Az elemi lények megkötéséről és felszabadításáról

„Az ember valóban nem csak azért él a Földön, hogy megalapítsa a külső kultúrát; az embernek a világ egész fejlődésében kozmikus célja van, és ez olyan dolgokkal kapcsolatos, mint amelyeket az imént leírtam: a földi létben alacsonyabb fokon álló elementáris lények magasabbra fejlődésével, mivel ezeket a magasabb fokra szánták és el is juthatnak a fejlődés magasabb fokára, ha az ember bizonyos kapcsolatba kerül velük, és mindez helyesen történik.” GA223

„…a szellemtudomány szerint, ha felfelé haladunk a földtől a vízen és a levegőn át a tűzhöz, majd a fényhez, akkor a láthatótól, a külsőleg érzékelhetőtől eljutunk a láthatatlanhoz, az éterikus szellemi birodalomhoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tűz külsőleg észlelhető anyagi világ és a külsőleg már nem észlelhető éterikus szellemi világ határán áll.

Mi történik tehát egy tűz által megemésztett testtel? Mi történik akkor, ha valami ég? Ha valami ég, látjuk, hogy egyrészt fény keletkezik. A hő, ha olyan erős, hogy fényforrássá válik, létrehozza az első olyan szubsztanciát, amely külsőleg már nem látható, amelynek hatása van a szellemi világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy már nem csupán külső, anyagi jellegű. A hő felküld valamit a láthatatlan, külsőleg nem érzékelhető világnak, de füst formájában kell, hogy fizessen érte. (…) Ha csak puszta hővel van dolgunk valami olyan tárggyal kapcsolatban, ami még nem világít, akkor abban bizonyos vonatkozásban maga a hő van jelen, amit érzékelünk. Ez külső fizikaiság, de szellemi elemet is tartalmaz. Ha a hő olyan intenzívvé válik, hogy fény és füst keletkezik, a hőben lévő szellemi tartalom egy része átmegy a füstbe. A hőnek az a szellemi része, amely a légnemű füstbe kerül át, tehát valami olyasmibe, ami alacsonyabb rendű, mint a hő, most belevarázsolódik a homályos füstbe. A tűzzel kapcsolatban álló szellemi lényeknek úgyszólván bele kell egyezniük, hogy belevarázsolják őket abba, ami sűrűvé, ami füstté válik. Így tehát minden homályosodás, minden materializálódás, ami a hőből származik, szellemi lények elvarázsolódásával kapcsolatos.

Ezt még feltűnőbben is bemutathatjuk. Képzeljük el, hogy a levegőt cseppfolyósítjuk, ami ma már lehetséges. A levegő viszont nem más, mint megsűrűsödött hő; a hőből keletkezett, úgy, hogy füst képződött belőle. Az a szellemi rész, amely tulajdonképpen a tűzben szeretne lenni, belevarázsolódott a füstbe. Szellemi lények – elemi lényeknek is nevezik őket – vannak mindenütt belevarázsolva a levegőbe, és még mélyebbre, a lét alacsonyabb fokára varázsolódnak, ha a levegőt cseppfolyósítjuk. Ezért lát a szellemtudomány minden külsőleg érzékelhető dologban valami olyasmit, ami a tűz vagy hő ősállapotából keletkezett, úgy, hogy először levegővé, vagy füstté, vagy gázzá vált, vagyis a hő gázzá sűrűsödött. a gáz folyadékká, és a folyadék szilárd állapotúvá. (…) Nézzük a bennünket körülvevő világot. A szilárd kövek, a folyók, a párolgó víz, a felszálló köd, a levegő – minden, ami szilárd, csepp folyós, gáznemű vagy tűz – valójában mind csak tűz. Minden tűz körülöttünk, csak éppen megsűrűsödött tűz. Egykor minden tűz volt, minden a tűzből született. S a sűrűsödés minden formájában elvarázsolt szellemi lények vannak!

