Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata II.

II. JAHVE LÉNYE. JELENTŐSÉGE A VILÁGLÉTESÜLÉSBEN ÉS AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELMÉBEN

1. Jahve, mint a kereszt hordozója

2. A Hold titka

3. A nyolcadik szféra

4. Jahve a földi létesülésben

5. Jahve megismerése

1. Jahve, mint a kereszt hordozója

Ahhoz, hogy megértsük Jahve lényét, nincs más út, mint hogy a kozmikus létesüléssel kapcsolatban vizsgáljuk. Hiszen a szellemi hierarchiákhoz tartozó lényt nem szakíthatjuk ki (ha meg akarjuk őt érteni) a többi szellemi hierarchiával való kapcsolatból. A fizikai világban lehet vizsgálni valamit önmagában; de a szellemi világban az egyes lény csak az egésszel való kapcsolatában vizsgálható. Ezért ebben a vizsgálatban, amit Jahve lényének szentelünk, először is fel kell vázolnunk a szellemi hierarchiák összhatását.

Ezt a leírást olyan módon próbáljuk felépíteni, hogy ne absztrakt-filozófiai legyen, hanem hogy az igazsága közvetlenül a szívhez szóljon. Hiszen vannak területek, ahol az érvelés ugyanannyira nem helyénvaló, mint ha hétköznapi ruhában jelennénk meg egy ünnepségen, akár örömünnepen, akár gyászszertartáson. Ezért ennek a vizsgálatnak az egyik része néhány fontos kapcsolat leírását fogja tartalmazni, s ezt elbeszélő formában tárjuk fel.

Minden létező legelején az Atya lénye kigondolta minden lény és minden dolog gondolatát. Azután, hogy Ő kigondolta a világ összes gondolatát, megpihent. Több gondolatot az Atya már nem hozott létre, hiszen minden gondolatot kigondolt már az egész világ végéig, vagyis a kezdetek kezdetén megalkotta azokat. A Teremtő nyugalma a „hetedik napon”, amiről a Teremtés könyve beszél, éppen azt jelenti, hogy a teremtés gondolatai véglegesen ki lettek gondolva.

De az Atya gondolatai az örökkévalóságban csak gondolatok maradtak volna, ha a Fiú nem lehelt volna beléjük életet. A Fiú élettel lehel, és az életet beleleheli az Atya örök gondolataiba. Ez által válnak azok élő lényekké.

Ugyanakkor még mindig sok gondolat van, amely az Atya szférájában nyugszik, és amelyekbe a Fiú még nem lehelt életet. Az Atya gondolatait a Fiú folyamatosan élettel telíti, és így keletkezik az új a világlétben.

De a világlétesülésbe az Atya lényekké vált gondolatai csak a Szellemnek köszönhetően lépnek be, aki igazából megvalósítja azokat. Az őket átható Szellem akarata által irányítva kerülnek bele a tettek világába.

Így a világlétesülés az örök Szentháromság tevékenységének köszönhető. De ez a keletkezés egy egészen bonyolult folyamat, melyben számtalan lény vesz részt. A szellemi hierarchiák lényei az Isteni Háromság vezetésével működnek. De olyan módon működnek, hogy a tevékenységük a Szentháromságnak attól a lényétől függ, akinek a vezetése alatt állnak. Az Atyának, a Fiúnak és a Szellemnek is vannak hierarchiái, melyek lényegi módon különböznek egymástól.

Összességében az első hierarchia (Szeráfok, Kerubok, Trónok) az Atyához áll legközelebb, a második hierarchia (Uraságok, Erők, Hatalmasságok) – a Fiúhoz, a harmadik hierarchia pedig (Archék, Arkangyalok, Angyalok) – a Szellemhez. Ez a három hierarchia a Szentháromságtól induló impulzusokkal összhangban működik.

Ez az általános helyzet. De ha tevékenységüket részleteiben tekintjük, akkor elénk tárul, hogy a három fő isteni Lény mindhárom hierarchiában hat. Mindhárom hierarchia három részre tagozódik, és ezek közül mindegyik a Szentháromság más-más lényének van alárendelve.

Így a Fiú életet adó szeretetimpulzusa a Szeráfokon, Hatalmasságokon és Arkangyalokon keresztül hat; a Szellem bölcsességének fénye a Kerubokon, Erőkön és Angyalokon keresztül; míg az Atya akarata a Trónokon, Uraságokon és Archékon keresztül.

Ha most megvizsgáljuk a három hierarchia alárendeltségének általános igazságát, akkor a szellemi hierarchiák alábbi tagozódását látjuk a világ három kezdeti Lényével kapcsolatban:

A Szeráfok az Atya birodalmához tartoznak, ahol ők a Fiú képviselői;

a Kerubok a Szellemet képviselik az Atya birodalmában;

a Trónok – az Atya-princípium tiszta képviselői.

Az Uraságok – az Atyát képviselő szellemek a Fiú hierarchiájában;

az Erők – a Szent Szellem képviselői a Fiú hierarchiájában;

a Hatalmasságok (Elohák) – a Fiú képviselői a Fiú hierarchiáján belül.

Az Archék – az Atya szellemei-képviselői a Szellem hierarchiáján belül;

az Arkangyalok – a Fiú szellemei-képviselői a Szellem hierarchiáján belül;

az angyalok – a Szent Szellem tiszta képviselői.

Ebből az először sematikusan bemutatott összehasonlításból látható, hogy a Hatalmasságok (az Elohim): Krisztus hierarchiája a világlétesülésben. Rajtuk keresztül főleg a Krisztus-lény hat, hiszen a Hatalmasságok lényegében krisztusi szellemek Krisztus hierarchiáján belül.

Aztán a Hatalmasságok hét seregre tagolódnak. Ez a tagolódás a hét planetáris szférának felel meg, amely a Hatalmasságok hatásának területe. E hét sereg mindegyike egy lényhez kapcsolódik, amely lény a megfelelő planetáris szféra vezetője. Ezért az okkultizmusban „hét Eloháról” beszélnek, akiknek az összessége alkotja a kozmikus élet „Teljességét” (Pleroma), hiszen magába foglalja a hét planetáris szférát.

Így ha a továbbiakban hét Eloháról beszélünk, akkor eközben nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy ez alatt a Hatalmasságok hierarchiájának hét vezető lényét értjük; ugyanakkor nem szabad azt gondolni, hogy a Hatalmasságok hierarchiája mindössze hét lényből áll.

