A szexualitásról II.rész
“Mindenesetre nem mondhatjuk elégszer magunknak: a tizennégy-tizenötödiktől a tizennyolcadik életévig tartó életszakasznak a leggondosabb módon felépítve éppen a tanár és diákjai közötti elemi moralitás talaján kell nyugodnia. E morális alapú viszonyban a moralitást a legtágabb értelemben kell venni, úgy például, hogy a tanár lelkében a legeslegmélyebb felelősségérzet éljen feladatával kapcsolatban. Ennek a morális alapú viszonynak ráadásul abban is kifejezésre kell jutnia, hogy valóban ne engedjük önmagunknak sem, hogy túlzottan a saját szubjektivitásunk, saját személyünk felé terelődjék figyelmünk. Mert a tanár ilyen imponderábiliái itt valóban hatnak a diákokra. Önsajnáló tanárok, folytonosan rossz kedélyű, mogorva tanárok, az olyan tanárok, akik kicsinyes „én”-jükből kifolyólag szörnyen szeretik önmagukat, azok éppen ezekben az években hű képmásaikat hozzák létre a gyerekekben, vagy pedig, ha mégsem hozzák létre hű képmásaikat, akkor szörnyű ellenkezést, lázadást váltanak ki. Ahogy mondtuk, mindenféle erre vagy arra a tantárgyra vonatkozó körülhatárolt metódusnál fontosabb, hogy a gyerekek ítéletalkotásának viszonylatában ne tárjuk fel gyöngeségeinket, és hogy ebbe a bizonyos bensőleg morálisan áthatott viszonyba kerüljünk diákjainkkal.
Abban, amit ma kifejtettem, benne rejlik az az eshetőség is, hogy bizonyos fokban még a leánynevelésben is megjelenik az, aminek mostanság oly rettentő jelentőséget tulajdonítanak az emberek: az erotika kérdése. Ugye, ha azt látjuk, hogy az erotika különösen ijesztő méretekben jelentkezik az ilyen korú ifjúságnál, úgy abban a tanárok a hibásak, amennyiben rém unalmasak és nem ébresztenek fel semmilyen érdeklődést. És ha nincs a fiatalokban érdeklődés a világ iránt, nos, mi járjon akkor a fejükben? Semmi más, mint ami a saját testükben, a szívükben, a gyomrukban, a tüdejükben zajlik, ha unalmasan beszélnek nekik matematikai, történelmi és a többi dolgokról. Ezt egyedül és kizárólag az érdeklődésnek a világ felé terelésével kéne megakadályozni, és ezen borzasztóan sok múlik. Alapjában véve az erotika túltengésében s egyáltalán abban, hogy túl sok figyelem fordul a gyermekeknél az erotika felé ebben az életkorban, ha még iskolába járnak, akkor mindig az iskola a hibás. Mert hiszen alapjában véve ez a beteges erotika, amely mára már egészen ijesztő méretet öltött a külsődleges vizsgálódásban is, csupán a városi ember sajátja, másfelől épp a városi emberekből lettek leginkább pedagógusok és orvosok. És csak amióta a város teljes győzelmet aratott civilizációnkban, azóta szaporodtak meg ilyen ijesztő mértékben – virágzásnak nem akarom nevezni -, azóta fajzottak el ilyen félelmetesen ezek a dolgok. Természetesen nem a látszatot kell néznünk, hanem a jelenség valódi arcát. Egyáltalán nem szükséges például, hogy nem városi intézmény lévén mindjárt vidéki nevelőotthonokban gondolkodjunk – ezzel nem a vidéki nevelőotthonok ellen beszélek -, de így az iskola csupán a látszat kedvéért kerülne vidékre. Ha tanárok és diákok vidékre hordják szét mindazokat az ellentmondásos érzületeket, amelyek tulajdonképpen városi típusú nézetekkel vannak áthatva, úgy nevezzék bár vidéki nevelőotthonnak, akkor is csak a város termése lesz. Mindenütt túl kell néznünk a látszaton a dolgok valódi mivoltára.”
Rudolf Steiner: Emberismereten alapuló nevelés és oktatás (GA302a)