Mivel érik tehát el a bennünket körülvevő isteni szellemi lények, hogy olyan szilárd, cseppfolyós és légnemű anyag jöjjön létre, amilyen planétánkon van? Leküldik azokat az elemi lényeket, akik a tűzben élnek és bezárják őket a levegőbe, vízbe és földbe. A szellemi teremtő, formáló lények követei ők, elemi követei. Az elemi lények először a tűzben élnek. Ha képszerűen akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk, hogy ott még jól érzik magukat, de most arra vannak ítélve, hogy elvarázsolt életet éljenek. Ha körülnézünk, ezt mondhatjuk: Azoknak a lényeknek, akiknek mindazt köszönhetjük, ami körülvesz bennünket, le kellett szállniuk a tűzelemből, és bele vannak varázsolva a dolgokba. (…) Tehetünk-e valamit azért, hogy az elvarázsoltakat megváltsuk? Igen, tehetünk! Mert amit mi emberek itt a fizikai világban teszünk, nem egyéb, mint szellemi folyamatok külső kifejezése. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van a szellemi világ számára is. Tegyük fel például a következőt: Egy ember előtt van egy hegyi kristály vagy aranyrög, vagy valami hasonló. Az ember nézi. Mi történik akkor, ha valaki fizikai szemével egyszerűen rábámul egy tárgyra? Folyamatos kölcsönhatás keletkezik az ember és az elvarázsolt elemi lény között. Az anyagba varázsolt lénynek és az embernek valami dolga van egymással. Tegyük fel azonban, hogy az ember csak bámulja a tárgyat, úgyhogy csak az tűnik fel neki, amit szeme lát; közben állandóan átmegy valami ezekből az elemi lényekből az emberbe. Reggeltől estig állandóan elvarázsolt elemi lények mennek át az emberbe. Amikor észlelünk, a sűrűsödési folyamatokba már belevarázsolt és továbbra is folyamatosan belevarázsolódó elemi lények tömege hatol belénk állandóan környezetünkből.

Tegyük fel, hogy egy ilyen ember, aki egy tárgyat bámul, a legkevésbé sem hajlamos arra, hogy gondolkozzék arról, amit lát, vagy hogy életre keltse lelkében a dolgok szellemét. A könnyű utat választja: járja a világot, de nem dolgozza fel tapasztalatait szellemileg magasabb rendű gondolatok és érzések segítségével. A fizikai, anyagi világ puszta szemlélője marad. Ez esetben az elemi lények beléhatolnak, és ott maradnak. Semmit sem nyertek a világ folyamatában, csak annyit, hogy áttették székhelyüket a külső világból az emberbe.

De vegyünk most egy olyan embert, aki szellemileg feldolgozza a külvilágról nyert benyomásait, aki eszméi, fogalmai segítségével képzeteket alkot a világ szellemi alapjairól. Vagyis egy olyan embert, aki nemcsak megbámul egy fémet, hanem elgondolkodik a természetén; egy olyan embert, aki érzi a dolgok szépségét, és benyomásait szellemi jellegűvé teszi. Mit tesz egy ilyen ember? Szellemi tevékenységével megváltja az elemi lényt, aki feléje áramlik a külvilágból, vagyis felemeli előző állapotába. Megszabadítja az elemi lényt a varázslattól. Így tehát szellemi tevékenységünkkel megszabadíthatjuk a levegőbe, vízbe, földbe varázsolt lényeket, és visszavezethetjük őket eredeti elemükbe – vagy bezárhatjuk őket belső lényünkbe anélkül, hogy bármi változás történne velük. Az emberbe egész földi életén át elemi lények áradnak bele. Amilyen mértékben megelégszik azzal, hogy pusztán csak bámulja a dolgokat, olyan mértékben hagyja, hogy ezek a szellemi lények egyszerűen csak beleköltözzenek, és nem változtatja meg őket; amilyen mértékben viszont arra törekszik, hogy eszmékkel, fogalmakkal, a szépség megérzésével a külvilág dolgait szellemileg feldolgozza, olyan mértékben váltja meg és szabadítja ki ezeket a szellemi elemi lényeket.(…) Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor mutatkozik meg a különbség azok között az elemi lények között, akik csupán beleköltöztek, de az ember nem vezette őket vissza a magasabb elembe, és azok között, akiket az ember saját szellemivé válásával visszavezetett korábbi elemükbe. Azok, akiket nem alakított át, semmit sem nyertek azáltal, hogy a dolgokból átvándoroltak az emberbe; a többiek azonban elnyerték azt, hogy az ember halála után visszatérhetnek eredeti világukba. Földi élete alatt az emberbe átmenetileg beköltöznek az elemi lények. Amikor az ember átélte életét a szellemi világokban, és a születés kapuján át belép következő inkarnációjába, az összes elemi lény, akiket nem váltott meg, vele együtt visszatér a fizikai világba. Akiket azonban megváltott, azokat már nem hozza magával többé, amikor leszáll; ezek visszatértek eredeti elemükbe.

