Az „igazi lüktető élet”

Rudolf Steiner egyik előadásában felhívja figyelmünket azokra a legkülönfélébb erőkre, amelyek a földből származnak, és […] az embereket geográfiai alakulások szerint befolyásolják” 1. Ha lelki szemeink elé idézzük földrészünk domborzatát, erős benyomást gyakorolhat ránk a Kárpát-medence hegyláncoktól körbeölelt elhelyezkedése és formája. Vállalt sorsunk ide, a középbe vezetett minket.

Ha az életet fürkésszük, a hármasan tagolt élő szervezeteket értően figyelve a közép az érzések szférájaként is megmutatkozik. Hazánkban, amely a hegyek óvta középben terül el, ritkábban találjuk azt a lépésről lépésre követhető, kristálytiszta, objektív, olykor kifejezetten hűvös gondolatvezetést, mint ami a tőlünk nyugatabbra élők fejében ragyog fel, és amely így nyilvánvalóan több halálerőt is hordoz magában. Ezzel ellentétben itt a középben a gyengébb fej-hatás mellett, még ha többnyire csak álmodva élünk is az érzésben, de itt bizony már az Élet van jelen! Az élettel áthatottabban, arra érzékenyebben, az antropozófiában állva egyre többen igyekszünk tekintetünket a Karácsonyi Gyűlés felé fordítani, amit az élő szellem forrásának érzünk és ismerünk fel. Az antropozófia legkimagaslóbb földi eseménye után egy hónappal, a zürichi karma-előadás alatt Rudolf Steiner visszatekintése során úgy fogalmazott, hogy csakis azért vállalta el a Társaság újraalapításakor az elnöki tisztet, mert „[…] igazi lüktető életnek kell bejutnia az Antropozófiai Társaságba. Ez volt a célja Karácsonyi Gyűlésünknek.”2.

Ez az „igazi lüktető élet”, amelyet a múlt század elején első pillantásra a modern szellemtudományként ismertek fel, fokozatosan kereste kibontakozási lehetőségét az őt kutató földi emberekben és a lényét hordozni képes közösségében, amely maga az antropozófiai mozgalom. Mivel „Minden magasabb rendű munkát csak egyesületben lehet végezni.”3 nem várhatott sokáig a társasági forma kialakítása. Amiként bármely földi embernek, úgy az antropozófiai mozgalmat magába fogadni igyekvő Antropozófiai Társaságnak is szembe kellett néznie alakuló élete során, tagjainak tevékenysége nyomán megpróbáltatásokkal és fordulópontokkal. Az egyik ilyen nehéz pillanat az volt, amikor 1915 nyarán Heinrich Goesch építész és felesége levélben támadta meg Rudolf Steinert. Ő erre és más hasonló, a Társaságot megpróbáló történésekre mindig is tünetként igyekezett rámutatni, a Társaság életének tüneteként. Ezért is tartotta fontosnak megismertetni a Társaság életfeltételeit a tagság számára, hogy a Társaság élete egészséges legyen. De mi is valójában ez a Társaság?

A kérdésnek több nézőpontja is van, amelyből most csak néhány vázolható fel. Első szempontból megközelítve másképp is tesszük fel a kérdést: Ki is ez a Társaság valójában?

Az alapszabályokra és programpontokra épülő társaság vagy egyesület olyan, mint egy gépezet, amely, ha szétesik, csak darabokat hagy maga után; míg a mi Társaságunk, mivel egy organizmus, egy élőlény, valóban egy igazi holttestet hagyna maga után, ha szétesne, olyasmit, amire úgy kellene gondolni, és úgy kellene azt kezelni, mint egy holttestet. […] Nos, korábban azt mondtam, hogy ha a Társaság feloszlana, akkor egy holttest maradna, és ebből felismerhetnénk, hogy ez a valóságos értelemben vett élő valami. De attól is élő, hogy az élők egy másik tulajdonságát is hordozza magában, amely abban áll, hogy egy élőlény megbetegedhet. […] Az a lényeges, hogy meg kell értenünk a betegség folyamatát Társaságunkban, és tudatában kell lennünk annak, hogy valóban az egész szervezet gyógyító erejét kell igénybe venni. […] Mindenekelőtt szükséges, hogy minden egyes ember valóban és helyes módon a Társaság tagjának érezze magát, hogy a Társaságot élő szervezetnek tekintse, és részének érezze magát. De ez csak akkor lehetséges, ha a Társaság ügyei valóban mindannyiunk ügyévé válnak, ha együtt gondolkodunk a Társasággal. […] Ha szükségünk van a Társaságra, mint munkánk alapjára, akkor a Társaság mint olyan, a Társaság élő szervezete iránt is szükséges érdeklődnünk. Ez azt jelenti, hogy az együttélés, az egymással való együttélés bizonyos elvét szükséges ápolni a Társaságban.”4


