Az elhaltakkal történő érintkezés IX.

“Létezik-e igazi együttélés a halottakkal…?”

” A halhatatlanságba vetett önző hit létezik ugyan, és nem ítéljük el, de a halottak életét csak a szellemtudomány fogja újra termékennyé tenni. Mert az emberek a szellemtudomány révén fognak rátalálni arra az útra, amely elvezet a velük karmikus kapcsolatban lévő másik világba eltávozottakhoz, hiszen ők még sok ezer szállal fűződnek a világhoz. Mert az itteni földi történésekben nemcsak az élők impulzusai hatnak.
Az ember nem hagyja abba a világért folytatott tevékenységet, amikor áthaladt a halál kapuján.
Csak részben vagyunk ébren. Akkor vagyunk ébren, amikor észlelünk, és képzeteket alkotunk. Ha érzünk, akkor álmodunk. Érzéseink nem élnek a tudatunkban intenzívebben, mint az álmaink. Akarati impulzusainkat pedig átalusszuk. Képzeteinkben úgy ismerjük ezeket, ahogyan az álmainkra emlékezünk, de mindennapi tudatunkban még azt sem tudjuk, hogy karunk mozgatásánál akaratunk hogyan tevékenykedik. Az érzésnél álmodunk, az akarásnál alszunk. Amennyiben érző és akaró lények vagyunk, a szellem világa van körülöttünk, de mindennapi tudatunkban ebbe nem látunk bele. Az észlelés és a gondolkodás kiragad bennünket ebből a világból. A halottak közöttünk járnak, ezt azért nem tudjuk, mert észlelünk, gondolkodunk és élvezzük a fizikai világot. Pedig közöttünk járnak. Miután az ember életén át fejlődött, áthalad a halál kapuján. Kapcsolatban marad a földi élettel, szálak fűzik ehhez a lenti földi léthez. Nem tudunk úgy érezni és akarni, hogy érzésünkre és akaratunka ne hatnának azok a halottak, akikkel karmikus kapcsolatba voltunk. A szellemtudomány eleven felismerést nyújt arról a ránk tekintő élettől, amely nem veszett el a Föld számára, bár különben a semmiben képzeljük. Ezen alapulnak a keleti emberek szellemi képességei is. A közép-európai népek feladta, hogy a lélek szabadságából merítsék mindazt, egészen a 4. évezredig, amit az ember tudatosan hozhat létre lelkének szabadságából. Ehhez azonban szellemi-spirituális módon kell áthatnia a külső materiális valóságot.(…)

Az embereknek át kell hatniuk magukat azzal, hogy életünket nem hiába kapjuk húsz éves korunktól egészen halálunkig, hanem tovább fejlődünk, új jelenségek nyilatkoznak meg számunkra, és a bölcsesség a halál kapuján átlépve is folytatódik, az élet tovább halad, okosabbak leszünk. A jövőben azt is belátják, hogy a legbölcsebb emberek a halottak, akiket meg kell kérdeznünk, hogy a Földön minek kell történnie.
Jelen korunk a tudati lelket alakítja ki – „A világ és az ember” című könyvemben olvashatnak róla -, a következő kultúra pedig a szellemént. A szellemén azáltal alakul ki, hogy a halottak a Földön élők tanácsadói lesznek. Ez ma még fantasztikus álmodozásnak számít, félőrültségnek. Realitássá fog válni. Olyan idők jönnek, amikor a Földön együtt élő emberek nemcsak az élőket, hanem a holtakat is megkérdezik, ha a földfejlődés számára valami értelmes, jelentős dolgot akarnak létrehozni. Ma még nem térhetünk ki ennek közelebbi formájára, amely a jövőben még politikai alakot is fog ölteni, és előkészítésének módjára sem; ez csak misztérium maradhat. De már áthathatjuk magunkat azzal, hogy az emberiségben meg kell jelennie annak az élő tudatnak, hogy halottainkkal együtt vagyunk, hogy az ember ne csak a halhatatlanság önző törekvését bontakoztassa ki, hanem azt az eleven törekvést, amely tevékenységben, tettben éli ki magát.(…)

Ha szemügyre vesszük az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát, úgy természetesen különböző dolgok jönnek tekintetbe ezen a téren. Különösképpen az embernek azokhoz az emberi lelkekhez fűződő kapcsolata, akik az ő karmikus viszonyainak köréből már áthaladtak a halál kapuján, tehát a szellem birodalmában tartózkodnak. Az úgynevezett holtakkal való viszony mindegyre a legérdekesebb az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatában. Éppen ezen a viszonyon mutatkozik meg kiváltképpen, hogy a szellemi világ szemlélése milyen elvi különbségeket mutat az érzéki-fizikai világéhoz képest. Többször is említettem, hogy ha az ember a szellemi világgal áll szemben, akkor gyakran egészen radikálisan szakítania kell azokkal a képzetekkel, amelyeket a fizikai létről alkotott.(…)