Ha meg akarjuk érteni a kozmikus Krisztust, akkor az a helyes, ha a tekintetünket a hét Elohára irányítjuk, mint azokra, akik Krisztust megnyilvánítják a Kozmoszban. Másrészt, ha meg akarjuk érteni a hét Elohát, akkor a tekintetünket Jézus Krisztus földi életére kell irányítanunk, ahogyan azt például a János-evangélium leírja. Hiszen ha Krisztusban a „Teljesség” lakozott, vagyis a hét Eloha összessége, akkor földi tevékenységének ezt a hetességet meg kellett nyilvánítania.

Ha ezt a kinyilatkoztatást meditatív állapotban átéljük, akkor látjuk, hogy Krisztus földi élete a keresztény beavatás hétfokozatú útján haladt. Ezt az utat követik ma is; csakhogy ez már egy magasabb szinthez tartozik, mint azok a szintek, melyeknek gyakorlatait Rudolf Steiner a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez” c. könyvében megadta (első rész). A keresztény ezotériának csak egy útja van, de az út szintjei különbözőek.

A keresztény beavatási út krisztusi szintje hét gyakorlatból tevődik össze, melyek mindegyike Jézus Krisztus keresztútjának hét lépcsőfoka feletti meditációból áll. Ezek a lépcsőfokok a következők:

Lábmosás.

Megkorbácsolás.

Töviskorona felhelyezése.

Kereszthordozás.

Megfeszítés (misztikus halál).

Feltámadás.

Mennybemenetel.

Ezen a hét eseményen át, melyek egyidejűleg a beavatáshoz vezető út meghatározott lépcsőfokához is meditatív anyagot jelentenek, a világ-Szó szólal meg. Hét hangon keresztül szól, melyek összhangja megnyitja a Jézus Krisztusban élő „Teljességet”. Megérteni ezt a hét eseményt – azt jelenti, hogy megértjük Krisztust, mint a „Teljességet” (Pleroma), vagyis a hét Eloha, az elohaság kölcsönhatását.

Krisztus útjának mind a hét eseménye a hét Eloha-lény egyikének felel meg. Így az első Eloha – ez az, aki a kozmoszban a „Lábmosás” szellemi-éteri áramlatát irányítja. Hiszen a „Lábmosás”: nem csupán egy emberi folyamat, hanem kozmikus is; ott, ahol a felsőbb szolgálja az alacsonyabbat, ahelyett hogy uralkodna erői segítségével, ez a „Lábmosás”. Így például az ember sorsában egy állandó „Lábmosás” megy végbe annak köszönhetően, hogy az Angyal szolgálja az embert. Hiszen az Őrangyalok nem uralkodnak az őrzött emberek felett, hanem szolgálják őket, lehajolva a szellemi magasságokból a földi sorsok mélységébe.

A fehér okkultistákat sem lehet megérteni, ha cselekedetük képét nem „Lábmosásnak” tekintjük. Az uralomra való akarat az első, amiről lemondanak; az uralkodásra és a külső tekintélyre való törekvés ürességét érzik egészen a tudatalatti élet ösztönös mozgásaival bezárólag. Csak szolgálni akarnak és semmi többet. Ezért az emberiség legmagasabb beavatottjai csendben cselekednek; csendben gondoskodnak az emberiségről, és csendben szolgálják az emberiséget hatalmas sorsában.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a „Lábmosás” egy kozmikus folyamat, melyet az első Eloha” irányít, úgy a krisztusi út hat további lépcsőfoka is kozmikus folyamat, melyek mögött a többi hat Eloha áll. Így beszélhetünk a „Lábmosás”, a „Megkorbácsolás”, a „Töviskoronázás”, a „Kereszthordozás”, a „Keresztre feszítés”, a „Feltámadás” és a „Mennybemenetel” Elohájáról.

A krisztusi út e lépcsőfokainak vizsgálatánál egy tény szökik a szemünkbe: Krisztus lábakat mosott, megkorbácsolták, ráhelyezték a töviskoronát, megfeszítették, feltámadt, és felment az égbe; de a keresztet Őérte más cipelte. Útjának hat lépcsőfokát Ő maga járta be; de az egyik lépcsőfokon, a Kereszthordásnál más képviselte Őt.

Ez a tény egészen közel vezet bennünket Jahve és a hat Nap-Eloha titkához. Hiszen a szellemtudomány alapigazságaihoz tartozik, hogy a hat Eloha „Teljessége” Krisztusban, mint a Nap Szellemében élt; egy Eloha pedig csak a nap-Elohák hatos csoportja mellett hat. Ez a magában álló Eloha épp az a lény, akit a Biblia Jahve Elohimnak nevez. Ő a negyedik Elohim, a Kozmoszban a Kereszthordozó. Ő maga az a lény, aki magára vette a kozmikus kereszt hordozását.

Ahhoz, hogy megértsük a Jahve Elohim lényének jelentőségét a világlétesülésben és az emberiség történelmében, meg kell vizsgálnunk a kozmikus Kereszthordozás folyamatát. Ez adja nekünk az Ószövetség megértésének egyik legfontosabb kulcsát.

2. A Hold titka

A halál szóval általában az oszló holttest fogalmát kapcsolják össze. És a feloszlás folyamatát általában úgy értik, mint a halál hatásának képét a természetben.

Valójában ez a kép nem a halál képe. Hiszen a feloszlás csak egy élőlény szubsztanciájának átadása a Föld élő organizmusának. A halál itt nincs jelen; itt egy életfolyamat zajlik. Ellenkezőleg, a holttest anyaga a feloszláson keresztül épphogy elvonódik a haláltól, és bekapcsolódik az élő természet körforgásába.

Következésképpen a halál igazi képe nem a felbomlás folyamatának képe lehetnie, hanem a felbomolhatatlan (romolhatatlan) holttest képe. Hiszen a felbomlásban a Föld élete vesz részt, és csak a hulla merevségében tárul elő a halál. Ha a világlétesülés egy része kiszakítódik az idő folyamatából és a tér egy megdermedt részévé válik, akkor valóban egy halott testtel van dolgunk, egy igazi holttesttel.

Az élet: tér, mely az idő áramában van; a halál: az idő megdermedése a térben. Ha az idő térré válik, elveszíti az alak feletti uralmát, akkor meghal és holttestté válik.

Ezt az ősi időkben érzékelték. Ezért a kereszt az idő és a tér megdermedt kölcsönhatása, a halál szimbóluma.