A Társaság tagsága és vezetősége szabadon cselekedhetett, de a jó és szükséges tettek alapjául szolgáló felismerések csak töredékesen születtek meg. 1924 áprilisában Rudolf Steiner ezekről így beszélt: „1913-ban, az Antropozófiai Társaság alapításakor arról volt szó, hogy egy valóban okkult nézőpontból feltegyük azt a kérdést, hogy vajon az Antropozófiai Társaság képes-e továbbfejlődni tagjainak saját ereje által? Ezt csak úgy lehetett megtudni, hogy én magam – aki addig főtitkárként vezettem a Német Szekciót, vagyis a Teozófiai Társaságon belül fellépő antropozófiai mozgalmat – nem vállaltam el az akkor megalapított Antropozófiai Társaság vezetését, hanem látni akartam, hogy ez a Társaság hogyan fejlődik a saját erejéből. […] Így esett meg, hogy 1918 után – hiszen a háború alatt természetesen nehezebb volt, hogy mindenre felfigyeljünk – a fennálló helyzetet egyesek minden lehetséges módon kihasználták. Ezért is volt minden korban az a szokás, hogy egy okkult mozgalom vezetői inkább hagyták, hogy akik tenni akarnak valamit, azok kipróbálhassák saját magukat, és így a bekövetkező események alapján formálják ki meggyőződésüket.”5

Az 1923-as év számos eseménye és előadása immár az Antropozófia Társaság szükséges újjáalapítása, a lelkek ébredését előidézni hivatott Karácsonyi Gyűlés előkészületeinek jegyében zajlott. Az első Goetheanum épületének megsemmisülése után, az esztendő első napjaiban megkezdett komoly hangvételű előadás-sorozatában így beszél Rudolf Steiner: „ […] Mi által ébred az ember az álomtudatból az éber nappali tudatosságba? A fényre, a hangokra, a természeti környezetére ébred – e tekintetben más emberek sem tesznek kivételt – a mindennapok éber tudatára, a mindennapok rendes ébrenléti tudatára. […]) A tudati lélek felébredésével, a tudati lélek kibontakozásával egy új elem lépett be az emberi életbe. Mert egy második ébredésnek kell bekövetkeznie, és ez a második ébredés egyre inkább az emberiség szükségleteként fog megjelenni: ez a többi emberi lény lelkére és szellemére való ébredés. […] Amikor az eszmény megszűnik pusztán elvont eszmény lenni, amikor az eszmény az emberi lélekben-szellemben gyökerezik, akkor ölt formát: fel akarok ébredni a másik emberi lényben. – Végül is ez az a homályos érzés, amely a mai fiatalokban felmerül: fel akarok ébredni a másik emberre. És ez az, amit az Antropozófiai Társaságban különleges közösségi életként lehet művelni, ami ott a világ legtermészetesebb módján keletkezik. Amikor ugyanis emberek egy csoportja összejön, hogy együtt tapasztalják meg azt, ami az antropozófián keresztül a magasabb világból feltárulhat, akkor ez a tapasztalat egy embercsoportban valami egészen más, mint a magányos tapasztalat. Az a tény, ahogyan az ember a másik lelkére ébred abban a pillanatban, amikor együtt vannak, olyan légkört áraszt, amely nem A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírt módon vezet az érzékfeletti világba, hanem elősegíti az antropozófiai szellemtudomány által az érzékfeletti világról adott elképzelések megértését. Ha az idealizmussal együtt élő emberek egy csoportban azon kapják magukat, hogy akár hangos olvasással, akár más módon közlik egymással azt, ami az antropozófia tartalma, akkor más a megértés. Az emberi lélek az érzékfeletti közös megtapasztalásán keresztül ébred fel a legintenzívebben az emberi lélekre, a lélek magasabb megértésre ébred, és amikor ez a hozzáállás megvan, akkor valami olyan dolog alakul ki, ami miatt egy közös, valódi lét száll le azokra az emberekre, akik az antropozófiai eszmék megosztásában és megtapasztalásában egyesülnek egymással. […] És amikor az antropozófiai tartalmat az emberi lények egy csoportja a megfelelő lelkiállapotban éli meg, amikor az emberi lélek felébred az emberi lélekre, akkor ez az emberi lélek ténylegesen a szellemi közösségbe emelkedik. Csak az a kérdés, hogy ez a tudatosság valóban jelen van-e?