Tegyük fel, hogy olyan ember áll egy bizonyos halottal szemben, akinek a szellemi világ megnyilatkozott. Ekkor kitűnik, hogy ha szóval fordulunk a halotthoz, akkor ez természetesen nem fizikai szavakkal történik, hanem gondolatban. Ha gondolatokkal, beszéddel hozzá fordulunk, akkor az a benyomásunk támad, ha a halotthoz fűződő viszonyunk valóságos, reális, hogy amit mi kérdezünk a halottól, vagy mi mondunk neki, az tőle ered. A fizikai életben megszoktuk azt az elképzelést, hogy ha valakitől kérdezünk vagy mondunk neki valamit, akkor halljuk saját beszédünket, szavainkat hozzá intézzük. Ha halottal kerülünk kapcsolatba, akkor ez éppen fordítva van. Ha közölni akarunk vele valamit és a kapcsolat realizálódik, akkor az az érzésünk, hogy mi magunk bensőleg teljes nyugalomban vagyunk. Ha valóban eléri őt az, amit kérdezni vagy közölni akarunk, akkor szemléletünk számára úgy tűnik, mintha a szavak, vagyis gondolatok tőle jutnának el hozzánk. Akkor ő szól hozzánk. És amit ő mond nekünk, az saját lelkünk mélyéből felszálló felelet vagy közlés. A most leírt viszony éppen fordítottja a fizikai síkon élő emberhez fűződő viszonyunknak és ezért az ember persze, nem könnyen figyel rá mindennapi életében, mert egészen más, mint amit megszokott. Ha nem esne annyira nehezére, hogy a szokatlanhoz hozzászokjék, akkor sokkal többen beszélhetnének a halottakhoz fűződő viszonyukról.

Vegyünk egy speciális esetet. Hiszen mindig kapcsolatban vannak valamilyen karmikusan összefüggő halottal. Ha ezt a viszonyt különösen bensőségessé, reálissá akarják tenni, akkor helyes, ha előbb tekintetbe vesznek egy fontos szabályt, azt ugyanis, hogy a szellemi világ számára az absztrakt gondolatok és képzetek a legkevésbé jelentősek. Ami absztrakcióban marad, az nem jut át a szellemi világba. Ha tehát, mondjuk, csak absztrakt módon gondolnak a halottra, úgy is mondhatjuk, hogy absztrakt módon szeretik, akkor nem sok jut oda. Ha azonban intenzíven, konkrét dolgokhoz kapcsolják ezt a viszonyt, akkor átjut. Úgy értem, hogy például bizonyos szituációra emlékeznek, amikor még a halott életében együtt voltak vele. Egészen pontosan tárgyszerűen elképzelik: szemben állt vagy ült, sétálni mentek. Egészen konkrét helyzeteket képzelnek el, hogy milyen volt, mit mondott, mit mondtak neki, hangszínét is elképzelik, és ami a legnehezebb, megpróbálják a vele kapcsolatos akkori érzéseiket feleleveníteni lelkükben. A vele átélt konkrét dolgokhoz kötődnek. Azután innen kiindulva megpróbálnak valamit mondani a halottnak, amit az életében mondanának valamilyen helyzetben, amit kérdezni akarnak, amit közölni akarnak. Ezt megint úgy viszik véghez, mintha még itt volna, ismét egészen konkrétan. Ez átjut. Amikor úgy érzik, hogy most közölnek valamit a halottal vagy kérdeznek tőle még valamit, azért közvetlenül, abban a pillanatban nem jön létre a kapcsolat. Ilyen vonatkozásban számításba kell venni az időt. Az időnek a szellemi élet számára valóban egészen más jelentősége van, mint itt a fizikai létben.