Ha megértjük, hogy a kereszt a térben megdermedt időt jelenti, akkor megkapjuk a Kereszthordozás valóságnak megfelelő fogalmat. A Kereszthordozás: a halottal, vagyis a múlt megdermedt részével való együttlét, amit éppen azért kell vinni, mivel ő maga mozdulatlan. Így például az embernek az ásványi testben való megtestesülése: Kereszthordozás. Állandóan „hordozzuk” a keresztünket, a holttestünket, mivel a fizikai testünkbe ásványi anyagokat fogadtunk be. Ilyen módon minden megtestesült ember „kereszthordozó”, hiszen az élet során a fizikai testének valódi lénye számára idegen, halott ásványi testet hord.

Ugyanakkor nemcsak az ásványi anyagban való inkarnálódott lét minősül Kereszthordozásnak, hanem a lét más területein is megvalósulhat. Így például a dogmába, a korábban élő tanításba való megdermedés az emberiség szellemi élete számára szintén Kereszthordozást jelent. A vallási és a tudományos dogmatika keresztje sok, a nyugati kultúrában született lélek számára nehéz terhet jelent.

De a Kereszthordozás nemcsak egy emberi, hanem kozmikus folyamat is. Ahogy a Lábmosás kozmikus esemény, ugyanúgy a Kereszthordozás is az. De hol tudjuk a Kozmoszban a Kereszthordozás tényét megfigyelni? Vannak-e a kozmikus életben olyan jelenségek, melyek Kereszthordozásnak minősülnek? Más szavakkal hol találhatunk a Kozmoszban halott testet, holttestet, melyet élő kozmikus lények „hordanak”?

A költők évszázadokon át dicsőítették költeményeikben az „éjkirálynőt”. A Hold, mint az éjszakai ezüstös fény adományozója, állandóan a költői hódolat tárgya volt. De mit képvisel a Hold kozmikus testként? Egy halott test, egy holttest, ami a Föld körül kering, és amit a Föld magával hord a kozmikus útján. A Hold: a Föld múltjának a megdermedt sűrítménye, a halott múlt része, mely kíséri a Földet.

Ha az a szubsztancia, amely a Holdba tömörült, nem hagyta volna el a Földet a földi fejlődés lemúriai korszakában, akkor a Földön megfagyott volna minden élet. Hiszen a Föld élete nem tudta volna legyőzni a hozzá kapcsolódó megkeményedett halál-szubsztanciát. Így a szellemi világ beavatkozásának és segítségének köszönhetően a halottnak a többlete el lett távolítva a Földből. Annak a hét Elohának az egyike, akik lehetővé tették formaképző impulzusok sugárzását a Napról, elhagyta a Napot, hogy elválassza a Földtől a Holdat, a Föld megmerevedett holttestét, és arról hasson a jövőben. Jahve Elohim nemes áldozati cselekedetével szemben a Föld és a földi emberiség a további fejlődés lehetőségéhez jutott. Hiszen ha Jahve Elohim – megtagadva a Nap-létet – nem vette volna magára a Föld keresztjét, akkor a Föld lényei ennek a keresztnek a terhével lennéne lenyomva.

Jelen időkben, amikor nem létezik egyetlen olyan magas szellemi lény sem, amely ne lenne befeketítve (rágalmazva), eltorzítva, és hazugsággal önmaga ellentétébe fordítva, az antropozófusok egyik legkomolyabb kötelezettsége éppen abban áll, hogy az áhítat és igazság szavait keressék ismét, és Jahve Elohim el nem ismert, eltorzított, megcsonkított és befeketített, de ugyanakkor hatalmas lényét ismét a saját valódi alakjában állítsák az emberiség elé. Hiszen hálára nemcsak nekünk, hanem a szellemi lényeknek is szükségük van.

A szellemi lényeknek nincs szükségük a mi hálánkra, hanem épp nekünk van arra szükségünk az emberi méltóságunkhoz. Hiszen az emberhez méltatlan hálátlannak lenni és hallgatással elmenni a hazugság, annak a magas szellemi lény rágalmazása és eltorzítása mellett, akivel szemben emberekként rendkívüli kötelezettségünk van. A Hold-hatalmasságok, akik Jahve seregéhez tartoznak, testvéreikhez hasonlóan, tudják a magas Nap-jelet a vállukon hordani, de ehelyett ők a Hold ezüst jelét viselik, mert így jobb az emberiség számára. Hogy ők az élő helyett a Kozmosz megmerevedett testét választották, hogy azon lélegezzenek és éljenek, az nem azért zajlott, mert a halottat részesítették előnyben, hanem azért, hogy megmentsék és megvédjék a gyenge emberiséget a Földön.

A költők a Holdat az emberiség számára az érzékenység kiapadhatatlan forrásává tették. De hol vannak azok a költők, aki megtalálták a Hold kozmikus áldozatának valódi szépségéhez, morális mélységéhez a méltó szavakat? Miért nincsenek olyan szívek, amelyek ahelyett, hogy ellágyulnak és szomorúságból indulnak ki, éreznék a tüzet, amellyel a Hold izzik, Jahve Elohim áldozati szeretetének tüzét?

Hiszen Jahve Elohim áldozata sokkal hatalmasabb volt, mint első látásra tűnik. A szívnek kell közreműködnie, hogy teljes mélységében felismerjük. Hiszen Jahve Elohim nemcsak a Kozmoszban meghalt kereszt Hordozója, hanem sokkal több: Ő az, aki megköti a Gonoszt a Kozmoszban, távol tartva a Földtől a „nyolcadik szférát”.

Itt olyan területre lépünk, ami a konkrét okkultizmus titkaihoz tartozik. De ennek a területnek az a része is, amelyről beszélni lehet, elegendő lesz, hogy sokkal, de sokkal mélyebben megértsük Jahve Elohim lényét.

3. Nyolcadik szféra

A kozmikus evolúció áramlata hét állapoton vagy „manwantarán” halad át. Ezeket az állapotokat Rudolf Steiner „A szellemtudomány körvonala” c. könyvében írja le, úgy jelöli őket, mint Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán. A fejlődés hét állapotát „szféráknak” is nevezik, melyek nem egyidejűleg, hanem időben egymást követően jelennek meg. Így halad a fejlődés, ha normális mederben folyik, a lét hét „szféráján” vagy fokán keresztül.