Látjuk tehát, hogy az emberen múlik, hogy fejlődésével, azzal, hogy hogyan viselkedik a külső természettel szemben. megszabadítja-e a földi világunk létrejöttéhez szükségszerűen elvarázsolt elemi lényeket, vagy pedig még jobban a Földhöz láncolja őket, mint azelőtt voltak.

Mit tesz az az ember, aki egy külső tárgyat néz, és azzal, hogy mélyére hatol igazi természetének, megváltja belőle az elemi lényt? Szellemileg a fordítottját teszi annak, ami korábban történt. Míg eredetileg úgyszólván füst keletkezett a tűzből, az ember most szellemileg ismét tüzet teremt a füstből. A tűz azonban csak az ember halálakor szabadul fel. Ha az ősi szent szellemtudomány fényénél nézzük, láthatjuk, milyen végtelenül mély szellemi tartalma volt a végi áldozati szertartásoknak! Képzeljék el az áldozati oltár előtt álló papot azokban a régi időkben, amikor a vallás még a szellemi törvények valódi tudásán alapult. Képzeljék el a papot, amint meggyújtja a lángot, képzeljék el a felszálló füstöt, amelyből valóban áldozat lesz, mert imák kísérik. Mi történt valójában az ilyen áldozatoknál? A pap ott állt az oltárnál, ahol a füst keletkezett. Amikor a hőből kivált a szilárd rész, egy szellem varázsolódott el, de ugyanakkor, minthogy egy ember imáival kísérte ezt a folyamatot, ez az ember úgy fogadta magába ezt a szellemet, hogy az halála után ismét felemelkedett a magasabb világba. Mit mondott az ősi misztériumok papja azoknak, akik meg akarták érteni az ilyen szertartásokat? Ezt mondta: Ha úgy nézel a külvilágba, hogy szellemi tevékenységed nem kötődik a füsthöz, hanem felemelkedik a tűz elemhez, akkor halálod után megváltod a füstbe varázsolt szellemet. S így szólt az az ember, aki értette, hogy mi történik a füstbe varázsolt és az emberbe átköltözött szellemmel: Ha a szellemet meghagytad olyannak, amilyen a füstben volt, akkor veled együtt újra meg kell, hogy szülessen, akkor halálod után nem tud visszatérni a szellemi világba. De ha megváltottad, ha visszavezetted a tűzhöz, akkor halálod után felemelkedik a szellemi világokba, és születésedkor nem kell már visszatérnie a Földre. (…)