Ha önök nem is szellemi kutatók, azért az imént jellemzett módon valóságos kapcsolatot létesíthetnek a halottal. De az időnek mintegy be kell érnie, hogy valóban eljusson a halotthoz, amit el akarnak hozzá juttatni. Akinek nincs tudatos beavatása, tudatos kapcsolata a szellemi világgal, annál általában az a helyzet, hogy a halotthoz fűződő kapcsolat kialakításához különösen egy pillanat fontos, éspedig az elalvás pillanata. Az ébrenlétből az alvásba való átmenet pillanata, egyben az a pillanat, amely leginkább eljuttatja a halotthoz azt, amit a nap folyamán hozzá intéztek, amint leírtam. Az elalvással a szellemi világba vezető út a halottak birodalmába is elviszi azt, amit hozzá intéztek. Ezért kell az álmok értelmezésénél óvatosan eljárni. Az álmok nagyon gyakran csak a nappali élet reminiszcenciái, emlékei, de nem feltétlenül azok, a valóság is tükröződhet bennük. Különösen a halottakról álmodott álmok – nem mindig, de gyakorta – tényleg az igazi halottakkal való kapcsolatból származnak. Az emberek azonban általában azt hiszik, hogy ami álmukban megjelenik, amit a halott közöl, az közvetlenül úgy igaz, ahogy álmukban megjelenik. Nem így van, hanem amit elalváskor akartak a halottal közölni, azt fogadja, és álmukban az jelenik meg, ahogyan fogadja. Tehát éppen, mikor álmukban közöl valamit, ez annak a jele, hogy közölni tudtak ővele valamit. Ez az, amit jellemeztem, tehát ahelyett, hogy azt hinnék, hogy álmukban megjelent a halott és mondott valamit, azt mondhatják: álmodtam a halottról, tehát valóban eljutott hozzá, amit mondtam neki, megmutatta álmomban, hogy közlésem elért hozzá.

A halott közlésének érkezésére – mondjuk feleletére vagy hasonlóra – viszont az ébredés pillanata különösen fontos. Az ébredés pillanatában kerül át a szellem birodalmából, amit a halott az úgynevezett élőkkel akar közölni. Ez azután saját lelkünk mélyéből merül fel. Az emberekre jellemző, hogy nem szívesen figyelnek arra, ami saját lelkük mélyéből merül fel. A mi korunkban az embereknek általában nem sok érzékük van ahhoz, hogy megfigyeljék azt, ami lelkük mélyéből merül fel. Csak a külvilág benyomásait veszik fel szívesen, legszívesebben elkábítanák magukat azzal szemben, ami lelkük mélyéből ered. Ha azonban valaki valóban észreveszi, hogy lelke mélyéből gondolat vagy eszme merül fel, úgy saját ihletének tartja. Ez jobban kielégíti hiúságát. A mélyből felmerülő dolgokat így saját ihletünknek tartjuk. Lehetnek azok, de legtöbbször nem ez a helyzet. A lelkünkből ihletként felmerülő dolgok legtöbbször a halottaktól kapott feleletek. Mert a halottak mindenképpen velünk élnek. Ami tehát látszólag belőlünk szól, azt voltaképpen a halottak mondják. Csak az a fontos, hogy az élményt helyesen értelmezzük. Amit a halottakkal való érintkezésről részleteiben el lehet mondani, azt többször említettem: a felolvasást, és így tovább. Mennél elevenebben, bensőségesebben, főként képszerűen élünk ezekben a dolgokban, annál jelentősebben jön létre a halottakkal való kapcsolat.

Nem lényegtelen, hogy világosan lelkük elé vetítsük ezeket az összefüggéseket. Mert korunknak igen nagy szüksége van arra, hogy közelebb kerüljön azokhoz az igazságokhoz, amelyek éppen a most elmondott dolgokra vonatkoznak. Olyan korban élünk, amikor az emberi organizmus voltaképpen már hosszú korszakok óta hanyatlásban van. Valamennyien sokkal szellemibbek, bölcsebbek vagyunk, mint ahogyan ez – testünk hanyatlása folytán – kiderülhetne. A görög testek még jobban tükrözték az ember szellemi mivoltát. A test voltaképpen már az atlantiszi kor közepe óta hanyatlik, és ez korunkban különösen intenzívvé vált, már nem tudja az ember valóságos szellemi mivoltát tükrözni. Így korunkban roppant gyakran előfordul, hogy amikor meghalunk – azt mondhatnám – még nem készültünk el fejlődésünkkel. Csak helyesen kell felfogni a dolgot! Egész életünk folyamán fejlődünk, de a fejlődésnek csak a test által tükrözött része jut tudatunkra. Halálunkkor olykor már olyan bölcsek vagyunk, hogy még nagyon fontos szolgálatokat tehetnénk a Földnek, nemcsak szellemi területen, hanem ismereteink révén, ha szolgálatainkat alkalmazni lehetne. De hanyatló testünk nem képes arra, hogy ezeket a dolgokat megnyilatkoztassa számunkra. Ezeket a szolgálatokat alkalmazni lehetne, ha az emberek kapcsolatot létesítenének a halottakkal, úgy ahogyan utaltam rá. A halottak még hatni akarnak a fizikai életre, de erre csak az emberi lelkek kerülő útján képesek, ha az emberi lelkek megfelelő módon átadják magukat.”

Rudolf Steiner : A halál mint az élet átalakulása (GA 182)