Ugyanakkor a kozmikus létesülésben lehetőség van a normál evolúciótól való elfordulásra is. Ez a Gonosz három hierarchiája tevékenységének köszönhető, akik a Jó három hierarchiájának állnak ellen. És abban a mértékben, amennyire sikeres volt ez az ellenállás, a Kozmoszban egy olyan „szféra” (vagy létállapot) alakult ki, amely nem tartozik a normális evolúció hét „szférájához”. Ez a szféra a normál evolúciós áramlat határain kívül esik. Ezért az okkultizmusban „nyolcadik” szféraként jelölik.

A nyolcadik szféráról bizonyos okkult körökben két, félig igaz elképzelés létezik, melyek veszélyes következményekkel járhatnak, mivel valamennyi valós tartalmuk is van.

Az első elképzelés az, hogy nyolcadik szférának a Holdat jelölik. Azt mondják, hogy a nyolcadik szféra: a Hold. Ennek a féligazságnak a következményeképpen széles körökben elterjedt egy olyan hozzáállás, amely Jahve rágalmazásában fejezi ki magát, ami megint csak az Ószövetség tagadásához vezet, amely nélkül ugyanakkor az Újszövetség nem érthető teljes mértékében. Az a gondolat, hogy a Hold: a nyolcadik szféra, széles körökben antipátiát hív elő az Ószövetség irányában, ami halálos csapást mér az Evangéliumok megértésére.

Feltétlenül pontosan kell tudnunk, hogy minden gondolat idővel érzéseket hív elő, melyek meghatározzák az akarat útját, azokat vagy helyes, vagy helytelen irányba vezetve. Adott esetben pedig egy jól kigondolt tervről van szó, hogy sok ember akaratát elfordítsák a kereszténységtől.

A másik félig igaz elképzelés a nyolcadik Szféráról a Föld belsejébe viszi azt. A Föld belső tartalmát, belső rétegeit tartja nyolcadik szférának.

Ennek a nézetnek a következménye a Hold alábecsülése, Jahve missziójának tagadása, amiből következően elveszik az érdeklődés az Ószövetség irányában, ami megint csak lehetetlenné teszi az Evangélium megértését.

A Hold azonosítása a nyolcadik szférával Jahve rágalmazásához vezet; a Föld belsejével való azonosítása Jahve tagadásához; de a két elképzelésnek egy közös eredménye van: akadályozzák a kereszténység kozmikus jelentőségének megismerését.

Mindkét elképzelés félig igaz. Éppen annyi igazságot tartalmaznak, hogy kicsalogassák az emberek lelki mélységeiből az igazságérzetet; de pontosan annyi hazugságot is, hogy ezt az igazságérzéket hamis irányba tereljék.

Hiszen a nyolcadik szféráról az igazság az, hogy a nyolcadik szféra, amely a Föld s a Hold között található, ahogyan a Holdtól is függ, a Föld belsejével is kapcsolatban áll. A Föld belseje a Földnek az a része, amely a nyolcadik szféra uralma alá került; a Hold pedig egy kozmikus erőd, amely a nyolcadik szférát megkötözött állapotban tartja.

A Föld belsejének meghatározott rétegei a nyolcadik szféra uralmának területét képezik a Föld belsejében; míg a Hold magához vonzza magát a nyolcadik szférát és ezzel elválasztja azt a Földtől.

De hogy megértsük ezt a folyamatot, szükséges, hogy bizonyos módon elképzeljük a nyolcadik szféra szubsztanciájának tulajdonságait.

Az a fizikai anyag, amit mi ismerünk, egy megdermedt szellemiség. Annak köszönhetően keletkezik a fizikai dolog, hogy az asztrális éterivé változik, az éteri pedig megdermed. A fizikai a mozdulatlanná vált szellem. A fizikai anyag nem elemekből áll, hanem elemekre esik szét. Annak következtében keletkeznek a fizikai anyag „összetevői”, hogy az éteri szubsztancia megdermed, szétesik. Ily módon a kémiának csak a széteséssel van dolga; az anyagok organikus keletkezése kívül marad a tapasztalati körén.

Az organikus és a szervetlen szubsztancia mellett lehetőség van egy harmadik szubsztanciára is. Az élet (organikus szubsztancia) és a halál (szervetlen szubsztancia) között van a kísértet szubsztanciájának lehetősége. A kísértet-szubsztancia se nem élő, se nem halott; az elektromágneses szubsztanciával lehet leginkább összehasonlítani. A kísértet nem él, nem is halott, hanem elektromosságból képződött, és érzékeléssel, tudatossággal rendelkezik.

Ennek a szubsztanciának az alaptulajdonsága – az éterrel ellentétben – a belőle kiinduló szívóhatás. Ahogyan minden éteri anyag kisugárzásra törekszik, a nyolcadik szféra szubsztanciája egy állandó szívó hajlammal rendelkezik.

Ez a hajlam Ahrimán lényének külső kifejezése, hiszen Ahrimán a Kozmoszban az a lény, amely minden lényt magába akar szippantani. Ezért a Kozmoszban Ahrimán védőbástyájaként működő nyolcadik szféra szubsztanciája ugyanezt az alaptulajdonságot mutatja.*

* Lucifernek a nyolcadik szférához való viszonyáról itt nem lehet beszélni. Ez bonyolult és sok magyarázatot követelne, amely messzire vezetne a feladatunktól.

A nyolcadik szféra alaptulajdonságán keresztül világossá válik, hogy milyen módon lehet megkötve a nyolcadik szféra a Kozmosz meghatározott helyén. Erre a célra egy olyan testet kellett létrehozni, amely érintkezésbe kerül ezzel a szférával, de amely egyidejűleg elegendő belső ellenálló erővel rendelkezik ahhoz, hogy ellenálljon a nyolcadik szféra szívóhatásának, hogy ne tűnjön el benne. Vagyis a Kozmoszban léteznie kell egy testnek, amihez a nyolcadik szféra hozzá-szívódik, de amelyik ugyanakkor olyan erővel van áthatva, hogy ellenálljon a nyolcadik szférának.

Ez a test a Kozmoszban a Hold, az erő pedig, amely a Holdról ellenáll a nyolcadik szférának, Jahve Elohim szellemi hatalma.

A Holdról hatva, Jahve Elohim hatalmában tartja a nyolcadik szférát. Ennek következménye az a tény, hogy egészen egy meghatározott ideig bezárólag a nyolcadik szféra a Földtől távol van tartva.

Az emberiségnek semmilyen közvetlen kapcsolata sincsen a nyolcadik szférával, ez a kapcsolat csak közvetett lehet, a Föld hatodik belső rétegén keresztül létesíthető, kerülő úton.

