“A szellemi elvek igaz megfigyelése önnevelésre vezethet bennünket”

Kedves Barátaim! Mivel tegnap beszéltünk az ember lelki életének három részre való differenciálásáról – a fogalmak vagy a gondolkodás birodalmára, az érzelmek birodalmára és az akarati impulzusok birodalmára -, most érdekes lehet számunkra a kérdés felvetése: Hogyan tud az önfegyelem, a lélekélet ápolása úgy érvényesülni, hogy az ember saját tevékenységén keresztül megfelelő módon munkálkodjon a lélekélet e három részének helyes fejlődésén és művelésén? Itt az akarati életünkkel, akarati impulzusainkkal kezdjük, és megkérdezzük magunktól: Milyen tulajdonságokat kell egészen különösen ápolnunk, ha jótékony módon akarunk akarati életünkön dolgozni?
A legjótékonyabb hatással akarati természetünkre az az élet van, amely egész jellegében a karma megértésére irányul. Úgy is mondhatnánk, hogy egy olyan lelki élet, amely arra törekszik, hogy elsődleges jellemzőjeként a derűt és a sorsunk elfogadását fejlessze ki. És hogyan lehetne jobban megszerezni magunknak ezt az elfogadást, a léleknek ezt a nyugalmát a sorsunkkal szemben, mint azáltal, hogy a karmát életünk tényleges tartalmává tesszük?

Mit jelent a karmát az élet valódi tartalmává tenni? Ez azt jelenti, hogy – nem pusztán elméletként, hanem élő módon – amikor saját bánatunk vagy más bánata ér bennünket, amikor örömöt vagy a sors legsúlyosabb csapását tapasztaljuk, akkor valóban teljesen tudatában legyünk annak, hogy bizonyos magasabb értelemben mi magunk adtunk alkalmat erre a fájdalmas sorscsapásra; vagyis olyan hangulat kialakulását, hogy hálával fogadjuk az öröm élményét, de azt is, hogy tisztában legyünk vele, különösen az öröm tekintetében, hogy nem szabad túlzásba esnünk, mert az öröm kapcsán bizonyos szempontból veszélyes túlzásba esni. Ha fejlődésünkben felfelé kívánunk haladni, akkor az örömöt a következőképpen foghatjuk fel. Az öröm többnyire olyasvalami, ami egy jövőbeli sorsra mutat, nem pedig egy már elmúltra. Az emberi életben az öröm többnyire olyasvalami, amit az ember nem érdemelt ki korábbi tetteivel. Amikor okkult eszközökkel vizsgáljuk a karmát, mindig felfedezzük, hogy a legtöbb esetben az ember által megtapasztalt örömöt nem érdemelte ki, és hogy az öröm megtapasztalására úgy kell tekintenünk, hogy hálásan elfogadjuk azt, mint az istenek által küldöttet, mint az istenek ajándékát, és azt mondjuk magunknak: Az örömnek, amely ma elénk jön, fel kell ébresztenie bennünk az akaratot, hogy úgy dolgozzunk, hogy magunkba fogadjuk az öröm által felénk áradó erőket, és ezeket hasznosan alkalmazzuk. Az örömre úgy kell tekintenünk, mint egyfajta előlegre a jövőre nézve.
A fájdalom esetében ezzel szemben a tetteink általában olyanok voltak, hogy ezt kiérdemeltük, hogy az okot mindig a jelen életünk során vagy korábbi életekben találjuk meg. És ekkor a legnagyobb tisztánlátással kell felismernünk, hogy külső életünkben gyakran nem ennek a karmikus hangulatnak megfelelően viselkedtünk. Nem vagyunk képesek úgy viselkedni mindig a külső életben annak jelenlétében, ami fájdalmat okoz nekünk, hogy viselkedésünk sorsunk elfogadásának tűnjön.(…)

És még ha külsőleg ennek a karmikus hangulatnak megfelelően viselkedtünk is, akkor is azt kell mondanunk magunknak a lelkünk mélyén, hogy mi magunk voltunk az okai mindennek. Tegyük fel például, hogy valaki megüt minket, megver egy bottal. Ilyen esetben általában jellemző, hogy az ember megkérdezi: “Ki az, aki megütött?”. Senki sem mondja ilyen esetben: “Én vagyok az, aki megütöttem magam.” Csak a legritkább esetben mondják az emberek, hogy önmagukat büntetik. Pedig igaz, hogy régen mi magunk emeltünk botot egy másik ember ellen. Igen, te magad voltál az, aki akkor felemelte a botot. Amikor meg kell szabadulnunk egy akadálytól, ez a karma. Az a karma, amikor mások szembe helyezkednek velünk. Mi magunk vagyunk azok, akik valaminek a kárpótlásaként, amit mi magunk tettünk, okozzuk, hogy valami történjen velünk. És így jutunk el az életünkhöz való helyes hozzáálláshoz, önmagunk kiteljesítéséhez, amikor azt mondjuk: “Minden, ami velünk történik, magunktól származik. A saját cselekedetünk akkor is beteljesedik odakint, ha úgy tűnik, mintha valaki más végezte volna”.