Ezek az elemi lények azonban nemcsak a tűzzel és a vele összefüggő dolgokkal állnak kapcsolatban. Magasabb rendű isteni szellemi lények küldöttei ők, és közreműködnek mindabban, ami a külső, érzékelhető világban végbemegy. Azoknak az erőknek az összjátéka, amelyek a nappal és éjszaka váltakozását okozzák, például sohasem jöhetett volna létre, ha elemi lények seregei nem tevékenykedtek volna a planéták megfelelő módon való forgatásában. Mindent, ami történik, alacsonyabb vagy magasabb rendű szellemi hierarchikus lények seregei hoznak létre. Most a legalacsonyabb rendűekről, a segédekről beszélünk. Elemi lények élnek azokban a folyamatokban, amelyek az éjszakát nappallá, a nappalt éjszakává változtatják, és az ember szoros kapcsolatban áll ezekkel az elemi világban élő lényekkel is, akik a nappal és éjszaka létrehozásában segédkeznek. Az olyan ember, aki közönyös és lusta, aki elengedi magát, az egészen másként hat ezekre az elemi lényekre, mint az, aki kreatív, aktív, szorgalmas és produktív. Ha ugyanis egy ember lusta, összekapcsolódik ezekkel az elemi lényekkel, de ugyanez történik akkor is, ha szorgalmas, csak más módon. Az elemi lényeknek e második csoportjából azok, akik nappal tevékenykednek, mondhatnánk, a nappalt görgetik, a magasabb rendű elemükben élnek. De éppúgy, mint ahogy a tűz elemi lényei közül azok, akik az első csoportba tartoznak, némelyek a levegőhöz, a vízhez és a földhöz vannak kötve, a második csoportbeliek közül némelyek a sötétséghez vannak láncolva. A nappalt nem lehetne elválasztani az éjszakától, ha bizonyos elemi lények nem volnának bebörtönözve az éjszakába. Az ember csak azért élvezheti a nappalt, mert az isteni szellemi lények kiűzték onnan az elemi lényeket, és az éjszakához láncolták őket.

Ha az ember lustálkodik, az eközben beleáradó elemi lényeket meghagyja olyannak, amilyenek, tehát lustasága folytán változatlanok maradnak ezek az elemi lények, akik az éjszaka sötétségéhez vannak láncolva. Azokat az elemi lényeket viszont, akik akkor áramlanak az emberbe, amikor aktív, amikor tevékenykedik, szellemileg visszavezeti a nappalba. Így állandóan megszabadít második csoportbeli elemi lényeket is. Egész életünkön át elemi lényeket hordozunk magunkban, akik vagy olyankor áramlottak belénk, amikor lustálkodtunk, vagy olyankor, amikor tevékenykedtünk. Amikor átmegyünk a halál kapuján, azok a lények, akiket visszavezettünk a nappalba, beléphetnek a szellemi világba. Azok a lények, akiket lustaságunk folytán az éjszakában hagytunk, hozzánk vannak láncolva, és visszatérnek velünk következő inkarnációinkba. Tehát azok az elemi lények, akik puszta érzéki csalódás közepette költöztek belénk a külső tárgyakból, és azok az éjszakai lények. akiket lusta, tétlen állapotunkban engedtünk belénk áramlani, újraszületésünkkor ismét meg fognak születni. (…) Az átfogóbb természeti jelenségek terén is ugyanaz a helyzet, mint az előbb megbeszélt jelenségnél. Így van ez például a 28 napos hónapunkkal, a növekvő és fogyó Hold váltakozásával. Elemi lények seregeinek kellett tevékenykedniük, hogy a Holdat úgy hozzák mozgásba, hogy ez a Hold-ritmus és mindaz, ami vele kapcsolatos, kibontakozhasson látható földi világunkban. Ez ismét azt jelentette, hogy a magasabb rendű lényeknek az elemi lények közül némelyeket el kellett varázsolniuk, el kellett kárhoztatniuk, be kellett börtönözniük. Az érzékfeletti megismerés számára mindig megmutatkozik, hogy a Hold növekedésének idején szellemi lények emelkednek egy alacsonyabb világból egy magasabb világba. De hogy a rend fennálljon, ezért cserében más elemi szellemi lényeknek bele kell varázsolódniuk az alacsonyabb világokba.