Ezért az ember számára a „poklot” még mindig lent kell keresni, hiszen semmilyen emberi lény nem jutott még bele a nyolcadik szférába. Azzal, hogy ez így van, az emberiség adósa Jahve áldozati tettének, amely megóvja az emberiséget a nyolcadik szférától.

4. Jahve a földi létesülésben

Az előzőekből megláthattuk, hogy a földön kívüli Kozmoszban Jahve Elohim Ahrimán elleni harcos. Ennek a Földön kívüli harcnak a következményei jótékonyak a Föld és a földi emberiség számára, de Jahve harca Ahrimánnal a földi bolygó határain túl zajlik.

Ugyanakkor a Biblia gyakran beszél Jahvénak a közvetlen földi létesülésbe való belépéséről. A Föld elementáris erőinek köszönhetően nyilvánul meg, beszél a prófétáknak, irányítja a népek sorsát. Ezek a tények alkalmat nyújtanak, hogy megkérdezzük: hogyan vesz részt Jahve Elohim lénye a földi létesülésben? Nem közvetve a Holdról, hanem közvetlenül, ahogy a Bibliában ez hangzik?

Ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, meg kell vizsgálnunk a Föld fejlődésében azt a pillanatot, amikor megkezdődött a földi emberiség karmája. Ez a „bűnbeesés” pillanata, vagyis a luciferi behatás kezdete az emberi szervezetbe. A behatás abban fejeződött ki, hogy az ember asztrálteste önállóvá vált a szellemi hierarchiáktól. Ki lett szabadítva a hierarchiák világával való mély összekapcsolódásból, ami miatt elkezdődött az emberiség karmája (de még nem az egyes embereké). Hiszen az asztráltestnek a hierarchiák világából való kiszabadulása miatt keletkeztek a tévedések, a betegség és a halál.

Így fejeződött ki a luciferi behatás; a szellemi világban ennek oka a hierarchiák világában lezajlott folyamat, amelyet a tradíciók szerint úgy hívhatunk, hogy „az angyalok bukása”. Ezt a folyamatot úgy lehet belsőleg megérteni, ha úgy képzeljük el, mint a bölcsességgel teli szeretet és a szenvedélyes együttérzés konfliktusát. Az angyalok hierarchiája, amely az ősi Hold idején az emberek asztráltestével szoros kapcsolatban állt, hogy az Én funkcióit irányította az emberi szervezet belsejében, a földi fejlődés első felében lemondott az emberi asztráltestek feletti hatalmáról, hogy átadja a helyet az emberi Énnek.

Azóta az Angyalok inspirálják az ember Ént, de nem megsértve az ember szabadságát. Lényegében ők tanácsadók és őrzők; de nem uralkodnak felette. Magától értetődik, hogy könnyű olyan tényeket találni, melyek „ellentmondanak” ennek az igazságnak (mint minden eddigi gondolatnak és ténynek is). Lehet például ellenkezni, hogy mégis vannak olyan esetek, amikor az angyal nem csak „beszél”, hanem cselekszik is. Igen, van, amikor az angyal olyan erősen hat, hogy hatása egészen a fizikai testig terjed.

Ezeket a tényeket nem szabad tagadni. Teljesen igazak. De ami ezeknek a tényeknek a megértését illeti, akkor – ha ezeket csak „hatásként” értjük – azt az ellenvetést tehetjük, hogy az Angyalok az emberben lévő jónak adnak erőt, de nem kényszerítik az emberre a jót. Rámutatnak a jóra, és azután, ahogy az ember szabadon választotta azt, megerősítik őt. A jót jónak elismerni az embernek magának kell; de a jó mágiája az Angyalhoz* (vagy más hierarchikus lényhez, amelynek a védelme alatt áll az adott ember) tartozik.

* Ez csak a jelen időben érvényes. A jövőben, a hatodik kultúrkorszakkal kezdődően, az ember a fehér mágia erőit magából is tudja fejleszteni.

Az Angyalok hierarchiája elállt az emberrel való olyan kapcsolattól, mint amilyen a régi Holdon létezett. Ezt az elállást éppen mint a szeretetnek, a szerető előrelátásnak egy bölcsességgel teli cselekedetét kell érteni. Az angyalok azért távolodtak el az embertől, hogy teret adjanak az emberi Én fejlődésének.

Az Angyalok hierarchiájának egy része másképp cselekedett. Voltak olyan Angyalok, akik rettegtek az ember előtt álló megpróbáltatásoktól és a szabadság veszélyétől. Bánkódtak az emberiség miatt, és szenvedélyes együttérzés által indíttatva, elhatározták, hogy vezetni fogják az emberiséget, hogy megvédjék őt az előtte álló szenvedésektől. Fellázadtak a felsőbb istenek döntése ellen, és olyan utat választottak, amely ellentétes azoknak a szellemeknek az útjával, akik az emberiség valódi javát szolgálják. Míg azok az Angyalok, akik a valódi előremutató fejlődés szellemében hatottak, eltávolodtak az embertől, lemondtak a hatalmukról, a luciferi Angyalok még mélyebbre mentek bele az emberi szervezetbe, hogy erőszakkal megmentsék az embereket. Azóta minden embernek az Őrangyala mellett van egy luciferi Angyala, aki annyira szorosan kapcsolódik az asztráltestével, hogy így is nevezhetjük: „luciferi doppelgänger”.

Az „Angyalok bukása”, vagyis a luciferi Angyaloknak luciferi doppelgänger-ré alakulása miatt történt meg az, amit fentebb említettünk: az emberi asztráltest kiszabadulása az isteni vezetés alól. Ez az egoizmusban mutatkozott meg, amely az emberi lényt természeti erővel uralta el a lemúriai korszak végén.

Az emberiség teljesen ez alá az egoizmus alá került volna, ha a Jó hierarchiái nem tettek volna ezzel ellentétes intézkedéseket. Ez abban állt, hogy lentről, az emberi éteri-fizikai test felől egy áramlat indult, amely az ember asztráltestéből és Énjéből induló egoizmussal ellentétesen hatott. Az ember tudatalattijának mélyébe bele lett plántálva egy olyan erő, amely ismét helyreállította az egyensúlyt, ami a szabad Én kibontakoztatásához szükséges. Hiszen ha az emberbe nem lenne beleplántálva a szeretet ösztönös ereje, akkor teljesen az egoizmus elementáris ereje alá került volna.