Ha ilyen szemléletmódot alakítunk ki, akkor derűlátásunk, karmánk elfogadása minden történésben, megerősíti akaratunkat. A derűlátás által erősebbé válunk az élettel való szembenézésben, soha nem gyengülünk el. A harag és a türelmetlenség által gyengévé válunk. Minden történéssel szemben akkor vagyunk erősek, ha derűsek vagyunk. Ellenkezőleg, az erkölcstelenség és a sors elleni természetellenes lázadás révén folyamatosan gyengül az akaratunk. Természetesen tág keretek között kell szemlélnünk azt, amit sorsnak tekintünk. Ezt a sorsunkat úgy kell felfognunk, hogy például azt mondjuk magunknak, hogy pontosan az egyik vagy másik erő kifejlődése életünk egy bizonyos időszakában az ember karmájához is hozzátartozik. És a gyerekek nevelésében gyakran éppen itt követnek el hibákat. A karma itt érintkezik a nevelés problémájával, mert a nevelés a sors, az ember karmája fiatalkorában.

Gyengítjük az ember akaratát, amikor elvárjuk tőle, hogy megtanuljon valamit, tegyen valamit, amihez a képességei még nem megfelelőek. A nevelés kérdésében el kell jutni oda, hogy az emberiség egyetemes karmájának megfelelően előre tisztán lássa, mi az, ami az egyes életszakaszoknak megfelelő, hogy a helyes dolgot lehessen tenni. A rosszat tenni a sors ellen, e törvények ellen lázadást kelt, és az akarat óriási gyengülésével jár. Itt most nem lehet arról beszélni, hogy az akarat gyengülése hogyan társul az érzéki vágyak és szenvedélyek minden korai felébredésével. Az idő előtt felébredt vágyak, ösztönök és szenvedélyek azok, amelyek különösen ki vannak téve ennek a törvénynek. Mert az olyan eszközök idő előtti használata, mint a testi szerveké, ellentétes a sorssal. Mindaz, ami közvetlenül az emberiség karmája ellen irányul, minden olyan cselekedet, amely a természet fennálló rendezésével szemben áll, az akarat gyengülésével jár együtt.

Mivel az emberek hosszú időn keresztül a nevelés valódi alapelvei nélkül maradtak, a világ jelenlegi népességében sok olyan személy van, aki nem a helyes úton élte át ifjúkorát. Ha az emberiség nem határozza el, hogy a legfontosabbat, az ifjúság nevelését a szellemtudomány szerint irányítsa, akkor egy egyre gyengébb akarattal rendelkező faj fog kialakulni – és ez nem pusztán külső értelemben értendő. Ez mélyen belenyúl az ember életébe. Kérdezzünk meg néhány embert, hogyan jutottak jelenlegi foglalkozásukhoz. Biztosak lehetünk benne, hogy legtöbbjük azt fogja válaszolni: “Hát, nem tudjuk; valamilyen módon belekényszerültünk ebbe a helyzetbe”. Ez az érzés, hogy valakit belelöktek valamibe, belekényszerítettek valamibe, az elégedetlenség érzése, szintén az akaratgyengeség jele. Nos, ha az akaratgyengeséget a leírt módon idézzük elő, ebből még más következmények is fakadnak az emberi lélek számára, különösen, ha az akaratgyengeséget úgy idézzük elő, hogy már fiatal korban a szorongás, a félelem, a kétségbeesés állapotai keletkeznek. Egyre nagyobb szükség lesz arra, hogy az ember a magasabb törvények alapvető megértésével rendelkezzen, hogy a kétségbeesés állapotait leküzdje, mert éppen a kétségbeesés hangulata az, ami várható, ha nem a szellem ismerete szerint haladunk.

A monista és materialista világkép révén csak két generációnyi erős akaratú személyt lehet fenntartani. A materializmus csak két nemzedéket tud kielégíteni: azt, amelyik megalapította a felfogást, és azokat a tanítványokat, akik az alapítóktól kapták azt. Ez a monista és materialista világnézet sajátossága: hogy az, aki a laboratóriumban vagy a műhelyben dolgozik, és aki a nézetet megalapozta, akinek az erőit teljesen lefoglalja és aktiválja az, amit az elméjében felépít, – hogy belső elégedettséget tapasztal. Aki azonban csupán társul ezekhez az elméletekhez, aki kész materializmust vesz át, az nem lesz képes elérni ezt a belső elégedettséget; és akkor a kétségbeesés visszahat az akarat művelésére, és akaratgyengeséget idéz elő. Az akarat meggyengülése, az energiát nélkülöző emberi lények lesznek ennek a világnézetnek az eredményei.
Az érzékfeletti élet tegnap említett három aspektusa közül a második az érzelmeké. Mi hat kedvezően az érzelmekre?
Ha a lehető legnagyobb gondot fordítjuk arra, hogy elsajátítsunk egy figyelmes lelki beállítottságot, egy kifejezett figyelmet arra, ami a környezetünkben történik – és ne gondoljuk, hogy ez a figyelem nagyon általánosan és erősen fejlett az embereknél -, akkor ez nagy értéket jelenthet számunkra.(…) Az a figyelem, az a szokás, hogy az ember életre szóló érdeklődéssel követi a környezetében előforduló dolgokat, különösen az érzelmek ápolása szempontjából a leghasznosabb.