Az elemi lényeknek ez a harmadik fajtája is kapcsolatban áll az emberrel. A derűs, vidám ember, aki elégedett a világgal, mert megérti, és derűvel fogja fel a világ dolgait, állandóan felszabadít ilyen lényeket, akik a fogyó Hold miatt meg vannak láncolva. Ezek a lények beleáramlanak, és ő folyamatosan felszabadítja őket lelki nyugalma, belső elégedettsége, harmonikus élet- és világszemlélete révén. Azok a lények, akik olyankor áramlanak az emberbe, amikor mogorva, ingerlékeny, mindennel elégedetlen, lehangolt, pesszimista, megmaradnak abban az elvarázsolt állapotukban, amelybe a fogyó Hold által kerültek. Vannak olyan emberi lények, akik azáltal, hogy harmonikus érzést alakítottak ki magukban a világgal szemben, és vidám természetűek, csodálatos felszabadító munkát végeznek sok-sok ilyen elemi lénnyel kapcsolatban.

Látjuk tehát, hogy az ember kedvének nemcsak saját maga számára van jelentősége: a vidám vagy mogorva lelkület felszabadító vagy be börtönző erőket sugároz ki lényéből. Az ember kedélyállapotának hatásai kiáramlanak minden irányban a szellemi világba. (…) Nézd az embert, aki lelkének hangulatával szellemeket szabadít fel, ugyanúgy, mint ahogy azok felszabadulnak a Hold növekedésének idején, s ezek a szellemek az ember halálakor visszatérhetnek a magasabb világokba. Ha az ember rosszkedvével, búskomorságával behívja magába a körülötte lévő szellemeket, és meghagyja őket olyannak, amilyenek voltak, amilyennek lenniük kellett, hogy a Hold periódusai létrejöjjenek, akkor azok ott maradnak hozzáláncolva, és vele együtt újra meg kell, hogy szülessenek. Ez tehát a harmadik fokozata az olyan elemi lényeknek, akik az ember halálakor vagy megszabadulnak és visszatérnek hazájukba, vagy újra meg kell születniük az emberrel együtt ebbe a világba.

Végül van egy negyedik fajta elemi lény is. Ők működnek közre a Nap járásának szabályozásában az év folyamán, hogy a Nap nyáron ébresztően, gyümölcshozóan süthessen a Földre, hogy az érlelődés tavasztól őszig bekövetkezhessen. Emiatt bizonyos szellemi lényeket le kell láncolni, el kell varázsolni a téli napjárás idején. Az ember ezeknél is úgy hat, ahogy azt a többi fajta elemi lénynél leírtuk.

Vegyünk valakit, aki a tél közeledtekor így szól: Az éjszakák hosszabbodnak, a nappalok rövidülnek. Közeledünk az évnek ahhoz a szakaszához, amikor a Nap visszavonja érlelő erőit a Földről. Külsőleg meghal a Föld, de a Föld elhalása idején egyre inkább érzem a szellemi ébredés szükségességét. Egyre inkább be kell, hogy fogadjam magamba a szellemet.

Vegyünk valakit, akinek karácsony közeledtével egyre több áhítat van a szívében, aki megérti ennek az ünnepnek a jelentőségét abban az értelemben is, hogy amikor a külső természet meghal, a szellemnek annál inkább ébernek kell lennie. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember átéli a téli időszakot, és húsvétkor visszaemlékszik rá, hogy a szellem alvásának ideje a természet életet ébresztő folyamataival áll kapcsolatban. Akkor a húsvét ünnepét megértéssel éli át. Az ilyen ember nemcsak külsőleg vallásos, hanem vallásos megértést tanúsít a természet folyamatai iránt, a természetben lévő szellem iránt is. Az ilyen szellemi jellegű áhítat segítségével képes felszabadítani a negyedik csoporthoz tartozó elemi lényeket, akik a Nap járásával állanak kapcsolatban, és akik állandóan ki- és beáramlanak az emberben.

Akiből hiányzik az ilyenfajta áhítat, aki tagadja, vagy nem érzi a szellemet, akit megfogott korunk materialista káosza, abba beleáramlanak a negyedik csoporthoz tartozó elemi lények, és megmaradnak olyannak, amilyenek voltak. Az ember halálakor ismét az történik, hogy vagy megváltja ezeket az elemi lényeket, s akkor visszatérhetnek saját elemükbe, vagy leláncoltan vele maradnak, és akkor ismét meg kell jelenniük a földi világban az ember újraszületésekor. Aki úgy kapcsolódik a téli szellemekhez, hogy nem alakítja át őket nyári szellemekké, vagyis nem váltja meg őket szellemi tevékenységével, az arra ítéli őket, hogy vele együtt újra megszülessenek. Ellenkező esetben nem kell vele visszatérniük.