A luciferi impulzusnak köszönhetően az ember erős ösztönzést kapott az önmegerősítéshez; Jahve impulzusának köszönhetően nem kevésbé erős ösztönzést kapott a másik megerősítéséhez. És éppen Jahve Elohim plántálta be ez ember földi részének a szeretetre való képességét. Ennek köszönhetően az ember megkapta azt a képességet, hogy ne csupán magára hangolódjon, hanem másokra is. Az Én luciferi törekvésének ellensúlyaként keletkezett az emberben a Jahve Elohim által impulzált törekvés a Te-re.

Képzeljük csak el, milyen végletesen egoisták lennének az emberek, ha a nő és a férfi, a szülők és a gyermekek, és a rokonok nem szeretnék egymást, ha az embert csak az absztrakt „emberiség” által körbevett önmaga érdekelné. Azt, hogy az emberiség az ősi időkben, jóval a Krisztus-esemény előtt képes volt áldozathozatalra, Jahve Elohim földi közreműködésének köszönheti, aki beleplántálta az ember vérébe a szeretet képességét.

A Földön Jahve Elohim az, aki az emberiség elkülönülését legyőzi: a Kozmoszban a nyolcadik szférát győzi le. A Holdról hatva Ahrimánt győzi le; a Földön pedig Lucifert.

Az Ószövetség szellemét sohasem fogjuk megérteni, ha nem értékeljük Jahvénak a történelmi jelentőségét, aki Lucifert legyőzte a Földön. Hiszen más kultúrák szent írásaitól, például az indiaitól a Biblia éppen abban különbözik, hogy stílusában, formájában és tartalmában mentes a luciferitől. Hasonlítsuk össze pl. Dávid király történetét a Királyok Könyvéből Krisna vagy Buddha életrajzával, melyek az indiai hagyományból mai napig megőrződtek. Itt – objektív szellemi-valóságos közlés, az emberi-földi díszítése nélkül, és a szellemi-isteni kisebbítése nélkül; ott – egy olyan közlés, amiben az emberi-földi csak annyiban van jelen, amennyire szükséges az emberfeletti-isteni kifejezésének eszközeként. Itt szellemi és külső tények leírására törekszenek, ott pedig éppen az érzékfeletti eseményeket ábrázolják, s ezt ezen felül erősen esztétizáló és stílusos formában teszik.

A Biblia az ősi keleti vallásos emlékektől tartalma szerint is különbözik. A világ aszketikus tagadása, ami úgy a keleti emlékeket, mint a korai keresztény vallásos irodalmat jellemzi, teljességgel hiányzik a Bibliában. Az óÓszövetségben egyetlen próféta, egyetlen hős sem aszkéta a keleti vagy a keresztény-vallásos értelemben. Az ösztönök legyőzésének a Biblia nagy jelentőséget ad, de ez inkább a magasabb és távolibb céloknak való alárendelődés.

A Bibliában természetesen van bizonyos fajta aszkézis, de csak tisztán lelki-morális típusú. Abban állt, hogy a saját személyes hajlamokat a kötelesség parancsának rendeljék alá. A félelmet, haragot és belső kényelmet kellett leküzdeni annak érdekében, hogy az Izrael küldetése által megkövetelt cselekedeteket hajtsák végre. Így például Izrael népe békés nép volt. Gyűlölte a háborút, és iszonyodott a vértől. És ettől függetlenül kíméletlen harcot vívott azoknak a népeknek a megsemmisítésére, akik a hanyatló kultúrához ragaszkodtak. Bibliai értelemben ez az aszkézis – önmaga legyőzése az objektív szükségszerűség érdekében. Hiszen csak az ilyen aszkézis mentes a luciferiségtől, melytől az aszkézis a szokásos értelemben nem szabad.

Az aszkézis a hétköznapi értelemben, ahogyan azt a középkori Európában értelmezték, valójában előkészület volt az európai emberiség ahrimanizációjához. Hiszen ha azt az alaptételt, hogy minden spirituális embernek aszkétának kellene lennie, a végső határokig elvinnék, akkor ez ahhoz vezetne, hogy a leszülető lelkek csak azoknál a szülőknél találhatnának fogadtatásra, akik spirituális értelemben nem teljes értékűek, vagyis a leszármazás és nevelés olyan feltételeinél kellene felnőniük, amely az ő spiritualitásukat kioltaná A születés ahrimanizációja – a luciferizált aszkézis kikerülhetetlen következménye.

Az igazi keresztény aszkézist ezért a Grál-nemzedék történelmében kell keresni, amely Arimátiai Józseffel kezdődött és Lohengrinnel végződött – mintsem a nyugati és keleti egyházak szerzetesrendjeiben és remeterendjeiben. Hasonlóképpen a Biblia aszkézise afelett az aszkézis felett áll, mint amit az Upanisadokban és a Puránákban értettek. Hiszen a Biblia aszkézisában a kereszt kozmikus Hordozójának, Jahve Elohimnak a szelleme tárul elő, és ennek következtében az aszkézis a kereszt hordozása az életben. Ha a saját személyiségünket alárendeljük a karmikus elrendeltségnek (amit teljes örömmel tehetünk meg), szellemi kötelezettségnek minősül a kereszt hordozása, és ez az Ószövetség alapvető morális impulzusa.

Ha nem jutunk el oda, hogy megértsük a Bibliának ezt az alapvető morális impulzusát, melyhez Jahve kozmikus és földi missziójának megértésével juthatunk el, a Biblia a modern ember számára nemcsak rejtély marad, hanem buktató is, és tudatalattijában még a katolikus egyházi világnézet visszhangja folytatja a hatását.

Könnyen ellenezhető az, amit a korábbiakban mondtunk: az Ószövetség ideje lejárt; a Golgotai Misztérium után az ember szabad a vérrokonságtól. A véren keresztül ható Jahve-impulzust leváltja Krisztus tisztán szellemi impulzusa.

De mielőtt ezt az ellenvetést tesszük, meg kellene gondolni, hogy Jahve impulzusa nem mond ellent a Krisztus-impulzusnak, hanem részét képezi. Ahhoz hasonlóan, hogy a fehér fény megjelenítheti a hét alapszínt, ugyanúgy Krisztus impulzusa hét módon nyilvánulhat meg (a hét Elohimon keresztül), Jahve impulzusa a Krisztus-impulzus hétféle megnyilvánulásának egyike. És az, hogy Jahve impulzusához csatlakozott a hat többi, az volt a Földön Jézus Krisztusban a „Teljesség”, vagyis a Megnyilatkozás hat másik fajtájának a megjelenése.

