusokkal, amelyeket a nagy Zarathusztra ültetett el. Ilyen módon a turáni népekkel való harc élet-halál kérdése volt az iráni kultúrnépesség számára. Önmagát csak akkor tudta megőrizni, ha hősiesen ellenáll annak, hogy a legkisebb kompromisszumot is megkösse a turáni szellemiséggel.

Hiszen egy szellemi áramlat csak addig erős, amíg semmilyen kompromisszumokat nem köt. Ez érvényes a mi korunkra; de nem kevésbé arra az időre is vonatkozik, amikor Zarathusztra tiszta szellemi kultúrája szétvált a turániság sötét természeti szellemiségétől.

De az ősi perzsák hős szelleme idővel meggyengült. Helyébe egy „békülékeny” kompromisszum-kötési hajlam lépett, amiben ki akartak bújni az alól, hogy örökösen feszítsék az akaratukat, amit a nagy Zarathusztra szelleméhez való hűség megkövetelt. Ez a belső meggyengülés külső pusztuláshoz vezetett: Irán és Turán harcában ez utóbbi győzött.

A vereségtől az ős-perzsa kultúra további fejlődése a valódi feladatai szellemében lehetetlenné vált. S megint az történt, hogy aki hű maradt a nagy Zarathusztra szelleméhez, az elhagyta az iráni földet, s Mezopotámiában és Egyiptomban alapított kulturális központokat. A „kiválasztott nép”, aki nem akart idegen impulzusokat felvenni, azzal hagyta el az iráni kulturális területet, hogy más országokban egy új kultúrát hozzon létre.

Ez az új kultúra két áramlatra bomlott: a káldeus és az egyiptomi kultúrára, melyeket a nagy Zarathusztra a saját tanítványain keresztül alapított meg.

Az egyiptomi-káldeus kultúra feladata abban állt, hogy szent módon őrizze a szellemi világ hatalmas kapuit – a születés és a halál kapuját – mindaddig, amíg a szent Születés és a szent Halál meg nem nyitja ezeket a kapukat az egész emberiség számára. Ennek a kultúrának a népei annak a Lénynek a születését kellett, hogy előkészítsék, aki áldozati halálával az emberiségnek a legnagyobb értéket adja. Ezért ezeknek a népeknek a születés és a halál misztériumát olyan tisztaságban kellett tartaniuk, hogy a Krisztus-esemény az így előkészített talajon történhessen meg. A káldeus nép feladata, hogy a születés misztériumának őrzőjévé, az egyiptominak pedig az, hogy a halál misztériumának őrzőjévé váljon.

De mindkét nép megsértette a hűséget. Káldeába behatolt a turáni elem, és megmérgezte az ország szellemi életét. A Mezopotámia és Szíria népei között elterjedt Astarté és Baál-kultusz a születésnek egy olyan értelmezéséhez vezetett, amely pont ellentétes azzal, mint aminek ki kellett volna fejlődnie.

Itt nincsen mód arra, hogy ennek a sötét kultusznak minden részletéről beszéljünk, elegendő, ha azt mondjuk, hogy ennek a kultusznak minden részlete arra irányult, hogy minden szellemit, minden szentet elűzzenek az anya-apa-gyermek kapcsolatból. A nemi élet elszakadt az isteni forrásától és démonikus erők martaléka lett, a születés mechanizálttá vált. Ehhez minden elsőszülöttet meg kellett ölni. Ennek az intézkedésnek az volt a célja, hogy megsemmisítse azt, hogy az emberiségben a lejövő lelkeket szeretettel várják, és hogy ezt emberi lények tudattalan mechanikus reprodukálásává cserélje.

Ha ez sikerülne, akkor a földön teljesen megszűnne a magas szellemiségű emberek leszületése. Hiszen magas szellemiségű emberek csak akkor születhetnek, ha tudatosan várják őket. Megjelenésük alapfeltétele, hogy a szülők szabad emberi tudatban vegyenek benne részt. Ilyen módon érthető, hogy az említett kultusz célja az volt, hogy megakadályozza Krisztus születését.

