Az ember útja a szabadsághoz

“A térbeli Kozmoszban egymással szemben áll a kozmikus messzeség és a Föld-centrum. A csillagok mintegy „ki vannak szórva” a kozmikus messzeségbe. A Föld-centrumból pedig erők sugároznak minden irányba a kozmikus messzeség felé.
Ahogyan az ember a jelen kozmikus korszakban a világban áll, a csillagok fényében, a földi erők működésében művet, az ő benső világával kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények összművét láthatja.
Volt azonban egy olyan kozmikus időszak, melyben ez a sugárzó fény, ez a földerő még az isteni-szellemi lények közvetlen megnyilatkozása volt. Az ember, a maga tompa tudatával, az isteni-szellemi lényeket saját magában működőnek érzi.
Azután egy másik időszak következett. A csillagos ég, mint testiség, kioldódott az isteni-szellemi működésből. Létrejött az, amit kozmikus szellemnek és kozmikus testnek nevezhetünk. A kozmikus szellem az isteni-szellemi lények sokasága. Ők a régebbi korszakokban a csillaghelyekről hatottak a Földre. Ami a kozmikus messzeségekből felragyogott, ami a Föld-centrumból erőként kisugárzott, a valóságban az isteni-szellemi lények intelligenciája és akarata volt, azoké, akik a Földön és a földi emberiségen teremtőn tevékenykedtek.
A későbbi kozmikus korszakokban – a Szaturnusz- és Napfejlődés után – az isteni-szellemi lények intelligenciájának és akaratának működése szellemileg egyre bensőségesebbé vált. Amiben eredetileg hatékonyan jelen voltak, abból lett „a kozmikus test”, a csillagok harmonikus rendezettsége a kozmikus térben. Ha a szellemiséghez igazodó világnézetünkkel visszatekintünk ezekre a dolgokra, azt mondhatjuk, hogy a világot teremtő szellemi lények őseredeti szellem-testéből kozmikus szellem és kozmikus test keletkezett. És ez a kozmikus test a csillagok rendjében és mozgásában mutatja, hogy milyen volt valamikor az intelligenciával és akarattal megnyilatkozó isten-működés. De a kozmikus jelen számára mindaz, ami egykor szabad mozgású isten-intelligencia és isten-akarat volt a csillagokban, most már törvényszerűen megszabottá lett.
Ami tehát a csillagvilágból ma rásugárzik a földi emberre, az nem közvetlen kifejeződése az isten-intelligenciának és isten-akaratnak, hanem annak a megőrződött jele, ami az isten-intelligencia és az isten-akarat valamikor a csillagokban volt. Az emberi lélekből csodálatot kiváltó égi csillag-formációban ezért a múltbeli, nem a jelenlegi isten-megnyilatkozást láthatjuk. De az, ami így a csillagfényben „múltbeli”, az a szellemi világban „jelenlegi”. Az ember pedig a maga mivoltával ebben a „jelenlegi” kozmikus szellemben él.
A világ kialakulásában vissza kell tekintenünk egy régi kozmikus korszakra, melyben a kozmikus szellem és a kozmikus test egységként működött. Szemügyre kell venni a középső korszakot, ahol azok kettősségé bontakoznak. És a jövőbeli harmadik korszakot olyannak kell elgondolnunk, melyben a kozmikus szellem újra felveszi működésébe a kozmikus testet.
A régi korszakban a csillag-konstelláció, a csillag-pálya nem volt „kiszámítható”, mert az isteni-szellemi lények szabad intelligenciájának és szabad akaratának volt a kifejeződése. A jövőben ez újra kiszámíthatatlan lesz.
A „kiszámításnak” csak a középső kozmikus korszakban van jelentősége.
Amint a csillag-konstellációra és csillag-pályára, ugyanúgy érvényes ez a Föld-centrumból a kozmikus messzeségbe sugárzó erők működésére is. A „mélységből” ható erők kiszámíthatóvá válnak.
De minden a középső felé törekszik a régebbi kozmikus korszakokból, oda, ahol a térbeliség és az időbeliség „kiszámíthatóvá” válik, s az isteni szellemiséget, mint intelligencia- és akarat-megnyilvánulást a „kiszámítható mögött” kell keresni.
Csak ebben a középső korszakban adatnak meg a feltételek ahhoz, hogy az emberiség a maga haladásában a tompa tudattól eljusson a világos, szabad öntudathoz, saját, szabad intelligenciához és saját szabad akarathoz.
El kellett jöjjön egyszer az az idő, amikor Kopernikusz és Kepler „kiszámították” a kozmikus testet. Mert ezt a pillanatot előidéző kozmikus erőkből kellett az emberi öntudatnak kialakulnia. A régebbi időben már meg volt alapozva adottságként ez az öntudat; azután eljött az az idő, mikor az ember eljutott a kozmikus messzeség „kiszámításáig”.
A Földön lejátszódik a történelem. Ez sosem jöhetett volna létre, ha a kozmikus messzeség nem változott volna „megrögzült”, szilárd csillagkonstellációkká és csillagpályákká. A földi „történelmi létesülés” a képmása – igen megváltozott képmása – annak, ami egykor „égi történelem” volt.