A vérkapcsolatoktól való szabadság nem abban áll, hogy a vér elveszti a jelentőségét, hanem abban, hogy képessé válik nemcsak a Jahve impulzus, hanem a hét Elohim összességének, vagyis a tökéletes Krisztus-impulzusnak a hordozójává válni.

Mivel a középkorban a vérségi kötelékektől való szabadság exoterikusan szerveződött, ez a nézőpont luciferi volt; de ha ezoterikusan vették, mint pl. a Grál-áramlatban, akkor keresztény volt. Hiszen a Grál-áramlatban nem arról volt szó, hogy elszakították a lelki életet a vértől, hanem megnemesítették a vért azáltal, hogy nemcsak lelkit vittek a vérbe, hanem szellemit is. Ennek köszönhetően a vérrokonságok a szellemi-karmikus lenyomatának pontos kifejezésévé válnak.

A vérségi kötelékektől való megszabadulás a Golgotai Misztérium után elsősorban abból áll, hogy már nem az emberek kapcsolódnak össze karmikusan a véren keresztül, hanem most a karmikus kötelékek határozzák meg a vérségi kötelékeket. És ahhoz hasonlóan, ahogy a kereszténység előtti időben a vér szerint távoli házasságkötés bűncselekménynek számított, úgy fogják a jövőben egyre világosabban látni, hogy a karmikusan távoli házasságkötés nemcsak morális bűntettet jelent, hanem véren keresztüli bűnt is.

Az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakban a szellemileg-karmikusan közeli házasság adja majd a fejlődés alapját nemzedékeken keresztül éppen úgy, mint ahogyan az ős egyiptomi korban a vér szerint közeli házasság volt a fejlődés alapja nemzedékek során át.

Ilyen módon megvizsgáltuk Jahve Elohim lényét, mint a kereszt kozmikus Hordozóját, aki a Kozmoszban harcot folytat a nyolcadik szféra ellen, és az elkülönülés ellen – a Földön, és ugyanakkor választ kaptunk Jahvénak a Krisztushoz, a Jó és a Gonosz hierarchiáihoz, a Kozmoszhoz és a Földhöz való viszonyáról.

Most még egy kérdésre Jahve lényével kapcsolatos kérdésre kell válaszolnunk, mégpedig: miben áll Jahvénak az emberi tudathoz való viszonya? Milyen módon ismerték fel Jahvét az emberi tudatban?

5. Jahve megismerése

Az előző fejtegetésekben a törekvés arra irányult, hogy megmutassuk, hogyan hordozza Jahve azt a kozmikus keresztet, amelyre később Krisztust felfeszítették. Hiszen azelőtt, hogy Krisztus a Föld Szellemévé vált, Jahve Elohim volt az. Éppen ő hatott a föld elemben azokban az időkben, amikor a Hold csak része volt a Földnek, és amelynek a Föld javára le kellett válnia róla valamennyi időre. Ezért az ősi időkben hét planetáris szféráról beszéltek: a Szaturnuszról, a Jupiterről, a Marsról, a Napról, a Vénuszról, a Merkúrról és a Holdról. A Földet eközben nem említették. Ugyanakkor nem szabad azt gondolnunk, hogy a Földet vették a nyolcadik szférának. A Föld önálló szféraként azért nem lett megemlítve, mert helyére a Holdat állították.

A Hold-szféra, amely a Földtől a Hold pályájáig tart – a Föld éterteste. Ezért, ha a Föld érzékfeletti részét akarják megjelölni, akkor nem a „Földről”, hanem a Holdról beszélnek. A Holdat úgy veszik (és jogosan), mint a Föld lelkiismeretét. Hiszen a Föld lelkiismerete: Jahve Elohim lénye, aki a Hold-erődöt azért emelte, hogy megvédje a Földet a nyolcadik szférától.

Ahhoz, hogy megismerjük Jahve lényét, nem szükségszerű, hogy elhagyjuk az embernek a nappali tudatot lehetővé tevő fizikai-étertestét, hogy felemelkedjünk az emberben a magasabbhoz, az asztráltesthez és az Énhez. Meg lehetne találni, ha az Énünkkel az ember fizikai-éteri szervezetének abba a részébe hatolnánk be, amely a fizikai és az étertest között található meg. A vér – az az anyag, amely határterületet képez a fizikai és az éteri között. Nem sok kell neki, hogy éterivé váljon; másrészt pedig a fizikai test legkeményebb részei a vérből épülnek.

Jahve Elohim a vér éteri részeiben hatott; ott tudott az emberi tudat vele találkozni. Most pedig a vér – az emberi Én fizikai szerve éppúgy, mint ahogy az idegrendszer az asztráltest szerve, a mirigyrendszer pedig az étertesté. A vér tudata az Én tudata is; a vér impulzust jellemeztük az előző fejezetben, ez a Jahve által az emberbe oltott szeretet-képesség. És megértjük az emberek viszonyát Jahvéhoz, amit a Bibliában leírt, ha úgy értjük, mint az Ószövetségen keresztül húzódó két párhuzamos vonalat: a tudatalattiban haladó vonal, amely a Jahve-impulzus hatása a vérre, és a tudatban haladó vonal, amely Jahve felismerése az Énben.

Az első vonalon Jahve mint a „vér bölcsessége” nyilatkozik meg, a második vonalon – mint az „Én bölcsessége”. Például Támár és Ruth az első vonalhoz tartoznak, ez a Jahve-intuíció vonala a vér segítségével. A próféták főképpen a második vonalhoz tartoznak, itt Jahve az Én közreműködésével inspirál.

Az első vonalon Jahve az izraeli nép vezetőjeként hatott; a második vonalon Jahve a prófétákon keresztül szólt. Élet és megismerés – ezeken a kapukon keresztül találkozott az ember Jahve lényével. Képzeljük csak el ezt a Jahvéhoz való kettős viszonyt a lehető legkonkrétabban. Jahve gyakorlatilag az életet jelentette az izraeli nép tagjai számára. Jób feleségének szavai: „Tagadd meg Istent, és halj meg” – szó szerinti igazságot tartalmaznak. Hiszen Jahve megtagadása a halált jelentette, mivel a vér éteri életereje elveszett volna egy ilyen megtagadás következtében. Jahve, mint a második hierarchia lénye hatalommal rendelkezett az életerő felett, éppen ezt fejezték ki Jób feleségének szavai.

