A szellem megérzésének forrása
“Az antropozófus szemléltetésekben csak zűrzavar keletkezik, ha valaki el akarja a lelkeket távolítani a természet szeretetétől. Az antropozófus szemlélet nem indulhat ki abból, hogy lenézi, amit a természet tár az ember elé. A szellem mivoltának torzképéhez vezethet csupán, ha lenézzük a természetet és eltérünk az emberre az életjelenségekben a világban sugárzó valóságtól, az ilyen jelenségekben működő szépségtől és az emberi törekvések elé állított feladatoktól. Az ilyen torzképnek mindig személyes jellege lesz. Ha nem is pusztán csak álmokból szővik, de álomként élik meg. Ha éber állapotban élünk együtt az emberekkel, arra kell törekednünk, hogy közös dolgainkat megértsük. Amit egyikünk állít, fontosnak kell lennie mások számára is és másoknak is bizonyos értéket kell jelentenie, amit az egyik kidolgoz. Az együtt élő embereknek érezniük kell, hogy közös világban vannak. Amikor álmokat szővünk, kioldódunk e közös világból. A közvetlenül mellettünk lévő embernek teljesen más álmai lehetnek. Ébren közös világban élnek az emberek, álmában megvan mindenkinek a maga saját világa.
Az antropozófiának nem az éber állapotból az álomvilágba, hanem fokozottan éber állapotba kell vezetnie. Bár a mindennapi életben közösségben élünk, de mégis csak szűk határok között. Hozzá vagyunk láncolva az élet egy darabjához, a teljes élet utáni vágyat csak szívünkben hordozzuk. Érezzük, hogy az emberek életközössége meghaladja a mindennapi élet terjedelmét. Ahogyan pedig el kell fordulnunk a Földtől és fel kell tekintenünk a Napra, ha észre akarjuk venni az összes földi dolgok közös fényforrását, a fizikai világtól elfordulva kell megközelítenünk a szellemi világ tartalmát, ha azt akarjuk megtalálni, ami az ember igazi princípiumából indul ki és lelkünket a megfelelő emberi közösséghez és e közösség teljes átéléséhez tudja vezetni.
Ekkor viszont könnyen elfordulhatunk az élettől, ahelyett, hogy még jobban foglalkoznánk vele.
Ennek a veszélynek teszi ki magát, aki lenézi a természetet, és lelke a természetes álmodáshoz hasonló egyedülvalóságba sodródik. A természetből az ember lelke felé sugárzó valóság fényén fejleszthetjük ki legjobban az emberi valóság iránti érzéket, ami egyúttal a világmindenség valósága iránti érzék is. A természet valósága azonban a szellem valóságához vezeti azt, aki nyílt, szabad érzékekkel éli meg őt magában. Aki áthatja magát a természet szépségével, nagyságával és magasztosságával, ez a szellem megérzésének forrása lesz benne. Aki pedig kitárja szívét a jón és rosszon túli örök ártatlanságban megnyilatkozó természet néma mozdulatának, felnyílnak szemei, hogy láthassa a szellemi világot, amely e néma mozdulatban szólaltatja meg a jó és a rossz közötti különbséget feltáró eleven Igét. A természetszemlélet szeretetét átélt szellemi szemlélet a lélek igazi kincseivel gazdagítja az életet, míg az emberek szíve szegényebb lesz a szellemről a természetszemlélettel ellentétes módon kialakuló álmodozástól. Aki az antropozófia lényegének legmélyére hatol, ez utóbbi mondatok utalásait olyan szempontnak fogja tekinteni, ahonnan ki kell majd indulnia az antropozófus előadásokban. Az ilyen kiindulópontokkal érintjük meg majd azt, amiről az Antropozófiai Társaság minden tagja azt mondja, hogy ez az igazi oka annak, amiért a Társaságba belépett. Nem elég, ha a Társaságban tevékenykedni kívánó tagok az itt jelzett dolgokról csak elméletben vannak meggyőződve. Csak akkor költözik meggyőződésükbe valóságos élet, ha melegen érdeklődnek minden iránt, ami a Társaságban történik. A társaságbeli munkájukhoz szükséges melegséghez a Társaságban lévő személyek gondolatainak és élményeinek ismeretében jutnak el. Ha antropozófusokként akarnak mások elé állni, nagy érdeklődést kell irántuk tanúsítaniuk.”
Rudolf Steiner: Az általános antropozófiai társaság és a szellemtudományi szabad főiskola alapszabályzata, 18 levél a tagokhoz (GA260)