Nos, az érzelmek, mint minden más a lélekben, bizonyos módon kapcsolatban állnak az akarati impulzusokkal; és ha kedvezőtlenül befolyásoljuk érzelmi életünket, akkor közvetve befolyásolhatjuk az akarati impulzusokat. Kedvező módon tápláljuk érzelmeinket, amikor haragunk és szenvedélyeink ügyében a karma törvénye alá helyezzük magunkat, amikor a karmához ragaszkodunk. Ezt pedig abban találjuk meg, ami a környezetünkben történik. Megtaláljuk például, amikor valaki az ellenkezőjét teszi annak, amit vártunk. Ilyenkor azt mondhatjuk magunknak: “Rendben van; egyszerűen ezt csinálja!” De az is előfordulhat, hogy dühösek és erőszakosak leszünk, és ez az akarat gyengeségének a jele.

Az erőszakos indulatkitörések akadályozzák az érzelmek és az akarat fejlődését is, és sokkal szélesebb körű hatással is bírnak, amint azt mindjárt látni fogjuk. Nos, a harag olyasvalami, amit az ember semmiképpen sem tud uralni. Csak fokozatosan tanul meg befolyással lenni a dühöngés szokására. Ez csak fokozatosan jöhet létre, és az embernek türelmesnek kell lennie önmagával szemben. Mindenkinek, aki azt hiszi, hogy ezt egy kézlegyintéssel elérheti, el kell ismételnem egy tanár történetét, aki nagyon szívén viselte a feladatot, hogy megszabadítsa tanítványait a haragtól. Amikor állandó ez irányú erőfeszítések után szembesült azzal, hogy egy fiú még mindig dühös lett, ő maga is annyira dühös lett, hogy a tintásüveget a gyerek fejéhez vágta. Aki ilyesmit megenged magának, annak sok-sok hétig kell gondolkodnia a karmán.
Hogy ez mit jelent, az világossá válik számunkra, ha megragadjuk az alkalmat, hogy egy kicsit mélyebben belenézzünk az emberi lélek életébe. A lélek életének két pólusa van, egyrészt az akarat élete, másrészt a gondolatok, az elképzelések élete. Az érzelmek, a szív érzései középen vannak. Nos, tudjuk, hogy az ember élete alvás és ébrenlét között váltakozik; és amíg az ember ébren van, addig a gondolatok és képzetek élete különösen aktív. Mert az, hogy az akarat nem nagyon van ébren, világossá válhat bárki számára, aki közelről megfigyeli, hogyan jön létre egy akarati impulzus. Előbb kell egy gondolat, egy fogalom; csak azután tör felfelé az akarat a lélek mélyéről. A gondolat idézi elő az akarati impulzust. Amikor az ember ébren van, akkor a gondolatban van ébren, nem pedig az akaratban.

Az okkult tudomány azonban azt tanítja, hogy amikor alszunk, minden megfordul. Ekkor az akarat van ébren és nagyon aktív, a gondolat pedig inaktív. Ezt az ember, normális tudatállapotban nem tudja megismerni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a dolgokat csak a gondolatai révén ismeri meg, és ezek alszanak. Így nem veszi észre, hogy az akarata aktív. Amikor felemelkedik a tisztánlátásig és eljut a imaginativ képek világába, akkor figyeli meg, hogy az akarat abban a pillanatban ébred fel, amikor a gondolkodás elalszik. És az akarat belecsúszik az általa érzékelt képekbe, és ezeket felébreszti. A képek aztán az akaratból szövődnek. Így aztán a gondolatok alszanak, de az akarat ébren van.

De ez az akaratunkban való ébrenlét egészen más módon kapcsolódik teljes emberi természetünkhöz, mint a gondolataink kapcsolódása. Aszerint, ahogyan az ember dolgozik vagy nem dolgozik, ahogyan jól vagy rosszul van, ahogyan derűt fejleszt vagy forrófejű, aszerint válik az akarat egészségessé vagy egészségtelenné. És aszerint, ahogyan akaratunk egészséges vagy egészségtelen, aszerint hat az éjszakai életünk állapotára, még a fizikai testbe is. Nagyon sok múlik azon, hogy az ember napközben a derűs hangulatot, a sorsának elfogadását fejleszti-e ki, és így készíti-e fel akaratát, hogy ez az akarat mondhatni kellemes melegséget, jó közérzetet fejlesszen ki, vagy pedig haragot fejleszt. Az akaratnak ez az egészségtelensége az éjszakai alvás állapotában áramlik a testbe, és számos betegségnek az oka, amelyeknek az okait keresik, de nem találják meg, mert az ebből eredő testi betegségek csak évek, sőt évtizedek múltán jelentkeznek. Csak az láthatja a jelzett módon a lélek és a test állapotai közötti összefüggést, aki nagy időintervallumokat vizsgál. A testi egészség érdekében is fegyelmezni kell tehát az akaratot.