Nézd a tüzet és a füstöt! Ha úgy kapcsolódsz a külső világhoz, hogy lelki-szellemi tevékenységed rokon azzal a folyamattal, amely a tüzet és füstöt létrehozza, ha megismerő tevékenységed és érzéseid révén átszellemesíted a körülötted lévő dolgokat, akkor bizonyos elemi szellemeket hozzásegítesz ahhoz, hogy felemelkedjenek. Ha a füsthöz kapcsolódsz, arra ítéled őket, hogy újra megszülessenek. Ha a nappalhoz kapcsolódsz, akkor is felszabadítasz bizonyos szellemeket, a nappal szellemeit. Figyeld a fényt, figyeld a nappalt, a növekvő Holdat. az év nyári időszakát! Ha úgy tevékenykedsz, hogy az elemi lényeket visszavezeted a fényhez, a nappalhoz, a növekvő Holdhoz, és az év nyári időszakához, akkor megszabadítod ezeket az elemi lényeket, akikre oly nagy szükséged van; halálodkor felemelkedhetnek a szellemi világba. Ha a füsthöz kapcsolódsz, ha a szilárd anyagot csak bámulod, vagy ha az éjszakához kapcsolódsz lustaságoddal, a fogyó Hold szellemeihez rossz kedveddel, és a téli időszakhoz láncolt szellemekhez istentelenségeddel vagy a szellemi beállítottság hiányával, akkor arra ítéled az elemi lényeket, hogy veled együtt újra megtestesüljenek. (…) Akkor válik csak igazán jelentőssé számunkra az ember rejtélye, ha kezdjük megérteni, hogy mindennel, amit teszünk, egészen hangulatainkig, az egész kozmoszt befolyásoljuk, ha tudjuk, hogy kis világunknak milyen végtelenül nagy horderejű jelentősége van mindenben, ami a makrokozmoszban történik. A megnövekedett felelősségérzés lehet a szellemtudomány legtisztább és legértékesebb gyümölcse. Arra tanít, hogy fogjuk fel az élet valódi értelmét, és vegyük azt komolyan, hogy amit a fejlődés áramába a magunk részéről bevihetünk, az értékes élet legyen.” GA110