Amikor ez a tudatosság jelen van, és ilyen csoportok jelennek meg az Antropozófiai Társaságban, akkor ebben a – ha szabad így mondanom – fordított kultuszban, a kultusz másik pólusában, a legkiemelkedőbb értelemben van jelen valami közösségformálás. Mondhatnánk, ha metaforikusan akarunk beszélni: A kultikus közösség megpróbálja rávenni az égi angyalokat, hogy szálljanak le a kultikus térbe, hogy az emberek között lehessenek. Az antropozófiai közösség megpróbálja az emberi lelkeket az érzékfeletti világba emelni, hogy az angyalok közé kerülhessenek. Mindkettőnek ez a közösségépítő eleme. De ha az antropozófia olyasvalami akar lenni az ember számára, ami valóban az érzékfeletti világba vezet, akkor nem lehet elmélet, nem lehet absztrakció. Ilyenkor nem szabad pusztán szellemi lényekről beszélni, hanem meg kell keresni a legközelebbi, legközvetlenebb lehetőségeket, hogy szellemi lényekkel együtt legyünk. Egy antropozófiai csoport munkája nem csupán abból áll, hogy néhány ember beszél antropozófiai eszmékről, hanem abból, hogy emberi lényekként úgy érzik magukat egyesültnek, hogy az emberi lélek felébred az emberi lélekben, és az emberek felemelkednek a szellemi világba, hogy valóban szellemi lények között vannak, még ha talán nem is látják őket. Még ha a látomásban nincs is ott, a tapasztalatban ott lehet. És ez az a megerősítés, az az élénkítés, ami az Antropozófiai Társaságon belül a megfelelő közösségépítéssel a most létrejött csoportokból származhat. Szükséges, hogy az, ami az Antropozófiai Társaságban sok tekintetben létezik, általánosabbá váljon, és ez az, amit azok, akik az elmúlt években beléptek, nem találtak meg. Valóban keresték ezt, de nem találták meg.”6

A 1923-as év során a Karácsonyi Gyűléshez vezető úton Rudolf Steiner több előadásában is megteszi a szükséges visszatekintéseket. Őszi, november 23-án megkezdett ciklusában7 a világtörténelem valódi alakító erőinek forrásaira rámutatva beszél a misztériumi központokról. De még a nyár elején8 megrendítő szavakban szól a „hajléktalan lelkekről”, akik nem kapták meg a földi lét otthonosságának ajándékát, akik kerülik a „széles utat”9, keresésük a lelki és szellemi felé irányul. A múlt század elején e törekvés a „hajléktalan lelkeket” földi életükben többnyire a Teozófiai Társaságon át vezette el az antropozófiához.