Érzelmeinket is befolyásolhatjuk a higgadtsággal és karmánk elfogadásával úgy, hogy azok még testi szervezetünkre is jótékonyan hassanak. Másrészt, semmilyen más módon nem ártunk többet ennek a szervezetnek, mint az apátiával, a körülöttünk zajló események iránti érdektelenséggel. Ez az apátia egyre jobban terjed; ez az a tulajdonság, amely végső soron az oka annak, hogy oly kevesen érdeklődnek a spirituális dolgok iránt. Feltételezhető, hogy objektív okok vezetnek a materialista életszemlélet elfogadásához. Valójában semmiképpen sincsenek olyan nagy objektív okai az anyagias életszemléletnek. Nem, ez az apátia; senki sem lehet materialista anélkül, hogy ne lenne apatikus. Ez a környezetünkre való figyelem hiánya. Aki éber érdeklődéssel figyeli a környezetét, az minden oldalról szembesül azzal, amit csak szellemi tudással lehet megragadni. Az apátia azonban elhalványítja az érzelmeket, és az akarat gyengeségéhez vezet.

Különös jelentőséget tulajdonítunk továbbá a makacsságnak nevezett tulajdonságnak – az elme azon beállítottságának, amely hajlíthatatlanul ragaszkodik egyik vagy másik dologhoz. Az egészségtelen érzelmek is előidézhetik a makacsságot. Ezek a dolgok gyakran olyanok, mint a kígyó, amely a saját farkába harap. Mindazt, amit említettünk, okozhatja a makacsság. Még azok a személyek is lehetnek nagyon makacsok, akik nagyon figyelmetlenül mennek végig az életen. Azokról a személyekről, akik teljesen akaratgyengék, gyakran derül ki, hogy makacsul kitartanak valami mellett, amikor nem is számítottunk rá, és az akaratgyengeség folyamatosan egyre jobban kiütközik, ha nem törekszünk a makacsság leküzdésére. Pontosan a gyenge akaratú személyeknél találjuk meg a makacsságnak ezt a tulajdonságát. Másrészt, ha igyekszünk elkerülni a makacsság kialakulását, akkor minden esetben látni fogjuk, hogy javítottunk az érzelmeinken és erősítettük az akaratunkat. Minden egyes alkalommal, amikor ténylegesen ösztönöz bennünket a makacsságra való késztetés, de nem engedünk neki, erősebbé válunk az élettel való szembenézés feladatához. Megfigyelhetjük a gyümölcsét, ha szisztematikusan küzdünk e hiba ellen; a makacsság legyőzéséért folytatott küzdelem révén jutunk el a belső megelégedettséghez. Különösen az érzelmeink ápolása függ attól, hogy minden módon küzdünk a makacsság, az apátia, az érdektelenség legyőzéséért. Más szóval az érdeklődés és a környezettel szembeni figyelem mind a szív érzéseit, mind az akaratot elősegíti. Az apátia és a makacsság éppen ellenkezőleg hat.

Az egészséges érzelmi életre ott van a szép szó: Sinnigkeit, [A Sinnigkeit aligha fordítható egyetlen angol szóval. A leleményes vagy kreatív fantázia adottságát vagy képességét jelenti.] Kreatívan fantáziadúsnak lenni azt jelenti, hogy az embernek valami ilyen jellegű dolog jut eszébe. A gyerekeknek úgy kellene játszaniuk, hogy a fantázia serkentőleg hasson, hogy lelkük spontán aktivitása serkentőleg dolgozzon, hogy a játékukról el kelljen gondolkodniuk. Nem kellene építőkockákat mintázatok szerint elrendezniük: ez csupán pedantériát fejleszt, nem pedig kreatív fantáziát. A kreatív fantáziát akkor fejlesztjük, amikor hagyjuk, hogy a gyerekek mindenféle dolgokat csináljanak a homokban, amikor kivisszük őket az erdőbe, és hagyjuk, hogy kis kosarakat formáljanak kérgekből, majd arra ösztönözzük őket, hogy más dolgokat készítsenek egymáshoz ragasztott kérgekből. A kreatív fantáziát táplálják azok a dolgok, amelyek egy bizonyos leleményes tehetség kibontakozását idézik elő. Bármilyen furcsa is, az alkotó fantázia ilyen művelése a lélek nyugalmát, belső harmóniát, elégedettséget hoz az emberi életbe.