„A mai civilizációba egyszerűen csak belenövekvő ember látja, észleli ugyan a külső világ dolgait, absztrakt gondolatokat fűz hozzájuk, a kedves virág, a fenséges növény esetleg szívbeli örömet, megnyugvást okoz neki, ha pedig fantáziája is van, akkor bizonyos belső képet is alkot róluk, de nincs sejtése arról, hogy a növényvilághoz mélyebb kapcsolat fűzi -, hogy először ezt az egy dolgot ragadjuk ki. Hiszen valamilyen szellemi szemlélethez csakugyan nem elegendő, hogy újra meg újra a szellemet emlegessük, hanem a körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő igazi szellemi kapcsolatunknak kell tudatosodnia bennünk. Ha egy növényt a ma szokásos módon szemlélünk, akkor egyáltalán nem sejtjük, hogy a növényben egy elementáris lény rejtőzik, szellemiség rejtőzik, hogy minden növényben rejlik valami, amit nem elegendő megnézni és absztrakt képzetet alkotni róla, ahogy ezt ma tesszük. Mert minden növényben egy elementáris szellemi lény rejlik, de úgy, hogy mintegy elvarázsoltan van benne. És alapjában véve csak az szemléli a növényt helyesen, aki azt mondja magában: ez minden szépségével együtt egy elvarázsolt szellemi lény, akinek mélységes kapcsolata van az emberrel. Az ember valójában olyan bensőségesen kötődik a világhoz, hogy nem járhat a természetben anélkül, hogy a világhoz fűződő intim kapcsolatai ne volnának számára intenzíven fontosak. És ha a mező lilioma kihajt a csírából, és virágozni kezd, akkor – megszemélyesítés nélkül – egészen intenzíven el kell képzelnünk, hogy a liliom „vár valamire”. Ezt emberi szavakkal kellett elmondanom, de az emberi szavak természetesen nem teljesen találóak a dolgokra, viszont mégiscsak kifejezik a dolgokban lévő realitást. Ez a liliom voltaképpen valamire vár, amikor kibontakoztatja leveleit, és különösképpen virágát. Azt mondja magában: az emberek elmennek mellettem, megnéznek, és ha elegendő emberi szem vetette rám pillantását, akkor – mondja a liliom szelleme – felszabadulok a varázslat alól, és útnak eredhetek a szellemi világokba! Bizonyára azt mondják: sok olyan liliom nyílik, amit nem lát emberi szem. Ezeknél más a helyzet, az ilyen liliomok másként szabadulnak meg a varázslattól. Mert a liliomra tekintő első emberi szem határozza meg, hogy ezt a liliomot feloldja a varázslat alól. A liliom kapcsolatba kerül az emberrel, amikor az ember pillantása első ízben vetődik rá. Környezetünkben mindenütt ott vannak ezek az elementáris lények, és valójában így szólnak hozzánk: ne olyan absztrakt módon tekintsetek a virágokra, ne alkossatok felőlük csupán elvont képeket, forduljatok szívvel, érzéssel a virágok szellemi-lelki lakóihoz! Ők a ti réveteken óhajtanak kiszabadulni elvarázsolt állapotukból! Voltaképpen az emberi létnek az ásványok, növények és állatok elvarázsolt elemi lényeinek állandó megváltásában kellene eltelnie.

Az ilyen ideát egész szépségében átérezhetjük. De éppen helyes szellemi értelmében megragadva érezhetjük át olyan megvilágításban, hogy az egész kozmoszba általa illeszkedünk bele teljes felelősségünkkel. (…)

Azt mondtam, hogy azokra a liliomokra nem kell gondolnunk, amelyeket az ember nem lát, csak azokra, amelyeket emberi pillantás ér, ezek akkor rászorulnak az emberi lelkülethez fűződő kapcsolatra. Nos, tehát: a hatás a liliomból indul ki! Míg az ember a természetet járja, állandóan különféle nagyszerű, hatalmas szellemi hatások érik a természet jelenségei révén. Aki e jelenségekbe be tud pillantani, az valójában állandóan tapasztalja mindannak végtelen sokféleségét és nagyszerűségét, ami a természet elementáris szellemisége révén áramlik mindenfelől az emberhez. És beleáramlik. A természetbe áradó érzékfelettiség szellemi mivoltában állandóan az ember felé áramlik a külső természet tükréből, amely az isteni szellemiség tükre, ahogy tegnap kifejtettem a külső képzet értelmében.

Az emberben azonban először ott van az erő, amit tegnap sárkány-erőként jellemeztem, Michael harcol a sárkánnyal, küzd ellene (a következő napokban még pontosabban megbeszéljük ezeket a dolgokat az igazi antropozófus elképzelés értelmében). Utaltam arra, hogy e sárkánynak állathoz hasonló az alakja, de valójában mégis érzékfeletti lény, ellenszegülése miatt taszították érzékfeletti lényként az érzéki világba, és most itt lakik. Utaltam rá, hogy csak az emberben létezik, mivel a külső természetben nincs meg. A külső természet ártatlan, az isteni-szellemiség tükre, és semmiféle köze sincs a sárkányhoz. Tegnap leírtam, hogy hogyan lakozik az ember lényében. Minthogy azonban az érzéki világban élő érzékfeletti lény, ezért azon nyomban magához vonzza mindazt az érzékfeletti elementáris erőt, ami a természet messzeségeiből áramlik az emberhez, összekapcsolódik vele, és ahelyett, hogy az ember lelkiségével, érzületével megváltaná, mondjuk, a növények elementáris lényeit elvarázsolt állapotukból, a sárkányhoz köti őket, alsóbbrendű természetébe süllyeszti őket, oda, ahol a sárkány tartózkodik. Mert a világon minden benne van a fejlődés áramlatában, és a fejlődés legkülönbözőbb útjait járja. Az ásványokban, növényekben és állatokban élő elementáris lényeknek magasabb léthez kell felemelkedniük, mint ahogyan ez a jelenlegi ásványokban, növényekben és állatokban lehetséges. Erre csak úgy képesek, ha áthaladnak az emberen.”GA223