Ahogyan Káldeában materializálták a születést, Egyiptomban a halált materializálták. Azt a hatalmas ideát, hogy a halálon úrrá lesz feltámadás, amit Egyiptom szent misztériumi központjaiban kultiváltak, egy olyan törekvés váltotta fel, amely a külső, testi formát akarta megőrizni. Egyiptom a múmia-kultuszt bevezetve vétett a halál misztériuma ellen, ahogy Káldea vétett a születés misztériuma ellen, a Baál-kultusznak engedelmeskedve.

Így Káldeában a születést csúfolták meg, Egyiptomban pedig a halált. Ezért sem a káldeus, sem az egyiptomi szellemi áramlat nem tudta azt a talajt előkészíteni, amelyen Jézus Krisztus megjelenhetett.

Ismét a kiválasztás és kivonulás szükségessége lépett fel. A káldeusok egy kis csoportja kivált Ábrahám vezetésével a káldeus népből és egy új törzset hozott létre. Ez a törzs Egyiptomba irányult, ahol néppé sokasodott. Érthetővé válik, hogy miért éppen Egyiptomban tudott néppé nőni, ha belegondolunk abba, hogy Egyiptom bűne a halál lealacsonyításában, és nem a születés lealacsonyításában állt. Az új nép Egyiptomban védve volt a romlott káldeus hatástól. Ott meg tudta őrizni az őt jellemző, a születéssel kapcsolatos tiszta hozzáállást. De tilos volt az egyiptomiakkal összeolvadnia, hogy ne veszítse el a feltámadás valódi ideáját. És népként Egyiptomból is ki kellett költöznie, ahhoz hasonlóan, ahogy külön törzsként Káldeából kimentek. Ez Mózes vezetésével történt meg, aki a negyedik „kiválasztott népet”, Izrael népét vezette a neki ígért Földre, az „ígéret Földjére”.

Amikor a küldetéséhez ez a nép is hűtlenné vált, Babilonba vezették, ahonnan egy „kiválasztott” rész később vissza lett vezetve. Ez volt az utolsó kiválasztás Jézus Krisztus megjelenése előtt, aminek köszönhetően az emberiség tudatában a születés és a halál ismét elnyerte isteni jelentőségét.

De befejeződött-e ezzel a „kiválasztott nép” történelme? Most nem fogjuk érinteni a középkor és az Újkor történelmét, amelyek egyelőre nem adják meg a szükséges választ számunkra erre a kérdésre. Ehelyett irányítsuk figyelmünket a jövőre, a hatodik kultúrkorszak idejére. Az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak éppen abban fog különbözni a mostanitól, hogy az emberiség két elkülönített közösségre lesz osztva: egy kisebbre, amely olyan emberekből áll, akik befogadják a tudatukba a Krisztus-impulzust, és egy nagyobb közösségre, amelyik olyan emberekből áll, akik elutasítják ezt az impulzust.

Az emberiség szellemi részének közössége lefekteti majd a szociális igazságosság kultúrájának alapjait, amely morálisan annyira különbözni fog az emberiség többi részének kultúrájától, mint ahogy a mi időnkben különbözik Európa külső civilizációja Afrika bennszülötteinek civilizációjától. Az emberiség két része fizikailag is különbözni fog, úgyhogy két emberi faj lesz, amelyek egymástól szellemileg, lelkileg és testileg különbözni fognak.

Ezeket a dolgokat nem absztrakt módon kell érteni, hanem amennyire csak lehet, konkrétan. Az antropozófusoknak valójában már régen észre kellett volna venniük, hogy milyen konkrét jelentősége van a jövőre nézve az antropozófiai mozgalomnak. Nemcsak meggyőződésekről és elméletekről van szó, hanem fajok konkrét kialakulásának kezdetéről – generációk első kezdeteiről, melyeknek a jövőben spiritualizálódni kell egészen a hatodik korszak embereit jellemző képességek megszerzéséig.

A jövőnek nemcsak ideákra, hanem testekre is szüksége van, mivel nemcsak a Mennyben, hanem a Földön is meg kell valósulnia. És az ideák ereje csak akkor marad meg, ha a földit is átfogja.