Régebbi népek tudatában még élt ez az „égi történelem”, s inkább erre tekintettek, mint a földire.
A „földi történelemben” az emberek intelligenciája és akarata él, először még összefüggésben a kozmikus isten-intelligenciával és isten-akarattal, azután pedig önállóan.
Az „égi történelemben” az emberiséggel kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények intelligenciája és akarata élt.
Ha visszatekintünk a népek szellemi életére, látjuk, hogy az ősrégi múltban olyan tudatuk volt az isteni-szellemi lényekkel való együttélésről, együtt-akarásról, hogy az ember története egyben égi történelem is. Amikor az ember az „eredetről” beszélt, akkor nem földi, hanem kozmikus folyamatokról szólt. Ezekhez viszonyítva annyira jelentéktelen, ami a földi környezet jelenében történik, hogy nem ezt, hanem csak a kozmikus folyamatokat veszi figyelembe.
Volt egy korszak, amelyben az emberiség tudata az égi történésekről hatalmas benyomásokat kapott, látta azokat, s az isteni-szellemi lények maguk álltak az emberi lélek előtt. Szóltak hozzá; az ember álom-inspirációban felfogta beszédüket; megnyilatkoztatták alakjukat, és az ember álom-imaginációban látta őket.
Ezt az „égi történelmet”, mely hosszú ideig élt az emberek lelkében, a mitikus történelem követte. Ezt ma sokszor régi költészetnek tartják. A mitikus történelem összeköti az égi történelmet a földi történelemmel. Pl. „héroszok”, az ember felett álló lények lépnek fel. Olyan lények ők, akik az embernél magasabb fejlődési fokon állnak. Az ember pl. egy bizonyos korban lényének lelki princípiumai közül még csak az érzőlelket alakította ki A „hérosz” azonban már kifejlesztette azt is, ami az emberben egyszer mint szellem-én fog megjelenni. A „hérosz” a földi viszonyok közt nem tud közvetlenül megtestesülni, csak az által, ha belemerül egy ember testébe, s ebben képessé válik arra, hogy mint ember működjön az emberek között. A régebbi idők „beavatottjai” ilyen lények voltak.
A világtörténés tényeivel kapcsolatban úgy áll a dolog, hogy nem az emberiség „képzelte el” így az egymásra következő korszakok történéseit; inkább az változott meg, ami a szellemi, kiszámíthatatlan, és a testi, kiszámítható világ között lejátszódott. Csakhogy előfordult hosszú idővel a kozmikus viszonyok változása után is, hogy az egyik, vagy a másik nép emberi tudatában még azt a világnézetet tartotta meg, mely egy sokkal korábbi valóságnak felelt meg. Kezdetben ez úgy történt, hogy a kozmikus történéssel lépést nem tartó emberi tudat még valóban látta azt, amit régen. Azután olyan idő következett, melyben a látás elhomályosult, s a régit már csak a tradícióban tartották fenn. Így a középkorban még tradíció alapján elképzelik, hogy a földi világba belejátszik az égi világ, amelyet nem látnak, mert a képszerű látás ereje már nincsen meg.
A földi téren pedig úgy fejlődnek a népek, hogy az egyik, vagy a másik világnézeti tartalmat különböző ideig tartják meg; így hát egymás mellett élnek olyan világnézetek, melyek lényegük szerint egymás után voltak érvényben. – A népek világnézeteinek különbözősége azonban nem csak ebből a tényből adódik, hanem abból is, hogy a különböző népek, adottságaik alapján, különbözőt láttak, így az egyiptomiak azoknak a lényeknek a világát látták, akik az emberré válás útján idő előtt megálltak, és nem váltak emberekké; az embert földi élete után aszerint látták, hogy milyen viszonyban van ezekkel a lényekkel. A káldeai népek inkább azt látták, hogy földön kívüli szellemi lények – jók és rosszak – a földi életbe jönnek, azért, hogy itt működjenek.
A régi, igen hosszú ideig tartó tulajdonképpeni „égi történelmet” a „mitológiai történelem” követi, amely már rövidebb, de a tulajdonképpeni történelemhez viszonyítva mégis hosszú.
Az emberek – amint azt már jellemeztem – tudatukban nehezen hagyják el a régi szemléletet, mely szerint az isteneket és az embereket együttműködőnek képzelik. Így tehát a „tulajdonképpeni történelem” már régóta, az értelmi lélek kibontakozása óta érvényben van. Az ember még annak értelmében „gondolkozik”, ami elmúlt volt. Csak akkor kezd a „tulajdonképpeni történelemre” tekinteni, amikor a tudati lélek csírái kifejlődnek. És abban, ami az isteni szellemiségtől eloldódva emberi-szellemi princípium történelemmé válik, abban élheti át az ember a szabad intelligenciát és a szabad akaratot.