Sőt, amikor, sétálni megyünk egy gyerekkel, jó, ha szabadon hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, feltéve, hogy nem válik túlságosan rosszul viselkedővé. És amikor a gyermek bármit tesz, akkor mutassuk ki örömünket, részvétünket és érdeklődésünket; ne legyünk érzéketlenek vagy érdektelenek azzal szemben, amit a gyermek a saját belső természetéből produkál. Még akkor is, amikor a gyermeket oktatjuk, azt, amit tanítunk neki, a természet formáihoz és folyamataihoz kell kapcsolnunk. Amikor a gyerekek idősebb korba érnek, nem szabad őket újságokból vett rejtvényekkel vagy fejtörőkkel lefoglalni; ez csak pedantériához vezet. Éppen ellenkezőleg, a természet megfigyelése az érzelmi élet ápolására az ellenkezőjét nyújtja annak, amit a sajtó nyújt. A nyugodt szív, a harmonikus érzelmi élet nemcsak a szellemi, hanem a testi egészséget is meghatározza, még akkor is, ha az ok és a következmény között hosszú idő telik el.

Most az érzékfeletti élet harmadik aspektusához, a gondolkodáshoz érkezünk. Ami ezt illeti, úgy tápláljuk, élénkítjük, különösen olyan tulajdonságok kifejlesztésével, amelyeknek látszólag semmi közük sincs a gondolkodáshoz, a fogalmakhoz. Semmilyen módszerrel sem fejleszthetjük jobban a jó gondolkodást, mint teljes elmélyüléssel és belátással, nem annyira logikai gyakorlatokkal, mint inkább egyik és a másik dolog megfigyelésével, a természetben zajló folyamatokat használva erre a célra, hogy behatoljunk a rejtett misztériumokba. A természet és az emberiség problémáiban való elmélyüléssel, az összetett személyiségek megértésére való törekvéssel, a figyelem fokozásával tesszük okossá gondolkodásunkat. Az elmélyülés azt jelenti, hogy gondolkodással, elgondolással igyekszünk valamit megfejteni. Ezzel kapcsolatban látni fogjuk, hogy az elmének ez az elmélyülése csodálatosan jó hatással van a későbbi életre.

A következő példát az életből vettük. Egy kisfiú megmutatta édesanyjának megfigyelésének figyelemre méltó aspektusait, amelyek rendkívüli elmélyültséggel és belátási képességgel jártak együtt. Azt mondta: “Tudod, amikor az utcán sétálok, és embereket és állatokat látok, úgy tűnik, mintha bele kellene mennem a személyekbe és az állatokba. Megtörtént, hogy egy szegény nővel találkoztam, és beléje léptem, és ez rettenetesen fájdalmas volt számomra, nagyon elkeserítő. (A gyermek otthon nem látott semmiféle nincstelenséget, hanem teljesen jó körülmények között élt). Aztán beléptem egy lóba, majd egy disznóba”. Ezt részletesen leírta, és az együttérzés rendkívüli fokára, a szánalom különleges cselekedeteire serkentette ez az érzés, a másokba való belépés. Honnan jön ez, az ember megértésének ilyen kitágulása más lények iránt? Ha ebben az esetben végiggondoljuk a dolgot, visszavezet bennünket az előző inkarnációba, amikor az illető személy a dolgokban, a dolgok titkaiban való elmélyülést művelte, amit leírtunk.
De nem kell a következő inkarnációig várnunk az elmélyedés művelését követő eredményekre. Ezek már egyetlen életben is megnyilvánulnak. Ha már kora ifjúságunkban rávesznek bennünket mindezek kifejlesztésére, akkor későbbi életünkben tiszta, átlátható gondolkodással rendelkezünk majd, míg máskülönben felületes, logikátlan gondolkodás alakul ki bennünk. Tény, hogy a valóban spirituális elvek előbbre vihetnek bennünket életünk során.

Az elmúlt évtizedekben kevés igazán spirituális alapelv volt a nevelésben, szinte egyáltalán nem. És most tapasztaljuk az eredményeit. Napjainkban rendkívül sok a helytelen gondolkodás. A mártíromság fájdalmait lehet elszenvedni a világ rettenetesen logikátlan életétől. Aki bizonyos tisztánlátásra tett szert, annak ezzel kapcsolatban nem egyszerűen az az érzése, hogy az egyik dolog helyes, a másik helytelen, hanem tényleges fájdalmat érez, amikor szembesül a logikátlan gondolkodással, és jóleső érzés ébred benne a tiszta, átlátható gondolkodással kapcsolatban. Ez azt jelzi, hogy az ilyen dolgok iránt érzést szerzett, és ez képessé teszi a döntésre. És ez sokkal igazabb megkülönböztetés, ha valaki ténylegesen eljutott erre a szintre. Ez sokkal igazabb ítéletet ad az igazság és a valótlanság tekintetében. Ez hihetetlennek tűnik, de igaz. Amikor egy tisztánlátó személy jelenlétében valami téves dolgot mondanak, a fájdalom, amely felemelkedik benne, megmutatja neki, hogy ez logikátlan, téves. Az illogikus gondolkodás rendkívüli mértékben terjed odakint; soha nem volt még olyan elterjedt a logikátlan gondolkodás, mint éppen napjainkban, annak ellenére, hogy az emberek oly büszkék logikus gondolkodásukra. Íme egy példa, amely talán kissé durvának tűnhet, de jellemző arra a szokásra, hogy érdeklődés és gondolkodás nélkül haladunk át a tapasztalatokon.