Ha pedig az antropozófus szülők felnövő gyermekei elfordulnak az antropozófiától, ami gyakran megtörténik, és más törekvéseknek adják át magukat, akkor egyáltalán nem szabad „karmáról” és „szabad akaratról” beszélni. Hanem inkább fel kell tennünk a kérdést: a szülők antropozófiája volt-e annyira meggyőző a gyerekek számára, hogy inkább rajta keresztül fogadják az élet áramlatát, mint valami máson keresztül a külvilágban? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor felfedezhetjük, hogy az antropozófiából egyik nemzedékből a másikra csak annyi tud átmenni, amennyit szívvel éltek át. A fej-antropozófia nem tud a generációkban folytatódni, csak a szív-antropozófia. Csak annak lesz folytatása a jövőben, amit szívvel élünk át, ami testeket is formál egészen a hatodik kultúrkorszakig. A fej-antropozófia – az egyes emberek dolga, a szív-antropozófia – az emberiségé. Ez válik olyan erővé a jövőben, amely a hatodik korszak szellemi emberének megadja a szükséges organizációt ahhoz, hogy élni tudjon a Földön.

Most egy olyan korban élünk, amikor ismét „szövetséget” kötött az ember a szellemi világgal, melynek célja: a hatodik korszak előkészítése. Ez a szövetség megköveteli a szellemi világ iránti odaadottságot, és egy állandó erőfeszítést arra, hogy fenntartsák a folyamatos tudatos kommunikációt a szellemi világgal. Soha nem szabad kiapadniuk azoknak a forrásoknak, amelyekből a szelleminek az új ismeretei erednek, hiszen az Antropozófiai Társaságot csak a szellemi ismeretek állandó áramlásának köszönhetően lehet élőként megőrizni. A rendelkezésére álló gazdag irodalom ellenére is kiszáradna, ha sokáig nem kapna közvetlen táplálást a szellemi világból. Ezt a közvetlen áramlatot semmi sem helyettesítheti, ez a szellemtudományos mozgalom életfeltétele, és ez a mozgalom csak akkor tudja feladatát teljesíteni, ha betölti a szívet. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a mozgalmon belül nem szakad meg a szellemi világgal való tudatos kommunikáció. A tradíció önmagában nem tudja élőnek megőrizni. Ha a szellemvilág kinyilatkozásai elhallgatnak, a szív is elhallgat, és ez az egész mozgalom szellemi halálát jelentené.

Ilyen módon a „kiválasztott nép” történelme a messzi jövőben is folytatódni fog. Ez olyan lelkek karmikus áramának a történelme, akik különös módon kapcsolódnak a Krisztus-impulzushoz. Ezek mindazok az individualitások, akik sok inkarnáción keresztül valósítják meg azt a művet, amely Krisztus műve. Izrael prófétái ismét megjelennek, hogy megőrizzék a modern korban is a szellemi világgal való kommunikációt, ahhoz hasonlóan, ahogyan ez a múltban is megőrződött. Így a karmikus áramlat – a „kiválasztott nép”, az örök Izrael – korszakról korszakra folytatódni fog, hogy az emberiség számára kritikus időkben új kultúra magvai legyenek elvetve a régi kultúra bukása utánra.

Ilyen módon felépítettük a „kiválasztott nép” fogalmát – hogy mi is ez a valóságban, és erre szükségünk lesz, hogy a Bibliát úgy értsük, amilyen az valójában, hiszen a Biblia tartalmazza a „kiválasztott nép” történelmét, amely a Krisztus-impulzus történelme. Az a karmikus közösség, amely az atlantiszi időben különös módon állt kapcsolatban a Nap-orákulummal, a Nap-emberek közössége volt a „kiválasztott nép”, amely az egész földi fejlődés során annak a Naplénynek az előkészítője, hordozója, hírhozója, akit mi Krisztusként ismerünk.

Azután, hogy helyes fogalmat alakítottunk ki az Ószövetségről, mint az eugenikus okkultizmus könyvéről, és a „kiválasztott népről”, mint a Krisztus-impulzus karmikus áramlatáról, eljutottunk a harmadik alapvető kérdéshez, amelyre feltétlenül választ kell kapnunk a Biblia megértéséhez:

Ki az az Isten, akit a Biblia Jahvénak hív, és milyen kapcsolata van neki a karmikus krisztusi áramlattal és magával Krisztussal?

A következő vizsgálat Jahve lényének kérdésére és az ő kozmikus és történelmi jelentőségére irányul.

Tomberg műve orosz nyelven itt található:
http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=Books&go=page&pid=2702
Fordította: Rákos Éva