Így az izraeli nép Jahvéval a saját életerején keresztül kapcsolódott, ugyanakkor nem kevésbé a tudat segítségével is. Hiszen Izrael egész szellemi élete, egészen a külső civilizációval bezárólag Jahve kinyilatkoztatásaiban gyökerezett. Nem csak a törvény, hanem az ország intézményrendszerének részletei, az egyes városok különleges feladatai, a jeruzsálemi szentély stb. a Jahve lénnyel való tudatos kapcsolódáson alapultak. Jahve volt Izraelben minden ismeret, minden művészet és intézmény forrása.

De ennek a Jahve lényében való gyökerezésnek még egy oldala volt. Ez a halálhoz való viszony, amely az Ószövetség személyeire volt jellemző. Ellenálltak a halálnak, a halál utáni állapot számukra valami olyan volt, amely az ő érdekükön kívül állt, nem is beszélve a reményeikről és a várakozásaikról. De tévedünk, ha ezt a halálhoz való viszonyt materialistának fogjuk fel. Hiszen a materializmusban az anyagot állítják és tagadják a szellemit, amit nem lehet az Ószövetség emberiről elmondani.

Egy olyan szellemet hirdettek, amelyet az ember egy egésznek tud átélni, vagyis ami testből, lélekből és szellemből áll.

A testi létből kiemelkedett emberi természet számukra tökéletlen volt. És azt feltételezték, hogy a tökéletesebb emberi természet számára a szellemnek tökéletesebben meg kell nyilatkoznia. Ismerték – tapasztalatból – a szellemmel való kapcsolatot a Földön. És a halált mint ennek a kapcsolatnak a szomorú megszakadását élték meg. A földi életet a földiben megnyilvánuló szellemnek, és nem az anyagnak köszönhetőnek tartották. A halál a Jahve Elohimtól való elválást jelentette, akivel lényük minden szálával összekötöttnek érezték magukat.

Illúzió volt-e ez az érzés?

Ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre, még egyszer meg kell vizsgálnunk Jahve Elohim kozmikus lényét, egy másik oldalról.

Elhagyva a Napot és a Nap-szférából a Hold szférájába aláereszkedve Jahve megszűnt nappali Istennek lenni, mint amilyen a többi hat Nap-Eloha, és éjszakai istenséggé vált. Kozmikus szemszögből Jahve elutasította a Fény szféráját, hogy a Sötétség szférájába ereszkedjen alá. Ennek köszönhetően fényt vitt a sötétségbe és a fény éjjeli istenségévé vált.

Így áll a helyzet, ha Jahve tevékenységét kozmikusan nézzük. Ha pedig földi szempontból, akkor fordított a helyzet. Annak köszönhetően, hogy elállt annak a szellemi Napnak a hatásától, amely a földi éjjel idején mindennél világosabban ragyog, és a legsötétebb földi időszakban, a Karácsony idején, földi szempontból nappali istenséggé vált, vagyis azzá a lénnyé, melyet az ember a földi nappali tudatában átélhet. Vele fizikai és étertestben lehet találkozni, vagyis éber állapotban. De a földi nappal: kozmikus éjszaka, és így Jahve éjszakai istenséggé vált, aki Ábrahámnak délben nyilatkoztatta ki magát.

A szellemi fény birodalmában, a Nap-szférában, ahová a halottak lelke a kamaloka ideje után emelkedik, Jahve Elohimot nem lehetne megtalálni*, hiszen ő elhagyta ezt a szférát. A Hold-szférában tartózkodik, melyet az ember a halála után szubjektív módon él át, „kamaloka” gyanánt. Itt az ember a saját sorsával van elfoglalva; akkor nincs szabad pillantása a Jahve Elohim lényre.

* A jelen időszakban van lehetőség kölcsönhatásba lépni Jahve-val a halál után, de ezt a lehetőséget csak a magas beavatott tudja használni.

Ily módon látjuk, hogy a halál olyan érzése, mint Jahvétól való szétválasztás, a bibliai alakoknál nem illúzión alapult. Épp az az igaz, hogy a halál által szétváltak Jahvétól. A halál megélésében ez volt a tragikus a vezető izraeli személyiségek számára, és nem a materialista hozzáállásnak volt köszönhető, ahogyan ezt sokan felszínesen gondolják.

A halál általi Jahvétól való szétválasztás tragikusságát aligha lehet mélyebben érezni, mint ahogy ezt a zsoltárénekes tette: „Fordulj felém, Jahve, s mentsd meg életemet, irgalmasságodban szabadíts meg! Hiszen a holtak közül ki gondol még rád, a holtak országában ki dicsőít téged?” (Zsolt 6,5-6)

Ugyanez a tragikus tónus hallatszik Ézsaiás prófétánál:

„Mert az alvilág nem dicsőít téged, és a halál nem magasztal;

akik a sírgödörbe szállnak, már nem bíznak hűségedben.

Csak aki él, az magasztal, ahogy ma én magasztallak…” (Iz 38,18-19)

A halál után megszakad a Jahvéhoz való viszony – csak az élő tudja megismerni Jahvét. Jahve megismerése – az élők megismerése, hiszen Jahvéval a születés és a halál közötti állapotban találkoznak, nem a halál és a születés közötti állapotban. Hiszen Jahve Elohim – a kozmikus éjjel Istene – a sötétségben fénylik.

Az élet a születés és a halál között – a lélek éjszakája. De a lélek ebben az éjszakában olyan fényt talál, amely számára az életet jelenti. Ez a fény a sötétségben Jahve Elohim Krisztus-fénye, a világ szellemi Napjának fénye, melyet a fiatal Hold tükröz.

Most felépítettük a szükséges fogalmakat, hogy el tudjunk igazodni a Bibliában. A Biblia, mint az eugenikus okkultizmus könyve, a kiválasztott nép, mint egy karmikus áramlat, Jahve lénye, mint a kereszt kozmikus Hordozója – ezek a fogalmak azok, amik a további vizsgálatainkban nagy szolgálatot kell hogy tegyenek – mint az ébredő hangzatok megismerése az olvasó lelkében. Ezek a gondolatok csendben fognak a lelkek mélyén hangzani, és ez sokaknál annak az intim megértését ébreszti annak, amit másképp aligha lehetne befogadni.

A következő vizsgálatban arról lesz szó, hogy megragadjuk az Ószövetség alapimpulzusát, ahogy Izrael történetébe belép. Ezt az alapimpulzust az Ószövetség három alakjának útja tárja elénk: Ábrahámé, Izsáké és Jákobé. A következő vizsgálatot e három alaknak szenteljük, az eugenikus okkultizmus története e fontos fejezetének.