Így zajlik hát a világtörténés, melybe az ember bele van szőve, a teljes kiszámíthatóság és a szabad intelligencia, a szabad akarat között. A kettő együttműködésének minden közbülső árnyalatában nyilatkozik meg a világtörténés. Az ember úgy éli le születés és halál közötti életét, hogy a kiszámíthatóságban meg lesz teremtve a benső, szellemi-lelki szabad kiszámíthatatlanság kibontakozásának testi alapja. Halál és születés közti életét a kiszámíthatatlanságban éli le, de úgy, hogy szellemi-lelki életének mintegy a bensejében a kiszámíthatóság gondolatilag bontakozik ki. Ettől válik – a kiszámíthatóság alapján – eljövendő földi életének felépítőjévé.
A „történelemben” a kiszámíthatatlanság éli ki magát a Földön, de abban, bár gyengén, de mégis beletagozódik a kiszámíthatóság.
A rend ellen, melyet a kiszámíthatóság és kiszámíthatatlanság között az emberrel az őskezdetek óta kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények fektettek le, a Kozmosz „mérték, szám és súly” szerinti harmonizálása ellen támadnak a luciferi és az ahrimáni lények. Lucifer olyan jelleget adott a maga mivoltának, hogy azzal semmi kiszámíthatóságot nem tud egyesíteni; ideálja a feltétlen kozmikus intelligencia- és akarat-hatás.
Ez a luciferi tendencia azoknak a területeknek a világrendjében érvényes, ahol szabad történésnek kell uralkodnia. És ott Lucifer az emberiség-fejlődés jogosult szellemi segítője. Segítsége nélkül az ember szellemi-lelki mivoltába, mivel ez a kiszámítható testiség alapjára építi magát, nem költözhetne be a szabadság. Azonban Lucifer ezt a tendenciát az egész Kozmoszra ki akarja terjeszteni. És itt tevékenysége harccá válik, az ellen az isteni-szellemi rend elleni harccá, melyhez az ember eredetileg tartozik. Itt lép közbe Michael. Saját mivoltával a kiszámíthatatlanságban áll, de egyensúlyt teremt a kiszámíthatatlanság és a kiszámíthatóság között, mely utóbbit az istenektől kapott kozmikus gondolatként hordja magában.
Másképp állnak a világban az ahrimáni hatalmak. Ők teljes ellentétei azoknak az isteni-szellemi lényeknek, akikkel az ember eredetétől fogva kapcsolatban van. Ezek az isteni-szellemi lények jelenleg tisztán szellemi hatalmak, magukban tökéletesen szabad intelligenciát és tökéletesen szabad akaratot hordoznak, de ebben az intelligenciában és akaratban bölcs belátással megteremtették a kiszámíthatóság, a szabadságnélküliség szükségességét, mint kozmikus gondolatot, mert az embernek annak öléből kell szabad lényként kibontakoznia. És ők szeretettel kapcsolódnak a Kozmoszban minden kiszámíthatóhoz, a kozmikus gondolathoz. Tőlük árad szét ez a szeretet a mindenségbe.
Ezzel teljes ellentétben az ahrimáni hatalmak mohó megkívánásában hideg gyűlölet él minden szabadságban kibontakozóval szemben. Ahrimannak az a törekvése, hogy abból, amit a Földről a kozmikus térbe áraszt, kozmikus gépezetet csináljon. Ideálja „egyes-egyedül” a „mérték, szám és súly”.
Azért hívták be az emberiség fejlődését szolgáló Kozmoszba, mert a „mérték, szám és súly” princípiumát, az ő területét, ki kellett bontakoztatni.
Csak az fogja fel a világot igazán, aki azt szellemileg-testileg mindenhol megérti. Ezt egészen a természetig menően figyelembe kell venni az olyan hatalmakra vonatkozóan, mint amilyenek a szeretetben működő isteni-szellemi – és a gyűlöletben működő ahrimáni hatalmak. A természet tavasszal beköszöntő kozmikus melegében, mely nyár felé felerősödve hat, észlelnünk kell az isteni-szellemi lények természetes szeretetét; a tél süvöltő hidegében pedig Ahriman hatását vehetjük észre. Nyár derekán Lucifer ereje szövődik bele a természetszerű szeretetbe, a hőbe. Karácsonykor azoknak az isteni-szellemi lényeknek az ereje, akikkel az ember eredetileg kapcsolatban van, Ahriman fagyos gyűlölete ellen fordul. És tavaszba fordulva a természeti szeretet folyamatosan enyhíti a természeti Ahriman gyűlöletet.
Az isteni szeretet évenkénti megjelenése az emlékezés ideje; emlékezünk arra, hogy Krisztussal a szabad Isten-elem jött el a kiszámítható földelembe. Krisztus teljes szabadságban működik a kiszámíthatatlanságban, így ártalmatlanná teszi azt, ami csakis a kiszámíthatóságot kívánja: az ahrimáni elemet. A Golgotai Esemény a szeretet szabad, kozmikus tette a földtörténeten belül; ezért csak azzal a szeretettel fogható fel, melyet az ember a Golgotai Misztérium megértésére latba vetni képes.”

Rudolf Steiner: Michael levelek GA26 – forrás: antropozofiai.hu