Az Antropozófiai Társaság megalapításával le kellett mondani azokról a gyakran meglehetősen kétes eszközökről, amelyekkel a Teozófiai Társaságban az erős kohéziót és a Társaság én-tudatát elérték. [] Az Antropozófiai Társaság olyan emberek társulása, akik egyénként nagyon ambiciózusak lehetnek, de mint Társaság alapvetően még egyáltalán nincs meg, mert éppen az összetartozás érzése hiányzik, mert az Antropozófiai Társaság nagyon kevés tagja érzi magát e Társaság képviselőjének. Mindenki egyénnek érzi magát, és teljesen elfelejti, hogy egy Antropozófiai Társaságnak kellene lennie. [] Igen, gondoljanak erre, kedves barátaim, egy viszonylag kis társaság, amely azzal a szándékkal alakult, hogy olyasmit tegyen, amiben az emberiség nagy része követni fogja. Ez nemcsak azokat a kötelezettségeket adja meg, amelyeket azok az emberek, akik követni fogják, majd tenni fognak, hanem sokkal magasabb rendű kötelezettségeket is: olyan kötelezettségeket, amelyek sok-sok kötelezettséget jelentenek azokhoz képest, amelyek azoknak a kötelezettségeit jelentik, akik egy napon, mint nagyszámú ember, az antropozófiát fogják irányultságuknak tekinteni. A mai antropozófusoknak nem szabad azt gondolniuk, hogy csak azok a kötelezettségeik vannak, amelyek egy napon az antropozófiát vallókra hárulnak majd, amikor az antropozófusok száma már nem ezrekben, hanem milliókban lesz mérhető. Ha ezrek előznek meg egy mozgalmat, akkor ezeknek az ezreknek sokkal nagyobb, fokozott kötelezettségük van. Ez azt jelenti, hogy kötelességük nagyobb bátorságot, nagyobb energiát, nagyobb türelmet, nagyobb toleranciát és mindenekelőtt nagyobb őszinteséget tanúsítani minden részletben. És ebben a harmadik periódusban az igazmondás és a komolyság volt a próbatétel. Bizonyos értelemben fel kellett merülnie annak, ami egykor a teológusoknak tartott előadásokon a vita tárgyát képezte. Ott ez kifejezésre jutott. Az antropozófusok sokaságában volt egy érzet, aminek érzéssé kell válnia – annak kell lennie! –, hogy az antropozófiát, eltekintve attól a ténytől, hogy vannak antropozófusok, önálló lénynek kell tekintenünk, mintegy olyasvalaminek, ami köztünk jár, és aminek életünk minden pillanatában felelősséggel tartozunk. Ez a teológusoknak tartott előadásában kimondtam: Az antropozófia önmagában egy láthatatlan emberi lény, aki a látható emberi lények között jár, és akivel szemben, amíg egy kis csoportról van szó, az embernek az elképzelhető legnagyobb felelőssége van, akit valóban láthatatlan emberi lénynek kell venni, létezőnek kell venni, akit az élet egyes cselekedeteiben meg kell kérdezni, hogy mit mond azokról. [] Hogyha, kedves barátaim – és ezt itt is ki kell mondanom –, az antropozófiát nem tekintjük élő lénynek, amely láthatatlanul közöttünk jár, és amely iránt felelősséget érzünk, az antropozófusok kis csoportja nem tud modellértékű csoportosulásként előrehaladni. Az antropozófusok kis csoportjának pedig mintaszerű csoportként kell előrehaladnia. [] Választhatjuk, hogy klikkeket alakítunk, hogy úgy viselkedünk, amilyenné a világ lett, hogy összejövünk ötórai teázásokra, egyéb teadélutánokra és hasonlókra, hogy beszélgetünk egymással, és ha kell, együtt ülünk be előadásokra. Ezt is megtehetjük. Kis klikkeket, kis köröket is alkothatunk. De egy antropozófiai mozgalom természetesen nem élhet egy ilyen társaságban. Egy antropozófiai mozgalom csak olyan Antropozófiai Társaságban élhet, ami valóságos. De akkor a dolgokat nagyon komolyan kell venni. Az embernek élete minden pillanatában éreznie kell, hogy az antropozófia láthatatlan Lényével van szövetségben.”10

A Karácsonyi Gyűléshez számtalan oldalról közelíthetünk mind gondolatban, mind érzésben vagy a tettek indítékai felől, de bármely oldalról is közelítjük meg, mindenképpen szembesülünk az újraalapított Társaság alapszabályának néhány pontjával: „Az Antropozófiai Társaság olyan emberek egyesülése legyen, akik a lelki életet az egyes emberben és az emberi társadalomban a szellemi élet igaz megismerésének alapján akarják művelni. [] Azt a nézetet vallják, hogy ma már létezik a szellemi világ tudománya, és ennek művelése hiányzik mai civilizációnknak. Az Antropozófiai Társaság feladata ennek művelése lesz. Feladatát úgy igyekszik megoldani, hogy törekvéseinek középpontjába a dornachi Goetheanumban művelt antropozófiai szellemtudományt és annak eredményeit helyezi; ezek az emberi együttélés testvériségére, az emberi lény morális, vallásos, valamint művészi és általános szellemi életére vonatkoznak. [] A Goetheanumban művelt antropozófia olyan eredményekhez jut, amelyek minden ember szellemi élete számára impulzust jelenthetnek, népi, társadalmi, vallási különbségre való tekintet nélkül. Elvezethetnek egy valóban testvéri szeretetre épülő szociális élethez.”10 Fontos emlékeznünk Rudolf Steiner felvezető szavaira is: „Mentalitás, nem pedig szabályok társasága legyen, a vázolt értelemben. Az alapszabályoknak csak külsőleg kell kifejezniük azt, ami elevenen él a lelkekben.”12

