A gép alapjában véve egy kiméra
” Az iparosítás egyik legfőbb jellemzője, hogy a gép – mint az iparosítás megtestesítője – gondolatilag teljesen átlátható, vagyis semmi felfoghatatlan nincs benne. A múltkor említettem, hogy egy ásványban is mindig marad valami rejtélyes, valami nem-felfogható. A gép viszont teljesen érthető, felfogható. Mindez azonban azt jelenti, hogy a gépre irányuló emberi akarattal valójában nem a realitásra irányulunk, tulaj – donképpen nem a valóság felé fordulunk. A gép alapjában véve egy kiméra a tényleges világvalóság szempontjából. Így az iparosítás valami olyasmit hoz az életünkbe, ami az ember akaratát egy magasabb szempontból nézve értelmetlenné teszi. Ezért döntő hatása lesz annak, ha egyszer gyökeret ver az emberiségben az a meggyőződés, hogy a gép és minden, ami vele összefügg, tehát az egész iparosítás, az emberi akaratot értelmetlenné teszi. Ma már a gépi tevékenység túltengéséhez érkeztünk el, mert mindannak, amit ma a Földön létrehoznak, az egynegyede nem a közvetlen emberi akarat által jön létre, hanem gépi erő útján. Az egynegyede! Ez valami rendkívülit jelent. Azt, hogy az emberi akarat értelme veszélybe került itt a Földön.
Ha például elolvassák Rabindranath Tagore beszédeit, akkor érezniük kell bennük valamit, amit nem ért meg egy európai, aki a szokásos európai észt, a szokásos európai intellektust használja. Másféle beállítottság uralkodik abban, amit ma egy művelt ázsiai mond. Így az európai szellem hoz- záidomulása a géphez egy művelt ázsiai számára egyszerűen érthetetlen és elfogadhatatlan. A keleti ember számára a géppel való tevékenység, maga az ipari tevékenység valami teljes képtelenségnek tűnik. És ugyanilyen képtelenség a keleti ember számára – amit Európában akár elhiszünk, akár nem – az európai politika, ami a gépkorszak idején honosodott meg. Ennek sem látja értelmét a keleti ember. Ezt kifejezésre is juttatja, amikor a művelt keleti ember arról beszél, hogy a történéseknek ezt az egynegyedét, a jelenkori ember munkájának ezt az egynegyedét értelmetlen munkának tartja. De ezt a fajta munkát nem is a régi keleti műveltségű ember műveli, hanem csak a nyugati ember és annak utánzói, a japánok és mások, mert a még sok atavisztikus képességgel, és más szemléleti móddal rendelkező keleti ember tudja, hogy mindannak, amit az ember, mint munkát belevisz a gépbe, annak egészen meghatározott sajátossága van.
Amikor az ember eke elé fogja a lovát, hogy barázdát húzzon, és dolgozik a lóval, akkor ennek a munkának a lóval, amelyben az ember még természeti erőket használ, van jelentősége a közvetlen jelen számára, sőt kozmikus értelme van. Amikor a darázs megépíti a házát, akkor ennek az építménynek is kozmikus értelme van. Amikor tüzet gyújtunk kovakő ütögetésével, röpködnek a szikrák, lángra lobban a tapló és felgyullad a tűz, olyankor az ember összefüggésben áll a természettel, és ennek is kozmikus jelentősége van. Ebből a kozmikus jelentőségből kikerülünk a modern iparosítás következtében. Amikor a villanykapcsolót felkapcsoljuk, abban többé már nem él semmiféle kozmikus vonatkozás. Eltűnik a kozmikus jelentőség. És ha bemennek egy modern gyárba, amely teljesen gépesített, akkor az egy lyuknak számít a kozmoszban, és nincs jelentősége a kozmikus fejlődés számára. Ha az erdőbe mennek fát gyűjteni, ennek kozmikus értelme van a Föld-fejlődés számára. Ha egy modern gyárat néznek mindazzal együtt, ami benne van, úgy annak nincs jelentősége a Földfejlődés számára. Benne hat ugyan az emberi akarat, de anélkül, hogy kozmikus értelme lenne. Gondolják meg, mit jelent ez. A XV. századtól kezdődően ki kellett fejlesztenünk egy olyan megismerési módot, amely kísértetszerű, vagyis nem az igazi valóságra irányul. Egyre több és több olyan tevékenységet végzünk, amihez igénybe vesszük a gépeket. Egyre kiterjedtebbé tesszük az ipari tevékenységet, de az, amit az akaratból belejuttatunk ebbe az ipari tevékenységbe, a kozmosz fejlődése szempontjából teljesen értelmetlen, jelentőség nélküli.