Egyszer Rostockból Berlinbe utaztam. A fülkémbe két személy szállt be, egy úr és egy hölgy. Én az egyik sarokban ültem, és csak figyelni akartam. Az úr nagyon hamar furcsán viselkedett, bár egyébként valószínűleg jól nevelt ember volt. Lefeküdt, öt perc múlva újra felpattant; aztán megint szánalmasan nyögött. Mivel a hölgy betegnek találta a férfit, szánalom fogta el, és hamarosan mélyebb beszélgetés alakult ki közöttük. A nő elmondta, hogy világosan látta, hogy a férfi beteg, de ő tudja, mit jelent betegnek lenni, hiszen ő is beteg. Elmondta, hogy van nála egy kosár, amelyben minden gyógyhatású dolog benne van. Azt mondta: “Mindenre van orvosságom, mert mindenre megvan a gyógymódom. És gondoljanak csak bele, micsoda szerencsétlenség ért engem! Oroszország távoli belsejéből jöttem egészen idáig a Balti-tengerig, hogy meggyógyuljak és tegyek valamit a betegségem ellen, és ahogy megérkeztem, rájöttem, hogy otthon hagytam az egyik fontos gyógymódomat. Most azonnal vissza kell fordulnom, és ez a reményem is hiábavaló volt.”

Az úr ekkor elmesélte szenvedéseit, a nő pedig minden betegségére adott neki egy-egy orvosságot, ő pedig megígérte, hogy mindent megtesz, és mindenről feljegyzéseket készít. Azt hiszem, tizenegy különböző recept volt. Ezután elkezdte egyenként felsorolni az összes betegségét, és a férfi elkezdte mutogatni, hogy mitől gyógyulnak meg: hogy az egyik betegségén egy bizonyos szanatóriumban, a másikon egy másik szanatóriumban lehet segíteni. Ő viszont felírta az összes címet, és csak attól félt, hogy a gyógyszertárak vasárnap zárva lesznek, mire Berlinbe érkezik. Ez a két személy egy pillanatig sem vette észre azt a furcsa ellentmondást, hogy mindegyikük csak azt tudta, hogy mi segíthet a másiknak, de saját maga számára és saját maga számára nem ismert semmilyen segítő eszközt. Ez a tapasztalat lehetőséget adott e két művelt személynek arra, hogy megfürödjön a mindkettőjükből áradó ostobaságok tengerében.

Az ilyen dolgokat világosan szemléltetni kell, amikor azt követeljük, hogy az önismeret adjon belátást. Azt kell követelnünk az önismerettől, hogy fejlessze a gondolkodás koherenciáját, de különösen a kérdéses dologban való elmélyülést. Mindezek a dolgok együttesen működnek a lélekben. Az ilyen összefüggéstelen gondolkodásnak elkerülhetetlenül az a hatása, még ha csak hosszú idő után is, hogy az ember morózussá, mogorvává, hipochondriássá válik mindennel kapcsolatban, és gyakran nem tudjuk, hogy ennek az okai hol keresendők. Az odaadás és a belátás elégtelen művelése teszi az embert mogorvává, morózussá, hipochondriássá. Ami a gondolkodáshoz oly rendkívül szükséges, úgy tűnik, semmi köze hozzá. Minden makacsság, minden önzés rombolóan hat a gondolkodásra. Minden olyan tulajdonság, amely az önfejűséggel és az önzéssel kapcsolatos – mint például a becsvágy, a hiúság -, mindezek a dolgok, amelyek látszólag egészen más irányba tendálnak, megalapozatlanná teszik a gondolkodásunkat, és kedvezőtlenül hatnak a lelkünk hangulatára. Arra kell tehát törekednünk, hogy legyőzzük a makacsságot, az önzést, az egoizmust; és éppen ellenkezőleg, ápolnunk kell a dolgokban való bizonyos odaadást és egy bizonyos önfeláldozó magatartást más lényekkel szemben. Az odaadó, az önfeláldozó magatartás a legjelentéktelenebb tárgyak és események tekintetében is kedvezően hat a gondolkodásra és a hangulatra.
Valójában az önösség és az egoizmus a maga büntetését hozza azáltal, hogy az önös ember egyre elégedetlenebb lesz, egyre többet panaszkodik, hogy rosszul jár. Ha valaki így érez magával kapcsolatban, akkor a karma törvénye alá kellene helyeznie magát, és meg kellene kérdeznie magától, hogy amikor elégedetlenkedik: “Miféle önzés hozta rám ezt az elégedetlenséget?”.

Éppen így lehet leírni, hogyan fejlődhetünk és hogyan sérülhet a lélekélet három része, és ez rendkívül fontos. Látjuk tehát, hogy a lélektan olyasvalami, ami mélyen rátelepszik életünkre. Mélyen rátelepszik életünkre, mert a szellemi elvek igaz megfigyelése önnevelésre vezethet bennünket, és ez életünk szempontjából rendkívül fontos, és egyre nagyobb jelentőségű lesz, amilyen mértékben az ember fejlődésében elmúlt az az idő, amikor az embereket az istenek fentről, a magasabb világokból vezették, úgy az embereknek egyre nagyobb mértékben kell majd a dolgokat maguktól megtenniük, anélkül, hogy irányítanák és vezetnék őket.