Az 1923-24-es esztendő fordulópontján, a szent éjszakák és nappalok délelőtti megbeszélései és esti előadásai13 alatt Rudolf Steiner folyamatosan igyekezett a jelenlevők tekintetét a látszaton túlra irányítani, hogy a szellem által a látszat, azaz az érzéki világ történései elnyerhessék a maguk valóságát, magasabb céljukat, sajátos értéküket. „Az antropozófiai mozgalom impulzusa nem földi önkényességből eredt, hanem a szellemi világból elhangzott hívás követéséből; nem földi önkényességből, hanem azoknak a hatalmas képeknek a szemléléséből, amelyeket az emberiség szellemi élete újkori kinyilatkoztatásokul kapott meg a szellemi világból. Ez az antropozófiai mozgalom nem földi szolgálat, ez az antropozófiai mozgalom teljességében, minden részletében isteni szolgálat, istentisztelet. És a helyes hangulatot akkor találjuk meg számára, ha teljes egészében ilyen istentiszteletnek tekintjük. És ilyeténképpen kívánjuk felvenni lelkünkbe ülésünk kezdetén, mélyen szívünkbe vésve, hogy ez az antropozófiai mozgalom valamennyi magát neki szentelő lelket össze szeretné kapcsolni a minden emberinek ősforrásaival a szellemi világban, hogy ez az antropozófiai mozgalom szeretné elvezetni az embert a végső, a földi emberiség fejlődésében egyelőre megnyugtató megvilágosodáshoz, mely az elkezdődött kinyilatkoztatásról e szavakat öltheti: Igen, ez vagyok emberként a Földön, Isten akaratából, emberként a Kozmoszban, Isten akaratából.

Ma ahhoz kapcsolódunk, amihez már 1913-ban szerettünk volna. Ott vesszük fel ismét a fonalat, kedves barátaim, és lelkünkbe azt a legfőbb alapelvet véssük be az antropozófiai mozgalomról, melynek burka az Antropozófiai Társaság lesz, hogy benne minden a szellem akaratából van, és hogy annak beteljesítése akar lenni, ami az idő jeleiben szól ragyogó betűkkel az emberek szívéhez.

Az Antropozófiai Társaság csak akkor marad fenn, ha az antropozófiai mozgalmat ilyen módon tudjuk legmélyebb szívügyünkké tenni. Ha erre nem vagyunk képesek, úgy nem marad fenn. Mert e napok tennivalói közül a legfontosabbat az önök szívében kell megcselekedni, kedves barátaim. A mondottak és hallottak csak úgy tehetők megfelelőképpen az antropozófia fejlődésének kiindulópontjává, ha szívünk vére érte tud dobogni. És valójában azért hívtuk önöket ide, kedves barátaim, hogy igaz antropozófiai értelemben hozzuk létre a szívek harmóniáját. Az a remény él bennünk, hogy éppen ezt a felszólítást megfelelő módon értik meg.”14

Az „igazi lüktető élet” annak a szellemnek a befogadásában, megértésében, átérzésében és megélésében rejlik, amely a hanyatló materialista életet, annak minden területén képes megújítani; annak a jó szellemnek a befogadásában, amely a megismerést kereső lelkek útját évezredek óta a misztériumokból kívánta támogatni és vezetni. „Mert feltétlenül találó, ha azt mondjuk: A jó emberi szív és a jó istenek között bensőséges kapcsolat van, és ezt a misztériumokban egyre szorosabbra fűzték.”15

Az „igazi lüktető életnek” az emberi tettekben is meg kell jelennie: az antropozófiai közösségben, a közös szellemben végzett feladatok, az együttmunkálkodás lelki minősége által.