Felmerül ezért a nagy kérdés az emberi lélek előtt: annak a körülménynek, hogy megismerésünk kísértetszerű, hogy akaratunk működése nagymértékben jelentőség nélküli, van-e mégis valami értelme az emberiség fejlődésének egésze szempontjából? – Igen, van értelme, mégpedig rendkívüli jelentőségű. Megvan az értelme annak, hogy bennünket, mint emberiséget az utunkon megakaszt mindez, de csak azért, hogy kísértetszerű megismerésünket egyszer majd meghaladva eltaláljunk a valóságos megismeréshez, egy olyan megismeréshez, amely nem áll meg a természetszemléletnél, hanem a szellemibe hatol be, amely a természet mögött létezik. Amíg az emberek a fogalmaikban egyúttal készen megkapták a szellemit is, akkor elengedhették magukat, nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy a szellemit saját magukból fakadóan hódítsák meg. Mivel az újabb korban már csak olyan fogalmaik vannak, amelyek a szellemet magukban nem tartalmazzák, de az emberekben mégis ott van a hajlam – amint már említettem -, hogy a szellemihez felküzdjék magukat, azért megjelenik bennük a törekvés, hogy az absztrakt megismeréstől elhatoljanak a reális szellem-megismeréshez.
Minthogy bekövetkezett az iparosítás, amely értelmetlenséget hozott az akarat számára, azért valódi értelmet kell keresnünk az emberi akaratnak. Ezt csak úgy fogjuk megtalálni, ha felemelkedünk egy olyan világszemlélethez, amely a mellé, ami értelmetlen – nevezzük ezt iparosításnak -, valamilyen értelmet helyez oda, amennyiben ezt az értelmet a szellemiből vesszük, mert olyan feladatokat keresünk magunknak, amelyek a szellemiből fakadnak. Korábban nem volt szükség az ilyesmire, mert az akarat a szellemiből eredő impulzusát az ösztönéleten keresztül kapta meg, ennélfogva az embernek korábban nem kellett különösebben erőlködnie, hogy a szellemiből fakadóan akarjon. Ma viszont az szükséges, hogy erőteljesen törekedjünk arra, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk. Szembe kell helyeznünk tehát az értelmetlen ipari akarattal egy értelemmel teljes, a szellemiből fakadó akaratot.
Tegnap egy példát mondtam arra, hogy hogyan kellene nevelnünk. Fel kell ismernünk, hogy az ember 7 éves koráig, mivel ekkor különösképpen a fizikai testét alakítja ki, utánzó lény. Ezt kell nekünk ekkor a nevelés alapjává tennünk. Azután tudnunk kell a 7. évtől a 14. évig tartó korról azt, hogy ebben az időszakban a tekintély elve alapján kell vezetnünk a gyerekeket, és a nevelés impulzusává kell tennünk ezt a szellemi ismeretet, tudván, hogy 7 és 14 éves kor között az ember éterteste fejlődik. Végül tisztában kell lennünk azzal is, hogy a 14. és 21. életév között az asztráltest fejlődik, ebben az időben ezt az ismeretet kell a nevelés alapjává tennünk. Ekkor, csakis ekkor akarunk a szellemből fakadóan. A XV. század közepéig tehát az emberek a szellemiségből ösztönösen akartak. Mi a külső életben teljesen beledolgozzuk magunkat a gépszerűbe, a mechanikusba, még a politikában is, amit az államok fokozatosan gépiessé tettek. Ezért el kell indulnunk egy szellemmel áthatott akarat felé. Ehhez azonban meg kell ismernünk a szellemtudomány eszméit. A nevelést például úgy kell elkezdenünk, hogy azt vesszük alapul, amit a szellemi világ megismeréséből tudunk, vagyis úgy nevelünk, ahogyan az antropozófiai szellemtudomány felvázolja. Az akaratnak ezzel az erőteljesebb, tudatosabb hangsúlyozásával a szellemire alapozva egy ellenképet állítunk fel az iparosítás értelmetlen akaratával szemben. Így megjelenik számunkra az iparosítás a maga ember- és léleksorvasztásával, de ebben a sivárságban összeszedjük magunkat, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk”
Rudolf Steiner: A NEVELÉS MINT TÁRSADALMI KÉRDÉS (GA296) – forrás: antropozofia.hu