Tekintettel arra, amit a Mesterek tanítottak arról, hogy dolgozzunk felfele haladásunkon Krisztus felé, aki még ebben az évszázadban meg fog jelenni az asztrálsíkon ( a német szövegben itt az astralplan szó áll), az emberiség ezen előrelépését csak így lehet jobban megérteni: az embernek a jövőre vonatkozóan egyre inkább saját impulzusait önmagának megadnia. Ahogyan tegnap elmagyaráztuk önöknek, ahogy az emberi lények fokozatosan dolgoznak felfelé Krisztushoz, úgy kell nekünk is fokozatosan tökéletesítenünk a szabadságban gondolkodási, érzési és akarati impulzusainkat. Ezt csak ilyen önuralommal és önmegfigyeléssel lehet elérni. Ahogyan a korábbi időkben, az ősi tisztánlátásban az impulzusokat az Istenek adták felülről az embereknek, úgy a későbbi időkben az ember az új tisztánlátás által fogja meghatározni saját útját. Éppen ezért jelenik meg az antropozófia éppen a mi korunkban, hogy az emberiség megtanulja a lélek tulajdonságait a helyes módon fejleszteni. Így halad előre az ember az életében, hogy megfeleljen annak, amit a jövő hoz. Csak így érthetjük meg azt, aminek egy napon meg kell történnie, hogy az okos és erkölcstelen embereket kitaszítják és ártalmatlanná teszik.

Az említett tulajdonságok minden ember számára fontosak. De olyan természetűek, hogy különösen fontosak azok számára, akik elszántan törekszenek arra, hogy racionális módon gyorsan elérjék azokat a tulajdonságokat, amelyekre az emberiségnek egyre nagyobb szüksége lesz. Ezért az emberi lények vezetői azok, akik saját maguk tekintetében egészen különleges mértékben törekednek e fejlődés elérésére, mert a legmagasabb eredményeket csak a legmagasabb tulajdonságok révén lehet elérni.
A legmagasabb fokon ezt a fejlődést példaként az az egyéniség (Christian Rozenkreutz) hajtja végre, aki egykor bódhiszattva rangra emelkedett, amikor az előző bódhiszattva Buddhává vált, és aki azóta szinte minden évszázadban egyszer megtestesült; aki száz évvel Krisztus előtt Jeshu ben Pandira, a Krisztus hírnöke néven élt. Ötezer évre van szükség ahhoz, hogy felemelkedjen a buddha rangjára, és ez a buddha lesz akkor a Maitréja Buddha. A Jó Hozója lesz, mégpedig azért, mert – amint azt a kellően tisztánlátók láthatják – a legintenzívebb önfegyelemmel sikerül a végletekig kifejlesztenie azokat az erőket, amelyek hatására olyan mágikus erkölcsi erők áradnak belőle, amelyek lehetővé teszik, hogy a lelkeknek magán a szón keresztül a szív és az erkölcs érzéseit közvetítse. A fizikai síkon még nem tudunk kifejleszteni olyan szavakat, amelyek képesek lennének erre. Még Maitréja Buddha sem tudta ezt jelenleg megtenni – nem tudott ilyen mágikus szavakat kifejleszteni. Ma csak gondolatokat lehet szavakkal átadni.

Hogyan készül elő ez? Azzal, hogy a lehető legmagasabb fokon fejleszti azokat a tulajdonságokat, amelyeket jó tulajdonságoknak neveznek. A bódhiszattva a legmagasabb fokon fejleszti ki azt, amit elmélyülésnek, a sors jelenlétében való nyugalomnak, a környezetében történő minden történésre való odafigyelésnek, az összes élőlény iránti odaadásnak és a belátásnak nevezhetünk. És bár sok inkarnációra lesz szükség a leendő Buddha számára, mégis inkarnációi során elsősorban annak szenteli magát, hogy figyelmet szenteljen a történéseknek, még ha most viszonylag keveset is tesz, mivel teljes mértékben a jövőbeli küldetésére való felkészülésnek szenteli magát. Ezt azáltal éri el, hogy éppen ezzel a bódhiszattvával kapcsolatban létezik egy különleges törvény. Ezt a törvényt akkor fogjuk megérteni, ha figyelembe vesszük azt a lehetőséget, hogy a lélek életében egy bizonyos életkorban teljes fordulat következhet be.
A legnagyobb ilyen átalakulás, amely valaha is bekövetkezett, a János általi megkeresztelkedéskor történt. Ott az történt, hogy Jézus énje életének harmincadik évében elhagyta a testet, és egy másik én lépett be: a Krisztus énje, a Naplények Vezetője.
Hasonló fordulatot fog átélni a jövő Maitréja Buddhája is. Ő azonban inkarnációiban egészen másként éli meg ezt a fordulatot. A Bódhiszattva Krisztus életét mintázza, és akik beavatottak, azok tudják, hogy minden egyes inkarnációjában egészen különleges tulajdonságokat mutat. Mindig meg kell jegyezni, hogy a harmincadik és harmincharmadik éve közötti időszakban hatalmas fordulatot következik be az életében. Ekkor a lelkek kicserélődnek, bár nem olyan hatalmas módon, mint Krisztus esetében. Az “én”, amely addig a testnek életet adott, ekkor kialszik, és a bódhiszattva alapvető értelemben teljesen más emberré válik, mint amilyen addig volt, még ha az én nem is szűnik meg, és nem lép a helyébe egy másik, mint ahogy az Krisztus esetében történt.