Helyezzük alapkövünket harmonikusan együttműködő szívek jó talajába, akik közösen, szeretettel áthatott jóakarattal hordozzák az antropozófiai törekvést a világban. [] Ahol igazán szívükben értik az antropozófiát, ott a szívek összedobbanhatnak, anélkül, hogy a fejek összeütköznének.”16

A Karácsonyi Gyűlés után fél esztendővel a szükséges lelki minőségekről a következőket mondta Rudolf Steiner: De nem is hódíthat tért a helyes gondolkodásmód antropozófiai mozgalmunk legárnyaltabb gondolatiságában, hogyha a Karácsonyi Gyűlés óta is csak egyre folytatódnak a bevett szokások: a féltékenykedések, a kölcsönös ellenszenv és egyebek. Az antropozófiai fejlődéshez abszolút szükség van bizonyos belső érzületre, bizonyos komolyságra a részünkről.”17

Az Alapkő belehelyeztetett az antropozófiai mozgalom tagjainak szívébe, akiket Rudolf Steiner egy élő Antropozófiai Társaságba igyekezett bevezetni. Az azóta eltelt majd’ száz év alatt megannyi félreértés, kizárás, versengés és ellenszenv igyekezett megtörni azt a Földre áramló Életet, amely mint egyedül korszerű szellemiség gyógyírt jelenthet korunk nehézségeire. Az Alapkő immár a szívekben van, gondolati fénye, szeretethője, akarati ereje elevenné válik, ha toleranciával, érdeklődéssel, megértéssel, együttérzéssel, tisztelettel, áhítattal igyekszünk áthatni azokat az alkalmakat, ahol keressük az áramló, tevékeny, hatékony kozmikus gondolatok földi megvalósításának lehetőségeit. Ebből alakulhat ki az „igazi lüktető élet” abban az Antropozófiai Társaságban, amely arra hivatott, hogy magába fogadja az antropozófiai mozgalmat.

Hogy a Karácsonyi Gyűlés megfelelően hasson, ahhoz mindig, újra meg újra meg kell újítanunk magunkban, éppen azzal, ami kisarjadhat belőle, mintha a Karácsonyi Gyűlés most is történne és jelen volna. Jó lenne, ha sok minden életre kelne, kifejlődne a Karácsonyi Gyűlésből egy egyre tovább bővülő megújulásban. A Karácsonyi Gyűlés mindenekelőtt igazi, bátor, az antropozófia ügyét az életben is képviselő antropozófus lelkek révén bontakozhat csak ki. Ha összejöveteleinknek köszönhetően egyre gyarapodik antropozófus barátaink lelkében, szívében a bátorság, akkor végül az Antropozófiai Társaság – mint test – képes lesz valamire az antropozófus lelkek tetteiben: arra ugyanis, hogy a Káli Júga befejeződése után kezdődő, már világosodó korszak szellemi megnyilatkozásait bátran belevigye a világba az emberek további fejlődése érdekében. Ilyen tudat átérzésével cselekedni is bátrabban fogunk!”18

Balogh Gábor

Az alábbi írás az Antroposophia című lap 2022. karácsonyi számában jelent meg.

Forrás:
1. Rudolf Steiner: A külső világ spirituális háttere. a sötétség szellemeinek bukása II. – GA178
2. Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI. – GA240
3. Rudolf Steiner: A templomlegenda és az aranylegenda – GA93
4. Rudolf Steiner: A közösség problémái az antropozófiai társaságban – GA253
5. Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II. – GA236
6. Rudolf Steiner: Antropozófiai közösségalakítás – GA257
7. Rudolf Steiner: A misztériumok tanításai – GA23
8. Rudolf Steiner: Az antropozófiai mozgalom története és az antropozófiai társaság – GA258
9. Máté 7:13-14
10. Rudolf Steiner: Az antropozófiai mozgalom története és az antropozófiai társaság – GA258
11. Rudolf Steiner: A karácsonyi gyűlés. Az Általános Antropozófiai Társaság megalapítása – GA260
12. ugyanott
13. Rudolf Steiner: A világtörténelem szellemtudományos nézőpontból – GA233
14. Rudolf Steiner: A karácsonyi gyűlés. Az Általános Antropozófiai Társaság megalapítása – GA260
15. ugyanott
16. ugyanott
17. Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II. – GA236
18. ugyanott