„Ha az emberek a leírt szellemi igazságokat majd újra felfogják, akkor a szabad akarat egymáshoz vezeti őket. Ilyenek lesznek a későbbi kor kapcsolatai. A későbbi kor kapcsolatai olyanok lesznek, hogy az ember ebbe születik bele. Az ember népébe, fajába beleszületik, később olyan kapcsolatok között fogunk élni, amelyeket az emberek maguk hoznak létre, amikor olyan szempontok szerint csoportosulnak, ahol szabadságuk és individualitásuk teljes megőrzésével létesítenek kapcsolatokat. Hogy ezt belássuk, ahhoz az szükséges, hogy helyesen ismerjünk meg egy olyan dolgot, mint amilyen a Teozófiai Társaság. A Teozófiai Társaság első példája kell, hogy legyen egy ilyen szabadon létrejövő kapcsolódásnak, ha eltekintünk attól, hogy még nem jutott messzire. Meg kell kísérelni, hogy egy ilyen kapcsolódást létrehozzunk, amelyben az emberek a régi csoportlélek-természethez való tartozás nélkül egymásra találnak, és a jövőben sok ilyenfajta kapcsolódás lesz. Akkor már nem lesznek faji összetartozások, hanem intellektuális, etikai, morális szempontok szerint beszélhetünk majd a kialakuló kapcsolatokról.

Azáltal, hogy az emberek érzéseiket szabadon egyesítik, valami újra kialakul a pusztán függetlenedett emberen túl. A független embernek megvan a maga individuális lelke, soha nem megy veszendőbe, ha már egyszer kivívta. Azáltal azonban, hogy az emberek szabad kapcsolatokat hoznak létre, egy középpont körül csoportosulnak. Az érzések, amelyek így egy középponthoz áramlanak, újra indítékot adnak bizonyos lények számára, hogy egyfajta csoportlélekként működjenek, de egészen más értelemben, mint a régi csoportlelkek. A korábbi csoportlelkek mind olyan lények voltak, amelyek az embereket szolgaivá tették. Ezek az új lények azonban teljes szabadságban egyesülnek, és megőrzik az ember individualitását. Igen, azt mondhatjuk, hogy létüket bizonyos vonatkozásban egyfajta emberi egyetértésben élik le, és magukon az emberi lelkeken múlik, hogy lehetőség szerint alkalmat adnak-e sok ilyen magasabb léleknek, hogy leszálljanak az emberekhez, vagy ne. Minél inkább szétforgácsolódnak az emberek, annál kevésbé ereszkednek alá a magasztos lelkek az emberek területére. Minél inkább kialakulnak a kapcsolatok, és minél inkább létrejön a közösségi érzés a teljes szabadság mellett, annál inkább fognak a magasztos lények leszállni az emberekhez, és annál gyorsabban fog a földbolygó szellemivé válni. Látják így, hogy az ember, ha egyáltalán fogalmat tud alkotni a jövő fejlődéséről, teljesen meg kell, hogy értse a csoportlélek-szerűség jellegét, mert különben megtörténhet, hogy individuális lelke, ha túl sokáig egyedül lesz függetlenül a Földön, nem találja meg a csatlakozást, elmulasztja azt, és ezáltal egyfajta elemi lénnyé válik. Ezek az elemi lények, amelyek az emberből jönnek létre, nagyon rossz természetűek lesznek. Míg a korábbi birodalmakból származó elemi lények nagyon jól használhatók a természeti rendben, az emberi elemi lényeknek egyáltalán nem lesz meg ez a tulajdonságuk.GA102