Ez az, amire minden okkultista közösen hívja fel a figyelmet: hogy ez előtt az idő előtt, e fordulatot előtt nem lehet felismerni. Addig az időpontig – bár intenzíven elmerül mindenben – küldetése nem lesz különösebben feltűnő; és bár a fordulat bekövetkezése biztos, senki sem tudja megmondani, hogy akkor mi lesz vele. Az ifjúság korábbi időszaka mindig teljesen különbözik attól, amivé harmincadik és harmincharmadik éve között alakul át.

Így készül fel egy nagy eseményre. Ez a következő lesz: A régi én elmúlik, és ekkor egy másik én lép be. És ez lehet olyan egyéniség, mint Mózes, Ábrahám, Illés. Ez az én aztán egy bizonyos ideig aktív lesz ebben a testben; így történhet meg az, aminek meg kell történnie a Maitréja Buddha előkészítéséhez. Élete hátralévő részében aztán úgy él, hogy továbbra is ezzel az énnel él, amely abban a pillanatban belép.
Ami ekkor történik, az olyan, mint a teljes felcserélődés. Valóban bekövetkezhet az, ami a Bódhiszattva felismeréséhez szükséges. És ekkor tudható, hogy amikor 3000 év múlva megjelenik, és a Maitréja Buddha rangjára emelkedett, az “énje” benne marad, de belülről még egy másik egyéniség fogja áthatni. És ez pontosan a harmincharmadik évében fog bekövetkezni, abban az évben, amelyben Krisztus esetében a Golgota misztériuma történt. És akkor fog megjelenni, mint a Jó Tanítója, mint egy nagy Tanító, aki Krisztus igaz tanítását és Krisztus igaz bölcsességét fogja előkészíteni, egészen más módon, mint ami ma lehetséges.
A szellemtudomány azt készíti elő, ami egy napon a mi földünkön meg fog történni. Most, a mi korunkban bárki számára lehetséges az érzelmi életre káros tulajdonságok ápolása, az apátia ápolása stb. gyakorlata. Ez azonban az érzelmek lazaságát, a belső lelki élet lazaságát eredményezi, és az illető többé nem lesz képes életfeladatát teljesíteni, nem lesz képes azt betölteni. Éppen ezért mindenki különleges áldásnak tekintheti, ha a jövőben bekövetkező dolgok ismeretét el tudja sajátítani magának. Akinek ma lehetősége van arra, hogy a szellemi tudásnak szentelje magát, az a karma kegyelmi ajándékát élvezi.

Mert ezeknek a dolgoknak az ismerete megalapozza a lelkünkben a biztonságot, az odaadást és a békét, a lélekben való derűt, és azt, hogy bizalommal és reménnyel nézzünk előre arra, ami az emberiség fejlődésének következő évezredeiben előttünk áll. Mindazoknak, akik ezeket a dolgokat ismerhetik, ezt különleges szerencsének kell tekinteniük, olyasvalaminek, ami az ember legmagasabb erőit idézi fel, ami tűzként képes meggyújtani lelkében mindazt, ami a kihalás szélén áll, vagy a diszharmónia állapotában van, vagy a pusztuláshoz közeledik. A lelkesedés, a tűz, az elragadtatás a külső életben is egészséggé és boldogsággá válik.

Aki komolyan megismerkedik ezekkel a dolgokkal, aki ki tudja fejleszteni a szükséges elmélyülést ezekben a dolgokban, az bizonyára meglátja, mit hozhatnak számára boldogságban és belső harmóniában. És ha valaki Társaságunkban még nem találja ezt önmagában bizonyítottnak, akkor egyszer adja át magát olyan megismerésnek, hogy azt mondja:

“Ha ezt még nem éreztem, akkor a hiba bennem van. Kötelességem elmerülni azokban a misztériumokban, amelyekről ma tanulhatunk. Rajtam múlik, hogy érezzem, hogy emberi lény vagyok, egy láncszem egy láncban, amelynek az evolúció kezdetétől a végéig kell húzódnia, amelyben láncszemként össze van kötve minden emberi lény, egyéniség, bódhiszattva, buddha, Krisztus. Azt kell mondanom magamnak: “Érezni, hogy ebben egy láncszem vagyok, azt jelenti, hogy tudatában vagyok valódi emberi értékemnek. Ezt kell megéreznem; ezt kell éreznem”.

Rudolf Steiner: Ezoterikus kereszténység ( GA130) – a fenti szöveg kéziratának forrás az előadás egyik angol nyelvű változata